Neszepisze, a csíkos malacka segített az ősszel Kucu nagyanyónak feltúrni a kertjét, és ezért kapott tőle egy szép kis szánkót. Attól kezdve egyre csak a hófelhőket leste. Amikor aztán havazni kezdett, boldogan dugta ki az orrát az ablakon, és azt sem bánta, hogy a nedves pihék megcsiklandozták. Nagyokat nevetett és nagyokat tüsszögött.
Szemközt egy cinege ült a kopasz ágon.
— Mit nevetsz? Mit nevetsz? — kérdezte.
— Örvendek! Örvendek! — röfögte malacka.
— Minek? Minek?
— A hónak, a jónak, a puha takarónak, mert azon úgy fog szaladni a szánkóm, hogy még a téli szél sem ér utol!
— Hideg lesz! Hideg lesz!
— Felhúzom a hacukát, fűzfakéreg kiscsizmát, úgy megyek szánkózni az Ürgedombra!
— Kit viszel magaddal?
— Orromat, fülemet, mind a négy csülkömet! — kacagott malacka, azután kiszaladt a fáskamrába megnézni, hogy megvan-e a szánkó, mert jobban féltette, mint a vacsoráját.
A hó pedig hullott, hullott, egészen másnap reggelig. Akkor kisütött a nap, kristálytisztán ragyogott a téli ég, de olyan hideg lett, hogy még a patak is befagyott. Megcsúsztak rajta a sete-suta őzek, kemény patájú szarvasok.
Malacka éppen fejébe nyomta a meleg mohasapkát, hogy végre nagy büszkén végigvonuljon az erdőn szép kis szánkójával, amikor ijedt lármára lett figyelmes. Először Őzem Böske panaszos hangja ütötte meg a fülét, azután meg Harkály doktor bácsié.
— Szerencsére csak bokarándulás — mondta a doktor. — De három napig nem szabad ráállnod, különben bicegő maradsz!
— Három napig meg is halok éhen ebben a hideg télben — siránkozott Őzem Böske. — Nem tudok elmenni az etetőhöz. Ha legalább valami szánkófélém volna...
— Neszepisze malackának van szánkója! — kiáltott fel ezüstös hangon a cinege. — Kérjétek kölcsön tőle!
— Nagyszerű! Kérjük! — lelkendeztek az őzek, nyulak, szarvasok, akik a pórul járt Őzem Böske körül összesereglettek. — Ráültetünk és elhúzunk az etetőig!
Már indult is az egész társaság malacka háza felé.
Malacka ott állt útra készen a fáskamrában, és most földbe gyökerezett a lába. Ezt a vadonatúj, gyönyörű szánkót akarják? ... Hallotta, amint megrángatják az ajtaján a csengőt, egyszer, kétszer, háromszor, egyre türelmetlenebbül.
— Nincs itthon — mondta végül lekonyult füllel egy nyúl.
— Nézzétek meg a fáskamrában! — javasolta a cinege.
Malacka villámgyorsan magára reteszelte a kamraajtót, és úgy meglapult, hogy a kunkori farkincája se rezzent.
— Neszepisze, gyere ki! — hallatszott odakintről. — Őzem Böske bajban van, nagyon nagy szüksége volna egy szánkóra. Vigyázni fogunk rá, és délre visszahozzuk!
Malacka még a lélegzetét is visszafojtotta odabent. Csak állt, moccanatlan, görcsösen szorongatva kis csülkében a szánkómadzagot, mert amíg ezek az ostobák el nem mennek az udvaráról, addig most már ő sem mozdulhat. Fázik a lába, és még csak topognia sem lehet. Az orrát is ki kéne fújnia ... de mi ez?
— Itt sincs, ott sincs, sehol sincs! — csettegett odakint a cinke. — Úgy látszik, korán reggel kiment az Ürgedombra!
— Akkor nincs más hátra, magunknak kell egy szánkót összeeszkábálnunk — mondta a nyúl. — Szerencsére akad itt néhány lécdarab. Szedjetek hozzá gyorsan gallyakat, hozzatok háncsot!
Malacka meglepődve látta egy résen át, hogy ott, az ő udvarának a kellős közepén látnak munkához. Sürögtek-forogtak, igyekeztek, mégis jó sok időbe telt, mire úgy-ahogy elkészült valami szánkóféle. Ráültették Őzem Böskét, aztán a szarvasok húzták, a nyulak tolták, a madarak meg az utat mutatták, és végre eltűntek nagy zsivajjal egy behavazott galagonyabokor mögött a kanyarban.
— Na, végre! — sóhajtott malacka, akinek addigra már a foga is vacogott a hidegtől, és elgémberedett a lába. De sebaj, majd a szánkózástól kimelegszik.
A büszke séta persze elmaradt. Kerülő úton ment, osonva, ahol a havat még senki sem taposta. Alaposan elfáradt, mire felért az Ürgedombra.
— Itt vagyok, ragyogok, végre szánkózni fogok! — húzta ki magát, és körülnézett, de csak egy karón gubbasztó varjat látott.
— Gyere, téli szél, versenyezzünk! — rikkantotta, de a téli szél aludt valahol.
— Így is jó! — rántotta meg a vállát malacka, és hetykén ráült a szánkóra. Vidáman visított is egyet, amint lefelé siklott, de válasz nem jött sehonnan. Mindent elnyelt a hideg, puha csend. Mint az előbb, a fáskamrában, odabent .. .
A szánkó zökkenve megállt. Malacka majdnem elharapta a nyelvét. Szuszogva kaptatott fel újra a dombtetőre. De milyen unalmas volt így, egyedül! ...
— Ugye, szép szánkóm van, varjú néne? — próbálkozott ismét odafent. — Kár! — mondta a rekedt varjú, és elrepült.
— Így is jó! — morgott magában morcosan malacka, és azértis leszánkázott újra meg újra. De visítani már egyáltalán nem volt kedve, s ráadásul korogni kezdett a gyomra.
Elhatározta, hogy benéz Kucu nagyanyóhoz, hátha akad nála néhány jó falat.
Kucu nagyanyó csodálkozva csóválta a fejét:
— Jaj, aranyom, mindent belepett a hó. Csak az erdei etetőkben találsz eleséget.
— Még az hiányzik! — gondolta malacka —, hogy összetalálkozzam azzal a díszes társasággal!
Fogta magát és inkább hazabaktatott. Keresgélni kezdett a lerágott kukoricacsutkák között, hogy hátha akad egy-két szem valamelyiken. De bizony nem akadt, és az éhes, irigy malacka egyszer csak keserves sírásra fakadt. Éppen a legnagyobbik könnyét törölte le, amikor csöngettek.
— Ki az?
— Nyisd ki, malacka, mi vagyunk itt, a pajtásaid!
— Mit akartok?
— Majd meglátod!
Malacka kinyitotta az ajtót, s hát, ott álltak mind az őzek, nyulak, szarvasok, ott ült Őzem Böske is a hevenyészett szánkón, és egy csodálatos, nagy, édes répát nyújtott malacka felé.
— Elvittünk az udvarodról néhány szál lécet és gallyat, amikor nem voltál itthon. Ezt hoztuk helyette!
Malacka csak állt, bámult, és akkorákat kellett nyelnie, hogy szólni sem bírt.
— Na, vedd már el! — lökte meg a nyúl. — Ha megkaphattuk volna a szánkódat, többet is hoztunk volna.
— Én ennek is nagyon, de nagyon örvendek . . . — dadogta malacka. Őzem Böske kedvesen rácsodálkozott:
— Nini, Neszepisze, hiszen te sírtál! . . . Miért sírtál?
Malackánál újra eltörött a mécses.
— Nem volt jó egyedül szánkózni — szipogta.
— Csitt-csitt! — röppent oda a cinege. — Holnap majd velünk tartasz, és akkor visszatér a jókedved. Igaz-e?
— Hát persze! — bólintott a malacka, és hatalmasat harapott a répából.
Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.
