2019. november 9., szombat

Fésűs Éva: Az ezüsthegedű

Meseerdőn, meseréten

A fogfájós nyuszi 
A három kiskecske
A büszke tölgyfa 
A korcsolyázó mackó 
Cinege Miki
Bundavásár 
Játékország kis mackója 
A pajkos napsugár 
Ki a leghasznosabb?
A kacorlaki macskák
A szélfiúcska 
A mező és a szélfiúcska
Szélfiúcska a Balatonon
Az ezüsthegedű
A sete-suta őzike 
Az erdei kalapos
A szívtelen csiga 
A pitypang bóbitája 
Gyümölcs-mese
Az irígy medve 
Májusi mese 
A békakirály papucsa
A bátor nyulacska
A kismókus fél diója
Az öreg mókus néni
Mókus Péter kiskertje
Mókusvásár
Virágbál
A hinta
Kié a virág? 
Kajlatapsi
Veszekedős mese
Mire való a dinnye? 
A lámpás titka
Tündérmese
Még egy mese Icinke-Picinkéről
Száz kis aranyernyő 
A furfangos sündisznócska
Mese az ibolyáról, meg még valamiről
Mackó-tréfa
Jó éjt, bocsok! 
Róka koma öröksége
Neszepisze szánkózni megy
A télkergető hóvirág 
Kutya-macska barátság 

Mesék Pöttömkéről

Pöttömke
Pöttömke csereberél
Pöttömke meg a csokoládé
Pöttömke hóember lesz 
Pöttömke intézkedik
Pöttömke eltűnik
Pöttömke utazik
Pöttömke piros vitorlása

Az Üveghegyen is túl...

Szeplőcske
Toppantó királykisasszony
A három tojás
Cérna Misi
A kíváncsi királykisasszony
A csárdást járó csizma 
Búvalbélelt király jókedve
A hencidai aranyalma
A búzaszem
Az ispirityi pulykavásár 
Tücsök a mesében 

Fésűs Éva emlékére (1926. május 14. - 2019. február 20.)

Fésűs Éva: Neszepisze szánkózni megy


Neszepisze, a csíkos malacka segített az ősszel Kucu nagyanyónak fel­túrni a kertjét, és ezért kapott tőle egy szép kis szánkót. Attól kezdve egyre csak a hófelhőket leste. Amikor aztán havazni kezdett, boldogan dugta ki az orrát az ablakon, és azt sem bánta, hogy a nedves pihék megcsiklandoz­ták. Nagyokat nevetett és nagyokat tüsszögött. 

Szemközt egy cinege ült a kopasz ágon. 

— Mit nevetsz? Mit nevetsz? — kérdezte. 

— Örvendek! Örvendek! — röfögte malacka. 

— Minek? Minek? 

— A hónak, a jónak, a puha takarónak, mert azon úgy fog szaladni a szán­kóm, hogy még a téli szél sem ér utol! 

— Hideg lesz! Hideg lesz! 

— Felhúzom a hacukát, fűzfakéreg kiscsizmát, úgy megyek szánkózni az Ürgedombra! 

— Kit viszel magaddal? 

— Orromat, fülemet, mind a négy csülkömet! — kacagott malacka, azután kiszaladt a fáskamrába megnézni, hogy megvan-e a szánkó, mert jobban féltette, mint a vacsoráját. 

A hó pedig hullott, hullott, egészen másnap reggelig. Akkor kisütött a nap, kristálytisztán ragyogott a téli ég, de olyan hideg lett, hogy még a pa­tak is befagyott. Megcsúsztak rajta a sete-suta őzek, kemény patájú szar­vasok. 

Malacka éppen fejébe nyomta a meleg mohasapkát, hogy végre nagy büszkén végigvonuljon az erdőn szép kis szánkójával, amikor ijedt lármá­ra lett figyelmes. Először Őzem Böske panaszos hangja ütötte meg a fülét, azután meg Harkály doktor bácsié. 

— Szerencsére csak bokarándulás — mondta a doktor. — De három napig nem szabad ráállnod, különben bicegő maradsz! 

— Három napig meg is halok éhen ebben a hideg télben — siránkozott Őzem Böske. — Nem tudok elmenni az etetőhöz. Ha legalább valami szán­kófélém volna...

— Neszepisze malackának van szánkója! — kiáltott fel ezüstös hangon a cinege. — Kérjétek kölcsön tőle! 

— Nagyszerű! Kérjük! — lelkendeztek az őzek, nyulak, szarvasok, akik a pórul járt Őzem Böske körül összesereglettek. — Ráültetünk és elhúzunk az etetőig! 

Már indult is az egész társaság malacka háza felé. 

Malacka ott állt útra készen a fáskamrában, és most földbe gyökerezett a lába. Ezt a vadonatúj, gyönyörű szánkót akarják? ... Hallotta, amint megrángatják az ajtaján a csengőt, egyszer, kétszer, háromszor, egyre tü­relmetlenebbül. 

— Nincs itthon — mondta végül lekonyult füllel egy nyúl. 

— Nézzétek meg a fáskamrában! — javasolta a cinege. 

Malacka villámgyorsan magára reteszelte a kamraajtót, és úgy megla­pult, hogy a kunkori farkincája se rezzent. 

— Neszepisze, gyere ki! — hallatszott odakintről. — Őzem Böske bajban van, nagyon nagy szüksége volna egy szánkóra. Vigyázni fogunk rá, és dél­re visszahozzuk! 

Malacka még a lélegzetét is visszafojtotta odabent. Csak állt, moccanat­lan, görcsösen szorongatva kis csülkében a szánkómadzagot, mert amíg ezek az ostobák el nem mennek az udvaráról, addig most már ő sem moz­dulhat. Fázik a lába, és még csak topognia sem lehet. Az orrát is ki kéne fújnia ... de mi ez? 

— Itt sincs, ott sincs, sehol sincs! — csettegett odakint a cinke. — Úgy lát­szik, korán reggel kiment az Ürgedombra! 

— Akkor nincs más hátra, magunknak kell egy szánkót összeeszkábál­nunk — mondta a nyúl. — Szerencsére akad itt néhány lécdarab. Szedjetek hozzá gyorsan gallyakat, hozzatok háncsot! 

Malacka meglepődve látta egy résen át, hogy ott, az ő udvarának a kellős közepén látnak munkához. Sürögtek-forogtak, igyekeztek, mégis jó sok idő­be telt, mire úgy-ahogy elkészült valami szánkóféle. Ráültették Őzem Bös­két, aztán a szarvasok húzták, a nyulak tolták, a madarak meg az utat mu­tatták, és végre eltűntek nagy zsivajjal egy behavazott galagonyabokor mö­gött a kanyarban. 

— Na, végre! — sóhajtott malacka, akinek addigra már a foga is vacogott a hidegtől, és elgémberedett a lába. De sebaj, majd a szánkózástól kime­legszik. 

A büszke séta persze elmaradt. Kerülő úton ment, osonva, ahol a havat még senki sem taposta. Alaposan elfáradt, mire felért az Ürgedombra. 

— Itt vagyok, ragyogok, végre szánkózni fogok! — húzta ki magát, és körül­nézett, de csak egy karón gubbasztó varjat látott. 

— Gyere, téli szél, versenyezzünk! — rikkantotta, de a téli szél aludt va­lahol. 

— Így is jó! — rántotta meg a vállát malacka, és hetykén ráült a szánkóra. Vidáman visított is egyet, amint lefelé siklott, de válasz nem jött sehonnan. Mindent elnyelt a hideg, puha csend. Mint az előbb, a fáskamrában, oda­bent .. . 

A szánkó zökkenve megállt. Malacka majdnem elharapta a nyelvét. Szu­szogva kaptatott fel újra a dombtetőre. De milyen unalmas volt így, egye­dül! ... 

— Ugye, szép szánkóm van, varjú néne? — próbálkozott ismét odafent. — Kár! — mondta a rekedt varjú, és elrepült. 

— Így is jó! — morgott magában morcosan malacka, és azértis leszánká­zott újra meg újra. De visítani már egyáltalán nem volt kedve, s ráadásul korogni kezdett a gyomra. 

Elhatározta, hogy benéz Kucu nagyanyóhoz, hátha akad nála néhány jó falat. 

Kucu nagyanyó csodálkozva csóválta a fejét: 

— Jaj, aranyom, mindent belepett a hó. Csak az erdei etetőkben találsz eleséget. 

— Még az hiányzik! — gondolta malacka —, hogy összetalálkozzam azzal a díszes társasággal! 

Fogta magát és inkább hazabaktatott. Keresgélni kezdett a lerágott kuko­ricacsutkák között, hogy hátha akad egy-két szem valamelyiken. De bizony nem akadt, és az éhes, irigy malacka egyszer csak keserves sírásra fakadt. Éppen a legnagyobbik könnyét törölte le, amikor csöngettek. 

— Ki az? 

— Nyisd ki, malacka, mi vagyunk itt, a pajtásaid! 

— Mit akartok? 

— Majd meglátod! 

Malacka kinyitotta az ajtót, s hát, ott álltak mind az őzek, nyulak, szarva­sok, ott ült Őzem Böske is a hevenyészett szánkón, és egy csodálatos, nagy, édes répát nyújtott malacka felé. 

— Elvittünk az udvarodról néhány szál lécet és gallyat, amikor nem vol­tál itthon. Ezt hoztuk helyette! 

Malacka csak állt, bámult, és akkorákat kellett nyelnie, hogy szólni sem bírt. 

— Na, vedd már el! — lökte meg a nyúl. — Ha megkaphattuk volna a szán­kódat, többet is hoztunk volna. 

— Én ennek is nagyon, de nagyon örvendek . . . — dadogta malacka. Őzem Böske kedvesen rácsodálkozott: 

— Nini, Neszepisze, hiszen te sírtál! . . . Miért sírtál? 

Malackánál újra eltörött a mécses. 

— Nem volt jó egyedül szánkózni — szipogta. 

— Csitt-csitt! — röppent oda a cinege. — Holnap majd velünk tartasz, és akkor visszatér a jókedved. Igaz-e? 

— Hát persze! — bólintott a malacka, és hatalmasat harapott a répából.


Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Mese az ibolyáról, meg még valamiről

Valaki követ dobott az ibolyára. 

Lehetséges, hogy nem is rossz szándékkal tette, csak véletlenül történt. Az ibolya gyönge virágdereka nem törött el, de fájdalmasan meghajlott a kő súlya alatt. Hamvas arcocskáját földhöz szorította, lila bóbitájáról messzire gurult a hajnali harmatcsepp. Körülötte zsongott-bongott a ta­vasz, furulyázott a szél, táncoltak a méhek. 

— Nem bírok fölegyenesedni! — sóhajtotta panaszosan. — Segítsetek raj­tam! ... Hát nem látjátok, mi történt velem? 

Bizony nem látták, mert ugyan ki veszi észre a mézillatú, madárfüttyös, tarkán kavargó tavaszi sokadalomban, hogy egy ibolyát baleset ért az erdőszélen? Legfeljebb az illatszedő szél, de annak nincs ereje köveket mozdítani. 

Most is csak annyit tehetett, hogy elvitte az ibolya sóhaját a legközelebbi csigaházig. 

— Csigabiga, te olyan erős vagy, hogy a hátadon elbírod a házad. Gyere, segíts elgördíteni a követ az ibolyáról! 

— Erősnek erős vagyok — felelte dölyfösen a csiga —, de az ibolya egyszer megsértett, mert nem látott szívesen a levelén, hát boldoguljon ezután is nélkülem! 

Visszahúzódott a házába, az illatszedő szél pedig körülnézett, hogy kihez fordulhatna. 

Nem messze onnan gyík sütkérezett egy sziklán: Ahhoz sietett, hátha az segítene. 

— Gyíkocska, te olyan ügyes vagy, gyere, segíts elgördíteni a követ az ibo­lyáról! 

A gyík azonban meg se moccant, csak drágakő szeme villámlott: 

— Miért éppen engem zavarsz? Nem látod, milyen fáradt vagyok? Egész nap lótok-futok, és akkor még ezt a napfényes órát sem élvezhetem zavar­talanul.

A szél sóhajtott egyet, aztán tovább illant, mert nyulat látott a mező szé­lén, sárgarépával vesződni. Messziről nagyon derék fülesnek látszott, hát megszólította. 

- Kedves nyulambulam, gyere, segíts elgördíteni egy követ az ibolyáról! 

- Még mit nem?! - fordult meg a nyúl, és akkor derült ki, hogy szúrós a bajuszkája, morcos a képe, mert ahány répát eddig ki akart cibálni, mind belétörött a földbe. - Kit érdekel az ibolya? Még ha valami káposzta-féle volna ... ! 

A szellő meghallotta a közelben Harkály doktor kopácsolását. No per­sze, hát mindjárt ahhoz kellett volna sietnie! 

De bizony Harkály doktor csak farontó férgekkel foglalkozott, és éppen bosszús volt, mert napok óta hiába keresett egy kukacot a tölgyfa dereká­ban. 

- Egy madártapodtat se megyek innen! - jelentette ki. - Lehetséges, hogy éppen most fogom azt a kártevőt a csőröm végére kapni. Beláthatod, szellőcske, hogy nagyobb dolgok is vannak a világon, mint holmi erdőszéli ibolyácska ijedelme! 

A szellő most már egyenesen a medvéhez szaladt. 

- Te vagy az erdőn a legtekinté­lyesebb, a leghatalmasabb. Kérlek, segíts elgördíteni egy követ az ibo­lyáról! 

- Szedte-vedte, brummadza! Ép­pen azért nem mehetek - mordult nagyot a medve. - Hát nem látod, hogy egy vadméh megcsípte az orromat, mókés akkorára dagadt, mint egy krumpli? Ha így meglát az erdő né­pe, odalesz a tekintélyem! 

- Az ám! És megtudják, hogy mé­zet csentél! - gondolta magában a szellő, és szomorúan ült le egy faág­ra. Senkire sem számíthat, minden­kit csak a maga baja érdekel. A nagy sóhajtozásra egyszer csak kikukucskált odújából a mókus, akit az egész erdőben haszontalan mogyoró­pusztítónak, komolytalan bohócnak tartottak. Még a szellő is bizalmatlanul tekintett rá, amikor a mókus tudakolni kezdte, hogy mi történt.

— Könnyű neked, kutya bajod! — mondta keserűen.

— Már hogyne volna! — felelte a mókus. — Beázott az odúm, megavasodott a mogyoróm, és tegnap rám huhogott a bagoly. Egész éjjel nem jött álom a szememre!

— Akkor úgysem érsz rá törődni a más bajával!

— Dehogynem! Mondd csak el, olyan kíváncsi vagyok!

Addig kérlelte, míg a szellő kénytelen-kelletlen el nem mesélte az ibolya szerencsétlenségét. De lám, a haszontalan hamar megunta, végig sem hall­gatta, hanem egyszer csak se szó, se beszéd, faképnél hagyta. Úgy elillant ágon-bokron át, mint a villám.

— Minek is vesztegettem vele az időmet? — gondolta a szellő. — Inkább összeszedem, ami virágillat van az erdőn, és elviszem vigasztalásul sze­gény ibolyának.

Hanem azt a virágillattal teli kosárkát majdnem elejtette, amint az ibo­lyát újra meglátta. Mert az boldogan ágaskodott, nyújtózkodott a helyén, és éppen gyűrött szirombóbitáját igazgatta.

-- Ugye, már jól áll?

— Ki vette le rólad a követ? — álmélkodott a szellő.

— Egy kedves mókus. De neked is nagyon hálás vagyok.

— Ugyan, semmiség. Hová lett az a mókus?

— Ugyanazt mondta, mint te, aztán elszaladt. Most ott hintázik fent, az ágon. Nézd csak! Alig bír a jókedvével!

— De hiszen annak egy batyunyi gondja van!

— Hát látod... mégis! — mondta az ibolya, és csak mosolygott boldogan, kéken.

Mindenki felnézett a fára, hogy a mókus világnagy jókedvét megcso­dálja. Csak a csiga nem bírta nézni, és újra behúzódott a házába, a gyík pedig bebújt a kő alá.

— Mitől van az, hogy egyesek mindig olyan szerencsések? — makogta iri­gyen a nyúl, aki végre répához jutott, de férges volt a répa.

— Megáll a tudományom! — csapta földhöz piros sapkáját Harkály doktor, a medve pedig fancsali képpel rakott friss borogatást az orrára.

— Csak azt szeretném tudni — dörmögte —, hogy hol árulják az ilyen jó­kedvet? Szavamra, vennék egy bödönnel belőle! ...

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.