Fésűs Éva: Gyümölcs-mese

Egyszer régen a Nyár nagyon telhetetlen volt. Nem elégedett meg kalásszal, virággal — minden gyümölcsöt magának akart. Hiába kérlelte kék szemű húga, a Tavasz, hiába könyörgött szelíd mosolyú nővére, az Ősz, hogy hagyjon nekik is, a Nyár akaratos, forró haragjában toporzékolni kezdett, és csakazértis elvette tőlük a gyümölcsöskosarat. 

Tavaszka kék szemén felhők futottak át, úgy ment panaszra Tél anyóhoz, az Ősz pedig szomorú könnyet ejtett — de Tél anyóka a maga hófehér, szelíd nyugalmával csitította őket: 

— Sohase pityeregjetek! Most még konok a Nyár, de várjátok csak meg a végét! .. . 

Így történt, hogy azon a nyáron minden gyümölcs egyszerre érett. Egyidőben piroslott a cseresznye, sárgult a körte, mosolygott a csengő barack, és kínálta édes fürtjét a szőlő. Sőt, még a dió is nagyot koppant és a Nyár kosarába pottyant: 

— Itt vagyok! A mandula tüstént utánaugrott, azután a mogyoró bukfencezett nagyot: 

— Miénk az elsőbbség! Minket szüretelj le! Ezt már a többi gyümölcs sem hagyta annyiban. Egy kövér körte belekotyogott: 

— Még mit nem! A csonthéjasok igazán ráérnek, de én olyan érett vagyok, hogy körüldonganak a darazsak. Először engem tégy a kosaradba! 

— Ohó! — kiabált egy pufók, kerek alma. — Csak nem hagyom, hogy ez a szottyos körte megelőzzön? Hiszen én vagyok a legpirosabb, és engem szeretnek a gyerekek! 

— Engem is! Engem is! — hangzott százfelől. A cseresznye izgatottan hintázott az ágon, mert félt, hogy az eső elrontja az ízét. Az eper csattogott a fűben, hogy megdézsmálják a csigabigák, ha nem kerül azonnal porcukorba, üvegtálra. Haragoskéken harsogott a szilva. őt kell elsőnek leszedni, mert őt a gombócba is belerakják! A csengő barack tüstént ráfelelt, hogy a gombócban ő is megállja a helyét. Egy szó, mint száz, akkora ricsaj támadt, hogy a Nyár befogta a fülét, behunyta a szemét. Ne is lássa, ne is hallja azt a hatalmas, erőszakos görögdinnyét, aki most gurul a veszekedés kellős közepébe: 

— Lári-fári, én ülök bele a kosárba! S hiába zörgött a dió, hasztalan csörgött a mogyoró, nekilódult és beletottyant! Erre haragjában megrepedt a körte bőre, barnára ütődött az ágon a piros alma egyik oldala, és édes nedvet sírtak a szőlőszemek. De sírt már akkor a Nyár is! 

— Jaj, mit csináljak ennyi türelmetlen gyümölccsel? Egyszerre nem győzöm leszedni őket! 

— Márpedig mi nem várhatunk, mert különben tönkremegyünk! — hangoskodtak a gyümölcsök. 

— Éretten, édesen és hibátlanul akarunk eljutni mindenkinek az asztalára! 

A dió egyre szaporábban kopogott, a kövér körtét pedig megcsapolták a darazsak. 

— Tönkremegyünk! Tönkre! — zokogott a csengő barack, édes szőlő, ropogós cseresznye. 

A nagy lármára felfigyelt a Tavasz meg az Ősz. Telhetetlen testvérük, a Nyár, bánatosan hullatta keserű könnyeit. 

— Ne haragudjatok rám, amiért mindent magamnak kívántam! — kérte őket. — Inkább segítsetek, és akkor megosztozunk ezen a sok gyümölcsön, mert belátom, hogy egyedül nem bírok velük. Tavaszka egy szót sem szólt, csak nekilátott lerázni a cseresznyét, leszedni az epret. A szelíd Ősz most szigorúan parancsolta hátra a diót, mogyorót, mandulát, s előbb elkezdett körtét, almát, szilvát szedni, szőlőt szüretelni. Még így is maradt a Nyárnak bőven dolga, de most már nyugodtan szedte kosarába a meggyet, málnát, egrest, barackot, dinnyét, szépen sorba. Nem is kellett neki több! Hiszen a gyerekek elrontották volna a gyomrukat, ha egyszerre kínálja őket annyiféle jóval! Tél anyó pedig csak mosolygott. Boldog volt, hogy megbékéltek egymással és szépen megosztoztak a leányai. Örömében még arról is megfeledkezett, hogy neki már nem jutott gyümölcs. Ezért nem tud benneteket megkínálni mással, mint egy nagy marék sült gesztenyével. 

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Az ezüsthegedű

A rétek és mezők tündére egy egész hosszú tavaszéjszakán át nem hunyta le csodakék szemét. Mire hajnalodott, harmatkönnye hullott. Éppen arra osont a lábujjhegyen járó májusi szél. Megsimogatta az arcát: 

— Miért búsulsz, tündérke? Elvesztettél valamit? 

— Ó, dehogy! Éppen ellenkezőleg — csóválgatta fejét a tündér. — Sehogyan sem értem ezt a dolgot. Mindenkinek kiosztottam mindent a raktáramból. Hét pettyet a katicának, fonalat a póknak, csigának a kicsi házat, méheknek a virágporgyűjtő kosárkákat — mégis maradt fölöslegem. Egy parányi ezüsthegedű. Ide nézz! ... A szél bámulatában leült egy fodorka levelére. 

— Micsoda hegedű! — sóhajtotta. — Ugye, kár volna tündérraktár mélyén porosodni hagyni? Csak azt nem tudom, kinek adjam? Bogárkáim szétszéledtek, pillangóim táncolni mentek. Kedves májusi szél, adj tanácsot, hogy mit tegyek! 

A szél elgondolkozva fésülgette a zsenge füveket a kora hajnali napsugárban, azután így szólt: 

— Meg kell keresned, hogy ki a legméltóbb erre az ajándékra! Mert ezt a hangszert csak az érdemli meg, aki bánni is tud vele. Tégy próbát, tündérke! 

— Próbát? 

— Azt bizony! Meglátod, jelentkező akad bőven, de igazi csak egy. A májusi szélnek igaza lett, mert alig vitték szét az aranybundás darazsak a hegedű hírét, máris zsongani kezdett a rét. Pontosan a közepén, ahol kört alkottak a százszorszépek, gyülekezni kezdett az izgatott bogárnép. Katángok szárán, gyöngyikék szirmán és a nadály nagy, bolyhos levelein annyian kapaszkodtak, hogy egy hangyatojást sem lehetett volna közéjük ejteni. De nemcsak ők futottak össze, hanem még a zsémbes hörcsög is kiállt a lakása ajtajába, a kíváncsi gyíkgyerekek pedig ráhasaltak a meleg kövekre, onnan lesték torkukban lüktető izgalommal, hagy mi lesz. 

A nagy tolongásban a fürge futrinkák igyekeztek rendet tartani. Körbefutkostak és vigyáztak, nehogy valami veszekedés vagy zavar támadjon a rögtönzött mezei hangversenyteremben. Mert a rétek és mezők tündére ott állt a százszorszépkör közepén, kezében a parányi ezüsthegedűvel, és szép sorjában mindenkit magához szólított, aki a hegedűt szerette volna. 

— Ki mást illetne, ha nem engem?! — kiáltott gőgösen a szarvasbogár, és utánakapott. Csakhogy hatalmas, büszke szarvai minduntalan beleakadtak a húrokba, és a finom kis hegedűvel semmit sem tudott kezdeni. 

— Nem úgy kell azt csinálni! — tolta félre a hiú hőscincér. Meghajolt, mint egy művész, és nagy lendülettel akart muzsikálni, de alig húzott egyet a vonóval, lekonyult a jobb oldali bajusza. Odakapott, hogy kipödörje, nehogy közben csorba essék a szépségén. Megint meghúzta a vonót. Akkor meg a bajsza másik felét kellett megigazítania. Így azután szüntelenül csak egyet húzott, egyet pödörintett, s a nagy művészetből olyan mulatságos mutatvány kerekedétt, hogy mindenki gurult a nevetéstől, sőt a hörcsög a cincért ki is fütyülte. 

— Fajankók vagytok valamennyien! — szólalt meg ekkor a kövér és szép ruhás rózsabogár. 

— Tönkreteszitek ezt a drága holmit. Add nekem, tündérke, hazaviszem rózsakehely szobámba, és meglátod, úgy vigyázok rá, hogy szellő sem érinti a húrját!

 — Sajnálom, te sem vagy az igazi — felelte a tündér. — Mit ér egy hegedű, ha néma?... Lássuk a következőket! 

Nos, azok jöttek, egyre többen. Hanem a büszke szarvasbogár nagyon haragudott, hogy nem kapta meg a hegedűt. Sértett méltósággal indult kifelé, amikor belebotlott a tücsökbe. A tücsök éppen szerényen be akart osonni a százszorszépes körbe, és rálépett a szarvasbogár egyik lábára. A szarvasbogár ráförmedt: 

— Mit keresel itt, te nagyfejű cigány? Nálad különbeket is kifütyültek! Mars ki innét! 

A futrinkák tüstént odafutottak. Azt hitték, valami baj van, és a szegény tücsköt nyomban kitessékelték. Csak messziről hallgathatta, hogy mit művelnek az ügyetlenek az ezüsthegedűvel. A csiga meg sem bírta fogni, mert nem volt mivel; a póknál meg az volt a hiba, hogy azt sem tudta, melyik lábával fogja. A katicabogárnak botfüle volt. A sáska azt hitte, hogy ennivaló. A szöcske annyit ugrált vele — jaj, még majd elejti! . . A tündér mindegyikre csak a fejét csóválta. Mire alkonyodott, el is fáradt, és szomorúan bocsátotta haza az utolsó ügyetlen jelentkezőt. Ekkor egy nagy hasú béka elébe ugrott: 

„Brekk-brekk, add csak nékem, 

dalom vele hadd kísérjem!" 

— Soha! villant haragosat a tündér szeme. — Akkor inkább törjön ízzé-porrá, szakadjon el minden húrja! Fogta az ezüsthegedűt, és a sűrű fűbe hajította. Az égen éppen akkor gyúltak ki a csillagok. Elpihent a rét, aludni ment a sok bogár. A tündérke is tenyerébe hajtotta szép fejét. Csak a tücsöknek nem jött álom a szemére. Fájó szívvel kóborolt az illatos füvek rengetegében. Hát, amint lehorgasztotta azt a kicsúfolt, nagy fejét, egyszer csak megcsillant előtte valami a holdsugárban. Uramfia! ... Az ezüsthegedű! . De milyen állapotban! Húrjai leszakadtak, oldala behorpadt. A tücsök majdnem sírva fakadt. Gyöngéden felvette, forgatta, azután kötözgetni kezdte a húrokat, és az oldalát egy, kis kaviccsal kiegyengette.

 — Kipróbálom! — gondolta merészen, amikor elkészült vele, és az egész világról megfeledkezve hegedülni kezdett. Tücsökszíve minden bánatát, örömét és vágyát elmuzsikálta. 

— Cip-cirip! Cip-cirip! — zengett a nóta. A rétek és mezők tündére felébredt első szendergéséből, és figyelni kez-dett. Semmi kétség, ez az ezüsthegedű hangja! De hát ki muzsikál rajta ilyen szépen? A májusi szél is felrezzent egy vadrózsabokor mélyén, és együtt indultak el, megkeresni az ismeretlen zenészt. A tücsök éppen szíveszakadtából húzta, amikor megszólalt mögötte a tündér: 

— Ki játszik az én ezüsthegedűmön? Szegény tücsök úgy megijedt, alig állt meg a lábán. 

— Kérem szépen. Bocsánatot kérek . . . — dadogta —, én csak megjavítottam és kipróbáltam, hogy szól-e, de most visszaadom. Ne tessék rám haragudni. Csak egy tücsök vagyok. 

— Csodálatos kis hegedűs vagy! — hajolt le hozzá a tündér. — És nem kell visszaadnod a hegedűt, legyen a tiéd, örökre! 

— Az enyém? — ámult el a tücsök, és valósággal beleszédült a boldogságba. 

— Igen, mert te nemcsak muzsikálni tudsz rajta, hanem meg is becsülted — felelte a tündér. — Most pedig hegedülj tovább! Este még szebben szól, mint máskor. Csak az a baj, hogy ilyenkor te nem látszol. 

— Dehogy baj! Úgyis nagy a fejem . — mondta szégyenlősen a tücsök, és ujjongó örömében tüstént rázendített: 

„Cip-cirip, cip-cirip, 

ezüsthegedűcske, 

merre van, hová bújt 

cigányod a fűbe? 

Cip-cirip, nem baj az, 

ha őt sose látod, 

csak a dal tegye 

még szebbé a világot!" 

A májusi szél szelíden megsimogatta, a tündér pedig szebben mosolygott, mint a csillagok. 

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.