Fésűs Éva: Pöttömke meg a csokoládé

Hallottátok-e már, micsoda zenész a szél? . . . Dudál a kéményben, fütyül a kopár ágak között, hárfázik az erdő fáin. 

Hát azt láttátok-e már, mekkora huncut?... Belekap a nénik kendőjébe, bácsik kalapjába, és kifordítja a tarka esernyőket csintalan kedvében! 

Jobb ablakon át nézni pajkosságát, mint szembeszállni vele. Akinek pe­dig óvodába kell mennie, mint Pöttömkének, annak tanácsos jól felhaj­tania a gallérját, szorosra kötni a sálját és fülére húzni a sapkáját. Sőt, Pöttömkének azt is lelkére kötötte az édesanyja, hogy útközben ne nyissa ki a száját, mert megfázik a torka. 

Pöttömke engedelmesen bólintott, zsebre gyűrte két kis öklét, és vállán az óvodástáskával nekivágott a hólé-pocsolyás Pöttyös utcának. 

— Zúúú! Húúú! Hííí! — viháncolt a vad szél, és mindenáron meg akarta ijeszteni Pöttömkét, hátha visszafordul. Pöttömke azonban nem ijedt meg, bár alig látott, és a morgó molnármacska lisztesboltja előtt összekoccant a feje Mácsik Ferkó barna sapkás buksijával, aki ugyancsak az óvodába igye­kezett. 

— Muff! — mondta Ferkó a szája elé kötött sál mögül. 

— Ümm-mümm! Uff-muff! — felelte Pöttömke. 

— Mummmummm! Umm! — hallatszott újra, mire Pöttömke bólintott. 

— Ühüm! Höm-höm! — amiből láthatjátok, hogy tökéletesen megértették egymást, és mind a ketten szót fogadtak a mamájuknak, mert egyik sem nyitotta ki a száját. 

Együtt ballagtak tovább, de amint éppen át akartak vágni a Gomba téren, kilépett előttük a kalaposbolt ajtaján egy öreg-öreg bácsi, vadonatúj kalappal a fején. 

A haszontalan szél tüstént észrevette. Eddig beérte azzal, hogy szeméttel gurigázott a téren, és hol feldobott, hol megint elejtett egy csavarosan hámozott almahéjat, de most, a vadonatúj kalap láttán egyszeriben ahhoz támadt kedve. Hopp! . . . már le is verte! 

A bácsi egyik kezében csomag volt, a másikban bot, és nem tudott utána­kapni. A kalap felröppent, mint valami denevér, azután karimájával könnyedén érintve a földet, sebesen karikázni kezdett egy hatalmas tócsa felé, olyan vidámakat ugrálva útközben, mintha a pocsolyán csónakázás lett volna a legszebb álma. 

— Jaj, a kalapom! — mondta az öreg-öreg bácsi, és ijedtében tanácstalanul forgolódni kezdett. 

Pöttömke száján kibuggyant a nevetés, mert roppant mulatságosnak ta­lálta a felborzolt hajú bácsit, és könyökével oldalba lökte Ferkót, hogy ő is izguljon, vajon mi lesz a kalappal? Kikerüli-e a pocsolyát vagy belegurul? 

Ferkó azonban megfeledkezve az édesanyja intelméről, tele torokból el­kiáltotta magát: 

— Fogjuk meg gyorsan, mielőtt a tócsába esik! Te onnan fuss elébe, éri innen szaladok! 

— Hííí! — visított a haszontalan szél, mert különös kedve telt a vadonatúj kalapokban, és még egyszer felkapta, hogy cifrán megpörgesse, mielőtt a pocsolyába vágja. 

Ez volt a kalap meg az öreg-öreg bácsi szerencséje, mert ezalatt a két kisgyerek odaért. Egyszerre kaptak a kalap után. Pöttömke ügyesen meg­ragadta, Ferkó azonban mellé kapott, elvesztette az egyensúlyát, és totty! ... Kalap helyett ő csücsült a pocsolyába. Csupa sár lett a nadrágja. 

Pöttömke nem sokat törődött vele, hanem boldog mosollyal futott vissza a bácsihoz, átnyújtani a megmentett kalapot. 

— Ó, milyen aranyos gyerekek vagytok! — hálálkodott a bácsi Pöttömké­nek, majd kotorászni kezdett a zsebében. — Itt ez a csokoládé ... Az uno­kámnak szántam, de nektek adom. Felezd meg a pajtásoddal, aki elesett!

— Köszönöm szépen! — ragyogott fel Pöttömke arca a váratlan ajándék láttán, és míg a távozó bácsi után nézett, úgy érezte magát, mint egy hős. Uramfia, mekkora csokit kapott! ... És hozzá tejcsokit, a kedvencét!

Megfordult, hogy kiáltson Ferkónak, de akkor észrevette, hogy kispaj­tása se lát, se hall, csak szepegve tápászkodik fel a sárból, és búsan néze­geti a nadrágját. Így nem állíthat be az óvodába, haza kell mennie ruhát cserélni.

Pöttömke ekkor hirtelen becsúsztatta a csokit a kabátja nyílásába, szoro­san magához szorította, és így szólt:

— Eredj csak haza, Ferkó! Majd megmondom az óvó néninek, hogy eles­tél és később jössz. Ugyis én vagyok a napos.

— A bácsi mit szólt? — kérdezte Ferkó.

— Azt mondta, hogy aranyos gyerekek vagyunk mind a ketten . .. De siess már!

Mácsik Ferkó megfordult, és szomorúan hazafelé indult.

Pöttömkének még jókorát kellett gyalogolnia az óvodáig, hidegben is nekimelegedve, széllel dacolva. Arra nem is gondolhatott, hogy útközben elfogyassza a csokoládét, de majd az óvodában kettétöri, eldugja a táskájá­ban, ott aztán nem látja meg senki! Addig vigyáz rá, görcsösen szorítja magához, nehogy kiessék a kabátja elejéből.

Az óvoda előszobájában már mind levetkőztek a gyerekek, mire odaért. A kicsinyeknek a nagycsoportos Fontoska segített. Pöttömkéhez is oda­perdült:

— Vetkőzz hamar, majdnem elkéstél! — mondta kedvesen, s azzal, mielőtt Pöttömke tiltakozhatott volna, készséges fontoskodással húzta le róla a kabátot. A következő pillanatban összecsapta kicsi tenyerét és felkiáltott:

— Juj! Mi ez a kulimász rajtad?

— Kulimász! Kulimász! — visongattak a gyerekek. — Nézzétek, Pöttömke csupa kulimász!

Odaszaladt az óvó néni, lélekszakadva jött a dajka néni, Pöttömke pedig csak állt, lángoló arccal, tejcsokoládécsíkos ingben, csokoládé-pöttyös mellénykében, forró tenyerében a ragacsos sztaniolpapírt gyűrögetve, és zavarában összevissza kenve még azt is, ami a csokiból megmaradt.

Jaj, de szívesen szétosztogatta volna! Nemcsak Mácsik Ferkónak, min­denkinek! ... Még a cicának is! 

De abból a csokiból nem evett senki, mert amikor irigyen a kabátjába dugta, nem gondolt arra, hogy az bizony kényes, olvadékony holmi, külö­nösen akkor, ha titokban akarják elfogyasztani.

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Tóth Anna: A titokzatos hóember

Nagyon szép völgyben lakunk. A hegyek úgy ölelik át a kis falut, ahogyan anyuék szoktak bennünket, gyerekeket.

Most, hogy sok hó esett, öcsémmel, Marcival a szobánk ablaka elé felállítottunk egy hóembert. Nagy pocakja és szép egyenes tartása jó étvágyú, gazdag emberre hasonlítana, ha fején nem éktelenkedne az az öreg lyukas fazék. Szemei a fáskamrában talált legcsillogóbb széndarabkából vannak. Egyedül sárgarépa orra vöröses színe árulkodik arról, hogy hideg lehet egész nap az udvarunkon álldogálni. Ez a hóember nem akármilyen… Ilyen nincs még egy a Földön. Elárulom, hogy ez egy TITOKZATOS HÓEMBER!

Minden reggel, amikor felébredünk, odaszaladunk az ablakhoz, hogy megnézzük, ott van-e még a hóember orra a helyén. Ugyanis mindennap eltűnik.

– Nézd, most sincs ott! – mondta kisöcsém bosszúsan.

– Öltözzünk fel, és menjünk ki az udvarra, hátha csak leesett, és eltakarja a hó.

Mikor kiszaladtunk a kertbe, körbejártuk a hóembert, de nem találtunk semmit.

– Elmondanád, hol van az a szép sárgarépa orrod, amit tegnap kaptál? – kérdeztem csípőre tett kézzel, s közben haragosan ráncoltam homlokomat.

Marcira néztem, és láttam, hogy engem utánozva ő is csípőre tette a kezét, és a nagyobb hatás kedvéért néhányat dobbantott a ropogós hóba a lábával.

– Az volt a legszebb sárgarépa az összes közül! Miért nem vigyáztál rá?

A hóember dacosan állt tovább, és nem válaszolt.

– Na jó, még utoljára hozunk egy másik orrocskát neked, de ha erre sem vigyázol, nem kapsz többet!

Leszaladtunk a pincébe, és a ládából kiválasztottunk egy szép hosszú sárgarépát.

– Marci! Ma éjjel lesben állunk az ablaknál. Meg kell tudnunk, mi ez a nagy titok.

Éjszaka le sem vettük a szemünket a hóemberről. A Hold éppen rávilágított, és láttuk, hogy sárgarépa orra még ott van a helyén. Amikor már azt hittük, hogy nem történik semmi, hirtelen egy árnyék átugrott a kerítésen. Óvatosan körülnézett, és egyre jobban közeledett a hóember felé. Az árnyéknak hosszú vékony lábai voltak, s mögötte néhány lépésnyire egy kicsi, gömbölyű valami ugrándozva kísérte.

Lélegzet visszafojtva figyeltük, mi lehet az.

Aztán láttuk, ahogy az a valami felágaskodik, és szájával kiemeli a helyéről a hóember orrát. Miután letette a hóra, a kis gombóccal megosztva jó étvággyal megették a sárgarépát.

– Nézd, Marci, egy őzike! – suttogtam öcsém fülébe – De ki az ott mellette?

– Nem látod, hogy milyen hosszú fülei vannak? – súgta vissza Marci.

– Tényleg! Ez egy nyuszika! Mennyire éhesek lehetnek, hogyha bemerészkednek idáig. Ki kellene találni valamit, hogy még több ennivalót kapjanak.

Másnap korán felébredtünk. Amikor újabb sárgarépát szerettünk volna a hóemberre tenni, a fején levő lyukas fazék nagyot kondult.

A fa mögé szaladtunk, és onnan lestük, hogy mi lehet az.

Aztán a lukon kikukucskált egy cinegemadár. Biztos ott húzódott meg éjszakára a nagy hideg elől. Bent a fazék belsejében nem fújhatta a szél, és egy kicsit melegedhetett is.

– Adjunk enni a madárkának is!

Bementünk a házba, és elővettünk két vékonyra vágott szalonnabőrkét.

– Ez jó lesz szemöldöknek a hóemberre. Amikor a cinege megéhezik, néhányat belecsíp a szalonnába, és már lesz, ami melegítse. De a hóembernek mégsem lehet több orra! Mit csináljunk?

– Mi lenne, ha kettévágnánk egy almát, és két piros fület készítenénk belőle? – kérdezte izgatottan Marci.

– Igazad van. És vághatnánk hosszú csíkokra káposztalevelet. Az lehetne a szakálla.

– És, ha a fazék alá tennénk szénát, mintha haja lenne a hóembernek? Az jobban melegítené a kismadarat.

Gyorsan munkához láttunk. Amikor elkészültünk mindennel, észrevettük, hogy a cinege rászállt a fazékon talált bejáratra, aztán hirtelen elrepült.

– Lehet, hogy nem tetszik neki az új fészek? – kérdeztem aggódva.

De néhány perc elteltével a kismadár megérkezett, és magával hozta a párját is.

Vidáman csicseregtek, és nagyon boldogok voltak, hogy rátaláltak az igazi otthonukra.

A hóemberről azóta is minden reggelre eltűnnek a zöldségek, de most már nem titok, hogy hozzánk jár lakmározni a nyuszi az őzikével.

Veszekedhettek, civakodhattak, azt mindenki látta, hogy ő lett az első. Örültek a verebek, hiszen nekik jut ezután a legtöbb falat. A többi madár meg elszomorodott, de hiába: így volt, megvolt.

A verebek a győzelem örömére ismét felrepültek a diófára, és elhatározták, hogy ezután egyik veréb se lépegessen, hanem ugráljon, mert akkor egy lépéssel kettőt lép. 

Aki nem hiszi, próbálja utánuk csinálni!

Fésűs Éva: Pöttömke csereberél

Pöttömke sohasem volt híres arról, hogy nagyon vigyáz a játékaira. De ki tehet arról, hogy a játékok olyan kényesek? ... Alig nyúl hozzájuk, alig nézi meg, mi van bennük, máris bajuk esik. 

Így volt ez a lendkerekes piros autóval is. Pedig azt nem is szedte szét, éppen csak kipróbálta, fut-e hátrafelé a bolyhos szőnyegen, máris zörögni, köhögni kezdett, és többet se előre, se hátra... Pöttömke nagyon elkese­redett. Szólni sem mert, hiszen tündéranyu kijelentette, hogy ha még egy­szer elront valamit, akkor soha többé nem kap új játékot ajándékba. 

Mit tegyen? . 

Irigykedve látta, hogy Fürge Gyuszi kis mozdonyának még minden ke­reke ép, pedig már régen elmúlt a karácsony. No, persze, mert az felhúzós, nem lendkerekes. 

Szép kis mozdony. 

Jó kis mozdony. 

Jó lenne elcserélni ezért a piros autóért. Hátha Gyuszi nem veszi észre, hogy hibás? . 

Háromszor is megköszörülte a torkát, mielőtt megszólította a pajtását. Fürge Gyuszi először csodálkozott, de azután megtetszett neki a cserebere. Mire észrevehette volna a hibát, Pöttömke a kis mozdonnyal már messze járt! 

Három napig pompásan szórakozott vele. A harmadik napon azonban el­tűnt a kulcsa. Pöttömke lázasan kereste, de sehol sem lelte. 

Hm ... Sajnos, ezt is el kell cserélni! 

Buksi Ferkónak volt egy színes búgócsigája. Pöttömke addig sündörgött körülötte, amíg rá nem beszélte a cserére. Mire Ferkó rájött, hogy a kis mozdonyhoz kulcsot is kellett volna kapnia, Pöttömke a búgócsigával már messze járt! 

A búgócsiga gyönyörűen pörgött, forgott, búgott, egészen addig, amíg új gazdája rá nem lépett. Akkor csúnyán behorpadt az egyik oldala. 

Pöttömke hiába kalapálta, a búgócsiga elveszítette az egyensúlyát, és at­tól kezdve féloldalasan keringett, rekedt hangon zúgva.

— Baj, baj — sóhajtott Pöttömke, de most már nem sokáig szomorkodott. Akadt egy kisgyerek a szomszédban, akinek még sohasem volt búgócsigája, és adott érte egy csomag Csacsi Csabi kártyát. 

A kártyából hamarosan több lap elveszett, köztük a csacsi is, ami nél­kül semmit sem ér az egész. Akár hiszitek, akár nem, mégis sikerült el­cserélnie! 

Ugri és Bugri, a szeleburdi ikrek nem számolták meg a kártyákat, és ad­tak érte egy csodálatos kukucskálós játékot. Ha az ember a világosság felé tartva forgatta, szebbnél szebb, tarkabarka ábrákat láthatott benne. 

Pöttömke odavolt a boldogságtól! Hazafelé menet az utcán is mindunta­lan belekukucskált, és egy színes mintában annyira elgyönyörködött, hogy hirtelen megbotlott és hasra esett a hóban. A játék elgurult. 

— Nem tudsz vigyázni, te tökmag? — kiáltott rá egy nagyobb fiú. — Majd­nem nekiestél a hóemberemnek!

A fiú egy szép, nagy hóember mellett állt, amit maga épített, és éppen most fejezett be. Pöttömke sosem tudott rendesen hóembert építeni, min­dig összedőlt, mielőtt elkészült volna.

— No, mit bámulsz? Tetszik? — kérdezte a nagy fiú.

— Ühüm! — válaszolta Pöttömke, miközben leverte magáról a havat. — Te csináltad?

— Én, de már meg is untam. Mi az a játék, ami a kezedben volt?

— Csak egy ilyen valami! — kapott utána Pöttömke, de a nagy fiú meg­előzte.

Kedvtelve nézegette, forgatta.

— Megjárja! ... Hol vetted?

— Nem vettem. Cseréltem.

— Áhá! Te csereberélsz? Hát akkor mondok valamit! Add nekem ezt a kukucskálós játékot ezért a hóemberért.

A hóembernek lyukas fazékból kalapja is volt, sárgarépából orra és akkora pocakja, mint egy boroshordó, Pöttömke mégis rázta a fejét.

— Nem adom!

— Ugyan már! Tudod, mennyit ér ez a vacak? Egy tükördarab van benne meg néhány üvegcserép. Ha nem hiszed el, szétszedem és megmutatom. — Ne szedd szét!

— Hát akkor? . . . Ha tiéd lesz a hóember, azt is mondhatod, hogy magad építetted. Vagyis megengedem, hogy büszkélkedj vele, pedig én dolgoztam rajta. Ennél jobb csere nincs!

Hű, ez már csakugyan valami! Mekkorát néznének az óvodás pajtásai, ha megmutatná nekik, hogy ez az ő saját hóembere!...

Belecsapott a nagy fiú tenyerébe, az pedig vidámat füttyentett, és a cse­rébe kapott ajándékkal elszaladt.

Pöttömke mindjárt mindenkinek szerette volna megmutatni legújabb szerzeményét, de hamarosan kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű dolog, mert a hóembert nem lehet hazavinni... Sebaj! Azért ez mégis az övé!

Másnap az óvodában mindenkinek elmesélte, hogy milyen csodálatos hóembert épített. Ezt látniok kell!

Szép, napos idő volt aznap, enyhe szél szaladt végig a Pöttyös utcán, megríkatta a jégcsapokat meg a csatornákat. Mire Pöttömkéék hazafelé indultak, a tegnapi csúszka helyén csak kásás tócsát leltek.

— No, hol az a hóember, mutasd! — zsibongtak a gyerekek a parkhoz közeledve.

— Ott . . . ott, a sarkon! Mindjárt meglátjátok! — feszített Pöttömke a me­net élén, de azután hirtelen megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába.

A gyönyörű hóember helyén csak egy formátlan hócsomó búslakodott. Mellette piszkos sárgarépa meg egy rozsdás, lyukas fazék. A gyerekek meg­hökkenve egymásra néztek, azután zsibongva, nevetgélve kiabálni kezdtek:

— Volt, nincs hóember! Odavan! Elolvadt!

— Ne búsulj, Pöttömke, lesz még hó az idén, majd építesz másikat! Vagy ha az idén nem, majd jövőre!

De Pöttömkének egy szó sem jött ki a torkán, hanem hirtelen sarkon fordult, és hazáig meg sem állt. Senkinek sem merte elmondani az igazat, csak a dörmögős mackójának. A mackó nem tudott felelni a panaszra, mert már régen elromlott a dörmögője.

Vajon ti mit válaszoltatok volna?...

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.