Fésűs Éva: Az irigy medve

Egy mosolygós hajnalon, kerek erdő közepén vidámat kiáltott a kakukk: 

— Mit láttam, pajtikák!? Kakukk! Kakukk! 

— Mit, mit, mit? — élénkültek fel a pintyőkék, cinegék, aligébredt ma­darak. 

— Ezüstforrás fakadt a Medvehegy oldalában! Aki nem hiszi, járjon utána! Kakukk! 

No, lett erre nagy öröm! Szarvasok, őzek, malackák, mókusok, vala­mennyien odaszaladtak a Medvehegy északi oldalához csodálkozni. Mert csodálatos volt a forrás! Ezüstös, mint a tündérek könnye, üdítő, mint a tavaszi szél sóhaja, és csevegő, csacsogó, csillámló szökelléssel kőről kőre ugrabugráló, mint egy jókedvű manó. 

— Ó, de jó! — göcögött a kövér sündisznó. — Legalább nem kell annyit gyalogolnom néhány korty víz után. 

— Nekünk sem kell kimerészkednünk a tóhoz, ha inni akarunk! — örven­deztek az őzek. 

— Valóságos áldás ez a forrás! — bólogatott az öreg mókus, mialatt a ma­darak máris a csőrükkel kapkodták fel a víz ezüstös cseppjeit. 

Mindenütt felderült a virágok kedve, amerre utat keresve csörgedezett a váratlan vizecske. Egy sem hervadozott tovább, hanem fölegyenesedett, kiszínesedett az ezüstforrás éltető nedvétől. Mindenki ujjongott. A mada­rak egész nap erről az eseményről csiviteltek. 

Csak egyvalaki akadt az erdőben, aki nem örült a forrásfakadásnak: irigy Orbán, a medve. Azért nevezték így, mert mindig, mindenkire irigy­kedett, nem bírta elviselni a mások örömét. És mert vidámság és öröm minduntalan akadt valahol a kerek erdőben, ezért Orbánnak napról napra rosszabb volt a kedve. Dühösen brummogott, dúlva-fúlva cammogott fától fáig. Majd megpukkadt, ha egy új virág tarka szoknyácskát teregetett a napfényben. Keserűség rágta a szívét, amikor a szarvas gyönyörű agan­csát mutogatta, vagy a fűzfán lakó levelibéka boldog brekegéssel dalolt, mert valami szívdobogtató békaöröme volt. Azt pedig egyszerűen nem bír­ta elviselni, hogy két mókus dióhéj hajócskát úsztasson az ezüstforrás völgybe csobogó vizén, és az eltikkadt őzek olyan jóízűen igyanak belőle, hogy közben a bokájuk is remeg. 

— Ez a forrás abból a hegyből fakadt, amelyikben az én barlangom van! —bömbölt rájuk. — Hogy meritek beledugni a nyelveteket? 

A bömböléstől persze senki sem ijedt meg, mert már ismerték az irigy medvét. A vadmalac kikacagta. 

— Mit kiabálsz, morcos Orbán? Inkább mosd meg benne a szemedet, hogy szebbnek lásd a világot! 

— Na, megálljatok csak! — dohogott magában a medve. — Majd megmuta­tom én nektek, hogy nem isztok belőle többet, és madár sem súrolja szár­nyával a tükrét! 

Fogta magát, és egy holdas éjszakán rengeteg mohát odahordott. Elkezd­te betömni azt a helyet, ahol a forrás fakadt. Csakhogy a vízsugár erősebb volt, áttört a mohatömítésen.

Irigy Orbán erre kővel próbálkozott. Majd beleszakadt, tüskébe is lé­pett, amíg odagörgette, de a víz a kő alól is előszivárgott, és csevegve, csa­csogva, csúfondárosan szökött meg előle. 

Végül az irigy medve tehetetlen mérgében kapta magát, rátelepedett a forrásra, és ült, ült rajta, fogát vicsorgatva: 

— Azért sem adom nektek! Azért sem! 

Csupa víz lett a bundája, mire jött a reggel — de lám! a víz már alig szi­várgott ki alóla. 

Az erdő népe csalódottan járt-kelt, az őzek szomorúan nézték a száradó medret. Ahogy az ő kedvük lankadt, úgy derült fel Orbán. Elfelejtette, hogy éhes, álmos, csak ült a forráson makacsul és kényelmetlenül. 

Az ezüstforrás vize pedig megunta a dolgot, egyszer csak megfordult odabent a hegy falában. 

— Ha erre nem mehetek, keresek magamnak más utat — csacsogta. És keresett. 

Már harmadnapja ült irigy Orbán a forráson, amikor hirtelen nagy ze­nebona támadt. Csörgött a szarka, fütyült a rigó, kiabált a kakukk, csörte­tett a vaddisznó, és futva jöttek az őzek. 

— Orbán bácsi, keljen fel! Árvíz van a barlangjában! 

— Micsoda? — döbbent meg az irigy pára. — Hogyan lenne ott árvíz, hi­szen fala, földje olyan száraz, mint a tapló! 

— Mégis árvíz van! — bizonygatták. — Ott úszik a mézesbödön a tetején! 

— Jaj nekem, jaj! — bődült el a medve. Gyorsan fel akart kelni, de a lábai elzsibbadtak a sok üldögéléstől, és felmondták a szolgálatot. Bele kellett kapaszkodnia a szarvasok sokat irigyelt agancsába, hogy fel bírjon tápász­kodni. Így is hármat hemperedett, és mire hazatántorgott, addigra akkora víz állt a barlangjában, hogy ladikázni lehetett volna rajta. 

— Ki tette ezt velem? — rázta a mancsát Orbán. — Letépem a fülét, beve­rem a kobakját! 

— Csitt, ne folytasd, irigy medve! — szólt rá az öreg mókus a faágról hiszen a saját füledet cibálhatnád és a saját kobakodat verhetnéd a falba, mert magad okoztad saját magadnak ezt a bajt. 

— Még hogy én? — ágált Orbán. 

— Te bizony — folytatta a mókus —, mert irigyelted tőlünk az ezüstforrást, útjába csücsültél, hogy tiszta vizét ne élvezhesse az erdő népe. A forrás el­fojtott ereje pedig bosszút állt, és betört a barlangodba. Most aztán a tiéd minden cseppje!

— Hapci! — tüsszentett rá nagyot Orbán, mert ráadásul a forráson üldö­gélve meg is fázott. 

A sündisznó a hasa alá dugta az orrát, úgy kuncogott. Az őzek az ár­nyékba fordították a pofácskájukat, úgy nevettek, mert nem voltak kárör­vendők, de örültek a természetadta igazságnak. 

Az irigy medve barlangja úgy elázott, hogy ki kellett költöznie belőle. Téli álomra sem hajthatta le benne a fejét. 

Vándorbotot fogott hát, és elindult lehorgasztott fejjel másik barlangot keresni. Amint ment, mendegélt, diónyi könnyek potyogtak a szeméből, falevelet rezzentő sóhajok szakadtak fel a melléből. Barlangot nem hiszem, hogy talált volna, de azért valaki biztosan befogadta, aki nem olyan csú­nya, könyörtelen szemmel nézte a világot, mint Orbán, az irigy medve.

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Pöttömke intézkedik

Pöttömke egyszer meghallotta, amint szülei azon tanakodtak, hogy mivel lepjék meg nagyapót a születésnapján. Felsoroltak ezerféle dolgot — sap­kát, sálat, kesztyűt, mivel éppen tél volt, aztán papucsot, pipadohányt, kö­tött mellényt, meg ezt, meg azt —, majd mindig legyintettek, hogy ez már van, amazt meg próbálni kéne, és úgy már nem is igazi a meglepetés.

Pöttömke elhatározta, hogy segít rajtuk.

Másnap egész délután ott sürgött-forgott, járkált ki-be nagyapónál, be­kukkantott a szobába, konyhába, sőt még a fáskamrába is, csakhogy felfe­dezzen valamit, ami nincs, amit meg lehetne venni, születésnapi meglepe­tésnek. De lassan beesteledett, és mégsem lett okosabb.

Búsan hagyta, hogy nagyapó hazavezesse a sötét utcán, ahol lassan bo­torkáltak, mert valami haszontalan suhanc már megint ledobta kővel az ut­cai villanykörtét.

Egyszer csak nagyapó megbotlott és felszisszent.

— Ej, de sötét van, alig látok! Egyszer még kitöröm kezem, lábam. Igazán kéne venni egy jó kis zseblámpát!

— Hurrá! — kiáltott fel Pöttömke. Nagyapó nyakába ugrott, és úgy össze­vissza csókolta hideg arcát, hogy közben a kucsmát is majdnem leverte a fejéről.

— Nono, te kis bolond! — nevetett nagyapó. — Minek örülsz ennyire?

— A zseblámpának! — lelkendezett Pöttömke. — Csak azt ígérd meg, hogy addig nem veszed meg, amíg . . . hm . . . egyszóval azt, hogy nem veszed meg mindjárt.

Nagyapó megígérte, Pöttömke pedig még aznap este intézkedni kezdett.

Először félrehívta Tündéranyut, és boldogan súgta a fülébe, hogy mire van szüksége nagyapónak. Később apu ölébe is felmászott és neki is el­árulta.

Másnap szigorú titoktartás terhe mellett megmondta nagyanyónak, az­után óvodából jövet végigjárta az egész rokonságot. Becsöngetett Zsuzsi nénihez, Döme bácsihoz, odaszaladt az utcán külön-külön mindenkihez, akiről tudta, hogy fel akarja köszönteni nagyapót. Suttogva újságolta el nekik, mit kell venniök nagyapónak, ha azt akarják, hogy igazán nagy meg­lepetés legyen, és olyasmit vigyenek, amiből még egy darab sincs neki! 

Csak azt nem tudta még, hogy ő maga mivel kedveskedjék nagyapónak. Orrát az ablaküvegre nyomta, úgy gondolkozott. Az üveg bepárásodott, és ő szórakozottan rajzolni kezdett rajta. Erről eszébe jutott, hogy színes pa­pírból milyen szép virágokat vágtak ki aznap az óvodában. 

Szaladt a papírboltba és a zsebpénzén színes papírokat vásárolt — piro­sat, sárgát, zöldet, kéket — olyat, aminek ragasztós a háta, vagyis, ha meg­nedvesítik, a kivágott ábrákat fel lehet ragasztani egy fehér lapra. Azután munkához látott. Egymás után kerekedtek ki ügyes kis keze alól a csodála­tos tarka szirmok, amilyenek kertben sose nőnek, sehol a világon nem te­remnek — de nagyapó biztosan megismeri majd, hogy ezek a virágok Pöt­tömke szeretetének melegétől bontottak szirmot a hideg télben. A ragasz­tásnál ide-oda csúszkáltak, de sebaj, annál érdekesebb lett a csokor, mint­ha nyári szél borzolta volna. Legalábbis Pöttömke úgy látta. 

Nagyapó is úgy látta. 

Mihelyt megkapta, örömében a térdére ültette kicsi unokáját, az ajándék pedig remekműhöz illő helyet kapott nagyapó szobájának a falán. 

Eddig minden nagyszerűen sikerült. A furcsaság akkor kezdődött, ami­kor a többi vendég is megérkezett. Egymás után jöttek: Tündéranyu, Apu, Zsuzsi néni, Döme bácsi, Dini bácsi és még sokan mások valamennyien egy-egy vadonatúj zseblámpával a kezükben. Nagyapó azt hitte, káprázik a szeme. A köszöntők is azt hitték, és megkövülten bámultak egymásra: 

— Mi az, hát te is ... ? 

— Ez semmi! — mondta nagyapó, amikor végre szóhoz jutott a meglepe­téstől. — Ma reggel már nagyanyó is felköszöntött engem egy ugyanilyen zseblámpával! 

— De hiszen Pöttömke súgta meg, hogy ezt vegyek neked, mert ez a leg­hőbb kívánságod! — csapta össze a kezét nagyanyó. 

— Nekünk is ő mondta! — kiáltott fel egy hangon a vendégsereg. — Hol van Pöttömke? 

Hanem Pöttömkét akkor már zseblámpával sem lehetett megtalálni. El­bújt valahol a fáskamra mélyén, ott számolgatta ámuldozva, csodálkozva, az ujjacskáin oda-vissza, hogy nagyapó éppen tíz darab zseblámpát kapott ajándékba. Nahát! Ki hitte volna? ... 

Azután kacagás hallatszott a házból. Nagyapó kezdte, olyan jóízűen, hogy kicsordult a szeméből a könny. Nagyanyó folytatta, majd sorban a többiek. Erre már Pöttömke is előmerészkedett. 

Kár is lett volna tovább rejtőzködnie, mert olyan vidám születésnap ke­rekedett, amilyenre kevesen emlékeztek. Nagyapó mind a tíz zseblámpát elfogadta. A világért sem engedte, hogy átcseréljék a boltban valami másra. 

— Hogyisne! — mondta. — Ti ehhez nem értetek! Még elrontanátok Pöt­tömke művét. Ez a tíz egyforma ajándék mindig el fogja űzni a borús ked­vemet, mert valahányszor rájuk pillantok, eszembe jut a mai születés­napom. Hát van-e nagyszerűbb ajándék annál, mint ha egy ilyen öreg nagy­apót ekkora jókedvre derít a pöttöm unokája?...

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Pöttömke utazik

Már a verebek is csiripelték, hogy Pöttömke utazik! Csak egyet alszik, és viszi a gyorsvonat messze, messze. Másik nagymamához, akinek akkora kertje van, hogy a vége belelóg a patakba.

Mielőtt sor került volna az utazásra, Pöttömke mindennap vonatosdit játszott a pajtásaival. Az úgy ment, hogy először kiszámolták, hogy ki le­gyen a mozdony és ki legyen a kalauz, azután sorba álltak, mindenki meg­fogta az előtte álló derekát, és nagy si-hu-hu-val, zakatolással körbefutot­tak az udvaron. A porolónál és a körtefánál voltak az állomások. Sajnos, a kalauznak a vonat mellett kellett szaladnia, de így legalább jobban látta, ki lép rá a másik sarkára. Az ilyen ügyetlenkedőt kiállították a sorból. Az is megesett, hogy elszakadt a vonat. Ilyenkor újrakezdték a játékot ...

De most végre igazi vonaton utazott Pöttömke! Mielőtt beszálltak, Tün­déranyu kérte a fiacskáját, hogy lehetőleg ne okozzon az úton semmiféle galibát. Apukája pedig a lelkére kötötte, hogy viselkedjék illedelmesen, ne kalimpáljon a lábával, és legyen kedves az utasokhoz. Pöttömke mindenre hevesen bólogatott, most pedig ott állt Tündéranyuval a vonat ablakában, karján sárga mackójával, és buzgón integetett Apunak, aki ott maradt az állomás peronján. De nemcsak ott maradt, hanem egyre kisebb lett, végül már csak egy pici, fekete pontnak látszott. Pöttömke aggodalmasan fordult az édesanyjához:

— Miért ment úgy össze Apu?

— Jaj, te buksi, nem ment össze, csak távolodunk tőle, és minél messzebb van valaki, annál kisebbnek látszik. Nézd csak a városunkat! Innen olyan, mintha játékkockákból építették volna.

— Igen, egészen olyan! — lelkendezett Pöttömke. — A Hétpettyes Áruház a dominósdobozomra hasonlít! A mosoda kéménye gyufaszál! A patak pe­dig éppen olyan kék pántlika, mint amilyet a macim nyakára kötöttél!

A vonat egyre gyorsabban kattogott, zakatolt, robogott át a kora reggeli fényben fürdő tájon.

— Ülj le a helyedre, kisfiam! — mondta Tündéranyu.

— Nem, inkább nézem a tévét! — mutatott az ablakra Pöttömke, mire a velük utazó bácsik és nénik nagyot nevettek. De később igazat adtak Pöttöm­kének, mert a vonat ablaka valóban olyan volt, mint egy színes képernyő, amelyen egymást kergetik a szebbnél szebb képek. Napraforgós kertek, piros tetejű házikók, dombok, völgyek tarka látványa suhant el a szemük előtt. Szőlő közül madárijesztő bólogatott, amott kácsák úszkáltak, gólya lépdelt a tocsogóban, nyuszi szaladt át a réten. Pöttömke valamennyinek integetett, s amikor belefáradt, felemelte a sárga mackó mancsát: integes­sen az! 

Később a sárga mackó is belefáradt, de nem mondta, csak hirtelen lefor­dult Pöttömke karjáról, és felmordult: „Eeee!" 

Volt az utasok között egy pogácsa arcú, kövér néni, az tüstént utánaka­pott, és visszaadta Pöttömkének. 

— Tessék! 

— Köszönöm szépen — felelte illedelmesen Pöttömke, és elhatározta, hogy ha valaki leejt valamit, ő is figyelmes lesz. Hadd legyen büszke Tün­déranyu a kisfiára! 

A kövér néni később almát vett elő a táskájából, és amikor megette, Pöt­tömke észrevette, hogy az almacsutkát a pad alá dobja. Nosza, tüstént ott termett, négykézlábra ereszkedett, és diadalmasan kihalászva, egyenesen a néni ölébe rakta: — Tessék! 

A néni kinyitotta a száját, de nem az jött ki rajta, hogy „köszönöm", ha­nem egy nagy sikítás: 

— Jaj, a ruhám! 

Mert mi tagadás, az almacsutka piszkos lett a pad alatt és nedves, ma­szatos foltot hagyott a néni halványzöld szoknyáján. De hát ki tehetett er­ről? Igazán nem Pöttömke! Tündéranyu mégis őt dorgálta. Az utasok egy­szerre izgatottak lettek, távolabb húzódtak tőlük, csak egy bajuszos vas­utas bácsi nevetett: 

— Igaza volt a kisfiúnak! Ne tessék a pad alá szemetelni! 

Pöttömke kihúzta magát, és tenyerével letörölte azt a két könnycseppet, ami a dorgálás miatt szökött ki a szeme sarkából. Ettől a mozdulattól azon­ban az egész arca fekete lett, mert amikor négykézlábra állt, mind a két kezét bemaszatolta. Sőt, a két térde is ijesztően feketéllett! 

Mit volt mit tennie Tündéranyunak, át kellett menniök a mosdóba. Soha még ilyen utat, mint ezen a zakatoló, hosszú folyosón át! ... Pöttömkének sehogy sem engedelmeskedtek a lábai. Amikor pedig odaértek, ahol az utasellátó bácsi egy pillanatra letette édességes kosarát a földre, amíg valakinek aprópénzt adott vissza, Pöttömke lábacskái teljesen felmondták a szolgálatot, és hupp! ... Ő maga szerencsésen beleült a kosár közepébe. Éppen oda, ahol a csodálatos minyonok voltak. Pöttömke borzasztó nagy igazságtalanságnak tartotta, hogy Tündéranyunak ki kellett fizetnie a cso­kis minyonok árát, pedig nem is ehették meg. Furcsa dolog ez az uta­zás!... 

Nagy nehezen mégis célhoz értek, úgy-ahogy lemosták a maszatot, és a visszaúton Tündéranyunak csak két helyen szakadt el a harisnyája, a len­gőajtó pedig mindössze egyszer csípte oda Pöttömke hüvelykujját. 

Vigasztalásul Tündéranyu elővett egy sonkás zsemlyét, majd kisvártatva egy másikat, mert az elsőt Pöttömke két harapás után kiejtette az ablakon. Olyan érdekes madarat látott a réten, hogy közelebb lépett az ablakhoz. 

A zsemlye vajas felét a légáramlat felkapta, és bevitte a mögöttük lévő fülke nyitott ablakán, mire egy békésen szundikáló bácsi arra ébredt, hogy idegen tízórai érkezett a szájába. Nagy lármát csapott, mert ébren nem volt békés természetű. A zsemlye-ügynek csak a kalauz bácsi megjelenése vetett véget. Tündéranyu irult-pirult, Pöttömke szepegett, és megfogadta, hogy most már egész úton igazán meg se moccan, úgy ül, mint egy fababa! 

Úgy is tett. Még akkor sem mozdult, amikor az egész fülke minden utasa azt kereste, hogy hová tűnhetett a nagy izgalomban a kövér néni fényképes igazolványa. Anélkül nem érvényes a kedvezményes menetjegye. 

- Az előbb még megvolt! - bizonygatta hevesen a kalauz bácsinak, mi­közben hol pirosra gyulladt, hol meg elfehéredett az arca. 

- Biztosan kiesett a táskámból! 

Mindenki felállt, egy bácsi még az újságjait is laponként kirázta, de se­hol semmi. Pöttömke őszintén megsajnálta szegény kövér nénit, amiért a kalauz bácsi felírta a nevét, címét, és valószínűleg büntetést kell majd fi­zetnie. Már-már azon volt, hogy mond valami kedveset, amikor a néni ha­ragosan kibökte: 

- Ez a haszontalan kölyök az oka mindennek! 

Tündéranyu ekkor felállt, és kijelentette, hogy bocsánatot kér, átmen­nek egy másik fülkébe, talán még akad valahol két hely. 

A vasutas bácsi segített leemelni a bőröndöt, Anyu pedig a kezét nyúj­totta Pöttömkének: 

- Gyere, fiacskám! 

Pöttömke engedelmesen felállt és ment kifelé. Ha egyszer Tündéranyu mondja, meg kell mozdulnia! . . . Még ki sem léptek a fülke ajtaján, a kövér néni felkiáltott: 

- Megvan az igazolványom! 

És diadalmasan mutatott Pöttömke megüresedett helyére. 

Hogy mit mondott még egyebet, azt Pöttömke már nem hallotta, mert Tündéranyu villámgyorsan vonszolta magával a kocsi másik végébe, azzal sem törődve, hogy hány szatyorba vagy kosárba akad bele a harisnyája. 

Az volt a szerencse, hogy már nem tartott sokáig az út. Amikor befutott a vonat az állomásra, és leszálltak, Tündéranyu letette maga mellé a bő­röndöt, egy pillanatra lehunyta a szemét és hangosan felsóhajtott: 

- Jaj, Pöttömke! Remélem, most már nem történik semmi! 

... Bumm! .. . 

Ebben a szempillantásban hatalmasat puffant valami a bőröndön. Mel­lettük már lassan indult tovább a vonat, amelynek egyik ablakából kiha­jolva integetett a vasutas bácsi:

— A sárga mackó! A kisfiú a vonaton felejtette!

Nahát! ... A sárga mackó puffant akkorát a bőröndön, hogy Tündér­anyu majdnem hanyatt esett ijedtében.

De akkor már egy kedves, öreg néni integetett feléjük a peronról. Másik nagymama.

Pöttömke egyszeriben megfeledkezett mindenről, még arról is, hogy leg­alább integessen egyet köszönetképpen a vasutas bácsi után. Felkapta a mackót, és hangos diadalkiáltással futott vele Másik nagymamához:

— Nagymama! Nagymamal... Képzeld, szerencsésen megérkeztünk! .. .

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Pöttömke eltűnik

Egy márciusi reggelen az óvó néni sajnálkozva vette észre, hogy már Pöttömke is hiányzik a Százszorszép óvodából. Úgy látszik, beteg, akárcsak Pirinyó Piroska, akit még látogatni sem szabad, mert kanyarós. 

Az óvó néni nem is sejtette, hogy Piroska mennyire unatkozik. Az édes­anyja időnként be-benéz hozzá, de mesélni vagy játszani nem ér rá, mert délelőtt a konyhában van dolga. Piroska pedig csak fekszik a kis rácsos ágyában, szemközt az ablakkal, és könnybe lábad a szeme, ha eszébe jut, hogy tegnap az óvodában bábszínház volt . . . Pirinyó Piroska mindennél jobban szereti a bábszínházat! .. . 

Az óvodában ezalatt játszani kezdtek. Éppen a „Bújj, bújj zöld ág"-hoz tartottak kaput, amikor kopogtak, és belépett Pöttömke nagypapája. 

— Jó napot kívánok mindenkinek! Nem akarok zavarni, de az én szele­burdi unokám ma reggel egy szál vékony esőgallérban szaladt el hazulról. Utánahoztam a kabátját, nehogy megfázzék, ha sétálni mennek. 

A gyerekek kuncogni kezdtek az esőkabáton, mert odakint sütött a nap. Az óvó néni elcsodálkozott: 

— De hiszen Pöttömke ma nem is jött óvodába! Azt hittem, beteg. 

— Olyan egészséges, mint a makk! — válaszolta nagyapó. — És ma reggel olyan vidám volt, mint a rigó! 

— Akkor hová lett? Csak nem csavargott el valamerre? 

— Az édesapja három napja elutazott, ahhoz nem mehetett. Az édesany­jával öt perce beszéltem telefonon, ott nincs. Nyomban elindulok meg­keresni. 

Ebben a pillanatban izgatottan jelentette a napos: 

— Óvó néni kérem, eltűntek a bábuk! 

— Miféle bábuk? 

— A bábszínházhoz valók! A nagy medve, a kis mackó, a mókus meg a róka . . . Pedig tegnap szépen helyre raktuk őket Pöttömkével! .. . Hát ez meg mi? 

Nagyapónak elpirult a homloka. 

— Csak nem gondolják, hogy az én kis unokám . . . ?

— A világért sem — mondta az óvó néni —, csak az jutott eszembe, hogy itt valami turpisság van. Pöttömkétől kitelik! De kérem, mihelyt megtalálta, értesítsen, mert most már én is aggódom miatta.

Nagyapó végigment a patakparton, tűvé tette a játszóteret, a parkot, azután minden ismerőshöz becsöngetett, minden boltba bekukkantott, végig a Pöttyös utcán. Végül odalépett a sarki rendőr bácsihoz, aki el­mondta, hogy valóban látott ma reggel egy esőgalléros kisfiút lefelé bal­lagni az utcán.

Lefelé? . . . Amikor az óvoda felfelé van?!

Lassan megbolydult az egész utca. Az újságárus, a gyümölcsös kofa, a trafikos, a pereces, a szemetes, ismerősök és ismeretlenek egymásnak ad­ták a szót, hogy elveszett egy pepita esőgalléros, pöttömnyi gyerek. Min­denki Pöttömkét kereste, de eredménytelenül.

Tíz óra felé nagyapó kimerülten állított be újra az óvodába.

— Sehol sincs! — mondta komoran. — Most bemegyek a rendőrségre. — A bábuk sincsenek meg — felelte az óvó néni.

Nagyapó felfortyant:

— Bánom is én a bábukat! Az unokámat keresem!

Ekkor hirtelen megszólalt a telefon. Az óvó néni izgatottan emelte fel a kagylót. Nagyapó feszülten figyelt. Az óvó néni arca fokozatosan felderült. A végén szinte nevetett:

— Igazán?... Hogy csak most vette észre? . . . Piroska akkorákat kaca­gott?? Nahát! ... Nem, erről senki sem tudott, ezt az egészet Pöttömke 

egyedül eszelte ki!

Nagyapó felugrott:

— Megvan az unokám?

Az óvó néni letette a kagylót, de csak egy óriási, megkönnyebbült sóhaj után tudta kimondani:

— Megvan...

— Ki telefonált?

— Pirinyó Piroska édesanyja. A Pitypang utca három szám alól. — Tüstént odamegyek és fülön csípem a haszontalant!

— Csak lassan, nagyapa — szólt kedvesen az óvó néni. — Pöttömke jót akart.

— Mi a csodát?

— Majd meglátja! . . . De kérem, a bábukat is hozzák vissza.

Amikor nagyapó két perc múlva dohogva végigsietett a Pöttyös utcán, izgatottan csatlakozott hozzá az újságárus, a kofa, a trafikos, a pereces, a szemetes, sőt a rendőr bácsi is meg mindazok, akik eddig hasztalan segí­tettek a keresésben. Mire a Pitypang utca három szám alá értek, egész hosszú sort alkottak.

No hiszen, érdemes volt odamenniök! Pöttömke, az elveszett kisfiú a földszinti ablak alá húzott padon meg egy széken állt, és az ablakpárká­nyon önfeledten bábszínházat játszott a szobában fekvő Pirinyó Piroská­nak. A bábukat az esőgallérja alól szedegette elő.

Jobb kezével a nagy medvét mozgatta, bal kezével a kis bocsot, és úgy kiabált a medvepapa nevében a kis bocsra, ahogy a torkán kifért, biztosan azért, hogy Piroska az ablaküvegen át is meghallja:

— Ó, te haszontalan rossz gyerek! Mekkora ijedséget okoztál nekem! Máskor elő ne forduljon, hogy nem mondod meg, hová mégy, mert meg­büntetlek! ...

Ebben a pillanatban észrevette nagyapót meg a sokaságot, és természe­tesen azt is, hogy baj van. A medvepapa tehát gyorsan tovább mondta a szerepét, sokkal szelídebb hangon, mint az imént:

— Megbüntetlek, meg biz' én ... legközelebb! De most az egyszer még megbocsátok!

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Kukurikú, jó reggelt! - mondóka

Kukurikú, jó reggelt!

Szól a kakas, ha felkelt.
Rajta, rajta gyerekek,
Ágyatokból keljetek!

Ébredj, ébredj már,
Hív a napsugár!
A Nap is az égen jár,
Álomszuszék, ébredj már!