Fésűs Éva: A mező és a szélfiúcska

- Ne olyan gorombán hékás! – szólt rá a mező. –Szelíden fésülgess, különben idő előtt kiperegnek a magok. 

- Ó, de félted őket! Talán bizony olyan sokat érnek? 

- De sokat ám! A búzamagot aratás után kicsépelik a kalászból, azután megőrlik a malomban, és liszt lesz belőle. A lisztből kenyeret sütnek a pékek, kenyér nélkül pedig nem élhetnek az emberek. 

A szélfiúcska megint táncolt örömében, hogy most már ezt is tudja.

Testvérei szanaszét csavarogtak – nekiállt hát egyedül félrehúzni a nehéz felhőt a bágyadt fényű nap elől. De bizony nem bírt vele, hasztalan tépte, cibálta, a felhő nem mozdult – ellenben a sok ráncigálástól egyszer csak kiszakadt és leszóródott nehéz terhe, millió didergő vízcseppecske. Röptükben összekapaszkodtak, pelyhekké fagytak, világraszóló hóesést csaptak.

-Jaj nekem, mit csináltam! – szeppent meg a szélfiúcska, és körülnézett hová bújjon szégyenében, de akkor hirtelen nevetést hallott.

 – Nézzétek csak, milyen derék öcsikénk van! – szaladtak össze kacagva a nagy és erős szélgyerekek. – Betakarta a mezőt hóval, hogy meg ne fázzék a vetés! – Köszönöm szélfiúcska, igazán okos dolgot cselekedtél! – suttogott hálálkodva a mező is. – Most már nyugodtan alszom tavaszig!

Szélfiúcska eleinte csak ámult-bámult szótlanul, de azután ő is elkacagta magát, és örömében fütyörészni kezdett, mint egy nagy, amiért ilyen jól sikerült minden. A világért el nem árulta volna senkinek, hogy csak most tudta meg, mire jó a mezőnek a hótakaró.

- De szép hajad van, zöld selyemhajad van! – súgta hízelegve a tavaszi mezőnek.

Szélfiúcska kiszaladt a rétre. Pici volt, vidám, bokrok ölén ringatott, csupa pitypangpehely és virágpormaszat. Erős testvérei mellett neki még csak az volt a dolga, hogy a mezők haját fésülgesse.

-De szép hajad van, arany hajad van! – kiáltotta lelkesen. – Mivel festetted ilyen szőkére? Pirosat kacagtak az út menti pipacsok, kéket mosolyogtak az árokszéli szarkalábak. 

-Nem festettem én semmivel, te szélfiúcska – felelte a mező. –Ez ugyanaz a vetés, amit tavasszal láttál, csakhogy azóta eső és napsugár megnövesztette, megérlelte. Nézd csak, mennyi nehéz kalász zizeg benne! 

- Csakugyan! – ámuldozott a szélfiú, és jól megrázta a kalászokat.

- Vetés ez, amit fésülsz, te kis szeleburdi – felelte a mező. – Az emberek felszántották a földet, és belevetették a búzamagot. Odalent, a nedves melegben a búzamag kicsírázott, szárat növesztett, zsengezöldet, akár a fű. Hát ez az én zöld selyemhajam!

A szélfiúcska táncolt örömében, hogy ezt így megtudta.

Úgy is történt. Az őszi vetés szépen kikelt, és a szélfiúcska borzolhatta, fésülhette. Hanem az idő egyre hidegebb lett, a madárfütty egyre ritkább. Tücsök koma is abbahagyta a nótázást, szélfiúcska pedig minduntalan repülő pókfonalakba gabalyodott a mező felett. Napról napra aggodalmasabban futkosott. Mi lesz ha csikorogni kezd a fagy? Odalesz a vetés, megfázik a mező. Ni, mekkora felhő kerekedik máris! Biztosan abban tollászkodik a tél.

Egyszer, nemsokára, újra eszébe jutott, hogy kiszalad a mezőre. Hát, amint meglátta, majd’ hanyatt esett! 

– Jaj, mező, szegény mező, de csúnya, tüskés, rövid hajad van! Ki nyírt meg? 

–Az aratógépek. Mert a búzát learatták, és csak a szára töve maradt a földben. Ez a tarló. 

– Tarló, tarló! – perdült vidámat a szélfiú, hogy ezt is megtudta. Csak azt sajnálta, hogy most már nincs mit fésülgetnie. 

– Mikor nő ki megint a hajad?- kérdezte a mezőtől. 

– Nem is hiszed, milyen hamar, hiszen már jönnek szántani a traktorok, azután megint elvetik a búzamagot, és kezdődik minden elölről.


Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.