Fésűs Éva: Szélfiúcska a Balatonon

A városi szélfiúcska nagyon sok kéményfüstöt nyelt a télen, sőt még egy gyárkémény fekete kormát is beszippantotta. Mire jött a tavasz, köhögősen, bágyadtan ténfergett a vidám virágok között. 

— Nem jól van ez így! — mondta az édesanyja, aki egész nap a sétatéri fák haját fésülgette elküldelek nyaralni Nádi Szél bácsikádhoz, jó levegőre, hogy felerősödjél! 

Nádi Szél bácsi a Balaton déli partján lakott, egy szőke nádas mélyén. Valamikor sok duhaj vihart kavart a tó vizén, de most már csak a békanótához szolgáltatott kísérőzenét. Örült, hogy a füttyös hangú, városi kisöccse felvidítja öreg napjait, és olyan szeretettel fogadta a szélfiúcskát, hogy mindjárt az első napon friss halszagot hozott neki reggelire. 

Szélfiúcska eleinte csak a nádasban játszadozott. Zizegtette a nádakat, fodrokat rajzolt a vízre, és vékony hangján városi nótákat dúdolt a bácsikának. Nádi bácsi pedig esténként azokról a régi viharokról mesélt, amiket ő korbácsolt végig a Balaton vizén. Micsoda hullámnyájakat terelt a partra! Hogy megtáncoltatta a vitorlásokat! Hej! .. . Szélfiúcska lélegzetvisszafojtva hallgatta a történeteket, és megkérdezte: 

— Most miért nem teszel már ilyet? Miért bújtál el ebben a nádasban, hiszen még nem is vagy nagyon öreg! Nádi bácsi kedve elborult, és nagyot sóhajtott. 

— Mert egyszer rossz vége lett a mókának. Felborítottam egy csónakot, és a mély vízből ketten nem tudtak kiúszni. A jó szelek tanácsa büntetésből ebbe a nádasba száműzött engem. Soha többé nem mehetek ki a tó vizére, pedig néha majd belepusztulok a vágyakozásba, hogy még egyszer hófehér vi-torlákat dagaszthassak! ... Pedig csak játszottam. Nem akartam rosszat. 

— Elhiszem, Nádi bácsi — felelte halkan a szélfiúcska, és aznap nem beszélgettek többet. Szélfiúcska szépen kezdett erősödni, és másnaptól fogva minden délelőtt leszaladhatott a szép, homokos strandra, hogy enyhítse a nyári nap tüzét. A strand tele volt vakációzó gyerekekkel, pihenő felnőttekkel, s amikor a szelíd fuvallat a bőrükhöz ért, mind azt mondták: 

— Ó, de kellemes kis szellő! Szélfiúcska legszívesebben egy szöszi kislány mellett táncikált, aki ho-mokvárat épített a parton. Amikor elkészült a vár, megcsattogtatta a tornyába tűzött papírzászlót. A kislány kacagott örömében: 

— Fújjad, csak fújjad, aranyos szellőcske! A szélfiú másnap is egyenesen a homokvárhoz futott, és lebegtette, lobogtatta a zászlót, de a szöszi kislány nem jött. Helyette egy siheder szél csapódott oda, és kinevette a szélfiúcskát: 

— Én meg a barátaim ennél sokkal jobb játékot tudunk. Gyere velünk, ha van erőd és bátorságod! Hogyne ment volna a szélfiúcska! .. . A siheder és társai — megannyi zabolátlan, hajat kócoló, port keverő szélgyerek — ott kergetőztek a víz felett, és egy tarka-barka, pillekönnyű strandlabdát görgettek a hullámok hátán, ide-oda. A sekély vízben egy kislány kapdosott vidáman a labda után. Szélfiúcska boldogan ismerte fel benne az ő szöszi játszótársát. Mindjárt odapöccintette neki a labdát, hogy megfoghassa, de a siheder szélgyerekek kiütötték a kezéből, és újra elsodorták. A kislány nevetve, ujjongva, gondolkodás nélkül indult utána. Még egyet lépett, még kettőt, még ... még ... egyre tovább, vígan sikongva, játszadozva, míg egyszer csak a víz már a derekán felül ért. 

Szélfiúcska megszeppent. 

— Ne menj tovább, fordulj vissza! — súgta-búgta bele a fülébe, sőt, még tajtékos vizet is freccsentett a szemébe, hogy megállásra bírja, de a kislány ezt is játéknak vélte, tovább kacagott, sikongatott nagy vidáman, és ment, bukdácsolt egyre beljebb, két kitárt karjával röpdösve a labda után. Sejtelme sem volt a veszélyről. Ki gondolna ilyesmire a tündérkék nyári ég alatt, a bársonysimogatású, szelíden ringó Balatonban? 

— Álljatok meg, baj lesz! — kiáltott rá Szélfiúcska a mély víz felé sodródó, siheder szelekre. 

— Ne vigyétek beljebb azt a labdát! De azok olyan önfeledten hancúroztak, hogy talán meg sem hallották, vagy nem is akarták. Szélfiúcska megpróbált ellenük szegülni, de gyönge volt a túlerővel szemben. Hiába fújta a part felé a labdát, ha azok valamennyien befelé fújták. Mit tegyen hát, hogy megfordítsa pajkos kedvüket, nehogy úgy járjanak, mint Nádi bácsi, s hogy baj ne érje a szöszke kislányt, aki vidám vakációra jött a Balatonhoz. Hirtelen meglátta a nádast. 

— Hé, fiúk — füttyentett akkorát, amekkorát csak bírt. — Ott az a nádas a parton, cibáljuk meg, és fogadjunk, hogy én érek oda legelsőnek! 

— Mi? Micsoda? Te? — ekkora hetykeségre már a vad szélgyerekek is felfigyeltek. — Én hát! Fogadjunk egy mesében! — bizonygatta szélfiúcska. Egy egész mesében? No, ez jó! — viháncolt a legnagyobbik siheder. —Rajta, fiúk, mutassuk meg ennek az incifinci hullámcsipkézőnek, milyen az igazi, balatoni szélroham! 

— Hurrá zúgtak a többiek, s már vágtáztak is vissza, a part felé, végigszántva a hullámokat. Vitték a labdát is magukkal, de már egy csöppet sem törődtek vele. A szöszi kislány is megfordult, és indult utána, kifelé. Az öreg Nádi Szél mérgesen rezzent fel délelőtti szendergéséből, amint a nádas zúgni, imbolyogni kezdett a feje felett. Forgószeles nemulass! Miféle süvölvények vagytok? — mordult rá az odavágódó szélgyerekekre. 

— Ezek a barátaim, bácsikám! — felelt helyettük kifulladva a legutolsónak odaérkező szélfiúcska. — Ne haragudj rájuk, én találtam ki a nádascibálást meg a versenyfutást, mert ez még mindig sokkal jobb játék, mint amit a tó vizén űztek. És belesúgott valamit a bácsi fülébe. 

— Akármit sugdosol, elveszítetted a fogadást! — hangoskodott a siheder szélgyerek. 

— Tudom — mondta szélfiúcska. — Meg is kapjátok a mesét most mindjárt, ugye, Nádi bácsikám? — Tőlem? — csodálkozott az öreg. — Mit akartok hallani? 

— Azt a történetet, amiért balatoni szél helyett nádi szél lettél — kérlelte a szélfiúcska. 

— Áhá, értem! — nézett rá az öreg. — Hát akkor jó lesz, ha mind elültök itt szépen és nagyon figyeltek! 

Nád se zizzent, hullám se csobbant, amíg a nádi szél meséje tartott. A haszontalan sihederek lélegzetet is alig vettek, úgy hallgatták. Csak szélfiúcska kandikált ki minduntalan a sűrű nádfüggöny mögül, annyira örült annak, amit a strandon látott. Pedig nem is történt ott semmi különös, csak egy szöszi kislány mászott ki jókedvűen a vízből, a tarka labdája után. 

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Ki a leghasznosabb?

Együtt laktak egy varróasztalkában a tű, a cérna meg az olló. Egyszer a tűt vadonatúj tűpárnába szúrták, és ez a megtiszteltetés úgy a fejébe szállt a kis öltögetőnek, hogy hetykén villogni kezdett: 

— Lám, hogy megbecsülnek! Kicsi vagyok, mégsem élhetnek az emberek nélkülem. Én varrom nekik a sok szép ruhát. 

Nagyot perdült erre az orsóval a cérna. — Még mit nem? Hiszen te már régen rozsdás lim-lom leszel, amikor a ruhájukat én még mindig összetartom! 

— Csitt-csatt-csitt! — csattant fel az olló. — Tévedtek mind a ketten! Enyém az elsőség, mert én szabom ki az anyagot, sőt a cérnát is elnyisszantom, ha fölösleges! 

— Ejnye! — kiabáltak rá a tű meg a cérna. — Hát akkor ki a leghasznosabb közülünk? 

A tű villogott, a cérnaorsó pörgött, az olló csattogott haragjában, mégsem tudtak megegyezni. Végül megkérték az öreg stoppolófát, hogy tegyen igazságot. A stoppolófa kidugta a fejét egy harisnya lyukas sarkán, és azt mondta: 

— Addig igazán nem dönthetek, amíg nem látom, mit tudtok. 

— Hát ide nézz! — nyisszent fel az olló, s azzal nekiszaladt a kikészített szövetnek. Szépen darabokra szabta, akkor azonban megállt a tudománya, mert mégsem lett ruha a ruha. Nosza, fogta magát a tű, és szaporán bujkálni kezdett a szövetben. Föl-le bukfencezett, s amikor már jókora utat megtett, kimelegedve nézett hátra: 

— Ni, mekkorát szaladtam! Ez csak derék munka? Igen ám, de akkor derült ki, hogy a cérna nem ment utána! A varrótű hiába szurkálta össze a szövetet, egymagában haszontalan ugrálást végzett. 

— No lám! — kacagott a cérna —, úgy látszik, mégis énrám van a legnagyobb szükség! Bújt is volna tüstént a szövetbe, hogy ezt bebizonyítsa, de bizony nem sikerült. A tű nélkül ő sem ment semmire. Nagyot koppant akkor az öreg stoppolófa, és így szólt: 

— Látjátok, milyen ostobaság azon vitatkozni, hogy ki a leghasznosabb! Mindegyikőtök sokat ér a maga módján, de csak egymást megsegítve és egymást megbecsülve tudtok igazán jó munkát végezni. 

Elszégyellte magát a tű, a cérna meg az olló. Nem is veszekedtek többet, hanem az olló tovább vágott, a cérna a tűvel barátságosan összekapaszkodott, és azóta már nagyon sok szép ruhát megvarrtak együtt, békességben.

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: A békakirály papucsa

Valamikor nagyon régen, tarka-barka meseréten, csillámlott, hullámzott, enyhe szélben fodrozódott egy kis kerek tó. Partját körös-körül nefelejcs koszorúzta. Ott lakott a Nefelejcs tündérke. Kék szemét minden reggel friss harmatban mosta, délben napsugárba törölte, és belemosolygott a víz tükrébe. A tóban tanyázó, zöld pocakos békakirály ilyenkor egész udvartartásának áhítatos csendet parancsolt odalent, a langyos iszap-palotában, ő maga pedig meg se moccant, csak pislogott és nézte a kék szemű tündér vízbe nevető, szépséges arcát, úgy, hogy a szeme is kidülledt belé. Egyszer aztán nagyot és merészet gondolt. Miért ne kérhetné feleségül a bájos kis Nefelejcset? Boldog lehetne a tündérke, hogy ilyen előkelő kérője akad. Odafent úgyis csak a szomorúfűz, meg néhány bajszos fű-katona bókolgat neki. Bezzeg ő kagylókkal rakná ki az útját, moszatszőnyeget terítene a lába elé, úgy hozná le víz alatti birodalmába. 

Mindjárt el is küldte kérőbe a három legtekintélyesebb víziminiszterét: Kurutyot, Purutyot és Kutykuruttyot. Sőt, olyan biztos volt a dolgában, hogy még a szúnyogszárnyakból varrott menyasszonyi fátylat is elküldte velük, ajándékba. Hanem amikor a Nefelejcs tündérke megpillantotta a pöffeszkedő békákat, és megtudta, hogy miért jöttek, akkorát kacagott, hogy a környéken minden pókfonál elszakadt. Szerencsére a pókok nem bánták, mert ők is mind a nyolc lábukkal a hasukat fogták, úgy nevettek. Csak a három béka brekegett felháborodva. 

— Ez rettenetes! — Ez felségsértés! — Ez ostobaság! Ekkora szerencsét elszalasztani! Ahelyett, hogy örülnél, amiért megtetszettél a békakirálynak! 

— Ugyan, miféle király az, aki naphosszat mezítláb ugrál? — nevetett a tündérke. — Legalább egy papucsa volna! 

Nosza, több se kellett a díszes küldöttségnek! Kuruty, Puruty és Kuty-kurutty ész nélkül ugráltak vissza a tóba, hogy hírül vigyék a békakirálynak, mit kíván a szépséges menyasszony. 

Támadt odalent nagy tanakodás. Elhatározták, hogy ezentúl nemcsak a király, hanem az egész békanemzetség papucsban fog ugrálni. Úgy vartyogtak, úgy brekegtek, hogy az emberek azt hitték, eső lesz. Másnap reggel aztán elindult a küldöttség a mesebeli vargához. A vargának éppen nem volt munkája, gyereke meg annyi, mint a köles, így hát azt felelte, hogy nem bánja, még a békáknak is szívesen varr papucsot, csak jól megfizessék. Mindjárt megalkudtak egy maréknyi gyöngyben, és a varga megígérte, hogy harmadnap estére az összes békapapucsot leszállítja a kerek tó partjára. Összefutottak a szomszédok, úgy nevettek rajta, de ő nem törődött velük, menten munkához látott. Pápaszemet tett az orrára, hogy jobban lássa a sok pirinyó lábbelit, és dolgozott, látástól vakulásig. Szebbnél szebb kis papucsok kerültek ki a keze alól. Harmadnap estére megtelt velük egy véka. Fogta és boldogan vitte ki a tópartra. A békakirály már ott ült apró csigaházakból rakott trónján, nádbuzogá-nyos testőrei között. Körös-körül vartyogtak, brekegtek, ümmögtek a mindenféle rendű és rangú békák. 

A mesebeli varga elébük borította a nagy véka papucsot, de a legszebbiket a tenyerére tette, úgy nyújtotta át a békakirálynak. Titokban azt remélte, hogy a békák örömükben még a fizetségét is megduplázzák. Hanem mi történt?! A békakirály, aki eddig azt sem tudta, milyen a papucs, most a legszebbet is fitymálni kezdte. Örömében és gőgjében azt sem tudta, hogyan válogasson. 

— Ez nem elég koppanós! .. . Az nem elég csosszanós! Ennek alacsony a sarka, azt a varga szűkre varrta! Ez itt nagyon bőnek látszik, ebben meg a talpam fázik! .. . 

És mert a király így tett, természetes, hogy a sok ostoba alattvaló is utánozni kezdte. Pöffeszkedtek, kényeskedtek, válogattak, és azt sem tudták, hogyan ugráljanak, mindaddig, amíg a meglepődött vargát el nem futotta a méreg. 

— Szedte-vette, maszatos-moszatos népség! Ti meritek ócsárolni az én munkámat? Ez se jó? Az se jó? Hát akkor ugráljatok ezután is mezítláb! 

Szempillantás alatt összeszedte a papucsokat, és mire a buta békák feleszméltek, már odébb is állt. Kiabált most már a békakirály, ahogy a torkán kifért, hogy: 

— Papucsot! Papucsot! Akarom a papucsot! — de a varga azért sem fordult vissza, csak ment nagy mérgesen és nekikeseredve hazafelé. 

A nagy brekegésre a Nefelejcs tündérke is felébredt. Meglátta a szomorú vargát, és a tópartról rámosolygott. 

— Megállj, te szegény varga! Megveszem én azokat a papucsokat. Éppen jók lesznek a virágtündér testvéreimnek. Meg is vette, ki is fizette, olyan gazdagon, hogy azóta a mesebeli vargának minden gyereke mazsolás kalácsot reggelizik. A tóparton a sok kicsi papucsból papucsvirág lett, békakirálynak pedig elmaradt a lakodalma. Csöndes estéken, sok-sok alattvalójával azóta is maga varrja a papucsát, mert nem találtak még egy vargát, aki ilyesmire vállalkozott volna. Majd ha elkészül vele, nektek is küld egy fél párat, mutatóba! 

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Veszekedős mese

Kajlatapsinak jó kedve volt. Az egyik fülét hátracsapta, a másikat előre, és így dudorászott magában: 

„Akkor jó, ha süt a nap, bukfencezem egész nap, káposztával jóllakom, süti-süti-süttetem a pocakom!" 

Éppen körülnézett, hogy hol süttesse, amikor a borzas galagonyák ár-nyékából előcsörtetett Neszepisze, a vadmalac. 

— Miféle ostoba dalt hallottam az imént? Kajlatapsi újra rákezdte: 

„Akkor jó, ha süt a nap . . . " 

— Miiii? — visította Neszepisze. — Ki hallott már ilyet? Akkor jó, ha esik az eső! 

„Záporeső, ujujuj, akkor jó, ha sűrűn hull, régen várok esőre, locsi-pocsi-pocsolya lesz belőle!" 

Kajlatapsi befogta a fülét. 

— Nem kell az eső! Napsütés kell! A napsütés százszor jobb! 

— Az eső a jobb! — toppantott Neszepisze, és már éppen belekapaszkodott a nyuszi fülébe, Kajlatapsi meg a vadmalac kunkori farkába, amikor a lármára elődöcögött rejtekhelyéről a sün. 

— Mit csináltok itt? 

— Nem látod? ... Vitatkozunk. Nem tudjuk eldönteni, hogy mi a jobb: az eső-e vagy a napsütés.

— Hmmm! 

— Mi az, hogy „hmmm"? 

— Gondolkozom — mondta a sün —, és úgy gondolom, hogy esőben totyakosabb lesz a vadkörte, amit én felettébb kedvelek. Tehát az eső a jobb! 

— Nem igaz! — kiabált Kajlatapsi.

— De igaz! — visított Neszepisze és most már ketten vagyunk egy ellen. 

— Tévedés! — ugrott közéjük egy erdőszéli fáról a mókus. — A napsütés a jobb, hiszen esőben ki sem dughatom az odúmból az orromat! 

— Na ugye? — ujjongott Kajlatapsi. — Most aztán már mi is ketten vagyunk! 

— Még sincs egy félre való eszetek! — bukott fel a patakból a vidra. — Eső nélkül kiszáradna a patak, és nem tudnék úszkálni benne. Az eső a jobb! 

— Hárman vagyunk kettő ellen, jobb az eső, mint a nap! — ugrabugrált a vadmalac. 

— Ki látott már ilyet, nyaúúúú? — lépett elébe a vadmacska. — A magam részéről utálom az esőt. Még a harmattól is irtózom. Nincs borzasztóbb dolog, mint a vizes fűben sétálni! Brrr!  Kényeskedve megrázta magát, és oda állt Kajlatapsiék mellé. 

— Három három ellen — tapsolt Kajlatapsi. — Na, ki szavaz még a napsütésre? 

— Én! — futott elő az őz. — Esőben nem lehet a tisztáson fogócskázni. 

— Négy — három! — ujjongott a mókus, de nem sokáig, mert a kecskebéka közbevartyogott: 

— Bocsánat, brekeke! Négy — négy, mert ugyebár én is kedvelem, ha csepereg, eső előtt brekegek! — Éljen az országos eső! — sivalkodott Neszepisze. — Éljen! — visszhangozták az esőpártolók. 

— Azért is éljen a napsütés! — hangoskodott a másik négy. Akkora veszekedés kerekedett, hogy a mackó is felriadt délutáni álmából? 

— Darázsfészkes teringettét! Döntsétek el végre, mi a jobb, mert szundítani akarok! 

— Hát döntsd el te, nagyeszű medve! — felelte hetykén Neszepisze. —Ahová te állsz, ott lesznek többen, és azok győznek. 

— No, ide süssetek! — brummogta fontoskodva a mackó. — Napsütésben érik a málna és az jó. 

— Hihi! — vigyorgott Kajlatapsi, és nyelvet öltött a vadmalacra.

— Napsütésben viszont röpködnek a méhek — folytatta a mackó —, és az nem jó! — Hehe! — dugta ki a nyelvét Neszepisze. 

A mackónak hirtelen gondterhelt lett az ábrázata. — Csönd legyen! — toppantott. — Esőben sosem érik meg a málna, az pedig nem jó, de ugyanakkor a méhek nem szúrják meg a medve orrát, tehát . .. Hű, a nemjóját! Tanácstalanul idenézett, odanézett, hol a napsütést kiabálókra, hol az esőt pártolókra, azok meg kétfelől belekapaszkodtak a bundájába, és húzni kezdték. 

— Hé, hagyjatok gondolkozni! — kiabálta, de hiába. Szép, barna bundája bánta volna, ha hirtelen meg nem dördül az ég, és egy fekete hasú felhőből kopogva hullani nem kezd valami. Legelőször Neszepisze feje búbján koppant. 

— Jégeső! — visított rémülten. 

— Meneküljünk! Nyakunkon a jégverés! — ijedtek meg a többiek is, és ki az orrát tapogatva, ki a fejét forgatva, uccu neki, vesd el magad! meg sem álltak a medve barlangjáig. Oda mind behúzódtak — még jó, hogy a mackó is befért, aki a sor végén futott. A barlangban aztán összebújtak, egymás-hoz simultak. A nyuszi nem fintorgott, a sün nem bökölődött, a vadmacska nem fújt, és Neszepisze sem öltött nyelvet senkire, csak pislogtak kifelé, megszeppenve, mert abban az egész díszes társaság egyetértett, hogy a jégeső az aztán igazán sohasem jó senkinek! ... 

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016,