Messze, messze, ott ahol a Hallgató rét meg a Zúgó erdő találkoznak, és ahol a legszeszélyesebben kanyarog a Csobogó patak, élt egyszer egy sete-suta őzike. Külsőleg ugyanolyan volt, mint a többi. Szelíd szemű, nedves orrú, kedves jószág, de ha megindult, olyan ügyetlenül csetlett-botlott, hogy az anyja sírva fakadt bánatában.
— Jaj, milyen esetlen vagy! Hiszen össze-vissza lépkedsz! Gyere gyorsan, beíratlak az őzike tánciskolába!
A tánciskola éppen akkor nyílt meg a Napfoltos tisztáson, pintyőkék, cinegék nagy mulatságára. Minden ág tele volt velük, onnan nézték, hogyan tanítja bokázni Agancsos Szilveszter a fiatal őzeket. A mókusok meg úgy ültek körös-körül a faodúkban, mint a közönség a színházi páholyokban. Ha valamelyik őzgida rendetlenkedett, tüstént orron dobták tavalyi mogyoróval.
— Körben futunk! — vezényelt Agancsos Szilveszter őziketáncmester.
—Könnyedén szökellünk, mint a szellő, virágot sem érint a lábunk! Nem is érintett egyiké sem, csak a kis sete-suta ügyetlenkedett a sor végén. Patája nyomán letöredeztek a piros mécsvirágok.
— Állj! — szólt a táncmester. — Most először kilépünk jobbra ... Ki is léptek valamennyien szépen, de a kis sete-suta balra indult nagy lendülettel, és úgy meglökte a sort, hogy az őzek egymásra potyogtak. A pintyőkék alatt remegett az ág a kacagástól. Annál jobban mérgelődött a táncmester.
— Mit nevettek? Én még életemben nem láttam ilyen ügyetlen őzet! Lássuk, tud-e egyáltalán bokázni? A kis sete-suta meg akarta mutatni, hogy igenis tud, de közben belerúgott egy hangyabolyba. Pillanatok alatt tele lett a tisztás dühös, vörös hangyákkal, és emiatt félbe kellett szakítani a táncórát. Agancsos Szilveszter őziketáncmester felháborodva dobbantott a jobb hátsó lábával:
— Szedte-vette, ilyen tanítványnak nincs helye az iskolában! Szégyenfoltja lennél a táncvizsgának!
A mókusok nagyon bánták, hogy vége szakadt a mulatságuknak, és valóságos avas mogyoró záport zúdítottak szegény őzre, amíg csak meg nem futamodott. Meg sem állt a Csobogó patakig. Ráhajolt a víztükörre, mert onnan mindig visszanézett rá egy őzike, aki sohasem nevette ki. Annak panaszolta el, hogy mi történt. Az őzike is sírt, de nem felelt — hiszen csak a saját tükörképe volt! —, ám a patak kedvesen csobogni kezdett:
-- Ne búsulj, te kis sete-suta! Belőled is lehet még táncos lábú őz, csak akarni kell!
— Ugyan hogyan? — könnyezett az őz —, hiszen ezentúl a tánciskolába sem járhatok!
— Sebaj! — mondta a patak. — Nézd csak, mennyi kiálló, fehér kő van az én medremben! Gyere, lépkedj át rajtuk szép lassan a túlsó partra. Majd meglátod, hogy egyszer sem botlanak egymásba a lábaid. Az őzike elhessegette a rosszkedvét, és megfogadta a jó tanácsot. Remegve, tétovázva tapogatózott át a köveken, és dobogó szívvel ért partot.
— Na, most vissza! — súgta a patak. Az őzike csodálkozott, hogy minek ez, de azért szót fogadott. A fehér kövek szívesen tartották eléje a hátukat, és mintha a parti fák is kitárt ágkarokkal várták volna, ide-oda ... ide-oda ... Amikor már harmadszor kelt át száraz lábbal, ugrani is mert egy egész kicsit.
— No lám — gondolta —, nem is olyan rossz mulatság ez! Attól kezdve mindennap kiszökött a patakhoz, és akár esett, akár fújt, akár a nap sütött, fáradhatatlanul lépegetett a köveken. Egyszer aztán azt csacsogta a patak:
— Fuss neki messziről a partomnak, és ugorj át rajtam!
— Jaj, nem merek! — szeppent meg az őzike.
— Dehogynem mersz! — súgták a hullámok —, hiszen te bátor és ügyes őz vagy! Ettől végre nekiiramodott, és képzeljétek! ... sikerült! Örömében bokázni kezdett a túlsó parton, és akkor vette észre, hogy virágot sem érint a lába.
— Megtanultam táncolni! — ujjongott. — A patak kövein megügyesedtek a lábaim!
— Meg bizony — csacsogott a patak —, ugye, most már elhiszed, hogy erős akarattal mindent el lehet érni?
— Köszönöm, patak — hálálkodott az őz. — Honap elmegyek az erdei tánc-vizsgára, és meglepetést szerzek a társaimnak. ... Másnap tele volt állatokkal a Napfoltos tisztás. Még a mezei nyulak is odamerészkedtek, őziketáncot nézni. Rigó fuvolázott, tücsök hegedült, harkály dobolt a csőrével egy fa kopogós derekán, és Agancsos Szilveszter őziketáncmester olvadozott a büszkeségtől. Tanítványai éppen felálltak az őzike keringőhöz, amikor hirtelen nagyot zörrent a bozót, és a tisztás közepére ugrott egy rút, fekete farkas.
— Mi dolog, hogy engem nem hívtatok meg a mulatságra? — kiáltotta fenyegető hangon.
Az ijedségtől mindenkinek földbe gyökerezett a lába. A farkas fenyegetően nézett körül:
— Táncolni akarok a legügyesebb őzzel! Hadd lássam, melyikőtök az?! Dermedt csend támadt. Senki sem mozdult. Ebben a pillanatban előugrott egy fa mögül a sete-suta őzike:
— Velem kell táncolnod, ordas farkas! No, erre még nagyobb lett a megdöbbenés, de a kis sete-suta elszántan intett az erdei zenekarnak:
— Húzd rá, tücsök! — és nyomban táncolni, pörögni, forogni kezdett a farkas körül.
— Lássuk, meddig bírod a csárdást! A farkas nagyot mordult, és hetykén járni kezdte. Először tüzesen, azután lomhábban, és egyre csapzottabb lett a bundája. Az őzike szaporázta. A farkas lihegett. Az őzike cifrázta. A farkasnak kidülledt a szeme kínjában. Az őzike nagyot dobbantott:
— Forogjunk! És elkezdett vele keringeni, de úgy, hogy a tisztásról mindig kijjebb és kijjebb vitte. A farkas szédült, lógott a nyelve, de nem akart szégyent vallani. A zenekar egyre húzta, a tücskök majd beleszakadtak a hegedülésbe, és most már az egész erdő visszafojtott ujjongással leste, hogy mi lesz. A sete-suta őzike egyetlen botlás nélkül táncoltatta ki a gonosz farkast a patakpartig. Ott elkiáltotta magát:
— Szégyenszemre kitáncoltattalak! Fogj meg, ha tudsz! Hopp! Mint a nyíl, suhant át a patak felett, a túlsó parta. A farkas dühösen utánavetette magát, de már annyira szédült, hogy elvétette az ugrást, és belepottyant a vízbe. A kiálló köveken össze-vissza ütötte magát. A patak erős sodra jó messzire elvitte, mire végre partra tudott kecmeregni, de nem azért, hogy visszamenjen az őzikebálba, hanem hogy gyógyfüveket keressen a sebeire. Vonyítva bujdosott be a sűrűbe, ahová nem hallatszott el az erdő népé-nek boldog ujjongása. Mert három nap, három éjjel ünnepelték a sete-suta őzikét. Hohó! ... Nem is jól mondom. Hiszen nem volt már sete-suta! Belőle lett a Zúgó erdő legügyesebb őzikéje. Vidáman táncol tavasztól őszig — virágot sem érint a lába.
Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.
