Fésűs Éva: A furfangos sündisznócska

Egyszer egy ordas farkas elindult erdőt keresni, amiben ő lehet az úr. Három nap, három éjjel csatangolt, mire talált egy kedvére valót. Nagyon szép kis erdő volt, sűrű bozóttal, vastag derekú fákkal, virágos tisztással, árnyas rejtekhelyekkel, csörgedező patakkal, és a csapásokon olyan láb­nyomokkal, hogy a farkas megnyalta a szája szélét: 

— Ez aztán változatos étlap! Itt letelepszem! 

Igen ám, de a ravasz róka is erdőt keresett magának, és ugyanakkor ér­kezett oda, amikor a farkas. Őt a fűben fészkelő madarak hangja vonzotta oda, és kedvtelve nézegette az ígéretes kis sűrűséget: 

— Ez már döfi! Ez éppen nekem való! 

Meghallotta a farkas, mit motyog orra alatt a ravaszdi, és előtte termett. 

— Lassan a testtel, lompos farkú barátom! Ez az erdő az enyém! 

— Tiéd ám a tegnapi harmat! — felelte a róka. — Hiszen azt sem tudod, hány lépéssel lehet megkerülni. 

— Majd megszámolom! — így az ordas. — Ész dolgában téged is lepipállak! 

— Eredj csak — bólintott a róka, és amíg a farkas nekifogott az erdőke­rülésnek, ő maga kifeküdt á napra sütkérezni, bolhászkodni. Éppen az utolsó bolhát csípte meg a bundájában, amikor a farkas lihegve, fáradtan, lógó nyelvvel visszaérkezett. 

— Pontosan ezer farkaslépés! — kiáltotta diadalmasan. 

— Az annyi, mint kétezer rókalépés — felelte nyugodtan a róka. — Micsoda? Hiszen te meg sem számoltad! 

— De kiszámítottam. A te farkaslépésed éppen kétszer akkora, mint az enyém. Tehát nekem kétszer annyit kellett volna lépnem, hogy megkerül­jem ezt az erdőt, mint neked, csakhogy nekem kétszer annyi eszem is van, és inkább pihentem egyet a napon! 

Dúlt-fúlt az ordas, de nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Annál in­kább sértette hiúságát a róka szemtelensége, mert észrevette, hogy az erdő sűrűjéből egyre több őzpofácska, mókusszem és vadmalac kíváncsi orra kandikál elő. Azok bizony aggódva lesték, hogy mi lesz, mert a szép kicsi erdő az övék volt, mióta az eszüket tudták, és sem a rókát, sem a farkast nem kívánták bele úrnak.

A róka látta, hogy mérges a farkas, ezért hát gyorsan azt ajánlotta:

— Tegyünk még egy próbát, hogy melyikünk az ügyesebb!

A patakparton két vihartörte ág hevert. A róka gyorsan felkapta a vas­tagabbikat, átvetette a vízen úgy, hogy a másik vége éppen átért a túlsó partra, aztán fogta magát és átsétált rajta. Az ágat azután gyorsan maga után húzta.

— No, ezt csináld utánam! — kacsintott vissza ravaszul az ordasra.

Ez is valami? — kiáltotta hetykén a farkas, azzal megfogta a másik ágat, ugyanúgy átvetette a patakon, mint a róka, és nekilódult. Csakhogy az az ág sokkal vékonyabb volt, és alig ért rajta a patak közepéig, hatalmas reccsenéssel leszakadt a farkas súlya alatt.

Csöpögve, prüszkölve, dühösen kászálódott ki a partra, mialatt az erdő kukucskáló népe az oldalát fogta nevettében. Csak a róka forgatta álnokul a szemét:

— Igazán sajnálom, ordas koma, de remélem, most már belátod, hogy ez az erdő engem illet.

Ebben a pillanatban elődöcögött a sűrűből a kicsi sün.

— Ne hagyd magad, hatalmas farkas!

— Téged meg ki kérdezett? — kaffantott rá a róka.

— Senki, de ma reggel a szél megsúgta nekem, hogy egy nagy farkast há­romszor akarnak lóvá tenni. Kétszer már megtörtént, mert ez a róka ala­posan megfuttatott téged az erdő körül, azután megfürösztött a patakban. Nem igaz?

— Tyűh! — nagyot üvöltött erre haragjában a farkas. Hiába vonyított a ravaszdi, hogy egy szó sem igaz az egészből, már nyakon is ragadta, és úgy megrázta, hogy csak úgy porzott.

— Eressz el! — nyüszített a róka. — Tiéd lehet az erdő, én a tájékára sem jövök többet, mert te vagy az erősebb!

— Na, ez már beszéd. Hordd el az irhádat!

Nagyot nyekkent a róka, amint a farkas fogai eleresztették, aztán usgyi! . . . Meg sem állt a hetedik határig.

Nosza, örvendeztek egyet a kerek erdőcske lakói — de csak egészen ke­veset, mert hiszen még mindig ott volt a farkas. Fenyegetően, fogát vicsor­gatva jelentette ki, hogy az erdő most már az övé, mindenki az alattvalója, és álljon előtte haptákban.

— Én nem tudok! — szólalt meg szepegve a sün. — Annyira lóg a bánattól az orrom.

— Teringettét, te talán nem örülsz annak, hogy mától kezdve én vagyok itt az úr?

— Dehogyisnem! Csakhogy a báránycombot, amit tiszteletünk jeléül át

akartunk adni neked, én ügyefogyott, beleejtettem egy öreg fa odvába. — Annyi baj legyen! — mondta mohón a farkas. — Hol az az odú?

— Ott ni! De alaposan bele kell hajolnod, mert nagyon mély!

A farkas nem kérette magát kétszer. Két lábra állt, és mindkét mellső lábával, fejével belemélyedt a fa sötét üregébe.

Hát, báránycombot egyet sem talált, de darázsfészket azt igen! Legalább száz mérges darázs zúdult fel azon nyomban, és csapott rá félelmetes zú­gással a betolakodókra.

— Jaj nekem, mi ez? — ordított a farkas.

— Most tettek téged harmadszor lóvá! — kacagott a kis sün, és örömében ide-oda gurult, mint valami tüskés gombóc.

Az ordas megpróbált menekülni, de a dühös darázsraj felhőként kö­vette.

Senki sem tudja, hogy hány darázscsípéssel úszta meg a kalandot, és azt sem, hogy meddig futott, mert a kis kerek erdőnek a tájékára sem mert jönni többé.

Őzek, mókusok, vadmalacok ujjongva táncolták körül a furfangos kis sünt, és azóta is mindennap vidáman játszadoznak a fák között, vagy a nap­foltos tisztáson.

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Még egy mese Icinke-Picinkéről

Icinke-Picinke, a Kerek erdő tündérjelöltje senkire sem haragudott úgy, mint az öreg vaddisznóra. 

Amikor száraz gallyakból házikót épített magának a Széljárta tisztáson, az öreg vaddisznó meglátta, és szigorúan rámordult: 

— Itt akarsz letanyázni? 

— Én nem tanyázom, hanem lakom! — kapta fel a fejét sértődötten Icinke­Picinke. 

— Hát én is úgy értettem, de nem tanácsolom! 

-- Ki kérdezett téged, te csúnya, mogorva, öreg vaddisznó? Eredj innen, és máskor szebben beszélj, ha tündérjelölttel van dolgod! 

Az esetnek hamarosan híre ment az erdőn. Fejek hajoltak össze, lom­bok súgtak-búgtak, ahogyan az már szokás, és természetesen mindenki Icinke-Picinkének adott igazat. 

Amikor elkészült a házikó, Icinke-Picinke kiült eléje egy gombaszékre, és minden arra járótól megkérdezte: 

— Ugye, szép? 

— Nagyon csinos! — mondta a mókus, bár titokban elképedt, amikor meg­látta, és azt gondolta: micsoda keszekusza tákolmány! De hát egy tündérje­lölttel nem tanácsos haragba keveredni. 

Azután az őzek sétáltak arra. Megálltak, mintha földbe gyökerezett vol­na a lábuk. 

— Csodálkoztok, ugye, hogy milyen szép? — kérdezte tőlük is Icinke­Picinke. 

— Ó, hogyne, hogyne — bólogattak az őzek, pedig azt akarták mondani, hogy rossz helyen van, éppen ott, ahol az erdei szelek a legvadabbul szok­tak kergetőzni. De hát egy tündérjelölt biztosan jobban tudja, miért akar azon a helyen lakni. 

A róka három bókot is kanyarított előtte, lombos farkincájával: 

— Minő bájos kis tündérpalota! — mosolyogta, aztán alig várta, hogy be­érjen a csalitba, és minden ismerősének gúnyosan újságolja: 

— Láttátok azt a vityillót? Száraz gallyakból rakta, a kis ostoba!

Icinke-Picinke mindezt nem hallotta. Ő csak a kedveskedő hízelgést, a szép szavakat raktározta el az emlékezetében. A vadmacska dorombolását, szarkáné elragadtatott cserregését, a gerlék mindig helyeslő búgását: —Uúúgy van! Uúúgy! Uúúgy van! 

A háza előtt álló, bókoló bogáncsot azért nem kapálta ki, mert mindenki­nél alázatosabban hajlongott, és ez nagyon tetszett Icinke-Picinkének. 

— Csodaszép ez az erdő — állapította meg minden derűs reggelen —, csak az a barátságtalan vaddisznó ne járkálna benne! 

Látta, hogyan dagonyázik a pocsolyákban, hogy vastagon vizes, sáros lesz a szőre, azután nekidől a vakaró-fának, azon dörzsölgeti magát tisz­tára, ha ugyan egy vaddisznó egyáltalán tiszta lehet. Ezen az ötletén olyan jót nevetett, hogy amikor a mókus meghívta uzsonnára, annak is elmondta. Most már ketten nevettek rajta. 

Attól kezdve, ahol csak tehette, kifigurázta az öreget. Hol itt ejtett el róla egy csípős megjegyzést, hol amott, és mindig akadt hálás közönsége. Az öreg vaddisznó hallotta is, nem is. Egyik fülén be, a másikon ki. Az a fő, hogy mindig akadjon pocsolya, és ősszel potyogjon a makk! 

Egyszer aztán, egy szép napon ebéd után, amikor Icinke-Picinke elszun­dikált, kirándulók mentek át a Széljárta tisztáson. Egyikük eldobott egy égő cigarettát, sebtében el is taposta, de a kis parázs tovább hunyorgott a tavalyi, száraz avaron. Senki sem vette észre, csak a szél. Nyomban éleszt­getni kezdte: 

— El ne aludj, hékás! Jót mulathatnánk ketten! 

Icinke-Picinke arra ébredt, hogy füst kaparja a torkát. 

— Ejnye, mi ez? — nézett ki a gally-házikóból, de mindjárt vissza is hőkölt. 

A ház előtt fenyegető, piros láng táncolt, nyelvét öltögetve, mint valami gonosz törpe, aki éppen most határozta el, hogy óriássá akar nőni. Jött, jött, egyre közelebb, és Icinke-Picinke rémülten látta, amint a:z álnok bó­koló bogáncs előtte is alázatosan mélyre hajlik, úgy segít neki. A kis tün­dérjelölt ki sem tudott lépni az ajtaján, hogy elszaladjon. Ijedtében akko­rát sikoltott, hogy minden madár felrebbent, minden virág megcsendült az erdőn. 

— Segítség! Tűz van! 

Egy szempillantás alatt talpon volt mindenki, és futásnak eredt. De nem a tisztás felé, ahogyan Icinke-Picinke remélte, hogy őrajta segítsen, hanem el, minél messzebbre a bajtól. A mókus, az őzek, a róka, a vadmacska mentették az irhájukat, amerre láttak. Elrepült szarkáné, el a vadgalambok, mert talán azt gondolták, azért tündér Icinke-Picinke, hogy segítsen ma­gán. Bár az is lehetséges, hogy ijedtükben semmi sem jutott eszükbe. 

Icinke-Picinke azonban még nem rendelkezett semmiféle különleges varázserővel, és úgy félt, mint egy megszeppent kislány, amint ott állt ma­gára hagyottan, tehetetlenül a gallyházikó ajtajában. 

Egyszer csak nagy csörgés-zörgés ütötte meg a fülét. Ettől még jobban reszketni kezdett, mert azt hitte, máris tüzet fogott a gallyházikó a feje felett. 

De nem az okozta a furcsa zajt, hanem az öreg vaddisznó jött sárosan, csatakosan, egyenesen a délutáni dagonyázásból. Szó nélkül nekiment a lángoló fűnek, ráhemperedett, és addig hengergőzött rajta ide-oda a vas­tagon iszapos, hatalmas hátával, amíg az utolsó szikrát is el nem oltotta. 

Akkor elégedetten azt mondta: — Nnna! — és újra eltűnt a sűrűben. 

Icinke-Picinke nem hitt a szemének! Hirtelen azt gondolta, talán csak álmodta az egészet — de ott volt a leperzselt fű, és a füst még sokáig ter­jengett a levegőben. Csípte szemét, orrát. 

... Másnap szedett egy nagy kosár szamócát, és elindult megkeresni az öreg vaddisznót. Útközben ezzel is, azzal is találkozott. 

— Ó, mennyire örvendek, hogy épségben látom! — köszöntötte a róka, de Icinke-Picinke elfordította a fejét. 

— Csakhogy nem esett bajod! — szaladt elébe a mókus, de Icinke-Picinke kitért az útjából. Lesütött szemmel, lehajtott fejjel kopogtatott a bükkfa derekán, amelynek árnyékában rátalált az öreg vaddisznóra. 

— Jó napot kívánok, szeretném megköszönni — kezdte halkan, de az félbeszakította: 

— Ne köszönj semmit, hanem sürgősen költözz el arról a tisztásról, mert az a legrosszabb hely az egész erdőben. Házat pedig ne építs száraz gally­ból! A múltkor is ezt akartam mondani, de nem hallgattál végig. 

— Igenis — dadogta Icinke-Picinke —, de nemcsak ezért jöttem. 

— Sejtettem! — morgott az öreg. — A magamfajták nem valami tetszetős legények. De ha valaha is igazságos tündér akarsz lenni, akkor sohasem szabad ilyesmiből ítélned. 

— Igenis ... értem ... de nem égett meg a hátad? — kérdezte óvatosan Icinke-Picinke. — Hoztam rá balzsamot. 

— Az én hátamra? Hahaha! — nevette el magát az öreg dagonyás. — Még mit nem? Többet ért azon a jó vastag sárréteg, nem is éreztem a tűz melegét! ... Hanem ide süss, te tündérjelölt! Igazán elővehetnéd már azt a szamócát a kosaradból, és megehetnénk, mert jobban ráéheztem, mint a tavalyi makkra! .. .

No, mit mondjak még? ...

Mind megették.


Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.