2019. január 23., szerda

Varga Katalin: A barna mackó kuckója (Gőgös Gúnár Gedeon)

A barna mackó sok, erős fából kuckót rakott, mert látta, nemsokára jön a tél.
Arra jött a kékcinke.
- Kié ez az erős kuckó? Méz Ároné, a mackóé?
Jó lenne itt lakni nekem is!
- Tessék! Tessék! - tessékelte be a barna mackó.
Most már ketten voltak.
Arra sétált az őzike.
- Nini! Kuckó! Erős! Barna! Ki lakik itt?
- A barna mackó és én, a kékcinke - felelte a cinke.
- Bár itt laknék én is - bőgött az őzike -, nemsokára jön a tél, és én félek tőle!
- Tessék! - tessékelte be a barna mackó.
Jött a kis borz.
- Barna kuckó, erős kuckó! Ki lakik itt?
- A barna mackó, a kékcinke és én - felelte az őzike.
- Jó lenne itt laknom nekem is! - kiáltott a kis borz
- Tessék! - terelte be őt is a barna mackó.
Nemsokára arra futott két rémült béka.
- Brekeke! Brekeke! Itt a tél! Jaj nekünk!
- Ne sírjatok! - kiáltott a kis borz. - Itt a kuckó! Bújjatok be!
Bebújtak.
Jött a cincér, a kabóca, a tarka fácán. Jött a kis sün és a mezei pocok. Jött a mókus és a nyúl.
Utoljára érkezett Rőt Elek, a róka. A barna mackó őket is betessékelte a kuckóba. Jókor, mert már követte őket a tél. A barna mackó a kuckót be is zárta.
S ekkor érkezett a farkas. Üvöltözött, kiáltozott.
- Méz Áron! Te kócos állat! Miért zártál ki ebből a jó erős kuckóból? Én is itt akarok telelni.
- A kuckó már tele van - felelte a barna mackó.
- Elférek a sarokban - üvöltötte a farkas.
- Ott a borz, a kis sün és a nyúl lakik.
- Elférek az ajtó előtt.
- Ott Rőt Elek, a róka van.
- Elférek az asztal alatt.
- Ott a fácán ült le az őzikével.
- Elférek az ágy alatt.
- Ott a kékcinke, a mezei pocok lakik és a két béka.
- Elférek talán a falon is - felelte a farkas, mert már erősen fázott.
- Ott a cincér és a kabóca ül.
- Barna mackó! Jó Méz Áron! Barátom! - sorolta a fázó farkas. - Egy kis rést kérnék!
- Nem! Nem! - rázta a fejét a barna mackó.
- Farkasnak nem raktam kuckót. A kis állatok rám bízták életüket, és félnek a farkaskörmöktől. Én őrzöm téli álmukat, őrzöm békéjüket. Keress más kuckót!
Futott, futott a farkas a néma utakon, a zúzmarás fák között, ám kuckót nem talált. Sokan látták a barna mackó kuckója előtt üvöltözni. A kuckó néma volt. A kis állatoknak nem kellett félniük a farkastól. Erős, okos állat, a jó barna mackó óvta életüket.

2018. december 21., péntek

Aranyosi Ervin: A szívek szabója















Élt egy szabómester, szíveket foltozott.
Hozzá a sok ember, sok-sok munkát hozott.
Mert a szép szívüket sok sérelem érte,
s bár a szabó bérét vastagon megkérte,
ki sem látszott sajnos, a temérdek munkából,
s a szabóműhelytől egy nap sem volt távol.
Nagyon unta pedig e monoton munkát.
Mindig csak ugyanaz! Hidd el, te is unnád!

Kíváncsi lett tehát, a szívet mi bántja,
mi okozza vesztét, mért romlik el pántja?
Hová lesz belőle a sok tiszta érzés,
mért ül ki színére megszakadás, vérzés.
Miért változik meg mesés dobbanása,
s amikor kiürül, a csend koppanása
mért okoz fájdalmat, úgy hogy belé szakad,
ez a sok fájdalom, vajon miből fakad?

Egy napon úgy döntött, utána jár végre,
miért fáj a sok szív, miért hullik vére.
Letette a munkát, bezárta a boltot,
s indult, hogy megnézze, a szív mért nem boldog.
Álruhában járta végig a világot,
feljegyezte sorban, amit útján látott.
Sok magányos szívvel hozta össze sorsa,
amiből hiányzott a szeretetmorzsa.

A hit, a bizalom elfogyott belőlük,
szeretetlenséget láthatott csak tőlük.
Haraggal és dühvel, méreggel bélelték,
nem csoda, párjukat sehogyan sem lelték.
Irigység és önzés, félsz uralta őket,
látott férfiakat, hitet vesztett nőket,
a szívük mélyéről, a szeretet hiányzott,
szomorúság, bánat mételye virágzott.

Mind a pénzt hajszolta, s jónak lenni féltek,
bezárták szívüket, s mind maguknak éltek.
Kedves ölelésben sohasem volt részük,
elromlott motorjuk, legfontosabb részük.
És a szabó tudta, szükségük van másra,
nem csak szívcserére, vagy kijavításra:
a sok embert inkább tanítani kéne,
a szeretet tudása mindükre ráférne.

Nem aludt éjszaka, s mit hozott a reggel?
Körülvette magát sok-sok kisgyerekkel.
Árva kis lelkeket fogadott magához,
és ekképpen kezdett újra a dolgához.
Minden megfoltozott szívhez járt egy gyermek,
aki akkor boldog, ha reá figyelnek.
Hitte hogy a jó szív csak azon fog múlni,
képes-e gazdája a gyermektől tanulni.

Mert a kisgyerekek tiszta szívvel élnek,
szeretetet adnak, ölelést cserélnek,
mosollyal, hálával gyógyítják a szívet,
tőlük lesz boldogabb, nyíltabb a tekintet.
És Ők nem csak adnak, szeretetet várnak!
Otthonban, és szívben meleget csinálnak.
Örömmel lelkedet szép fehérre festik,
s meggyógyul a szíved, ha figyelsz rá estig.

Mert, ha az emberek megtanulnak adni,
és begyógyult szívük képes befogadni,
mikor egész évben van öröm-ajándék,
s nem csak karácsonykor ébred fel a szándék,
akkor szív-szabóra soha nem lesz szükség,
szeretettel telve a szép szívek büszkék.
Végre, a jósággal telik meg világunk,
mikor egész évben csupa jót kívánunk!

2018. december 15., szombat

Mese a Napról

Lapp népmese

Volt valaha a tenger partján egy nagy, sötét ország. Abban az országban nem sütött nap, lakói soha nem láttak napvilágot.

Fekete felleg borult ott a földre, s ettől olyan sötétség támadt, hogy az emberek alig-alig látták egymást. Úgy is hívták: a Sötétség Országa. Lakóit pedig kunyhólakóknak nevezték, mert házuk nem volt, rozoga kunyhókban laktak. A kunyhókat vesszőből fonták, hánccsal borították, mohával fedték, így aztán nem csoda, hogy a gonosz szél egyre betolakodott a réseken. Nagy nyomorúságban éltek az emberek a Sötétség Országában.

Ámde a Sötétség Országának közepén kerek hegy emelkedett. A kerek hegyen sok-sok fa nőtt, egész erdőre való. Az erdő közepén nagy gerendaház állt. A házban meleg volt és minden földi jó. Szobáiban hetven fekete testvér lakott. Csak nekik volt a Sötétség Országában gerendaházuk. A ház körül karókerítés, amögött százezer iramszarvas legelészett. A fekete testvérek nem fogták munkába az iramszarvasokat, de a kunyhólakóknak sem adtak belőlük.

Így ment ez ezer évig, majd még ezerig, és még a harmadik ezer esztendő is lepergett. A kunyhólakók azt gondolták, így is marad mindörökké, hacsak egyszer meg nem szűnik a tél.

De egyszer – ki tudja, mikor – egy csodaszép iramszarvason nagytermetű ember érkezett a Sötétség Országába. Szakálla térdét verte, s ha megszólalt, úgy csillogott a szeme, hogy a sötétségben is jól látszott az arca. A kunyhólakók látták, milyen szép, daliás ember a jövevény, mennyi ész sugárzik a tekintetéből. Mikor megszólalt, mindnyájan figyelmesen hallgatták.

- Sötétségben éltek, barátaim, mivel nem ismeritek a napot. Pedig van nap, még ha senki sem látta is közületek. Ha megszerzitek a napot, ezen a tájon is meleg lesz és világos.

- Mi lehet az a nap? – csudálkoztak az emberek. Eddig még nem is hallottak felőle.

A fekete testvérek ugyancsak meghallgatták az idegen beszédét. Meghallgatták, hirtelen haragra gerjedtek, és korholni kezdték a népet.

- Ostobák vagytok, kunyhólakók! Mit hallgatjátok ennek az idegennek a fecsegését! Hogy is lehetne olyasvalami ezen a világon, amit még senki sem látott? Ez a csaló csak azért jött, hogy megbolondítson benneteket. Vétek meghallgatni a szavát. Verést érdemelne, hogy itt bolondít benneteket kiagyalt meséivel!

A kunyhólakók töprengtek, gondolkodtak: talán bizony igazuk is van a fekete testvéreknek. Talán jobb volna, ha megölnék a jövevényt.

A hosszú szakállú bölcs meg csak nézte őket, és fejét csóválta. Szemében kialudt a fény. Aztán elvágtatott a pompás iramszarvas hátán, eltűnt, mintha ott se lett volna. Már csak a hangja hallatszott a sötétségben:

- Mától kezdve csak annak jelenek meg, aki hisz a nap létezésében.

Élt a kunyhólakók közt egy ifjú. Bár ő is szegény volt, akár a többiek, sose járt el a fekete testvérekhez, nem alázkodott meg előttünk. Büszke, délceg ifjú volt.

Nem telt bele sok idő, mindnyájan elfelejtették a bölcs öreget. Csak az ifjú nem feledkezett meg róla. Elment arra a helyre, ahol az iramszarvas-zuzmó nő, fölnézett a fekete égre, és így szólt magában: „Elhiszem, hogy van nap. De hogy találjam meg a szakállas öreget?”

Alig mondta ki e szavakat, megnyílt a zuzmó és a magas moha, és a csodálatos iramszarvas jelent meg az ifjú előtt.

- Ülj fel a hátamra – mondta.

Az ifjú felült rá, és az iramszarvas elvágtatott vele mohán át, mocsáron át, fekete tavak fölött. Aztán hirtelen megállt egy gránitszikla előtt. A sziklán ott ült a nagy szakállú öreg.

- Isten hozott! – köszöntötte az ifjút. – Tudtam, hogy akad a kunyhólakók között olyan, aki fölkeres. Derék ember vagy, sokra viszed még az életben, fiam.

- Köszönet dicsérő szavaidért. De mondd meg, hol találhatnék egy darabka napot.

- Sokat kell még munkálkodnod, hogy megszerezhesd a napot – felelte a bölcs. - Előbb fonnod kell egy kosarat. Kérj minden kunyhólakótól egy-egy hajszálat, és ezekből a hajszálakból fond meg a kosarat.

Ekkor az ifjú visszatért övéihez. Okosan beszélt velük, és kitől-kitől egy-egy hajszálat szerzett. Amint összeszedte a hajszálakat, nekilátott a kosárfonásnak.

Hetven nap és hetven éjjel fonta a parányi kosarat. Mire elkészítette, ereje, bölcsessége megnövekedett.

Ekkor újból elment a zuzmóligethez, a magas mohacsalithoz, felnézett a fekete égre, és így szólt magában:

„A kosár elkészült. Hogyan juthatnék egy darabka naphoz?”

Alighogy kimondta, szétvált a magas moha, és a bölcs ifjú előtt megjelent a csodaszép iramszarvas.

- Ülj fel a hátamra – mondta a szarvas, és elvágtatott vele mohát át, mocsáron át, fekete tavak fölött. Már nagy utat bejártak, mikor hirtelen vörös fény lobbant fel előttük. A bölcs ifjú megpillantotta a hatalmas vörös napot az ég peremén.

- Nem félsz a tűztől? – kérdezte tőle a csodálatos iramszarvas.

- Nem félek semmitől – válaszolta az ifjú.

- Akkor nyisd ki a kosarat, de tartsd jó erősen, és magad is kapaszkodjál meg!

A bölcs ifjú kinyitotta a kosarat, erősen tartotta, maga is jól megkapaszkodott. Az iramszarvas egyenest a nap felé vágtatott. Nekifutott a napnak. Bársonyos szarvával megdöfte, mire a napból levált egy darabka, és egyenest az ifjú kosarába esett.

Ekkor megfordultak, és visszafelé vágtattak. Alighogy elérkeztek a kunyhólakók földjére, eltűnt a csodálatos iramszarvas.

A bölcs ifjú ott állt a kunyhólakók között, és így szólt hozzájuk:

- Ti mindnyájan adtatok egy-egy hajszálat. Hajszálaitokból kosarat fontam, és ebben a kosárban elhoztam a napnak egy darabját. Engedjük ki a napot a kosárból. Hadd világítsa meg az eget! – Alighogy ezt kimondta, már vágtattak le a fekete testvérek kerek hegyükről. Öklüket rázták, kiáltoztak:

- Ne merészeld megtenni! Ne engedd ki a napot a kosárból! Kiszáradnak a tavaink! Megolvad a föld méhében a vas, és elárasztja házainkat. Te magad megvakulsz, mi pedig mindannyian megégünk!

A fekete testvérek körülfogták a bölcs ifjút, ki akarták ragadni kezéből a kosarat. De ekkor a kunyhólakók az ifjú védelmére keltek.

- Ne nyúljatok hozzá! – kiáltották. – Nem adjuk a kosarat!

A fekete testvérek kékültek-zöldültek dühükben, megragadták a bölcs ifjút, és a mocsár felé hurcolták. Bele akarták fojtani a lápba, oda akarták belevetni kosarát is. A kunyhólakók nagy haragra gerjedtek. Nekibátorodtak, és életükben először köveket ragadtak fel a földről. Kövekkel dobálták a fekete testvéreket. Hullott a kőzápor, a fekete testvérek meg éles halcsontokat rántottak elő ruhájuk alól, és szurkálni kezdték a kunyhólakókat. De azok se hagyták magukat. Folyt a vér, dúlt a csata.

Ekkor hirtelen felpattant a kosár fedele, és kiröppent belőle az első napsugár.

Vörös fény árasztotta el az eget. Hajnalpír borította a mocsarakat. A fekete testvérek mind elégtek, hamvaik belehulltak a lápba. A bölcs ifjú meg ott állt, és egyre az eget nézte, a csillogva szétáradó napsugarakat. És a kunyhólakók is mind lelkesülten bámulták az eget.

A tavak vize megkékült, a mohák tarka színekbe öltöztek, fehérbe, vörösbe, sárgába vagy zöldbe. A Sötétség Országában sohasem látott csoda történt.

- Ki vagy te, bölcs ember? – kiáltották a kunyhólakók. – Ki vagy te, aki nekünk ezt a csodát hoztad?

És mindenünnen hozzáfutottak az emberek, és azt kérdezték:

- Te bölcs ifjú! Most már látjuk és tudjuk, hogy van nap. De ez csak egy kis darabja! Hogyan szerezzük meg az egész napot?

Alighogy kimondták, megnyílt a magas moha, megjelent a csodálatos iramszarvas, és így szólt a bölcs ifjúhoz:

- Mondd meg nékik, hajtsák ide a fekete testvérek kerítése mögött legelésző iramszarvasokat.

És a bölcs ifjú így szólt a kunyhólakókhoz:

- Menjetek a fekete fivérek házához. Romboljátok le a kerítést, és hajtsátok ide az iramszarvasokat. Most már a tiéitek.

És a kunyhólakók lerombolták a kerítést, és a kerek hegyről leterelték a százezer iramszarvast. Felültek a hátukra és levágtattak.

Addig vágtattak, amíg végül elértek a naphoz.

- Nem féltek a tűztől? – kérdezte a bölcs ifjú.

- Nem félünk semmitől. Csak mondd meg, hogy szerezhetnénk meg a napot.

- Most állítsátok sorba az iramszarvasokat- mondta az ifjú.

Így is tettek. A csodálatos iramszarvas pedig a szarvával megbökte a napot, a nap lesiklott az égről, és rátelepedett az állatok szarvára. És útnak indult százezer iramszarvasán a százezer kunyhólakó, és az iramszarvasok vigyázva vitték szarvuk hegyén a napot.

Azóta ott izzik, ott vöröslik a nap a tundra fölött. A tavak kéklenek, kék vizükben halásznak a kunyhólakók. A mocsarak kiszáradtak, és helyükön tarka virág, selymes fű sarjadt. Végtelen erdők susognak a tenger partján.

A bölcs ember pedig él, és meg nem hal soha, mert ő szerezte meg a napot a kunyhólakóknak.

2018. november 30., péntek

Tóthárpád Ferenc: Ugye, hallod szavam?














Karácsony van! Kisjézusom,
ugye, hallod szavam?
Segíts nekem, hogy még jobban
ismerhessem magam!

Segíts, hogy a testvéremnek
jó testvére legyek,
szeretetem tőled kapjam,
és hogy szeressenek!

Segíts, hogy a szüleimnek
jó gyermeke legyek,
Megérthessem a világot
és az embereket!

Karácsony van, Kisjézusom!
Téged ünnepelünk.
Hit, a béke s a szeretet
legyen mindig velünk!

2018. november 26., hétfő

Jaj, de szép...

Jaj, de szép, de csodás
Mikor jön a Mikulás.
A szakálla hófehér
Ajándéka kincset ér.

Felhőlován száll
Csilingel a szán.
Csingilingi, hopp, megáll,
A Mikulás megjött már!

2018. november 24., szombat

Pósa Lajos Mocskos Pali

Mocskos, szurtos mindig Pali,
Mert nem szeret megmosdani.

Megharagszik a mosdó tál:
Megállj, megállj, te mocskos Pál!

Mocskos Pali szalad, szalad,
Kiabálja, hogy: nem szabad!

Utóléri a mosdó tál:
Megfogtalak, te mocskos Pál!

S megfürdeti, megmosdatja -
Czirmos czicza meg kaczagja.

Marék Veronika: A csúnya kislány

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ház. Ebben a házban sok gyerek lakott:
Ági a mackójával, Öcsi, Marika, Andris, Pocak Peti meg Mióka cica.
Kovács Vivien, Nagyborosnyó.
És lakott itt még valaki, a Csúnya Kis­lány. Semmit sem szeretett, se mosakodni, se fésülködni, se fogat mosni.
– Minek az? Úgyis csúnya vagyok – mondogatta.
Játszani azonban nagyon szeretett. Sokat labdázott, sokat fogócskázott, sokat homokozott.
A gyerekek egy napon elhatározták, hogy jelmezbált rendeznek. Mindenki lerajzolta, hogy minek fog öltözni.
Rajzoltak virágot, labdát, gombát, cicát és lepkét. A Csúnya Kislány tündért rajzolt! A gyerekek nagyot nevettek.
– Te akarsz tündér lenni? Hiszen még kislánynak is csúnya vagy!
A Csúnya Kislány nagyon elkeseredett. Bánatában világgá ment. Egy rengeteg erdőbe jutott. Amint ment, mendegélt, talált egy törött fácskát. Elővette a zsebkendőjét, és bekötözte a törést.
Azután talált egy tócsát, és a tócsában egy katicabogarat. Keresett egy botot, és gyorsan szárazra húzta. Azután talált egy madárfiókát, amelyik kipottyant a fészekből. Felmászott a fára, és visszatette a fiókát a testvérei közé.
Azután lefeküdt a fűbe, és szomorúan gondolta: Hát rajtam ki fog segíteni? – És sírni kezdett. Akkor odajött hozzá Misuli, a sün, és így szólt hozzá:
– Gyere velem a sünik közé, ott mindenki szeretni fog.
A sünik nagyon megörültek a Csúnya Kislánynak. Hoztak neki virágot, meg gombát, meg szamócát, de a Csúnya Kislány szomorú maradt.
Elhatározták, hogy megvigasztalják. Bukfenceztek, felálltak egymás hátára, táncoltak is neki – de a Csúnya Kislány nem lett vidámabb.
Akkor Misuli elindult, hogy beszéljen a gyerekekkel. Amikor Misuli megérkezett, a gyerekek már mindenütt keresték a Csúnya Kislányt. Misuli elmesélte, hogy milyen bánatos a Csúnya Kislány.
A gyerekek mindjárt írtak neki egy hosszú levelet, Misuli pedig futott, futott, és vitte a gyerekek levelét a rengeteg erdőbe a Csúnya Kislánynak.
Ez volt benne:

KEDVES CSÚNYA KIS­LÁNY! 

NE HARAGUDJ RÁNK, TÖBBÉ SOHASEM NEVE­TÜNK KI, 
CSAK GYERE VISSZA, MERT NAGYON HIÁNYZOL NE­KÜNK! 

A Csúnya Kislány nagyon megörült, aztán újra elszomorodott.
– Hiszen ma van a jelmezbál! Így nem mehetek el, olyan csúnya vagyok!
– Ha rám hallgatsz, szép leszel – felelte Misuli, és füttyentett egyet. Akkor megjöttek a sünik. Hozták: a szappant, a mosdótálat, a törülközőt, a fogkrémet, a poharat, a fogkefét, a fésűt és a kefét.
– Rajta! – kiáltotta Misuli.
És a Csúnya Kislány nekilátott. Megmosdott, fogat mosott, meg is fésülködött. Azután megnézte magát a tócsában.
– Nini – kiáltott fel Misuli –, hiszen te nem is vagy csúnya!
– Csak egy szép ruha kellene még! – sóhajtotta a Csúnya Kis­lány.
Meghallotta ezt a fácska, amelyiken a kislány segített, és így szólt:
– Én adok neked a leveleimből ruhát! Madármama virágokat hozott neki, a katicabogár segített öltözködni.
Otthon ezalatt megkezdődött a jelmezbál. Mindenki felöltözött annak, amit lerajzolt. Megjött a Labda, a Cica meg Mióka, a Virág, a Gomba, a Mackó meg a Lepke. 
És akkor belépett egy tündér.Senki sem ismerte meg. Meg­kérdezték tőle: 
– Ki vagy te?
– Évike vagyok. De lerajzolom, hogy ki voltam eddig. És lerajzolta a Csúnya Kislányt!
Hű, hogy csodálkozott mindenki! Aztán nagy-nagy jókedvük kerekedett, és vidáman táncolni kezdtek.
– Rajta, rajta! – kiabálta Misuli.
Nézd, örülnek a sünik is, hogy a mesének ilyen jó lett a vége.




2018. november 2., péntek

Weöres Sándor: Gesztenye úrfi



Hej, gesztenye úrfi,
Bundácskádból bújj ki!
Ugorj le a fáról,
Érkezésed várom.

Nini, itt van, koppan,
Fáról földre pottyan,
Futok zsebre dugni,
Jöjj, gesztenye úrfi!

Lukács Angéla: Ősz


Sim-sum fúj a szél,
Az a kis fa jaj de fél!
Minden ága megremeg,
A levele lepereg.
Ej-haj! Semmi baj,
Újra zöldül majd a gally.

Gedeon Ferke: Őszi vers



Hull a levél, 
Szelíd napfény mosolyog,
Itt van az ősz:
Tudjátok-e, mit hozott?

Sárga körtét, piros almát,
Friss diót,
Csak úgy hinti, 
csak úgy szórja a sok jót.

Mit hozott még?
Hát a kedves szüretet, 
Szőlőt, szilvát, meg
Sok hulló levelet.

Szelíd, szép ősz
Jó hogy jöttél, 
Szeretünk. Megköszönjük
Amit hoztál, minekünk.

Kopasz fákon,
Ha elmúlik majd a tél - 
Újra kihajt,
Újra zöldül a levél.

Matos Maja: Őszi álom


Felhőpaplant húzott a Nap.
Reszketnek a napsugarak.
Előkerül sapka és sál,
Mert az idő ősz felé jár.
Hullanak a falevelek,
Őszi eső búsan pereg.
Ködben fürdik erdő, mező,
A medve sem jön már elő.
Elbújik a barlangjába,
Majd kibújik februárban

Kovács Barbara: Az őszi szél meséje



Piros-arany lombok között 
fújdogál az őszi szél,
hogyha kicsit csöndben maradsz, 
meghallod, hogy mit mesél.

Felhők hátán, tengeren túl 
hűvös idő közeleg,
bércek ormán, fenyvesek közt 
már a zord tél integet.

Földre hullott falevelet 
görget már az őszi szél,
figyelj csak jól, azt meséli: 
közeledik már a tél.

Galambos Bernadett: Töklámpás


Földön nőttem kúszva, mászva,
míg megnőtt a kobakom.
Sütőtökként illatoznék
esténként az asztalon.

Csíkos lettem, zöld és sárga,
illatozni nem fogok,
faragjál ki, véssél arcot!
Töklámpásod én vagyok!

2018. október 30., kedd

Márton napi válogatás




Mesék, történetek Szent Mártonról


Versek, mondókák


Libás játékok

Gyertek haza ludaim,
Egyél libám...
Siess libám...
Sas, sas vakulj meg...
Héja, héja...
Száz liba egy sorban...
Hatan vannak a mi ludaink...
Kacsa-liba-játék

Márton napi gyűjtemény

https://hu.pinterest.com/Ancsapancsa71/m%C3%A1rton-nap/

Márton napi barkács, dekorációs ötletek



A libák és a róka



A Grimm testvérek meséjét átdolgozta: Rónay György

Csavargásai közben a róka egyszer egy szép zöld mezőre ért. A mezőn egy csapat kövér liba legelt.
„Ez igen! – gondolta a róka. – Olyan ez, mintha vendégségbe hívtak volna. S olyan szépen együtt vannak ezek a libák, mintha egyenesen nekem tálalták volna föl őket. Egyebet sem kell tennem, mint asztalhoz ülnöm, és sorjában elfogyasztanom őket.”

Azzal elindult a libák felé: azok meg, ahogy észrevették, rettenetesen megrémültek, ijedtükben össze­bújtak, s elkezdtek siránkozni és az életükért könyörögni.
– Hogyisne! – mondta a róka. – Majd éppen most fogom elszalasztani a kedvező alkalmat! Nincs irgalom, meg kell halnotok!
A libák még sipogtak, jajgattak egy ideig, a róka meg csak vigyorgott, és a fogát mutogatta.
Volt a libák között egy öreg, tapasztalt lúd, az végre összeszedte magát, egy kicsit előrelépett, és így szólt a rókához:
– Hát ha egyszer meg kell halni, hát meg kell halni, ez ellen mit sem lehet tenni. Nem is kérünk tőled egyebet, csak azt, hogy teljesítsd utolsó kívánságunkat.
– Arról lehet beszélni – mondta kegyesen a róka. – Halljuk, mi az utolsó kívánságotok.
– Semmi egyéb, mint hogy életünk végén mindegyikünk még egyszer elénekelhesse a kedves nótáját.
A róka gyanakvó képet vágott: de az öreg lúd sietve megnyugtatta:
– Nehogy azt hidd, hogy valami cselt forgatunk a fejünkben. Szó sincs róla! De magad is tudhatod, hogy aki énekszóval könnyített a szívén, kevésbé érzi a halál keserűségét. Nézd csak, szépen felsorakozunk itt előtted, egyik a másik után, libasorban. Kezdi az éneket az első: ahogy befejezte, folytatja a másik: s amelyik befejezte, azt te nyomban megeszed. Így kettős örömben lesz részed: énekszó mellett falatozhatol.
A róka ráállt a dologra: különösen az tetszett neki: hogy énekszó mellett lakmározhatik. A libák nagy búsan fölsorakoztak, aztán a legelső a falu felé fordulva elkezdett keservesen gágogni:
– Gá-gá-gá-gá-gá...
A róka alig várta, hogy vége legyen az éneknek: de a liba csak nem hagyta abba. Aki mögötte állt a sorban, elunhatta a várakozást, mert ő is rákezdte:
– Gá-gá-gá-gá-gá...
Aztán a harmadik, aztán a negyedik: és már gágogott mind az egész csapat, de olyan harsányan, hogy zengett belé a környék.
A róka már éppen közbe akart szólni, hogy elég a hangversenyből, és kezdődhet a lakoma: de mielőtt megszólalt volna, észrevette, hogy a nagy libalármára szaladnak ám a falu felől, s nem üres kézzel, hanem söprűkkel, dorongokkal, husángokkal.
El is ment a kedve nyomban a lakomától, és nagy sietve otthagyta a gágogó libákat.

Tordon Ákos: Libasorban

Képtalálat a következőre: „libasor”
Sír a nád, a sárga nád,
jégkabátban a világ.
Nézd, a libák libasorban, 
libasorban, libatollban,
keresik a nyarat; hol van?
Libapapucs, libaláb a,
nap sütne legalább. 
De mert nem süt, gi-gá-gá,
mind elmennek világgá!

Mondókák libákról

Képtalálat a következőre: „márton napi versek”

Szentendrei legények,
Libát loptak szegények.
Nem jól fogták a nyakát,
A nyakát, sej-haj a nyakát,
Elgágította magát.

* * *

Süss fel nap, fényes nap,
Kertek alatt a ludaim megfagynak.

* * *

Száz liba egy sorba,
Mennek a nagy tóra,
Elöl megy a gúnár,
Jaj de begyesen jár.

* * *

Libuskáim, egyetek,
mindjárt hazamehettek
mire a nap lenyugszik,
ti is otthon lehettek.

* * *

Árok partján ül egy liba,
Azt gágogja, hogy taliga.
Paradicsompaprika.
Papucsba jár a liba.

***

Ködös Márton után
Enyhe telet várhatsz,
Havas Márton után
Farkast soká láthatsz.

***
Gi-gá, gi-gá gúnárom
elveszett a vásáron, 
vártam, majd csak hazajön,
s az ablakon beköszön; 
de nem jött meg a betyár, 
tepsibe való gúnár, 
akire jön a három: keresse meg gúnárom!

***
Novemberben, Márton napján
Liba gágog, ég a kályhán,
Aki libát nem eszik
Egész évben éhezik.

***
Nincs szebb madár, mint a lúd
Nem kell neki gyalogút.
Télbe, nyárba mezítláb,
Úgy kíméli a csizmát.

***
Réce-ruca, vadliba,
Jöjjenek a lagziba!
Kést kanalat hozzanak,
hogy éhen ne haljanak.
Ha jönnek, lesznek,
Ha hoznak, esznek.

***
Egy-petty, libapetty,
Terád jut a huszonegy.

***
Gá, gá, gá,
megy a liba világgá,
A gazdája nem szereti,
Búzaszemet nem ad neki.

***
Paradicsom, paprika, 
Papucsban jár a liba.

***

Márton legendájának dramatizálása

Megérkezett Szent Mártonnak napja… 

Mesélők: Valamikor régen élt egy kisfiú, akit Mártonnak hívtak. Minden vágya az volt, hogy a császár katonája lehessen. 15 évesen be is állt a császári hadseregbe, nagyon szerette a lovát és minden nap kilovagolt vele. 

Közös: Gyí paci, paripa nem messze van Kanizsa…… 

Mesélők: Egy hideg téli napon a város felé lovagolt. Hirtelen az út szélén megpillantott valamit, ahogy közelebb ért látta, hogy egy ember fekszik ott. 

Koldus: Szegény ember vagyok, nincsen semmi ennivalóm, nagyon fázom, kérlek segíts rajtam! 

Márton: Nincsen nekem semmim, csak ez a darab kenyerem, de ezt megosztom veled. 

Koldus: Köszönöm jóságodat, de nagyon fázom, segíts rajtam. 

Márton: tudom mit kell tennem, kettévágom a köpenyemet és az egyik felét oda adom neked. 

Koldus: Köszönöm a jóságodat. De jó meleg ez a köpeny! Már nem fázom, és nem is vagyok éhes. Hogy hívnak téged? 

Márton: Márton a nevem és katona vagyok. Sietek, mert várnak a társaim. 

Mesélők: Azzal továbblovagoltak, míg egy nagy városkapuhoz nem értek. 

Közös ének: Márton will nach Buda reiten 

Mesélők: Márton és a katonái bejutottak a városba, ahol éppen piaci vásár volt. 

Árusok: Libát vegyenek! Kövér libát vegyenek! Vegyél te is tőlem katona, olcsón adom! 

Márton: Nincsen pénzem, de segítek nektek a libákat az ólba terelni. 

Közös ének: Siess libám begyet rakni 
Mondóka: Novemberben, Márton napján 

Mesélők: Márton megkedvelte az embereket, itt maradt a városban és kolostort alapított. Később püspökké választották és szentté avatták. 

Közös ének: Szent Mártonnak ünnepén 
Martin, Martin

Forrás: http://www.kecsked.hu/files/tiny_mce/File/M%E1rton%20nap.pdf

Szent Márton, a segítő

Élt egyszer, réges-régen Pannóniában egy fiú, akit Mártonnak hívtak. Amikor felcseperedett, beállt a hadseregbe katonának. Szolgálata során gyakran kilovagolt, sokféle emberrel találkozott. Az egyiknek nem volt mit ennie, a másiknak nem volt mit a lábára húznia, a harmadiknak nem volt hol aludnia. Márton segített, akinek tudott.
Egyszer egy hideg téli napon egy csaknem meztelen koldussal találkozott; didergett, vacogott szegény a nagy hidegben. Márton nagyon megsajnálta, s mert jó szíve volt, saját köpönyegének felét adta a koldusnak, hogy ne fázzon. A többi katona bezzeg csúfolta is érte: „- Nézd, még képes szétvágni ezt a szép köpenyt! Magad is koldusbotra jutsz, meglásd!”
Márton azonban nem törődött a gúnyolódással. Lefeküdt, és hamarosan elaludt. Álmában megjelent az Isten, és így szólt hozzá:
- Márton, te jó ember vagy, látom. Élj segítve, cselekedj jót, és beveszlek az én seregembe. Gyógyíts betegeket, segíts a rászorulókon jó szívvel.
Másnap reggel Márton felkelt, és elgondolkozott.
- Hogyan is segíthetnék még többet az embereken?
Kilépett a hadseregből, hogy még több ideje legyen segíteni a szegényeken. Elment vándorolni, közben adományokat gyűjtött, és gyógyította a szegényeket.
Ahogy vándorolt, mindenhol megszerették. Aztán egyszer Franciahonban, ahol egy hatalmas templom is állt, amit Apátságnak hívtak, eléállt néhány ember, és az egyikük azt mondta:
- Márton, te olyan jó ember vagy. Legyél az apátság vezetője, a püspök, szép, aranyos ruhában járnál, és még több embernek segíthetnél.
Márton azonban szerette egyszerű életét, és nem akart püspök lenni. Elszaladt az emberek elől, és gondolkozott, hová bújjon el, hogy ne találják meg.
Hirtelen meglátott egy libacsapatot.
- A libák! Elbújok a libák közé, ott nem talál rám senki.
De az emberek csak jöttek, és a nevét kiáltozták. Márton csak lapult a szűk libaólban, s várta hogy elmenjenek onnan. A libák azonban gágogni kezdtek. Egyre hangosabban és hangosabban gágogtak, míg az emberek végre felfigyeltek rájuk:
- Mi ez a nagy gágogás? Nézzük meg!
Így aztán megtalálták Mártont. Ő előbújt, s homlokán egy csillag ragyogott. Az emberek ámulva nézték, és egy emberként kiáltottak fel:
- Éljen a püspök! Éljen az új püspökünk!
Mártont tehát püspökké választották, a libákat pedig, akik elárulták őt, még aznap este megsütötték, és megették.
Márton, belenyugodva, hogy püspökké kell válnia, még nagyon sok emberen segített. Ő lett a világ legjóságosabb püspöke, és boldogan élt, amíg meg nem halt.

2018. szeptember 4., kedd

Faltysné Ujvári Anna: Magyar vagyok













Az én népem neve :magyar,
Jelünk:piros-fehér-zöld.
Hogy én magyar gyermek vagyok,
Engem büszkeséggel tölt.

Az én hazám:Magyarország,
Bölcső helyem,otthonom,
Gyarapítom,vigyázok rá,
Tönkre tenni nem fogom.

Az én édes anyanyelvem-
Édesanyám bizta rám-
A nagyvilág legszebb nyelve.
Bízzál bennem, kis hazám!

2018. július 26., csütörtök

Ajánló: Diafilmek a neten

Régi, gyermekkori kedvenc meséinkre bukkanhatunk ezen a diafilmes oldalon...


      

Érdremes körülnézni!

Weöres Sándor: Olvadás

Csipp csepp
Egy csepp
Öt csepp
Meg tíz
Olvad a jégcsap
Csepereg a víz.

Weöres Sándor: Kis versek a szélről

Tekereg a szél,
Kanyarog a szél,
Didereg az eper-ág:
Mit üzen a tél?

Fuj a szél, fuj a szél,
De morog a szél.
Apró ez a szoba,
Mégis belefér.

Széles világba
Fut a szél magába,
Nyakában a lába,
Sosem érsz nyomába.

Weöres Sándor: Három szál


Három szál
liba-pihe száll.
Aluszik a Cirmos,
a fülire száll.

Weöres Sándor: Fut a kutya szán


Fut a kutya-szán, kutya-szán,
szalad igazán, igazán,
köszörűs vagyok én,
kutya-szánon futok én.

Weöres Sándor: Nagy a hó

Nagy a hó
igazán,
fut a sí
meg a szán,
hejhó!
Lecsúszik a Mari meg a Ferkó.

Weöres Sándor: Én vagyok a szemétlapát




Én vagyok a szemétlapát,
a söprű a párom,
minden reggel négy sarokban,
táncom vele járom.

Weöres Sándor: Mackó brummog




Mackó brummog:
- Irgum-burgum,
bundám rongyos,
ez abszurdum!

2018. július 23., hétfő

Tamkó Sirató Károly: Kongó-bolt

















Volt, volt,
hol nem volt,
Kongóban egy
kongó-bolt.

Kongott kívül,
kongott belül,
szél lyuggatta
mindenfelül.

Nem volt abba
semmi se,
még madzag,
sőt pertli se.


Ormáról a
virágot
lerágták a
zsiráfok.

Ajtajában
nem állt sorba
cukorkáért
majomcsorda.

A Mikulás-
celofánt
megette egy
elefánt.

Pincéjéből
a meszet
elhordták
a termeszek.

Nagy polcain
semmi, semmi...
Nem volt ott
mit inni, enni.

Üresek a
kantinok!
Béget a sok
antilop.

Arra jött egy
pigmeus:
- Van-e kroko-
dilus-hús?

Van bizony!
Most ölik.
Holnapután
füstölik.


Kérek
zebraszalámit!
Réges-régen
hiánycikk!

- Akkor kérek
akármit!
- Akármit sem
talál itt!

Halljátok
a harangszót:
kong, kong a
kongó bolt
kong a
Kongó-bolt!

Tamkó Sirató Károly: Kenderzsup

Az ő nyári
kalapjuk...
elől-hátul
csupa lyuk.

Árpaszalma
kenderzsup...
Ha szál viszi,
elfogjuk!




Ha a nap süt
fenntartjuk!
De ha esik,
eldugjuk!

Zsup! Zsup!
Kenderzsup!
Ha elázott,
kidobjuk!

Tamkó Sirató Károly: Légy





Kócos a lába a légynek,
(Ha nem hiszed, gyere, nézd meg!)
Mert senki sem fésülgeti..
Ha másként nincs - jó így neki!

Tarbay Ede: Hó, hó, hó...

Hó, hó, hó,
fehér csillag-takaró.
Kucsma ül a lámpán,
bunda házak hátán,
lepedő a réten,
köpönyeg a kerítésen,
foszlik,
porzik,
kavarog a szélben.
Hó, hó, hó,
fehér csillag-takaró.

Osvát Erzsébet: Csemegéző csízek


Csipkebokor, rózsáidat
gyöngyökre cserélted?
Piros gyöngyöd csalogat
csivogó vendéget.
Csemegézni családostul
szállnak hozzá csízek.
Csipkebogyód csipegetve
dicsérik jó ízed.

Osvát Erzsébet: Fogócska


Fogócskáznak
a hullámok.
Velük futnak
fiúk, lányok.
Ki ér előbb
a tópartra?
A hullám-e
vagy a habja?
Vagy Katica,
Peti, Panka?

Osvát Erzsébet: Kacsaláb, kacsaláb


Kacsaláb, kacsaláb
tityeg-totyog meztélláb.
Kacsázik a kacsastrandra,
vízcsobogás csalogatja.
Hívogatja patak partja,
kavicsos út vezet arra.
Ott várja
száz társa,
egynek sincs strandruhája.


Gazdag Erzsi: Part alatt

Part alatt,
Part alatt
Laknak-e még
Nagy halak?


Part alatt,
Part alatt,
Ott laknak csak
Nagy halak.


Harcsa Marcsa
Lakik ott,
Feldönti a
Ladikot.

Gazdag Erzsébet: Ki seper ki?

Hallod-e Kati,
Ki seper ma ki?

– Seper a macska,
Ő a soros ma.

Seperj csak, macska,
Tiéd a laska,

Dió a béle,
Túró a széle.

Seper a macska,
Poros a mancsa.

Tüsszentett egyet,
S mosdani kezdett.

Gazdag Erzsi: Sír-rí szegény kis cinege


Sír-rí szegény kis cinege:
Megázott az inge,
Kerítésre teregeti,
Gyenge szellő legyezgeti,
Nap sugára szárítgatja,
Hogy a cinke felhúzhassa.

2018. július 22., vasárnap

Kányádi Sándor: Nagyanyó-kenyér

Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllön
malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
Örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér!

Csanádi Imre: Ősz-elő


Szállj, szállj,
ökörnyál,
jön az ősz,
megy a nyár, -
megy a nyár, a nevetős,
komolykodva jön az ősz,
csillámló derekkel,
sárga levelekkel,
szőlővel, mosolygóval,
fűre koccanó dióval.

Csanádi Imre: Új kenyér

Szőkül a búza,
feje földre húzza,
nosza, learatjuk,
kévébe kapjuk,
kepesorba rakjuk,
szekéren behordjuk,
asztagba tornyoljuk,
cséplőgép kivereti,
gőzmalom
megőrleti,
porzik a liszt,
mint a hó,
abból sül a
friss cipó.

Csanádi Imre: Májusdicsérő




Május,
mosolygó,
békák torkát
megoldó,
gyöngyvirág-nyitogató,
cserebogár-zúgató.
Röptetsz
madarat,
meghozod
a nyarat,
pölyhös
fecskét,
fára cseresnyét!

Csanádi Imre: Naphívogató


Süss föl, nap,
fényes nap,
kis kakas kukorékol,
megvirrad.
Csillagok kialusznak,
kósza ködök szakadoznak,
arany ajtók hasadoznak, -
süss föl, nap!

Csanádi Imre: Őszi levél

Köd szitál,
hull a dér,
lepörög a
falevél;
földre szökik, szemétnek,
aki éri, ráléphet, -
sziszegő szél
söpri, hajtja,
hullongó hó
betakarja.

Csanádi Imre: Kovácsok

Üllő
kalapács, -
ki kongatja?
két kovács!
Cseng, cseng
messzire,
csillag csapkod
ezrivel;
ablak alá
éj oson,
hajnal pirul
a vason.

Csanádi Imre: Hangverseny











Csibe mondja: csip, csip, csip!
Jön a kánya, nyakon csíp!

Tyúk mondja: kotkodács!
Ha koplaltatsz, nincs tojás!

Lúd mondja: gigágá!
Gyalog megyünk világgá!

Ruca mondja: háp, háp, háp!
Hová lett a tele zsák?

Pulyka mondja: rut, rut, rut!
Aki kapzsi, mindig rút!

Kecske mondja: mek, mek, mek!
Jól vigyázz, mert megböklek!

Borjú mondja: mu -mu -mu!
Minden sarkon újkapu!

Disznó mondja: röf, röf, röf!
Hol egy tócsa? Hadd fürdök!

Csanádi Imre: Traktor


Fölszikkad a téli sár,
Munkára vár a határ,
Traktor szántja,
Boronálja,
Ökrök, lovak
Csudájára.