2017. június 25., vasárnap

Gazdag Erzsi: Nyári eső

Rakoncátlan szélgyerek
égi tónál tekereg.
Unatkozik, s unalmában
mireg-morog, kesereg.


Arra sétál felhőcske.
Orra búbján szeplőcske.
Szél csúfolja, megfricskázza,
csak akkor old kereket.

Kányádi Sándor: Napsugár-hívogató

Tavaszutó, nyárelő,
meggyet érlelő,
mézillatú napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
mézet pergető,
búzasárga napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
búzát érlelő,
barna bőrű napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
bőrünk perzselő,
júniusi napsugár,
bújj elő!

Dénes György: Fülemüle

Lombos ágon fülemüle.
Nézegetem, hol a füle.
Barna tollát látom, látom,
de a fülét nem találom.
Bánom is én, ha nincs füle,
csak szóljon a fülemüle.

Süni, süni, sünike..

Süni, süni, sünike,
Sétálgat az erdőben.
Tüskés hátán falevél
Megvédi, ha jön a tél.

Mesekút, mesekút...

Mesekút, mesekút,
kinccsel teli csodakút.
Nincsen alja, nincs teteje,
se hátulja, se eleje,
se kiút, se beút,
de aki jó, oda jut.

2017. június 24., szombat

Hogyan röpült versenyt a kolibri és a gólya?

(Indián népmese, átdolgozta Bartócz Ilona)
 
A kolibri egészen kicsi madár, alig nagyobb a lepkénél. De szárnyai nagyon gyorsak. Olyan gyorsan röpül, akár a kilőtt puskagolyó. 
 
Egyszer aztán a fejébe vette, hogy legyőzi a legnagyobb gólyát is, pedig az akár naphosszat a levegőbe marad, csakhogy a röpte nagyon lassú és nehézkes. 
 
- Komámuram - szólt a gólyához a kolibri -, nem repülnénk egyszer versenyt? 
 
- Miért ne? Vajon elég erős vagy hozzá? - Nagyon erős vagyok! - büszkélkedett a kolibri. 
 
- No, majd meglátjuk. Mikor versenyezzünk? 
 
- Holnap reggel. 
 
- Jó. Holnap reggel várlak. 
 
Másnap reggel a kolibri a gólya elé állott. 
 
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte a gólya. 
 
- Nincs semmi különös. 
 
- Akkor hát kezdjük a versenyt. Ki repül elsőnek? Kezd talán te, én majd utánad repülök. 
 
A kolibri felröppent, s hamarosan eltűnt. Ekkor a gólya is felröppent. De alighogy a folyó fölé ért, a kolibri kifáradt s a vízre hullott, s ott vergődött, csapkodott a szárnyával. Hamarosan odaért a gólya. 
 
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte csúfolódva. 
 
- Nincs semmi különös - válaszolt a kolibri. 
 
- Látod, hogy megjártad? - nevetett a gólya. 
 
- Komámuram engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam - kérte szelíden a kolibri. 
 
- Nem bánom - mondta jó lelkűen a gólya, s egyik hosszú lábát, amelyet röptében mindig kinyújt, azzal hogy kormányozza magát, most odatartotta a bajba jutott kolibrinek.
 
 - Ülj csak a lábamra - biztatta. 
 
A csuromvizes kis madár a gólya lábára kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s biztatni kezdte. 
 
- Rajta, komámuram, csak előre! 
 
Így repültek együtt, és estére kelve a folyam túlsó partjára értek, szép békésen. Mondjátok meg, melyikük volt a győztes!  

Móra Ferenc: A fűzfahegyi ezermester

Az ablakunk alatt van egy öreg fűzfa. Éppen a hegyébe látok az emeletről. Mindig találok rajta valami néznivalót.

Ahogy a minap kikönyökölök az ablakon, mit látok az egyik fűzfalevélen? Egy icipici hernyót. Nagy begyesen sétál a levélen előre-hátra, föl-fölemeli a fejét, és körülnéz. Ha beszélni tudna, bizonyosan ezt mondaná: "Én is úr vagyok a magam fűzfalevelén!"

Kinyújtom a kezem, barátságot akarok kötni a kis háziúrral. Csakhogy akkorra már kötelesmester lett belőle. Hajszálnál vékonyabb, pókformájú kötelet eresztett, s úgy hányta rajta a bukfencet, mint valami cigánygyerek.

Másnap, ahogy kinézek, megint ott van a hernyó a levélen. De most már nem ugribugri kötéltáncos, hanem tudós mérnök. Méri, méri a levelet hosszában-széltében - ugyan mire méricskéli?

Egyszer csak látom ám, hogy lyukas a fűzfalevél. Kirágta a fűzfahegyi mérnök. No, gondoltam magamban, ilyen bolond mérnököt se láttam még, aki elegye maga alól az országutat. Hiszen most már mind lepotyog róla. Nem kell megijedni, nem tört neki csontja, puhára esett, másik levélre, azt is fölette, megint új tanyát keresett, s pár hét alatt lekopasztotta az egész ágat.

Akkor jöttem rá, hogy nem is mérnök ez, hanem fakopasztó.

Azonközben meg is emberkedett akkorára, mint a kisujjam. Vitéz harcos lett belőle. Zöld bársonyruhája, fehér selyem csíkos; sarkantyús csizmája nem is egy, hanem négy pár. Örültem, hogy a kardját ki nem rántotta.

Dehogy rántotta ki, dehogy. Meghúzódott egy nagy levélen, a fejére húzta a két szélét, s elő nem bújt onnan, akárhogy csalogatta a napsugár. Mintha csöndes remete lett volna a szilaj vitézből!

Azért se az lett belőle, hanem takács. Szőtt magának olyan paplant, hogy a lába vége se látszott ki belőle.

Telik-múlik az idő, egyszer megint kinézek az ablakon: nincs már ott se paplan, se takács. Hanem vékony selyemszálon ott lóg egy barna kis koporsó, benne van maga az asztalosmester is, bebábozott az én hernyóm.

De már csak mégse hagyom itt a szelek játékának - gondoltam magamban, s azzal leszakítottam fonaláról a bábot. El is temettem itt az íróasztalomon egy üvegharang alá. Itt nyugodhatik békességben a jámbor, míg csak jólesik neki.

Nyugodott is vagy három hétig, hanem egyszer azt veszem észre, hogy megmozdul a hernyókoporsó. Mi lesz itt, uram teremtőm!

Az lett biz abból, hogy egyszerre szétnyílt a koporsó, s kivergődött belőle egy nagy tarka pille. Nyújtózkodott, rezgette szárnyait, s mikor fölemeltem az üvegharangot, úgy kivágódott alóla, hogy majd kiütötte a szemem.

- Nini, hisz ez a pávaszempillangó! - kiáltottam utána, ahogy megláttam a szárnya kerek foltjait. - Gyere csak vissza, hadd beszélek a fejeddel!

Beszélhettem én annak, kint kóstolgatta már az akkor valahol a virágok mézét. De legalább arra megtanított a fűzfahegyi ezermester, hogy miből lesz a pille.

Az elrabolt királyfi

(Norvég népmese, átdolgozta Beke Margit)

Lini, szép királyfi, vadászni ment a pajtásaival. Éppen egy szarvast üldözött, amikor hirtelen-váratlan sűrű köd ereszkedett az erdőre, a vad elmenekült, ő meg eltévesztette az irányt, és egyre messzebb került a társaitól. Azok keresték, nevét kiáltozták, összejárták az egész erdőt, de hiába - Lininek nyoma veszett. Az öreg király ágynak esett, mikor megtudta a hírt, és kidoboltatta, hogy aki a fiát visszahozza, annak adja fele királyságát.

Élt abban az országban egy szép és okos parasztlány. Eltökélte magában, hogy a királyfi keresésére indul. Egy pár új lábbelit meg három napra való elemózsiát kért az édesanyjától, és felkerekedett. Hosszú, fáradságos vándorlás után egy barlanghoz ért, és elrejtőzött a bejárat mellett. Leskelődött, hallgatózott, se mivel semmilyen neszt nem hallott, végül is bemerészkedett.

Két ágy volt ott: egyiken ezüsthímes takaró, másikon aranyhímes. Nézi - hát az aranyos takaró alatt egy ifjú alszik, nem más, mint Lini királyfi! Azt is mindjárt meglátta a szemfüles lány, hogy az ágy fejébe valami titkos jelek vannak vésve, de sem a királyfit felébreszteni, sem a titkos jeleket elolvasni nem tudta.

Elbújt egy sötét zugba, és várta mi lesz. Nemsokára belépett két óriáslány. Az egyik elég fiatal és szemrevaló, de gonosz arcú, a másik ijesztően rút. A fiatalabb odalépett az ágyhoz, és ezt a varázsigét mormolta:"Daloljatok, hattyúcskáim, ébredjen fel a királyfi!"

A királyfi rögtön felébredt, és az óriáslány megkérdezte, nem akar-e valamit enni. Azt felelte: "Nem!" - és egy szót sem mondott többet. Később azt kérdezte tőle, hogy nem akarja-e őt feleségül venni, és arra még keményebb hangon mondta a nemet. Az óriáslány haragosan dobbantott a lábával, és álmot olvasott rá. Ez volt a varázsige:"Daloljatok, hattyúcskáim, aludjon el a királyfi!"

Mikor látták az óriáslányok, hogy Lini megint mélyen alszik, elmentek. Szigni óvatosságból még várt egy darabig, de aztán előjött, hogy a varázsszóval, amit jól az eszébe vésett, felébressze a királyfit: "Daloljatok, hattyúcskáim, ébredjen fel a királyfi!" Alighogy végigmondta, a királyfi kinyitotta a szemét, és ugyancsak megörült, hogy nem a két óriáslányt látja az ágynál, hanem a szép szőke falusi lánykát. Tüstént jó barátok lettek, és Szigni kitanította a királyfit, mit hogyan tegyen. Aztán elaltatta úgy, amint az óriáslányoktól megtanulta, ő maga pedig visszabújt a helyére, hogy semmit észre ne vehessenek.

Nemsokára hazajöttek az óriáslányok, felébresztették a királyfit, és megkérdezték, akar-e valamit enni. Igen - felelte Lini. A másik kérdésre is igennel felelt. Azt mondta, meggondolta, és kész feleségül venni az óriáslányt, de két kikötése van: egyik, hogy holnapig még hagyják magára, mert a mély alvás után össze kell szednie az erejét: a másik, hogy fejtsék meg neki az ágy fejébe vésett titkos jeleket.

- No, azt könnyen megtehetjük, ha kíváncsi vagy rá - mondták az óriáslányok. - Az van odaírva: "Szaladj velem, ágyam, ahová most vágyom!"

Ételt-italt hoztak neki, aztán elmentek. Szigni meg előjött, és nemsokára a királyi palota előtt ugrottak le az ágyról.

Az öreg király azt se tudta, hová legyen örömében. Lini és Szigni férj-feleség lettek, és ma is élnek, ha meg nem haltak.

A hattyú, a csuka meg a rák

/(Orosz népmese, átdolgozta Végh György)

Volt egyszer valahol, egy nagy-nagy víz partján egy kocsi. Barátja, a kis pej színű csikó kihúzta őt a víz partjára, de aztán hirtelen kedve kerekedett futkározni a közeli réten, és a kiskocsi hiába várta, nem is jött vissza. Ázott-fázott szegény kocsi, dobálta a szél, taszigálta, de magában csak nem tudott elindulni, pedig a legszívesebben vágtatott volna már haza a fészerbe, ahol a testvérei voltak.

Egyszer csak kidugta fejét a vízből egy csuka, s megkérdezte a kiskocsit, hogy mi baja van.

- Ó, én nagyon szívesen segítenék rajtad - mondotta -, de hát egymagamban nem érzem elég erősnek magamat ahhoz, hogy hazavigyelek. Itt fogok fürödni melletted addig, amíg jön valaki, s akkor majd egyesült erővel hazahúzunk.

Nem is kellett sokáig várnia, mert alighogy visszabukott bukfencezve a vízbe, megjelent, nagy ollóit csattogtatva a rák.

- Hallottam ám a történetedet, kiskocsi! - reszelte meg torkát a rák. - Hát eljöttem, hogy felajánljam segítségemet neked.

- Akkor hát már ketten volnánk! - kiáltotta a csuka.

Ebben a pillanatban nagy szárnysuhogás hallatszott, s mint egy nagy, fehér hópehely, oly könnyedén libegett le a kocsi elé a hattyú.

A kiskocsi arra gondolt, hogy a hattyúnak biztosan jó szíve van - megkérte tehát, hogy segítsen a csukának meg a ráknak.

- Hárman vagytok - mondta a kocsi -, hárman biztosan haza tudtok húzni, mert hiszen ide egy csikó hozott.

Elsőnek a hattyú fogta be magát a rúd mellé, azután a rakoncátlan csukát fogta be a rák, ő pedig a hátsó keréknél szorgoskodott. Hanem hiába erőlködtek mind a hárman, a kocsi meg se moccant. A hattyú mindenáron föl akart emelkedni a levegőbe. A csuka úszott befelé a vizek mélyébe, a rák meg hátrafelé igyekezett. Amikor alkonyodni kezdett, a rák dühösen abbahagyta a munkát, s elment.

- Még azt se mondta, hogy jó estét! - dohogott a csuka. - No, isten megáldjon, kiskocsi! - Ezzel ő is úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.

Hanem ezt már a szelíd hattyú sem állhatta, ledobta magáról az istrángot, és eltűnt, amerről jött.

A kiskocsi pedig csak búsult ott magában, és azon tűnődött, hogy vajon miért nem tudták őt hazahúzni. Ekkor megszólalt mellette a fán egy vén bagoly:

- Megmondom én neked, hogy mi volt itt a baj! Nem volt közöttük egyetértés. A hattyú az égbe tört, a csuka a vízbe igyekezett, és a rák hátrált. Hárman háromfelé húztak téged, kiskocsi, pedig ha mind egyfelé húztak volna, már régen otthon volnál!

A kiskocsi pedig búsan állt, és talán még ma sem érkezett volna haza, ha nem jut eszébe a kis pej csikónak, hogy kint felejtette a víz partján. De egyszer csak eszébe jutott: kiszaladt érte, és viháncolva hazahúzta rég nem látott kocsitestvérkéi közé a fészerbe.

A csodatévő legyező

(Japán népmese, átdolgozta Rab Zsuzsa)

Valamikor, igen régen, élt egy fiatal pásztor. Szép szál legény volt, de szegény, mint a templom egere. Egy nap meglátta az öreg halász világszép leányát, s attól fogva éjjel-nappal ő járt az eszében. Megszerette a lány is a pásztort, még álmában is őt látta. Elhatározták, hogy hamarosan megtartják a kézfogót.

Csakhogy hiába. A halász leányát néhány nap múlva egy vénséges, gazdag kalmár kérte feleségül. A szegény halász örült a szerencsének, odaígérte neki. Ráparancsolt a leányra:

- Mától fogva színét se láthatod annak az ágrólszakadtnak! Mire a hold elfogy, a gazdag kalmár felesége leszel!

Sírt, kesergett a lány, de nem tehetett apja ellen. A fiatal pásztor meg nekivágott a világnak, nem akarta kedvesét a csúf vénember oldalán látni.

Ment, vándorolt, estére sűrű rengetegbe ért. Talált egy odvas, öreg fát, bemászott az odúba, hogy abban húzza meg magát éjszakára.

Éjféltájban nagy zúgásra-morgásra riadt. A szörnyeteg erdei sárkány röppent a fa alá zsákmányával, egy fehér szakállú öregemberrel. Jó erősen odakötözte a fához, és rárivallt:

- Reggel felfallak! Addig alszom egyet! - És el is hevert a csúf szörnyeteg, már horkolt is, hogy zengett belé az erdő.

A pásztor nem sokat gondolkodott, kimászott az odúból, és gyorsan eloldozta az öregembert. Amikor az megszabadult, így szólt:

- Megmentetted az életemet, legény! Fogd ezt a legyezőt. Aki ezzel háromszor meglegyinti magát, egy csapásra megfiatalodik!

Megörült a legény a ritka ajándéknak. Sietett vele vissza a falujába. A falu szélén elébe siettek a hírrel:

- Ma tartja a lakodalmát a halász leánya a vén kalmárral!

Jött is a násznép, tódult a sok ember. Ott lépdelt a szépséges leány a csúf vénség oldalán. Szomorú volt az arca, fehér, mint a vászon.

Megsajnálta a pásztor, gondolta, ha már nem lehet az övé, segít rajta. Odalépett a vén kalmárhoz, elővette bűvös legyezőjét, és azt mondta:

- Fiatalodj meg! - Azzal háromszor meglegyintette.

Kisimultak a ráncok a vénember arcán, fehér haja visszafeketedett, termete kiegyenesedett. Elámult, aki ránézett.

Hanem a mohó kalmár nem érte be ennyivel. Kikapta a legyezőt a pásztor kezéből, és tovább legyezte magát:

- Még fiatalabb akarok lenni! Még fiatalabb!

Szempillantás sem telt belé - egy csecsszopó gyerek rugódzott a vén vőlegény helyén a porban.

- Nem menyasszony kell ennek, hanem dajka! - hahotázott a násznép, de nem széledt szét, hanem megülte nyomban a halász leánya meg az ifjú pásztor lakodalmát.
 

Aranyeső

(Japán népmese, átdolgozta Fazekas László)

Hol, hol nem, ki tudná megmondani, merre, élt egyszer az országban egy öregember. Elment egy szép napon a városba, és vett magának egy régi, széttöredezett fazekat. Feltette a fejére, mint egy kalapot, és hazafelé indult.
Útközben kérdezgették az emberek:
- Mondd, öreg, mit akarsz azzal az öreg fazékkal?
Ő meg minden kérdezősködésre csak ennyit válaszolt:
- A fürdőkamrám felett egy lyuk van a tetőn, ezzel akarom befedni.
És valóban azt a lyukat fedte be vele.
Aznap éjszaka különös álmot látott. Az égből aranyeső hullott álmában.
Amikor pedig másnap reggel fát akart ültetni a kertjében, és megásta hozzá a gödröt, talált egy cserépfazekat. Hát amint leemeli a fedőjét, telis-tele van kisebb-nagyobb aranyakkal.
Az öreget majd megvakította a sok-sok arany szikrázó fénye, de azt gondolta: "Az arany, amit álmomban láttam, eső képében hullott a földre. Nem a földből jött, hanem az égből. Ez az arany tehát nem engem illet."
Visszatette hát a fedőt a fazékra, és kezdte visszahányni a földet. A gödröt teljesen betemette.
A szomszéd azonban kileste, mit csinál. Mikor aztán az öreg bement a házba, a szomszéd átmászott a kerítésen, óvatosan a behányt gödörhöz lopódzott, kiásta a fazekat, felemelte a fedőjét, hogy megnézze, mi van benne.
Telis-tele volt a fazék tekergő, sziszegő mérgeskígyókkal.
A szomszéd nagy hirtelen rácsapta a fedőt a veszedelmes állatokra, és elhatározta, hogy bosszút áll az öregen, amiért ilyen csalódást okozott neki. Fogta a fazekat, felmászott vele az öreg házának tetejére, leszedte a széttöredezett fazekat, amivel a lyuk be volt fedve, és a mérgeskígyókat mind beöntötte a fürdőkamrába. Közben hangosan így kiáltott:
- Gyere, gyere! Nézd csak meg ezt jól magadnak!
Az öreg, aki éppen szerény vacsoráját ette, beszaladt a fürdőkamrába, hát látja ám, hogy kisebb-nagyobb aranyak esőznek lefelé a lyukon át. Így szólt:
- Ó, éppen így láttam álmomban! Ezúttal valóban az égből hullik az arany, engem illet hát minden bizonnyal!
Nagy örömmel szedegetni kezdte az aranyakat.
Így lett a hajdani öregből gazdag ember. Gondtalanul élhetett élete végéig.

 

A lusta nyulacska

(Francia népmese, átdolgozta Bartócz Ilona)

Egy messzi-messzi országban egyszer olyan forró nyár volt, hogy még az erdei patakok is kiszáradtak. Az állatokat szomjúság gyötörte, és elhatározták, hogy ásnak egy kutat, amiből friss vizet ihatnak. A nyulacska azonban nyafogni kezdett:

- Nem akarok ásni! Kicsi vagyok, különben is gyöngék a mancsaim.

Az állatoknak csöppet sem tetszett a nyulacska kényeskedése.

- Tudsz te dolgozni, ha akarsz! - mondták neki.

- Csakhogy nem akarok! - jelentette ki a nyuszi.

Az állatok szorgalmasan dolgoztak, az elefánt, a gazella és az oroszlán egymással versengve ásták a kutat. Még a kis madár is segített: csőrében hordta el a földet. A nyulacska meg csak nézelődött, szundikált, s néha megszólalt:

- Nem, nem tudok és nem is akarok segíteni! Hiszen olyan csöpp kis jószág vagyok.

Az állatok nagyon megharagudtak rá, s mikor elkészült a kút, ittak a tiszta, hűvös vízből, de egy csöppet sem adtak a nyulacskának.

- Bánom is én! - mondta a nyulacska. - Ha most nem adtok, majd adtok később!

-Szégyelld magad! - szólt rá a strucc. - Dolgozni nem akarsz, kérni nem tudsz, mi lesz így belőled?

- Mi is kicsinyek vagyunk - mondták a madárkák. - De lásd, mi is dolgoztunk a kútért, ihatunk is most kedvünkre!

- A nyulacska egy csöpp vizet sem ihat a kutunkból - jelentette ki az oroszlán. - A leopárd egész éjszaka ébren lesz, és vigyáz a kútra. A nyulacska éjszaka sem kaphat vizet!

A nyulacska sértődötten ment a bokrok közé, de nem tudott aludni, gyötörte a szomjúság. Nagy nehezen megvirradt, minden állat ihatott kedvére, csak a nyulacska maradt szomjan.

Következő éjszaka az elefánt őrködött a kút mellett. Csakhogy nappal sokat dolgozott, nagyon elfáradt szegény, és amint letelepedett a kút mellé, nyomban elaludt. "Az elefánt nagyon jószívű - gondolta a nyulacska -, ha szépen megkérem, majd csak ad egy kis vizet!" Ébresztgetni kezdte az elefántot, de az mélyen aludt, nem ébredt fel. A nyulacska ekkor - mit tehetett mást? - megcsípte az elefánt fülét. Az elefánt fölugrott, közben véletlenül meglökött egy nagy követ, az a kútba esett, s utána még sok-sok kavics záporozott a gödörbe: betemetődött a kút.

- Ó, jaj, mi lesz velünk?! - jajgatott az elefánt. - Szomjan pusztulunk mindannyian.

- Dehogy pusztulunk! - mondta a nyulacska. - Együttes erővel kiszedjük a köveket a kútból!

- De hiszen kicsi vagy, és gyöngék a mancsocskáid! - mondta az elefánt.

- Ne félj - vigasztalta a nyulacska -, majd meglátod, milyen erős vagyok, ha kell!

Az elefánt és a nyulacska egész éjjel dolgozott, s hajnalra ismét tiszta víz bugyogott a kútból. Az elefánt elmesélte az állatoknak, hogy a nyulacska milyen szorgalmasan dolgozott, és akkor az oroszlán megengedte, hogy igyék, amennyit csak akar.

A nyulacska ivott, ivott, aztán boldogan letelepedett a kút szélére, és megtörölte csinos kis bajuszát.
 

2017. június 21., szerda

Orgoványi Anikó: Színek

Piros vagyok, mint a bohóc orra,
pirosságom ráül a csipkebogyóra,
pipacsként piroslok az árokparton,
piros virág vagyok a gyerekrajzon.

Kék vagyok, a nyári ég színe,
mélykék, mint a tenger feneke,
búzavirág kékje a ringó mezőben,
kék csillag a gyermekek szemében.

Sárga vagyok, mint a Nap,
sárgára festem az aranyat,
sárgán fénylek a kerek holdban,
sárgán ragyogok a napraforgóban.

Zöld vagyok, mint levelibéka,
zöld, mint erdő mélyén puha moha,
zöldként én vagyok - vajon hiszed-e? -
kéknek és sárgának gyereke!

2017. június 20., kedd

Nem ér a nevem!

 (Angol mese, átdolgozta Bartócz Ilona)

Négyen voltak jó barátok: egy barna kutyus, egy fehér cica, egy szürke nyuszi és egy pelyhes varjúfióka.

A kutyus egy kosárban lakott, bent a nagyszobában, és estenként pislogva nézte a kandallóban pattogó tüzet. A cica a fáskamrában lakott, a fáskamra sarkában volt egy halom szalma, estenként abba bújt bele, és nagyon szerette hallgatni a szalma zizegését A szürke nyuszi a kertben lakott, egy bokor alatt ásott lyukat magának, éjszakánként ott aludt, es nagyon szerette a sötét kertet. A varjúfióka a nyárfán lakott egy csinos varjúfészekben, és nagyon szerette a susogó lombokat. A négy barát jobbnál jobb játékokat talált ki: a kutyus pamutgombolyagot hozott ki a nagyszobából, s a cicával labdázott, a nyulacska versenyt ugrált a varjúfiókával. Esténként elbúcsúztak egymástól, s ki-ki ment a helyére aludni.

- Valami új játékot kellene kitalálni - mondta egyik reggel a kutyus.

- De mit? - kérdezte a cica. a varjúfióka meg a nyuszi.

- Gondolkozzunk! - mondta a kutyus.

És akkor gondolkoztak. Egyszer csak a kutyus fölkiáltott:

- Kitaláltam! Játsszuk azt, hogy ma éjszakára helyet cserélünk!

- Ezt nem értjük! - mondtak a többiek.

- Pedig egyszerű! - mondta a kutyus és aztán elmagyarázta nekik, hogyan kell helyet cserélni. Este így is történt. A kutyus a varjúfészekbe ment, a cica a bokor alá a lyukba, a varjúfióka a fáskamrába, a szalma közé, a nyuszi meg be a nagyszobába, a kutyus kosarába.

Aztán leszállt az éjszaka. Föltámadt a szél, szitált az eső, és a hold néha ki-kikukkantott a felhők közül.

A nyuszi nem tudott elaludni. Pattogott a tűz, lobbant a láng, a nyuszi reszketett.

A kutyus nem tudott elaludni. Zúgtak a lombok, fütyült a szél, a kutyus reszketett.

A cica nem tudott elaludni. Nedves volt a lyuk, az eső dobolt a bokor levelein, a cica reszketett.

A varjúfióka nem tudott elaludni. Zizegett a szalma, a fáskamra ajtaja nyikorgott a szélben, a varjúfióka reszketett.

„Nem ér a nevem!” - gondolták egyszerre mind a négyen.

A hold ismét kikukkantott a felhők közül…, és mit látott?

A sötét udvaron összetalálkozott a barna kutyus, a fehér cica. a szürke nyuszi és a pelyhes varjúfióka. Csak nézték egymást. Aztán a kutyus megszólalt:

- Ez nem volt jó játék! Menjünk mindnyájan a helyünkre aludni, aztán reggel, majd ha kisüt a nap, fogócskázunk!

És négyen négyféle szaladtak, hogy ki-ki a helyére kerüljön.

Linkajánló

Letölthető, meghallgatható mesék:


Varga Katalin: Szalmamese

Meseország szélén állt a szalmaviskó. Szalma volt a teteje, ablaka, ajtaja. Benne lakott Szalma Jónás, Szalma Juli, Szalma Jani.
Szombat este bűvös magot találtak. Elültették. Óriási tök nőtt ki belőle. Nőtt, nőtt a tök. Akkora lett, mint a kerítés. Akkora lett, mint a szalmaviskó.
Volt öröm, vigasság! Száz forintot is megér! Ezret is! Tízezret is – ugrálták körbe. Azután leültek a tövébe. Tervezgettek.
– Veszünk az árából ezüstvárat. Jó!
– Veszünk az árából táltos lovat. Jó!
– Veszünk az árából ezüsttálat.
– Miért tálat? Ezüstibriket veszünk!
– Miért ibriket? Ezüstkést veszünk!
– Ezüsttálat! ... Ezüstibriket! ... Ezüstkést! ...
Estig vitatkoztak. Akkor véletlenül megrúgták az óriási tököt. Az meg – rissz! Ezer szeletre esett. Vége lett az óriási töknek. Vége lett a tervezgetésnek. Szalma Jónás, Szalma Juli, Szalma Jani azóta is abban a szalmaviskóban lakik. Szalmán ülnek. Szalmakását eszegetnek.
Kár volt nekik összeveszni!

Kormos István: A tréfás mackók

Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy boglyos,
lompos,
loncsos,
egy bozontos
öreg medve,
annak pedig fia kettő,
két kis boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
tréfás kis semmirekellő.

Hát egyszer
az öreg medve
megy,
megyen
a rengetegbe,
megyen egy kis málnát
szedni,
megy a boglyos,
lompos,
loncsos,
a bozontos
öreg medve
éhségiben málnát enni.

Megyen a medve,
morrog a mája,
megy vele
a rengetegbe
két kis boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
fiacskája.

Megyen a medve,
morrog a mája,
megy az öreg
medve előtt
két kis boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
fiacskája.

Elunják a hosszú sétát,
s a két boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
kölyökmackó
sorra veszen minden tréfát.

Szól a kisebb
boglyos,
lompos,
kis bozontos:

 „Úton megyen, nem poroz,
 vízen megyen, nem csobog,
 nádon megyen, nem suhog,
 sáson megyen, nem susog,
 eső éri, nem ázik,
 ha fagy éri, nem fázik…
 Mi az?”

 Felel rá az öreg medve:
 „Héj, te kölök,
 hát mi lenne?
 Az bizony a napsugár!”

 Tovább folytatják a sétát,
 s a két boglyos,
 lompos,
 loncsos,
 két bozontos
 kölyökmackó
 szedi elő a sok tréfát.

 Szól a nagyobb
 boglyos,
 lompos,
 kis bozontos:
 „Erdőn átal
 vég vásznakat teregetnek…
 Mi az?”

 Felel rá az öreg medve:
 „Héj, te kölök,
 hát mi lenne?
 Az bizony az országút!”

 Tovább folytatják a sétát,
 s a két boglyos,
 lompos,
 loncsos,
 két bozontos
 kölyökmackó
 szedi sorra a sok tréfát.

 Szól a kisebb
 boglyos
 lompos,
 kis bozontos:

 „Kifele megy:
 befele áll,
 befele megy:
 kifele áll,
 lefele megy:
 felfele áll,
 felfele megy:
 lefele áll…
 Mi az?”

 Felel rá az öreg medve:
 „Héj, te kölök,
 hát mi lenne?
 Az bizony a macska farka!”

 Tovább folytatják a sétát,
 s a két boglyos,
 lompos,
 loncsos,
 két bozontos
 kölyökmackó
 szedi sorra a sok tréfát.

 Szól a nagyobb
 boglyos,
 lompos,
 kis bozontos:

 „Zöld istállóban
 fekete lovak
 piros szénát esznek…
 Mi az?”

 Felel rá az öreg medve:
 „Héj, te kölök,
 hát mi lenne?
 Az bizony a görögdinnye!”

 Tovább folytatják a sétát,
 s a két boglyos,
 lompos,
 loncsos,
 két bozontos
 kölyökmackó
 szedi sorra a sok tréfát.

 Szól a kisebb
 boglyos,
 lompos,
 kis bozontos:

 „Madarak szállnak szárnyak
 nélkül,
 fára ülnek lábak nélkül,
 jön egy király napkeletről,
 mind megeszi szája nélkül…
 Mi az?”

 Felel rá az öreg medve:
 „Héj, te kölök,
 hát mi lenne?
 Az bizony a hó és a nap!”

 Tovább folytatják a sétát,
 s a két boglyos,
 lompos,
 loncsos,
 két bozontos
 kölyökmackó
 szedné még sorra a tréfát,
 de az apjuk
 csöndet int,
 a két mackóra tekint,
 két kis bozontos fiára,
 és ő kérdez utoljára:

 „Úton megyen médula,
 keze-lába korcsolya,
 szőr maga, szőr nadrágja,
 szilágyi bársony a szakálla…
 Mi az?”

 Hallgat ám
 a két okos,
 boglyos,
 lompos
 és bozontos
 tréfálkozó kicsi bocs.
 Tekergetik
 nyakukat,
 úgy szégyellik
 magukat.
 Mondogatják magukban:
 „Úton megyen médula,
 keze-lába korcsolya,
 szőr maga, szőr nadrágja,
 szilágyi bársony a szakálla…
 Mi az?
 Mi az?”

 Szól az apjuk:
 „Látjátok?
 Éppen ezt nem tudjátok.
 Majd megmondom, micsoda:
 Hát a MEDVE –
 no, elég volt,
 elég mára a tréfából,
 mind a kettőtök buta!”

 Megyen a medve,
 morrog a mája,
 megy az öreg
 medve előtt,
 egymás mellett,
 kéz a kézben,
 két kis boglyos,
 lompos,
 loncsos,
 két bozontos
 fiacskája.

Mészöly Miklós: A róka meg az ugorka

Rengeteg sok ugorka volt a kertemben, s egy szép nap rákapott a róka. Se csirke, se liba nem kellett neki, csak az én ugorkáimat lopkodta. Végül elfogyott a türelmem, s azt gondoltam:

„Várj csak, megleslek én egyszer, elviszlek Komáromba, tömlöcbe tetetlek, kurta vasra veretlek!” S alig vártam, hogy beesteledjék. Kiválasztottam a legszebbik ugorkát, jó erős zsineget kötöttem a szárára, és elbújtam a farakás mögé - kezemben a zsineg másik végével.

Egyszer csak jött a koma! Semmit se sejtett. Rögtön észrevette a legszebbik ugorkámat, aztán hopp! - odaugrott, s szárastul bekapta. De nem mozdult utána, csak akkor, amikor a zsineget húzni kezdtem. Odahúztam a komát magam elé.

- Ízlett-e a vacsora? - kérdeztem.

- Ízlett, ízlett... - motyogta, és sötéten nézte a zsineget, ami a szájából kilógott.

- Most mit akarsz csinálni velem?

- Én csak annyit, hogy elviszlek Komáromba, tömlöcbe tetetlek, kurta vasra veretlek.

A koma úgy tett, mint akit nagy szerencse ért.

- Az éppen jó lesz! - mondta. - Komáromban még úgysem jártam.

Csak én nem hittem ám neki! Kerestem egy furkósbotot, és avval bökdöstem meg a hátát.

- Látod ezt a furkót? Ez se járt még Komáromban, ez is oda készül! - S jól megsuhogtattam. Ebből mindjárt szót értett. Úgy jött a nyomomban, hogy meg se mert nyikkanni. Mikor reggeltájt beléptünk a város kapuján, a sok utcai nép mind azt bámulta, hogy pórázon vezetem a rókát. S a nagy kacagásra a tömlöcbeli várkapitány is felébredt, kinézett az áristom kapuján. Én meg odaálltam eléje:

- Foglyot hoztam. Lompos rókát. Ugorkát lopott!

- Micsodát? - képedt el a várkapitány. - A róka nem eszik ugorkát!

- Márpedig ez megeszi, most is a hasában van a betyárnak! - mondtam, s mint aki biztos a dolgában, jól megrántottam a zsineg végét. Azt gondoltam, legalább az ugorka szárát kihúzom a torkából. A koma azonban suttyomban elrágta a zsineget, a rántásra elszakadt - ő meg uzsgyi! - elrohant.

- Hallja kend - mondta a várkapitány -, most már elég a bolondságból! Én csak igazi tolvajt csukatok tömlöcbe!

Azzal sarkon fordult, s dühösen becsapta az áristom kapuját. Én meg szégyenszemre elindultam hazafelé. De nagyon bosszankodtam. Végül azt sütöttem ki, hogy még egy próbát teszek. Mihelyt hazaértem, hívtam a nagybírót, a kisbírót meg a legkisebb bírót, hogy jöjjenek, s álljanak ők is lesbe. Legyenek ők a tanúk, hogy igenis: eszik a róka ugorkát!

De hiába vártunk éjfélig, éjfél utánig a farakás mögött - a koma oda se dugta az orrát. Se akkor éjszaka, se azóta. Lehet, hogy leszokott az ugorkaevésről?

De azért én azt mondom: mégse higgyünk neki. Hátha visszaszokik rá. S ha sikerül rajtacsípnetek a tolvajláson, legyetek ügyesebbek nálam.

Cinegenaptár - Június

(Bianki meséjét Rab Zsuzsa fordította)

Azt mondta magában Picinyke cinke:
„Most pedig elrepülök mindenhova: erdőbe, mezőre, folyópartra... Körülnézek mindenütt.”
Első útja régi cimborájához, a piros sapkás harkályhoz vezetett. Hanem az már messziről rárivallt Picinykére:
- Csekk! Csekk! Ki innen, ki, ki! Ez az én birodalmam!
Picinykének leesett az álla. Megharagudott nagyon a harkályra: hát ez a barátság? Eszébe jutottak a mezei foglyok, a szürke tollúak, akik csokoládészínű patkót viseltek a mellükön. Elrepült a mezőre, kereste őket a régi helyükön - nem találta. Pedig egész csapattal voltak! Hová tűnhettek?
Szálldosott, röpdösött a mezőn, kereste-kutatta őket, végre rábukkant az egyik kis fogolykakasra: ott gubbasztott a magasra nőtt rozsban, s amikor meglátta Picinykét, rákiáltott:
- Girr-rik! Girr-rik!
Picinyke leszállt hozzá. A kis kakas folytatta:
- Girr-rik! Girr-rik! Eridj innét! Err-ridj!
- Micsoda? - mérgesedett meg Picinyke. - Hiszen én mentettelek meg a haláltól benneteket! Kiszabadítottalak a jégbörtönből! Most meg már a közeledbe se mehetek?
- Girr-rik! -szégyellte el magát a fogolykakas. - Való igaz: megmentettél bennünket. Nem felejtettük el. De azért csak kerülj messzebb, mert látod, verekedős kedvemben vagyok!
Szerencse, hogy a madaraknak nincs könnyük, mert Picinyke sírva fakadt volna, olyan rosszul estek neki a fogolykakas szavai.
Szótlanul sarkon fordult, és elrepült a folyóhoz.
A bokrok fölött röpdösött, egyszer csak a sűrűből előtte termett egy szürke bundás vadállat. Picinyke rémülten rezzent össze röptében.
- Nem ismersz meg? - nevetett rá a vadállat. - Hiszen régi barátok vagyunk!
- Ki vagy te? - kérdezte bátrabban Picinyke cinke.
- Nyúl vagyok. Fehér nyúl.
- Hogy volnál fehér, amikor szürke vagy? Emlékszem én jól a fehér nyúlra: annak hófehér a bundája, csak a füle csücske fekete.
- Csak télen vagyok fehér. Hogy a fehér havon észre ne vegyenek az ellenségeim. Nyáron szürke a bundám.
Megeredt a szó közöttük, elbeszélgettek. A nyúl nem rivallt rá Picinykére, ez jól is esett neki.
Később az Öreg Veréb megmagyarázta Picinykének:
- Ez a hónap június, a nyár kezdete. Mi, madarak, ebben a hónapban rakunk fészket, a fészkek féltve őrzött tojásokat rejtenek. A tojásokból pedig egy napon kibújnak a fiókák. Nem engedünk a fészkünk közelébe senkit: se ellenséget, se jó barátot: a jó barát is kárt tehet véletlenül a tojásokban. Fiókáik, kölykeik vannak ilyenkor a négylábúaknak is, erdő-mező vadjainak, azok se engednek a vackuk, odvuk közelébe idegent. Csak a nyúlnak nem fő a feje: az nem gondoskodik a fiairól, szanaszét hagyja őket erdőben-mezőben. Igaz, hogy a nyúlfiak csak néhány napig szorulnak az anyjukra, csak addig szopnak, aztán már ők is a füvet rágcsálják, mint a felnőtt nyulak. Ez a hónap az - folytatta az Öreg Veréb -; amikor a nap java erejében van, amikor legtovább időzik az égen. Ilyenkor minden élőlény elég táplálékot talál, hogy kölykei, fiókái gyomrát, begyét megtölthesse.

 

2017. június 19., hétfő

Donkó László: A nagy pecások

Ligetes Tiszapart,
Nő a fűz meg a hárs.
Tudom is: akad is
Csudajó pecatárs.
Orsónkról a damil
A halig odaér,
Horogra akad a
Keszeg meg a dévér.

Kikapom, berakom
Szákomba legelébb;
Megsütöm, megeszem
A halam elejét,
Kap ő is: pecatárs
Belőle kicsikét,
Odaadom neki én
A farkát s a „fülét”!

Lángi Péter: Homokozó

A homokban kotorászok,
lyukat fúrok, kutat ások.
Építem a falu tornyát,
sütök formás homoktortát.
Lapátolom vödörbe,
s végül anya söpör le.

Különös kincs a kavics!
Van éles is, sima is,
akad kövér meg lapos,
s ha a lábam rátapos,
zörög, zizeg, nyikorog.
Kavicsozni jó dolog!

Gianni Rodari: A fagylaltpalota

Hát, egyszer a fagylaltkirály palotát építtetett Bologna városában, a Főtér kellős közepén, mégpedig csupa fagylaltból. Messze földről sereglettek oda a kisgyerekek, hogy megkóstolják. Tejszínbabból volt a cserepe, cukrozott gyümölcsből minden kéménye, a kéményfüst meg vattacukorból. Minden egyéb fagylaltból volt: fagylaltfalakon fagylaltkapuk nyíltak, s odabent fagylaltbútorok álltak.
A legkisebb gyerek egy asztal alá mászott, és egyenként elnyalogatta az asztallábakat, mire az asztallap rázuhant, lepotyogtak róla a tányérok, amelyek csokoládéfagylaltból voltak – azok ízlettek a legjobban.
A portás egyszer csak rémülten látta, hogy olvadozik az egyik ablak. Ugyanis táblája éppen eperfagylaltból volt, és rózsaszín patakocskákban csörgedezett lefelé.
– Gyorsan! – kiáltotta a portás. – Gyorsabban!
Erre mindenki még buzgóbban nyalogatott, hogy a palota egyetlen cseppecskéje se vesszen kárba.
– Karosszéket! – rimánkodott egy vén anyóka, akinek már jártányi ereje se volt.
– Karosszéket egy szegény öregasszonynak! Párnázottat kérek, ha lehetséges.
Egy jószívű tűzoltó máris futott, és hozott neki egy karosszéket, tejszín- és pisztáciafagylaltból, vaníliafagylalttal kipárnázva. A szegény öreg anyóka boldogan kezdte nyalogatni a karfáját.
Csodálatos nap volt ez, s a doktor bácsik bámulatára aznap senki se csapta el a hasát.
Csakhogy egy telhetetlen kislány nekiesett a fagylaltkirály narancsfagylalt-koronájának, s azt is elnyalogatta. Oda lett a királyság. Nem volt többé, aki fagylaltpalotát építtessen.
Azóta is, valahányszor a gyerekek fagylaltért nyafognak, a mamák meg a papák így sóhajtoznak:
– Hej-haj, neked is egy egész fagylaltpalota kellene, mint az a bolognai! De olyan csak egyszer volt.

Mesék nyárra - válogatás

Kapcsolódó kép

"A nyári időszak meséi azok a mesék, amelyeknek a szereplői a nyári napfordulót követő csillagászati hónapokhoz (Rák, Oroszlán. Szűz) illetve azok keleti megfelelőihez (ökör/bivaly, tigris/róka, macska/nyúl/medve) tartoznak."

(Komáromi Gyöngyi, óvodapedagógus és tanár)

 

Népmesék:

A táltos ökör 

A veres tehén 

A kis rák 

A pelikánmadár 

A róka, medve és a szegény ember 

A rozmaring királyfi 

A rókaszemű menyecske

Kacor király 

A háromágú tölgyfa tün­dére 

Tündér Ilona és Árgyélus

 

Műmesék: 

Gianni Rodari: A fagylaltpalota

Páskándi Géza: A Dinnye és a Tök 

Fésűs Éva: Mire való a dinnye?

Bálint Ágnes: Sárgadinnye, görögdinnye

Mentovics Éva: Ki csente el a színeket?

BARTÓCZ ILONA: MESE A KÍVÁNCSI BÉKÁKRÓL

Móra Ferenc: A király kenyere 

Kányádi Sándor: A mindennapi kenyér

Usinszkij: A négy kívánság

Donászy Magda: Napraforgó

Fésűs Éva: Az engedetlen napraforgó

Szekeres Ilona: Az ibolya 

 


 

 

 

Páskándi Géza: A Dinnye és a Tök

Képtalálat a következőre: „ pumpkin clipart”
 
Indák között piros bélű, szép zöld héjú görögdinnye éldegélt. Szomszédja a disznótök volt, sárgás-barnás, ragyavert.
- Hogy vagy, testvér? - kérdezte a Tök nyájasan szomszédját, mert már nagyon unta egész nyáron szótlanul ácsorogni a tűző napon. Ám a Dinnye fölhúzta finnyás, kényes orrát, azt a gömbölyűt, s ajakbiggyesztve mutogatta piros ínyét, ezzel is a szegény Tököt fitymálva. Innen látszott, a Dinnyének nincs ínyére, hogy a Tök őt letegezi, s testvérének szólítja.
- Mi nem vagyunk testvérek. Nekem minden ősöm dinnye volt -szólalt meg egy idő múlva gőgösen a görögdinnye.
- Hát ha testvérek nem is, de rokonok csak vagyunk... - reménykedett a Tök.
- Rokonaim a sárgadinnyék, én pedig, ha nem tudnád, görög vagyok.
- Görög, mert görögsz-gurulsz meg hömbörögsz... - nevetett nagyot a Tök, de nem rosszaságból, inkább csak tréfásan.
- Görög vagyok, mert szépségem is görög, nézd az orcámat, orromat, szájamat, nézd a fejem formáját... - emelte magasra zöld és gömbölyded fejét indájáról a Dinnye, hogy megmutassa szépségét a világnak.
Épp akkor járt arra a dinnyecsősz, és épp egy dinnyét kívánt enni, mert nagyon megszomjazott, amikor meglátta a fejét büszkén föltartó görögdinnyét. - Ez épp jó lesz... - motyogta és lecsapott.
Lecsapott és meglékelte, s kunyhójában egy ültében mind megette, de a magvát félretette, a héját meg visszatette, vissza az indák közé.
A Tök szomorúan nézte rokona zöld bőrét, ahogy száradt-zsugorodott a napon.
- Látod, testvér, ha nem hencegtél volna szépségeddel, ma is itt lehetnél mellettem.
- Még most sem vagyunk testvérek! - nyöszörögte makacsul a dinnye héja, s apránként elfonnyadt, aszalódott indák között, lapuk alatt.
- Szegény rokon! - siratta a jószívű Tök, mert bár neki a feje ragyavert volt ugyan, nem volt görög szépség, inkább csúnyácska, okosnak sem mondható, annyi magához való esze mégiscsak volt, hogy elgondolkozzék a dinnye sorsán, és a szíve, amely igen jó volt, elszomorodjék.
No, de hát mi se búsuljunk, mert jövőre újabb dinnye serken a félretett magokból, akinek tán több esze lesz a gőgös görögnél.