2022. április 12., kedd

Bolondos mese

 (magyar népmese)

Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender. Az ember levágta a kendert, csinált belőle vásznat. Azután a vásznat elvitte befesteni. 

A kelmefestő egymás után mutogatta a színeket, az ember pedig így válaszolt: 

- Ne legyen sárga, mert azt nem kedvelem! Sem piros, mert azt nem szeretem! Sem barna, mert azt nem kívánom! Sem zöld, mert azt nem óhajtom! - sorolta, s maga sem tudta megmondani, mit akar. 

Erre a kelmefestõ így szólt: 

- Majd én befestem. Ám ne jöjjön érte hétfőn vagy szerdán, mert azt nem szeretem! Sem szombaton, sem vasárnap, mert azt nem kedvelem! Sem kedden, sem pénteken, mert azt nem kívánom! Sem csütörtökön, mert azt nem óhajtom! 

Gondolkozott, gondolkozott az ember akinek már nem volt szakálla kender, és csakhamar rájött, hogy sohasem mehet el a seszínű vászonér.


Forrás: https://docplayer.hu/107654689-Csanadi-imre-husvetos.html

Csanádi Imre: Húsvétos


Most virradtunk víg órára,
hímes húsvét hajnalára,
húsvét hajnalt köszönteni,
lányt az ágyból kiönteni.


Lányok, lányok, ugorjatok,
nehogy szégyent most valljatok;
meleg paplant lerúgnotok:
köszöntőt kell fogadnotok.


Isten ments, hogy dézsaszámra
kútvizet zúdítsunk lányra:
más szokásra kell már szokni –
illatszerrel locsolkodni.


Lányok, lányok, illatoztok,
de csak úgy, ha tojást hoztok.
Hímes tojást, néhány szép szót, –
dehogy várunk egyéb cécót!

Bartos Erika: Bogyó és Babóca sorozat: A hímestojások


Elérkezett a húsvét. A tulipánok már mind kinyíltak, a rét virágba borult. Pihe, a lepkelány, Lili, a rózsabogár, Ugri, a szöcskelány, és Szellő, a szitakötő összegyűltek Babóca házában, hogy húsvéti tojásokat fessenek.
– Hány tojást kell festenünk? – kérdezte Lili.
– Lássuk csak… Bogyó biztosan eljön holnap locsolkodni, de jönni fog Baltazár, Vendel és Döme is, és persze Gömbi, Alfonz és Csiga Csaba.
– Akkor hetet! Lássunk munkához!
Mindenki kiválasztott hét tojást, és hozzáláttak. Szebbnél szebb hímestojásokat festettek. Estére el is készültek.
– Szépek lettek! Biztosan örülni fognak holnap a fiúk – állapította meg Pihe. – Ideje hazaindulni! Holnap korán kelek, palacsintát fogok sütni, azzal várom majd a locsolóimat!
– Én pogácsát sütök – vágta rá Lili.
– Én pedig rétest – tette hozzá Babóca, és kikísérte a lányokat.
Másnap reggel minden lány korán ébredt. Pihe szaladt a konyhába, felkötötte a kötényét, és nekilátott, hogy kikeverje a palacsintatésztát. Lili is kötényt kötött, és máris gyúrni kezdte a pogácsákat. Babóca rétest nyújtott, Szellő piskótatekercset készített.
Ugri is izgatottan ébredt.
– A fiúk nem kelnek korán. Van még időm, hogy megsüssem az almás pitét! – és egy nagy kosár almát tett az asztalra.
De jaj! A kosár hirtelen megbillent, az almák kigurultak, és lesodorták az asztalról a hímestojásokkal teli tálat! A sok tojás mind összetört.
– Jaj, a hímestojások! Most mit csináljak? Mit adok a locsolóknak?
Kétségbeesve szaladt Babócához.
– Babóca! Összetört az összes hímestojásom! Mind a hét! Segíts!
– Nem érek rá, Ugri, süteményt sütök. De maradt két festetlen tojásom, ezt odaadom. Fesd ki gyorsan, készen leszel, mire megjönnek a fiúk.
Ugri elfogadta a két tojást, és szaladt Lilihez.
– Lili, darabokra törtek a tojásaim! Tudsz segíteni?
– Nem tudok, sülnek a pogácsáim. Fogd ezt a három tojást, még van időd kifesteni!
Ugri már öt tojással szaladt tovább.
– Pihe! Segíts! Újra kell festenem a tojásokat! Mind összetört!
– Mind összetört? Sajnálom, Ugri, de most nem mehetek veled, odaégne a palacsinta. Itt van ez a két festetlen tojás, neked adom.
Ugri szaladt tovább a hét tojással, amilyen gyorsan csak tudott. Már csak Szellő maradt hátra.
– Szellő! Baj van. Összetörtek a tegnap festett tojásaim. Kérlek, segíts, egyedül nem tudok hét tojást újrafesteni. Alig van már idő – panaszolta Ugri.
– Nem érek rá, most töltöm meg a piskótatekercseket. De hadd gondolkozzam egy kicsit! – mondta a szitakötő. – Tudom már, ki segíthet! Gyere utánam!
A szöcskelány Szellő nyomába eredt. Szaladtak az erdőn át, egészen a barlangig.
– A pók? A pók fog nekem segíteni? – csodálkozott Ugri, amikor végre megálltak. A következő pillanatban álmosan előbújt a barlangi pók.
– Kedves pók! Segítened kell! – kezdte Szellő. – Ugrinak összetörtek a tojásai, és most hét új tojást kell festenie! Nincs sok idő, mindjárt jönnek a fiúk locsolni.
– Nem bánom – dünnyögte a pók.
– Köszönöm, nagyon kedves vagy! – szipogta Ugri, és elköszönt Szellőtől. Felpattant a pók hátára, és már futottak is haza. Ugri ecsetet, festéket vett elő, és a pókkal együtt munkához látott. A pók egyszerre három tojást is ki tudott festeni!
– Készen vagyunk! – mondta boldogan Ugri. Megköszönte a pók segítségét, és elrendezte a tojásokat a tálon. Ebben a pillanatban már kopogtattak is az ajtón.
Ugri ajtót nyitott, és a hét fiú egyszerre belekezdett a locsolóversbe.
“Ezt a kislányt megöntözöm, a szép tojást megköszönöm.”
Mind a heten meglocsolták Ugrit. A szöcskelány büszkén nyújtotta feléjük a tálat, a fiúk pedig választottak egy-egy színes tojást.
– Süteményem sajnos nincs – szólt halkan Ugri, és elmesélte, mi történt.
– Emiatt ne aggódj! – nevettek a fiúk. – Babócánál rétest ettünk, Lilinél pogácsát, Pihénél palacsintát, Szellőnél pedig piskótát! Egy falat sem férne már a hasunkba!

Marék Veronika: Boribon tojást fest

 


Jó reggelt álomszuszék! Ma van húsvét hétfő, a locsolás napja. Boribon álmosan kibotorkált a kertbe. Meglepem Annipannit, mindent meglocsolok.

- Sok a tennivalónk – szólt Annipanni. -de hát én már mindent meglocsoltam. – büszkélkedett Boribon. - Nem a kertet kell meglocsolni, hanem engem. – mosolygott Annipanni. - húsvét hétfőn a fiúk locsolják meg a lányokat kölnivel.

- Nézzétek, elő is készítettem az asztalt. Már csak a tojásokat kell megfesteni, mert ma jön Benedek, Barnabás, Bence, Bálint és Balázs, domonkos, Krisztián, Miki, Tomi és Iván.

- Én is szeretnék tojást festeni. – nyűgösködött éoribon. - Ehhez még kicsi vagy, te csak adogasd. – Hű, de szépek lesznek!

- Készen is vagyunk. – mondta Annipanni. - Megigazítom a hajamat, most már jöhetnek a locsolók.     - Nem vagyunk készen! – morgolódott Boribon, azzal elcsent egy tojást.

- Fogadjunk, hogy szebb tojást festek, mint Annipanni. Koromfekete lesz, fehér mintával. Boribon véletlenül egy nagy pacát ejtett a tojásra. - Jaj, most mit csináljak? Gyorsan eldugom valahová.

Ekkor megszólalt a csengő. Boribon szaladt ajtót nyitni. Bence érkezett, meg a kutyája Szuszi.

Bence elmondott egy verset: - Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam. El akart hervadni, szabad-e locsolni. - Szabad-szabad. – nevetett Annipanni.

Aztán leültették Bencét és megkínálták pogácsával, szörppel.

Annipanni adott neki egy hímestojást, aztán elbúcsúztak.

Alighogy elment, újra megszólalt a csengő. Sorra jöttek a fiúk. Ott járt Benedek, Barnabás, Bence, Bálint és Balázs, Domonkos, Krisztián, Miki, Tomi és Iván.

Végül Boribon is meglocsolta Annipannit. - Sajnos minden elfogyott. – szabadkozott Annipanni.           - Nincs több hímestojás, csak egy puszit adhatok neked.

- Most pedig etessük meg a cicát. - Hapci, merre vagy? – hívogatták. Nem válaszolt senki. Rémülten kutatták át az egész lakást.

Boribon bukkant rá a takaró alatt. - Mi a baj Hapci? Miért szomorkodsz? - Engem nem locsolt meg senki. – pityergett a cica. - Csak ez a baj? Mindjárt meglocsollak.

Boribon verset mondott, ahogy Bencétől hallotta, csak egy kicsit másképp: - Kék erdőben jártam, zöld ibolyát láttam, el akart szaladni, szabad-e locsolni? - Szabad-szabad. – futkározott vidáman Hapci.

- Kapsz cserébe hímestojást. Egy csizmában találtam. – mondta a cica. - Jajj, ez az én elrontott pacatojásom. – mérgelődött Boribon. - Elrontott??? Fordítsd csak meg! – mondta Hapci.

A fekete tojáson egy szép hófehér nyuszi díszelgett. - Hogy került ez oda? – értetlenkedett Boribon. - Ez volt a paca, csak szemet rajzoltam neki. - Ez lett a legszebb húsvéti tojás! – állapította meg Annipanni.

Mindnyájan elfáradtak. Annipanni és a cica olyan illatosak voltak, mint két csokor tavaszi virág. Boribon magához ölelte a pacatojást. - Szép nap volt ez a húsvét hétfő!

Forrás: http://misogakazimir.weebly.com/uploads/1/4/7/3/14732496/mar%C3%A9k_veronika_boribon_toj%C3%A1st_fest.pdf

2022. március 25., péntek

Nagytakarítás a tóban

Napsütéses, meleg nyári nap volt. Két vidra vidáman fogócskázott a tóban. Csak úgy hasították a vizet

a játszadozó állatok.

— Kapj el! — kiáltott az egyik a társának.

Megfordult és a part felé siklott. Ekkor azonban elakadt és hiába próbálkozott továbbúszni, nem tudott.

Kétségbeesetten kapálódzott.

 — Mi történt veled? — kérdezte a társa.

 — Valami megfogott! — kiáltotta vissza a vidra. — Nem tudok kiszabadulni!  Akkor látták meg a vízben lebegő hálót, amelyben fennakadt.

 — Segíts már! — könyörgött a póruljárt a társának, de az nem volt elég erős ahhoz, hogy szétszakítsa

a hálót, és barátját kiszabadítsa fogságából.  

 — Egyedül nem tudok rajtad segíteni! — mondta.    

 — Megkeresem a hódokat és a vízipatkányokat. Azoknak erős fogaik vannak, szétrágják a hálót és szabad leszel. Rövid idő alatt sikerült is a mentőcsapatot összeszedni. Egyesült erővel láttak hozzá a háló szétrágásához.

Így a kis vidra hamarosan kiszabadult.

— Nem tudom,mi történhetett a tóval — mondta az egyik vízipatkány. — Korábban itt tavirózsák nyíltak, most meg tele van a víz mindenféle szeméttel. Vajon honnan került ide ez a sok hulladék?

— Valakik beledobálták! — válaszolt a pórul járt vidra.

Most megszólalt egy öreg hód: 

— Az emberekcsinálják ezt. Sokszor láttam már, hogy idejönnek az autóikkal, megállnak, mindenfélét

beledobálnak a vízbe, azután elmennek.

— Valamit tennünk kell ez ellen! — határozták el közösen.

— Lassan nem tudunk élni, játszani a vízben. Állandóan vigyázni kell, hogy valami meg ne sértsen bennünket, bele ne akadjunk valamibe, mint most a vidra barátunk!

— Nagyszerű ötlet! — ujjongott mindenki.

—  Rendezzünk nagytakarítást! Valamennyi vízi állatot összehívjuk és egyesült erővel a partra hordunk minden szemetet. Ha legközelebb erre jönnek az emberek és meglátják a szeméthalmot, talán elhordják innen.

— És ha visszadobálják? — kérdezte félénken egy víziegérke. Ezt azonban senki nem feltételezte. Máris nekiláttak, hogy összeszedjék a takarítócsapatot. Rövidesen együtt volt a társaság: a halak, a békák,  a vízisiklók, de még a vízibogarak is felsorakoztak.     

A szeméthegy gyorsan növekedett a parton. Volt ott rozsdás kerékpár, rossz autógumi, műanyagzsákok,

konzervdobozok, lyukas talpú cipők, tönkretett játékok, de még egy elromlott írógép is. Felsorolni sem lehet, mi minden hevert a tó mélyén!

— Most pedig reménykedjünk, hogy az emberek nem hagyják itt ezt a szeméthegyet! Különben hiába    dolgoztunk! — mondta az öreg hód. 

— Azt hiszem -— szólt az egyik vidra —, az ő szemüket is bántja majd ez a halom szemét. Hiszen pihenni jönnek ide, a gyerekeik játszani akarnak, s azt csak tiszta helyen lehet. Mit gondoltok gyerekek,vajon eltűnt a szeméthegy a víz mellől?


Forrás: Erika Scheuering: Kalandos állattörténetek (Egmont Pestalozzi Kiadó, 2000) 

    

 


2022. március 23., szerda

Caillou, Minden csepp számít

Caillou, érdekes dolgokat tanul az oviban. Ma a vízről van szó.
 - A víz eső formájában hullik a földre – magyarázza az óvó néni. – Megitatja a növényeket, majd a folyókban, tavakban gyűlik össze. Aztán elpárolog, vagyis olyan lesz, mint a levegő. ekkor a magasba emelkedik, és a felhőkben gyűlik össze, hogy abból újra… 
- Essen az eső! – kiáltja Klementina.
 - Így van – helyesel az óvó néni. 
- Hű, de érdekes – szólal meg Caillou
 - Mire használjuk a vizet? – kérdi az óvó néni. 
- Megisszuk – válaszol Leó. 
- Fürdünk benne – teszi hozzá Klementina. 
- Fogat mosunk és mosogatunk vele - fűzi hozzá Caillou. 
- Igen. Mindennap sok vizet elhasználunk, de nagyon fontos, hogy vigyázzunk rá. Csak így juthat mindenkinek, akinek szüksége van vízre: az embereknek, az állatoknak és a növényeknek – magyarázza el az óvó néni. 
- De óvó néni! Hogy kell vigyázni a vízre? – kérdi Caillou. 
- Erről beszélgetünk majd hétfőn, de addig is gondolkodjatok rajta! 
Otthon Caillou apát a konyhában találja. 
- Apa, mit csinálsz? – kérdezi. 
- Megmosom a salátát a vacsorához – válaszolja apa. 
- Ne, apa, ne mosd meg! – kérleli Caillou. – Az óvó néni szerint vigyázni kell a vízre! 
Apa elmosolyodik: 
- Igazad van, nem szabad pazarolni, de a salátát meg kell mosni, mielőtt megesszük. Fürdéskor Caillou így szól: 
- Vigyázni akarok a vízre, ezért nem fogok többet fürdeni. 
Anya komolyan veszi Caillou kijelentését, és elmagyarázza: 
- Tudom, hogy jót akarsz, de fürdeni mindenkinek kell – és ezzel megnyitja a csapot. – Találj ki mást, amivel vizet spórolhatsz. 
- Rendben – egyezik bele Caillou morcosan. – Ez nem is olyan könnyű feladat! - Mi lenne, ha nem mosnék többet fogat? – töpreng Caillou. Aztán más ötlete támad: 
- Ha fürdéshez nem töltjük tele a kádat, és fogmosás közben elzárjuk a csapot, azzal is kevesebb víz fogy. Caillou ránéz a csapra:
 - Anya, csöpög a csap! - Igazad van, meg fogjuk javíttatni. Ezzel sok vizet spórolhatunk. 
Caillou kételkedik: - Ez csak néhány icipici vízcsepp. 
- Sok kicsi sokra megy! Minden csepp számít – mondja anya. 
– Van egy ötletem! 
Anya egy kisvödröt tesz a csap alá. - Hagyjuk itt a vödröt éjszakára, és holnapra kiderül, hogy mennyi vizet pazarol egy csöpögő csap. Ez egy kísérlet! 
- Jó – feleli izgatottan Caillou.- talán most sikerül vigyázni a vízre. 
Másnap reggel Caillou a fürdőszobába szalad, hogy megnézze, mennyi víz gyűlt össze. 
- Anya, tele van a vödör! - És ez nem minden! Már kétszer megtelt, és mindkétszer átöntöttem ebbe a nagy vödörbe! Ez a víz mind lement volna a lefolyóba – teszi hozzá anya. 
- Milyen sok víz! – kiált fel meglepetten Caillou. – Lehet, hogy a többi csap is csöpög! Megnézem! Délután Caillou kinéz az ablakon. Felhős az ég, csepereg az eső. Eszébe jut a csöpögő csap, és befut a konyhába. A szekrény aljából lábosokat és serpenyőket vesz elő, amennyit csak elbír. 
- Mire készülsz, Caillou? – kérdi apa. 
- Vizet gyűjtök! 
Anya és apa az ablakon át figyeli, ahogy Caillou gondosan elhelyezi az edényeket a kertben. 
- Ez aztán okos ötlet! – dicséri meg anya. Caillou egy vízzel teli vödröt hoz anyának. - Ennyi víz elég lesz, hogy megöntözzük a virágokat, és még a padlót is fel tudjuk vele mosni – mondja anya. - Tudjátok mit? Az edények helyett használjunk hordót, és gyűjtsük abba az esővizet! – javasolja apa. Az oviban Caillou elmondja a többieknek, hogy mit talált ki a hétvégén. Még egy képet is rajzolt: - Apa vett egy ilyen hordót – meséli büszkén-, kiraktuk a hátsó kertbe, és legközelebb, ha esik az eső, ebben gyűlik össze az esővíz. 
- Ragyogó ötlet! – mondta az óvó néni. - Caillou büszke rá, hogy vigyáz a vízre. Tudja, hogy minden csepp számít!

2022. március 13., vasárnap

Bálint Ágnes: Az esőcsepp látogatóba megy


Petike az ablakpárkányon üldögélt, és nézte, hogyan futnak lefelé az esőcseppek az ablaküvegen. Mikor az eső elállt, kinyitotta az ablakot, hogy világosabb legyen, és játszani kezdett az építőkockákkal. Egyszerre csak úgy tűnt neki, mintha valaki járkálna az ablak alatt. Léptei nagyokat cuppantak, és nem jött közelebb, és nem ment távolabb, mindig csak egy helyben lépegetett az ablak alatt.
„Ki lehet ez? - töprengett Petike.
- Nos, akárki, cipői már bizonyára átnedvesedtek az ablak alatti tócsában. Talán a szobába akar bejönni, de nem mer szólni. No, majd kiáltok neki!"
És jó hangosan kiáltotta:
-Mért ácsorogsz odakint a vizes utcán? Gyere be inkább a szobába!
Odakint megszólalt egy félénk hangocska:
- Szívesen bemennék, de akkor nyújtsd ki, kérlek, kezedet az ablakon, hogy beleugorhassak!
„Furcsa vendég! - gondolta Petike megütközve. - A háztetőről akar a tenyerembe ugrani? Igazán kíváncsi vagyok rá. Csak ne lenne túl nagy és túl nehéz." Kinyújtotta kezét az ablakon, és izgatottan várta, ki ugrik bele.
- Most! - mondta valaki fent, az esőcsatorna peremén.
És egy gyönyörű szép, csillogó esőcsepp ugrott Peti tenyerébe.
- Ej, de szép - vagy! - kiáltott a kisfiú örvendezve. Mint egy nagy, gömbölyű gyémánt!
Letépett egy szirmot a vázában illatozó vörös rózsáról, és óvatosan rácsúsztatta az esőcseppet. Azután villanyt gyújtott. Most szikrázott ám csak az esőcsepp igazán!
-Köszönöm, hogy behívtál – mondta az esőcsepp.
- Még sohasem jártam szobában. Nagyon szép itt minden, sokkal szebb, mint az esőcsatorna peremén. És mennyi játék! No, lesz mit mesélnem, ha megint együtt leszek testvéreimmel.
- Mesélj valamit nekem is - kérlelte a fiúcska.
Az esőcsepp elgondolkozott, majd kisvártatva megszólalt:
- Én csak arról tudok mesélni, ami valaha visszatükröződött bennem. Tudnék például beszélni mohos faláról annak a kútnak, amelyben sokáig éltem millió és millió testvérkémmel együtt. Mi voltunk a kút vize. Egy nap két kislány merített belőlünk két vödörre valót. Egyik vödör vízzel megöntözték a virágokat, a másik vödör vízzel – abban voltam én is – felmosták a konyha kövét. Meg kell mondanom, ez végtelenül bosszantott. Jobb lett volna a másik vödörbe kerülni! – gondoltam magamban.
Most egy rózsa illatos kelyhében üldögélhetnék a szivárvány minden színében ragyogva. Ehelyett porral és piszokkal keveredtem össze.
„Örül majd édesanya, ha hazajön a munkából!" – mondta a nagyobbik leányka, és kiöntötte a piszkos vizet a szemétre.
- Én egy összekunkorodott krumplihéjra cseppentem. Rosszkedvűen üldögéltem ott, feketén, mint egy szurokcsepp. Még a jó meleg napsugárnak sem tudtam örülni. Pedig a napsugár hevétől egészen könnyű kis pára lettem, s ami piszok előbb még hozzám tapadt, ott maradt a krumplihéjon, én meg boldogan felrepültem a kéklő magasokba. Nem repültem ám egyedül! Millió és millió testvérkém lebegett pára alakjában a föld felett. Ott találkoztam azokkal is, akik a másik vödör vízben voltak.
„Milyen szép fehérre mostátok a konyha kövét! – kiáltozták.
- Mi csak ott ültünkés irigykedtünk!"
Egy darabig ide-oda repültünk a város felett. Egyszer csak hideg szél kerekedett. A hidegtől mind valamennyien újra vízcseppé változtunk, és hullottunk lefelé, olyan sebesen, hogy az emberek mind fedél alá menekültek előlünk. Én idepottyantam a háztetőre. Társaim már mind lecseppentek a tócsába az ablak alá.
- Én meg azt hittem, járkál valaki az ablak alatt! – kuncogott Petike.
- Holnap, ha kisüt a nap, megint felrepülünk a magasba! – ábrándozott az esőcsepp.
- Most már tapasztaltabb vagyok, és ha majd újból esőcseppé változom, talán sikerül egy kertre vagy szántóföldre hullanom. Beszéltem olyanokkal, akik már áztattak száraz földet, tikkadt növényeket. Azt mondják, esőcsepp számára nincs nagyobb boldogság, mint érezni az újjáéledő növények illatát.
Másnap az esőcsepp elpárolgott. Úgy látszik, találkozott testvéreivel, mert dél felé az égen megjelent egy bodros kis bárányfelhő. Peti mutatta is pajtásainak:
- Nézzétek, ott repül barátom, az esőcsepp!
És a kisfiúk vidáman integettek a kerek felhőnek.

2022. március 3., csütörtök

Marék Veronika - Boribon és a hét lufi


Boribon bánatosan nézi a felhős eget.
- Esőre áll az idő. Milyen szomorú nap van ma!

Hirtelen Annipanni toppan elébe,ó.

- Szervusz, Boribon! Téged kereslek, mert ajándékot hoztam neked: hét színes lufit. Tessék.

Boribon ámul-bámul örömében. Csodálatosan szép a piros, a narancssárga, a sárga, a zöld, a világos- és a sötétkék, no meg a lila.

Elindul, hogy megmutassa a lufikat a barátainak. Először a kutyához megy.

- Idenézz, mennyi lufim van!

Csakhogy az egyik lufi beleakad a kerítésbe és BUMM, kipukkad.

- Sebaj - gondolja Boribon - sok van még!

Elsétál a sünihez.

- Idenézz, mennyi lufim van!

Igen ám, de két lufi beleakad a vadrózsa tüskéjébe és BUMM, mind a kettő kipukkad.

- Sebaj - gondolja Boribon - maradt elég.

Elballag a békához.

- Idenézz, mennyi lufim van!

De nem néz a lába elé! Megbotlik, hasra esik és BUMM, BUMM, BUMM, most egyszerre három lufi pukkad ki.

Boribon elszontyolodik.

- Már csak egyetlen egy lufim van. Jó, hogy éppen ez a szép piros maradt meg. Erre nagyon fogok vigyázni.

Boldogan sétál a piros lufival. Nagyon vigyáz rá. Találkozik a nyúllal.

- Ó, de szép lufid van! - sóhajt a nyúl. - Mindig ilyenről álmodtam. Nekem még sose volt lufim.

Boribon megsajnálja a nyulat.

- Tudod mit? Neked adom. Tessék, itt van. - A nyúl boldogan ugrál haza a piros lufival. Boribon hosszan néz utána. Azután hazamegy.

- Mi újság? - kérdezi Annipanni. - Hol vannak a lufik?

- Elfogytak - feleli Boribon.

- Sajnos, a lufik hamar elfogynak - mondja Annipanni.

Boribon bánatosan kuporog az esernyő alatt.

- Egy lufim sincs, és még az eső is megeredt! Mégiscsak szomorú ez a mai nap!

Amikor végre eláll az eső, Annipanni az égre mutat: - Nézd Boribon! A lufik elfogytak, de a hét szín ott ragyog a szivárvány színeiben. Ott a piros, a narancssárga, a sárga, a zöld, a világos- és a sötétkék, no meg a lila. Látod?

- Látom! - kiáltja álmélkodva Boribon. - Mégiscsak szép lett ez a mai nap!

Forrás: http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&pid=98468&n=taltos1

https://www.pagony.hu/resources/images/8y/5j/2u/20996_4.jpg


2022. január 24., hétfő

Mesék jelekről - papírsárkány: Bartos Erika: A papírsárkány

 

Bogyó, a csigafiú, még aludt, amikor Babóca, a katicakislány bekopogott az ablakán.

- Jó reggelt, Bogyó! Gyere, csináljunk papírsárkányt!
Babóca megrajzolta, Bogyó pedig kivágta a papírsárkányt. Aztán színes szalagokkal feldíszítették. Végül hosszú kötelet kötöttek a papírsárkányra. 
- Próbáljuk ki! - mondta Babóca. Kézenfogva elindultak, hogy megröptessék a sárkányt.
De hiába dobták fel újra és újra a papírsárkány mindig visszazuhant. 
Felmászom a fára és megpróbálom onnan, hátha felrepül! - mondta Babóca, de a papírsárkány most is lezuhant a földre.
Hirtelen feltámadt a szél. Nagy erővel magával sodorta a sárkányt, és vele együtt Babócát is. 
- Bogyóóó, segíííts!
Bogyó felmászott a fára és elkapta Babóca lábát, de nem tudta visszahúzni a papírsárkányt. Így már ketten repültek tovább. 
Arra repült Baltazár, a méhecske. Elkapta Bogyó lábát, de neki sem sikerült visszahúzni a papírsárkányt. Így már hárman repültek tovább. 
Egy fenyőfa tetején üldögélt Döme, a krumplibogár. Elkapta Baltazár lábát - így már négyen repültek tovább. 
- Ugri, segíííts! - kiabált le Baltazár az arra sétáló szöcskekislánynak.
Ugri elkapta Döme lábát - így már öten repültek tovább. A szél egyre erősebben fújt.
Arra szállt Pihe, a lepkekislány. Elkapta Ugri lábát - így már hatan repültek tovább. Vendel, a szarvasbogár és Szellő, a  szitakötő ijedten nézett utánuk. 
- Jaj, az erdő felé fújja a sárkányt a szél!
A papírsárkány belegabalyodott egy fenyőfa csúcsába, ők pedig mindnyájan a fák tetejére estek.
Aztán elállt a szélvihar, és kisütött a nap. Bogyó aggódva nézett a katicára.
- Babóca, én nem tudok repülni! Hogy jutok le innen?
- Ne aggódj, Bogyó! Majd csak kitalálunk valamit!
- Már ki is találtuk! - kiáltotta Vendel. Gyere, Bogyó! Ugorj bele a ponyvába! Ne félj, nem ütöd meg magad!
Amint Bogyó belehuppant a ponyvába, rögtön vissza is pattant, és újra a magasba repült. 
- Nézzétek, ez nagyon jó! 
- Próbáljuk ki mi is! - kiáltották a többiek.
Késő estig ugrándoztak fel-le a ponyván.
Éjjel, amikor az erdő lakói már mind aludtak a szél újra feltámadt, és elvitte magával a papírsárkányt. 

Forrás: Bartos Erika: Bogyó és babóca a levegőben c. könyv



Mesék jelekről - cseresznye: Kányádi Sándor : Két szem cseresznye

Történt egyszer, éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár, összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú meg egy kislány, talán össze is verekednek.
Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám, testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken-völgyeken, dombokon, lankákon s véget nem érő, kalászringató síkságokon.

Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.

Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra.

- Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom - mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatába ösvényt verve, a kertek felé közeledtek.
- Hogyne, hogyne, hát persze! - bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek.

Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy már a nyár csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott.

A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott és simogatta a kalászokat.

Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett.
- Fiatalság hálátlanság - mormogta már csak inkább magának.
A nyár persze erre is bólintott.
Sóhajtott egy nagyot a tavasz.
- Úgy bizony! - füttyentette el magát a kölyöknyár, mert éppen egy szarka röpült el nagy csörögve a fejük fölött.

- Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék - mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellé kuporodott, de a szeme fönn az ágak hegyén járt.

- Rázintsd már meg azt az alsó ágat - enyhült meg bölcsen a tavasz -, hadd lássuk, megérett-e már. Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod.

Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, s rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte.
- Elég, elég! Nem kell mindent egyszerre fölfalni! - fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek.

Az öreg tavasz ettől megenyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig a térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal.
- Hű, de finom, hű, de jó! - ujjongott a nyár.
- Hát igen, már ehető - mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét, tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. "Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam - gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között. - No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek" - villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán.

- Nini, cseresznye - dobta el a körtét kalapostul a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját.
- Nem oda Buda, a cseresznye még engem illet!
- Abizony már az enyém! - nyelvelt vissza nyár úrfi.
- Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tiéd, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! - markolta meg most már két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját.

- Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta!
- Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom.
- Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg.
- Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy.
- Nem vagyok szemtelen.
- Az vagy, ha mondom!

És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt.

A kislány meg is látta a pár szem cseresznyét. Erre a fiú már fönn volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman tovább ugrándoztak.

Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Nyár úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak.

- Hát akkor az esztend' ilyenkori viszontlátásra, fiam - mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt.

- Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! - kiáltott utána a nyár meghatódva. Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak. Igyekeznie kellett, nemsokára nyakán az aratás.

Mesék jelekről - virág: HAJDU NOÉMI: MESE A BOLDOG VIRÁGRÓL

A virág egy nagyvárosban nőtt, körülötte nem volt más, csak aszfaltozott autóutak és járda mindenütt. A dolga egyszerű volt:
minden reggel sorban kihajtogatta gyönyörű skarlátvörös szirmait és aztán csak állt ott egész nap és várta, hogy észrevegyék, megdicsérjék. Amikor a nap utolsó sugara is kihunyt a szemközti toronyház mögött, újra összecsukta a szirmokat és nyugovóra tért. Ez így ment már nap nap után és eddig még senkinek sem tűnt fel, hogy mit keres egy ilyen csodálatos virág a város kellős közepén, amikor a legközelebbi bokor is több utcányira volt innen többedmagával egy parkban. Eleinte a madarakat kezdte figyelni, elbűvölte őt a folyamatos jövés-menésük, mindig úton voltak és soha nem lehetett tudni, mikor bukkannak fel megint.

– Ó – gondolta – ez lehet ám az izgalmas élet! Bárcsak én is elmehetnék innen!
A madarak nem szenteltek neki sok figyelmet, mivel sem levele, sem virága nem vonzotta a számukra oly fontos rovarokat. Így tőlük dicséretet aztán hiába várt. Amikor ráunt tollas ismerőseire, az autókat vette szemügyre: megannyi színes, kerekeken guruló csoda, bár színeik nem vehették fel a versenyt a madarak pompájával. Nagy zajjal gurultak az úttesten, a sarkon néha megálltak és borzalmas rossz levegőt hagytak maguk után. A virág nem csodálkozott rajta, hogy nincsenek más virágok a közelében. És nagyon büszke volt rá, hogy kibírja ezt a büdöset.

– Én egy nagyon különleges virág vagyok – mondta az elhaladó járműveknek, de azok figyelemre sem méltatták.
Amikor ebből is elege lett, akkor fordult figyelme az emberek felé. Az emberek voltak a legkülönlegesebb és érthetetlenebb lények, akivel csak találkozott. Volt lábuk, mégis a legtöbben autóba szálltak, hogy elvigye őket egyik helyről a másikra. Akadtak néhányan, akik gyalog közlekedtek, de a kezükben tartott tárgyat bámulták járás közben, így csoda, hogy össze nem ütköztek a járdán. Mások meg sietősen haladtak, nem néztek se jobbra, se balra, azt sem vették volna észre, ha a virág hirtelen eléjük lép. Na, nem mintha tudott volna! A legjobban a gyerekeket szerette, mert ők kivétel nélkül mindig észrevették és boldog mosoly terült szét az arcukon, ahogy megpillantották az út szélén. Ilyenkor mutogattak, közelebb léptek, de a velük lévő felnőtt mindig sietősen arrébb ráncigálta őket és valami késésről morgott nekik. A virág örült, hogy felfigyeltek rá, ugyanakkor szomorú is volt, amiért nem csodálták elég ideig szépségét.
– Bebizonyíthatnám nekik, hogy én vagyok a legcsodálatosabb virág a földön! – kesergett magában.
Egyik reggel, ami amúgy is borúsan indult, hiszen a napnak sem akarózott előbújni a felhők mögül, egy babakocsi fékezett le mellette. Olyan kisfiúknak való, világoskék járgány volt, az oldalán autókkal és vonatokkal. Az anyuka hirtelen állt meg, mert ismerőssel találkozott és beszélgetésbe fogtak. A virág izgatottan várakozott, érezte, hogy különleges napja lesz. Először egy apró kéz jelent meg a babakocsi pereménél, majd álmos arcocska bukkant elő és nézett le a járdára. Az ott tipegő galamb keltette fel a figyelmét, aki hasztalan turkált egy papírzacskóban ennivaló után. A virág nyújtózkodott, ahogy csak bírt, hogy elterelje a kisfiú figyelmét az ostoba madárról. A gyerek kurjantott egyet, mire a galamb sértődötten abbahagyta a zörgést és odébbállt. Ki nem állhatta a gyerekeket.
A kisfiú végre észrevette a virágot, és arca széles mosolyra húzódott, kezeivel vágyakozva nyúlt felé. A virág magánkívül volt a gyönyörűségtől.
– Ez az! Végre eljött az én időm! – gondolta magában és kárpótolni látta a sok, végtelen hosszú napot, amit a járda szélén töltött arra várva, hogy valaki észrevegye csodás szépségét. Erről a napról álmodott azóta, amióta első piros szirmait kibontotta a poros nagyvárosban. Mit számítanak a madarak, az autók, de még a nagyra nőtt emberfélék is, amikor végre szakértőre lelt. A virág amennyire csak tudta, meghajlította lágy szárát, hogy hallja, mit mond a kisfiú.
– Adda! Adda! – ennyit hallott, ennek meg nem sok értelme volt. Épp elkezdett volna bánkódni az emberi természet megbízhatatlanságán, amikor a gyerek anyukája lehajolt hozzá és azt mondta:
– Milyen gyönyörű virág! Ezt szeretnéd? Tessék, hazavisszük és minden nap nézheted – ezzel odafordult a kisfiúhoz, kezében a letépett virággal, aki még ájultan is csak arra tudott gondolni:
– Megdicsértek! Végre megdicsértek! Én vagyok a legeslegboldogabb virág a világon!

Mesék jelekről - tulipán: A tulipánná változott királyfi

Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az apjának:

– Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem találom a legszebb lányt a világon.

-Menj, édes fiam – mondta az apja -, és járj szerencsével.

Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadított a varjút, az meg így szólt hozzá:

-Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább. Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:

-Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg, meg éhes is; a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így szólt hozzá:

-Tépd ki két hajszálamat, s ha valamikor bajban leszel, ereszd csak szélnek, nyomban ott leszek és segítek rajtad.

Ment tovább a királyfi, harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép leánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.

“No, ezt én megpróbálom” – gondolta a királyfi. El is ment a királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy bújjon el háromszor; ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja meg, hát a felesége lesz.

No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül, fölvitték egy magas hegy tetejére. De a királylány egyenesen oda ment, meg is taláta, ki is nevette a királyfit.

Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalamas hal, annak a hasába bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a halat meg a királyfit is, és még ki is nevette.

Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember, megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember a kalapja mellé tűzte. Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette, hogy ő bizony nem találja.

Akkor a szépséges lány elé állt az öregember, a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány még meg is csókolta a virágot, s az nyomban újra királyfi lett.

-Te az enyém, én a tiéd – mondta a királylány, s mindjárt meg is tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a falujába a világ legszebb lányát.

2021. november 8., hétfő

Ludak a szőlőben


Mikor egyszer a ludak a szőlőbe mentek, egy sánta közülük az ároktól nem tudott bejutni. Fel-alá járkál az árok mentén, s azt kiabálja:

- Kata te, Kata te, hol mentetek be?

De jön ám a csősz, s megostorozza a ludakat. Akkor a sánta szárnyra kel, s azt kiabálja a többihez:

- Tudtam, hogy így jártok!

- Tudtam, hogy így jártok!

Forrás: http://regimesek.blogspot.com/2014/05/a-ludak-szoloben.html

2021. október 1., péntek

Weil-Jákob Márta: Őszi mondóka


Zizzen, libben, toporog az ősz,
csosszan, csisszen, vacakol a csősz.
Pakkot, makkot varázsol az ősz,
szőlőt, szilvát őrizget a csősz.
Zizzen, libben, toporog a csősz,
csosszan, csisszen, vacakol az ősz.

Forrás: www.poet.hu
Zeneszerző, ének, furulya: Juhász Katalin Zeneszerző, hangszerelés: @Margit Laci
https://www.youtube.com/watch?v=mufqMIoMODo

2021. szeptember 12., vasárnap

Hurrá! Kicsi vagyok!

Lili, a kis katica duzzogva lóbálta a lábát egy pipacslevélen üldögélve.

- Utálom, hogy ilyen kicsi vagyok, még egy virágszirom is óriás hozzám képest! Ó, ha na­gyobbra nőttem volna! Mint például egy lódarázs vagy mondjuk..., mint egy lepke... - mo­tyogta magában, és elindult, hogy átsétáljon a levél másik szélére. - Ha nagyobb lennék, ugrálhatnék a tavirózsák levelein, mint a békák. Gyűjthetnék makkot, mint a mókusok, vagy kereshetnék fűbe rejtett kukoricacsöveket, mint a tehenek.

Ki tudja, meddig álmodozott volna még így, ha hirtelen egy kövér esőcsepp szét nem fröccsen a szárnyacskáin.

Ekkor a katica fürgén felszaladt a virág szárán, és bebújt egy pipacsszirom alá. Onnan lesett kifelé. A mezőn a lovak és a tehenek fejüket lehajtva várták, hogy elálljon az eső. A juhok vastag gyapja mint a szivacs szívta magába a vizet. A madarak pedig egymással veszekedve, civakodva próbáltak menedéket találni a lombok között.

- Nincs könnyű dolgotok! - látta be Lili, amikor észrevette őket. Amikor az eső elállt, előbújt a nap, és szivárvány ívelt át az égen. Lili kimászott a szirom
oltalmából, és újra a levél közepére telepedett, onnan szemlélte a mező életét. De nem sokáig nézelődhetett! Egy éhes madár, aki eddig a falevelek közt lapult, éppen feléje tartott.

- Jaj nekem, azonnal el kell bújnom, különben elcsíp! - rémült meg Lili, és egykettőre visszakúszott a pipacs tányérjába.

A kismadár, mivel nem látta, hová rejtőzött, tovább repült.

- Végre biztonságban vagyok! - sóhajtott a katica. - Lehet, hogy nem is baj, hogy nem nőttem nagyobbra? Igaz, hogy csöppnyi vagyok, de nem ázom el, ha esik az eső, nem leszek sáros, mint a tehenek, és a szár­nyaimat sem kell naphosszat vizesen cipelnem. Nem kell búvó­helyért harcolnom másokkal, hiszen kicsi vagyok, kis helyen el­férek. Ha ügyes vagyok, madárreggeli sem lesz belőlem. A virág- kehelyben bármikor könnyen elbújhatok. Úgy döntöttem: kicsi akarok maradni! 

Hurrá! Kicsi vagyok! - nevetett han­gosan, majd elégedetten belekortyolt egy csepp esővízbe, amit a pipacs közepén talált.

Margo Fallis meséje nyomán
Forrás: https://szulovilag.hu/mesesarok/mese/szv_1410_mese_hurra_kicsi_vagyok.jpg

2021. szeptember 7., kedd

Orgoványi Anikó: Dodó a bogáróvodában












Dodó, a kis bodobács
ősztől immár óvodás!

Anyukája kíséri,
biztatgatja, dicséri.

Ügyes vagy már, nagyfiú,
félre sírás, félre bú!

Az óvó néni vár már rád,
s egy szép, színes, új világ!

Sok-sok játék, nézz oda,
kisautó és trombita!

Izgalmas az óvoda!
Sok kis bogár jár oda!

A hétpettyes katica,
a hőscincér kisfia,

a tücsök kislánya,
a hegedűt cincálja!

Az énekes kabóca,
skálázik hat óta.
 
A színpompás nünüke,
ő még kis ügyetlenke!

Játszanak és zenélnek,
kacagnak és mesélnek.

Nem sír már a kis Dodó,
óvodásnak lenni jó!

2021. szeptember 2., csütörtök

Mesék jelekről - fa: Az almafácska meséje

Freiwillig meséje nyomán

Szép, meleg őszi reggel volt. Az egérke most ébredt és álmosan dörzsölte a szemecskéjét:

- Ejnye, ejnye, mi piroslik ottan? Megyek megnézem.

A tisztás szélén érett alma hevert a fűben. Az egérke, a borz és a nyuszi hármasban eszegették. Finom volt, mézédes! El is fogyott hamar! A kakukk meg a szarka fölkapták a csutkát. Mind a kettő magának akarta megkaparintani. Addig cibálták, addig ráncigálták, míg elpottyantották. 

- Úgy kell nektek, miért veszekedtek! - mondták az állatok.

A bölcs harkály fogta az egyik apró almamagot és elültette a földbe. 

- Ebből hamarosan szép almafácska sarjad, meglátjátok, és csupa édes, piros alma terem majd rajta! 

- Kár, kár! Nem lesz abból semmi. - károgták irigyen a varjak.

De az állatok rájuk se hederítettek. A harkály tanácsára szorgalmasan öntözgették a magocskát. Virágkehelyben, gomba kalapjában, mákgubóban, gesztenyehéjban hordták a patakról a vizet.  A magocska kihajtott. Először csak egy-két levélke nőtt rajta, aztán hamarosan jött a többi is. Az állatok boldogan körültáncolták. Évről évre növekedett, lombosodott. Tavaszra virágos ruhába öltözött.  Munkához láttak a méhecskék. Körüldöngicsélték, beporozták a virágokat. A virágszirmok lehullottak, a virágok helyén almácskák gömbölyödtek. Az erdő madarai felváltva örködtek az ágakon. Végre megértek az almák, le is hullottak, de bizony zöldek voltak és savanyúak!

- Kár, kár! Megmonduk mi, hogy nem lesz ebből semmi jó - károgták a varjak. 

Az erdő népe tanácskozásra gyűlt össze. 

- Mit tegyünk, hogy a fácskán éppen olyan édes, piros gyümölcsök teremjenek, mnt az az alma volt, amelynek a magját elültettük?

A mókus megkérdezte az erdei forrást, a kakukk a napot -, de egyik sem tudott válaszolni. A harkály, aki a legbölcsebb volt közöttük, azt tanácsolta, hogy kérdezzék meg a gyümölcskertészeket. Azok biztosan ismerik a titkot!

A gyümölcsösben egy csapat gyerek foglalatoskodott. Hófehérre meszelték a gyümölcsfák törzsét, hogy a férgek, bogarak kárt ne tegyenek bennük. 

A nyuszi odasentenkedett az egyik kisfiúhoz. Addig ugra-bugrált előtte, míg magával csalogatta az erdőbe. Az állatok elpanaszolták, hogy a fácska ehetetlen, savanyú gyümölcsöt terem.

- Tavasszal eljövök a pajtásaimmal, meg fogjuk gyógyítani a fácskátokat - ígérte a kisfiú.

Jött a tél, fehér bundát öltöttek a fák, mély álomba merült az erdő, csak a varjak keringtek éhesen a fácska körül, aztán elrepültek messzire, vissza se jöttek többé.

- Annyi baj legyen! Senki se búsult utánnuk. 

Az első tavaszi napsugarakkal megjött a kisfiú meg a pajtásai. Mindenféle kerti szerszámokat cipeltek. A kisfiú ügyesen megnyeste a fa ágait. Az egyik kis lány pajtás beoltotta a fácskát a gyümölcsösből hozott hajtásokkal. Amikor elkészültek, elbúcsúztak az állatoktól:

- Várjatok türelmesen, vigyázzatok a fácskára, néhány év múlva pompás almákat terem majd! Úgy is történt. A mézédes, piros héjú almák alatt szinte roskadozott a kisfa. Volt öröm, az állatok kedvükre lakmároztak! Nincs jobb az édes almánál; legyen benne részetek nektek is!


Forrás: http://dydudu.hu/diafilm/012/12.html

2021. augusztus 31., kedd

Mesék jelekről - felhő: Zelk Zoltán: Párácska

Régen történt ez, nagyon régen, s olyan nagyon messze, hogy még a torony tetejéről sem lehetett odalátni. Egy kis felhőcske született a hegy fölött, de olyan szép göndör felhőcske, hogy a nap és a hold egyszerre bújtak ki az égen, csak hogy láthassák a kis felhőt. A vihar is kézen fogta kis unokáit, a szellőket, így indult el velük meglátogatni Párácskát, a most született kis felhőt.


Büszke is volt a felhőpapa és a felhőmama gyönyörű gyermekére, és gyakran mondogatta felhőpapa szomszédjainak:

— Meglátjátok, mire megnő: zivatar lesz belőle!

— Az bizony — mondogatták a felhőszomszédok —, zivatar, de még országos eső is lehet...

Csak felhőmama búsult, mikor ezt a beszédet hallotta: ő azt szerette volna, hogy mindig ilyen kicsi maradjon gyermeke, ilyen szelíd és göndör. Sohase kiáltson haragos villámszavakat, ne veszekedjen mennydörögve a földdel, s ne verje le jégkavicsokkal a gyümölcsfák virágait.

Amíg így aggódott felhőmama Párácska sorsa fölött, az egyre növekedett, egyre erősebb lett, s egyedül szaladgált a hegy csúcsai felett. Egyik reggel odaállt szülei elé, és így szólt:

— Most már megnőttem, erős vagyok, engedjetek el világot látni.

Felhőpapa büszkén nézett Párácskára, s így válaszolt:

— Menj csak, fiam, vándorold be az eget, szórjál villámokat, mennydörögj hangosan, légy erős, büszke felhő...

Felhőmama így szólt:

— Menj, fiam, járd be az eget, szeresd az erdőket, a rét virágait, és szelíd légy, mint nénéd, a szivárvány...

Párácska egy-két esőcseppet könnyezett, elbúcsúzott szüleitől, repülni kezdett az égen. Mikor egy erdő fölé ért, hallotta, hogyan sóhajtoznak odalent az ágak:

— Ó, felhőcske, öntözz meg minket, mert halálra száradunk!

A kis felhőnek eszébe jutottak anyja szavai, s megöntözte a tikkadt lombokat. Aztán tovább vándorolt, s egy rét fölé ért. Amikor meglátták az elsárgult fűszálak, mindnyájan könyörögni kezdtek:

— Ó, kedves felhőcske, ne hagyj szomjan halni minket!

Párácska őket is megöntözte, és boldogan hallgatta, hogyan kortyolják a fűszálak az esőcseppeket.

De akkor már bizony nagyon kicsike felhőcske volt, úgy megfogyott az erdő és a rét megöntözése után, hogy még szállni sem tudott volna, ha meg nem könyörül rajta a szél, és nem fogja erős karjai közé.

Alkonyodott már, mikor egy búzatábla fölé ért, ahol a gazda éppen szomorúan leste az eget. Mikor a kis felhőt meglátta, örömmel felkiáltott:

— Ó, drága felhőcske, vidítsd fel az én kalászaimat, mert ha elszáradnak, nem süthetek kenyeret a gyermekeimnek!

A kis felhő rögtön esővé változott, s a szomjas kalászok boldogan hajladoztak az esőben. A szél pedig hiába kereste kis barátját, mert az már eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben.

Forrás:https://ovisotletek.blog.hu/2020/06/04/mese_a_kis_felhorol?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=pinterest&utm_campaign=blhshare

Mesék jelekről-méhecske: Szeghy Karolina: A méhecske és a pillangó


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy édes, csíkos bundás, kerekszemű icipici méhecske. Ez a méhecske rendkívül szorgalmas volt. Ahogy beköszöntött a tavasz és az első napsugarak megmelengették a réten lévő virágokat, azonnal munkához látott. Hordta a virágport reggeltől estig, amíg csak el nem fáradt. Amikor elálmosodott és bebújt a puha ágyacskájába, folyton ugyanarra gondolt, mint minden másik este; hogy milyen jó volna, ha pillangó lehetne. Elképzelte, ahogy pillangóként szálldos a rét felett, egyik virágról a másikra röppen és közben a virágszirmok megcsiklandozzák könnyed kis lábacskáit. Amikor másnap reggel felébredt megint szomorúan vette tudomásul, hogy még mindig méhecske és soha nem is lesz belőle pillangó. 
Egyik reggel, amikor éppen arcot mosott az erdei tónál, egy pillangó szállt mellé. 
– Hé, kis csíkos barátom, hogy megy a virágporgyűjtés? – kérdezte a pillangó. 
– Egész nap dolgozunk, szorgalmasan, kitartóan – válaszolta a méhecske és szomorúan biggyesztette ajkait. A pillangó azonnal észrevette a kis méh keserű pillantását. 
– No, akkor miért búsulsz kis barátom? – kérdezte a pillangó. 
– Hát én csak… sajnálkozom – kezdte a méhecske. – Sajnálkozom, mert te olyan szép színes, kecses vagy, azokkal a hatalmas, díszes szárnyakkal. Én meg csak egy kis kerek, csíkos bundás méhecske vagyok, akitől még az emberek is megijednek, ha a közelükbe merészkedek. 
– Ó, hát csak ez a baj? – szólt a pillangó. – Ne butáskodj, drága méh! Hiszen nektek köszönhetjük azt a finom mézet, amit a bundás kis mancsotok termel. Lehet, hogy az emberek megijednek a méhektől, de nagyon szeretik az édes, sárga mézet, hiszen nemcsak finom, de egészséges is. Ne irigykedj reánk pillangókra! Hiszen mi sosem lennénk képesek ennyi virágport gyűjteni, mint ti. A mi szárnyunk lehet, hogy díszes, ámde vékony. A testünk lehet, hogy kecses, ámde gyenge. Mi csak táncolunk a rét felett, néhányunkat elkap egy-egy madár csemegének, aztán amikor jön a hideg tél és ti a kaptárban melegedve, finom mézet majszolgattok, akkor mi csak ülünk egy fán, összebújva és dideregve várjuk a tavaszt.
 – Tényleg? – ámuldozott a kis méhecske. – Sosem gondoltam volna, hogy… hogy ilyen jó méhecskének lenni! – lelkendezett. Aznap a kis méhecske még szorgalmasabban dolgozott és sokkal vidámabban, mint addig bármikor, bármelyik napon. 
Este pedig, amikor álomra hajtotta kicsi bogár fejét, akkor már nem arról álmodott, hogy pillangóként repül a rét felett, hanem arról, ahogy családjával összebújnak a kaptárban, finom mézet esznek és várják az újabb dolgos napokat.

Forrás: http://www.szeghykarolina.hu/mesek/mehecske.pdf

Mesék jelekről - autó: Üveges Szilvia: A kis piros autó nagy kalandja


A kis piros autó az óvoda öltözőszekrényén parkolt. Ő volt az egyik kisfiú jele. Éjjel-nappal ott őrködött, őrizte a kisfiú holmiját, s egyúttal mutatta, hogy mindenkinek egyértelmű legyen: ez a gazdája helye. De a kis piros autó néha már nagyon unatkozott az öltözőszekrényen.

– De jó lenne kicsit gurulni, világot látni! – ábrándozott.

A többi jel azonban nem értette meg kalandvágyát.

– Miért nem jó neked itt? – kérdezte a szomszédos eper, az egyik kislány jele. – Itt mindig jó meleg van, és fontos feladatot végzünk.

– Jó itt, de szeretnék néha kiruccanni! Megnézni, mi van az ajtón túl – felelte a kis piros autó.

Egyik nap aztán gondolt egy merészet, és amikor a gyerekek ebéd után lefeküdtek aludni, és az óvoda elcsendesedett, óvatosan leugrott az öltözőszekrényről, és kigurult az ajtón, le a lépcsőn, át a nyitva hagyott bejáraton. Hopp, máris kint volt az udvaron!

– Nahát, mekkora tér! – örült meg a kis piros autó. – Mennyi hely van itt! És milyen sok játék!

Lelkesedésében körbe-körbe száguldott az udvaron! Még az sem zavarta, hogy időnként elakadt a sok homokban, és csak nehezen bírt tovább haladni. Hamar rájött azonban, hogy a járdán akadályok nélkül roboghat, és le-fel furikázott. Később kipróbálta a csúszdát, bekukkantott a faházikóba, és szóba elegyedett az úthengerrel. Egészen összebarátkoztak, az úthenger is örült a társaságnak. A kis piros autó megígérte neki, hogy máskor is meglátogatja.

Végül ment még egy egészen nagy kört. Úgy tervezte, hogy utána visszatér a helyére, hiszen a gyerekek lassan felébrednek a délutáni alvásból, s nehogy ne legyen ott az öltözőszekrényen, amikor szükség van rá! Hogy kétségbeesne a kisfiú, ha nem találná ott! Ezt pedig semmiképpen nem akarta.

Csakhogy mielőtt a bejárathoz érkezett, az egyik nagy bokor tövében meglátott egy labdát, amelyet délelőtt kint felejthettek. Nem csoda, alig lehetett észrevenni a zöld ágak között. A kis piros autó úgy vélte, nem hagyhatja ott a labdát, hiszen akkor ki tudja, mikor látják meg, mikor kerül a helyére! Így megpróbálta kitolni maga előtt a járdára. A labda nagy volt, az autó kicsi, szegény megizzadt vele. De nem akarta feladni.

– Gyerünk, gyerünk, a gyerekeknek szükségük van a labdára – biztatta magát.

Tolta, tolta maga előtt a nagy labdát, az úthenger lelkesen biztatta, szívesen segített is volna neki, de sajnos nem mozdulhatott a helyéről.

– Most már a járdán van, ott biztosan megtalálják, amikor kijönnek – szólt az úthenger. – Nagyon ügyes vagy – dicsérte meg.

– Köszönöm a segítséget – hálálkodott a labda.

– Szívesen – lihegte a kis piros autó.

Aztán megállt egy pillanatra, kifújta magát, mert nagyon elfáradt, majd elköszönt a labdától és az úthengertől. Igyekeznie kellett, hiszen sok időt töltött az udvaron. Beosont a bejáraton, feldöcögött a lépcsőn, besurrant a résnyire nyitva hagyott ajtón, és már az öltözőben volt. Gyorsan visszaugrott a helyére.

Szerencsére nem késett el, a gyerekek még a csoportszobában pihentek.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte az eper szemrehányóan. – Már azt hittem, sose jössz vissza! Nagyon szomorú lett volna a kisfiú, ha nem talál itt.

– Tudom, nem is hagynám őt soha cserben – válaszolta a kis piros autó. – Az udvaron jártam, rengeteget robogtam, játszottam, beszélgettem az úthengerrel, és még egy labdának is segítettem.

– Tényleg? – csodálkozott az eper, és a többi jelnek is tátva maradt a szája.

– Tényleg – bólintott a kis piros autó, de többet már nem mondhatott, hiszen kinyílt a csoportszoba ajtaja, és kijöttek a gyerekek.

Elfáradt a nagy kalandban, s a vidám zsivajban elszenderedett a kis piros autó. Álmában újra az udvaron száguldott.

Forrás: https://www.olvassmeset.hu/a-kis-piros-auto-nagy-kalandja/

Mesék jelekről - ásó: A bűvös ásó




Öreg időkben, messze földön élt egy hatalmas király. Született két fia, ikrek, apjuk szeme fénye. Nőttek-nődögéltek daliás ifjakká serdültek.

Hanem egy nap különös dolog történt a két királyfival. Elvesztették az étvágyukat. Egy falatot se tudtak enni, egy kortyot se inni. Sápadoztak, sorvadoztak napról napra jobban.

Elbúsult az öreg király, csak tódult az udvarba a sok javas, doktor, kuruzsló. De a királyfiak étvágyát nem tudta visszaadni egyik se.

Azt mondták akkor a fiai:

- Eressz el bennünket, apánk, idegen országba; hátha ott akad orvosság a bajunkra!

Megölelte őket az apjuk, útra bocsátotta.

Mentek a királyfiak, mendegéltek. Elmaradt mögöttük apjuk városa, kiértek a mezőre. Megláttak ott egy öreg parasztembert, aki ásójával forgatta a szikkadt, kemény földet. Megálltak a királyfiak, ráköszöntek, szóba ereszkedtek. Elpanaszolták neki bajukat.

- Nem tudsz-e orvosságot a bajunkra, öregapó? Elvesztettük az étvágyunkat, se enni, se inni nem tudunk, s csak senyvedünk-sorvadozunk.

- Tudok bizony orvosságot! – felelte az öreg. – De láthatjátok magatok is, mennyi a dolgom! Fel kell ásnom estére ezt a darab földet, hogy holnap bevethessem. Hanem ha segítetek, utána én is segítek rajtatok.

Ráálltak a királyfiak. Az öreg odaadta nekik az ásóját, maga pedig hazament.

Felváltva dolgoztak a királyfiak, igyekeztek, csak úgy szakadt róluk a veríték, annyira szerették volna megkapni az ígért orvosságot.

Az öreg paraszt otthon azt mondta a feleségének:

- Főzz estére egy nagy tál kását! De sokat főzz, ne félj, elfogy az utolsó cseppig! Amikor a nap is lenyugodott, a hold is feljött, visszatért az öreg a földjére, a házába vezette a királyfiakat.

Azok leültek a padkára, s nekiláttak a kásának, kikanalazták az utolsó cseppig; a tíz körmüket is megnyalták utána. Kértek volna még; de restellték. Akkor aztán megkérdezték az öregtől:

- Bűvös szert kevertél-e ebbe a kásába, öregapó? Ilyen jól még nem esett semmi étel!

- Nincs ebben semmi bűbájosság – nevetett az öregember. – Hanem az ásó volt bűvös ásó, amit a mezőn hagytatok. Az volt az orvosság a bajotokra!

Okultak belőle a királyfiak, hazatértek, s azóta is maguk ássák a kertjüket. De virulnak is, mint a rózsa.

Forrás: http://mesekukac.hu/a-buvos-aso/

2021. július 13., kedd

Gazdag Erzsi: Az égig érõ palota


Hol volt, hol nem volt valaha egy égig érő palota. Kéményéből ha szállt a füst, a füstje folyékony ezüst. Gyémánt a fala, ajtaja, hegyi kristály az ablaka. Rubinkő volt a fedele, drágakő minden szeglete. Élt abban régtől fogva már egy szépséges tündérleány. Oly árva, olyan elhagyott, reggeltől estig zokogott. Gonosz varázsló foglyaként, mint rab madárka, éldegélt.

Egy éjjel – épp a hold teli – nyugalmát sehol nem leli, bolyongva jár a száz szobán, a könnye mind csak csordogál.

Kérdi a hold:

- Mért sírsz, te lány? Mért bolyongsz száz gyémántszobán?

- Hogyne bolyongnék! – felel ő. – Itt minden csupa drágakő, de sehol egy fa, egy virág… Ó, milyen más lent a világ, hol lepkék szállnak, zöld a fű, a szélben nádi hegedű édes dallamát hallani. S felzúg a vidám hallali. A rekettyésben túr a vad, a koca sikkant nagyokat. Sípszó, riogás, mély kolomp, s a harangszó is bongva bong. Ott jártam, ott telt életem a nefelejcses réteken. Harangvirág kelyhe selyem… az volt a puha fekhelyem.

- Sajnállak húgom – szólt a hold -, nem kell siratni, ami volt. Veled maradnék, nem lehet: körül kell járnom az eget.

Fogja lámpását, elkocog. S tündérleány tovább zokog.
Hát amint sírva sírdogál, csillag néz be az ablakán. Kérdi a csillag:

- Miért zokogsz? Bánatodban mért hánytorogsz?

- Hogyne zokognék – felel ő -, itt minden csupa drágakő, de sehol egy fa, egy virág! Ó, milyen víg lent a világ, hol lepkék szállnak, zöld a fű, a szélben nádi hegedű édes dallamát hallani. S felzúg a vidám hallali. A rekettyésben túr a vad, a koca sikkant nagyokat. Sípszó, riogás, mély kolomp, s a harangszó is bongva bong… Ott jártam, ott telt életem a nefelejcses réteken. Harangvirág kelyhe selyem, az volt a puha fekhelyem.

A csillag vigasztalva szólt:

- Nem kell sajnálni, ami volt. Tündökölni a föld felett… Ennél jobb semmi sem lehet! De ha behunynád két szemed, álmodban virrasztok veled.

Behunyta szép szemét a lány, s körülvette a vakhomály. Sötétlő éjbe lemerült, aztán álomra szenderült. Arra ébredt, hogy süt a nap. Megszólított egy sugarat:

- Maradj velem, te kis sugár, ki oly meleg vagy, mint a nyár. Maradj velem! Maradj velem! Vidítsd fel árva életem!

- Itt maradnék, de vár a rét: az enyves szegfű, margarét, a nefelejcs, a szarkaláb… Nem várhatok, megyek tovább!

Sírva fakadt a lány megint. A napsugárnak sírva int.

- Várj csak egy szóra legalább!... Ha odalent elmondanád, mily szomorúan élek itt, hogy rajtam senki nem segít…. A nefelejcsnek üzenem kék szemét el nem feledem. Az enyves szegfűt csókolom. Ha meghallaná sóhajom! A szomorúfűz karjait be megölelném nyomban itt!... Ó, dehogy itt! Ez bús világ, nem terem benne barkaág.
Míg szól, könnyei omlanak, hogy elkomorul rá a nap. A nap sugara elborul. Szól komolyan, de igazul:

- Oly szívből szánlak, szép leány. Segítek rajtad igazán. Velem jössz, hazaviszlek én, csak bízz bennem. Csak sose félj!

Azzal kis rézsípjába fúj – akkora, mint egy gyűrűsujj. S hát a sípjelre hirtelen, ahány napsugár, ott terem:

- Testvéreim – szól a sugár -, nagy bajban van e bús leány. Rabságban él itt egyedül, s bánatában csak könnye gyűl. Rabtartója épp szundikál, most menekülhet meg a lány. Ott lenn a patakparti rét, annak simítná lágy füvét. Ott van hazája, otthona. Vigyük haza! Vigyük haza!
Táncolni kezd a sok sugár. Mind együtt ugrál s kiabál:

- Legyen bátyánknak igaza: vigyük haza! Vigyük haza!

S kézen fogva egymáshoz áll, egymáshoz ér a hát, a váll. Hétszer hetes sorban feszül a napsugár-híd, ívesül. Ívben ketté hasad a tér. Nicsak, máris a földig ér! S a kéklő égi téren át lebeg, mutatja hajlatát.
A tündérlány a hídra lép. Lépésétől rezeg a lég. nem sír, de boldog könnye hull. Örömkönnye a hídra hull, s mind drágakővé válik ott; hét színben fénylik, fölragyog. Kirakja könnye a hidat, lába előtt a fényutat.
S ahogy a földhöz közeleg, virágok szirma megremeg, messziről intenek neki; minden virág megismeri. Megismerik a szép rabot, kit a varázsló elrabolt.
Mikor a selymes fűre lép, megtörli könnyes, szép szemét. Vígan, szabadon fölnevet, és szólogat és integet.
Majd táncba kezd a sok sugár. Táncol a szép tündérleány. S felzeng a nádi hegedű, hogy hallani is gyönyörű.

Gyárfás Endre: Nyárigéző

 








Vár, vár, homokvár, 

Benne lakik majd a nyár. 

Alagútja kék zugán 

Hűsöl minden délután. 

Vár, vár, homokvár. 

Zászlórúdja napsugár. 

Bástyafokán, tornyain 

Peng a tücsökmandolin. 


Vár, vár homokvár… 

Nem is vár ez: mókagyár. 

Bekiáltok ablakán: 

– Én emeltelek, komám!