2019. november 9., szombat

Fésűs Éva: Az ezüst hegedű

Meseerdőn, meseréten

A fogfájós nyuszi 
A három kiskecske
A büszke tölgyfa 
A korcsolyázó mackó 
Cinege Miki
Bundavásár 
Játékország kis mackója 
A pajkos napsugár 
Ki a leghasznosabb?
A kacorlaki macskák
A szélfiúcska 
A mező és a szélfiúcska
Szélfiúcska a Balatonon
Az ezüsthegedű
A sete-suta őzike 
Az erdei kalapos
A szívtelen csiga 
A pitypang bóbitája 
Gyümölcs-mese
Az irígy medve 
Májusi mese 
A békakirály papucsa
A bátor nyulacska
A kismókus fél diója
Az öreg mókus néni
Mókus Péter kiskertje
Mókusvásár
Virágbál
A hinta
Kié a virág? 
Kajlatapsi
Veszekedős mese
Mire való a dinnye? 
A lámpás titka
Tündérmese
Még egy mese Icinke-Picinkéről
Száz kis aranyernyő 
A furfangos sündisznócska
Mese az ibolyáról, meg még valamiről
Mackó-tréfa
Jó éjt, bocsok! 
Róka koma öröksége
Neszepisze szánkózni megy
A télkergető hóvirág 
Kutya-macska barátság 

Mesék Pöttömkéről

Pöttömke
Pöttömke csereberél
Pöttömke meg a csokoládé
Pöttömke hóember lesz 
Pöttömke intézkedik
Pöttömke eltűnik
Pöttömke utazik
Pöttömke piros vitorlása

Az Üveghegyen is túl...

Szeplőcske
Toppantó királykisasszony
A három tojás
Cérna Misi
A kíváncsi királykisasszony
A csárdást járó csizma 
Búvalbélelt király jókedve
A hencidai aranyalma
A búzaszem
Az ispirityi pulykavásár 
Tücsök a mesében 

Fésűs Éva emlékére (1926. május 14. - 2019. február 20.)

Fésűs Éva: Neszepisze szánkózni megy


Neszepisze, a csíkos malacka segített az ősszel Kucu nagyanyónak fel­túrni a kertjét, és ezért kapott tőle egy szép kis szánkót. Attól kezdve egyre csak a hófelhőket leste. Amikor aztán havazni kezdett, boldogan dugta ki az orrát az ablakon, és azt sem bánta, hogy a nedves pihék megcsiklandoz­ták. Nagyokat nevetett és nagyokat tüsszögött. 

Szemközt egy cinege ült a kopasz ágon. 

— Mit nevetsz? Mit nevetsz? — kérdezte. 

— Örvendek! Örvendek! — röfögte malacka. 

— Minek? Minek? 

— A hónak, a jónak, a puha takarónak, mert azon úgy fog szaladni a szán­kóm, hogy még a téli szél sem ér utol! 

— Hideg lesz! Hideg lesz! 

— Felhúzom a hacukát, fűzfakéreg kiscsizmát, úgy megyek szánkózni az Ürgedombra! 

— Kit viszel magaddal? 

— Orromat, fülemet, mind a négy csülkömet! — kacagott malacka, azután kiszaladt a fáskamrába megnézni, hogy megvan-e a szánkó, mert jobban féltette, mint a vacsoráját. 

A hó pedig hullott, hullott, egészen másnap reggelig. Akkor kisütött a nap, kristálytisztán ragyogott a téli ég, de olyan hideg lett, hogy még a pa­tak is befagyott. Megcsúsztak rajta a sete-suta őzek, kemény patájú szar­vasok. 

Malacka éppen fejébe nyomta a meleg mohasapkát, hogy végre nagy büszkén végigvonuljon az erdőn szép kis szánkójával, amikor ijedt lármá­ra lett figyelmes. Először Őzem Böske panaszos hangja ütötte meg a fülét, azután meg Harkály doktor bácsié. 

— Szerencsére csak bokarándulás — mondta a doktor. — De három napig nem szabad ráállnod, különben bicegő maradsz! 

— Három napig meg is halok éhen ebben a hideg télben — siránkozott Őzem Böske. — Nem tudok elmenni az etetőhöz. Ha legalább valami szán­kófélém volna...

— Neszepisze malackának van szánkója! — kiáltott fel ezüstös hangon a cinege. — Kérjétek kölcsön tőle! 

— Nagyszerű! Kérjük! — lelkendeztek az őzek, nyulak, szarvasok, akik a pórul járt Őzem Böske körül összesereglettek. — Ráültetünk és elhúzunk az etetőig! 

Már indult is az egész társaság malacka háza felé. 

Malacka ott állt útra készen a fáskamrában, és most földbe gyökerezett a lába. Ezt a vadonatúj, gyönyörű szánkót akarják? ... Hallotta, amint megrángatják az ajtaján a csengőt, egyszer, kétszer, háromszor, egyre tü­relmetlenebbül. 

— Nincs itthon — mondta végül lekonyult füllel egy nyúl. 

— Nézzétek meg a fáskamrában! — javasolta a cinege. 

Malacka villámgyorsan magára reteszelte a kamraajtót, és úgy megla­pult, hogy a kunkori farkincája se rezzent. 

— Neszepisze, gyere ki! — hallatszott odakintről. — Őzem Böske bajban van, nagyon nagy szüksége volna egy szánkóra. Vigyázni fogunk rá, és dél­re visszahozzuk! 

Malacka még a lélegzetét is visszafojtotta odabent. Csak állt, moccanat­lan, görcsösen szorongatva kis csülkében a szánkómadzagot, mert amíg ezek az ostobák el nem mennek az udvaráról, addig most már ő sem moz­dulhat. Fázik a lába, és még csak topognia sem lehet. Az orrát is ki kéne fújnia ... de mi ez? 

— Itt sincs, ott sincs, sehol sincs! — csettegett odakint a cinke. — Úgy lát­szik, korán reggel kiment az Ürgedombra! 

— Akkor nincs más hátra, magunknak kell egy szánkót összeeszkábál­nunk — mondta a nyúl. — Szerencsére akad itt néhány lécdarab. Szedjetek hozzá gyorsan gallyakat, hozzatok háncsot! 

Malacka meglepődve látta egy résen át, hogy ott, az ő udvarának a kellős közepén látnak munkához. Sürögtek-forogtak, igyekeztek, mégis jó sok idő­be telt, mire úgy-ahogy elkészült valami szánkóféle. Ráültették Őzem Bös­két, aztán a szarvasok húzták, a nyulak tolták, a madarak meg az utat mu­tatták, és végre eltűntek nagy zsivajjal egy behavazott galagonyabokor mö­gött a kanyarban. 

— Na, végre! — sóhajtott malacka, akinek addigra már a foga is vacogott a hidegtől, és elgémberedett a lába. De sebaj, majd a szánkózástól kime­legszik. 

A büszke séta persze elmaradt. Kerülő úton ment, osonva, ahol a havat még senki sem taposta. Alaposan elfáradt, mire felért az Ürgedombra. 

— Itt vagyok, ragyogok, végre szánkózni fogok! — húzta ki magát, és körül­nézett, de csak egy karón gubbasztó varjat látott. 

— Gyere, téli szél, versenyezzünk! — rikkantotta, de a téli szél aludt va­lahol. 

— Így is jó! — rántotta meg a vállát malacka, és hetykén ráült a szánkóra. Vidáman visított is egyet, amint lefelé siklott, de válasz nem jött sehonnan. Mindent elnyelt a hideg, puha csend. Mint az előbb, a fáskamrában, oda­bent .. . 

A szánkó zökkenve megállt. Malacka majdnem elharapta a nyelvét. Szu­szogva kaptatott fel újra a dombtetőre. De milyen unalmas volt így, egye­dül! ... 

— Ugye, szép szánkóm van, varjú néne? — próbálkozott ismét odafent. — Kár! — mondta a rekedt varjú, és elrepült. 

— Így is jó! — morgott magában morcosan malacka, és azértis leszánká­zott újra meg újra. De visítani már egyáltalán nem volt kedve, s ráadásul korogni kezdett a gyomra. 

Elhatározta, hogy benéz Kucu nagyanyóhoz, hátha akad nála néhány jó falat. 

Kucu nagyanyó csodálkozva csóválta a fejét: 

— Jaj, aranyom, mindent belepett a hó. Csak az erdei etetőkben találsz eleséget. 

— Még az hiányzik! — gondolta malacka —, hogy összetalálkozzam azzal a díszes társasággal! 

Fogta magát és inkább hazabaktatott. Keresgélni kezdett a lerágott kuko­ricacsutkák között, hogy hátha akad egy-két szem valamelyiken. De bizony nem akadt, és az éhes, irigy malacka egyszer csak keserves sírásra fakadt. Éppen a legnagyobbik könnyét törölte le, amikor csöngettek. 

— Ki az? 

— Nyisd ki, malacka, mi vagyunk itt, a pajtásaid! 

— Mit akartok? 

— Majd meglátod! 

Malacka kinyitotta az ajtót, s hát, ott álltak mind az őzek, nyulak, szarva­sok, ott ült Őzem Böske is a hevenyészett szánkón, és egy csodálatos, nagy, édes répát nyújtott malacka felé. 

— Elvittünk az udvarodról néhány szál lécet és gallyat, amikor nem vol­tál itthon. Ezt hoztuk helyette! 

Malacka csak állt, bámult, és akkorákat kellett nyelnie, hogy szólni sem bírt. 

— Na, vedd már el! — lökte meg a nyúl. — Ha megkaphattuk volna a szán­kódat, többet is hoztunk volna. 

— Én ennek is nagyon, de nagyon örvendek . . . — dadogta malacka. Őzem Böske kedvesen rácsodálkozott: 

— Nini, Neszepisze, hiszen te sírtál! . . . Miért sírtál? 

Malackánál újra eltörött a mécses. 

— Nem volt jó egyedül szánkózni — szipogta. 

— Csitt-csitt! — röppent oda a cinege. — Holnap majd velünk tartasz, és akkor visszatér a jókedved. Igaz-e? 

— Hát persze! — bólintott a malacka, és hatalmasat harapott a répából.


Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Mese az ibolyáról, meg még valamiről

Valaki követ dobott az ibolyára. 

Lehetséges, hogy nem is rossz szándékkal tette, csak véletlenül történt. Az ibolya gyönge virágdereka nem törött el, de fájdalmasan meghajlott a kő súlya alatt. Hamvas arcocskáját földhöz szorította, lila bóbitájáról messzire gurult a hajnali harmatcsepp. Körülötte zsongott-bongott a ta­vasz, furulyázott a szél, táncoltak a méhek. 

— Nem bírok fölegyenesedni! — sóhajtotta panaszosan. — Segítsetek raj­tam! ... Hát nem látjátok, mi történt velem? 

Bizony nem látták, mert ugyan ki veszi észre a mézillatú, madárfüttyös, tarkán kavargó tavaszi sokadalomban, hogy egy ibolyát baleset ért az erdőszélen? Legfeljebb az illatszedő szél, de annak nincs ereje köveket mozdítani. 

Most is csak annyit tehetett, hogy elvitte az ibolya sóhaját a legközelebbi csigaházig. 

— Csigabiga, te olyan erős vagy, hogy a hátadon elbírod a házad. Gyere, segíts elgördíteni a követ az ibolyáról! 

— Erősnek erős vagyok — felelte dölyfösen a csiga —, de az ibolya egyszer megsértett, mert nem látott szívesen a levelén, hát boldoguljon ezután is nélkülem! 

Visszahúzódott a házába, az illatszedő szél pedig körülnézett, hogy kihez fordulhatna. 

Nem messze onnan gyík sütkérezett egy sziklán: Ahhoz sietett, hátha az segítene. 

— Gyíkocska, te olyan ügyes vagy, gyere, segíts elgördíteni a követ az ibo­lyáról! 

A gyík azonban meg se moccant, csak drágakő szeme villámlott: 

— Miért éppen engem zavarsz? Nem látod, milyen fáradt vagyok? Egész nap lótok-futok, és akkor még ezt a napfényes órát sem élvezhetem zavar­talanul.

A szél sóhajtott egyet, aztán tovább illant, mert nyulat látott a mező szé­lén, sárgarépával vesződni. Messziről nagyon derék fülesnek látszott, hát megszólította. 

- Kedves nyulambulam, gyere, segíts elgördíteni egy követ az ibolyáról! 

- Még mit nem?! - fordult meg a nyúl, és akkor derült ki, hogy szúrós a bajuszkája, morcos a képe, mert ahány répát eddig ki akart cibálni, mind belétörött a földbe. - Kit érdekel az ibolya? Még ha valami káposzta-féle volna ... ! 

A szellő meghallotta a közelben Harkály doktor kopácsolását. No per­sze, hát mindjárt ahhoz kellett volna sietnie! 

De bizony Harkály doktor csak farontó férgekkel foglalkozott, és éppen bosszús volt, mert napok óta hiába keresett egy kukacot a tölgyfa dereká­ban. 

- Egy madártapodtat se megyek innen! - jelentette ki. - Lehetséges, hogy éppen most fogom azt a kártevőt a csőröm végére kapni. Beláthatod, szellőcske, hogy nagyobb dolgok is vannak a világon, mint holmi erdőszéli ibolyácska ijedelme! 

A szellő most már egyenesen a medvéhez szaladt. 

- Te vagy az erdőn a legtekinté­lyesebb, a leghatalmasabb. Kérlek, segíts elgördíteni egy követ az ibo­lyáról! 

- Szedte-vedte, brummadza! Ép­pen azért nem mehetek - mordult nagyot a medve. - Hát nem látod, hogy egy vadméh megcsípte az orromat, mókés akkorára dagadt, mint egy krumpli? Ha így meglát az erdő né­pe, odalesz a tekintélyem! 

- Az ám! És megtudják, hogy mé­zet csentél! - gondolta magában a szellő, és szomorúan ült le egy faág­ra. Senkire sem számíthat, minden­kit csak a maga baja érdekel. A nagy sóhajtozásra egyszer csak kikukucskált odújából a mókus, akit az egész erdőben haszontalan mogyoró­pusztítónak, komolytalan bohócnak tartottak. Még a szellő is bizalmatlanul tekintett rá, amikor a mókus tudakolni kezdte, hogy mi történt.

— Könnyű neked, kutya bajod! — mondta keserűen.

— Már hogyne volna! — felelte a mókus. — Beázott az odúm, megavasodott a mogyoróm, és tegnap rám huhogott a bagoly. Egész éjjel nem jött álom a szememre!

— Akkor úgysem érsz rá törődni a más bajával!

— Dehogynem! Mondd csak el, olyan kíváncsi vagyok!

Addig kérlelte, míg a szellő kénytelen-kelletlen el nem mesélte az ibolya szerencsétlenségét. De lám, a haszontalan hamar megunta, végig sem hall­gatta, hanem egyszer csak se szó, se beszéd, faképnél hagyta. Úgy elillant ágon-bokron át, mint a villám.

— Minek is vesztegettem vele az időmet? — gondolta a szellő. — Inkább összeszedem, ami virágillat van az erdőn, és elviszem vigasztalásul sze­gény ibolyának.

Hanem azt a virágillattal teli kosárkát majdnem elejtette, amint az ibo­lyát újra meglátta. Mert az boldogan ágaskodott, nyújtózkodott a helyén, és éppen gyűrött szirombóbitáját igazgatta.

-- Ugye, már jól áll?

— Ki vette le rólad a követ? — álmélkodott a szellő.

— Egy kedves mókus. De neked is nagyon hálás vagyok.

— Ugyan, semmiség. Hová lett az a mókus?

— Ugyanazt mondta, mint te, aztán elszaladt. Most ott hintázik fent, az ágon. Nézd csak! Alig bír a jókedvével!

— De hiszen annak egy batyunyi gondja van!

— Hát látod... mégis! — mondta az ibolya, és csak mosolygott boldogan, kéken.

Mindenki felnézett a fára, hogy a mókus világnagy jókedvét megcso­dálja. Csak a csiga nem bírta nézni, és újra behúzódott a házába, a gyík pedig bebújt a kő alá.

— Mitől van az, hogy egyesek mindig olyan szerencsések? — makogta iri­gyen a nyúl, aki végre répához jutott, de férges volt a répa.

— Megáll a tudományom! — csapta földhöz piros sapkáját Harkály doktor, a medve pedig fancsali képpel rakott friss borogatást az orrára.

— Csak azt szeretném tudni — dörmögte —, hogy hol árulják az ilyen jó­kedvet? Szavamra, vennék egy bödönnel belőle! ...

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

2019. november 8., péntek

Fésűs Éva: A furfangos sündisznócska


Egyszer egy ordas farkas elindult erdőt keresni, amiben ő lehet az úr. Három nap, három éjjel csatangolt, mire talált egy kedvére valót. Nagyon szép kis erdő volt, sűrű bozóttal, vastag derekú fákkal, virágos tisztással, árnyas rejtekhelyekkel, csörgedező patakkal, és a csapásokon olyan láb­nyomokkal, hogy a farkas megnyalta a szája szélét: 

— Ez aztán változatos étlap! Itt letelepszem! 

Igen ám, de a ravasz róka is erdőt keresett magának, és ugyanakkor ér­kezett oda, amikor a farkas. Őt a fűben fészkelő madarak hangja vonzotta oda, és kedvtelve nézegette az ígéretes kis sűrűséget: 

— Ez már döfi! Ez éppen nekem való! 

Meghallotta a farkas, mit motyog orra alatt a ravaszdi, és előtte termett. 

— Lassan a testtel, lompos farkú barátom! Ez az erdő az enyém! 

— Tiéd ám a tegnapi harmat! — felelte a róka. — Hiszen azt sem tudod, hány lépéssel lehet megkerülni. 

— Majd megszámolom! — így az ordas. — Ész dolgában téged is lepipállak! 

— Eredj csak — bólintott a róka, és amíg a farkas nekifogott az erdőke­rülésnek, ő maga kifeküdt á napra sütkérezni, bolhászkodni. Éppen az utolsó bolhát csípte meg a bundájában, amikor a farkas lihegve, fáradtan, lógó nyelvvel visszaérkezett. 

— Pontosan ezer farkaslépés! — kiáltotta diadalmasan. 

— Az annyi, mint kétezer rókalépés — felelte nyugodtan a róka. — Micsoda? Hiszen te meg sem számoltad! 

— De kiszámítottam. A te farkaslépésed éppen kétszer akkora, mint az enyém. Tehát nekem kétszer annyit kellett volna lépnem, hogy megkerül­jem ezt az erdőt, mint neked, csakhogy nekem kétszer annyi eszem is van, és inkább pihentem egyet a napon! 

Dúlt-fúlt az ordas, de nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Annál in­kább sértette hiúságát a róka szemtelensége, mert észrevette, hogy az erdő sűrűjéből egyre több őzpofácska, mókusszem és vadmalac kíváncsi orra kandikál elő. Azok bizony aggódva lesték, hogy mi lesz, mert a szép kicsi erdő az övék volt, mióta az eszüket tudták, és sem a rókát, sem a farkast nem kívánták bele úrnak.

A róka látta, hogy mérges a farkas, ezért hát gyorsan azt ajánlotta:

— Tegyünk még egy próbát, hogy melyikünk az ügyesebb!

A patakparton két vihartörte ág hevert. A róka gyorsan felkapta a vas­tagabbikat, átvetette a vízen úgy, hogy a másik vége éppen átért a túlsó partra, aztán fogta magát és átsétált rajta. Az ágat azután gyorsan maga után húzta.

— No, ezt csináld utánam! — kacsintott vissza ravaszul az ordasra.

Ez is valami? — kiáltotta hetykén a farkas, azzal megfogta a másik ágat, ugyanúgy átvetette a patakon, mint a róka, és nekilódult. Csakhogy az az ág sokkal vékonyabb volt, és alig ért rajta a patak közepéig, hatalmas reccsenéssel leszakadt a farkas súlya alatt.

Csöpögve, prüszkölve, dühösen kászálódott ki a partra, mialatt az erdő kukucskáló népe az oldalát fogta nevettében. Csak a róka forgatta álnokul a szemét:

— Igazán sajnálom, ordas koma, de remélem, most már belátod, hogy ez az erdő engem illet.

Ebben a pillanatban elődöcögött a sűrűből a kicsi sün.

— Ne hagyd magad, hatalmas farkas!

— Téged meg ki kérdezett? — kaffantott rá a róka.

— Senki, de ma reggel a szél megsúgta nekem, hogy egy nagy farkast há­romszor akarnak lóvá tenni. Kétszer már megtörtént, mert ez a róka ala­posan megfuttatott téged az erdő körül, azután megfürösztött a patakban. Nem igaz?

— Tyűh! — nagyot üvöltött erre haragjában a farkas. Hiába vonyított a ravaszdi, hogy egy szó sem igaz az egészből, már nyakon is ragadta, és úgy megrázta, hogy csak úgy porzott.

— Eressz el! — nyüszített a róka. — Tiéd lehet az erdő, én a tájékára sem jövök többet, mert te vagy az erősebb!

— Na, ez már beszéd. Hordd el az irhádat!

Nagyot nyekkent a róka, amint a farkas fogai eleresztették, aztán usgyi! . . . Meg sem állt a hetedik határig.

Nosza, örvendeztek egyet a kerek erdőcske lakói — de csak egészen ke­veset, mert hiszen még mindig ott volt a farkas. Fenyegetően, fogát vicsor­gatva jelentette ki, hogy az erdő most már az övé, mindenki az alattvalója, és álljon előtte haptákban.

— Én nem tudok! — szólalt meg szepegve a sün. — Annyira lóg a bánattól az orrom.

— Teringettét, te talán nem örülsz annak, hogy mától kezdve én vagyok itt az úr?

— Dehogyisnem! Csakhogy a báránycombot, amit tiszteletünk jeléül át

akartunk adni neked, én ügyefogyott, beleejtettem egy öreg fa odvába. — Annyi baj legyen! — mondta mohón a farkas. — Hol az az odú?

— Ott ni! De alaposan bele kell hajolnod, mert nagyon mély!

A farkas nem kérette magát kétszer. Két lábra állt, és mindkét mellső lábával, fejével belemélyedt a fa sötét üregébe.

Hát, báránycombot egyet sem talált, de darázsfészket azt igen! Legalább száz mérges darázs zúdult fel azon nyomban, és csapott rá félelmetes zú­gással a betolakodókra.

— Jaj nekem, mi ez? — ordított a farkas.

— Most tettek téged harmadszor lóvá! — kacagott a kis sün, és örömében ide-oda gurult, mint valami tüskés gombóc.

Az ordas megpróbált menekülni, de a dühös darázsraj felhőként kö­vette.

Senki sem tudja, hogy hány darázscsípéssel úszta meg a kalandot, és azt sem, hogy meddig futott, mert a kis kerek erdőnek a tájékára sem mert jönni többé.

Őzek, mókusok, vadmalacok ujjongva táncolták körül a furfangos kis sünt, és azóta is mindennap vidáman játszadoznak a fák között, vagy a nap­foltos tisztáson.


Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Még egy mese Icinke-Picinkéről

Icinke-Picinke, a Kerek erdő tündérjelöltje senkire sem haragudott úgy, mint az öreg vaddisznóra. 

Amikor száraz gallyakból házikót épített magának a Széljárta tisztáson, az öreg vaddisznó meglátta, és szigorúan rámordult: 

— Itt akarsz letanyázni? 

— Én nem tanyázom, hanem lakom! — kapta fel a fejét sértődötten Icinke­Picinke. 

— Hát én is úgy értettem, de nem tanácsolom! 

-- Ki kérdezett téged, te csúnya, mogorva, öreg vaddisznó? Eredj innen, és máskor szebben beszélj, ha tündérjelölttel van dolgod! 

Az esetnek hamarosan híre ment az erdőn. Fejek hajoltak össze, lom­bok súgtak-búgtak, ahogyan az már szokás, és természetesen mindenki Icinke-Picinkének adott igazat. 

Amikor elkészült a házikó, Icinke-Picinke kiült eléje egy gombaszékre, és minden arra járótól megkérdezte: 

— Ugye, szép? 

— Nagyon csinos! — mondta a mókus, bár titokban elképedt, amikor meg­látta, és azt gondolta: micsoda keszekusza tákolmány! De hát egy tündérje­lölttel nem tanácsos haragba keveredni. 

Azután az őzek sétáltak arra. Megálltak, mintha földbe gyökerezett vol­na a lábuk. 

— Csodálkoztok, ugye, hogy milyen szép? — kérdezte tőlük is Icinke­Picinke. 

— Ó, hogyne, hogyne — bólogattak az őzek, pedig azt akarták mondani, hogy rossz helyen van, éppen ott, ahol az erdei szelek a legvadabbul szok­tak kergetőzni. De hát egy tündérjelölt biztosan jobban tudja, miért akar azon a helyen lakni. 

A róka három bókot is kanyarított előtte, lombos farkincájával: 

— Minő bájos kis tündérpalota! — mosolyogta, aztán alig várta, hogy be­érjen a csalitba, és minden ismerősének gúnyosan újságolja: 

— Láttátok azt a vityillót? Száraz gallyakból rakta, a kis ostoba!

Icinke-Picinke mindezt nem hallotta. Ő csak a kedveskedő hízelgést, a szép szavakat raktározta el az emlékezetében. A vadmacska dorombolását, szarkáné elragadtatott cserregését, a gerlék mindig helyeslő búgását: —Uúúgy van! Uúúgy! Uúúgy van! 

A háza előtt álló, bókoló bogáncsot azért nem kapálta ki, mert mindenki­nél alázatosabban hajlongott, és ez nagyon tetszett Icinke-Picinkének. 

— Csodaszép ez az erdő — állapította meg minden derűs reggelen —, csak az a barátságtalan vaddisznó ne járkálna benne! 

Látta, hogyan dagonyázik a pocsolyákban, hogy vastagon vizes, sáros lesz a szőre, azután nekidől a vakaró-fának, azon dörzsölgeti magát tisz­tára, ha ugyan egy vaddisznó egyáltalán tiszta lehet. Ezen az ötletén olyan jót nevetett, hogy amikor a mókus meghívta uzsonnára, annak is elmondta. Most már ketten nevettek rajta. 

Attól kezdve, ahol csak tehette, kifigurázta az öreget. Hol itt ejtett el róla egy csípős megjegyzést, hol amott, és mindig akadt hálás közönsége. Az öreg vaddisznó hallotta is, nem is. Egyik fülén be, a másikon ki. Az a fő, hogy mindig akadjon pocsolya, és ősszel potyogjon a makk! 

Egyszer aztán, egy szép napon ebéd után, amikor Icinke-Picinke elszun­dikált, kirándulók mentek át a Széljárta tisztáson. Egyikük eldobott egy égő cigarettát, sebtében el is taposta, de a kis parázs tovább hunyorgott a tavalyi, száraz avaron. Senki sem vette észre, csak a szél. Nyomban éleszt­getni kezdte: 

— El ne aludj, hékás! Jót mulathatnánk ketten! 

Icinke-Picinke arra ébredt, hogy füst kaparja a torkát. 

— Ejnye, mi ez? — nézett ki a gally-házikóból, de mindjárt vissza is hőkölt. 

A ház előtt fenyegető, piros láng táncolt, nyelvét öltögetve, mint valami gonosz törpe, aki éppen most határozta el, hogy óriássá akar nőni. Jött, jött, egyre közelebb, és Icinke-Picinke rémülten látta, amint a:z álnok bó­koló bogáncs előtte is alázatosan mélyre hajlik, úgy segít neki. A kis tün­dérjelölt ki sem tudott lépni az ajtaján, hogy elszaladjon. Ijedtében akko­rát sikoltott, hogy minden madár felrebbent, minden virág megcsendült az erdőn. 

— Segítség! Tűz van! 

Egy szempillantás alatt talpon volt mindenki, és futásnak eredt. De nem a tisztás felé, ahogyan Icinke-Picinke remélte, hogy őrajta segítsen, hanem el, minél messzebbre a bajtól. A mókus, az őzek, a róka, a vadmacska mentették az irhájukat, amerre láttak. Elrepült szarkáné, el a vadgalambok, mert talán azt gondolták, azért tündér Icinke-Picinke, hogy segítsen ma­gán. Bár az is lehetséges, hogy ijedtükben semmi sem jutott eszükbe. 

Icinke-Picinke azonban még nem rendelkezett semmiféle különleges varázserővel, és úgy félt, mint egy megszeppent kislány, amint ott állt ma­gára hagyottan, tehetetlenül a gallyházikó ajtajában. 

Egyszer csak nagy csörgés-zörgés ütötte meg a fülét. Ettől még jobban reszketni kezdett, mert azt hitte, máris tüzet fogott a gallyházikó a feje felett. 

De nem az okozta a furcsa zajt, hanem az öreg vaddisznó jött sárosan, csatakosan, egyenesen a délutáni dagonyázásból. Szó nélkül nekiment a lángoló fűnek, ráhemperedett, és addig hengergőzött rajta ide-oda a vas­tagon iszapos, hatalmas hátával, amíg az utolsó szikrát is el nem oltotta. 

Akkor elégedetten azt mondta: — Nnna! — és újra eltűnt a sűrűben. 

Icinke-Picinke nem hitt a szemének! Hirtelen azt gondolta, talán csak álmodta az egészet — de ott volt a leperzselt fű, és a füst még sokáig ter­jengett a levegőben. Csípte szemét, orrát. 

... Másnap szedett egy nagy kosár szamócát, és elindult megkeresni az öreg vaddisznót. Útközben ezzel is, azzal is találkozott. 

— Ó, mennyire örvendek, hogy épségben látom! — köszöntötte a róka, de Icinke-Picinke elfordította a fejét. 

— Csakhogy nem esett bajod! — szaladt elébe a mókus, de Icinke-Picinke kitért az útjából. Lesütött szemmel, lehajtott fejjel kopogtatott a bükkfa derekán, amelynek árnyékában rátalált az öreg vaddisznóra. 

— Jó napot kívánok, szeretném megköszönni — kezdte halkan, de az félbeszakította: 

— Ne köszönj semmit, hanem sürgősen költözz el arról a tisztásról, mert az a legrosszabb hely az egész erdőben. Házat pedig ne építs száraz gally­ból! A múltkor is ezt akartam mondani, de nem hallgattál végig. 

— Igenis — dadogta Icinke-Picinke —, de nemcsak ezért jöttem. 

— Sejtettem! — morgott az öreg. — A magamfajták nem valami tetszetős legények. De ha valaha is igazságos tündér akarsz lenni, akkor sohasem szabad ilyesmiből ítélned. 

— Igenis ... értem ... de nem égett meg a hátad? — kérdezte óvatosan Icinke-Picinke. — Hoztam rá balzsamot. 

— Az én hátamra? Hahaha! — nevette el magát az öreg dagonyás. — Még mit nem? Többet ért azon a jó vastag sárréteg, nem is éreztem a tűz melegét! ... Hanem ide süss, te tündérjelölt! Igazán elővehetnéd már azt a szamócát a kosaradból, és megehetnénk, mert jobban ráéheztem, mint a tavalyi makkra! .. .

No, mit mondjak még? ...

Mind megették.


Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

2019. november 7., csütörtök

Fésűs Éva: Kajlatapsi

Kajlatapsi olyan lusta volt, mint az útszéli kő. Az sem mozdult, csak ha valaki odébb lökte. Kajlatapsi is naphosszat feküdt volna a zizegő vetés gyöngeszép árnyékában, ha szomszédai oldalba nem bökik:

— Hé, Kajlatapsi, indulás! Megyünk répát egyelni!

Kelletlenül tápászkodott fel, és beállt a sor végére, egy nagyothalló öreg nyúl mögé, aki mindig az előtte haladókat figyelte, és nem vette észre, amikor Kajlatapsi az egyik fordulóban lemaradt.

Mindjárt befeküdt egy lapulevél alá, és édes, ropogós répáról kezdett álmodozni, amit a többiek éppen most húzkodnak ki nehéz munkával a földből. Sebaj, csak huzigálják, jut abból őneki is!

Amikor a nyulak befejezték a répaegyelést, ami tapsinyelven annyit je­lentett, hogy minden egyes répát felszedtek, ami csak útjukba került a ve­teményeskertben — hazafelé indultak. Ki talicskán tolta, ki zsákban cipelte a répát, s közben pödörgették a bajuszukat, és beszélgettek a zöldségter­mésről meg az időjárásról.

Amint közeledtek, Kajlatapsi elkezdett torkaszakadtából sírni. — Hát téged mi lelt? — állt meg a tapsifüles menet.

— Jaj, jaj nekem, kiraboltak! — siránkozott Kajlatapsi. — Én is erre vittem haza a répámat, de ebben a fordulóban nekem támadt Kucu néni fekete malaca, és mind elvette!

A nyulak annyira felháborodtak az eseten, hogy elmentek, és mielőtt egyet is visíthatott volna, jól elnáspángolták a fekete malacot, azután kár­pótlásul mindegyikük adott egy-egy falat répát Kajlatapsinak.

Ez volt hétfőn.

Kedden salátalevélért mentek a nyulak. Kajlatapsi felbuzdulva előző napi sikerén, hasonlóképpen cselekedett. Csakhogy most azt kiabálta a gazdag salátarakománnyal hazafelé tartó nyulak elé:

— Jaj, jaj nekem, annyi salátalevelem volt, hogy alig bírtam, de jött az iz­gága gúnár, rám ijesztett, és mind elvitte a ludainak!

A nyulak megint felhorkantak, elmentek, és mielőtt egyet gáginthatott volna, jól megtépázták az izgága gúnár tollazatát. Azután annyi salátaleve­let adtak Kajlatapsinak a sajátjukból, hogy alig győzte elropogtatni.

Szerdán egy káposztáskert volt soron, oda mentek a nyuszik, káposzta­torzsáért. Ez volt a legnehezebb munka, mert a sok levelet előbb minden fejről le kellett rágniok, hogy hozzájussanak a torzsához. De mire a közeli madárijesztő észbe kapott volna, már tele puttonyokkal ballagtak hazafelé.

Kajlatapsi nyöszörögve várta őket a kanyarban.

— Jaj nekem, jaj, drága füles társaim! Olyan gyönge, finom káposztator­zsám volt három zsákkal, mint a vaj, de szembejött velem a Menyhért kecske, megrúgott, elvette tőlem és mind megette!

Több se kellett a nyulaknak! Micsoda dolog ez? Mentek, és mielőtt egyet is mekkentett volna, jól elagyabugyálták a Menyhért kecskét, azután megvendégelték Kajlatapsit a káposztatorzsa javával, hogy egy kicsit meg­vigasztalódjék.

Csütörtökön Kajlatapsi meg sem várta, hogy hívják. Magától beállt a sor végére, még azt is elfelejtette megkérdezni, milyen munka lesz ma soron. No, de sebaj, majd kiderül!

Most is nagyot aludt a lapulevél alatt, azután, amikor közeledett a vi­dám, tapsifüles társaság, visítani kezdett:

— Segítség! Segítség! Megtámadtak! Ellopták tőlem egész napi munkám gyümölcsét!

— Miféle gyümölcsét, te Kajlatapsi? — állt meg előtte csodálkozva a vezér nyulambulam.

— Hát azt — makogta Kajlatapsi —, amiért együtt fáradoztam veletek. — Velünk? — néztek össze a nyulak. — Te velünk voltál?

— Bizony, ott dolgoztam, görnyedtem, fáradoztam a sor végén, egy percig sem pihentem, minden erőmet e nemes munkába fektettem, akárcsak az elmúlt napokban a répáért, salátáért, káposztáért — de lám, mint akkor, most is kifosztottak!

Erre a nyulak akkorát nevettek, hogy az oldalukat fogták. Hanem aztán szúrós lett a vezér nyulambulam bajsza, de bökött a többié is, akár a tüske!

— Mi az esetről a véleményetek? — fordult hozzájuk, mire azok válasz he­lyett nekiestek Kajlatapsinak, és úgy elagyabugyálták a haszontalant, mint a malacot, a gúnárt és a kecskét együttvéve.

Kajlatapsi csak később tudta meg, hogy a nyulak aznap egyik vetemé­nyeskertben sem jártak, hanem bukfencversenyt tartottak a domboldalon.


Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: A korcsolyázó mackó

Elmesélem, mi történt a télen Dörmikével. 

Dörmike kövér kis medvebocs. Nyáron úgy mozog a málnás dombolda­lon, mint egy barna gombóc, Gyertyaszentelőkor pedig kinéz a barlangjá­ból, mint afféle rendes mackó, megszimatolni, hogy késik-e a tavasz. 

Az idén bizony késett. De a gyerekek, akik az erdőszéli tavon korcso­lyáztak, nemigen bánták. Vidám zsivajuk elhallatszott a medvebarlangig. 

Dörmike látta tulajdon árnyékát a sziklafalon, és hallotta az okos med­vepapa dörmögését:


— Télnek, fagynak nincs még vége, 

visszabújunk ma estére! 

Medvamama ráduplázott: 

— Nem lábolunk ki a hóból, 

derekam is rosszat jósol! 

Sehogy sem tetszett ez Dörmikének. Ő csak azt látta, hogy süt a nap, va­kító téli szépségében pompázik az erdő. No és a gyerekek úgy kacagtak a jégen, hogy megirigyelte őket. Alig várta, hogy arrafelé settenkedhessék. Hiába károgott a fán Varjú néne, hogy: 

— Édes öcsém kár, kár, veszedelem vár, vár! — Dörmike elbújt egy vastag fatörzs mögé, onnan kukucskált ki. Karcsi, Pista, Julika, Panni mind ott korcsolyáztak a tükörsima jégen. A mackónak tátva maradt a szája. Hogyisne! Míg ő a dohos medvebarlang­ban kuporog, és öreg medvék horkolását hallgatja, addig ezek itt vidáman szórakoznak. Csak egy kis fényes valamit kell a lábukra csatolniok, és már­is repülni tudnak a jégen. 

Nagy pattogással végighúzta körmeit a fa derekán, és akkorát brummo­gott bánatában, hogy a gyerekek észrevették. 

— Jaj, a medve! — kiáltották rémülten, és korcsolyáikat lerugdalva száz­felé szaladtak. 

Több se kellett a mackónak! Lecammogott a tó partjára, és próbálgatni kezdte tányértalpára a korcsolyákat. 

Meglátták a cinkék, köréje sereglettek. Kisvártatva odasompolyogtak a szarvasok, őzek, sőt még a rókák is. Egy mókus felébredt, kinézett az odújából, és mindjárt ajánlkozott, hogy befűzi a korcsolyaszíjakat. Támadt akkora csődület, hogy a legkisebbik nyúlgyerek már nem is látott jól, pedig lett volna néznivaló.

Csak Varjú néne kiáltozott a fán, hogy:

— Kár, kár, jaj de kár! Jégre ment a medve már!

Bizony, a meggondolatlan mackó négy korcsolyával a tányértalpain neki­ment a síkos jégnek.

Jobbra lódult, balra lendült,
széles ívben körbeperdült,
egyik lába hátra húzott,
másik három félrecsúszott,
hosszan siklott, mindig arra,
amerre épp nem akarta!
A mókusok úgy kacagtak,
majd az ágról leszakadtak,
látva, hogy a mackót játszva
viszi a négy korcsolyácska!

A nagy nevetéstől aztán hirtelen megrepedt a tó jege. Dörmike nagyot puffant, és nyakig elmerült a lékben. Prüszkölt, csapkodott, krákogott! Sze­rencsére nem volt mély a tó, a mókusnak meg akadt annyi esze, hogy Pannika ottfelejtett piros sálját a medvebocs nyakába akassza. Nekiru­gaszkodott az erdő népe: — Hó-rukk! Hó-rukk!

Húzta, aki csak bírta! . . . Még a cinegék is ráültek a bocs feje búbjára, és — mert több nem telt tőlük — hát a fülét húzták.

Most károgott csak igazán a varjú! Meghallotta a mosolygós napocska, ijedtében elbújt, és olyan hideg lett, hogy mire az állatok partra ráncigál­ták Dörmikét, tele volt a bundája jégcsapokkal. Csak úgy csilingeltek, amint átfutott az erdőn!

A barlang sziklafala messziről visszhangozta az állatok csúfondáros ne­vetését:

— Tóba pottyant a nap hőse,

Korcsolyázó Dörmögőcske!

Otthon alig ismert rá az édesanyja. Igazán szerencse, hogy medvepapa már régen kidobta a somfabotját, de talán amúgy sem vette volna elő, hi­szen a bocsa így is elég jó leckét kapott, meg egy alapos náthát, ráadásnak.

Még most is issza a hársfateát. Ha télen megfájdul a torkotok, igyatok meg ti is egy csészével!

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

2019. november 6., szerda

Fésűs Éva: Tündérmese

Mese után jártam. Fűnél-fánál hallgatóztam. Hát, egyszer csak ezt hal­lottam: 

— Édes-mézes jó napot, Mackó bácsi! 

— Jó napot, te kis miaszösz! Hát téged mi szél hozott erre? 

— A tavaszi. De nem Miaszösz a nevem, hanem Icinke-Picinke tündér! 

— Nohát, az Icinkét elhiszem, sőt még a Picinkét is, de hogy tündér vol­nál, te mákszemnyi kislány...? 

— Márpedig az vagyok! Nézz csak meg jobban! 

Arcocskám rózsaszirom selyme, hajam holnapi pitypang pelyhe, szavam patakvíz fodrözása, 

könnyű lépésem szél futása. 

Ingemet napsugárból szőtték, belehímezték füvek zöldjét, 

árnyékkal szegték, fénnyel varrták, piros hajnalon kivasalták! 

— Ezt nevezem! Brumm! De hát a többi? 

— Miféle többi? 

— Ami még kell a tündérséghez. Például jó szem! 

— Ó, nagyon jó szemem van! Ha akarod, megmondom, hogy száz lépés­nyire innen otthon van-e a csigabiga! 

— Nem úgy értettem, hanem ... nézd csak! Már kora hajnal óta vesző­döm azzal, hogy kifésüljem a gubancos bundámból ezt a sok bogáncsot, de a hátam közepét sehogyan sem érem el. 

— Kár is vele vesződni! Inkább vágj le nekem egy szép vesszőt a patakra hajló fűzfáról! 

— Azt ugyan minek? 

— Varázspálcának! 

— Dehogyis vágok! Hiszen a fűzfa csupa bolyhos barka, arany méhecskék raja zümmög rajta!

— Ej, hát nem érted, Mackó bácsi? Ha meglesz a varázspálcám eet suhintok, és máris minden bogáncs kipotyog, minden gubanc kisimul bundádból! 

— Nem lehetne inkább ezzel a tobozfésűvel . . . ? 

— Mit képzelsz? Egy tündér sohasem vesződik, csak varázspálcával dol­gozik ... No, ugye levágod? 

— Sajnálom. Szó sem lehet róla. 

— Nahát, milyen mogorva, csúnya medve vagy! Megyek, keresek másva­lakit, aki barátságosabb! .. . 

— Napfényes jó napot, mókuska! 

— Lehet, hogy neked napfényes, pajtikám, de bezzeg nekem beborult: — Nem vagyok pajtikám, hanem Icinke-Picinke tündér. 

— Csakugyan? Soha jobbkor nem találkozhattunk volna. Nézd, most jö­vök az evetkebereki vásárról, ott vettem ezt a rengeteg diót, de kátyúba szaladt a talicskám kereke, és egyedül nem bírok vele. 

— Ne is erőlködj, inkább vágj le nekem egy vesszőt erről a mogyoró­bokorról! 

— Ilyenkor? Hiszen csupa rügy! Minek az neked? 

— Varázspálcának. Megsuhintom jobbra, megsuhintom balra, azt mon­dom közben, hogy: abrakadabra! ... és máris fut tovább a talicskái. mókuska! 

— Kérlek, inkább segíts megemelni! Ha ketten nekirugaszkodnánk...

—Tündér létemre? . . . Hogy képzeled! No, vágd azt a vesszőt, gyorsan!

— Eszemben sincs! Hogy kevesebb legyen ősszel a mogyorótermés? Rü­gyező ágat lemetszeni vétek.

— Nahát, milyen irigy mókus vagy! Megyek is tovább. Tudd meg, hogy varázspálca nélkül nincs varázslat!

— Szövögetős-kötögetős jó napot, Pók néni!

— Ej, nem lesz abból semmi, te kis fityfiritty!

— Nem vagyok Fityfiritty, hanem Icinke-Picinke tündér.

— Tündér? . . . Akkor segíts rajtam! Elszakadt a fonalam, és elgurult a gombolyagom, oda le, valahová a fűbe. Nem tudom folytatni a munkát, pedig olyan szép hálómintát eszeltem ki.

— Ne is folytasd! Inkább messél nekem ott fent egy vadrózsaágat!

— Dehogyis metszek, hiszen csupa új hajtás ez a gyöngeszép vadrózsa­bokor! Nem látod?

— Látom, de nekem várázspálca kell a tündérségemhez. Akkor csak su­hintanék hármat, és máris előkerülne az elveszett gombolyagod.

— No, ha így véled, kár a szóért. Ilyen tündérnek megteszi egy száraz ág is!

— Jaj, milyen szívtelen vagy, Pók néni! Meg is mondalak fűnek-fának! Még a pataknak is megmondalak, ha addig el nem pityergem magamat . hüpp-hüpp-hüpp!

— Jaj de jó, megjött az eső! Brekeke!

— Elhallgass, kotnyeles béka! Ez neked eső? Sose láttál még tündér­könnyeket?

— Azt nem, te Icinke-Picinke, de hallottam, hogy árulkodtál a pataknak.

— Nem árulkodtam, csak panaszkodtam. Varázspálca nélkül sosem lehet belőlem igazi tündér.

— Ó, ha tudtam volna! . . . Éppen Ina reggel faragtam ki egy holdlátta nád árnyékát varázspálcának!

— Igazán? Hol van?

— Sajnos, az a csibész erdőszéli szellő elragadta tőlem.

— Hová vitte?

— Fűbe ejtette, kátyúba hempergette, de az is lehet, hogy a medve bun­dájába rejtette. Ha nem vagy rest, szép sorjában utánanézhetsz!

— Fűbe... kátyúba medvebundába . ? Hiszen én tudom, hol vannak ezek! De ha becsaptál, zöldfejű béka, jaj neked! 

— Attól nem félek, brek-brek-brek! .. . 

— Nini, hát visszajöttél, Icinke-Picinke! Hiába, nem kapsz rózsaágat! — Nem is kérek, Pók néni! 

— Hát mégis van már varázspálcád? 

— Nincs, pedig már az egész füvet átgereblyéztem érte. Hanem a fonala­dat megtaláltam. Kapd el, kérlek! 

— Hopp! . . . Milyen ügyes vagy! Nagyon köszönöm, tündérke! — Nincs mit, Pók néni. Biztosan a kátyúban lesz az a pálca! 

— Nini, mókuska, te még mindig itt szomorkodsz? 

— Senki sem jött erre, aki segíthetett volna! 

— No, akkor emeljük meg ketten azt a talyigakereket. Hó-rukk! 

— Köszönöm, hogy mégis megesett rajtam a szíved, tündérke. Fogadd el ezt a néhány szem diót! 

— Nem dió kell nekem. Én a varázspálcámat keresem, de lám, ebben a mélységes mély kátyúban sem lelem. Most már csak a medvebundában lehet . . . Megengeded, Mackó bácsi? 

— Már hogyne engedném, Icinke-Picinke, kivált, ha közben a bal lapoc­kám tájékát is megvakargatod! Ott, ott! Ejha, de jól esik! ... És milyen ügyesen bánsz ezzel a tobozfésűvel, meg se húztad a gubancaimat! 

— De a te vastag bundádban sem találom a varázspálcámat! 

— Hát persze hogy nem, amikor ott van a pirinyó kezedben! 

— Ne tréfálj, Mackó bácsi! Én nem látom. 

— Azért, mert láthatatlan. 

— Akkor te hogyan láthatod? 

— Éreztem, mert varázsoltál vele. Egykettőre rendbe hoztad a bundámat. 

— Ez igaz . .. de hát ez varáislat volna? 

— Nálad a varázspálca, te tudod! 

— Csakugyan igazad lehet, mert az előbb Pók néne, meg a mókus is már tündérnek neveztek! 

— No látod! Azoknak is varázsoltál? 

— Nem . . . azazhogy... csak éppen segítettem egy kicsit. De hiszen ezt máskor is megtehetem, bárkinek! 

— Mégiscsak okos kislány vagy te, Icinke-Picinke! 

— És tündér! . . . Ugye, most már te is elhiszed? 

— Brum . . . brum . brum . 

Akárhogy hegyeztem a fülemet, a szél elvitte Mackó bácsi válaszát. Csak azért nem futottam utána, mert úgyis mackóul mondta.

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: A lámpás titka

Olyan szép, verőfényes nyári reggel volt, hogy a nyúl alig hitt a tulajdon tapsi fülének, amikor a vadrózsabokorból panaszos hangot vélt hallani. Kinek lehet ilyenkor bánata, amikor az egész világ csupa virágillat és bol­dog zümmögés? 

Közelebb merészkedett a bokorhoz, s hát csakugyan sírdogált ott egy jánosbogár, az egyik viruló ághegyen. 

— Miért sírsz, Jánoska? — ágaskodott fel hozzá a tapsifüles. 

— Hogyne sírnék-rínék, amikor elveszítettem a lámpásomat! — zokogta a kis szürke bogár. — Tegnap este még megvolt, egész éjjel tündökölve világí­tott, de hajnalra nyoma veszett. Mi lesz velem, ha estig sem kerül elő? El fogok tévedni a sötétben. 

A nyuszi répáért indult volna, de azt gondolta, ekkorra bajban csak nem hagyhatja magára ezt a bánatos bogarat. Barátságosan meglengette a fülét: 

— Tudod mit? Kukucskáljunk bele a virágok kelyhébe. Te elindulsz erre, én meg arra, és a kék virágú katángkórónál találkozunk! 

Úgy is lett. Kandikáltak, kukucskáltak mind a ketten, erre, arra, amarra, de a kék katángnál üres kézzel találkoztak össze. 

Jaj, hol lehet az a lámpás? Talán a föld nyelte el? 

A nyuszi hosszú fűszálakat kezdett dugdosni a földi lyukakba, de csak egy tücsök tüsszentett nagyot az egyikben, és morcosan dugta ki a fejét. Aludni akart, mert egész éjjel muzsikált, de amint meghallotta, mi történt, neki is megesett a szíve a síró jánosbogáron. 

— Hárman többet látunk! — mondta. — Ti nézzétek a fűben, én pedig min­den ismerősömhöz bekukkantok, minden csigaházba bekopogtatok. 

Úgy is tettek. Eljutottak egészen az erdő széléig, de a lámpást sehol sem lelték. 

Az erdőszéli avarban szembedöcögött velük a sün. 

— Jó reggelt, szúrós gombóc! — mondta a nyúl. — Nem láttál valahol egy jánosbogár-lámpát? 

— Szúrós gombóc csak akkor vagyok, ha kajlafülű idegenek felidegesíte­nek — felelte önérzetesen a sün —, és most éppen korai vadkörtéért indultam, de azért szívesen veletek tartok, hogy segítsek azt a lámpást meg­keresni. 

Most már négyen mentek tovább: a nyúl, a tücsök, a sün, no meg a szi­pogó, szepegő jánosbogár. 

A sün az egész tavalyi avart felforgatta, mégsem bukkant a lámpás nyomára. A nyúl minduntalan felágaskodott és fülelt, hogy nem hallja-e hírét valahonnan, de a méhecskék csak a várható méztermésről zümmög­tek, a madarak a fiókáikkal dicsekedtek, a szél pedig semmiségeket sut­togott. 

Azután találkoztak még az őzzel, a mókussal, akik mind segítettek a ke­resésben, és malackával, aki ügyes orrával feltúrta a földet, ki is fordított néhány sáros gyökeret meg egy nagy krumplit — csak éppen a lámpást nem találták. A jánosbogár úgy sírt, hogy egy rózsaszínű virágszirmot fel kellett szabniok zsebkendőnek. 

Ez éppen Mackó bácsi barlangja előtt történt. Ki is nézett a nagy szipá­kolásra, tanakodásra. 

— Ki bántott téged, jánosbogár? — kérdezte, mire a nyúl, a tücsök, a sün, a mókus, az őz és a malacka egyszerre kezdtek makogni, göcögni, cirpelni és visítani, amiből Mackó bácsi azt gondolta, hogy ez egy haszontalan, lár­más társaság, akik valamennyien bántották szegény Jánoskát. Fel is emelte nagy, barna mancsát, hogy közéjük csapjon, de akkor a jánosbogár odaült az orrára, és onnan kérte szépen, könyörögve, esdekelve, hogy ne bántsa ezeket a derék pajtásokat, akik mind segítenek neki az elveszett lámpást keresni. 

— Miféle lámpást? — figyelt fel Mackó bácsi a szóra. 

— Hát azt, amivel este világítok magamnak, hogy el ne tévedjek a sötét­ben. Egész éjjel megvolt, de mára virradóra nyoma veszett. 

Mackó bácsi akkorát nevetett, hogy minden foga látszott. Menekült is Jánoska rémülten a nyuszi bal füle mögé. 

— Gyere no, ne félj! — mondta a medve. — Meghívlak a pajtásaiddal együtt egy kis málnára, a barlangomba! 

— Köszönjük szépen — felelték azok egyszerre —, de mi inkább továb ke­ressük a lámpást, mert már dél van, és ha nem lesz meg estig, Jánoska eltéved! 

— Előbb gyertek be! ... Gyertek be, ha mondom, rontom-bontom, ne áll­jatok itt, mint a fatuskók!

Az őzike hiú volt, nem szerette, ha fatuskónak nevezték, belépett hát a hívásra. A többiek sem szabódtak sokáig, mert meglehetősen éhesek vol­tak, és természetesen akkor már a jánosbogár is utánuk röppent. 

Amikor már mind bent voltak a barlang sötétjében, és éppen kóstolgatni kezdték a málnát, egyszer csak felvisított a Malacka: 

— Nini, ott a lámpás! Megvan a lámpás! 

— Hol? — fordultak arra valamennyien. 

— Hát a Jánoskánál! Nézzétek, milyen szépen világít vele! 

No, el is ámult mindenki ezen a varázslaton, de legjobban maga a já­nosbogár. 

— Köszönöm, Mackó bácsi, köszönöm! — ismételgette boldogan. 

— Ne nekem hálálkodj, hiszen el sem vesztetted a lámpásod — felelte az öreg medve. 

— Ugye, most tréfálsz? 

— Eszemben sincs! Te magad vagy a lámpás. A potrohod világít a sötét­ben, de mihelyt jön a reggel, a nappali ragyogásban elhalványul a fénye. 

— Csodálatos! — álmélkodott az őzike. 

— Nagyszerű találmány! — bólogatott a sün. 

— Jaj, de muriiiiis! — visított malacka, és vele együtt ujjongott a mókus meg a tücsök is, csak a nyúl húzta fel kissé az orrát: 

— Hallod-e, Jánoska, te ugyan bolonddá tettél minket! Fél napig keresgél­tünk hiába, ahelyett, hogy a magunk dolga után jártunk volna. 

— Én nem hiszem, hogy bolondság volt — dörmögött közbe Mackó bácsi. — Sőt, most már az volna az igazi, ha ezt az egész szép napot vidáman együtt töltenétek! 

Úgy is tettek. Minden málnát megettek, utána a tisztáson táncra kere­kedtek. Akkor már a nyúl is bukfencezett örömében, és csak akkor hagyta abba, amikor száz meg száz jánosbogár fénye kezdett tündökölni a nyári alkonyatban.


Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Budavásár

Valamikor nagyon régen, amikor még híre sem volt nyusziprémnek vagy medvebundának, az állatok csupaszon áztak-fáztak a kerek erdő közepén. Az őzike sírva fakadt, hogy mi lesz, ha odaér a tél csikorgó hidege.
Megtudta a dolgot egy mesebeli kis szűcs. Nosza, nagyot gondolt! Ládáját felnyitotta: volt abban fényes szőrme, tündérkabátok puha bolyha. Majd ő varr az állatoknak bundát! Tüstént munkához látott. Ollója éjjel nappal csattogott, kezében ficánkolt a tű, látástól vakulásig. Amikor elkészült, szekérre rakta a temérdek bundát, és kihajtatott a kerek erdőre. Ott nagy hangon hirdetni kezdte:

– Megnyílott a bundavásár
tessék, őzek és nyuszik!
Annak jut a legszebb bunda,
ki keveset alkuszik! 
Van itt, kérem, mindenféle
nyusziködmön, rókaprém,
jó meleg a háta, ujja,
divatosra szabtam én.
Kifordítom, befordítom,
vállatokra igazítom,
mókus farka, medve mancsa,
nyuszi füle belefér!
Bújjék bele, aki fázik,
s nem ijeszti meg a tél!

Támadt is akkora tolongás, hogy a mókus nem találta meg az elejtett mogyorót. Az öreg medve tüstént odatoppant:

– Örülnék, ha nekem adnád 
ezt a szép, bozontos barnát. 
Lépesmézzel fizetek!

– Áll az alku – szólt a kis szűcs -, viheted!
Jött a róka:

– Jaj, de csinos 
ez a piros, sima, 
rám szabott kabát!
Adok érte egy kacsát!

Vette, vitte. És mögötte jött a többi. Tolakodtak, furakodtak, könyököltek, veszekedtek, igyekeztek, csak hogy mindnek jusson bunda. Az őz gombát hozott érte, s kapott egy szép, pettyegetett, barna prémet. Bokázott is, olyan szép lett!
Bundát vett a vidra, pocok, ürge, menyét meg a borz. A zsugori, mérges hörcsög jó sokáig válogatott, s nem akarta kifizetni tömött pofazacskójából a maréknyi búzamagot.
Annál jobban ugrabugrált örömében a kis mókus, amikor belebújhatott rozsdabarna kabátjába:

– Nem is ázom, nem is fázom,
olyan meleg a kabátom!

Felöltözött a farkas, a vaddisznó, a nyúl. A mesebeli kis szűcs boldogan látta, hogy pompásan sikerült a vásár. Már éppen hazafelé készülődött, amikor váratlanul megszólította egy félénk hangocska.

– Mesebeli kis szűcs, én is nagyon fázom.  Nem volna még egy bundácskád?

Nézi a kis szűcs, hogy ki az?… Hát, egy szegény sündisznó didergett a fűben. A nagy tolongásban az erősebbek minduntalan hátralökték, és neki nem jutott bunda.
– Ejnye – vakarta a füle tövét a kis szűcs -, miért nem igyekeztél, ügyeskedtél jobban? Már mindent eladtam. – Nézd meg, hátha mégis akad valami!
– Mondom, hogy semmim sincsen, hacsak…
– Hacsak???… – kérdezte reménykedve a sün, és apró szeme úgy csillogott, hogy a kis szűcs igazán megsajnálta. – hacsak ezt az ócska tűpárnát nem veszed a hátadra – mondta.
Mit volt mit tennie a szegény kicsi sünnek, annyira fázott, hogy a ronggyal bélelt tűpárnát azonmód magára vette. Beborította hátát, fejét.
Hát bizony, ezzel nem nagyon dicsekedhetett!
Legelőször a nyúl vette észre. És kacagva hátracsapta a fülét.
– Oda nézzetek, hogy néz ki a sün!
– Ó, te ostoba! Hogyan választhattál ilyen csúfságos bundát? - kényeskedett az őz. 
– Hiszen ez szúr!
– Mondhatom, jól megjártad! – kiáltotta hetykén a mókus, és mindjárt csúfolni kezdett: 
– Tüskés disznó! Tüskés disznó!Szegény kis sün, akármerre fordult, mindenütt csúfolódó, fintorgó
pofácskákat látott. De akkor ijedt meg csak igazán, amikor még a róka is eléje toppant, és szemtelenül kötekedni kezdett vele:
– Micsoda bunda! Hahaha!… No, hadd lássam legalább, hogy elöl vagy hátul gombos-e?
– Nem mutatom meg! – mondta a sün, és gyorsan összegömbölyödött ahogy csak bírt. Reszketett félelmében, hogy most mi lesz?
Róka koma meggondolatlanul odakapott.
– Hááá!… Aúúúú! – üvöltött is akkorát a következő pillanatban, hogy a cinegének torkán akadt a nóta. A rókát úgy összeszurkálta a sok kis meredező tű, hogy rémületében futásnak eredt, és a hetedik erdőig meg sem állt. A csúfolódók elnémultak a meglepetéstől. Maga a kis sün is alig akarta elhinni, hogy ő most legyőzte a ravasz, erős rókát.
– Ejha! – szólalt meg végre a mókus. – Mégiscsak ez ám a bunda!
– De az ám! – mondat mackó bácsi. – Derék fickó vagy, öcsém!
Az őz lesütötte a szemét, a nyúl bocsánatot kért, de a boldog kis sün nem haragudott senkire. Sokkal nagyobb volt az öröme!
Meg is hempergett a vadkörtefa alatt, s hát, képzeljétek, amint felállt, mind a hátára tűzdelődtek a lepotyogott kis körték. Mi mindenre lesz még jó ez a tüskés bunda!…
A sok körtét hazavitte. Nekem is adott belőle, én pedig megígértem, hogy ezt a történetet elmesélem nektek.


Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.