2017. október 17., kedd

Hétvári Andrea: Őszi dal



Zengő aranyát kiteregeti a nap, felhő feketén haragosan odakap. Éhes zivatar keresi a vacsorát. Napról, ha lehet, leszedi a koronát. Mindent beterít, kikericses ez az ősz. Ágon, ereszen fülemüle elidőz. Sípot, furulyát kiemeli, de nem ér. Almát, eleget szüretel a lelemény. Pöttöm pici pók szövögeti a napot, csillagkapuról szereli a lakatot. Most még telihold legeli a perecét, holnap hamuból sütögeti kenyerét. http://www.hetvariandrea.hu/

2017. október 5., csütörtök

33 közmondás őszi terményekről

  1. Diót törne a homlokán, úgy szereti.
    Egyáltalán nem szereti. Gúnyos kifejezés két ember viszonyának.
     
  2. Egy dió hasznos, a másik ártalmas, a harmadik pedig méreg.
    Fontos a mértékletesség. Semmit nem kell túlzásba vinni, a dióevést sem.
     
  3. Kemény dió.
    Nehéz ügyre vagy makacs emberre használják.
     
  4. Kemény dióba harapott.
    Nehéz feladatra vállalkozott.
     
  5. Már akkor diót dobálnak a csontjaimra.
    Nagyon távoli időre utalnak ezzel, amikor az illető már nem is él.
     
  6. Nem ér egy férges diót sem.
    Főleg tárgyra mondják, ami már semmit sem ér.
     
  7. Törd meg a diót, ha a belét meg akarod enni.
    Mindenért meg kell dolgozni. Ne sajnáld a fáradtságot, ha eredményt akarsz elérni.
     
  8. Üres dió, üres pohár, ha eltörik, sem nagy kár.
Nem történt semmi baj. Vigasztalásul mondják arra, hogy ha valami baj történik a háztartásban.
 
  1. Annyi esze sincs, amennyi belefér egy dióhéjba.
    Lenézően és sajnálkozva állapítják meg a buta emberekről.
     
  2. Diófa alatt esküdtek.
    Hivatalos papír nélkül élnek együtt.
     
  3. Övé mind a diófáig.
    Azt hiszi, hogy övé minden. A magabiztos, önhitt, kevély emberekre mondják gúnyosan.
     
  4. Mással kapartatja ki a gesztenyét.
    Ravaszul ráveszi a másik embert, hogy helyette végezze el a nehéz feladatot.
     
  5. Makkból lesz a tölgy.
    Jelentéktelen dologból is nagydolog lehet.
     
  6. Nem tudom, hogy hol süti a makkot.
    Nem lehet tudni, hogy az illető kivel és hol szövetkezik.
     
  7. Olyan egészséges, mint a makk.
    Kicsattan az egészségtől.
     
  8. Van itt mind őszi, mind tavaszi.
    Nem kell az illetőt félteni, mert nem szegény. Régen nem kellett félteni azt, aki őszi és tavaszi gabonát egyaránt vetett, mert volt egész évben élelme.
     
  9. Búsul, mint akinek a szőlőjét megcsípte a dér.
    Nagyon szomorú.
     
  10. Eladta a szőlőt, sajtót vett az árán.
    Nincs egy csöpp esze sem. Ha egy gazdának nem volt már szőlője, akkor a présre sem volt szüksége. Ezért az ostoba emberekre mondták elítélésképpen.
     
  11. Érett szőlő éretlennel megy ez csöbörbe.
    Nem lehet szétválogatni.
     
  12. Lesz még szőlő lágy kenyér.
    Lesz még jobb világ. Biztatásként mondják.
     
  13. Olyan, mint a megszedett szőlő.
    Kopár. Az elhagyatott, magányos embereket jellemzik így.
     
  14. Savanyú a szőlő.
    Lekicsinyel valamit, amit szeretne megkapni, de nem sikerül.
     
23.Szomorú, mint a megszedett szőlőben az elhagyott kunyhó.
Szomorú látvány. Akkor mondták, amikor egy háznak már az utolsó lakója is kihalt.
 
  1. Szőlőben is terem arany.
    A jól művelt szőlő jó megélhetést nyújt.
     
  2. Szőlőnek a kapa a bikája.
    A szőlőt kapálni kell, akkor ad jó termést.
     
  3. Egy rohadt szőlőszem egész gerezdet megveszt. 
    Egy rohadt szőlőszem meg tudja rohasztani a többi egészségest is. Ha bekerül valahova egy rossz ember, annak bomlasztó hatása lehet.
     
  4. Akkor szüret!
    Akkor minden rendben – tréfás felkiáltás.
     
  5. Jókor jössz, elkölt a szüret.
    Már befejeztük a munkát. Tréfásan mondják, ha valaki a munka végére érkezik meg.
     
  6. Szűk szüret, szűk aratás, egész ház bomlás.
    Ha sem az aratás, se a szüret nem jól sikerült, akkor nem volt mit ennie a családnak. Akkor mondják, amikor több oldalon is éri anyagi veszteség a családot.
     
  7. Galagonya nem teremhet rózsát.
    Mindenki csak azt tudja nyújtani, amit természete megenged. A lusta embertől nem lehet elvárni, hogy szorgalmas legyen.
     
  8. Máskor a galagonyán is kapna, most csak turkál benne.
    Rosszalló kifejezés: szegény ember, mégis válogatós.
     
  9. Ha mandulát akarsz enni, törd fel a tokját.
    Ha jól akarsz lakni, akkor tenni is kell érte. Tanács: ahhoz hogy élvezzük is az életet, előtte dolgozni is kell.
     
  10. A tök is este virágzik.
    A tök este nyitja ki a virágait. Azokra a nőkre értik, akik csak estére öltöznek fel szépen, napközben elhanyagolt a ruházatuk.

Forrás: Szólások és közmondások (Osiris)

2017. szeptember 26., kedd

Zsadalányi Lajos: Eső esik














Esik eső fűre, fára,
megázik a madár szárnya
csöpp lányaim szoknyácskája,
csiga apró meszes háza.
Esik eső csepereg,
három egér pityereg.

Sarkadi Sándor: Ősz






















 Lomb lehullott,
Mák kipergett -
Őszi ágat
Szél diderget,
Hidegebb már
A sugár is;
Elment a
Fecskemadár is -
Máris, máris...?

 Odavan a nyár is...

Mentovics Éva: Gesztenye-mondóka












Rezzen a szélben
a gesztenye ága,
rozsdabarna ingét
morcosan cibálja.
Ha potyog a termés,
vigyázz kicsit jobban,
ha nem ugrasz félre,
kobakodon koppan!

Népmese napja

A közelgő Népmese napjára készülődve lelki útravalóul ajánlom ezt az írást annak, aki nyitott szívvel és lélekkel olvassa e sorokat.

"A mese a mindenség kulcsa. A lélek ajtaján kopogtat."

Enedjétek meg, hogy idézek egy rövid szemelvényt a népmeséről. 

'Jungtól származik a fenti idézet, és minden benne van, amit a mesékről gondolok. A mese valóban kulcs a mindenséghez, hisz a mesehős útján járva, megtalálhatjuk a megoldást minden problémánkra. Kereső, bizonytalan, tétova próbálkozóból a mesei szabályokat betartva igazi hőssé válhatunk, a saját életünk meséjét szövögetve.

„Johanna karácsony előtt született, 24 hétre. 85 deka volt és 35 centiméter. Az édesanyja hívott fel zokogva, hogy azt mondták neki a kórházban, hogy itt már csak a mese és a csoda segíthet. Összeválogattam mindkét szülőnek két óra mesét, ők magnóra mondták, és betettük az inkubátorba. Perceken belül normalizálódott az összes gépek által mérhető életfunkció. A mesék az élet és a halál kapuján átmenő hősökről szóltak. Johannát Pünkösdkor kereszteljük. Hétszerte szebb, mint amikor megszületett, akár a mesében.”

A történet (Boldizsár Ildikótól) erősített meg abbéli hitemben, hogy a népmesékkel gyógyítani lehet, és természetesen nem csak a fentihez hasonló vészhelyzetben. Mert a mesékben minden benne van, amit egy nemzet ősi tudásként felhalmozott, egyetemes szellemi tanítások összegzése, egy-egy nép szellemi kincsestára.

A népmesék hősei mindennel tudtak még beszélni, ami élt. Egységben voltak a természettel, hallgattak az ösztöneikre, nem létezett számukra lehetetlen. Ha segítőre volt szükségük, hívták az állatokat, a szelet, a napot. Ha meg kellett halni, hát meghaltak a célért, majd újjászülettek hétszerte szebben, erősebben. (Ahogy mi is meghalunk és újjászületünk egy-egy probléma megoldása után.)

A mesék problémákkal foglalkoznak. A tiéddel, az enyémmel, az övével…

A mesében semmi sem szép, semmi nincs rendben. DE: Mindig minden rendbe hozható. Ahogy mi sem kapunk sosem több feladatot, mint amennyit elbírunk. A mese minden kapun átsegít. A szerelem, az elválás, a születés és a halál kapuján egyaránt átvezet. Minden emberi kapcsolatot feldolgoz és bemutat. A barátságtól a szülő-gyerek kapcsolaton át a szerelemig. Mindenre ad választ, ha figyelünk és elkezdünk a mese, tehát az őseink nyelvén gondolkodni.

A mesével üzenetet kapunk. Miért születtünk? Mi a dolgunk a világban? Úgy kell hát olvasnunk a mesét, hogy tapasztalatot szerezzünk! Mit üzen az nekünk mint nőnek, anyának, barátnak, gyereknek, férjnek, apának... A meséken keresztül rájövünk, ezernyi út és megoldás létezik mindenre.

A mese gyógyír, varázsszer, verbális bájital, amely mindenkoron mindenkinek szól. Mindenkinek, aki a saját SORSÁT szeretné megélni.

Bajzath Mária Éva
pedagógus, mesekutató'

2017. szeptember 25., hétfő

Móricz Zsigmond: A kismalac és a farkasok





















Van egy erdő, erdőháton
benne tisztás az írtáson,
hóba rakva rajta kis ház,
kismalac itt telel-tanyáz.

Kicsi fejsze csitteg-csattog,
bükkfa lángja pitteg-pattog,
fazékban víz rityeg-rotyog,
ajtón farkas kipeg-kopog.

– Hej, kismalac, dideregve
kunyorálok, hogy eressz be!
– Bizony nem én, mert megeszel!
– Rólam ilyet fel hogy teszel?

Csak kunyorál, csak ígérget:
– Csak egy lábom engedd, kérlek!
– Jó! – gondolja a kismalac.
– Megbánod, ha kinn nem maradsz.

Zsákot kerít, vizet forral,
s ajtóhoz áll hamis orral.
– Hát ha épp ez a vágyódásod,
dugd be egyik hátsó lábod!

Farkas-barkas örül nagyon,
– Jaj, bent be jó meleg vagyon!
Ereszd be még, csak egy lábom!
Szól a malac: „No, nem bánom.”

– Én két lábom, boldog részem,
örülj, vígadj, jól vagy, érzem.
Első lábom, jaj a hóban...
Szól a malac: „Dugd be gyorsan!”

– Három lábom, ha behagyod,
negyedik miért szenved fagyot?
– Jól van, dugd be mind a négyet!
(zsákba faroltatlak téged)

– Ó négy lábam, úrrá lettél,
ó, én fejem, kinn rekedtél!
Jóért jót várj, kicsi malac,
meglásd, mi lesz, hogyha behagysz.

– Jó, gyere be, gyer' a házba,
gyer' a házba, gyer' a zsákba!...
Zsákba búvót be is köti,
forró vízzel megöntözi.

Bezzeg a ház meleg nagyon,
hadd hűsöljön kint a fagyon.
Kicipeli farkas komát,
ki végre kirágja magát.

Kopasz farkas világgá ment,
nem mond a dologra áment.
Fut, fárad és verbuvál,
sereggel jön vissza már.

Mint az árvíz, jön a falka,
kopasz vezér szóval tartja.
A kismalac hej látja már:
– A nyakamon van a tatár.

Hamar egy nagy fára szalad,
farkasfalka a fa alatt;
hogy vegyék le, hegyin-hátán
kapaszkodnak egymás vállán.

Száz farkasnak egy a híja,
lent a kopasz alig bírja;
bár az ina majd megszakad,
kismalactól távol marad.

A kismalac hőköl, haj-haj,
mi lesz vele, itt van a baj!
Csak lekiált hát a gaznak:
– Forró vizet a kopasznak!

No, a kopasz holtra vált,
úgy kiugrott, meg sem állt.
Meg sem állott, elszaladt,
a sok farkas leszakadt.

Nyaka törött mind ahánynak,
malacot sem öli bánat.
Ma is göcög-kacag rajt,
ma is él, ha meg nem halt.

2017. szeptember 23., szombat

Balogh József: Ősz















Szétszakadt a felhő,
-záporoz a zápor-
nincs ki összeöltse,
ősz van, ősz lett a mából.

Hosszabbak az éjek,
nagyobbak a csöndek,
egy-egy bátor madár
száll neki a ködnek.

Utcaseprő-szélben
levél pördül táncra,
sok lehulló társa
vele együtt járja.

2017. szeptember 20., szerda

Tóth Ágnes: Mit tett az ősz?

Jól sepert az őszi szél,
gyűlt ezer zsák falevél.
Felkapta a hátára,
s dobta postaládába.

Ó, te buta őszi szél,
nem is tudod, mit tettél.
Elküldted a leveleket,
s nem címeztél egyet se meg.

Ismeretlen címzettnek
lesz majd oka panaszra,
meglátod, hogy valamennyit
visszaküldi tavaszra.



2017. szeptember 14., csütörtök

Mesék őszre - válogatás

Az őszi időszak meséi azok a mesék, amelyeknek szereplői az őszi csillagászati hónapokhoz (Mérleg, Skorpió, Nyílas), illetve azok keleti megfelelőihez (Sárkány, Kígyó, Ló) tartoznak. 

A mesék eleme általában az elrabolt lány motívuma. A Sárkány egyesíti magában az alvilági Kígyó, és az égi Madár, a sötétség és a fény, a Föld és az ég jegyeit. A Ló, a táltos paripa se­gíti a mese hősét, hogy világokon át­repüljön, reggeltől estig a Föld egyik vé­géből a másikba jusson. A Kígyó sze­repe gyakran a segítés, ill. az át­vál­tozás, a rossz jóra fordul. Ezek a sze­replők jelképezik meséinkben az alsó és felső világ, a sötétség és a világosság ellentétét, harcát.


Népmesék:

Műmesék:

2017. július 9., vasárnap

Benedek Elek: A gólya és a kisfiú












– Gólya, gólya, gólya,
Házunknak lakója!
Mondd meg, honnét jöttél?
– Onnét, hol a nap kél.
Kelep, kelep, kelep.
– Hol van a napkelet?
– Kelj föl csak jó korán,
Megtudod akkor ám.
– Ugye most itt maradsz,
Többet már el sem hagysz?
– El bizony, kisfiú,
Mihelyt hideg szél fú.
– Ó, hadd fújjon a szél,
Te csak attól ne félj!
Hagyd ott a fészkedet,
Adok szállást neked.
– Kelep, kelep, kelep,
Jó fiú, nem lehet.
Én csak úgy élhetek,
Ha szabad lehetek!

Áprily Lajos: Kopogtatás


Kiáltottam ki – zeng a házeresz!
Kis cinke-ács volt. Mégis meghatott:
Csőrével már az ősz kopogtatott.
Micsoda csattogó zakata ez? –

Szabó Lőrinc: Ha nagy, ha kicsi

Ha nagy, ha kicsi, zörög a kocsi.
Ma árkon-bokron át futunk,
A világ végére visz utunk.
Ha nagy, ha kicsi —
zörög a kocsi.

Tegnap, hogy az erdőt jártam,
A bokorban nyuszit láttam.
Láttam: jön-megy, fülel, bujkál,
Körülsetteng, rám kukucskál
— s közel hajlik, így ni, így —
súgni akart valamit?

Móra Ferenc: Pannika Csigabigája

Miklós bácsi, az öreg koldus kántálni kezdett a kapu alatt, s anyuka mindjárt szalajtotta Rozit a krajcárkával, ami mindennap kijárt az öreg Miklósnak. Rozi siettében nyitva felejtette a konyhaajtót. Pannikának se kellett egyéb: úgy kiosont a kertbe, mint a szél.
– Jó reggelt, csacska szökőkút, jó reggelt, kedves rózsabokor, jó reggelt, aranyszájú fülemüléim! Nem látjátok, hogy Pannika jött hozzátok? Merre vagytok?
Senki se szólt, csak a hideg szél veregette haragosan a fenyőgallyakat.
– Szaladj vissza, Pannika, mert megfagysz!
A szökőkút sem szólt: befagyott az éjszaka. A kedves rózsabokor leveletlenül lapult a földhöz deres koronájával. A fülemülefészek üres volt. Senkit se talált Pannika a nyári jó barátjai közül.
De nini, mi feketéllik a sövény alján, a fehér dérszőnyegen? Gömbölyű, mint a golyó, csakhogy nem gurul, ha megrúgja Pannika. De még a kezével is alig bírja felfeszíteni, úgy oda van fagyva a földhöz.
– Jaj, hiszen ez egy csigabiga! Megfagyott idekint szegényke – sajnálkozott Pannika.
Neki is zsibogni kezdett már a fülecskéje, különösen hogy a szél gorombáskodni kezdett.
– Szaladj vissza, Pannika, mert elviszlek ízibe!
De nagyon sajnálta a szegény csigabigát otthagyni. Hátha még életre lehetne kelteni odabent a meleg kályhán?
Olyan sebesen suhant vissza, hogy szél uram sem érte utol. Csúful megjárta: éppen az orra előtt csapta be az ajtót Pannika. Aztán fölágaskodott a nagyapó székére, úgy tette föl a csigát a kályhára.
Ugyan föléled-e?
Biz az meg se mozdult vagy félóráig. Pannika már éppen meg akarta siratni szegény csigácskát, mikor egyszerre csak megmozdult a furcsa golyó. Nosza megörült Pannika, le is kapta mindjárt a kályháról: meg ne süljön, ha már meg nem fagyott. Rátette a díványpárnára szép vigyázatosan, hogy meg ne üsse magát, ha gurulhatnékja lesz.
Egyszer megint mozdult egyet a csigaház, és nagy óvatosan kinyúlik belőle két szarvacska, utána az egész fejecske derekastul. Kényelmesen kinyújtózott a csigácska, és nagyon barát­ságosan mozgatta a szarvacskáját.
– Szép jó reggelt, Pannika kisasszony! De jó melegen süt a napocska!
– Ó, te kis butácska, hisz az a kályha!
– Az ám, fekete lett a napocska. De jó sima ez a pázsit.
– Ó, de tudatlan vagy te, csigácska, hisz ez a díványpárna!
Csigácska nagyon sebesen mozgatta a szarvát.
– Éhes vagy, csigácskám? Eszel meleg kávét?
– Nem.
– Kell ropogós kifli?
– Nem.
– Egy kis sonkás zsemle tetszenék?
– Nem, nem, nem!
– Hát mit ennél, te kis válogatós?
– Friss tormalevelet! – integetett a csiga.
– Jaj, csigabiga, most nincs tormalevél! Ha volna, se neked adnám, hanem magamnak csinálnék belőle napernyőt. Várj tavaszig.
Csigácskának megmeredt a szarva.
– Azt kérdezed, hogy hát most nem tavasz van? Nem ám, hanem csikorgó fagy, zúzmarás tél. Ha még egy kicsit odakint hagylak, tebelőled se lett volna csigabiga többet. Megfagysz, ha be nem hozlak. Nekem köszönheted az életedet.
Juj, erre hármat is gurult a csigácska, s olyan mérgesen döfködött a szarvával, hogy Pannika egész megijedt tőle.
– Te ostoba kislány, minek ébresztettél fel? Idebent meghalok éhen.
– Odakint meg megfagysz.
– Dehogy fagyok, dehogy. Azért van énnekem ilyen vastag falú házam, hogy meghúzódhassam benne. Úgy elalszom én ebben tavaszig, hogy te se különben a hattyútollas dunna alatt. Majd föléleszt engem a tavasz meleg napsugárral, ha itt lesz az ideje. Vigy vissza, Pannika, a sövény tövébe.
Olyan könyörgőleg tette össze csigabiga a szarvát, hogy a Pannika jó szíve megesett rajta. Akárhogy ijesztgette az a gonosz szél, mégiscsak kiszaladt vele a kertbe, bedugta a sövény tövibe.
Csigácska még egyszer kidugta a szarva hegyét.
– Pá, pá, Pannika! Majd a tavaszon elmondom, hogy mit álmodtam a télen!
Azzal katt, becsapta a házikója ajtaját. Szép álmokat, csigabigácska!

Móra Ferenc: Mi van a talicskán?

Nagyon öreg ember már nagyapó. Haja, bajusza, szemöldöke fehér, mint a hó, hanem a képe piros, a mozdulata fürge, a járása sebes.

Ha kérdezik tőle, hogy ugyan mennyi idős már, akkor azt mondja rá:
— Két hetes.
Mikor aztán ezen nevetnek, akkor nagyapó is elmosolyodik.
— Ejnye, ejnye, hogy énnekem nem akarnak hinni. Pedig én sohasem hazudtam életemben.
Arra fölteszi a pápaszemet, s fölírja krétával az asztalra ezt a számot: 77.
— Hát igaz-e, gyerekek, hogy ez két hetes?
Amire Pista gyerek azt mondja, hogy mégis hetvenhétnek kell ezt olvasni. Ő úgy tanulta az iskolában.
— De már látom, hogy csakugyan nagy tudós lesz belőled — kötődik tovább nagyapó —, hanem azt mégse tudnád megmondani, hogy hogy hívják Dorozsmán a talicskát. Nem hívják azt, öcskös, sehogy se, hanem tolják.
Hát ilyen tréfás ember nagyapó, mikor ráér. Csakhogy nemigen ér rá. Világéletében mindig sokdolgú ember volt, most is az. Még nem száradt föl a harmat, mikor ő már tolja a talicskát kifelé a szőlőúton. Hej, nem lehetne azt elmondani, hányszor fordul meg egy esztendő alatt a szőlőben az öreg talicska!
Azon szokta kihordani a szőlőbe a szerszámokat, a csöbröket, az eleséget, azon szokta hazahordani a nyári piros almát, a nagy szemű szilvát, a korán érő szagos szőlőt.
Vízzel főz, borral ránt a szegény ember, s talicskával kocsikázik, akinek lóra nem telik.
Ehol most is csikorog már a talicska a homokon, pedig még csak most ébredt föl a napocska is. Csakhogy most nincs a talicskán se nyitókapa, se a csíkos tarisznya. Csak egy nagy kosár van rajta, az is le van takarva vékony fehér lepedővel.
— Ugyan, mi van a talicskán, nagyapó? — kérdezi a veréb, ahogy ott ugrál az út mentén a fűzfabokrok közt.
— Kis madár — feleli nagyapó —, csakhogy nincs olyan fülemüle a világon, amelyik olyan szépen tudna énekelni, mint ez!
— De siet, nagyapó — mondják az emberek, akik szintén kifelé igyekeznek —, mindenkit beér, akit meglát.
— De még el is hagyok mindenkit.
— Pedig talicskát is tol, nagyapó.
— Inkább a talicska húz engem.
— Mit visz a talicskán, nagyapó?
— Kincset viszek, jó emberek. Nem is láttatok még ilyet.
— Mi van a talicskán, nagyapó? — csörög a szarka is, ahogy billegeti a farkát a mezsgyeszélen.
— Vendég, te csacska madár, olyan vendég, amilyen még sose járt a szőlősben. Gyere ki, nézd meg, ha szépet akarsz látni.
— Mi van a talicskán, nagyapó? — zümmög a méhecske nagyapó feje körül.
— Piros rózsabimbó, fehér liliomszál.
A méhecskének se kellett több. Odaröpült döngicsélve a kosár fölé: már csak megnézi a piros rózsabimbót, fehér liliomszálat.
— Hess, hess, méhecske — kiáltott nagyapó —, ez a virág nem a te számodra termett.
Ahogy beértek a nagy fásközbe, nagyapó letette a talicskát addig, míg rágyújtott a pipájára. Úgy füstölt a pipa, hogy a méhecske arra se mert többet repülni.
— No, most már úgy megyünk, mint a gőzös — mondta nagyapó —, sebesen és füstölve.
Csak egy szempillanatig tartott a pipára gyújtás, de azalatt a szellő föllebbentette a kicsi lepedő szélét, s a piros szárnyú pille bekukucskált alá. Nem mondta, hogy mit látott a kosárban, de valami nagyon szépet láthatott, mert táncolni kezdett örömében. Nem is maradt el a kosár mellől többet, míg ki nem értek a szőlőbe.
De mire kiértek, akkorára kint volt ám a veréb is. Ott csipogott a lugaskarón:
— Lássuk hát azt a szépen szóló madarat!
A méhecske is ott döngicsélt a fodormenták közt:
— Hát hol az a piros rózsabimbó, fehér liliomszál?
De még a szarka is ott csörgött az eperfa hegyiben:
— Gyere ki a kosárból, te híres vendég!
A lepedő elkezdett mozogni, s megszólalt alóla valaki:
— Vegyél ki, nagyapó!
A veréb odaröppent a kosár szélére.
— Még ilyen szép csicsergést csakugyan nem hallottam.
Nagyapó lekapta a kosárról a lepedőt, hát egy kislány volt alatta, fehér, mint a liliom, piros, mint a rózsa.
— Jaj, de csudaszép virágszál! — zümmögött a méhike.
Akkorára odaérkeztek az emberek is, akiket nagyapó elhagyott az úton. Benéztek ők is: mi volt a talicskán, s mosolyogva mondták egymásnak:
— Hiszen ez Panka, a nagyapó unokája. Legnagyobb kincse nagyapónak a kerek világon.

Móra Ferenc: Sündisznócska lovagol

Mackó bácsi alig törölte meg a száját a délebéd után, kifeküdt a napra szundítani egy kicsit. Már éppen lecsukódott a szeme, mikor hallja, hogy két cinegemadár beszélget a feje fölött a bükkfaágon.
Azt kérdi az egyik cinege:
- Csin-csin-csin-csincsere, mi az újság erre?
Azt mondja rá a másik:
- Nincs erre, nincs erre, nincs erre. Ami van is, kicsit ér, kicsit ér, kicsit ér: medvén lovagol a sündisznócska.
Mackó úgy felugrott erre az újságra, mintha egy kaptár méhecske csípte volna meg.
- Hej, mordézom adta, mit locsogsz, cinege húgom? Mindjárt hátra kötöm a sarkadat!
Cinege húgom nem ijedt meg:
- Szörnyű szél, míg el nem áll, Mackó bácsi, hanem én nem ijedek ám meg tőle. Sündisznócskától hallottam, hogy ő medvén szokott lovagolni. Vele vessen számot, Mackó bácsi.
- No, majd beszélek én a fejével, csak várjatok vissza! Idehozom azt a rossz portékát, előttetek vallja be, hogy nem mondott igazat.
Nagy dörmögve ballagott el az erdőszélre, ott lakott a sündisznócska, föld alatt a kastélyában. Most éppen kint ült a küszöbön, a tüskéit fésülgette egy nagy fenyőtobozzal. Ahogy meglátta a medvét, már messziről hujjángatott elébe:
- Isten hozta, bátyámuram, jaj de örülök, hogy látom! Hogymint szolgál drága egészsége?
- No, csak hagyd el azt az édeskés beszédet - dörmögött a medve -, egy kis számadásom volna veled.
- Ráérünk még, Mackó bácsi, arra is. Tessék előbb falatozni valamit. Van egy kis békabecsináltam, maradék egérpecsenyém.
- Hiába pergeted úgy a nyelved, te szeleverdi! Azt mondd meg inkább, mióta szoktál te medvén lovagolni?
Jaj, milyen jót nevetett erre a sündisznócska! Hármat is hemperedett kacagtában.
- Ej, haj, de tréfás kedve van urambátyámnak! Hát már hogy lovagolnék én medvén, amikor azt se tudom, hogy mi az a lovaglás.
Megint erőt vett rajta a nevetés, hogy csak úgy reszketett bele a tüskéje, de a mackó mérge csak nem engedett.
- Nagy kópé vagy te, öccse! Te mesélted a cinegének, hogy énrajtam szoktál lovagolni?
Sündisznócska elvisította magát:
- É-é-én? Azt se tudom, micsoda Isten teremtése az a cinege? Isszák azt, vagy eszik?
- Ne bomolj, lánchordta, mert mindjárt megrázom a füled.
- Jaj, Mackó bácsi!
- Gyere velem a cinegéhez, a szemébe mondjad neki, hogy nem mondott igazat, mert te nem mondtad, hogy medvén szoktál lovagolni.
- Megyek már, Mackó bácsi, megyek, ahová parancsolja, csak a fülemnek hagyjon békét!
Elöl baktatott a medve, mellette gurult a sündisznócska. Nem mert szólni szegényke, egy mukkot se, csak a szeme villogott, merre lehet elinalni. Kapta magát, egyszer csak elmaradt, begurult a bozótba. De a medve, hogy nem hallotta a csörtetést maga mögött, mindjárt visszafordult:
- Hol bujkálsz már megint, te kis gombolyag?
- Jaj, jaj, Mackó bácsi - könyörgött sündisznócska - nem győzöm én már a menést. Vegyen föl egy kicsit a hátára!
A medve gondolkozóba esett. Ha a sündisznócska nem bír tovább menni, akkor ő szégyenben marad a cinege előtt. Hát inkább a hátára vette. Hát ahogy tovább mennek, mendegélnek, egyszer csak megint eljajdítja magát sündisznócska a medve hátán:
- Jaj, jaj, Mackó bácsi, ez így nem jó lesz, mert én innen legurulok, kitörik a nyakam. Pedig kár lesz érte, mert csak ez az egy van. Engedje meg, hogy ide erősíthessem magam.
- Szaporán, hékás, mert várnak a cinegék!
Az erdőben a fák tele voltak nőve iszalaggal. Az iszalag olyan futó növény, mint a borostyán. Erős, szívós a szára, mint a zsineg. Erről szakajtott le sündisznócska egy hosszú ágat, azt a medve szájába tette, mint ló szájába a zabolát. A két végit meg a kezébe vette, mint a kantárt.
- Mehetünk már, Mackó bácsi!
Kisvártatva megint megszólal sündisznócska.
- De sajnálom én magát, lelkem Mackó bácsi, hogy úgy csípik a legyek. Mit szólna hozzá, ha elhajtogatnám őket egy mogyorófavesszővel?
- Jól tennéd, öcsikém!
Sündisznócskának se kellett több biztatás, letört egy mogyorófa suhogót és olyanokat húzott vele az urabátyja füle tövére, hogy csak úgy sajgott.
- Hagyd abba, öcsém, itthon vagyunk már! No, híres cinegék, merre vagytok? Most válik meg, ki mondott igazat.
Jöttek a cinegék, nem is ketten, hanem tizenketten, hogy hírét hallották, mi készül Mackóéknál. De olyan csúfolódást még nem hallott az erdő, mint most.
- Nini, jön a sündisznócska medveháton!
- Medvelónak párja nincs!
- Gyi hő, gyi hő, medve koma, sündisznócska hátas lova!
A rászedett mackó lehajította sündisznócskát a hátáról s nagy maga szégyenletében úgy bebújt a barlangjába, hogy tavaszig hír se jött felőle. Sündisznócskának pedig soha életében nem esett még olyan jól a békabecsinált meg az egérpecsenye, mint akkor.

Móra Ferenc: Talpas

Talpas mindig azt tartotta, hogy ő a legnagyobb úr a tanyán. Tyúk, macska, kismalac, mind eltakarodott az útjából, ha neki sétálhatnékja támadt az udvaron. A verebek rá nem mertek szállni a kerítésre, ha az ő haragos morgását hallották. Még a kakasnak is torkán akadt a kukorékolás, ha Talpas kidugta a fejét az óljából. Pedig - tréfa ide, tréfa oda - annak már csakugyan valakinek kell lenni, akitől még a kakas is megijed. Hanem csuda történt valamelyik reggel, ahogy a Talpas körüljárta a birodalmát. Tyúk, macska, kismalac ügyet se vetett rá. A verebek olyan bátran csipogtak a sövényen, mintha Talpas nem is volna a világon. A tarajas kakas pedig nemhogy fölszállott volna a kerítés tetejére, hanem leugrott a szemétdomb tövébe, s akkorát kukorékolt, hogy csak úgy reszketett bele a szakálla:
- Kukorikú, híres Talpas, a te neved most már: hallgass!
Talpas a fogát vicsorgatta. Aligha meg nem szabta volna a kakasnak a gúnyáját, ha elő nem ugrik a ketrec mögül valami, amilyent ő még sose látott. Egy nagy fehér madár, földig ér a kékbe úszó haragos-vörös szakálla, piros a sapkája, mérges a nézése, goromba a köszöntője:
- Úr a pulyka, rudrudrud! Talpas kutya rút, rút, rút!
Még ilyet senki sem mert Talpasnak mondani. Még hogy ő rút volna? Akkora szeme van, mint egy kávéscsésze, olyan foga, hogy a vasat elharapná, a farka valóságos lobogó. A bundája úgy ki van cifrázva bogánccsal, hogy alig látszik a szőre. Nincs ilyen derék kutya az egész határban.
Se szó, se beszéd, nekiugrott Talpas a pulykának. Bizonyosan megrázta volna a szakállát, de a pulyka kinyújtotta hosszú nyakát. Mire Talpas úgy megijedt, hogy hármat is lépett egyszerre visszafelé.
Lett erre olyan kacagás az udvaron, hogy tán még most sincs vége. Még az öreg eperfa is olyanformán integetett leveletlen ágaival, mintha azt akarta volna mondani:
- Oda van a becsület, Talpas. Megijedtél a pulykától.
Szegény Talpas nagyon elszégyellte magát. A tanya végében folyik a Tisza, lekullogott annak a partjára, és ott tűnődött sokáig, mitévő legyen.
Ahogy ott töprenkedik, arra ment egy szénásszekér. Talpas gondolt egyet, fölkerekedett, megindult a szekér után. Ahová az megy, oda megy ő is, ha a tanyán már nem lehet maradása.
Mivel pedig a szekér a városba ment, Talpas is ment a városba. Nagyon tetszett neki a sok kőház, a szép sima aszfalt, ahol nem sárosodik be a láb, a boltok nagy tükörtáblái, amelyekben csupa Talpasok látszottak. Az egyikkel meg is akart barátkozni. De ahogy közel ment hozzá, a boltból kidugtak egy seprűnyelet, s úgy orron ütötték vele, hogy eljajdította magát:
- Brrr, de barátságtalan nép lakik ebben a városban!
Délfelé megéhezett. Elment a kedve, amikor arra gondolt, hogy otthon a kis gazda keresi már azóta a vízbe mártott jó kenyérhajával. De hirtelen nekividámodott, mert valami henteskirakat elé ért. Olyan kolbászok mosolyogtak felé, amilyenről a tanyán még csak nem is álmodott.
- Hopp-hupp, egye meg a kenyérhajat a pulyka, nekem jó a kolbász is! - Azzal nekiugrott a kirakat üvegének.
Bele is ütötte a fejét, hogy csak úgy koccant. S még rá se ért gondolkodni, hogy mi történt, már akkor cirógatta a bundáját egy fehér kötényes ember egy hajló nádpálcával.
- Nézd, milyen tolakodók ezek a csavargó tanyai kutyák! - Talpas úgy elszaladt, hogy meg se állt a hetedik utcáig. Alig lihegett már, a nyelve lógott, a lába reszketett. Majd elepedt egy ital vízért, de a városban nincsenek olyan tócsák, mint odakint, azon az áldott tanyán.
Csak legalább pihenhetne egy kicsit. De valahány inasgyerek meglátja, mind megkergeti. Hej, micsoda heverés esnék most otthon a szalmás istállóban!
Estefelé kiért a Tiszához. Erre már nagy csend volt, házak nincsenek, hó borított mindent. Talpas szinte azt gondolta, kint van a tanyán. Kapta magát, elnyújtózott a hóban, ráfektette nagy buksi fejét a két első lábára. Elaludt, s álmában otthon járt a tanyán. Kergette a verebeket, sütkérezett a ház napos oldalán, s várta, hogy mikor szólítja vacsorához Janika, a kis gazdája.
- Talpas, Talpas, gyere ide, öreg kutyám! Talpas, kedves Talpas - csengett egy örvendező gyerek­hang a holdfényes éjszakában.
Talpas fölneszelt a hívogatásra, körülnézett nagy álmosan. Most hitte még csak igazán, hogy álmodik. Egy nagy jégtáblán találta magát, amely közel a parthoz csendesen úszogatott lefelé a Tiszán. A parton pedig ott állt Janika, a kis gazda, a kezében meleg cipó, a száján hívogató szó:
- Ugorj ki, öreg Talpas! Hol bujdokoltál egész nap?
Talpas egyszerre tisztában volt vele, mi történt. Mikor kimenekült a városból, észre se vette, hogy a Tisza jegén vackolt meg magának a hóban. Addig, míg aludt, megindult vele a jég, s hazavitte a tanyára.
Jaj, csakhogy itthon van még egyszer! Álmában se megy többet a városba, inkább megosztozik a fehér pulykával az uraságban. Hanem az a fehér kötényes városi ember vigyázzon magára, hogy valahogy erre a tájékra ne kerüljön, mert bizonyosan megemlegeti a napot, mikor a Talpassal találkozik!

Forrás

Móra Ferenc: A makk-vitéz

Virágszemű Lenke húgom sírva-ríva fogadott a minap, ahogy az ajtón beléptem. Három babapohár tele lett volna a könnyével, úgy hullott. 
– Mit siratsz, csöppikém? – kérdeztem tőle
 – A kontyos babámat siratom – búgta-zokogta, mint valami kis gerlice.
 – Ugyan mit siratsz rajta?
 – Azt, hogy már nincsen kontya. Mind leszedte a Hékám cica, míg én fölforraltam a tejet a babakonyhán. 
A Hékám cica ott kefélkedett a küszöbön. Eleibe tartottam a letépett babakontyot, de nem mutatott semmi 
bűnbánatot. Mindössze azt lehetett kiérteni a hunyorgásából:
 – Miért nem állított ő rt a babája mellé, Lenke kisasszony!
 – No – mondom –, ha csak az a baj, állítunk ide mindjárt olyan páncélos vitézt, hogy egyszeribe a háztetőre szalad tőle a Hékám cica. Eredj csak, csöppikém, hozz egy marék makkot a nagy tölgyfa alól. Ilyenkor ősszel tele van az alja. Legyen közte vastagabb is, karcsúbb is, kis szakajtós is, meg olyan is, amelyikről már lekéredzett a kis szakajtó. 
Szaladt Lenke, hozta a makkot, én meg kitessékeltem egy- két fogpiszkálót a sótartóból, és el ő vettem a kisbicskámat. 
– No, Lencike, mindjárt készen lesz a makk-vitéz. Kész is lett, nem telt bele egy vajaskenyér-megevésnyi idő. Sisakban, lándzsásan, ahogy itt le van rajzolva, olyan peckesen  őrizte a babaszobát, hogy még a Viola kutya is megugatta. Nagyon derék vitéz ez a makk-vitéz, enni se kér, fizetést se kíván, mégis keményen állja a sarat. Aki ki akarja próbálni a tudományát, a rajz szerint csináljon magának! 

Benedek Elek: Mit mond a fecske?

Kálmánka kisfiú volt még, akkora, mint az öklöm. Akkora bizony. De azért azt akarta, hogy mama éppen akkora darab húst adjon neki, amekkorát apa vett ki a tálból.
Hiába mondta mama, apa:
- Kálmánka, te még kisfiú vagy, beteg leszel.
 Ekkor egy fecskemadár szállott az ablakra, s ott elkezdett csicseregni. Mind így tett, ni: csi-csicsiri-csicsiriri. Kérdi Kálmánka az édesapjától:
 – Édesapa, mit csicsiril az a fecske?
 – Azt fiam, hogy „Kicsinek kicsit, nagynak nagyot, mert ha a kicsi nagyot kíván, kicsit sem kap ám! ” Kálmánka megszívlelte a fecske beszédét. Többé sohasem kívánt nagy darab húst. Félt, hogy kicsit sem kap. Így volt, vége volt, igaz volt.

2017. július 3., hétfő

Mondóka a testrészekről



Jobb lábam, bal lábam
Ugrik, szökken nagy bátran.
Jobb térdem, bal térdem
Letérdel, ha megkérem.
Jobb csípőm, bal csípőm
Hajlíts engem le meg föl!

Jobb kezem, bal kezem
Együtt vannak mindenben.
Fészkéből, ha úgy akarom,
Kirepül két szép galambom,
S a világot átrepülve,
Visszaszállhat kis fészkére.

Jobb vállam, bal vállam,
Mozgathatom felváltva.
Jobb fülem, bal fülem,
Zenét hallgat szívesen.
Jobb szemem, bal szemem,
Szép a világ, úgy hiszem.

(Gerle Edit Waldorf-osztálytanító verse)

Mondóka a kezekről és lábakról



Jobb kéz,
Bal kéz,
Mindig tettre kész.
Megtesz nekünk bármit,
Akármit is kérsz.
Felfordítom, felfele,
Lefordítom lefele,
Kifordítom, kifele,
S máris kész.

Jobb láb,
bal láb,
földi világ,
jó erősen tartanak,
mint gyökér a fát.
Ugrálva és szökellve,
Dobogva és tipegve,
Guggolva és terpesztve:
SZÉP A VILÁG!

(Kökéndy Ákos Waldorf-osztálytanító verse)