2018. november 30., péntek

Tóthárpád Ferenc: Ugye, hallod szavam?














Karácsony van! Kisjézusom,
ugye, hallod szavam?
Segíts nekem, hogy még jobban
ismerhessem magam!

Segíts, hogy a testvéremnek
jó testvére legyek,
szeretetem tőled kapjam,
és hogy szeressenek!

Segíts, hogy a szüleimnek
jó gyermeke legyek,
Megérthessem a világot
és az embereket!

Karácsony van, Kisjézusom!
Téged ünnepelünk.
Hit, a béke s a szeretet
legyen mindig velünk!

2018. november 26., hétfő

Jaj, de szép...

Jaj, de szép, de csodás
Mikor jön a Mikulás.
A szakálla hófehér
Ajándéka kincset ér.

Felhőlován száll
Csilingel a szán.
Csingilingi, hopp, megáll,
A Mikulás megjött már!

2018. november 24., szombat

Pósa Lajos Mocskos Pali

Mocskos, szurtos mindig Pali,
Mert nem szeret megmosdani.

Megharagszik a mosdó tál:
Megállj, megállj, te mocskos Pál!

Mocskos Pali szalad, szalad,
Kiabálja, hogy: nem szabad!

Utóléri a mosdó tál:
Megfogtalak, te mocskos Pál!

S megfürdeti, megmosdatja -
Czirmos czicza meg kaczagja.

Marék Veronika: A csúnya kislány

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ház. Ebben a házban sok gyerek lakott:
Ági a mackójával, Öcsi, Marika, Andris, Pocak Peti meg Mióka cica.
Kovács Vivien, Nagyborosnyó.
És lakott itt még valaki, a Csúnya Kis­lány. Semmit sem szeretett, se mosakodni, se fésülködni, se fogat mosni.
– Minek az? Úgyis csúnya vagyok – mondogatta.
Játszani azonban nagyon szeretett. Sokat labdázott, sokat fogócskázott, sokat homokozott.
A gyerekek egy napon elhatározták, hogy jelmezbált rendeznek. Mindenki lerajzolta, hogy minek fog öltözni.
Rajzoltak virágot, labdát, gombát, cicát és lepkét. A Csúnya Kislány tündért rajzolt! A gyerekek nagyot nevettek.
– Te akarsz tündér lenni? Hiszen még kislánynak is csúnya vagy!
A Csúnya Kislány nagyon elkeseredett. Bánatában világgá ment. Egy rengeteg erdőbe jutott. Amint ment, mendegélt, talált egy törött fácskát. Elővette a zsebkendőjét, és bekötözte a törést.
Azután talált egy tócsát, és a tócsában egy katicabogarat. Keresett egy botot, és gyorsan szárazra húzta. Azután talált egy madárfiókát, amelyik kipottyant a fészekből. Felmászott a fára, és visszatette a fiókát a testvérei közé.
Azután lefeküdt a fűbe, és szomorúan gondolta: Hát rajtam ki fog segíteni? – És sírni kezdett. Akkor odajött hozzá Misuli, a sün, és így szólt hozzá:
– Gyere velem a sünik közé, ott mindenki szeretni fog.
A sünik nagyon megörültek a Csúnya Kislánynak. Hoztak neki virágot, meg gombát, meg szamócát, de a Csúnya Kislány szomorú maradt.
Elhatározták, hogy megvigasztalják. Bukfenceztek, felálltak egymás hátára, táncoltak is neki – de a Csúnya Kislány nem lett vidámabb.
Akkor Misuli elindult, hogy beszéljen a gyerekekkel. Amikor Misuli megérkezett, a gyerekek már mindenütt keresték a Csúnya Kislányt. Misuli elmesélte, hogy milyen bánatos a Csúnya Kislány.
A gyerekek mindjárt írtak neki egy hosszú levelet, Misuli pedig futott, futott, és vitte a gyerekek levelét a rengeteg erdőbe a Csúnya Kislánynak.
Ez volt benne:

KEDVES CSÚNYA KIS­LÁNY! 

NE HARAGUDJ RÁNK, TÖBBÉ SOHASEM NEVE­TÜNK KI, 
CSAK GYERE VISSZA, MERT NAGYON HIÁNYZOL NE­KÜNK! 

A Csúnya Kislány nagyon megörült, aztán újra elszomorodott.
– Hiszen ma van a jelmezbál! Így nem mehetek el, olyan csúnya vagyok!
– Ha rám hallgatsz, szép leszel – felelte Misuli, és füttyentett egyet. Akkor megjöttek a sünik. Hozták: a szappant, a mosdótálat, a törülközőt, a fogkrémet, a poharat, a fogkefét, a fésűt és a kefét.
– Rajta! – kiáltotta Misuli.
És a Csúnya Kislány nekilátott. Megmosdott, fogat mosott, meg is fésülködött. Azután megnézte magát a tócsában.
– Nini – kiáltott fel Misuli –, hiszen te nem is vagy csúnya!
– Csak egy szép ruha kellene még! – sóhajtotta a Csúnya Kis­lány.
Meghallotta ezt a fácska, amelyiken a kislány segített, és így szólt:
– Én adok neked a leveleimből ruhát! Madármama virágokat hozott neki, a katicabogár segített öltözködni.
Otthon ezalatt megkezdődött a jelmezbál. Mindenki felöltözött annak, amit lerajzolt. Megjött a Labda, a Cica meg Mióka, a Virág, a Gomba, a Mackó meg a Lepke. 
És akkor belépett egy tündér.Senki sem ismerte meg. Meg­kérdezték tőle: 
– Ki vagy te?
– Évike vagyok. De lerajzolom, hogy ki voltam eddig. És lerajzolta a Csúnya Kislányt!
Hű, hogy csodálkozott mindenki! Aztán nagy-nagy jókedvük kerekedett, és vidáman táncolni kezdtek.
– Rajta, rajta! – kiabálta Misuli.
Nézd, örülnek a sünik is, hogy a mesének ilyen jó lett a vége.




2018. november 2., péntek

Weöres Sándor: Gesztenye úrfi



Hej, gesztenye úrfi,
Bundácskádból bújj ki!
Ugorj le a fáról,
Érkezésed várom.

Nini, itt van, koppan,
Fáról földre pottyan,
Futok zsebre dugni,
Jöjj, gesztenye úrfi!

Lukács Angéla: Ősz


Sim-sum fúj a szél,
Az a kis fa jaj de fél!
Minden ága megremeg,
A levele lepereg.
Ej-haj! Semmi baj,
Újra zöldül majd a gally.

Gedeon Ferke: Őszi vers



Hull a levél, 
Szelíd napfény mosolyog,
Itt van az ősz:
Tudjátok-e, mit hozott?

Sárga körtét, piros almát,
Friss diót,
Csak úgy hinti, 
csak úgy szórja a sok jót.

Mit hozott még?
Hát a kedves szüretet, 
Szőlőt, szilvát, meg
Sok hulló levelet.

Szelíd, szép ősz
Jó hogy jöttél, 
Szeretünk. Megköszönjük
Amit hoztál, minekünk.

Kopasz fákon,
Ha elmúlik majd a tél - 
Újra kihajt,
Újra zöldül a levél.

Matos Maja: Őszi álom


Felhőpaplant húzott a Nap.
Reszketnek a napsugarak.
Előkerül sapka és sál,
Mert az idő ősz felé jár.
Hullanak a falevelek,
Őszi eső búsan pereg.
Ködben fürdik erdő, mező,
A medve sem jön már elő.
Elbújik a barlangjába,
Majd kibújik februárban

Kovács Barbara: Az őszi szél meséje



Piros-arany lombok között 
fújdogál az őszi szél,
hogyha kicsit csöndben maradsz, 
meghallod, hogy mit mesél.

Felhők hátán, tengeren túl 
hűvös idő közeleg,
bércek ormán, fenyvesek közt 
már a zord tél integet.

Földre hullott falevelet 
görget már az őszi szél,
figyelj csak jól, azt meséli: 
közeledik már a tél.

Galambos Bernadett: Töklámpás


Földön nőttem kúszva, mászva,
míg megnőtt a kobakom.
Sütőtökként illatoznék
esténként az asztalon.

Csíkos lettem, zöld és sárga,
illatozni nem fogok,
faragjál ki, véssél arcot!
Töklámpásod én vagyok!

2018. október 30., kedd

Márton napi válogatás




Mesék, történetek Szent Mártonról


Versek, mondókák


Libás játékok

Gyertek haza ludaim,
Egyél libám...
Siess libám...
Sas, sas vakulj meg...
Héja, héja...
Száz liba egy sorban...
Hatan vannak a mi ludaink...
Kacsa-liba-játék

Márton napi gyűjtemény

https://hu.pinterest.com/Ancsapancsa71/m%C3%A1rton-nap/

Márton napi barkács, dekorációs ötletek



A libák és a róka



A Grimm testvérek meséjét átdolgozta: Rónay György

Csavargásai közben a róka egyszer egy szép zöld mezőre ért. A mezőn egy csapat kövér liba legelt.
„Ez igen! – gondolta a róka. – Olyan ez, mintha vendégségbe hívtak volna. S olyan szépen együtt vannak ezek a libák, mintha egyenesen nekem tálalták volna föl őket. Egyebet sem kell tennem, mint asztalhoz ülnöm, és sorjában elfogyasztanom őket.”

Azzal elindult a libák felé: azok meg, ahogy észrevették, rettenetesen megrémültek, ijedtükben össze­bújtak, s elkezdtek siránkozni és az életükért könyörögni.
– Hogyisne! – mondta a róka. – Majd éppen most fogom elszalasztani a kedvező alkalmat! Nincs irgalom, meg kell halnotok!
A libák még sipogtak, jajgattak egy ideig, a róka meg csak vigyorgott, és a fogát mutogatta.
Volt a libák között egy öreg, tapasztalt lúd, az végre összeszedte magát, egy kicsit előrelépett, és így szólt a rókához:
– Hát ha egyszer meg kell halni, hát meg kell halni, ez ellen mit sem lehet tenni. Nem is kérünk tőled egyebet, csak azt, hogy teljesítsd utolsó kívánságunkat.
– Arról lehet beszélni – mondta kegyesen a róka. – Halljuk, mi az utolsó kívánságotok.
– Semmi egyéb, mint hogy életünk végén mindegyikünk még egyszer elénekelhesse a kedves nótáját.
A róka gyanakvó képet vágott: de az öreg lúd sietve megnyugtatta:
– Nehogy azt hidd, hogy valami cselt forgatunk a fejünkben. Szó sincs róla! De magad is tudhatod, hogy aki énekszóval könnyített a szívén, kevésbé érzi a halál keserűségét. Nézd csak, szépen felsorakozunk itt előtted, egyik a másik után, libasorban. Kezdi az éneket az első: ahogy befejezte, folytatja a másik: s amelyik befejezte, azt te nyomban megeszed. Így kettős örömben lesz részed: énekszó mellett falatozhatol.
A róka ráállt a dologra: különösen az tetszett neki: hogy énekszó mellett lakmározhatik. A libák nagy búsan fölsorakoztak, aztán a legelső a falu felé fordulva elkezdett keservesen gágogni:
– Gá-gá-gá-gá-gá...
A róka alig várta, hogy vége legyen az éneknek: de a liba csak nem hagyta abba. Aki mögötte állt a sorban, elunhatta a várakozást, mert ő is rákezdte:
– Gá-gá-gá-gá-gá...
Aztán a harmadik, aztán a negyedik: és már gágogott mind az egész csapat, de olyan harsányan, hogy zengett belé a környék.
A róka már éppen közbe akart szólni, hogy elég a hangversenyből, és kezdődhet a lakoma: de mielőtt megszólalt volna, észrevette, hogy a nagy libalármára szaladnak ám a falu felől, s nem üres kézzel, hanem söprűkkel, dorongokkal, husángokkal.
El is ment a kedve nyomban a lakomától, és nagy sietve otthagyta a gágogó libákat.

Tordon Ákos: Libasorban

Képtalálat a következőre: „libasor”
Sír a nád, a sárga nád,
jégkabátban a világ.
Nézd, a libák libasorban, 
libasorban, libatollban,
keresik a nyarat; hol van?
Libapapucs, libaláb a,
nap sütne legalább. 
De mert nem süt, gi-gá-gá,
mind elmennek világgá!

Mondókák libákról

Képtalálat a következőre: „márton napi versek”

Szentendrei legények,
Libát loptak szegények.
Nem jól fogták a nyakát,
A nyakát, sej-haj a nyakát,
Elgágította magát.

* * *

Süss fel nap, fényes nap,
Kertek alatt a ludaim megfagynak.

* * *

Száz liba egy sorba,
Mennek a nagy tóra,
Elöl megy a gúnár,
Jaj de begyesen jár.

* * *

Libuskáim, egyetek,
mindjárt hazamehettek
mire a nap lenyugszik,
ti is otthon lehettek.

* * *

Árok partján ül egy liba,
Azt gágogja, hogy taliga.
Paradicsompaprika.
Papucsba jár a liba.

***

Ködös Márton után
Enyhe telet várhatsz,
Havas Márton után
Farkast soká láthatsz.

***
Gi-gá, gi-gá gúnárom
elveszett a vásáron, 
vártam, majd csak hazajön,
s az ablakon beköszön; 
de nem jött meg a betyár, 
tepsibe való gúnár, 
akire jön a három: keresse meg gúnárom!

***
Novemberben, Márton napján
Liba gágog, ég a kályhán,
Aki libát nem eszik
Egész évben éhezik.

***
Nincs szebb madár, mint a lúd
Nem kell neki gyalogút.
Télbe, nyárba mezítláb,
Úgy kíméli a csizmát.

***
Réce-ruca, vadliba,
Jöjjenek a lagziba!
Kést kanalat hozzanak,
hogy éhen ne haljanak.
Ha jönnek, lesznek,
Ha hoznak, esznek.

***
Egy-petty, libapetty,
Terád jut a huszonegy.

***
Gá, gá, gá,
megy a liba világgá,
A gazdája nem szereti,
Búzaszemet nem ad neki.

***
Paradicsom, paprika, 
Papucsban jár a liba.

***

Márton legendájának dramatizálása

Megérkezett Szent Mártonnak napja… 

Mesélők: Valamikor régen élt egy kisfiú, akit Mártonnak hívtak. Minden vágya az volt, hogy a császár katonája lehessen. 15 évesen be is állt a császári hadseregbe, nagyon szerette a lovát és minden nap kilovagolt vele. 

Közös: Gyí paci, paripa nem messze van Kanizsa…… 

Mesélők: Egy hideg téli napon a város felé lovagolt. Hirtelen az út szélén megpillantott valamit, ahogy közelebb ért látta, hogy egy ember fekszik ott. 

Koldus: Szegény ember vagyok, nincsen semmi ennivalóm, nagyon fázom, kérlek segíts rajtam! 

Márton: Nincsen nekem semmim, csak ez a darab kenyerem, de ezt megosztom veled. 

Koldus: Köszönöm jóságodat, de nagyon fázom, segíts rajtam. 

Márton: tudom mit kell tennem, kettévágom a köpenyemet és az egyik felét oda adom neked. 

Koldus: Köszönöm a jóságodat. De jó meleg ez a köpeny! Már nem fázom, és nem is vagyok éhes. Hogy hívnak téged? 

Márton: Márton a nevem és katona vagyok. Sietek, mert várnak a társaim. 

Mesélők: Azzal továbblovagoltak, míg egy nagy városkapuhoz nem értek. 

Közös ének: Márton will nach Buda reiten 

Mesélők: Márton és a katonái bejutottak a városba, ahol éppen piaci vásár volt. 

Árusok: Libát vegyenek! Kövér libát vegyenek! Vegyél te is tőlem katona, olcsón adom! 

Márton: Nincsen pénzem, de segítek nektek a libákat az ólba terelni. 

Közös ének: Siess libám begyet rakni 
Mondóka: Novemberben, Márton napján 

Mesélők: Márton megkedvelte az embereket, itt maradt a városban és kolostort alapított. Később püspökké választották és szentté avatták. 

Közös ének: Szent Mártonnak ünnepén 
Martin, Martin

Forrás: http://www.kecsked.hu/files/tiny_mce/File/M%E1rton%20nap.pdf

Szent Márton, a segítő

Élt egyszer, réges-régen Pannóniában egy fiú, akit Mártonnak hívtak. Amikor felcseperedett, beállt a hadseregbe katonának. Szolgálata során gyakran kilovagolt, sokféle emberrel találkozott. Az egyiknek nem volt mit ennie, a másiknak nem volt mit a lábára húznia, a harmadiknak nem volt hol aludnia. Márton segített, akinek tudott.
Egyszer egy hideg téli napon egy csaknem meztelen koldussal találkozott; didergett, vacogott szegény a nagy hidegben. Márton nagyon megsajnálta, s mert jó szíve volt, saját köpönyegének felét adta a koldusnak, hogy ne fázzon. A többi katona bezzeg csúfolta is érte: „- Nézd, még képes szétvágni ezt a szép köpenyt! Magad is koldusbotra jutsz, meglásd!”
Márton azonban nem törődött a gúnyolódással. Lefeküdt, és hamarosan elaludt. Álmában megjelent az Isten, és így szólt hozzá:
- Márton, te jó ember vagy, látom. Élj segítve, cselekedj jót, és beveszlek az én seregembe. Gyógyíts betegeket, segíts a rászorulókon jó szívvel.
Másnap reggel Márton felkelt, és elgondolkozott.
- Hogyan is segíthetnék még többet az embereken?
Kilépett a hadseregből, hogy még több ideje legyen segíteni a szegényeken. Elment vándorolni, közben adományokat gyűjtött, és gyógyította a szegényeket.
Ahogy vándorolt, mindenhol megszerették. Aztán egyszer Franciahonban, ahol egy hatalmas templom is állt, amit Apátságnak hívtak, eléállt néhány ember, és az egyikük azt mondta:
- Márton, te olyan jó ember vagy. Legyél az apátság vezetője, a püspök, szép, aranyos ruhában járnál, és még több embernek segíthetnél.
Márton azonban szerette egyszerű életét, és nem akart püspök lenni. Elszaladt az emberek elől, és gondolkozott, hová bújjon el, hogy ne találják meg.
Hirtelen meglátott egy libacsapatot.
- A libák! Elbújok a libák közé, ott nem talál rám senki.
De az emberek csak jöttek, és a nevét kiáltozták. Márton csak lapult a szűk libaólban, s várta hogy elmenjenek onnan. A libák azonban gágogni kezdtek. Egyre hangosabban és hangosabban gágogtak, míg az emberek végre felfigyeltek rájuk:
- Mi ez a nagy gágogás? Nézzük meg!
Így aztán megtalálták Mártont. Ő előbújt, s homlokán egy csillag ragyogott. Az emberek ámulva nézték, és egy emberként kiáltottak fel:
- Éljen a püspök! Éljen az új püspökünk!
Mártont tehát püspökké választották, a libákat pedig, akik elárulták őt, még aznap este megsütötték, és megették.
Márton, belenyugodva, hogy püspökké kell válnia, még nagyon sok emberen segített. Ő lett a világ legjóságosabb püspöke, és boldogan élt, amíg meg nem halt.

2018. szeptember 4., kedd

Faltysné Ujvári Anna: Magyar vagyok













Az én népem neve :magyar,
Jelünk:piros-fehér-zöld.
Hogy én magyar gyermek vagyok,
Engem büszkeséggel tölt.

Az én hazám:Magyarország,
Bölcső helyem,otthonom,
Gyarapítom,vigyázok rá,
Tönkre tenni nem fogom.

Az én édes anyanyelvem-
Édesanyám bizta rám-
A nagyvilág legszebb nyelve.
Bízzál bennem, kis hazám!

2018. július 26., csütörtök

Ajánló: Diafilmek a neten

Régi, gyermekkori kedvenc meséinkre bukkanhatunk ezen a diafilmes oldalon...


      

Érdremes körülnézni!

Weöres Sándor: Olvadás

Csipp csepp
Egy csepp
Öt csepp
Meg tíz
Olvad a jégcsap
Csepereg a víz.

Weöres Sándor: Kis versek a szélről

Tekereg a szél,
Kanyarog a szél,
Didereg az eper-ág:
Mit üzen a tél?

Fuj a szél, fuj a szél,
De morog a szél.
Apró ez a szoba,
Mégis belefér.

Széles világba
Fut a szél magába,
Nyakában a lába,
Sosem érsz nyomába.

Weöres Sándor: Három szál


Három szál
liba-pihe száll.
Aluszik a Cirmos,
a fülire száll.

Weöres Sándor: Fut a kutya szán


Fut a kutya-szán, kutya-szán,
szalad igazán, igazán,
köszörűs vagyok én,
kutya-szánon futok én.

Weöres Sándor: Nagy a hó

Nagy a hó
igazán,
fut a sí
meg a szán,
hejhó!
Lecsúszik a Mari meg a Ferkó.

Weöres Sándor: Én vagyok a szemétlapát




Én vagyok a szemétlapát,
a söprű a párom,
minden reggel négy sarokban,
táncom vele járom.

Weöres Sándor: Mackó brummog




Mackó brummog:
- Irgum-burgum,
bundám rongyos,
ez abszurdum!

2018. július 23., hétfő

Tamkó Sirató Károly: Kongó-bolt

















Volt, volt,
hol nem volt,
Kongóban egy
kongó-bolt.

Kongott kívül,
kongott belül,
szél lyuggatta
mindenfelül.

Nem volt abba
semmi se,
még madzag,
sőt pertli se.


Ormáról a
virágot
lerágták a
zsiráfok.

Ajtajában
nem állt sorba
cukorkáért
majomcsorda.

A Mikulás-
celofánt
megette egy
elefánt.

Pincéjéből
a meszet
elhordták
a termeszek.

Nagy polcain
semmi, semmi...
Nem volt ott
mit inni, enni.

Üresek a
kantinok!
Béget a sok
antilop.

Arra jött egy
pigmeus:
- Van-e kroko-
dilus-hús?

Van bizony!
Most ölik.
Holnapután
füstölik.


Kérek
zebraszalámit!
Réges-régen
hiánycikk!

- Akkor kérek
akármit!
- Akármit sem
talál itt!

Halljátok
a harangszót:
kong, kong a
kongó bolt
kong a
Kongó-bolt!

Tamkó Sirató Károly: Kenderzsup

Az ő nyári
kalapjuk...
elől-hátul
csupa lyuk.

Árpaszalma
kenderzsup...
Ha szál viszi,
elfogjuk!




Ha a nap süt
fenntartjuk!
De ha esik,
eldugjuk!

Zsup! Zsup!
Kenderzsup!
Ha elázott,
kidobjuk!

Tamkó Sirató Károly: Légy





Kócos a lába a légynek,
(Ha nem hiszed, gyere, nézd meg!)
Mert senki sem fésülgeti..
Ha másként nincs - jó így neki!

Tarbay Ede: Hó, hó, hó...

Hó, hó, hó,
fehér csillag-takaró.
Kucsma ül a lámpán,
bunda házak hátán,
lepedő a réten,
köpönyeg a kerítésen,
foszlik,
porzik,
kavarog a szélben.
Hó, hó, hó,
fehér csillag-takaró.

Osvát Erzsébet: Csemegéző csízek


Csipkebokor, rózsáidat
gyöngyökre cserélted?
Piros gyöngyöd csalogat
csivogó vendéget.
Csemegézni családostul
szállnak hozzá csízek.
Csipkebogyód csipegetve
dicsérik jó ízed.

Osvát Erzsébet: Fogócska


Fogócskáznak
a hullámok.
Velük futnak
fiúk, lányok.
Ki ér előbb
a tópartra?
A hullám-e
vagy a habja?
Vagy Katica,
Peti, Panka?

Osvát Erzsébet: Kacsaláb, kacsaláb


Kacsaláb, kacsaláb
tityeg-totyog meztélláb.
Kacsázik a kacsastrandra,
vízcsobogás csalogatja.
Hívogatja patak partja,
kavicsos út vezet arra.
Ott várja
száz társa,
egynek sincs strandruhája.


Gazdag Erzsi: Part alatt

Part alatt,
Part alatt
Laknak-e még
Nagy halak?


Part alatt,
Part alatt,
Ott laknak csak
Nagy halak.


Harcsa Marcsa
Lakik ott,
Feldönti a
Ladikot.

Gazdag Erzsébet: Ki seper ki?

Hallod-e Kati,
Ki seper ma ki?

– Seper a macska,
Ő a soros ma.

Seperj csak, macska,
Tiéd a laska,

Dió a béle,
Túró a széle.

Seper a macska,
Poros a mancsa.

Tüsszentett egyet,
S mosdani kezdett.

Gazdag Erzsi: Sír-rí szegény kis cinege


Sír-rí szegény kis cinege:
Megázott az inge,
Kerítésre teregeti,
Gyenge szellő legyezgeti,
Nap sugára szárítgatja,
Hogy a cinke felhúzhassa.

2018. július 22., vasárnap

Kányádi Sándor: Nagyanyó-kenyér

Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllön
malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
Örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér!

Csanádi Imre: Ősz-elő


Szállj, szállj,
ökörnyál,
jön az ősz,
megy a nyár, -
megy a nyár, a nevetős,
komolykodva jön az ősz,
csillámló derekkel,
sárga levelekkel,
szőlővel, mosolygóval,
fűre koccanó dióval.

Csanádi Imre: Új kenyér

Szőkül a búza,
feje földre húzza,
nosza, learatjuk,
kévébe kapjuk,
kepesorba rakjuk,
szekéren behordjuk,
asztagba tornyoljuk,
cséplőgép kivereti,
gőzmalom
megőrleti,
porzik a liszt,
mint a hó,
abból sül a
friss cipó.

Csanádi Imre: Májusdicsérő




Május,
mosolygó,
békák torkát
megoldó,
gyöngyvirág-nyitogató,
cserebogár-zúgató.
Röptetsz
madarat,
meghozod
a nyarat,
pölyhös
fecskét,
fára cseresnyét!

Csanádi Imre: Naphívogató


Süss föl, nap,
fényes nap,
kis kakas kukorékol,
megvirrad.
Csillagok kialusznak,
kósza ködök szakadoznak,
arany ajtók hasadoznak, -
süss föl, nap!

Csanádi Imre: Őszi levél

Köd szitál,
hull a dér,
lepörög a
falevél;
földre szökik, szemétnek,
aki éri, ráléphet, -
sziszegő szél
söpri, hajtja,
hullongó hó
betakarja.

Csanádi Imre: Kovácsok

Üllő
kalapács, -
ki kongatja?
két kovács!
Cseng, cseng
messzire,
csillag csapkod
ezrivel;
ablak alá
éj oson,
hajnal pirul
a vason.

Csanádi Imre: Hangverseny











Csibe mondja: csip, csip, csip!
Jön a kánya, nyakon csíp!

Tyúk mondja: kotkodács!
Ha koplaltatsz, nincs tojás!

Lúd mondja: gigágá!
Gyalog megyünk világgá!

Ruca mondja: háp, háp, háp!
Hová lett a tele zsák?

Pulyka mondja: rut, rut, rut!
Aki kapzsi, mindig rút!

Kecske mondja: mek, mek, mek!
Jól vigyázz, mert megböklek!

Borjú mondja: mu -mu -mu!
Minden sarkon újkapu!

Disznó mondja: röf, röf, röf!
Hol egy tócsa? Hadd fürdök!

Csanádi Imre: Traktor


Fölszikkad a téli sár,
Munkára vár a határ,
Traktor szántja,
Boronálja,
Ökrök, lovak
Csudájára.

Csanádi Imre: Mókus csalogató




Erre csörög a dió,
Arra meg a mogyoró, –
Mogyoróbokron,
Diófán,
Mókusfüttyös
Domb alján.

Csanádi Imre: Kis kutya, nagy kutya


Kicsi kutya,
vekk vekk vekk,
csihöl-csahol,
bereked.

Öreg kutya,
vakk vakk vakk,
Ha nem muszáj,
nem ugat.

A kakas meg a kézimalom

Orosz mese, Rab Zsuzsa fordítása.

Élt egyszer egy öregember meg a felesége. Szegények, igen-igen szegények voltak, de annyira szegények, hogy már kenyerük sem volt, amit öreg korukra rágcsálhattak volna. Így hát kimentek az erdőbe, összegyűjtötték a tölgyek alól a makkot, és azt vitték haza, hogy megegyék. Amint eszegették-szopogatták a makkokat, az öregasszony egyet a földre ejtett. A makk a padlórésbe esett és kihajtott. Lassan nőni kezdett a kis tölgy, s már a padlót is feszegette. Az öregaszszony így szólt az urához: 
– Vágd ki a padlót, hadd nőjön ki alóla a tölgyfa. Így legalább itthon maradhatunk, s nem kell az erdőbe járnunk makkért. 
Ki is vágta az öregember a padlót, a tölgy meg nőtt, növekedett, mindig magasabbra, végül már a mennyezetet is ki kellett vágni, hogy kiférjen rajta. Át kellett ütni a padlást, majd a tetőt is, és végül a tölgyfa olyan magasra nőtt, hogy felért egészen az égig. Amikor elfogyott az utolsó makk is, az öreg felmászott a fára, hogy újabbakat szedjen. Mászott, mászott a magas fán, s egyszer csak felért az égbe. Nézelődött jobbra-balra, hát egy aranytaréjú kakast látott, mellette meg egy kézimalom állt. Fogta az öreg a kakast meg a kézimalmot, és lemászott a földre. 
Az öregasszony elkezdte hajtani a malmot. Hát: egy palacsinta, egy lepény! Ahányat forgatott a darálón, annyi palacsinta meg lepény potyogott ki belőle. Ebből aztán jóízűen megebédeltek. 
Arrafelé járt egy gazdag paraszt, és benézett a szegény házaspárhoz: – Tudnátok-e valami harapnivalót adni? Nagyon megéheztem – mondta. – Hogyne tudnánk, palacsintát akarsz vagy lepényt? 
Forgatni kezdte a kézimalmot, és rendre estek ki a darálóból a palacsinták meg a lepények. A gazdag ember evett, evett, amennyi csak belefért, aztán így szólt: – Anyóka, add el nekem ezt a kézimalmot. – Nem eladó a malom, nem adjuk el senki fiának! 
De a gazdag ember nem törődött bele, hogy az öregek nem akarják odaadni a kézimalmot, és amikor nem vették észre, kilopta a darálót, és magával vitte. Hej, nagyon elkeseredtek az öregek! S lám, egyszer csak megszólalt az aranytaréjú kakas: – Ne búsuljatok, gyors az én szárnyam, utolérem a tolvajt. 
Fogta magát a kiskakas és elrepült. Ráült a gazdag ember házának kapujára, és hangosan kukorékolta: – Kukurikú! Gazdag ember! Add vissza a kézimalmunkat! 
Meghallotta a gazda a kakas szavait, kiadta a szolgáinak a parancsot, hogy fogják meg a kakast, és dobják a kútba. A szolgák meg is fogták, és bedobták a kútba. A kakas meg a kút mélyén csak rákezdte: – Orrom, orrom, szívd fel a vizet! Csőröm, csőröm, idd ki a vizet!
A kút vize elapadt, mind megitta a kakas, aztán kirepült a mély kútból, s odaült a gazda házának tetejére: – Kukurikú! Gazdag ember! Add vissza a kézimalmunkat! 
A gazdag ember haragra lobbant, s megparancsolta a szolgáknak, hogy dobják a kakast a tüzes kemencébe. Megragadták a szolgák a kakast, és bedobták a kemence közepébe, ahol óriási nagy lánggal lobogott a tűz. Most meg így szólt a kakas: – Orrom, orrom, fújd a tüzet! Csőröm, csőröm, öntsd a vizet! 
És a kakas csőréből a tűzre ömlött a kút vize, és nyomban eloltotta. A kakas kirepült a kemencéből és bement a gazda hálószobájába: – Kukurikú! Gazdag ember! Add vissza a kézimalmunkat! 
A gazdag embernek éppen vendégei voltak, és úgy megijedtek a kakastól, hogy kiszaladtak a házból. A gazdag ember utánuk futott, hogy visszahívja őket. A kakas pedig ezalatt fölkapta a kézimalmot, és visszarepült vele az öregekhez.

A vándorló róka

Dorudzsai lipován /orosz/ népmese, fordította: Szőce Ráchel


Élt egy faluban egy vándorló róka. Tyúkot talált és elindult vele. Ment, mendegélt, amíg rá nem esteledett. Ekkor betért egy házhoz, de nem talált senkit otthon. Na jó, ment tovább a másikhoz, bekiáltott:
- Nénike, nénike!
Kijön a gazdasszony.
- Ki az, ki van ott?
- Én vagyok, egy vándorló róka. Nem adnának nekem szállást éjszakára?
- Nincs hova fektessünk, mindenütt hálnak.
Megy a róka tovább, a harmadik házhoz. Itt is bekiált:
- Nénike, nénike!
Kiszól a gazdasszony:
- Ki van ott?
- Én vagyok, egy vándorló róka. Nem adnának nekem szállást éjszakára?
- Nincs hova fektessünk, mert itt vagyok én az öreggel meg a leányom és a fiaim. A padon, ha meg nem hálnáL
- Nem számit, meghálok én a padon is.A farkamat a pad alá lógatom, behunyom a szemem és alszom.
Gondolkozik az asszony, azután azt mondja:
- Na, nem bánom, gyere be.
Bemegy a róka s mindjárt kérdi:
- De a tyukomat hová tegyem?
Feleli rá az asszony:
- Oda be a kemence alá.
Jól van, a róka betette a tyúkot a kemence alá. lefeküdt a padra, a farkát a pad alá lógatta és elaludt. Kora hajnalban felkelt, a tyúkot megette, a tollait elrakarította és visszafeküdt. Reggel a háziakkal felkelt a rendes időben és búcsúzni kezdett:
- Nénike, én megyek. Krisztus áldja meg magukat. De hol van az én tyúkocskám?
- Ott, a kemence alatt keresd, ahová tegnap tetted.
A róka benézett a kemence alá, de a tyúk nem volt ott.
- Nincs, itt nincs.
Mondja az asszony:
- Már hogyne volna, keressük csak meg jobban!
Ám végül be kellet: látnia, hogy nincs meg a tyúk. Ekkor így szólt a róka:
- A tyúkért cserébe adjanak nekem egy récét.
Gondolkozott, gondolkozott az asszony, s azt mondta végre:
- Oda kell adni neki a récét. Olyan aranyos, olyan árva szegény. Megfogták a récét, odaadták, ő megköszönte és odébb állt. Ment, ment, mendegélt, míg csak rá nem esteledett. Ekkor bekiáltott egy házhoz:
- Nénike, nem adnának szállást éjszakára?
Feleli az asszony:
- Nincs hová fektessünk, mindenütt hálnak. Csak a padon volna számodra hely.
- Nem számit, lefekszem én a padra is. A farkam a pad alá lógatom, behunyom a szemem s alszom.
Ahogy bemegy. mindjárt kérdi:
- De a récémet hová tegyem?
Mondja az asszony:
- Hát csak oda né, a libák közé.
Be is tette a récét a libákhoz, lefeküdt a padra, a farkát a pad alá lógatta és elaludt. Másnap kora hajnalban felkelt, a récét megette, a tollait eltakarította és visszafeküdt. Reggel a háziakkal felkelt a rendes időben és azt mondta:
- Én megyek, Krisztus áldja meg magukat. De hol van az én récécském?
- Hát csak ott, a libák közt.
- Ott nincs, már néztem. De nem baj, adnak nekem egy libát, ha már a récémet nem találjuk. Csakis ezért; másképp nem is kérném.
Odaadták a libát, és ő ment tovább. Ment, ment,  mendegélt, amíg csak rá nem esteledett. Gondolja magában: "Hol szálljak meg éjszakára? Hát egy nénikénél. " Beklált:
- Nénike, nénike, nem adnának szállást éjszakára?
Klszól az asszony: '
- Nincs hely, mindenütt hálnak.
- Nem baj, lefekszem én a padra is, a farkamat a pad alá lógatom behunyom a szemem s alszom.
Avval bemegy s kérdi:
- De a libámat hová tegyem?
- Hát csak oda né, a blkaborjuhoz.
Betette a libát a borjuhoz, maga pedig lefeküdt a padra, a farkát a pad alá lógatta és elaludt. Kora hajnalban felkelt, a libát megette, a tollait eltakarította és visszafeküdt. Reggel a háziakkal együtt ismét felkelt és faggatni kezdte őket:
- Nénike, hol van az én libácskám?
- Hát ott a borjúnál - feleli a gazdasszony.
- Ott nincs. már néztem.
- Akkor hogy tegyük jóvá a kárt?
A libácskámért adják nekem a blkaborjút.
Az asszony gondolkozott, gondolkozott. azután megszólalt:
- Hogy adjuk neked, mikor nekünk is csak ez az egy van?
- Úgy. hogy nincs meg a libám. Ezért adják nekem, semmi másért. Megkapta a borjut. Ment, ment. mendegélt, amíg csak rá nem esteledett. Odamegy egy házhoz és bekiált:
- Nénike, nénike, nem adnának szállást éjszakára?
Gondokozik az asszony, egyszer csak megszólal:
- Nincs hely. Leányunk, fiaink vannak, én is az öreggel, nincs hova fektessünk.
- De hát hova menjek? Elhálok én a földön is, a farkamat magam alá dugom és úgy alszom.
Be is megy s mindjárt kérdi:
- De a borjúmat hova tegyem?
- Nálunk nincs hova betenned, kösd ki oda valahova.
Így is tett a róka. Megkötötte a borjút, bement a házba, lefeküdt a földre, a farkát maga alá húzta és elaludt. Kora hajnalban felkelt, a borjút széttépte, azzal visszafeküdt. Visszafeküdt, de reggel ismét felkelt és azt kérdezte:
- Nénike, hol van az én bikaborjúm?
- Hát ott van kikötve az udvaron.
Kiment a róka, megnézte a széttépett borjút, avval megint vissza a gazdasszonyhoz.
- Nénikém, szét van tépve! Ki tépte szét? Ezért a bikaborjúért nekem fogják adni a lányukat!
Gondolkodóba esett a gazdasszony, azután alkudozni kezdett:
- Egyetlen leányunk van, inkább egy fiút adnánk.
- Nem kell, én a leányt akarom.
Mondja a gazdasszony:
- Eridj, mosdjál meg. Addig mi bekötjük a leányunkat a zsákba és neked adjuk. A róka elment mosdani. Addig egy kutyát kötöttek a zsákba, hogy azt adják neki. Előjött a róka, vette a zsákot, megköszönte a gazdasszony szívességét és útnak indult. Ment, mendegélt, egyszer csak azt mondja
magában: "Mitől olyan nehéz ez a lány? K! kellene oldanom, megnéznem, hogy milyem szép-e vagy csúnya?" 
Kioldotta, mire a kutya kiugrott a zsákból. Ahogy kiszabadult, elkezdte kergetni a rókát: ugatta, a farkát letépte, a bundáját össze-vissza szaggatta.
Sírt-rítt a vándorló róka, hogy őt így becsapták.

2018. július 20., péntek

A galamb

Albán mese, Rab Zsuzsa fordítása.

Volt egyszer egy király s annak egyetlenegy leánya. Ez a leány olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. De hiába volt olyan szép, sohasem ment ki a palotából, mindig csak benn ült a szobájában. Kötött, hímzett, varrt. Sokszor mondotta neki az anyja:
 — Leányom, leányom, hát te mit gondoltál? Mindig csak bent ülsz a szobában. S jönnek érted a királyfiak, hercegek, s egyiknek se akarsz a felesége lenni. Mit gondoltál? De a leány folyton csak azt mondotta:
 — Nem gondoltam én semmit, édesanyám, csak itt maradok szépen a palotában, kötök, hímezek, varrok, s nem megyek én férjhez. 
Telt-múlt az idõ. Egyszer, amint a szobájában ült a királykisasszony, s mint rendesen, kötögetett, egy galamb szállott az ablakra, s minthogy az ablak nyitva is volt, hirtelen beröppent a szobába, egyenesen a hímzõrámára. 
Hej, de megörült a királykisasszony! Szép gyengén megfogta a galambot, cirógatta, édesgette, aztán eleresztette. A galamb ismét visszaröppent hozzá. Megint cirógatta, édesgette, babusgatta a galambot. Egyszerre csak megszólal a galamb:
 — Szeretsz engem? 
Felelt a leány:
 — Ó, istenem, hogyne szeretnélek!
Mondotta a galamb: 
— Hát ha csakugyan szeretsz, holnap reggelre készíts egy tál tejet, s akkor meglátod, hogy férfi vagyok én. Többet nem szólt a galamb, kiröppent az ablakon, s úgy elrepült, mintha a föld nyelte volna el. Másnap reggelre a királykisasszony hozatott a juhásszal egy nagy dézsa tejet, azt beleöntötte egy tálba, s várta, hogy jöjjön a galamb. Hát csakugyan jött is, beröppent az ablakon, s ahogy meglátta a tál tejet, egyszeribe beleszállott, a tejben megfürdött, s ím, egyszeribe deli szép legénnyé változott. De olyan szép legénnyé, hogy a királykisasszonynak elállott a szava a csudálkozástól. Csak nézte, nézte, gyönyörködött benne, aztán hirtelen megölelte s megcsókolta. 
Mondotta a legény: 
— Hallod-e, királykisasszony, ne csókolj engemet, amíg az én föltételeimet sem ismered. Az pedig az én elsõ föltételem, hogy a szüleidnek el ne áruld: ki s mi vagyok én. A második föltételem pedig az, hogy várj rám három esztendeig. Akkor jövök vissza hozzád igazi képemben. De ha el találsz árulni, akkor hiába! Ne is várj engem!
 — Ne félj — mondotta a királykisasszony —, el nem árullak, hanem három esztendeig hûségesen várlak ! Azzal gyûrût váltottak, a legény megfürdött a tejben, ismét galambbá változott s elröpült. Attól kezdve a legény mindennap eljött galamb képében; a királykisasszony édesgette, babusgatta, aztán a galamb elröpült ismét, de legénnyé nem változott. Így telt-múlt az idõ. 
Eltelt egy esztendõ, eltelt két esztendõ. Közben jöttek a királyfiak, a hercegek; annyian voltak, hogy alig fértek el a palotában. Mind a szép királykisasszonyért jöttek. De hiába beszélt apja, anyja, egynek sem akart a felesége lenni. 
— De hát mit akarsz, édes leányom? — mondotta az anyja. — Kire vársz? Megfordultak a palotánkban a leghíresebb királyfiak, a leggazdagabbak, a legszebbek, te egyikét sem akarod. Addig beszélt a királyné, hogy végre is a királykisasszony nem tudta megállani, elárulta a titkát. 
Azt mondotta: 
— Ne búsulj, édesanyám, ne epeszd magadat, van nekem már võlegényem, deli szép legény; olyan szép, akinek párja nincs e kerek világon! Ahogy ezt mondta a leány, attól az órától fogva többet a galamb nem jött el hozzá. Várta egy nap, várta másnap, aztán telt hét hét után, hónap hónap után, de hiába várta, hiába epekedett: nem jött el a galamb. Nem bizony, mert elárulta a titkát. Hej, szegény királykisasszony mindennap szomorúbb, szomorúbb lett. Olyan volt már, mint a tetszhalott, úgy járt, mint az árnyék. Nem evett, nem ivott, szavát nem lehetett hallani, mosolygását nem lehetett látni. Faggatta az apja, faggatta az anyja, addig faggatta, míg egyszer aztán megmondotta: — Édesapám, édesanyám, ne haragudjatok. Én egy galambocskát szeretek, s ha azt meg nem találom, meghalok nagy bánatomban. 
— Ó, mit gondolsz, édes leányom! — mondotta az anyja. 
— Hogyan szerethetsz te egy galambocskát? Mikor annyi szép királyfi kéri a kezedet, esekedik utánad, hogyan lehetsz te szerelmes egy galambocskába? Vesd ki a fejedbõl ezt a bolond gondolatot. 
— Nem, nem édesanyám! Vagy a galamb, vagy a halál! Csináltass nekem egy pár vascsizmát, három vaspálcát, megyek világgá, s addig meg nem nyugszom, míg a galambocskát meg nem találom. Hej, nagy volt a szomorúság a királyi palotában! Mit tudjanak csinálni? Eresszék-e a leányukat, ne eresszék? Végre is azt határozták: eleresztik, semhogy itt szemük láttára elhervadjon, szomorú halállal meghaljon. Csináltattak neki egy pár vascsizmát, három vaspálcát, s keserves könnyhullatások között útnak eresztették. Elindult a királykisasszony, ment hegyeken, völgyeken, erdõkön, mezõkön által. Három teljes esztendeig folytonosan ment, amerre járt, s ahol kivel találkozott, minden embert megkérdezett: nem láttak-e egy ilyen meg ilyen galambocskát? De bizony senki sem látta az õ galambocskáját, senki útba nem tudta igazítani; nagy szomorúan visszafordult, hazament az apja palotájába. Mikor a királykisasszony elment hazulról, a király nagy bújában-bánatjában gyászfeketébe húzatta az egész palotát, s mire meg õ hazatért, úgy lesütötte a nap, hogy a szülei nem ismertek reá. Úgy le volt gyengülve, úgy le volt soványodva, hogy alig tudott betámolyogni a palotába. 
De ahogy hazaért, azt mondotta az apjának:
 — Édesapám, építtess egy nagy fürdõházat, s adasd hírül az egész országban, az egész világon: szegény ember, gazdag ember jöhet ide bátran, fürödhetik ebben a fürdõben, nem kell fizetni semmit, csak mindenki, aki megfürdik, mondjon el nekem egy történetet! Hiszen építtetett a király, hogyne építtetett volna! Mindent megtett volna az õ egyetlen leányáért. Építtetett olyan nagy, olyan szép fürdõházat, hogy csudájára jártak az emberek. Aztán jöttek is egymás után gazdagok, szegények; mind, akik megfürödtek, felmentek egymás után sorban a királykisasszonyhoz, s elbeszéltek neki egy-egy történetet. Volt a király városában egy szegény öregasszony s annak egyetlenegy leánya. Ez is szeretett volna megfürödni a csudaszép fürdõházban. Mondotta az anyjának: 
— Édesanyám, eressz el engem! Hadd fürödjem meg ottan!
— Ó, leányom — mondotta az öregasszony —, ne menj te oda! Ilyen szegény leányt be sem eresztenek. — Dehogynem — mondotta a leány —, hiszen gazdagnak, szegénynek, mindenkinek szabad ottan fürödni. Eressz el hát engem, lelkem édesanyám! Addig beszélt, addig könyörgött, hogy az anyja elengedte. De mielõtt a fürdõházba ment volna, elõbb elment a kútra egy korsóval, hogy vigyen vizet az édesanyjának; hadd legyen vize, amíg õ távol lesz a háztól. Amint ment, mendegélt a kút felé, egyszerre csak elébe lép egy kakas. Annak a kakasnak facipõ volt a lábán. Mikor a leány meglátta a kakast s a lábán a facipõt, szörnyen elcsodálkozott. Mondotta magában: „Már csak megnézem, utána megyek, hova megy ez a kakas.” Ment szép csendesen a kakas után, s ím, az belépett egy kertbe. Volt abban a kertben rengeteg gyümölcs, mindenféle vetemény. Gyümölcsbõl, veteménybõl szedett, amennyi csak belefért a kosárba, mert hát kosara is volt a kakasnak. Mikor aztán teleszedte a kakas a kosarát, kijött a kertbõl, s ment tovább. Ment egyenesen hazafelé, a leány meg utána. Besompolygott a kakas házába, s ottan elrejtõzött. Körülnéz a házban is, s ím, látja, hogy a közepén van egy nagy tál. Az a tál tele volt tejjel, s lám, egyszerre csak a nyitott ablakon beröppen tizenegy galamb, leszállnak a tejestálba ottan megfürödnek, s a tizenegy galambból lett tizenegy deli szép legény. Egyik szebb a másiknál. Aztán egyszerre csak leszállott egy galamb újra, ez volt a tizenkettedik, ez nem fürdött meg a tejben, hanem nagy szomorúan leült a tál mellé. A többi meg gúnyolódni kezdett vele: 
— Lám, lám, hogyha megházasodtál volna, most te is velünk fürödhetnél, de bezzeg a menyasszonyod kifecsegte a titkodat, s most már nem változhatsz át férfivá! 
— Igen, igen! — mondotta a galamb. — A menyasszonyom elárulta a titkomat, de az is igaz, hogy három teljes esztendeig keresett engemet, s az is igaz, hogy õmiatta gyászfeketébe húzták az egész királyi palotát. Ahogy a leány ezt a beszélgetést hallotta, szép csendesen kisompolygott a házból, nagy örömében elfeledte telemerni a korsaját, szaladott haza, ott az üres korsót letette, s mondotta az anyjának: 
— No, édesanyám, hallottam egy gyönyörû szép történetet: lesz, amit elmondjak a királykisasszonynak! — s meg sem állott, szaladott a palotába. Ottan megfürdött elõbb a nagy fürdõházban, aztán felment a királykisasszonyhoz, s mondotta neki: 
— Felséges királykisasszony, eljöttem én is tehozzád, hogy elmondjak neked egy szép történetet, amelyet épp most hallottam. 
— Beszélj, leányom, beszélj — mondotta csendesen a királykisasszony —, hadd hallom! Erre a leány elbeszélte, elejétõl végig, hogy mit látott, mit hallott. S mikor vége volt az elbeszélésnek, arca-szeme felragyogott a királykisasszonynak, s mondotta szertelen nagy örömmel: 
— Ó, édes leányom, kedves leányom, nem is tudod, mekkora örömet szereztél nekem! Gyere, gyere! Vezess engemet abba a házba, ahol a galambokat láttad! Ment a leány elõre, a királykisasszony utána. Aztán bementek a házba, ott a királykisasszony elrejtõzködött az ajtó mögé, s várta, míg a galambok újra eljönnek. Hát csakugyan jött is a tizenegy galamb, beröppent az ablakon, egyenesen bele a tejestálba. Ottan megfürödtek, s egyszeribe deli szép legényekké változtak. Aztán beröppent a tizenkettedik galamb is, de ez nagy búsan leült a tál mellé. A többiek pedig gúnyolták: 
— Látod, látod! Most te is fürödhetnél, s te is ilyen deli szép legénnyé változhatnál, ha a menyasszonyod el nem árulta volna a titkodat! Ahogy ezt hallotta a királykisasszony, egyszeribe elõugrott a rejtekébõl, megfogta a galambocskát, megölelte, csókolta, édesgette, babusgatta, s ím, abban a pillanatban a galamb ismét deli szép legénnyé változott! Aztán szépen kézen fogta a legényt, felvezette a palotába. Még aznap megtartották a lakodalmat. Éltek boldogságban, s máig is élnek, ha meg nem haltak.

A kőtörő

Japán mese, Fazekas László fordítása.

Réges-régen élt egy szegény ember, aki minden áldott nap kijárt a nagy sziklás hegyek közé, ott egy nagy csákánnyal egymás után fejtette ki a hatalmasabbnál hatalmasabb kődarabokat, szállította be a városba az embereknek, hogy építsenek házakat belőle. Nem volt ember a falujában, aki nálánál ügyesebben tudott volna köveket fejteni, szívesen is vették tőle a városiak, s ő úgyahogy, szegényesen megéldegélt a mesterségéből.

Hosszú ideig élt így boldogan, sorsával megelégedetten a szegény ember, nem irigyelte mások gazdagságát, eszébe se jutott, hogy az ő élete is folyhatna másként.

Élt abban az időben egy szellem a hegyek között, s mit gondolt, mit nem, nem tudom odatelepedett arra a sziklára, ahol a szegény ember dolgozott serényen, s elkezdett beszélgetni vele. Összevissza beszélt mindenfélét, hogy alig győzte hallgatni a szegény kőtörő, hogy így s úgy, ő megsegíti varázslattal, s olyan gazdaggá teszi, amilyenné csak akarja. Csóválta az ember a fejét, egy hangot se szólt, nem tetszett neki ez a különös dolog, s otthagyta a szellemet.

Ment be a városba, vitt egy csomó követ egy nagy, gazdag embernek, s hát, amint ott bemegy a szobába, lát olyan sok szép dolgot, amilyent soha még csak álmában sem látott.

Ettől a perctől fogva olyan nehéznek s olyan szegényesnek tűnt fel sorsa, hogy örökösen búslakodott, békétlenkedett magában. Egyszer csak felsóhajtott:

- Ó, bárcsak gazdag ember lehetnék, s aludhatnék olyan ágyban, amelynek ezüstös függönye van, aranyrojtok lógnak le róla!

Egy hang szólalt meg a feje felett:

- Meghallgattam a kívánságodat, és ezentúl gazdag ember leszel!

Nézett a szegény ember mindenfelé, hogy vajon ki szól hozzá, de sehol senkit sem látott. Gondolta, hogy talán csak képzelődött, fogta a csákányát, s indult hazafelé, mert semmi kedve nem volt ma a munkához. Hát amint hazaért, szeme-szája elállott a csudálkozástól: a fakunyhó helytt, amiben eddig lakott, ragyogó, tündöklő palota állott. Benyit a fényes palotába nagy boldogsággal a szegény ember, hát ott meg olyan ezüstös-aranyos ágy állott, amilyenre vágyakozott. Na, a szegény ember rögtön belé is feküdött, jól aludt, reggelre még azt is elfelejtette, hogy valaha ő valamit dolgozott is. Henyélt egész nap; sétált les fel egyik szobából a másikba, nézegetett ki az ablakon, s úgy töltötte el a napját. Erősen unalmas volt biz ez, mert nem tudta, hogy s mint szokták eltölteni az idejüket a gazdag emberek, de segíteni nem tudott rajta.

Egyszer nagy, forró meleg nap volt, sütötte úgy a palotát a nap, hogy majd megsült benne a szegény ember, aztán kidugta a fejét az ablakon, hogy hátha egy kis friss szellőcske fújna arrafelé, s ím éppen akkor robogott arra a herceg kocsija nagy büszkén, s a herceg feje felett egy aranyos napernyő tartott árnyékot.

- Ó, bár én herceg lehetnék – sóhajtott fel a kőtörő -, s lenne egy ilyen gyönyörű fogatom meg ilyen aranyos napernyőm!

- Kívánságodat meghallgattam, s teljesítem is – hangzott ismét a hang -, légy ezentúl herceg!

Úgy is lett, ahogy a szellem akarta, herceg lett a szegény kőtörőből, skarlátpiros ruhás, aranysújtásos szolgák állottak sorfalat előtte, s mikor gyönyörű fogatával s az arany napernyővel kocsizni indult, a nép csak úgy tolongott utána, hogy megbámulja a gazdagságát. Büszke is volt a kőtörő a hercegségére, de amint így kocsikázott keresztül-kasul városon egész nap, hiába tartotta maga fölé az aranyos napernyőt, mégiscsak keresztültörtek azon is a nap sugarak, s napról napra feketébb lett az arca. Mérgelődött erősen a szegény ember, hogy a nap mégiscsak nagyobb úr őnála, s így sóhajtott fel:

- A nap mégiscsak hatalmasabb, mint én, ó, bárcsak én is az lehetnék!

A hegy szelleme ismét megszólalt a feje felett:

- Meghallgattam a kívánságodat, te lész ezután a nap!

Úgy is lett, s a kőtörő boldogan küldte le égető sugarait a földre, perzselte ki hatalmas forróságával a zöld füvet, megrepesztette a földet, feketére sütötte a hercegek s a szegény emberek arcát. Boldog volt, mert úgy érezte, hogy most már igazán ő a leghatalmasabb a világon. De egyszerre csak egy felhő közeledett hozzá, eléje húzódott, s ő nem látott többé semmit, nem küldhette le a sugarait a földre.

- Hát ez a rongyos felhő hatalmasabb, mint én? – kiáltott fel dühösen. – Nos, akkor felhő akarok lenni!

- Kívánságodat teljesítem – hangzott ismét a szellem hangja.

Rögtön felhővé változott a kőtörő, s ezentúl ott lebegett a nap és a föld között. Öntötte a vizet magából, s boldogan látta, hogy a hatalma mekkora; hogy a földön ismét virágzik és zöldell minden a nagy forróság után. Öntötte, öntötte a vizet napokon, heteken át magából, a patakok kiáradtak a medrükből, elöntötték a vetéseket, elvitték a falvakat, s a felhő boldogan látta, hogy az ő hatalma elöl semmi sem menekül meg. De egyszerre csak a sziklára pillantott, amelyen azelőtt oly szorgalmasan dolgozott, az állott szilárdan, megingathatatlanul magában. Csodálkozva kiáltott fel a felhő:


Hát a szikla erősebb, mint én? Ó, bárcsak azzá lehetnék!

Ismét hallatszott a szikla szellemének a szava:

- Teljesítem kívánságodat, légy szikla!

Boldog volt most a szegény ember, nap sütése, eső esése őt meg nem zavarhatta, úgy érezte, hogy most igazán ő a leghatalmasabb a világon. Ám egy reggel nagy ütéseket érzett a fején; odapillant, hát egy ember vágja a követ csákányával, s szakadnak le egymás után a kődarabok. Roppant félelem reszketett át minden részén, s szomorúan mondta:

- Hát egy földi emberke hatalmasabb lehet, mint én? Ó, bárcsak még egyszer én is az lehetnék!

- Légy hát emberré, ha úgy kívánod – szólt ismét a szikla szelleme.

Azzá is lett egy szempillantás alatt, s boldogan kezdte ismét fejteni a köveket a szikláról. Soha többé nem gondolt arra, hogy hatalmasabb legyen annál, ami; szorgalmasan dolgozott, kemény ágyon aludt, fakunyhóban lakott, s mégis elégedett, boldog volt mindég. Sokszor hallgatódzott azután is, hogy vajon nem szólítja-e meg ismét a szikla szelleme, de soha-soha nem hallotta többé a hangját.