2019. augusztus 15., csütörtök

Fésűs Éva: A szívtelen csiga

Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán. Boldogan járta körül, szarvacskáit ki-be nyújtogatta, úgy gyönyörködött benne. 
— Ugye szép? Ugye szép? — kérdezte a kék szarkalábaktól. A szarkalábak bólogattak, és elismerően mondogatták: 
„Kicsi, kerek, hófehér csigabiga belefér, folyosója csavaros, kívül-belül takaros!" 
Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, fehér házikója van! .. . Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje röppent egy rémült kis katicabogár: 
— Jaj, csigabiga, szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert három pettyemet már elrabolták! A csigabiga gyorsan behúzta barátságos szarvacskáit: 
— Mit képzelsz, te pöttyös? Csupa virágpor a lábad, mind behordanád hozzám. Bújj el másutt! Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett ben-ne, hogy a kicsi katica be se férjen. Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely jóságosan bezárult mögötte. 
A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak katicák. Alig helyezte el egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült az ég, és nagy, fényes cseppekben hullani kezdett a zápor. A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát. Csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik-e mások az ő szerencséjét. A bogarak kő alá, rög alá futottak az eső elől. Egyszer csak megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött: 
— Csigabiga, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást őriztem a napon, amikor rám szakadt a zápor, és ijedtemben elvétettem az utat. 
— Nincs hely! — szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott. 
— Legalább a hangyatojást hadd tegyem be hozzád, nehogy megázzék! — kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart róla. Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul, apró, zöld esernyőnek. A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a csigabiga volt morcos, mérges. 
— Még tovább viszem a házamat — gondolta —, hogy a hangyák se háborgassanak! 
Meg is tette. Nagy üggyel-bajjal ismét a hátára vette, és egy békarokka tövéig cipelte. 
— Na, itt jó lesz! — mondta, és büszkén körülnézett. Hát, képzeljétek, mit látott!? Egy csuromvizes tücsök állt előtte, sáros hegedűvel. 
— Kiöntött a lyukamból az eső, hajléktalan lettem. Ó, ó, cip-cirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlen estére, amíg a lakásom újra kiszárad. Szép nótával megfizetek érte. 
— Még csak az hiányzik! — fortyant fel a csigabiga. — Az én házam nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől, te ostoba! 
Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni. Útközben találkozott a katicával meg a hangyával, és mindjárt kimuzsikálta mindhármuk bánatát: 
„Kicsi, fehér csigaház, kerüld el, ha arra jársz, hiába is keresed, nincs ott vendégszeretet!" 
Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak pettyét, pókfonalak hosszát számon tartja, és nagyon megharagudott. A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyoszöld ruhájában eléje libbent. Kinyújtotta pici varázspálcáját, és felkiáltott: 
— Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat, éjjel-nappal, télen-nyáron, és amíg élsz, senki be ne tegye hozzád a lábát! A csigának a vére is meghűlt ijedtében, de abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára. Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem, kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, akármerre visz az útja. 

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

2019. augusztus 14., szerda

Fésűs Éva: Szélfiúcska a Balatonon

A városi szélfiúcska nagyon sok kéményfüstöt nyelt a télen, sőt még egy gyárkémény fekete kormát is beszippantotta. Mire jött a tavasz, köhögősen, bágyadtan ténfergett a vidám virágok között. 
— Nem jól van ez így! — mondta az édesanyja, aki egész nap a sétatéri fák haját fésülgette elküldelek nyaralni Nádi Szél bácsikádhoz, jó levegőre, hogy felerősödjél! 
Nádi Szél bácsi a Balaton déli partján lakott, egy szőke nádas mélyén. Valamikor sok duhaj vihart kavart a tó vizén, de most már csak a békanótához szolgáltatott kísérőzenét. Örült, hogy a füttyös hangú, városi kisöccse felvidítja öreg napjait, és olyan szeretettel fogadta a szélfiúcskát, hogy mindjárt az első napon friss halszagot hozott neki reggelire. 
Szélfiúcska eleinte csak a nádasban játszadozott. Zizegtette a nádakat, fodrokat rajzolt a vízre, és vékony hangján városi nótákat dúdolt a bácsikának. Nádi bácsi pedig esténként azokról a régi viharokról mesélt, amiket ő korbácsolt végig a Balaton vizén. Micsoda hullámnyájakat terelt a partra! Hogy megtáncoltatta a vitorlásokat! Hej! .. . Szélfiúcska lélegzetvisszafojtva hallgatta a történeteket, és megkérdezte: 
— Most miért nem teszel már ilyet? Miért bújtál el ebben a nádasban, hiszen még nem is vagy nagyon öreg! Nádi bácsi kedve elborult, és nagyot sóhajtott. 
— Mert egyszer rossz vége lett a mókának. Felborítottam egy csónakot, és a mély vízből ketten nem tudtak kiúszni. A jó szelek tanácsa büntetésből ebbe a nádasba száműzött engem. Soha többé nem mehetek ki a tó vizére, pedig néha majd belepusztulok a vágyakozásba, hogy még egyszer hófehér vi-torlákat dagaszthassak! ... Pedig csak játszottam. Nem akartam rosszat. 
— Elhiszem, Nádi bácsi — felelte halkan a szélfiúcska, és aznap nem beszélgettek többet. Szélfiúcska szépen kezdett erősödni, és másnaptól fogva minden délelőtt leszaladhatott a szép, homokos strandra, hogy enyhítse a nyári nap tüzét. A strand tele volt vakációzó gyerekekkel, pihenő felnőttekkel, s amikor a szelíd fuvallat a bőrükhöz ért, mind azt mondták: 
— Ó, de kellemes kis szellő! Szélfiúcska legszívesebben egy szöszi kislány mellett táncikált, aki ho-mokvárat épített a parton. Amikor elkészült a vár, megcsattogtatta a tornyába tűzött papírzászlót. A kislány kacagott örömében: 
— Fújjad, csak fújjad, aranyos szellőcske! A szélfiú másnap is egyenesen a homokvárhoz futott, és lebegtette, lobogtatta a zászlót, de a szöszi kislány nem jött. Helyette egy siheder szél csapódott oda, és kinevette a szélfiúcskát: 
— Én meg a barátaim ennél sokkal jobb játékot tudunk. Gyere velünk, ha van erőd és bátorságod! Hogyne ment volna a szélfiúcska! .. . A siheder és társai — megannyi zabolátlan, hajat kócoló, port keverő szélgyerek — ott kergetőztek a víz felett, és egy tarka-barka, pillekönnyű strandlabdát görgettek a hullámok hátán, ide-oda. A sekély vízben egy kislány kapdosott vidáman a labda után. Szélfiúcska boldogan ismerte fel benne az ő szöszi játszótársát. Mindjárt odapöccintette neki a labdát, hogy megfoghassa, de a siheder szélgyerekek kiütötték a kezéből, és újra elsodorták. A kislány nevetve, ujjongva, gondolkodás nélkül indult utána. Még egyet lépett, még kettőt, még ... még ... egyre tovább, vígan sikongva, játszadozva, míg egyszer csak a víz már a derekán felül ért. 
Szélfiúcska megszeppent. 
— Ne menj tovább, fordulj vissza! — súgta-búgta bele a fülébe, sőt, még tajtékos vizet is freccsentett a szemébe, hogy megállásra bírja, de a kislány ezt is játéknak vélte, tovább kacagott, sikongatott nagy vidáman, és ment, bukdácsolt egyre beljebb, két kitárt karjával röpdösve a labda után. Sejtelme sem volt a veszélyről. Ki gondolna ilyesmire a tündérkék nyári ég alatt, a bársonysimogatású, szelíden ringó Balatonban? 
— Álljatok meg, baj lesz! — kiáltott rá Szélfiúcska a mély víz felé sodródó, siheder szelekre. 
— Ne vigyétek beljebb azt a labdát! De azok olyan önfeledten hancúroztak, hogy talán meg sem hallották, vagy nem is akarták. Szélfiúcska megpróbált ellenük szegülni, de gyönge volt a túlerővel szemben. Hiába fújta a part felé a labdát, ha azok valamennyien befelé fújták. Mit tegyen hát, hogy megfordítsa pajkos kedvüket, nehogy úgy járjanak, mint Nádi bácsi, s hogy baj ne érje a szöszke kislányt, aki vidám vakációra jött a Balatonhoz. Hirtelen meglátta a nádast. 
— Hé, fiúk — füttyentett akkorát, amekkorát csak bírt. — Ott az a nádas a parton, cibáljuk meg, és fogadjunk, hogy én érek oda legelsőnek! 
— Mi? Micsoda? Te? — ekkora hetykeségre már a vad szélgyerekek is felfigyeltek. — Én hát! Fogadjunk egy mesében! — bizonygatta szélfiúcska. Egy egész mesében? No, ez jó! — viháncolt a legnagyobbik siheder. —Rajta, fiúk, mutassuk meg ennek az incifinci hullámcsipkézőnek, milyen az igazi, balatoni szélroham! 
— Hurrá zúgtak a többiek, s már vágtáztak is vissza, a part felé, végigszántva a hullámokat. Vitték a labdát is magukkal, de már egy csöppet sem törődtek vele. A szöszi kislány is megfordult, és indult utána, kifelé. Az öreg Nádi Szél mérgesen rezzent fel délelőtti szendergéséből, amint a nádas zúgni, imbolyogni kezdett a feje felett. Forgószeles nemulass! Miféle süvölvények vagytok? — mordult rá az odavágódó szélgyerekekre. 
— Ezek a barátaim, bácsikám! — felelt helyettük kifulladva a legutolsónak odaérkező szélfiúcska. — Ne haragudj rájuk, én találtam ki a nádascibálást meg a versenyfutást, mert ez még mindig sokkal jobb játék, mint amit a tó vizén űztek. És belesúgott valamit a bácsi fülébe. 
— Akármit sugdosol, elveszítetted a fogadást! — hangoskodott a siheder szélgyerek. 
— Tudom — mondta szélfiúcska. — Meg is kapjátok a mesét most mindjárt, ugye, Nádi bácsikám? — Tőlem? — csodálkozott az öreg. — Mit akartok hallani? 
— Azt a történetet, amiért balatoni szél helyett nádi szél lettél — kérlelte a szélfiúcska. 
— Áhá, értem! — nézett rá az öreg. — Hát akkor jó lesz, ha mind elültök itt szépen és nagyon figyeltek! 
Nád se zizzent, hullám se csobbant, amíg a nádi szél meséje tartott. A haszontalan sihederek lélegzetet is alig vettek, úgy hallgatták. Csak szélfiúcska kandikált ki minduntalan a sűrű nádfüggöny mögül, annyira örült annak, amit a strandon látott. Pedig nem is történt ott semmi különös, csak egy szöszi kislány mászott ki jókedvűen a vízből, a tarka labdája után. 

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Ki a leghasznosabb?

Együtt laktak egy varróasztalkában a tű, a cérna meg az olló. Egyszer a tűt vadonatúj tűpárnába szúrták, és ez a megtiszteltetés úgy a fejébe szállt a kis öltögetőnek, hogy hetykén villogni kezdett: 
— Lám, hogy megbecsülnek! Kicsi vagyok, mégsem élhetnek az emberek nélkülem. Én varrom nekik a sok szép ruhát. 
Nagyot perdült erre az orsóval a cérna. — Még mit nem? Hiszen te már régen rozsdás lim-lom leszel, amikor a ruhájukat én még mindig összetartom! 
— Csitt-csatt-csitt! — csattant fel az olló. — Tévedtek mind a ketten! Enyém az elsőség, mert én szabom ki az anyagot, sőt a cérnát is elnyisszantom, ha fölösleges! 
— Ejnye! — kiabáltak rá a tű meg a cérna. — Hát akkor ki a leghasznosabb közülünk? 
A tű villogott, a cérnaorsó pörgött, az olló csattogott haragjában, mégsem tudtak megegyezni. Végül megkérték az öreg stoppolófát, hogy tegyen igazságot. A stoppolófa kidugta a fejét egy harisnya lyukas sarkán, és azt mondta: 
— Addig igazán nem dönthetek, amíg nem látom, mit tudtok. 
— Hát ide nézz! — nyisszent fel az olló, s azzal nekiszaladt a kikészített szövetnek. Szépen darabokra szabta, akkor azonban megállt a tudománya, mert mégsem lett ruha a ruha. Nosza, fogta magát a tű, és szaporán bujkálni kezdett a szövetben. Föl-le bukfencezett, s amikor már jókora utat megtett, kimelegedve nézett hátra: 
— Ni, mekkorát szaladtam! Ez csak derék munka? Igen ám, de akkor derült ki, hogy a cérna nem ment utána! A varrótű hiába szurkálta össze a szövetet, egymagában haszontalan ugrálást végzett. 
— No lám! — kacagott a cérna —, úgy látszik, mégis énrám van a legnagyobb szükség! Bújt is volna tüstént a szövetbe, hogy ezt bebizonyítsa, de bizony nem sikerült. A tű nélkül ő sem ment semmire. Nagyot koppant akkor az öreg stoppolófa, és így szólt: 
— Látjátok, milyen ostobaság azon vitatkozni, hogy ki a leghasznosabb! Mindegyikőtök sokat ér a maga módján, de csak egymást megsegítve és egymást megbecsülve tudtok igazán jó munkát végezni. 
Elszégyellte magát a tű, a cérna meg az olló. Nem is veszekedtek többet, hanem az olló tovább vágott, a cérna a tűvel barátságosan összekapaszkodott, és azóta már nagyon sok szép ruhát megvarrtak együtt, békességben.

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: A békakirály papucsa

Valamikor nagyon régen, tarka-barka meseréten, csillámlott, hullámzott, enyhe szélben fodrozódott egy kis kerek tó. Partját körös-körül nefelejcs koszorúzta. Ott lakott a Nefelejcs tündérke. Kék szemét minden reggel friss harmatban mosta, délben napsugárba törölte, és belemosolygott a víz tükrébe. A tóban tanyázó, zöld pocakos békakirály ilyenkor egész udvartartásának áhítatos csendet parancsolt odalent, a langyos iszap-palotában, ő maga pedig meg se moccant, csak pislogott és nézte a kék szemű tündér vízbe nevető, szépséges arcát, úgy, hogy a szeme is kidülledt belé. Egyszer aztán nagyot és merészet gondolt. Miért ne kérhetné feleségül a bájos kis Nefelejcset? Boldog lehetne a tündérke, hogy ilyen előkelő kérője akad. Odafent úgyis csak a szomorúfűz, meg néhány bajszos fű-katona bókolgat neki. Bezzeg ő kagylókkal rakná ki az útját, moszatszőnyeget terítene a lába elé, úgy hozná le víz alatti birodalmába. 
Mindjárt el is küldte kérőbe a három legtekintélyesebb víziminiszterét: Kurutyot, Purutyot és Kutykuruttyot. Sőt, olyan biztos volt a dolgában, hogy még a szúnyogszárnyakból varrott menyasszonyi fátylat is elküldte velük, ajándékba. Hanem amikor a Nefelejcs tündérke megpillantotta a pöffeszkedő békákat, és megtudta, hogy miért jöttek, akkorát kacagott, hogy a környéken minden pókfonál elszakadt. Szerencsére a pókok nem bánták, mert ők is mind a nyolc lábukkal a hasukat fogták, úgy nevettek. Csak a három béka brekegett felháborodva. 
— Ez rettenetes! — Ez felségsértés! — Ez ostobaság! Ekkora szerencsét elszalasztani! Ahelyett, hogy örülnél, amiért megtetszettél a békakirálynak! 
— Ugyan, miféle király az, aki naphosszat mezítláb ugrál? — nevetett a tündérke. — Legalább egy papucsa volna! 
Nosza, több se kellett a díszes küldöttségnek! Kuruty, Puruty és Kuty-kurutty ész nélkül ugráltak vissza a tóba, hogy hírül vigyék a békakirálynak, mit kíván a szépséges menyasszony. 
Támadt odalent nagy tanakodás. Elhatározták, hogy ezentúl nemcsak a király, hanem az egész békanemzetség papucsban fog ugrálni. Úgy vartyogtak, úgy brekegtek, hogy az emberek azt hitték, eső lesz. Másnap reggel aztán elindult a küldöttség a mesebeli vargához. A vargának éppen nem volt munkája, gyereke meg annyi, mint a köles, így hát azt felelte, hogy nem bánja, még a békáknak is szívesen varr papucsot, csak jól megfizessék. Mindjárt megalkudtak egy maréknyi gyöngyben, és a varga megígérte, hogy harmadnap estére az összes békapapucsot leszállítja a kerek tó partjára. Összefutottak a szomszédok, úgy nevettek rajta, de ő nem törődött velük, menten munkához látott. Pápaszemet tett az orrára, hogy jobban lássa a sok pirinyó lábbelit, és dolgozott, látástól vakulásig. Szebbnél szebb kis papucsok kerültek ki a keze alól. Harmadnap estére megtelt velük egy véka. Fogta és boldogan vitte ki a tópartra. A békakirály már ott ült apró csigaházakból rakott trónján, nádbuzogá-nyos testőrei között. Körös-körül vartyogtak, brekegtek, ümmögtek a mindenféle rendű és rangú békák. 
A mesebeli varga elébük borította a nagy véka papucsot, de a legszebbiket a tenyerére tette, úgy nyújtotta át a békakirálynak. Titokban azt remélte, hogy a békák örömükben még a fizetségét is megduplázzák. Hanem mi történt?! A békakirály, aki eddig azt sem tudta, milyen a papucs, most a legszebbet is fitymálni kezdte. Örömében és gőgjében azt sem tudta, hogyan válogasson. 
— Ez nem elég koppanós! .. . Az nem elég csosszanós! Ennek alacsony a sarka, azt a varga szűkre varrta! Ez itt nagyon bőnek látszik, ebben meg a talpam fázik! .. . 
És mert a király így tett, természetes, hogy a sok ostoba alattvaló is utánozni kezdte. Pöffeszkedtek, kényeskedtek, válogattak, és azt sem tudták, hogyan ugráljanak, mindaddig, amíg a meglepődött vargát el nem futotta a méreg. 
— Szedte-vette, maszatos-moszatos népség! Ti meritek ócsárolni az én munkámat? Ez se jó? Az se jó? Hát akkor ugráljatok ezután is mezítláb! 
Szempillantás alatt összeszedte a papucsokat, és mire a buta békák feleszméltek, már odébb is állt. Kiabált most már a békakirály, ahogy a torkán kifért, hogy: 
— Papucsot! Papucsot! Akarom a papucsot! — de a varga azért sem fordult vissza, csak ment nagy mérgesen és nekikeseredve hazafelé. 
A nagy brekegésre a Nefelejcs tündérke is felébredt. Meglátta a szomorú vargát, és a tópartról rámosolygott. 
— Megállj, te szegény varga! Megveszem én azokat a papucsokat. Éppen jók lesznek a virágtündér testvéreimnek. Meg is vette, ki is fizette, olyan gazdagon, hogy azóta a mesebeli vargának minden gyereke mazsolás kalácsot reggelizik. A tóparton a sok kicsi papucsból papucsvirág lett, békakirálynak pedig elmaradt a lakodalma. Csöndes estéken, sok-sok alattvalójával azóta is maga varrja a papucsát, mert nem találtak még egy vargát, aki ilyesmire vállalkozott volna. Majd ha elkészül vele, nektek is küld egy fél párat, mutatóba! 

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Veszekedős mese

Kajlatapsinak jó kedve volt. Az egyik fülét hátracsapta, a másikat előre, és így dudorászott magában: 
„Akkor jó, ha süt a nap, bukfencezem egész nap, káposztával jóllakom, süti-süti-süttetem a pocakom!" 
Éppen körülnézett, hogy hol süttesse, amikor a borzas galagonyák ár-nyékából előcsörtetett Neszepisze, a vadmalac. 
— Miféle ostoba dalt hallottam az imént? Kajlatapsi újra rákezdte: 
„Akkor jó, ha süt a nap . . . " 
— Miiii? — visította Neszepisze. — Ki hallott már ilyet? Akkor jó, ha esik az eső! 
„Záporeső, ujujuj, akkor jó, ha sűrűn hull, régen várok esőre, locsi-pocsi-pocsolya lesz belőle!" 
Kajlatapsi befogta a fülét. 
— Nem kell az eső! Napsütés kell! A napsütés százszor jobb! 
— Az eső a jobb! — toppantott Neszepisze, és már éppen belekapaszkodott a nyuszi fülébe, Kajlatapsi meg a vadmalac kunkori farkába, amikor a lármára elődöcögött rejtekhelyéről a sün. 
— Mit csináltok itt? 
— Nem látod? ... Vitatkozunk. Nem tudjuk eldönteni, hogy mi a jobb: az eső-e vagy a napsütés.
— Hmmm! 
— Mi az, hogy „hmmm"? 
— Gondolkozom — mondta a sün —, és úgy gondolom, hogy esőben totyakosabb lesz a vadkörte, amit én felettébb kedvelek. Tehát az eső a jobb! 
— Nem igaz! — kiabált Kajlatapsi.
— De igaz! — visított Neszepisze és most már ketten vagyunk egy ellen. 
— Tévedés! — ugrott közéjük egy erdőszéli fáról a mókus. — A napsütés a jobb, hiszen esőben ki sem dughatom az odúmból az orromat! 
— Na ugye? — ujjongott Kajlatapsi. — Most aztán már mi is ketten vagyunk! 
— Még sincs egy félre való eszetek! — bukott fel a patakból a vidra. — Eső nélkül kiszáradna a patak, és nem tudnék úszkálni benne. Az eső a jobb! 
— Hárman vagyunk kettő ellen, jobb az eső, mint a nap! — ugrabugrált a vadmalac. 
— Ki látott már ilyet, nyaúúúú? — lépett elébe a vadmacska. — A magam részéről utálom az esőt. Még a harmattól is irtózom. Nincs borzasztóbb dolog, mint a vizes fűben sétálni! Brrr!  Kényeskedve megrázta magát, és oda állt Kajlatapsiék mellé. 
— Három három ellen — tapsolt Kajlatapsi. — Na, ki szavaz még a napsütésre? 
— Én! — futott elő az őz. — Esőben nem lehet a tisztáson fogócskázni. 
— Négy — három! — ujjongott a mókus, de nem sokáig, mert a kecskebéka közbevartyogott: 
— Bocsánat, brekeke! Négy — négy, mert ugyebár én is kedvelem, ha csepereg, eső előtt brekegek! — Éljen az országos eső! — sivalkodott Neszepisze. — Éljen! — visszhangozták az esőpártolók. 
— Azért is éljen a napsütés! — hangoskodott a másik négy. Akkora veszekedés kerekedett, hogy a mackó is felriadt délutáni álmából? 
— Darázsfészkes teringettét! Döntsétek el végre, mi a jobb, mert szundítani akarok! 
— Hát döntsd el te, nagyeszű medve! — felelte hetykén Neszepisze. —Ahová te állsz, ott lesznek többen, és azok győznek. 
— No, ide süssetek! — brummogta fontoskodva a mackó. — Napsütésben érik a málna és az jó. 
— Hihi! — vigyorgott Kajlatapsi, és nyelvet öltött a vadmalacra.
— Napsütésben viszont röpködnek a méhek — folytatta a mackó —, és az nem jó! — Hehe! — dugta ki a nyelvét Neszepisze. 
A mackónak hirtelen gondterhelt lett az ábrázata. — Csönd legyen! — toppantott. — Esőben sosem érik meg a málna, az pedig nem jó, de ugyanakkor a méhek nem szúrják meg a medve orrát, tehát . .. Hű, a nemjóját! Tanácstalanul idenézett, odanézett, hol a napsütést kiabálókra, hol az esőt pártolókra, azok meg kétfelől belekapaszkodtak a bundájába, és húzni kezdték. 
— Hé, hagyjatok gondolkozni! — kiabálta, de hiába. Szép, barna bundája bánta volna, ha hirtelen meg nem dördül az ég, és egy fekete hasú felhőből kopogva hullani nem kezd valami. Legelőször Neszepisze feje búbján koppant. 
— Jégeső! — visított rémülten. 
— Meneküljünk! Nyakunkon a jégverés! — ijedtek meg a többiek is, és ki az orrát tapogatva, ki a fejét forgatva, uccu neki, vesd el magad! meg sem álltak a medve barlangjáig. Oda mind behúzódtak — még jó, hogy a mackó is befért, aki a sor végén futott. A barlangban aztán összebújtak, egymás-hoz simultak. A nyuszi nem fintorgott, a sün nem bökölődött, a vadmacska nem fújt, és Neszepisze sem öltött nyelvet senkire, csak pislogtak kifelé, megszeppenve, mert abban az egész díszes társaság egyetértett, hogy a jégeső az aztán igazán sohasem jó senkinek! ... 

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016,

2019. július 25., csütörtök

Christl Vogl: A magocska

Milyen sokáig aludtam! De jó is volt az anyaföldben, a finom, meleg, puha kuckómban. Vajon mennyi ideig szunyókáltam? – morfondírozott a kis magocska, amint kikukucskált a rögök közül.
- Nem tudod, kedves bogárka?
- Honnan tudnám? – zümmögött a kövér bogár és hat lábán tovazötyögött.
- A pillangó biztosan tudja – gondolta a magocska és a gyönyörű pillangó után kiáltott. – Meg tudnád mondani, hogy mennyi ideig aludtam az anyaföldben?
A pillangó kacagva válaszolt:
- Talán egy napig, talán egy évig, de meglehet, hogy tíz évig, ki tudja? De miért érdekel? csak az számít, hogy tudod ki vagy.- Hogy érted, hogy tudom ki, vagyok? – kérdezte tágra nyílt szemmel a magocska.
- Biztosan tudod, hogy kicsoda vagy, nem igaz? Mindenki tudja, hogy kicsoda. Vagy talán nem? Én például pillangó vagyok, a nappali pávaszem. Azt látom, hogy te még kis mag vagy. De hogy miféle mag, azt neked kell tudnod – okította komoly képpel a pillangó.
- Ez borzasztó! Én nem tudom, hogy milyen mag vagyok! Bizonyára túl sokáig aludtam, azért felejtettem el – felelte a magocska.
- Az bizony nagy baj. Kérdezd meg a napot, ő biztosan tudja, hogy ki vagy! Ő már annyi virágmagot kicsalogatott a földből, hogy biztosan felismer téged is – tanácsolta a pillangó, azzal tovalibbent.
Amikor a napsugár megérintette a magocskát, ő tudakolni kezdte tőle, hogy felismeri-e. Ám a napsugár tétován azt javasolta, hogy kérdezze meg a Természetanyát.
- Természetanya ismer minden magot, akármilyen kicsi legyen is az.
- És hol találom Természetanyát? – érdeklődött a magocska.
- Mindenütt! – így a napsugár.
A magocska kiáltozni kezdett:
- Természetanya! Természetanya! Gyere elő, lágy szíves! Kérdezni szeretnék tőled valamit.
Hirtelen a levelekből és a fákból, a virágokból és a földből, a levegőből és a vízből előbukkant egy gyönyörű tündér. Lágy kézzel, szelíd mosollyal emelte magához a kis magocskát:
- Mi a baj, kedves kis magocska? Miért szólítottál?
A magocska csak suttogva mert megszólalni:
- Túl sokáig aludtam, emiatt nem tudom, hogy ki vagyok.
Természetanya nevetve válaszolta:
- Még ha száz évig is alszol a földben, akkor is tudod, hogy ki vagy. Csak higgy magadban! Most pedig siess, dugd a lábadat a földbe, hogy gyökeret ereszthess, és majd meglátod, milyen szép árvácska lesz belőled!
A magocska boldogan hálálkodott a tündérnek, és amikor az eltűnt, önbizalommal telve befészkelte magát egy nagy páfrány mellé, hiszen már tudta, hogy csodaszép árvácska lesz belőle.
Ezentúl ő nógatta a többi magocskát, melyek hosszú ideje aludtak, hogy bizony ideje felébredni.

Nógrádi Timi: Cukrászdai mese


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép cukrászda. Hatalmas üvegkirakatában egymás mellett sorakoztak a sütemények. Torták, krémesek, fagyi kelyhek, és minyonok. 
Történt egyszer, hogy egy éjszaka, amikor a bolt bezárt, a sütemények összevesztek. Azon vitatkozott a kuglóf, a fagyi és a csoki torta, hogy melyiküket szeretik jobban a gyerekek. 
A kuglóf azt mondta: Engem szeretnek a legjobban, mert kakaóval szoktak reggelire kérni, sőt néha még meg is vajaznak. 
– Nem igaz! Engem szeretnek a legjobban – mondta a fagyi. Kérdezd csak meg, nincs olyan gyerek, aki ne szeretné a fagylaltot. 
– És velem mi van – kiáltott fel a csoki torta – hiszen születésnapjukra, mindig tortát kapnak a gyerekek. 
Sehogyan sem tudtak megegyezni és úgy összevesztek, hogy hátat is fordítottak egymásnak. A piskótatekercs és a dobos torta, csak nevetett rajtuk. Nem értették, hogy lehetnek ennyire buták. Ők jól tudták, hogy a süteményeknek nem kell félniük semmitől, bízhatnak a gyerekekben. 
– Majd meglátjátok mi lesz reggel – kiáltott rájuk a somlói galuska – aludni akarok!
És eljött a reggel. Kinyitott a bolt és belépett három kisfiú. Odamentek a pulthoz és az egyik egy kuglófot, a másik egy fagyit, a harmadik pedig egy csoki tortát kért.
– Látod, felesleges volt veszekedniük! Mert minden gyereknek más édesség a kedvence… és egyébként is a gyerekek általában, minden édességet szeretnek. Na jó éjszakát.

Nógrádi Timi: Ceruza mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy doboz ceruza. Öt színes ceruza lakott egy fehér papírdobozban. Ültek a bolt polcán és azon sóhajtoztak, hogy őket senki sem fogja megvenni. Véletlenül ugyanis a zoknik mellé tették őket, és nem a többi írószer közé. 
– Gondolj csak bele – mondta a piros ceruza – minket csak akkor vesznek meg, ha egy kisgyerek zoknit és ceruzát is akar venni egyszerre. Elég kicsi ennek az esélye. Nézd, meg itt ülünk már hetek óta és senki, még csak meg se fogott minket. 
Ám ebben a pillanatban egy kisfiú állt meg a polc előtt. Levett egy zoknit. amin egy piros autó volt és betette a doboz ceruzát is az anyukája kosarába. 
– Na látod- mondta a kék ceruza –, felesleges volt úgy aggódni. 
Végül minden ceruza gazdára talál.
Miután kifizették és hazavitték őket, a kisfiú kitette a ceruzákat az asztalra. Hozott fehér lapokat és egy nagy dobozt, ami tele volt már más, színes ceruzákkal, radírokkal, faragókkal. 
– Odanézz kiáltott fel a zöld ceruza – mindjárt rajzolni fognak velünk! 
– Na végre – nyújtózkodott a sárga – már azt hittem megbarnulok itt unalmamban. 
És a kisfiú rajzolni kezdett. Egy nagy piros autót rajzolt, fekete kerekekkel. Szinezte, színezte, színezte az autó oldalát, és egyszer csak elkopott a piros ceruza hegye. 
– Jaj, most mi lesz, siránkozott a piros ceruza – biztos más színnel fogja befejezni a rajzot. 
Ám a kisfiú pirosra akarta festeni az egész autót, ezért elővette a ceruzafaragóját és szépen, óvatosan kihegyezte újra a piros ceruzát. 
A ceruza nagyon örült, amikor még szépen vissza is tették a dobozába a többi közé, már szavakat sem talált. Boldogan nézett körbe a zöld, a kék, a sárga és a fekete ceruzán: Igaz, hogy minden ceruza gazdára talál, de mi jó gazdára is találtunk! - lelkendezett - Ez a kisfiú nagyon ügyesen rajzol, és a ceruzáira is nagyon vigyáz! - mondta és minden ceruza boldogan hajtotta álomra a fejét.

2019. július 22., hétfő

Bartos Erika: Egy nap az óvodában


Egy őszi reggelen Babóca sietősen kopogott Bogyó házának ajtaján. 
- Gyere már, Bogyó! Elkésünk az óvodából!  
Bogyó hamar elkészült, és a két barát kézen fogva elindult az óvoda felé. 
Az óvoda kertjében már gyülekezett a sok kis óvodás. Vidáman üdvözölték egymást. Ott volt Baltazár, a méhecske, Pihe, a lepkekislány, Vendel, a szarvasbogár, Döme, a krumplibogár, Szellő, a szitakötőkislány, Alfonz, a tücsök, Ugri, a szöcskelány és Gömbi, a kis virágbogár is. 
Dongó néni türelmesen terelgette be a gyerekeket a csoportokba. A nagycsoportosok, középsősök és kiscsoportosok külön szobába kerültek. Gömbi persze a kiscsoportba került, innen integetett Bogyónak és Babócának. 
A nap tornaórával indult. A tornaóra után jól esett a finom reggeli. Reggeli után az óvodások szebbnél szebb képeket ragasztottak az erdőben szedett falevelekből. Dongó néni segített nekik. 
Amikor mindenki elkészült, Dongó néni körbeállította a gyerekeket. Dalokat és körjátékokat tanított a csoportnak, az óvodások lelkesen járták a körtáncot. 
Aztán következett a játék. Dongó néni karosszékéből figyelte a sok gyereket. Most mindenki azt játszott, amihez kedve támadt. Bogyó és a fiúk rögtön a kocsis ládikához siettek, és autóversenyt kezdtek játszani. Lejtőket, alagutakat építettek. 
- Én is beállhatok? - kérdezte Babóca, és egy törött kisautót szorongatott. - Ugyan már, Babóca! Azzal a vacakkal akarsz versenyezni? - kérdezte megvetően Bogyó. - A kocsizás amúgy sem lányoknak való! 
Babóca elsírta magát. - Nem játszanak velem a fiúk! - panaszolta Pihének. Pihe, Ugri és Szellő gyorsan megvigasztalták. - Gyere, babázz velünk! 
A lányok pompás kis ruhákba öltöztették babáikat, megetették, és babakocsiban ringatták őket. Ez nagyon tetszett Babócának. 
Közben Bogyó és Egon, a cserebogár összevesztek. - Mindig felborítod a kocsimat! Ez így nem ér! Csalsz! - kiabálta dühösen Bogyó. 
- Nem igaz! Te csalsz! - vágott vissza Egon. - Jól van! Nem játszom veled tovább! - mondta sértődötten Bogyó, és otthagyta a fiúkat. 
- Én is beállhatok a játékotokba? - szólt most Babócához Bogyó. - Nem, nem játszhatsz velünk, ez lányos játék! - mondta duzzogva Babóca. 
- De nézd csak, én is hoztam egy babát, ezt a göndör hajút! Szeretnék mégis veletek játszani! - Jól van - enyhült meg Babóca - akkor gyere. De akkor én is játszom majd az autókkal! 
- Gyerekek! Gyertek kezet mosni! - kiáltott Dongó néni. - Kézmosás után pedig szépen üljetek az asztalokhoz!
Az ebédet nagy fazékból merte az óvodások tányérjába Pettyes Futrinka néni, a dadus.
Amikor mindenki befejezte az ebédet, a naposok, Bogyó és Babóca segítettek leszedni az asztalt, összegyűjteni a tányérokat és poharakat.
Ebéd után mindenki lefeküdt. Dongó néni pedig mesét olvasott. A gyerekek csendben figyelték, és akadt, akit már mese közben elnyomott az álom.
Ébredés után uzsonnáztak, aztán kimentek a kertbe. Az óvoda kertje hatalmas volt, telis-tele izgalmas mászókákkal, csúszdával, hintával még egy kis favonat is állt a közepén. Bogyó és Egon hamar kibékültek, és sokáig hintáztak együtt.
Babóca segített Gömbinek felmászni a csúszdára, és el is kapta őt a csúszda alján.
Ez Gömbinek nagyon tetszett.
Az óvodában hamar elszaladt a nap. A gyerekek hosszasan búcsúzkodtak egymástól, és alig várták, hogy másnap újra találkozzanak.

Forrás: Bartos Erika: Bogyó és Babóca az óvodában. Pozsonyi Pagony, 2005.

Tudd meg, hogy mikor mit olvass a gyerekednek!


Érdekes és hasznos könyvajánlóra bukkantam, amit jó szívvel ajánlok minden gyermekes családnak. Megtudhatjuk belőle, hogyan szeretheti meg gyermekünk az olvasást vagy mit adjunk a kezébe baba, óvodás, kisiskolás korában. Ebből az óvodásoknak való ajánlást ide is felteszem. Ha kíváncsi vagy a többire is, menj a Pagony oldalára és íratkozz fel a hírlevelükre.


Mi az, amivel a leginkább megalapozhatod a gyereked jövőjét? Miként segítheted őt abban, hogy érzelmileg stabil felnőtté váljon, aki érzelmileg és intellektuálisan elhivatott? Mitől lesz egy gyerekből kiegyensúlyozott, boldog felnőtt? 

Az olvasás mindenképpen elengedhetetlen feltétele a szellemi fejlődésnek. Aki olvas, többet tud magáról és a világról, könnyebben kezeli a kihívásokat, ráadásul rendelkezik egy olyan hobbival, ami mindig megnyugvást tud hozni az életébe akkor is, amikor a való világban nehezebb megpihennie. A fikció elemelkedik ugyan a valóságtól, mégis mindig válaszokat és megoldásokat mutat azokra a kihívásokra és nehézségekre, amikkel a való életben szemben találjuk magunkat. 

Aki olvasóvá tudja nevelni a gyerekét, az elmondhatja magáról, hogy a boldog, kiegyensúlyozott felnőttlét egyik alappillérét már megadta neki.
...

Óvodás korban

A gyerekeknek már önálló énképük van, és szívesen próbálják saját maguk véghezvinni az elképzelé- seiket. Két nagyon fontos életterük van, amiknek meg kell jelenniük az őket körülvevő könyvekben: az otthon és az óvoda. Ebben a korban fontos, hogy a mesék tematizálják a szociális folyamatokat, kezdve az otthoni boldog pillanatoktól a nehezebb helyzetekig, folytatva az óvodai beilleszkedés és elfogadás nehézségeivel és örömeivel. Minden olyan témában mutass neki irodalmat és könyveket, ami érdekli őt, legyen szó természetről, robotokról, hercegnőkről, zenéről vagy csillagászatról...


Mit olvass? Mit mutass?


• vicces meséket, mert az olvasás öröm
• reális meséket, mert segítenek az önismeretben és az érzelmi intelligencia fejlesztésében
• varázsmeséket, mert segítenek a mélyebb szorongások, gyermekkori tudattalan félelmek oldásában
• változatos illusztrációkat
• verseket, mert segítenek a hangképzésben és a verbális kompetenciák fejlesztésében
• bonyolultabb meséket, mert segítik a logikus gondolkodást amit szeret


Lehetséges problémák, helyzetek - mesékkel feloldva:


óvodai beilleszkedés:

• Vadadi Adrienn: Ovis mesék-sorozat
• Kiss Judit Ágnes: Babaróka-ajándéka, Babaróka kertje
• Bartos Erika: Bogyó és Babóca az óvodában

költözés:

• Jeli Viktória: Dönci és a varázstakaró


bepisilés, bekakilás:

   Axel Scheffler: Pipp és Polli - A kis tócsa

másság, mások elfogadása:

• Vadadi Adrienn: Három szülinapi torta
• Anja Tuckermann: Sokfélék vagyunk
• David McKee: Elmer-sorozat

hétköznapi, családi, otthoni történetek, apró konfliktusok:

• Vadadi Adrienn: Titkos reggeli, Titkos vacsora, Alma u. 22.
• Kertész Erzsi: Ludmilla megoldja

utazáshoz:

• Gévai Csilla: Amíg utazunk-sorozat

evés-nem-evés:

   Finy Petra: Bögreúr meséi


betegségek:

• Igaz Dóra: Holnapra kutya bajod – Doktormesék!
Katonadolog – Nyári doktormesék
• Finy Petra: A doki-ügy

testvérvárás:

• Alona Frankel: Kiselefánt születik
• Finy Petra: A tesó-ügy

(testvér)féltékenység:

Igaz Dóra: Én és a tesóm

2019. július 20., szombat

Titi Hajnalka: Az utolsó ovis nyár

Katika nagycsoportos volt, és imádott óvodába járni. Szerette az óvó néniket, a társait, akikkel önfeledten játszottak reggeltől- estig. Úgy gondolta jobb helyet ki sem találhattak volna a gyerekeknek, ennyi játék és szórakozás sehol máshol nincsen! Azonban egyre közeledett az utolsó nap. Máskor örült a nyári vakációnak, de most, hogy soha többé nem jöhet vissza az óvodába, nagyon rosszul érezte magát.

Az iskola valahogy ijesztőnek tűnt. Óvó néni szerint ott nem lesz ennyi játék, és az órákon meg sem lehet szólalni, csak ha kérdeznek! Ez nagyon nem tetszett neki. Sosem szerette a szabályokat. Igaz, az óvodában is volt néhány, de azokat könnyű volt betartani.
Majd azokat is megszokod Kincsem- mondta az anyukája- Mindenki túl esik ezen!

De Katika nem akart ezen túlesni! Még Mircit sem viheti oda magával! Az óvodában őt is beengedték! Ott legalább állatszeretetben nem volt hiány. Mirci mindenhová követte: a barátnőjéhez, a játszótérre, de még fagyizni is. Ő volt a legjobb barátja. El sem tudta képzelni nélküle a napot.
Pedig olyan jó játszani!- sóhajtott Katika, ugye szerinted is Mirci?

Úgy érezte a fagyi sokszor megoldást jelentett a problémákra, bár az is lehet, hogy nem a fagyi, hanem a fagylalt árus bácsi, ezért úgy döntött most is megeszik egy finom, hűsítő fagylaltot. Jó volt beszélgetni az öreggel, mindenre volt valami jó tanácsa, hát ma is elpanaszolta minden baját:
A szabályokra szükség van kislány- mondta az öreg- Képzeld el, ha az emberek nem tudnának viselkedni, micsoda zűrzavarban élnénk! A szabályok a mi érdekünkben vannak, hogy ne okozzunk gondot másoknak. Ha jól bele gondolsz otthon is vannak szabályok!
Ez igaz!- mondta a kislány.- Időben haza menni, evés előtt kezet mosni például...
Úgy ám! És minden azért, hogy neked vagy a szüleidnek kellemetlensége, vagy baja ne adódjon.
És az iskolában milyen szabályok vannak?
Például türelmesen végig kell ülni az órákat, nem szabad rágózni, rombolni és egymást bántani. A legtöbbet már ismered az óvodából.
Nem is tűnik olyan szörnyűnek- mondta megkönnyebbülve Katika. És már valóban nem érezte olyan szörnyűnek. A fagylaltárus szerint az iskolában csodálatos dolgokról fog majd tanulni. Úgy lesz okos és nagy lány. Erre szükség van, hogy felnőtté váljon. Mire a fagylalt elfogyott, már bánata sem maradt.
Köszönöm fagylaltárus bácsi! - majd elköszönt, és haza indult.
Vigyázz magadra kislány, és ne aggódj! Az iskola egy igazi nagy kaland!

Katika megnyugodva ment haza kis barátjával, s már biztos volt benne, hogy Mirci is el lesz nélküle. Végül is olyan sokat alszanak a macskák, majd addig alszik, míg ő az iskolába lesz. Így aztán többé miatta sem aggódott.

Boldogan mókázták át az utolsó ovis nyarat.

2019. június 19., szerda

Kovács Barbara Sír a felhő



Sír a felhő, hull a könnye,
eső ömlik le a földre.
Issza a föld, míg csak bírja,
maradékból lesz a tócsa.

Belelépek, tocsogok,
jaj, már csupa sár vagyok!
Nem baj, csak még essen, essen,
szeretem, ha cuppog, fröccsen!

Pődör György: Magam-mutogató




Nincsen kezem
csak kettő
Fejem rajtam
a tető

Haj nő azon
majd szakáll
Térdem bokám
talpon áll

Jobbra balra
a fülem
Nem forog el
nélkülem

Nyakamig ér
a vállam
Nem esik le
az állam

Kalapot ha
felteszek
Kalap alatt
én leszek 

2019. június 9., vasárnap

Fésűs Éva: Kutya-macska barátság

Vasárnap éjjel macska járt a kertben. Ott maradtak a nyomai, mintha valaki kerítéstől kerítésig hosszú gyöngysort ejtett volna a hóba. Izgágáné, a lúd akkora csodát csinált belőle, hogy még a ketrecben gunnyadó, öreg házinyulakat is sikerült felidegesítenie. Nyugtalanul tapogatták mozgó orrukkal a dróthálót:
– Mi történt? Mitől kell félni?
– Attól, hogy maholnap még egy jöttment görény is csak úgy besétálhat ide, mármint házőrzőnk se volna! – hangoskodott a lúd.
A piros tarajú kakas pedig elkukorékolta magát: Felháborrrííítóóó! – Sarkantyús léptekkel járkált fel-alá a jéghártyás udvaron. Mögötte kotyogva, fontoskodva sürgölődtek a borzas tyúkok és időnként a kutyaházra sandítottak. Bendegúz nyugodtan hasalt a helyén. Bozontos fejét két mellső lábára hajtotta, és csak olyankor rezzent meg a szemhéja, amikor Izgágáné nagyon éleset gágintott:
– Csak tudnám, miért fizetik utána azt a sok drága ebadót, ha még egy macskát sem tud elkergetni világgá! Gi-gá-gá!
Bendegúz egész éjjel szolgálatban volt. Jólesett volna bóbiskolnia, de ebből aligha lesz valami.
– Ostoba liba! – gondolta magában. – Te nyugodtan alhatsz a meleg ólban, azt sem tudod, milyen egy téli éjszaka, amikor jeges tűket szúr az orromba a hó. Maradnál csak egyszer idekint, amikor a hideg holdfényben olyanok a kopasz fák, mint a lerágott csontok, és jó szagok helyett zimankót hord a szél!...
Vasárnap éppen ilyen éjszaka volt. Ahhoz sem érzett kedvet, hogy rávonyítson a kifli-holdra – úgysem esik le –, vagy válaszoljon a távolból csaholó társaknak – úgyis mindig ugyanaz az újság. Ha valaki már annyi kutyavacsorát megevett, mint Bendegúz, az nem csahol minden szíre-szóra, hanem a vakkantást is meggondolja. Akkor sem ugatott, amikor a macskát meglátta, inkább csak meglepetten felmordult. A macska úgy jelent meg a deszkakerítésen, mint egy puhán hullámzó árnyék, aztán könnyedén lehuppant a hóra és bájos nemtörődömséggel megindult egyenesen Bendegúz felé. Ebben a házban évek óta egérfogókkal fogták az egeret, a macskák pedig – éppen Bendegúz miatt – nagy ívben elkerülték. Még a semmirekellő fekete kandúr is csak a háztetőn mert legénykedni. Ki lehet hát ez az idegen, aki egyszerűen beugrik egy ismeretlen kertbe és nyugodtan szedegeti rózsaszínű talpacskáit a havon?...
Bendegúz egész kutyaéletében nem pipált ilyet! Hát csoda-e, ha még a morgás is torkán akadt?...
– Szégyen, hogy ez a tisztességes udvar kóbor macskák átjáróhelye lett!- csapkodott Izgágáné ismét olyan hangosan, hogy Bendegúznak megrándult a füle.
– Még hogy kóbor macska – nevetett magában kutyamódra. – Hiszen olyan fehér a bundája, mint a hó, csak a bal fülén visel egy pici, vörösfekete foltot. Napsütötte ablakpárkányon mosakszik, cseréptálból lefetyeli a tejet és puha kuckója van egy meleg tűzhely mellett. Mégis otthagyta. Jött a holdas kerten át és már csak néhány lépés választotta el a kutyaóltól.
– Kötelességem elkergetni! – tette fel magában Bendegúz és halkan rámordult: „Állj!"
A macska megállt, de nem ijedt meg.
– Miau! Mi a baj?
Bendegúz megrázta magát. Hosszú lánca odakoccant a kutyaházhoz.
– Én vagyok a baj. Nem tudod, hogy kutya-macska ellenségek?
A macska elcsodálkozott:
– Ne beszélj! Mióta?
– Ősidők óta.
– Ki mondta?
– Valaki.
– És miért?
– Nem tudom. De azóta így van.
A macska leült a hóra Bendegúz orra előtt.
– Micsoda badarság! Hiszen én nem bántottalak, és neked sincs rá semmi okod, hogy megharapj.
Bendegúz felhorkant. Most látta, hogy a macska milyen fiatal. No persze, az ilyet még tanítani kell!
Más hangon kezdte.
– Nézd, kiscica, eredj szépen haza, különben megugatlak, és mindenki felébred!
Zöld szemek ragyogtak rá szemrehányóan:
– Miau! Azt hittem okosabb vagy.
– Vakk! – szaladt ki egy bosszús vakkantás Bendegúz száján az emlékezéstől.
Izgágáné a baromfiudvarban tüstént felkapta a fejét:
– Az éjjel vakkantottál volna, nyavalyás!
– Úgy ám! – kárált a kendermagos tyúk. – Még megérjük, hogy ideszokik az a macska, aztán ha kiscsibéim lesznek, ijesztgetni fogja őket.
– Könnyű neked, buta tyúk! – sóhajtott Bendegúz. – Minél több pelyhes csibét költesz ki, a gazdáék annál jobban örülnek. De kicsoda örül rengeteg macskának?...
A szép, fehér cica azt mondta ott, a holdfényben:
– Ne bánts engem, kérlek! Barkanyílásra kiscicáim lesznek. Legalább fél tucat.
Ettől Bendegúz lepődött meg, de megpróbált szigorú képet vágni:
– Akkor meg mi dolog, hogy csavarogsz? Mars haza!...Vagy talán nincs hova?
– Dehogy nincs!
A macska elmesélte, hol lakik.
– Mégis ott hagytam őket, mert nem akarom, hogy tőlem is elvegyék a kiscicáimat, mint Cirmostól az ősszel az övéit, vagy mint a szomszédban Murmulától a három pici tarkát, azzal, hogy kettő is untig elég.
– Hmmmm! – morgott halkan Bendegúz, mert zavarba jött attól, hogy az életben ilyen kegyetlen dolgok is megesnek. De hát mi köze neki ehhez? Végtére is ő csak egy szolgálatban lévő házőrző kutya. Már éppen vakkantani akart, amikor a macska egészen közel hajolt a füléhez:
– Nem tudsz valami jó padlászugot, vagy elhagyatott fáskamrasarkot, ahol nyugodtan világra hozhatnám őket?
Bendegúz félrefordult.
– Nem tudok. Nálunk elég nagy a jövés-menés...
– Értem – bólintott a cica. – Akkor továbbmegyek.
Máris folytatta gyöngysor lépteit a hóban és felszökkent a másik kerítésre. Onnan egy pillanatra visszanézett:
– Miau! Köszönöm, hogy nem ugattál meg!...
Aztán eltűnt.
– Odanézzetek! Ez a házőrző beteg! – csattant fel újra Izgágáné hangja. – Már a levesét is érintetlenül hagyja.
Csakugyan. Bendegúz észre sem vette a levest. Étvágytalanul kezdte lefetyelni, de nem ízlett. És íztelen volt attól kezdve minden leves, másnap, harmadnap, még két hét múlva is. Aztán egyszer csak megjött a tavasz. Egyik napról a másikra elrongyolódott a hótakaró, eltűnt a vasárnapi macskanyom. A baromfiudvarban új szenzáció támadt. Bendegúz megvetéssel nézte, amint a tyúkok egymás csőréből tépdesik ki az első gilisztákat. A szél mindennap új virágillatot hozott. De vajon a barkának van-e egyáltalán illata?...
Holdas estéken nagy ugatások, vonyítások kezdődtek. Az ügyeletes házőrzők üzengettek, kutyakalandokat meséltek egymásnak a neszekkel teli éjszakában. Egyszer – talán a negyedik szomszédban – egy dühös kis puli azzal dicsekedett, hogy egy fehér macskát felkergetett a nyárfa tetejére. Talán még most is ott kapaszkodik.
– Hau, vau, vau, úgy kell neki! Vau! – kaffogták örvendezve a kutyahangok a nagy siker felett. Bendegúzt pedig hirtelen szégyenkezés fogta el.
– Micsoda ostobaság! – gondolta és nyugtalanul kezdett fel-alá járni a kertben.
Maga sem tudta, mire vár.
És akkor egyszer csak ott termett előtte a fehér macska. Kissé nehézkesen, de most is kényes léptekkel kerülgette a sarat.
– Ejnye – gondolta Bendegúz –, öregszem. – Észre se vettem, hogy került ide, pedig jócskán meghízott.
– Miau! – köszönt a cica. – Ott kellett hagynom a jó rejtekhelyet. Egy mérges kutya felfedezett.
– Hát terólad ugatnak?
– Rólam. És most már nincs időm új búvóhelyet keresni. Érzem, hogy nemsokára megszületnek a kicsikéim.
Bendegúz látta, hogy minden ízében remeg, és hófehér bundácskája ijedségtől borzas.
– Millió mócsing! – morogta. – Micsoda buta helyzet! Maradtál volna otthon! Hátha nem is bántanák a kölykeidet?...
A macska egyenesen a szemébe nézett:
– Ezt magad sem hiszed. De igazad van, nincs más választásom. Cirmos is elviselte, Murmula is kiheverte. Kapott a nyakára kék selyemszalagot!...
Megfordult és elindult.
– Várj! – vakkantott akkor nagyot Bendegúz. – Egy tapodtat se mégy! Eszembe jutott valami...
– Nézzétek már a házőrzőnket! – kiáltott fel Izgágáné egy derűs napon, amikor a baromfiudvarban éppen elfogyott a kukorica meg a giliszta. – Olyan, akár a hét szűk esztendő, pedig a tányérjáról minden eltűnik.
– Talán tavaszi bánat! – mélázott el a házinyúl a rét felé tekintve.
– Nem búsul ez, sőt, inkább nagyon harcias lett. Hiszen még egy verebet sem enged a kutyaház közelébe!
– És hogy legénykedik! – kotyogta a kendermagos. – Akár esik, akár fúj, odakint hasal.
– Majd ráfizet a vén csont! – jósolta Izgágáné. – Igazán több esze lehetne!
Bendegúz oda se figyelt. Azt vizsgálta izgatottan, hogy elég száraz-e már a fű, elég melegen süt-e a nap. Gondosan megszaglászta a levegőt, aztán bevakkantott a kutyaházba:
– Minden rendben! Ki lehet jönni!
A gágogás félbeszakadt. A nyulak kiejtették szájukból a sárgarépafalatot és egyetlen kottyanás sem hallatszott, amikor Bendegúz házából kisétált a napfényre a fehér macska, nyomában féltucatnyi egymást taszigáló, alig pislogó, cérnahangon nyivákoló aprósággal. Még dideregtek és tétován rakosgatták remegő lábacskáikat, de az anyjuk meleg nyelvével biztatóan végignyalta őket:
– Gyertek csak bátran, olyan szép a világ!
Bendegúz állt és számolt:
– Egy... kettő...három, négy, öt – meghökkent: – De ez csak öt?!
– Miau! – szólt hátra parancsolóan az anyamacska, mire a kutyaól mélyéről előkecmergett még egy kis gombolyag. Hófehér volt, csak a bal fülén látszott icipici vörösfekete folt.
– Hat! – vakkantott vidáman Bendegúz és az orrával gyöngéden oldalba lökte. – Majdnem megijesztettél, te kis haszontalan!

A kolbász, a béka és az egér - magyar népmese

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy béka. A béka összetalálkozott az egérrel és a kolbásszal. Hárman kezdtek beszélgetni, s elhatározták, hogy ők örökös barátok lesznek.
Az egeret betették sepregetőnek, a békát beszerzőnek és a kolbászt szakácsnak. Így mentek a dolgok egy hónapig. A béka beszerzett, mert ő jól tudott ugrani, hamar tudott menni s jönni, az egér kisepregette a szobát, s hozott be fát meg vizet, a kolbász meg szakácskodott.
Hát olyan jó ételeket csinált a kolbász, hogy örökké csak nyalogatták a szájukat. Akármennyit ettek, nem tudtak jóllakni, mert nagyon jó volt az étel. Mikor letelt a hónap, azt mondja a kolbász:
– Na, hát a dolog az rendre jár, melyiketek lesz a szakács?
– Hát legyen a béka.
Megtették a békát szakácsnak. Nekifogott a béka, így is szakácskodott, úgy is szakácskodott, főzött ilyet, főzött olyat, de olyat nem tudott főzni, hogy a többieknek jólessék. Főzött vagy három-négy nap, s akkor felmondtak a szakácsnak. Azt mondták, hogy:
– Nem vagy jó szakács.
Megszégyellte magát a béka.
– Nahát, akkor ki főzzön?
Azt mondja a kolbász:
– Az egeret tesszük oda.
Odatették az egeret. Ő is főzött vagy két-három nap, de ő se tudott jól főzni. Rászorították a kolbászt:
– Csak te főzzél!
A kolbász váltig mondta:
– Én az én hónapomat lefőztem, s hogyha nem akartok ti főzni, akkor inkább felmondjuk a barátságot.
Valahogy csak megkérlelték a kolbászt, mégis elvállalta, hogy még egy vagy két nap ő főz. A béka gondolta, addig ő megtanulja, hogyan főz a kolbász. Nekifogott, hogy meglesse, mit csinál.
Hát, amikor a lé meg volt főve, egy darab idő múlva a kolbász, mikor látta, hogy nincsen sehol senki, beledobta magát a lébe. Megforgatta magát benne ügyesen, s akkor kijött. 
„Hopp – gondolta a béka -, most már én is tudom, hogy kell csinálni! Azért olyan jó a leves, mert beledobta magát.”
Akkor ajánlkozott:
– Na, most már én leszek a szakács, most már én is tudok főzni!
Nekifogott, odatett egy jó nagy fazék vizet a tűzhöz. Jó tüzet csinált, s főzte, főzte. Mikor már úgy gondolta, hogy meg van főve az a mindenféle, ami bele volt téve, nem várta meg, hogy egy kicsit meghűljön a lé, hanem mikor a legforróbb volt, belészökött.
Hát alig tudott kiszökni, mind összeforrázódott, összefutott a hátán a bőr. Azóta van varas béka.
Félreállott a főzésből, alig tudott mozogni, úgy összeégette a forró lé. A kolbász meg az egér, mikor megmondta nekik, hogyan járt, kikacagták.
Felbomlott a barátság, s attól fogva mindenki külön élt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

Barátság - válogatás













Mesék, versek:

Mihail Pljackovszkij: Lecke barátságból
Kiss Ottó: Végtelen - vers
Jónás Orsolya: Mese a hóemberről, aki barátokat keresett
A repülő teknőc
Bogyó és Babóca: A barátság
Kutya-macska barátság - Népmese

A kolbász, a béka és az egér - magyar népmese
Szofi és Borisz - A legjobb barátom
Barátság - Hahó Együttes

Levendula néni meséi - Barátság

Dalok: 


párválasztós dalos játékok
Szervusz kedvenc barátom..... dalosjáték


Videók:


Tervek:

2019. május 28., kedd

Óvodai ballagás, iskolai évnyitó - válogatás


Alan Alexander Milne:Hatévesek lettünk

Donkó László: Elsős leszek




Szalai Borbála: Csacsi (verses mese)