2020. március 30., hétfő

Nagytakarítás a napnál

szlovák népmese


Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett látni a napot. A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár.
– Hová tűnhetett a napocska? – kérdezték. – Keressük meg, hívjuk vissza az égre!
– Igen ám, de hol találjátok meg? – kotkodácsolt a kotlós. – Tán bizony tudjátok, hol lakik?
– Nem tudjuk – csipogták a kiscsibék –, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel összetalálkozunk.
– Koty-koty-koty, jól van, menjetek – mondta a kotlós, és ahogy illik, útravalót készített a csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban meg mézeskalácsot. A kiscsibék útra keltek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az egyik káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a házát. Egy csigabiga! A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle:
– Csigabiga, nem tudod, hol lakik a napocska?
– Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő bizonyosan tudja. A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett:
– Csibe, csibe, kiscsibék, hová mentek, kiscsibék?
– Elbújt a napocska, megyünk, megkeressük.
– Én is megyek, én is megyek! – örvendezett a szarka, és még közelebb röppent.
– De tudod-e, hol lakik? – kérdezték tőle.
– Azt biz’ én nem tudom, de nyúl koma talán tudja, itt lakik a szomszédban, a répaföld csücskében.
A kiscsibék meg a szarka elmentek a répaföldre. Mikor látta a nyúl, hogy vendégek közelednek, fejébe húzta a sapkáját, a bajuszát megpödörte, és a háza kapuját még jobban kitárta.
– Nyulam-bulam – csipogták a csibék, csirregte a szarka –, a napocskát keressük, nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa bizonyosan tudja. Itt lakik a nádasban, a patak közelében.
No, elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a kacsa házát meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve.
– Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? – kiáltotta a nyúl.
– Itthon, itthon! – hápogott a kacsa. – A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a napocska.
– Éppen őt keressük! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón bólingatott hozzá. – Nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a patak túlsó partján az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az bizonyára tudja.
Beültek mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt. Meg is találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében.
– Sün, sün, sün koma! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, a nyúl meg örvendezve ugrándozott. – Nem tudod, a napocska merre, hol lakik? Három napja nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg?
A sün előbb gondolkozott kicsit, azután így szólt:
– Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A bükkfa mögött van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő fölött az ezüst hold, onnét a napocska csak egy bolhaugrás! – így szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat.
No, útnak eredtek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy hegy csúcsára. S mit láttak? A hegy csúcsának a csücskébe beleakadt egy rettentő nagy felhő, nagyobb, mint három lepedő. A kiscsibék, a szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó erősen megfogóztak benne, azután – huss! – repültek a felhő hátán, meg sem álltak a holdig. Mikor a hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüstös tányérja.
– Hold, hold, ezüst hold – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, s a nyúl meg a sün is szépen kérlelte –, mutasd meg nékünk, hol lakik a napocska! Három napja nincs az égen, három napja vacogunk! Úgy látszik – gondolták –, elaludt a napocska, nem akar felébredni.
S akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka csirregett, a kacsa hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az ablakon kopogott a botjával.
– Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, napocska!
A napocska felébredt, nagyot ásított.
– Ki az, ki kiabál? Ki zavarja álmomat?
– Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy felköltsünk, éppen reggel van!
– Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? – szomorkodott a napocska. – Három napig eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok, úgy bepiszkolódtam.  Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A kacsának sem kellett több – egyszeriben mosni kezdte a napot. A szarka a törülközővel törülgette, a sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le az álmos napocskáról. Ez aztán igazi nagytakarítás volt! Egykettőre úgy megtisztították a napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az égre, és vidáman ragyogott. Gondolhatjátok, micsoda öröm volt odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a kiscsibéket, és azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a napon melegszenek.

2020. március 22., vasárnap

Figula Csaba: Csak egy kis víz!

Hanna a kedvenc babáival éttermeset játszott a szobájában, amikor meghallotta az anyukája hangját.
- Hanna! Már megint nyitva felejtetted a csapot a fürdőszobában! Máskor kérlek figyelj oda, ne pazaroljuk feleslegesen a vizet!
- Jaj anya! Ne morgolódj már folyton! Nem történt semmi baj! Ez csak víz! - válaszolt Hanna félvállról az anyukájának.
Ezután mintha mi sem történ volna, játszott tovább a babáival. Ám egyszer hirtelen egy kis zöld ruhás hegyes kalapos manó ugrott elő az ágya alól, aki az orra alatt mérgesen motyogott. “Ez csak víz! Ez csak víz! No majd megmutatom én neked mi az a víz!” Majd egy botot kapott elő a köpenye alól és hangosan egy varázsige mormolásába kezdett.

- Jó szagú a záptojás, ízletes a békalencse. Kicsi Hanna útnak indul, hagy tanuljon majd belőle!
Hannának meglepődni sem volt ideje. Ahogy meglátta a kis zöld manót, máris forogni kezdett vele a szoba, s hirtelen elsötétült előtte a világ.
Amikor magához tért egy kertben találta magát. Valami elvarázsolt kert lehetett, mivel akkora virágok voltak benne mint ő saját maga. Szeretett volna kiszaladni a kertből, de a lábai valamiért nem mozdultak. Lenézett, hogy megtudja mi a baj.

- Ó ne! Mi történt!? - kiáltott fel Hanna fájdalmasan. - Hiszen virággá változtam!

S láss csodát, a kis morcos manó Hannát egy gyönyörű szép piros tulipánná változtatta. Mit volt mit tenni, Hannának el kellett fogadnia, hogy mostantól kezdve tulipánként kell leélnie az életét. Már lassan kezdett beletörődni a sorsába, amikor hirtelen elkezdte gyötörni a szomjúság. A nap magasan járt az égen és erősen sütött. Sehol nem volt egy valamire való árnyék. Ráadásul virágként el sem tudott bújni a nap elől.
- Jaj de jó lenne egy kis víz! - csusszant ki a száján.
Ekkor hirtelen forgószél kerekedett, felkapta a kis Hanna tulipánt és csak forgatta-forgatta, míg nem Hanna szeme előtt ismét elsötétült a világ. Mikor kinyitotta, egy hatalmas tóban találta magát, mint egy halacska. Méghozzá egy gyönyörű szép keszeggé változott. Ám sokáig nem élvezhette a hűs habokat, mivel hirtelen szembe találta magát egy sügérrajjal. Az éhes ragadozóhalak azonnal a keszeg Hanna után vetették magukat aki csak úszott csak úszott, nehogy a vérmes halak ebédjévé váljon. A nagy menekülés közben észre sem vette, hogy a víz szépen lassan kezdett elfogyni körülötte, s hirtelen a parton találta magát. Pontosan úgy, mint egy partra vetett halacska. Elkezdett csapkodni az uszonyaival, de nem sikerült vissza evickélnie a tóba. Teljesen elfáradt, ráadásul lassan kezdett kiszáradni is.
- Jaj de jó lenne egy kis víz! - csúszott ki önkéntelenül a száján.
Erre hatalmas nagy forgószél támadt, ami felkapta Hanna halacskát és addig forgatta, míg ismét elsötétedett előtte a világ.
Mikor magához tért, egy hatalmas homoksivatag közepén találta magát, egy tevekaraván tagjaként. Borzalmasan sütött a nap és nagyon meleg volt. A tevék csomagokkal felpakolva rótták unalmas útjukat egészen addig, amíg egy hatalmas homokviharba nem keveredtek. Ekkor a karaván megállt a tevék lekuporodtak a földre, hogy így vészeljék át a vihart. Amint az elvonult a tevék felálltak, jól megrázták magukat, hogy így szabaduljanak meg a bundájukba furakodott rengeteg homoktól. Hanna teve is így tett, ám a szemébe került sok homoktól alig látott. Természetesen a szája is telement porral olyannyira, hogy még nyelni sem tudott.
- Jaj de jó lenne egy kis víz! - gondolta.
Ekkor újból forgószél támadt, ami felkapta Hannát, majd ismét elsötétedett előtte a világ.
Mikor magához tért a szobájában találta magát, de már kislányként. A zöld ruhás manó csípőre tett kézzel állt előtte.
- Nos Hanna? Sikerült megtanulnod, hogy mennyire fontos a víz?
- Igen manócska! Köszönöm szépen a leckét! Ígérem, ezentúl jobban oda fogok figyelni és nem fogom nyitva felejteni a csapot.
A manó amilyen gyorsan megjelent a szobában, olyan gyorsan el is tűnt. Hanna pedig azzal a lendülettel szaladt is a fürdőszobába ellenőrizni a csapokat, hogy azok jól el vannak-e zárva.

2020. január 3., péntek

A tizenkét hónap

(Újgörög mese, átdolgozta Végh György)


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreganyó, aki gyógynövényeket gyűjtött az erdőben. Egy nap egy barlangra lett figyelmes. Óvatosan, vigyázva bedugta a fejét, s uramfia, ugyancsak elcsodálkozott. Tizenkét egyforma suhancot látott ott egy padkán ülni egymás mellett, szép sorjában. Voltak köztük lányok és fiúk, az egyik fehérben volt, a másik zöldben, a harmadik aranysárgában: ők voltak a tizenkét hónap. Meg is kérdezték az öreganyót:
- Mondd csak meg nekünk, melyik hónapot tartod a legszebbnek?

Az öreganyó végignézett rajtuk, és ezt válaszolta:
- Mind a tizenkét hónap igen szép. Januárban hullik a hó, februárban esik az eső, márciusban bimbóznak a rügyek - mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörű!

Akkor a tizenkét suhanc felállt, és így szólt az öregasszonyhoz:
- Gyere csak közelebb, kedves öreganyó! Add csak ide nekünk a kosaradat, és a kendődet! - színültig telerakták őket ragyogó arany és ezüst pénzdarabokkal. Az öreganyó kedvesen megköszönte jóságukat, és elindult hazafelé.

Ennek az öreganyónak a szomszédságában egy gonosz vénasszony élt, aki folyton ott sündörgött a házuk táján. Most is bekopogott hozzájuk.
- Ejnye, ejnye, hogy jutottál, lelkecském ehhez a sok pénzhez? - érdeklődött ravaszul.

Az öreganyó jószívű volt, és mindent elmondott a szomszéd vénasszonynak. A szomszédasszony azonnal útnak indult, és egy nagy-nagy puttonyt is kötött a hátára. Megtalálta a barlangot, s ott bent egymás mellett ült a lócán szép sorjában a tizenkét fiatal suhanc. Megkérdezték őt is, hogy mi járatban van erre, s arról is faggatták, hogy melyiket tartja a legszebb hónapnak. A vénasszony zsémbeskedve felelt kérdésükre:

- Egyik sem ér fabatkát sem, rossz valamennyi hónap! -

A suhancok erre elkérték a puttonyát, és megtöltötték valamivel. Hogy mivel, azt nem tudta a vénasszony, mert egy kendővel letakarták. Nagy nehezen sántikált haza a vénasszony, mert a puttony alaposan nyomta a vállát és a hátát. Ahogy hazaért, rikoltozva szólította valamennyi gyermekét. A gyermekek és a vénasszonyok nekiestek mohón a puttonynak, hogy könyökig vájkáljanak a drága ezüst - és aranypénzekben, de mindannyian sziszegve és jajgatva kapták vissza a kezüket, mert csak a tetején volt néhány aranypénz, a többi bogáncs volt, szamárkóró és tüske. A vénasszony méltatlankodva szaladt át az öreganyóhoz:
- Mit tettél velem? Elmentem én is a barlangba, beszéltem én is a tizenkét suhanccal, megtöltötték az én kosaramat is, de pénz helyett nekem szamárkórót, tövist és bongáncsot adtak!

Az öreganyó most már magyarázhatta a pórul járt vénasszonynak:

- Én azt mondtam, hogy mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörű, ezért adtak nekem pénzt. És te pedig azért kaptál bogáncsot, tövist, és szamárkórót, mert azt mondta, hogy rossz valamennyi hónap. Mert a tizenkét hónap mindenkihez jó vagy rossz- aszerint, hogy ki mit vár tőlük.

2020. január 2., csütörtök

Kormos István: A fázó rókafiak

Hol volt,
hol nem,
erdő-mélyen,
rengeteg erdő sűrűjében,
fák sűrű
lombja alatt,
bokrok vad-tüskés
árnya alatt,
volt egy rókalyuk,
telistele,
azaz lakója
egy öreg róka,
körötte hét csöpp
rókafióka -
Hét kicsi kölyke
ott élt vele.

Erdő-mélyen,
fák hűvösében,
bokrok ágbogas
vad sűrűjében,
ahol születtek,
rókalyuk alján,
hét kicsi rókák
ott hömpörögtek
nyulat álmodva
hosszú fülekkel
az öreg róka
mellett a szalmán.

Hanem egy éjjel,
vak éjszaka,
fölsír a szalmán
a rókalyukban,
fölsír egy apró
rókafióka:
"Fá-á-á-zok, mama!"

Hat kicsi társát
mind fölveri. -
Az öreg róka
így szól neki:

"Ej, kutya kölyke!
Hogy fázhatsz nyáron?
Ez aztán szégyen!
Mi lesz itt télen?
Hallod-e, hékám,
csöpp varasbékám:
ha fázni kezdesz,
majd télen megvesz,
meg a hideg fagy,
előre látom!
Ne halljam többet:
"Jaj, fázo-hok!"
Mert egyet elnáspángolok!"

Hét kicsi kölyke
előre fél -
Anyjukat kérdik,
az öreg rókát:
"Mi az a hideg?
Mi az a tél?"

Az mordul egyet:
"Majd meglátjátok!
De mars aludni,
mert odavágok!"

Hét kicsi kölyke
elaluszik.
Hanem álmukban
nem szaladoznak
fürge nyuszik.
Fagyot álmodnak,
vad hideget,
előre félik
hét kicsi rókák,
hét rókakölykek
a zord telet.

Másnap reggel
hét kicsi róka,
hét kicsi fázó
rókafióka,
tanácsot ülvén
imígy beszél:
"Kérdjük meg, fickók,
más okosoktól,
ugyan mi fán is
terem a tél!"

Azzal szépen,
erdő-mélyen,
rengeteg erdő sűrűjében
szétszaladoznak
megtudni végre,
mért is gondoljon
hét kicsi róka,
rókafióka
olyan vacogva
arra a télre.

Elébük toppan
medve koma.
Körül esengik,
körül nosza:
"Mondd meg, te Talpas,
mi az a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
előre fázunk,
mindegyikünk már
előre fél!"

Azt mondja medve koma:
"Haj, kölykek!
Haj, micsoda?
Mi a tél?
Biza tudom,
épp ezért átaluszom!
Barlangom mélyén,
brumma,
elkél a meleg
dunna,
s tarthat a kutyaidő,
nem bújok addig elő!"

Hét kicsi róka
tovább szalad,
erdő-mélyen,
fák sűrűjében
egy ordas farkas
útba akad.

Körül esengik:
"Ordas koma!
Te segíts rajtunk,
segíts, nosza!
Mi fán teremhet
ugyan a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
előre fázunk,
mindegyikünk már
előre fél!"

Azt mondja farkas koma:
"Mit, kölykek?
Hej, micsoda?
Mi a tél?
No, mondhatom,
koppan a körmöm a fagyon!
Rágondolni se jó,
mikor lehull a hó!"

Hét kicsi róka
tovább szalad,
erdő-mélyen,
fák sűrűjében
egy szál nyulacska
útba akad.
Azt kérincsélik:
"Aj, te Füles!
Süss ide, kérlek,
de légy ügyes!
Lelkedre mondd meg:
mi az a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
előre fázunk,
mindegyikünk már
előre fél!"

Azt mondja Füles koma:

"Mit kérdtek?
Mi micsoda?
Mi a tél?
Haj, tudom én!
Eleget fázok,
fagyon bokázok,
amíg valamit enni találok
tél idején!"

Hét kicsi róka
tovább szalad,
erdő-mélyen,
fák sűrűjében
egy tarka madár
útba akad.
Kérdik esengve:
"Madár koma!
Segíts mirajtunk,
segíts, nosza!
Mi fán teremhet
ugyan a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
előre fázunk,
mindegyikünk már
előre fél!"

Azt mondja madár koma:
"Mit?
Hogy a tél micsoda?
Fickók, azt nem tudom én,
mert ősszel messzire szállok,
délen melegre találok
tél idején!"

Sorra mind imígy beszél:
"Várjatok a végire,
hamarost elér ide!"

S erdő-mélyen,
fák sűrűjében,
telik az idő ugyan szépen.
Előbb az ősz jön:
hull a levél,
csupasz a sok fa,
az erdő bokra,
messzire száll a madár,
sárgul az őszi határ:
jön, jön a tél.

Barlangba bújik a medve,
brumma!
Tavaszig elkél a meleg
dunna!

Hull a hó,
hull vastagon:
szalad a farkas
behorpadt hassal,
és körme koppan,
kopp! - a fagyon.
Futkos a havon a nyúl,
nagy füle hátrakonyúl.
Hol a füvecske,
a jó?
Vastagon belepte
a hó.

Nohát, ha itt a tél
hét kicsi róka,
rókafióka
nyár ideje óta
mindegyre fél?

Nem kell azoknak
félni már!
Nagy róka lett
a hét betyár:
nem rókakölykek,
vacogók,
a tél hírére
szaladók.
Van már bundájuk,
szép veres,
hozzá a kedvük is hegyes,
hullhat a hó,
fúhat a szél,
a rókát nem bántja a tél.

Ha bántaná,
hát haja-haj,
e mese tovább tartana.

Forrás: https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/KORMOS/kormos00245/kormos00255/kormos00255.html

2019. december 17., kedd

Várfalvy Emőke: Adventi gyertyagyújtogató














Gyertek, gyertek, gyújtsunk fényt,
pici gyertyalángot,
várjuk együtt örömmel,
az eljövő karácsonyt.

1.

Első gyertyánk neve: Hit, erős, mint a szikla,
ha kicsi is, fénye nagy, sötét éjben szikra.

2.

A második gyertyaláng, a Reményért égjen,
csillag mutatja utad, bármily sötét éjben.

3.

Harmadik gyertyánk kigyúl: Öröm ragyogása,
együtt várni olyan jó a világosságra.

4.

Negyedik gyertyán a láng, a szeretet fénye,
betölti az éjszakát, a sötétségnek vége.


Ma az összes gyertya ég,
ünnepeljük együtt,
áldott Adventünk után,
a Karácsony eljött!

2019. november 30., szombat

December - Cinegenaptár (Bianki meséje, Rab Zsuzsa)

Elrepültek a cinegepajtások a városba.
Nem tudta meg mondani senki, még az Öreg Veréb sem, ki lehet a láthatatlan haramia, akitől se éjjel, se nappal nincs biztonságban se kicsi, se nagy.
– Itt ne féljetek – nyugtatta őket az Öreg Veréb. – Itt a városban nem kell tartani semmiféle láthatatlan ellenségtől. Még ha ide merészkedne is, lelövik az emberek. Maradjatok itt velünk. Megkezdődött már az új hónap, az esztendő farkacskája vége.
Decembernek hívják. Itt a tél. Ínséges és veszedelmes most az élet a mezőn, a folyón, az erdőben.
De az emberek között mindig jut nekünk, apró madaraknak, menedék is, élelem is.
Picinyke persze örömmel ráállott, lelkére beszélt Cicellének is: telepedjenek le a városban.
Cicelle eleinte húzódozott, berzenkedett, hetykén kiabálta:
– Minek? Minek? Nem félek én senkitől! Senkitől! Elbánok a Láthatatlannal is!
Azt mondta Picinyke:
– Nem is azért mintha félnél. De nemsokára itt az új esztendő. Nemsokára újra ki-ki tekint a nap, mindenki örül neki. És itt, a városban senki se tudja énekkel köszönteni. A verebek csak csiripelni tudnak, a varjak csak károgni, a csókák csikogni. Tavaly én énekeltem itt az első kis tavaszi éneket a napnak. Most te is énekelsz neki.
Ez más beszéd volt. Tetszett Cicellének.
– Így igen! Igaz! Maradok, itt, itt! Énekelni, azt tudok. Erős a hangom, szépen zeng, hallja majd az egész város.
Elindultak lakást keresni. Nem volt könnyű.
A város nem erdő: itt télen is foglalt minden odú, seregélydúc, fészek, még a falrepedések, eresz alatti zugok is. Abban az ereszalji verébfészekben, ahonnan tavaly az újévi fenyőfát leste meg Picinyke, most egy fiatal verébcsalád lakott.
Megint az Öreg Veréb segített Picinykén. Azt mondta neki:
– Röpüljetek el ahhoz a házhoz, ni, ahhoz a piros tetős házikóhoz. Láttam ott egy kislányt, vésővel babrált egy fatuskón. Nézzétek meg: hátha cinkeodút faragcsál.
Elsuhant nyomban Picinyke meg Cicelle a piros tetős házikóhoz. Mit gondoltok, kit láttak a kertjében? Azt a félelmetes, szakállas vadászt, aki majdnem agyonlőtte Cicellét.
A vadász éppen fölkapaszkodott egy fára. Kalapács, szög meg egy faragott faodú volt a kezében. Hozzáillesztette az odút a fatörzshöz, és lekiáltott:
– Jó lesz itt?
Lentről Masenyka felelt neki:
– Jó, éppen jó!
És a szakállas vadász erősen odaszögezte az odút a fatörzshöz, aztán lemászott a fáról.
Picinyke meg Cicele mindjárt bekukkantott az odúba. Megállapították, hogy soha életükben nem láttak még kényelmesebb lakást. Masenyka jókora üreget fúrt a fatuskóba, ki is bélelte puha meleg tollal, pihével meg gyapjúval. Észrevétlenül repült el a hónap. Senki nem háborgatta a cinkéket, élhettek kedvükre. Masenyka reggelente megterített nekik ágra szögezett asztalkájukon.
Újév táján még egy fontos esemény történt, az utolsó eseménye. Masenyka apja, aki néha elment a városból vadászni, egy különös madarat hozott haza. Össze futottak csudájára a szomszédok.
Hófehér tollú, hatalmas bagoly volt, olyan fehér, hogy mikor a vadász ledobta a hóra, alig lehetett meglátni.
– Ez a mi gonosz téli vendégünk – magyarázta a vadász Masenykának meg a szomszédoknak –, a sarki bagoly. Éjjel nappal egyformán jól lát, és nem menekül karmai közül se egér, se fogoly, se nyúl, de még a mókus se a fán. Nesztelenül repül, és szinte láthatatlanul. Nézzétek csak, észre se vennénk a havon!
Picinyke meg Cicele persze egy szót sem értett a szakállas vadász magyarázatából. Mégis tudták mind a ketten, kit ölt meg a vadász. Cicelle elkiáltotta magát:
– Itt a Láthatatlan! Itt! Itt! – És a tetőkről fákról nyomban odagyűltek a városi verebek, varjak, csókák, megbámulni a szörnyeteget.

Estére fenyőfát díszítettek Masenykáék, a fenyőfa körül gyerekek ugrándoztak, zsivajogtak, de a cinegék cseppet sem haragudtak érte. Most már tudták, hogy a gyertyákkal, játékokkal feldíszített fenyő az újévet hozza e nekik, az új esztendő pedig visszaadja majd a fényt, meleget, a vidám élet sokféle örömét.

Forrás:  T. Aszódi Éva (szerk.): Minden napra egy mese

2019. november 22., péntek

Mentovics Éva: Mikulás-Köszöntő

Édes, kedves Mikulás,
köszöntünk most téged.
Eljöttél az idén is,
ahogy megígérted.

Látjuk, hogy a tartásod
teli zsáktól görnyedt.
Rakd le nehéz puttonyod,
pihenj meg egy csöppet!

Sok-sok színes ajándék
nyomja fáradt vállad.
Tudjuk, hogy a Világot
több százszor bejártad.

Tudjuk, hogy a szánoddal
tovasiklasz újra.
Néhány darab sütivel
gyűjts erőt az útra.

2019. november 15., péntek

Mesék zöldovisoknak - válogatás



Állatok






Madáretetés













Föld


Letölthető könyvek:
































Linkek:


Könyvajánlók:



Bernáth Zsolt: A megszeppent esőcsepp


Vad vihart tombolt azon a délután, és több millió társával együtt egy apró esőcsepp hullott alá az égből. Ámde ez az esőcsepp remegett, mint a nyárfalevél, úgy félt. Csak hullott, hullott alá a mélységbe, és rettegett, hogy mi lesz, ha földet ér. 
Erre gondolt: Mi fog velem történni, ha az óceánba hullok? És mi lesz, ha a földre fogok esni? Ahogy zuhanás közben ezen törte a fejét, egyszer csak meglátogatta őt a villám. 
Nem volt nagy, mennydörgő, csak kicsiny szikra, mint a gyufa, amikor meggyullad. Megkérdezte, hogy mi bántja az esőcseppet, majd hangosan felnevetett. 
- Milyen buta vagy te, esőcsepp! - mondta neki. - Attól félsz, hogy mi lesz veled, ha leérkezel? Hiszen a te életedben pont az a legfontosabb. Mit gondoltál, hogy életed végéig szundikálhatsz a felhőben, közel a Naphoz, és süttetheted a hasadat? És hol marad a tanulás? 
- Én nem akarok tanulni! - duzzogott az esőcsepp. - És miért nem mondta nekem senki, hogy mi lesz velem odalent? Senki sem tudja? 
- Dehogynem - mondta a villám. - De kinek hinnéd el, hogy nem történhet veled semmi baj, ha nem saját magadnak? Ha beleesel az óceánba, akkor eggyé olvadsz a testvéreiddel, és hatalmasabb leszel a leghatalmasabb viharnál is, a leghangosabb villámnál is. Hajókat vihetsz a válladon, és delfinekkel lubickolhatsz. Ha a földre érkezel, bejárhatod a mélyben megbúvó barlangokat, titkos helyeket, és eljuthatsz a Föld gyomrába, lehetsz folyó, patak az erdő mélyén, és ami csak akarsz. 
Az esőcsepp kíváncsisága kifogyhatatlan volt. 
- És mi lesz aztán? - kérdezte. - Mi lesz, ha már mindent bejártam, voltam tenger, kis patak és folyó? Mi lesz aztán? 
A kis villám elmosolyodott. 
- Akkor? Akkor majd újra átadod magad a Napnak, megmártózol a fényben, aztán elalszol, és mire felébredsz, újra egy felhőben találod magad, aztán kezdődik minden elölről. Ugye, hogy nincs mitől félned? De most mennem kell. 
Ahogy kimondta, a villám ragyogóan felszikrázott, búcsúzóul mordult egyet, és tovatűnt. Az esőcsepp pedig lenézett maga alá, majd becsukta a szemét. 
- Vár a tenger - suttogta boldogan.

Forrás: http://mokazo.blogspot.com/2016/06/vizzel-kapcsolatos-mesek.html

Zelk Zoltán: A nagyravágyó felhőcske


A kis fűszálak sóhajtoztak: 
- Jaj, de szomjasak vagyunk. 
A virágok is egyre csak azt mondogatták: 
- Csak egy csepp vizet, csak egy csepp vizet! 
A fák is majd elepedtek egy kis esőért; erdőn, mezőn a rögös föld azt sóhajtozta: 
- Ó, csak esne egy kis eső! 
Mert hetek óta olyan nagy szárazság volt, hogy a föld megrepedezett. Egyszerre csak honnan, honnan nem, két kis felhő tűnt fel az égen. A virágok, fák megkönnyebbülten sóhajtottak fel: 
- Felhő, felhő! 
Nemsokára vége lesz nagy szomjúságunknak. Igen ám, de amint a két felhő meghallotta ezt a nagy ujjongást, egyszerre olyan büszkék lettek, hogy nem tudták elég magasan hordani az orrukat. Éppen egy szántóföld felett lebegtek, s a vetemények sóhaja felhallatszott hozzájuk. 
- Hallod, hogy vágyódnak utánunk? - kérdezte az egyik. 
De a másik sértődötten mondta: 
- Csak nem gondolják, hogy rongyos krumpli levelekre pazarolom csillogó esőcseppjeimet? 
S gyorsan tovalibbent. Most egy búzatábla fölé értek. 
- Felhőcskék, felhőcskék - könyörögtek a búzakalászok -, öntözzetek meg bennünket, mert elpusztulunk. 
De most már a másik felhő is éppolyan kevélyen válaszolt: 
- Dehogy pazaroljuk szép esőcseppjeinket rongyos búzatáblákra! 
Megint továbblibbentek, s arról álmodoztak, hogy valami világszép virág levelén hintálják esőcseppjeiket. 
- Bársonylevele legszélére hullok, s onnan nézek szembe a napsugárral - mondta az egyik felhő. 
- Az én esőcseppjeimet - ábrándozott a másik - a leggyönyörűbb virág szirmára hullatom majd. A legnagyobb és legfényesebb esőcseppem lakik majd a szirom közepén, fényességén lepkék és méhek csodálkoznak majd. 
Így beszéltek, s észre sem vették, hogy a falu határához értek. Alattuk egy árok volt. A füvek és az árokparti virágok felsóhajtottak hozzájuk: 
- Felhőcskék, felhőcskék, itassatok meg bennünket! 
- Még mit nem gondolnak ezek az ágrólszakadtak! - méltatlankodtak mind a ketten. 
Az országúti fák is feléjük sóhajtoztak: 
- Álljatok meg, kis felhők, öntözzetek meg bennünket, mert nagyon szomjasak vagyunk! 
- Kisebb gondunk is nagyobb annál! - mondták dölyfösen a felhők, és továbbszálltak. 
Végre egy gyönyörű szép kertbe értek. Szebbnél szebb virágok ékeskedtek itt. Örültek is a felhők. 
- Jó helyen vagyunk már - mondogatták egymásnak. 
Egyikük egy szép, halványsárga virágot nézett a magasból. 
- Ez aztán a szép virág! - kiáltott el. 
- Hogyan hasonlítható ez ahhoz a kék harangvirághoz! - mondta fitymálva a másik. 
- Valóságos illatbarlang a belseje. 
Talán megegyeztek volna, ha csak ez a kétféle virág lett volna a kertben. De volt ottan sok más is: piros, lila, rózsaszín, fehér s hányféle változatban. Ez volt a vesztük. Mert sehogy sem tudták kiválasztani a legszebbet. Addig tanakodtak, addig vitatkoztak, míg egyszerre csak nagy szél kerekedett. A nagy szélből nagy vihar lett. A vihar meg úgy felkapta a két kis felhőt, hogy azt se tudták, hogy élnek-e vagy halnak. Bizony, egy szempillantás alatt elröpítette őket a szépséges kertből, a gyönyörű virágoktól. A vihar nem törődött azzal, hogy a világszép virág szirmán akarták csillogtatni esőcseppjeiket, felkapta őket, s a hetedik határon is túl, egy rögös út fölé vetette. Nem volt itt egyéb göröngynél, kórónál. A vihar meg úgy tombolt, hogy gondolni sem mertek arra, hogy visszakerülnek valaha a gyönyörű kertbe. Bizony, le kellett mondaniuk arról, hogy a világszép virág szirmán ragyogjon esőcseppjük. Ezen való bánatukban olyan sírásba kezdtek, hogy a göröngyök nem győzték inni a könnyeiket. Így járt a két nagyravágyó felhőcske: mert nem itatták meg a szomjas füveket, fákat, virágokat, sárrá váltak, emléküket nem őrizte sem rét, sem mező, de még zöldellő árokpart sem.

2019. november 9., szombat

Fésűs Éva: Az ezüsthegedű

Meseerdőn, meseréten

A fogfájós nyuszi 
A három kiskecske
A büszke tölgyfa 
A korcsolyázó mackó 
Cinege Miki
Bundavásár 
Játékország kis mackója 
A pajkos napsugár 
Ki a leghasznosabb?
A kacorlaki macskák
A szélfiúcska 
A mező és a szélfiúcska
Szélfiúcska a Balatonon
Az ezüsthegedű
A sete-suta őzike 
Az erdei kalapos
A szívtelen csiga 
A pitypang bóbitája 
Gyümölcs-mese
Az irígy medve 
Májusi mese 
A békakirály papucsa
A bátor nyulacska
A kismókus fél diója
Az öreg mókus néni
Mókus Péter kiskertje
Mókusvásár
Virágbál
A hinta
Kié a virág? 
Kajlatapsi
Veszekedős mese
Mire való a dinnye? 
A lámpás titka
Tündérmese
Még egy mese Icinke-Picinkéről
Száz kis aranyernyő 
A furfangos sündisznócska
Mese az ibolyáról, meg még valamiről
Mackó-tréfa
Jó éjt, bocsok! 
Róka koma öröksége
Neszepisze szánkózni megy
A télkergető hóvirág 
Kutya-macska barátság 

Mesék Pöttömkéről

Pöttömke
Pöttömke csereberél
Pöttömke meg a csokoládé
Pöttömke hóember lesz 
Pöttömke intézkedik
Pöttömke eltűnik
Pöttömke utazik
Pöttömke piros vitorlása

Az Üveghegyen is túl...

Szeplőcske
Toppantó királykisasszony
A három tojás
Cérna Misi
A kíváncsi királykisasszony
A csárdást járó csizma 
Búvalbélelt király jókedve
A hencidai aranyalma
A búzaszem
Az ispirityi pulykavásár 
Tücsök a mesében 

Fésűs Éva emlékére (1926. május 14. - 2019. február 20.)

Fésűs Éva: Neszepisze szánkózni megy


Neszepisze, a csíkos malacka segített az ősszel Kucu nagyanyónak fel­túrni a kertjét, és ezért kapott tőle egy szép kis szánkót. Attól kezdve egyre csak a hófelhőket leste. Amikor aztán havazni kezdett, boldogan dugta ki az orrát az ablakon, és azt sem bánta, hogy a nedves pihék megcsiklandoz­ták. Nagyokat nevetett és nagyokat tüsszögött. 

Szemközt egy cinege ült a kopasz ágon. 

— Mit nevetsz? Mit nevetsz? — kérdezte. 

— Örvendek! Örvendek! — röfögte malacka. 

— Minek? Minek? 

— A hónak, a jónak, a puha takarónak, mert azon úgy fog szaladni a szán­kóm, hogy még a téli szél sem ér utol! 

— Hideg lesz! Hideg lesz! 

— Felhúzom a hacukát, fűzfakéreg kiscsizmát, úgy megyek szánkózni az Ürgedombra! 

— Kit viszel magaddal? 

— Orromat, fülemet, mind a négy csülkömet! — kacagott malacka, azután kiszaladt a fáskamrába megnézni, hogy megvan-e a szánkó, mert jobban féltette, mint a vacsoráját. 

A hó pedig hullott, hullott, egészen másnap reggelig. Akkor kisütött a nap, kristálytisztán ragyogott a téli ég, de olyan hideg lett, hogy még a pa­tak is befagyott. Megcsúsztak rajta a sete-suta őzek, kemény patájú szar­vasok. 

Malacka éppen fejébe nyomta a meleg mohasapkát, hogy végre nagy büszkén végigvonuljon az erdőn szép kis szánkójával, amikor ijedt lármá­ra lett figyelmes. Először Őzem Böske panaszos hangja ütötte meg a fülét, azután meg Harkály doktor bácsié. 

— Szerencsére csak bokarándulás — mondta a doktor. — De három napig nem szabad ráállnod, különben bicegő maradsz! 

— Három napig meg is halok éhen ebben a hideg télben — siránkozott Őzem Böske. — Nem tudok elmenni az etetőhöz. Ha legalább valami szán­kófélém volna...

— Neszepisze malackának van szánkója! — kiáltott fel ezüstös hangon a cinege. — Kérjétek kölcsön tőle! 

— Nagyszerű! Kérjük! — lelkendeztek az őzek, nyulak, szarvasok, akik a pórul járt Őzem Böske körül összesereglettek. — Ráültetünk és elhúzunk az etetőig! 

Már indult is az egész társaság malacka háza felé. 

Malacka ott állt útra készen a fáskamrában, és most földbe gyökerezett a lába. Ezt a vadonatúj, gyönyörű szánkót akarják? ... Hallotta, amint megrángatják az ajtaján a csengőt, egyszer, kétszer, háromszor, egyre tü­relmetlenebbül. 

— Nincs itthon — mondta végül lekonyult füllel egy nyúl. 

— Nézzétek meg a fáskamrában! — javasolta a cinege. 

Malacka villámgyorsan magára reteszelte a kamraajtót, és úgy megla­pult, hogy a kunkori farkincája se rezzent. 

— Neszepisze, gyere ki! — hallatszott odakintről. — Őzem Böske bajban van, nagyon nagy szüksége volna egy szánkóra. Vigyázni fogunk rá, és dél­re visszahozzuk! 

Malacka még a lélegzetét is visszafojtotta odabent. Csak állt, moccanat­lan, görcsösen szorongatva kis csülkében a szánkómadzagot, mert amíg ezek az ostobák el nem mennek az udvaráról, addig most már ő sem moz­dulhat. Fázik a lába, és még csak topognia sem lehet. Az orrát is ki kéne fújnia ... de mi ez? 

— Itt sincs, ott sincs, sehol sincs! — csettegett odakint a cinke. — Úgy lát­szik, korán reggel kiment az Ürgedombra! 

— Akkor nincs más hátra, magunknak kell egy szánkót összeeszkábál­nunk — mondta a nyúl. — Szerencsére akad itt néhány lécdarab. Szedjetek hozzá gyorsan gallyakat, hozzatok háncsot! 

Malacka meglepődve látta egy résen át, hogy ott, az ő udvarának a kellős közepén látnak munkához. Sürögtek-forogtak, igyekeztek, mégis jó sok idő­be telt, mire úgy-ahogy elkészült valami szánkóféle. Ráültették Őzem Bös­két, aztán a szarvasok húzták, a nyulak tolták, a madarak meg az utat mu­tatták, és végre eltűntek nagy zsivajjal egy behavazott galagonyabokor mö­gött a kanyarban. 

— Na, végre! — sóhajtott malacka, akinek addigra már a foga is vacogott a hidegtől, és elgémberedett a lába. De sebaj, majd a szánkózástól kime­legszik. 

A büszke séta persze elmaradt. Kerülő úton ment, osonva, ahol a havat még senki sem taposta. Alaposan elfáradt, mire felért az Ürgedombra. 

— Itt vagyok, ragyogok, végre szánkózni fogok! — húzta ki magát, és körül­nézett, de csak egy karón gubbasztó varjat látott. 

— Gyere, téli szél, versenyezzünk! — rikkantotta, de a téli szél aludt va­lahol. 

— Így is jó! — rántotta meg a vállát malacka, és hetykén ráült a szánkóra. Vidáman visított is egyet, amint lefelé siklott, de válasz nem jött sehonnan. Mindent elnyelt a hideg, puha csend. Mint az előbb, a fáskamrában, oda­bent .. . 

A szánkó zökkenve megállt. Malacka majdnem elharapta a nyelvét. Szu­szogva kaptatott fel újra a dombtetőre. De milyen unalmas volt így, egye­dül! ... 

— Ugye, szép szánkóm van, varjú néne? — próbálkozott ismét odafent. — Kár! — mondta a rekedt varjú, és elrepült. 

— Így is jó! — morgott magában morcosan malacka, és azértis leszánká­zott újra meg újra. De visítani már egyáltalán nem volt kedve, s ráadásul korogni kezdett a gyomra. 

Elhatározta, hogy benéz Kucu nagyanyóhoz, hátha akad nála néhány jó falat. 

Kucu nagyanyó csodálkozva csóválta a fejét: 

— Jaj, aranyom, mindent belepett a hó. Csak az erdei etetőkben találsz eleséget. 

— Még az hiányzik! — gondolta malacka —, hogy összetalálkozzam azzal a díszes társasággal! 

Fogta magát és inkább hazabaktatott. Keresgélni kezdett a lerágott kuko­ricacsutkák között, hogy hátha akad egy-két szem valamelyiken. De bizony nem akadt, és az éhes, irigy malacka egyszer csak keserves sírásra fakadt. Éppen a legnagyobbik könnyét törölte le, amikor csöngettek. 

— Ki az? 

— Nyisd ki, malacka, mi vagyunk itt, a pajtásaid! 

— Mit akartok? 

— Majd meglátod! 

Malacka kinyitotta az ajtót, s hát, ott álltak mind az őzek, nyulak, szarva­sok, ott ült Őzem Böske is a hevenyészett szánkón, és egy csodálatos, nagy, édes répát nyújtott malacka felé. 

— Elvittünk az udvarodról néhány szál lécet és gallyat, amikor nem vol­tál itthon. Ezt hoztuk helyette! 

Malacka csak állt, bámult, és akkorákat kellett nyelnie, hogy szólni sem bírt. 

— Na, vedd már el! — lökte meg a nyúl. — Ha megkaphattuk volna a szán­kódat, többet is hoztunk volna. 

— Én ennek is nagyon, de nagyon örvendek . . . — dadogta malacka. Őzem Böske kedvesen rácsodálkozott: 

— Nini, Neszepisze, hiszen te sírtál! . . . Miért sírtál? 

Malackánál újra eltörött a mécses. 

— Nem volt jó egyedül szánkózni — szipogta. 

— Csitt-csitt! — röppent oda a cinege. — Holnap majd velünk tartasz, és akkor visszatér a jókedved. Igaz-e? 

— Hát persze! — bólintott a malacka, és hatalmasat harapott a répából.


Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.