Egyszer egy tücsök mezei virágcsokor közé keveredett, és azzal együtt egy szobába került. Szép szoba volt, barátságos, rendes, és délelőttönként csupa csend, mert mindenki elment hazulról. Ilyenkor csak a függönyrésen át beszabadult napsugarak kergetőztek asztalterítőn, polcon, virágon, de azok nem ütöttek zajt, hiszen fénycipőben jártak. A tücsök jól érezte magát, és elhatározta, hogy keres magának egy kényelmes zugot. Le is evickélt a virágvázáról, de amint végigsétált a szom-szédos könyvespolcon, a tarka táblás meséskönyvek során, egyszer csak furcsa neszezés ütötte meg a fülét. Eleinte azt hitte, még egy tücsök cirpelget valahol, és már majdnem válaszolt neki, amikor hipp-hopp! — nagy hirtelen előpenderült az egyik könyvből egy haragtól piros arcú királykis-asszony. Megigazgatta zizegő ruháját, toppantott, és haragosan így kiáltott:
— Egy percig sem maradok itt tovább!
— Legyen eszed, édes lányom! — mordult fel odabent egy mély hang, és már kászálódott is elő a lapok közül, nagy szuszogva, zsörtölődve az öreg király. Előbb a csizmás lábát dugta ki, azután a koronája csücske jelent meg, végül az egész felséges, bánatos képe. Hanem a királykisasszonyt nem hatotta meg az apai szó.
— Csak nem képzeli, kedves királyapám, hogy szégyenszemre itt maradok egy meséskönyv utolsó előtti oldalán, ahol se tőled, se hozzád, nincs tovább — mert valami haszontalan kitépte az utolsó lapot, és vele együtt a mese végét!
— Úgy van! Igaza van! Mi sem tűrjük tovább ezt a sorsot! — jöttek elő egymás után a királylány kérői, a szép ruhás herceg, a diák meg a hetyke katona.
— Ha felséged nem tud köztünk igazságot tenni, másutt próbálunk szerencsét. A király keze közé fogta a fejét.
— Hogyan tehetnék igazságot, amikor nem tudom, melyikőtök állta ki a próbát? Ráadásul a mese végével együtt a negyedik kérő is eltűnt!
— Akkor válasszon közülünk a királykisasszony! — okoskodott a diák, és a király is biztatni kezdte a lányát: — Válassz! Az egyik okos, a másik bátor, a harmadik daliás.
— Ó, igazán? — húzta fel a szemöldökét a királylány. — Hát nem látja, kedves apám, hogy a katona biceg, mert ollóval belevágtak a lábába, a diák képe csupa tintapetty, a herceg bársonyruhájára pedig zsíros kenyeret ej-tettek? . .. De ha nem így volna, én akkor is csak a szegény favágót szeretném. Azzal akkora sírás-rívást csapott, hogy most már a többi meséből is egymás után bújtak elő a más kalandban pórul járt, más királykisasszonynál hoppon maradt legények, hogy megpróbálják megvigasztalni, hátha moso-lyával együtt az ő szerencsecsillaguk is felragyog. Minden szépet, minden kincset előhordtak, még a színes képeken ficánkoló, csillagos homlokú paripákat, aranyszőrű barikákat is elébe terelték, — de hasztalan. A királykisasszony kijelentette, hogy ha valaki meg nem találja a mese végét, világgá megy. Több se kellett a mesenépnek! Megijedt a sok király és királylány, hogy egyszer ők is hasonló sorsa jutnak. Hát akkor inkább felkerekednek, és itt hagyják üresen az egész meséskönyvet! Támadt akkora sokadalom, tülekedés, tolakodás, bonyodalom, hogy a tücsköt, aki eddig félrehúzódva figyelte az eseményeket, lesodorták a polcról. Estében hármat is bukfencezett szegény, s azt gondolta:
— Isten veled, nyári nóta! — de csodák csodája, mégsem történt baja, még a hegedűje húrja sem szakadt el, pedig nem is a puha szőnyegre, hanem valami egészen másra pottyant. A polc alatt játékok sorakoztak, s a játékok között egy papírhajó vesztegelt. A tücsök egyenesen annak a fedélzetén kötött ki, s amint magához tért a szédülésből meg az ijedségből, ámulva pillantotta meg maga előtt az elveszettnek hitt favágó legényt! Ott ült az a hajó orrán, amit a meséskönyv utolsó lapjából hajtogattak.
— Hallod-e, te favágó! — szólt rá a tücsök.
— Micsoda dolog ez, hogy csapot-papot, meséskönyvet ott hagytál és felcsaptál tengerésznek, amikor a királykisasszony a két szemét kisírja érted?
— Ej, dehogyis csaptam én fel! — volt a keserves válasz —, hiszen erőnek erejével téptek el tőle. Éppen azon búsulok, hogy ezzel a papírhajóval a pusztulás vár rám, mihelyt a gazdám hazajön, és vízre bocsájt a fürdőkádban. Bárcsak valami csoda folytán visszajuthatnék addig az én szívbéli mátkámhoz!
— No, akkor fel a fejjel, mert itt a csoda! — mondta vígan a tücsök, azután akkorát rikkantott, amekkora egy tücsöktől kitelhet.
— Hé, ti odafent! Ne menjetek sehová, hanem eresszétek le gyorsan a mese legerősebb fonalát, hogy hozzákötözhessem a végét, mert megtaláltam! A többi már úgy ment, mint a karikacsapás! Egykettőre felhúzták a polcra a papírhajót, óvatosan szét is bontották, hiszen voltak hozzá elegen. Azután meg csak ámultak-bámultak, lelkendeztek, amikor kissé gyűrötten, megviselten, de boldogan hajolt meg a királykisasszony előtt a favágó legény. Az igazság is kiderült: ő állta ki a próbát. Most már semmi akadálya sem lehetett a lakodalomnak — a tücsök pedig csak azt kérte jutalmul, hogy udvari zenész lehessen a kacsalábon forgó mesepalotában.
— Rendben van! — bólintott örömmel az öreg király. Tündér Ilona is előkerült valahonnan, és egyetlen varázspálca suhintással úgy ragasztotta vissza a könyvbe az utolsó lapot, hogy azon azóta a tücsök is rajta van. Legszívesebben megmutatnám nektek, de nem tudom, kié az a meséskönyv. Nézzetek otthon utána! ...
Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.
