Fésűs Éva: A bátor nyulacska

Volt egyszer egy nyulacska. Icipici, nagy fülű. Alig nyitotta ki a szemét, máris ezt hallotta:

— Félni kell! Félni kell! Mindenkitől félni kell!

Feje felett titokzatosan susogott a rozs, és izgatottan beszélgettek a nagy nyulak.

— Hallotta-e, szomszédasszony? Szegény Makogit megkergették a vadász­kutyák!

— Az semmi, komámasszony! Én tegnap valódi madárijesztőt láttam!

— No és az ölyvek? Minduntalan a fejünk felett lebegnek.

— Örökös rettegés az élet. Hegyezze csak a fülét, kedvesem! Most is mo­zog a közelben valami.

Hopp! — már ugrottak is annyifelé, ahányan voltak, pedig csak a nyulacs­ka fészkelődött a puha vackon a testvérei mellett, akik között ő volt a leg­kisebbik.

Amint nőttek, növekedtek, mind okos, óvatos nyulak lettek, csak a pici nem érzett magában elég gyávaságot. Ezért a szülei nagyon aggódtak miat­ta. Nyuszi anyó még Tapsi doktor bácsihoz is elvitte.

— Sok bajuk lesz vele, mert nem eléggé. nyúlszívű — mondta komolyan a doktor.

Amikor beadták a mezei iskolába, Nyúl papa naponta kapta a figyelmez­tetéseket, mert a legkisebbik fia sosem volt eléggé óvatos.

— Milyen a világ? — kérdezte egy szép napon Nyulambulam tanító bácsi az iskolában.

— Gyönyörű! — vágta rá boldogan a nyulacska, de az öreg nyúl mérgesen dobbantott.

Ostobaság! A világ tele van veszedelmekkel, és aki még ennyit sem tud, annak intőt adok.

És már írta is az intőt egy hernyórágta káposztalevélre. A nyulacska szepegve vitte hazafelé. Mit szól nyuszi apu? Mit mond nyuszi anyu? . . . Ráadásul holnap lesz az országos káposztavásár, és ő úgy szeretett volna egy kis vásárfiatorzsát!

A mezőn már húzták fel a lapulevél sátrakat, amikor Makogi bácsi körül hirtelen csődület támadt. Egy kiszáradt kút közelében szimatolt és aggo­dalmasan vizsgálgatott egy csomó friss lábnyomot. Vésztjósló hangon mondta:

— Ha így nézem, rókanyom ... Ha úgy nézem, farkasnyom! A közelben ellenség lappang, ezért kihirdetem, hogy az országos káposztavásár el­marad. Mindenki menjen haza, lapulni!

No, támadt erre jajveszékelés!

— Oda a sok finom káposztánk! Mind meghervad a drága káposztánk! Micsoda kár!

— Jaj de kár! — pityeredett el a nyulacska is, de Makogi bácsi rájuk mor­dult:

— Csend legyen! Róka is, farkas is halálos ellenségünk. Éppen ezért: fu­tás! ...

Mind szétszaladtak, csak a nyulacska nézte szomorúan az ott hagyott la­pulevél sátrakat, és majd megszakadt a szíve bánatában. Elmarad a ká­posztavásár! Kicsik és nagyok várva várt öröme! Nem, ezt igazán nem le­het elviselni. Valamit tenni kell, valami furfangosat és okosat, amitől a vá­sárt is megtartják, és az intőt is megbocsátják.

Tűnődve nézegette a kiszáradt kutat, és egyszer csak felujjongott: —Megvan!

Villámgyorsan gödröt kapart a kútház tövében, abba belebújt, és illatos, zöld levelekkel, virágokkal úgy betakarózott, hogy a füle hegye sem lát­szott. Azután hangosan, keservesen sírni kezdett. Így egészen olyan volt, mintha a kútban sírt volna valaki.

Alig zendített rá, már jött is a róka. Éppen az imént szalasztott el a le­gelőn egy kövér libát, és nagyon éhes volt.

— Ki jajgat itt? — kérdezte, vadpecsenyét szimatolva.

— Szegény, buta nyulacska vagyok! Beleestem a kútba! Róka bácsi, húz­zon ki!

— Áháá! — A róka megnyalta a szája szélét. Micsoda fogás! Előbb azonban tudni akarta, érdemes-e fáradozni érte, és megkérdezte:

— Kövér vagy-e, fiacskám?

— Mint a káposztáshordó! Félek, nem is bírsz egyedül felhúzni. Okosan tennéd, ha segítségül hívnád Farkas bácsit!

A róka kényelmes volt és biztos a dolgában, elment hát a farkasért. Ha kövér a nyúl, ketten is jóllakhatnak belőle. A farkas jött szívesen, de kikötötte, hogy felezzenek. Alig értek a kúthoz, a nyulacska újra siránkozni kezdett. 

— Ó, milyen ostoba vagyok! Elfelejtettem mondani, hogy mind a négy lábam eltörött, moccani sem bírok. Róka bácsinak le kell ereszkednie értem. 

A róka már csillagokat látott az éhségtől, gondolkozás nélkül beleugrott hát a vödörbe, a farkas meg leeresztette. Odalent sötét volt, a róka meregette a szemét jobbra, balra, de sehol sem látott semmit. 

— No, megvan-e? — kérdezte türelmetlenül a farkas. 

— Mindjárt, mindjárt — felelte a róka. 

— Nem jól látok, egy kicsit keresgélnem kell. 

Közben pedig dühösen törte a fejét, hogy mit tegyen. 

— Csúnyán rászedtek, de ha most megmondom a farkasnak, hogy nincs itt semmiféle nyúl, akkor nem húz fel, és idelent maradok. Ezért kikapart a kút falából egy jókora követ, hogy nehezebb legyen a vödör, és felkiáltott: 

— Húzhatsz, farkas koma! 

A farkas húzta, csak úgy izzadt belé! Fogát csattogtatta, száját nyalogatta — de el is tátotta, amikor felbukkant a róka a kővel ... egyedül. 

— Hol a nyúl? — támadt rá haragosan. 

— Nyomát se láttam! — bizonygatta a róka, de a farkas torkon ragadta. 

— Hazudsz, galád tyúktolvaj! Megetted az egészet odalent! A róka nem szerette, ha a mesterségét emlegették, ezért lompos farkával pofon csapta az ordast: 

— Te vagy a galád, te birkaszomorító! Akkor már mind a ketten a kútkáván álltak, úgy marakodtak.

 — Engem akartál rászedni? — üvöltött a farkas. 

— Ha nem hiszed, menj magad! — vonyított a róka, és úgy meglökte a farkast, hogy az meglódult és zsupsz! ... már kalimpált is lefelé a mélybe, de az utolsó pillanatban még belekapott a róka farkába, és így azt is magával rántotta. Nagyot nyekkentek odalent, és elkezdtek keservesen óbégatni. Talán még most sem hagyták abba. A nyulacska boldogan bújt elő rejtekéből, és örömében körültáncolta a mezőt: 

— Megfogtam az ordas farkast! Megfogtam a ravasz rókát! Ne féljen többé senki, mégis lesz káposztavásár! Éljen a káposztavásár! 

Mindenki ujjongott, amikor megtudta a nagy újságot, és saját fülével hallotta a pórul jártak vonyítását. Még az öreg nyulak is két lábra álltak a csodálkozástól. Nyuszi nénik, nyuszi bácsik ölelgették az icipici nyulacskát, az országos káposztavásáron pedig annyi vásárfiát kapott, hogy alig bírta hazacipelni. De mégis akkor volt a legboldogabb, amikor a káposztalevélre írott intőt Nyulambulam tanító bácsi ünnepélyesen megette ...

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: A hinta

Egy napfényes, tavaszi vasárnapon vidám gyermeklárma verte fel a Kö­röskörül erdő csendjét. Mókus néni aggodalmasan kukucskált ki az odú­jából:

— Kik ezek?

— Gyerekek! Gyerekek! Egy egész cserfes gyereksereg! — jelentette a szarka.

— Irgum-burgum! — bosszankodott Mackó bácsi a barlangjában. — Bizto­san letaposnak minden virágot és leszednek minden szem málnát. Azután itt hagyják a szemetet a gyönyörűszép, Napfoltos tisztáson!

Olyan mérges lett, hogy egész nap ki se mozdult. Mókus néni pedig meg­hagyta a gyerekeinek, hogy le ne merészkedjenek a fáról. Mindenki behú­zódott a sűrűbe, úgy hallgatta a kiránduló gyerekek énekét.

Mackó bácsi félelme azonban alaptalannak bizonyult. Ezek a gyerekek szerették az erdőt, és vigyáztak rá. Nem szórták szét a tízórais papírokat, magokat, almacsutkákat; nem tördelték le a gyenge ágakat, és nem véstek bele semmit zsebkéseikkel a fák törzsébe. Inkább körültáncolták a legvas­tagabbikat!

Fára sem másztak, madárfészket rabolni, mert a madarakat is szerették. Szedtek málnát, de hagytak belőle másnak is, hiszen termett bőven a hegy­oldalon. Kötöttek bokrétát, hogy hazavigyék és örömet szerezzenek vele. No, és természetesen játszottak, énekeltek egész nap, sőt mi több, egy cserfaágra hintát akasztottak! Ez volt csak a pompás mulatság!

Fiúk, lányok sorban hintáztak rajta, és a cserfa titokban mosolygott a kérge alatt, amiért kinyújtott ágkarja ekkora megtiszteltetésben részesült.

Igazán nem volt szép a széltől, hogy délután erre terelt egy nagy fekete felhőt. A fekete felhő tele volt esővel, csak úgy dagadt, és amint a Körös­körül erdő fölé érkezett, nem bírta tovább cipelni. Zutty! ... Leszakadt a zápor, és egykettőre véget vetett a vidám kirándulásnak.

Sikongatva futott a kis csapat, összekapkodva labdát, hátizsákot, kis ko­sarat, hogy menedéket keressen az erdészházban.

Vissza se jöttek többé a tisztásra, mert az esőtől felázott az út, és még másnap is ezüstzáporok szakadtak le a fákról, valahányszor egy-egy madár vagy szellő mozdult a lombban.

A Napfoltos tisztáson pici tócsatükörben nézegették magukat a virágok, és csak akkor fordították felfelé bársonyos arcukat, amikor a rigó el­füttyentette magát a cserfa tetején:

— De jó! Milyen csuda jó!

— Mi a jó, te rigó? — kukucskáltak ki a szomszédból a mókusgyerekek.

— Az a jó, hogy a kirándulók itt felejtették a hintát! — ujjongott a rigó, mert elképzelte, hogy most az erdei gyerekek is ugyanolyan szépen, vidá­man fognak hintázni rajta, mint a tegnapi kispajtások.

A cserfa kinyújtott ágán csakugyan ott lógott a pompás játék. A mókus­gyerekek egyszeriben ott termettek, és mind a hárman felkapaszkodtak rá. — Eressz, Panni, én vagyok az idősebb! — kiabált Mókus Péter.

— De én vagyok a lány! — nyafogott a kisebbik mókus.

— A hinta az enyém! — könyökölt közéjük Mókus Balázs. — Én értem ide legelsőnek!

A hangoskodásra a csíkos vadmalacok is odajöttek. Azok is hárman voltak.

— Ez nem a ti hintátok, hanem a miénk!

És ők is megpróbáltak felülni rá.

Ebből még parázsabb veszekedés támadt. Közben a rókacsemeték is megérkeztek, és maguknak akarták az ingó, lengő, nagyszerű játékot. Tüle­kedtek, tolakodtak, egyik felmászott a hintára, a másik lehuppant róla, de újrakezdték a csimpaszkodást, mert egyikük sem akart engedni. A róka­fiak még haraptak is. Fent a fán a madarak izgatottan kezdtek tanakodni, hogy voltaképpen kit illet a hinta. Volt, aki a mókusoknak adott igazat, a szajkó meg a rókákat biztatta.

Végül Bocs Bandi, Mackó bácsi kövér fiacskája is odacammogott, és most már ő is helyet kért a hintán. Úgy fészkelődött, tolakodott, hogy ráült az egyik kismalac farkára. No hiszen, volt visítás!

— Döntse már el végre valaki, hogy kié a hinta — szólt ki mérgesen az odújából Bagoly bácsi. — Éjszakai műszakban dolgoztam, és nem tudok aludni!

Ebben a pillanatban a cserfa ága nagyot roppant, és reccs! . . . letörött. Elbírta volna a hintát, ha mindig csak egy gyerek hintázik rajta, de ezt a sok izgő-mozgó, tülekedő, veszekedő haszontalant nem tudta tovább tartani.

Potyogtak, mint szélrázta fáról a bikkmakk, ágastul, hintástul, mindenes­tül, egymás hegyére, hátára. Konok fejükön nagyot koppant az ág, és mire magukhoz tértek, az egész erdő rajtuk nevetett.

— Igazad van, öreg cserfa! — mondta Bagoly bácsi, és elégedetten vissza­bújt szundikálni.

— Úgy kellett! Úgy kellett! — kacagtak a pintyőkék, szajkók, szarkák, min­denféle madarak.

— Így a jó! így a jó! Civakodóknak így való! — fütyülte a rigó.

— Így bizony — súgta a cserfa lombja. — Ez az ágam már úgyis kezdett száradni, nem sajnálom. De legalább megleckéztettem ezeket a haszonta­lanokat.

A póruljártak szó nélkül hazasompolyogtak.

Titokban pedig alig várják, hogy egyszer újra gyerekek jöjjenek az erdő­be, és ott felejtsenek egy hintát. Mert akkor másképpen hintáznának. Egy­más után, sorban — úgy, hogy mindenkinek öröme teljék benne.

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Virágbál

Egyszer volt, hol nem volt, selymes réten, napsütésben, áldott nyári ve­rőfényben, volt egyszer egy virágbál.

Nem tudom én, hogy ki kezdte, melyik virág rezegette legelőször a szok­nyáját, lenge szélben forgolódva zöld levelét, karcsú szárát. Azt sem tu­dom, mi a szokás egy ilyen víg, tücsöknótás virágbálon? Csak egy biztos, hogy ez jó volt! Még a vén kóró is bókolt, akit tavaly itt feledtek a szelek ...

Képzeljétek, gyerekek! A bajuszos öreg cincér volt a legügyesebb pincér! Hordta a sok makkpohárkát, makkpohárban gyöngy-harmatot, amit még a hajnal hagyott.

Majd szétszedték! Úgy szomjazott a sok vendég! A százlábú duhajko­dott, minden lába táncot ropott, ez volt ám a nagyszerű! Zizegett a zsenge fű. Zsenge fűben a virágok, mint a tarka ruhás lányok mosolyogtak, hajla­doztak. Felettük a ragyogó nap száz sugarát szórta, szórta, rezgőfűre, vad­bozótra; a papsajt is annyit kapott, mint a legszebb réti rózsa.

Minden mezei bogárka hivatalos volt a bálba. El is jöttek, keringőztek, virágok közt kergetőztek. Szarvasbogár járta, hopp! ... Kacagott a libatop, zsálya, zsurló és gyökönke. Katicák repültek körbe, döngicséltek a kis méhek, egyre vígabb lett az ének. Majd kicsattant a pipacs! Ékes, kékes szarkalábak tücsökszóra táncot jártak, ingott-ringott az iringó, megszépült a sárga pimpó, rezegett a rezeda! Hajlott a tavalyi kóró, ropogott a dereka. Kócos lett a pitypang feje, nyári szellő forgott vele, kivirágzott a bozót; három tücsök egyre húzta, három szúnyog folyton fújta a jó talpalávalót.

Még a szakállas darázsnak is virágos kedve támadt! Otthon hagyta a ful­lánkot, megszelídült, dudorászott, bokázott a pillangóval. A futrinka kika­cagta, kakukkszegfű gyönge szára földig lehajlott alatta.

Hanem a nagy virágbálat a rossz szél is megneszelte! Eddig pihent a be­rekbe', mozdulatlan szenderegve, most azonban nagyot szisszent, elfeledve álmot, mindent.

— Szedte-vette zivataros! Én nem vagyok hivatalos? Majd elmegyek, körülnézek, egy virágot ki is tépek!

Már suhant is zúgva-búgva, félelmetes füttyöt fújva, haszontalan, vad csibész!

Virágkelyhek rejtekében részegítő volt a méz, berúgott már a darázs, dongó, kiürült a harmat-hordó, mire a szél odaért.

Ott lehalkult, szépen kezdte, nehogy nagyon megijessze a virágos soka­ságot. Cirókázott, marókázott, s hogy a kedvükre tegyen, óvatosan, láb­hegyen, pipitértől rezedáig úgy szaladt, mint a lenge fuvallat. Azt hihette, aki látta, ártatlan kis szélcicácska hízeleg. Zizegtek a levelek.

Felemelte a fejét a fű közül egy margaréta, bájos, kicsi, hófehér. Tetszett neki ez a szél! Kedveskedve táncoltatta, jobbra-balra hajtogatta.

— Gyere velem — súgta —, már úgyse soká tart a nyár! Felrepítlek én az égig! Nézd, milyen szép! Nézd, hogy kéklik! Hagyd itt ezt a csúnya földet, bojtorjános, gyomos zöldet. Az én karom úgy megpörget, égig hintáz, nem is kívánsz visszajönni soha többet! .. .

Hajlott a virág a szóra, de szép lenne, de jó volna! Hiszen itt csak száron szárad, míg odahull egy kaszának. Vagy azt várja, hogy letépje egy virágszedő szeszélye? ... Mindennap csak füvet láthat, pipacsot és szarkalábat. Nem sokat ér így az élet. Lám, igaza van a szélnek! 

Remegő kis margaréta fehér szirma libegett. Ágaskodott, nyújtózkodott, hogy kövesse a szelet. 

Jaj, virágom, margarétám, el ne szédülj, hallgass énrám! — könyörgött a madármályva, aki volt már virágbálba', életében táncolt sokat, ismerte a viharokat. 

— Kapaszkodj a gyökereddel, a jó földet ne ereszd el! — sírt a harangvirág hangja, vészcsengő lett csöpp harangja. 

Margaréta fejecskéje riadtan rezdült a szélbe', de a szellő körüljárta, huncutkodva megcibálta: 

— Gyere! Gyere! Mire vársz? Melegéből jó a tánc! Óvnak tőlem? El ne hidd! Irigyek a társaid! 

A virágok összebújtak, föld szívére rásimultak, úgy nézték a kis virágot, aki vihartáncra vágyott. Mindhiába integettek, mindhiába bólogattak, teg­nap nyílott margaréta jobban hitt a szép szavaknak. Kihúzta a gyökerét, felvetette szép fejét, félrerúgta a göröngyöt, kettőt fordult, hármat pörgött, szállt a szélben hófehéren, átrepült a selymes réten, át a szántóföldeken. A gonosz szél fel-feldobta, fütyörészett győztesen. 

Tetszett a tánc a virágnak. Ám egyszer csak belefáradt, szólt a szélnek, hogy megálljon, de az vitte át az árkon, förgeteggé kerekedve. Félelmetes lett a kedve! 

Sírt a virág: 

— Jaj, nekem! Engedj el, te szívtelen! 

Zúgott a szél: 

— Nem lehet! Ott hagytad a földedet. Járd a táncot, kis bohó, ostobácska gazcsomó! 

És sodorta egyre jobban, megforgatta úti porban, földhöz csapta, égbe kapta, nem bánta, ha tüske tépte, s mikor ellankadt szegényke, mérhetet­len haragjában egy ablakhoz odavágta. 

A párkányba kapaszkodva pici fejét lehajtotta, de már akkor alig élt a tegnap nyílott margaréta.

Hát, egyszer csak a nagy csöndben, feje felett üveg zörren. Megmozdul az ablaktábla, kihajlik egy kicsi lány. Pipikendő a haján, s kék a szeme, csudakék, és kacagva összecsapja icipici tenyerét:

— Margaréta! Kistestvérem! A forgószél hozott nékem, tündérország kö­zepéből, tündéreknek kiskertjéből, mintha bizony tudta volna, hogy én Margitka vagyok!

Kitárta az ablakot, kinyúlt érte mosolyogva, puha tenyerébe fogta, úgy szerette, dédelgette, szirmáról a port leverte, óvatosan meg is fújta, simo­gatta bársonyujja. Aztán körülnézett, s nyomban, innen-onnan, valahon­nan akadt is egy kis cserép, kerek, mázas, ó de szép! A cserépbe föld ke­rült, margaréta beleült. Kicsi Margit megöntözte, vékony karóhoz kötözte, amíg magához nem tér a bágyadt, fáradt margaréta.

Nemsokára fel is éledt! Visszatért belé az élet. Gyökerével szívta, szívta a jó, pezsgő nedveket, s újra vidám kedve lett! Megmarkolta jól a földet, nem ereszti soha többet! Úgy mosolygott az ablakban! Úgy élvezte a na­pot! ... Ráadásul egy kék szemű Margitkának nyílhatott.

Jöhetett aztán a szél, nem figyelt rá, mit mesél. Hegedülhettek a tücs­kök, hinthetett a hold ezüstöt, a nap aranyat a szép tájra, hívhatták a messzi fák — sose vágyott többé táncra, nem kellett a nagyvilág! Ott maradt a csöpp cserépben, szöszke Margit örömében, s nagyra nőtt a kis virág ...

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Fésűs Éva: Mókusvásár

Egy napsugaras, nyári hajnalon Mókus Bence bácsi az első rigófüttyre ébredt, és nyomban keltegetni kezdte a mókuscsemetéket: 

— Ébredjetek! Ma vásárba megyünk! Tapsolt is egy nagyot, de több se kellett a mókusgyerekeknek! Hiszen már napok óta egyebet se tettek, mint számolgatták, hányat kell aludni a bükkmakkfalusi vásárig. Most végre, végre valósággá válik, és küszöbön van a nagy esemény! Mókus Péter kettőt sem nyújtózott a fekhelyén, úgy ugrott fel, akár egy gumilabda! . . . A húgocskája, Panna, pici piros szoknyáját fürgén magára kapta, hajába szalagot tett, mert úgy csinos a mókus-kisleány. Mókus Ba-lázs meg fel-alá futkosott a tölgyfa derekán, míg Mókus néni el nem kapta bozontos farkincája csücskét: — Eredj a dióhéj-lavórhoz, tüstént! Első a mosdás, minden reggel! 

— De ugye, fület nem kell? — alkudott huncutul Balázs, reménykedve, hogy hátha elmarad a nagy mosakodás. Ám apu szigorúan mondta: 

— A vásári sokadalomba be sem engednek poros fülű mókust, és nem viszlek magammal én se! Erre aztán a kismókusnak sem volt ellenvetése. Mikor már indulásra készen álltak, szépen sorban, apu belenyúlt a zse-bébe, s mindegyiküknek öt fényes mókus-krajcárkát rakott a tenyerébe, hogy vásárfiát vehessenek rajta. Lett erre vidám lárma! Felugráltak mókusapu nyakába, borzolták, agyonölelgették, majd széjjel szedték, és hárman háromfelé húzták, hogy újra ki kellett kefélnie a vasárnapi bundát. Mókusanyu nevetve küldte őket: 

— No, indulás!

 — Anyuka nem jön? — kérdezte Balázs. 

— Nem, nem — mosolygott anyu titkon. 

— Nekem roppant fontos dolgom van itthon. Majd megtudjátok, mikor hazatértek! A mókusok vidáman nevetgéltek, ujjongtak, kiabáltak, neki akartak futni a világnak. Péter meg Balázs nagyokat kergetőztek, de Bence bácsi leintet­te őket: 

— Lassabban járjatok! Messze még Bükkmakkfalva, és elfárad a lá­batok! 

Meg is értették apuka parancsát. Megfogták szépen egymás mancsát, s amerre ment a kis csapat, nevettek a virágok és daloltak a madarak. 

Találgatták: milyen lehet a vásár? . . . S amint befordultak egy öreg fá­nál, észrevették, hogy fent a tetején, elhagyott szarkafészek peremén, egy mókuskislány integet. 

— Nini, Evetke Nelli! — kiáltott fel Balázs. — Neked nincs kedved a vá­sárba menni? 

A mókuskislány szomorúan intett: 

— Nem lehet, mert anyuka beteg, és elfogyott a mogyorónk. 

— Ümm-hümm! — felelte zavartan Balázs, mert nem jutott eszébe más, és inkább gyorsan előreszaladt pillangót kergetni a fák alatt. De Panni apuka fülébe sugdosott: 

— Úgy sajnálom, hogy nem jön Nellike! Hogy fájhat a szíve, amiért nem viszik el a vásárba. 

. . . Pedig gyönyörű volt a vásár! A három mókuska szájtátva nézte a nyüzsgő sokaságot. Még ilyen érdekeset sose látott! Minden szép sátrat külön megcsodáltak, nézték a forgó körhintákat, a mézesbábost, pecse­nyesütőket. Szép, piros sombogyókkal célba lőttek, amíg kisült a lacipe­csenye. Vidáman zengett a zene, mindenki táncolt sípra, nagybőgőre. Egy szajkó volt a kikiáltó, s egész nap be nem állt a csőre. Csak akkor hagyta abba, mikor egészen berekedt. 

A kis Mókus Balázs csak ámult-bámult, és futkosott sátortól sátorig. Vett léggömböt, üveggolyót, csokit, meg mindenféle tücsköt-bogarat, míg végül egy krajcárja sem maradt. Különben tán megvette volna az egész tar­ka vásárt... 

Ezalatt Mókus Péter töprengve járkált, zsebében csörgött az öt krajcár­ka. Szép fényes volt... megsimogatta . . . kiadni úgy sajnálta! Végül, amint egy sátor előtt elment, látott egy pici malacperselyt. No, két kraj­cárért meg is vette, a többi pénzt meg beletette, s elégedetten zörgette a kezében: 

— Lám, nekem maradt pénzem! Nem is kívánok más vásárfiát! 

Hát a kis Panni? .... Vajon mit csinált? . . . Csodálta ő is a sok tarka szépet, aztán dobogó szívvel a bábos sátor elé lépett:

— Mézeskalácsos bácsi, kérem! A legnagyobb piros, tükrös, gyönyörű szí­vet adja ide nékem! 

— Öt krajcár ám a legnagyobb! — mosolygott rá a bácsi. — Azt hiszem, drá­ga lesz neked. 

— Egy krajcárral sem maradok adós! — felelt büszkén a mókuskislány, és nyomban fizetett. 

A bácsi a legszebbet neki adta. Panna pipikendőjébe takarta; hazafelé is úgy vitte, vigyázva, nehogy letörjék cukros dísze, máza. De akkor már le­felé ment a nap. 

A kis Mókus Balázs boldogan előreszaladt, hirdette fűnek-fának önfe­ledten: 

— Ide nézzetek, milyen léggömböt vettem! S még mi minden van a zse­bemben!

Péter komolyan hallgatott, az úton fontoskodva ballagott, és nagyon elégedett volt magával. A gombákat sem vette észre. De jó, hogy nem vett annyi vacakot! Perselyben van a pénze! Ő gondos, takarékos és derék. Gaz­dag mókus lesz, mire felnő, nem jár úgy, mint Evetke Nelliék. Korhadt a fájuk is. Éjjel biztosan ropog és recseg . . . Éppen most mentek el alatta, de a kis Panna hirtelen megállt:
— Apu, egy pillanatra! ... Én ide felmegyek!
A gyerekek felnéztek, de már el is tűnt a lombban. Aztán magasról hal­latszott a hangja:
— Nellike, hol vagy? . Vásárfiát hoztam!
Lent a testvérek csodálkozva vártak. Egy szava sem volt apukának, csak furcsán remegett a bajuszkája. Aztán Panni is visszajött, s a mézeskalács szív már nem volt nála .
Otthon anyu tárt karral várta őket. Az ajtó felett égett már a zöldfényű jánosbogár lámpa, s az asztalon ott állt egy kerek mogyorótorta! . . . Ez volt hát anyu titokzatos dolga! Mosoly ragyogta be a három mókus arcát. Anyuka nevetett:
— Én ezt a tortát annak szántam, aki az öt kis krajcárt legjobban felhasz­nálta. No, mutassátok bátran, mit vettetek?
Péter fogta kis perselyét, lelkesen rázta, hogy anyu lássa, milyen keveset költött. Balázs büszkén lengette a léggömböt, mutatta a csokit, fújta a sípot hosszan! ... S Pannika? Pannika bizony csak állt hátul, a sarokban.
— Hát te, kislányom? — kérdezte anyuka.
— Én semmit se hoztam.
— Semmit? .. . No! ... Talán elveszett a pénzed?
— Nem, anyu. Elköltöttem az egészet. Vettem egy szép szívet, de aztán odaadtam Evetke Nellinek. Nagyon örült neki! . . . Most semmim sincs, de ne haragudj érte.
Anyunak mintha könnyű harmat szállt volna a szemére.
— Értem már, értem... Mondd hát, apuka, ki érdemli a tortát? Apu mosolygott. Kissé köszörülte a torkát.
— Én bíró nem vagyok. Ezt mondják meg maguk a testvérmókusok.
Egyszerre csend lett. Balázs nyelt egy nagyot, Péter meg hallgatott. Csak álltak ott, lesütött szemmel. Úgy pirult az a léggömb! Úgy kongott az a persely! .
Aztán hirtelen anyukára néztek, s egyszerre mondták:
— Édesanyánk! ... Panninak add a tortát!

Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.

Meghallgatható: https://www.katolikusradio.hu/archivum.php?firstaudioid=19&mev=2019&mho=09&mnap=08&mora=19&mperc=35