Pöttömke a nyáron hosszú ideig ott nyaralt Valamilyenvásárhelyen, Másik nagymamánál. Hogy milyen Vásárhely, azt mindig elfelejti, de valóságos tündérváros! Két kicsi folyó éppen ott találkozik, és a találkozás feletti örömükben fodrosan-bodrosan körültáncolnak egy icipici szigetet. Aztán együtt bújnak be az alá a kőhíd alá, amit azért építettek, hogy a gyerekek átjárhassanak rajta a szigetre játszani, lubickolni, homokvárat építeni.
Pöttömke is átment egy szép napon.
A vízparton vidám, barnára sült gyerekek zsivajogtak, és egyik homokvár a másikat érte. Egytornyos, kéttornyos, soktornyos! A várépítők között különösen nagy tekintélye volt egy Füligmaszat nevű kisfiúnak, aki a legjobban tudott sározni. Ezért is lett Füligmaszat. Később megfürdött a folyóban, és a maszat lejött róla, de a neve rajta ragadt. Ezt akkor Pöttömke még nem tudta. Nem is igen törődött a
gyerekekkel, csak a saját játékhajójával, amit újonnan kapott Másik nagymamától.
De micsoda hajó volt az!... Piros testű, karcsú vitorlás, egy igazi, nagy vitorlásnak tökéletes, kicsinyített mása! Pöttömke térdig bemerészkedett a folyóba, és vízre bocsátotta. A nyári szellő tüstént belekapott a fehéren dagadó vitorlákba és vitte, vitte, röpítette, ameddig a rákötözött zsineg engedte. Pöttömke pisze orrát magasra tartva, boldogan fogta a zsineg másik végét. Ilyen gyönyörű vitorlása senkinek sincs, egész Valamilyenvásárhelyen!
Fel is figyeltek rá a parton sározó gyerekek. Mintegy varázsütésre fordultak feléje.
- Oda nézzetek! - kiáltotta Füligmaszat, és mert ő mindig a tettek embere volt, egyenesen a vízbe vetette magát, hogy közelebbről is szemügyre vegye. A többiek utána!...
Pöttömke ijedten húzta magához a vitorlást Füligmaszat elől.
- Ne nyúlj hozzá!
Füligmaszat megtorpant, és elbiggyesztette a száját:
- Ó, de félted! Nem eszem meg. Láttam én már ilyet.
- Nem hiszem, mert csak ez az egy volt az egész játékboltban, és ezt is nekem vette meg Másik
nagymama.
- Akkor is láttam már ilyet, sőt azt is látom, hogy az orrvitorlája rosszul áll. Ha ideadod, megigazítom,
- Hogyne, hogy elrontsd és összekend a piszkos kezeddel!
Füligmaszat fülig piros lett a maszat alatt, és két kis tenyerét buzgón összedörzsölte a vízben.
- Ez csak sár. Lemosom. Akkor ideadod?
Pöttömke konokul rázta a fejét.
- Nem adom! Ez az én játékom.
A gyerekek összenéztek. Füligmaszat csalódottan mondta:
- Kár. Jó lett volna megúsztatni a homokvár-árokban.
- Ezt??? ... Soha!
Pöttömke kiemelte a vitorlást a vízből, úgy tartotta, féltékenyen magához szorítva, amíg a gyerekek vissza nem mentek a partra. Attól kezdve csak a szemük sarkából sandítottak néha Pöttömkére, de azután ők is kitaláltak valamit, ami elfeledtette velük az iménti csalódást.
Füligmaszat tanácsára újságpapírból annyi kis hajót hajtogattak, hogy néhány perc alatt valóságos hajóhad ringott a homokvár-árok vizén. Pompás mulatság kezdődött, és Pöttömkével már nem törődött senki. Nyugodtan játszhatott a vitorlással.
Egy darabig örült is ennek a zavartalanságnak, de nincs olyan gyönyörű játék a világon, amit egyedül meg ne lehetne unni. Lassanként ő is ráunt a magányos hajóúsztatásra, mert akármerre vezérelte, a vitorlás mindig csak ugyanoda érkezett meg: az ő madzagot tartó kezéhez. Egészen más lett volna, ha valahol áll még egy kisfiú a vízben, aki nevetve fogadja és nevetve küldi vissza.
Forrás: Fésűs Éva: Ezüst hegedű. Szent István Társulat, 2016.
