Fésűs Éva: Szeplőcske

Meseország, mesevár,

tavaszi szél arra száll,

mesevárnak ablakából

három kislány kandikál.

Egyik ékes almaág,

másik csengő gyöngyvirág,

harmadik még gyönge bimbó,

szél sem érti sóhaját ...

- Három édes lányom, három szál virágom, szépséges Arankám, nevető Fodorkám, kedves kis Szeplőcském, melyikőtök szeret engem igazán? - kérdezte minden áldott reggel Meseország öreg királya, mire a három kisleány vidám kacagással, hízelegve, kedveskedve borult a nyakába:

- Én! Én! ... Én szeretlek igazán!

Az öreg király alig győzte kapkodni a fejét a reá záporozó csókok, hízelgő simogatások elől. De amikor a három kislány elszaladt játszani, mégis elborult a homloka.

Éppen jött a kincstartó jelenteni, hogy minden hiánytalanul megvan a palota kincseskamrájában, a legnagyobb kincs: a Tündérek Köve is, az a csodálatos gyémánt, amelyből csak egyetlenegy van egész Meseországban.

De a király arca ettől sem derült fel.

- Miért búsulsz, felséges királyom? - kérdezte meg tőle az udvari bolondja.

- Azért búsulok, mert nem tudom eldönteni, hogy három lányom közül melyiknek adjam a Tündérek Kövét. Melyik érdemli meg igazán?

- Csakis az, aki téged a legjobban szeret.

- Igen ám, de honnan tudjam, melyikük az? A hízelgés, kedveskedés még nem szeretet. A két nagyobbik lányom olyan szép, hogy minél tovább nézem őket, annál kevésbé látok a szívük mélyére ... Szeplőcske meg olyan csendes és csúnyácska, hogy a szeretetét azért nem látom.

- Mi sem egyszerűbb ennél! - kiáltott fel az udvari bolond.

- Ugyan mit tehetnék? - csodálkozott a király.

- Vakulj meg, felség, hogy egy kicsit láss! - halkította le hangját az udvari bolond, s utána nyomban összesúgott-búgott a királlyal ...

Ezalatt a királykisasszonyok vígan énekeltek, táncoltak a rózsáskertben az udvarhölgyekkel. Azok bizony hízelegtek, kedveskedtek a két nagyobbiknak, de a játék vége mindig az volt, hogy Szeplőcskét kicsúfolták.

Most is azt énekelték, hogy:

Szép Aranka, szép Fodorka,

mintha meggyfa ága volna,

úgy kivirágzik, úgy kivirágzik!

Egyikért jön egy királyfi,

másikért egy herceg áll ki,

lesz csuda lagzi, lesz csuda lagzi!

Harmadik meg szemlesütve

itt marad a sámlin ülve,

senki se kéri, senki se kéri!

Orrocskáján annyi szeplő,

homlokán is tizenkettő,

jaj, de csúnyácska! Jaj, de csúnyácska!

És kacagva hozzátették: - Pulyka tojása! Pulyka tojása!

Szeplőcskének már éppen lefelé görbült a szája, amikor lélekszakadva érkezett egy apród a palotateremből.

- Jaj, királykisasszonykák! Borzasztó baj történt! A felséges király megvakult!

Amilyen hangos volt az imént a nevetés, ugyanolyan hangos lett egyszerre a zokogás. Aranka, Fodorka szívettépő sírással borultak egymás nyakába. Szeplőcske pedig csak állt, és egy szót sem tudott szólni.

- Sem orvosság, sem pápaszem nem használ - csóválták fejüket a tudós doktorok, akik a világ minden szemüvegét felpróbálták a király orrára.

- Igazán semmit sem lát, felséges királyapám? - kérdezte sírva Aranka.

- Semmit! - bólintott búsan a király, és hogy bebizonyítsa, még a kristálypoharát is leverte a könyökével.

- Engem se lát, édesapám? - kérdezte szepegve-szipogva Fodorka.

- Csak a hangodat hallom - mondta a király.

Az udvari bolond is szomorúan bólogatott.

- Bizony, bele kell törődnünk, hogy őfelsége nem látja sem a napot, sem a csillagokat, sem a leánykái rá mosolygó arcát.

Az öreg király attól kezdve egész nap a karosszékében üldögélt, odavárta reggelenként köszöntésre a leányait.

Aranka, Fodorka lábujjhegyen jöttek, csöndesen, szepegve. Nem is mosolyogtak, nem is hízelegtek. Csak Szeplőcske szaladt be ezután is mosolyogva. Arcocskája felderült, valahányszor a szobába lépett. Meg is rótták érte, szívtelennek mondták a testvérei.

Egy szép napon Szeplőcske vitte be édesapjának az uzsonna-kávét.

- Nem unatkozik, édesapám? - kérdezte kedvesen.

- Dehogyisnem, kislányom - felelte a király. - Ezért arra kérlek, hívd ide Arankát, hogy játssza el kedves dalomat a hárfán, Fodorka pedig énekeljen nékem. Úgy érzem, attól felvidulnék.

Szeplőcske szaladt a testvéreiért.

Aranka éppen labdázott az udvarhölgyeivel.

- Most menjek, amikor olyan jól mulatok? - duzzogott kedvetlenül. - Ráérek akkor hárfázgatni, amikor rossz idő lesz!

Szeplőcske továbbszaladt, Fodorkához.

Fodorka új ruháit próbálgatta a tükör előtt.

- Nem érek rá! - mondta. - Annyi az új ruhám, mind fel kell próbálnom, hogy csinosan állnak-e rajtam.

Elszomorodott Szeplőcske. Mit tegyen? ... Nem akarta megmondani a valóságot az édesapjának, nehogy elszomorítsa. Egy kicsit gondolkozott, majd felcsillant a szeme. Eszébe jutott, hogy hiszen az édesapja úgysem lát ...

Visszament szépen, egyedül a király szobájába, de a hangját kissé elváltoztatta, úgy mondta:

- Itt vagyok én, Aranka! ... Itt vagyok én is, Fodorka!

Azután leült a hárfa mellé és játszani kezdett, mint Aranka, és úgy énekelt hozzá, mintha Fodorka énekelt volna.

A király meg se moccant a karosszékében. Végighallgatta a dalt, azután meleg hangon így szólt:

- Köszönöm, S z e p l ő c s k e ! ... Még sohasem örültem úgy ennek a dalnak, mint most. Gyere ide hozzám, hadd jutalmazzalak meg érte!

Szeplőcske elsápadt.

- Édesapám honnan tudja, hogy én vagyok itt?

- Hiszen látlak, édes kicsi lányom! - mosolygott a király. - Sőt, még a szívedbe is beleláttam!

- Hát nem veszítette el a szeme világát?

- Nem bizony! Csak azért tettettem magam vaknak, hogy megtudjam, ki szeret engem igazán, és melyikőtök érdemli meg a Tündérek Kövét.

- Nem való az nekem, hiszen csúnya vagyok - szabadkozott Szeplőcske.

- Az igazi szépség nem rózsás szájacska, sem formás orrocska, hanem a jóság fénye, ami az arcot beragyogja! - felelte az öreg király, és a gyémántot a legkisebbik lánya szíve fölé tűzte.

Azután nagy ünnepség volt a mesevárban. Mindenki örvendezett, hogy lát az öreg király, nem is volt semmi baja. Csak a két nagyobbik lány szégyenkezett lesütött szemmel, és a csúfolódó, csípős nyelvű udvarhölgyek hallgattak mélyen.

Az öreg király valamennyiük előtt magához ölelte Szeplőcskét és így szólt:

- Még csak egy kérdésemre válaszolj, Szeplőcske! Miért jöttél hozzám minden reggel mosolyogva akkor is, amikor úgy tudtad, hogy én azt úgysem látom?

- Azért, mert örültem, hogy én láthatom édesapámat ... súgta halkan Szeplőcske.

Fésűs Éva: A három tojás

Volt egyszer két szomszédos király. Az egyiket úgy hívták, hogy Irgum-Burgum, a másikat meg úgy, hogy Rontom-Bontom, mert nagyon mérgelődős ember volt mind a kettő, de még a feleségeik is! Ritkán mosolyogtak, sokat zsörtölődtek, de azért csak tartották a jószomszédságot, egészen addig, amíg egy szép tavaszi hajnalon át nem rebbent a RontomBoontomék kendermagos tyúkja az Irgum-Burgumék udvarába. Kapirgált, kapirgált, azután körülnézett, megpillantotta a kispadon az Irgum-Burgum királynéasszony vesszőkosarát, s nosza! … kotkodács! kotkodács! kotkodács! … beletojott három gyönyorű tojást, mert akár hiszitek, akár nem, a mesebeli tyúkok mindennap hármat tojnak. Kiszaladt a lármára az udvar népe, innen is, onnan, is. Rontom-Bontom király még halósipkában volt, Irgum-Burgum király fél lábáról pedig lemaradt a papucs, úgy sietett – de mire kiértek, a kendermagos már menekült vissza a saját udvarába, csak a három tojás fehérlett, mosolygott csodálatosan és melegen az Irgum-Burgumné asszony kosarában. 

- Van három tojásom! Nem kell kimennem a piacra! – tapsolt örömében a királynéasszony. Több se kellett Rontom-Bontomné királyasszonynak! Lábujjhegyre állt az aranykerítésnél és haragosan átkiáltott: 

- Nem a tiéd a három tojás! Tüstént add vissza, hiszen az én kendermagosom tojta! 

- Igen ám, de az én kosaramba! – feleselt vissza Irgum-Burgum királyné. 

- Azért is az enyém mind a három! – szikrázott a szeme Rontom-Bontom királynéasszonynak. 

- Nem igaz! Nem adom! Juszt se hagyom! – pattogott a szó oda-vissza, s amint pörlekedtek, a nagy perpatvarba egyre többen belekeveredte. Szörnyűséges lármát csapva nyelvelt egymással a két királyi udvar népe. A királyok sem tűrhették szótlanul a dolgot. Felfortyantotta bennük a mérget az asszonyi szó tüzed pattogása. Rontom-Bontom király földhöz vágta a sapkáját: 

- Kacifántos teringettét! Legyen vége a veszekedésnek! Ide azt a három tojást, 

Irgum-Burgum király, mert különben földig rontom-bontom a palotádat!

 - Nálunk az igazság, nálunk marad a három tojás! – mennydörgött vissza Irgum-Burgum király. Ettől még nagyobb lett a ribillió. Mind a két palotában összehívták az okosok tanácsát, hogy eldöntsék, kinek van igaza. Törték a fejüket egész nap, mégsem mentek semmire. Nem maradt más hátra, Rontom-Bontom király megüzente a szomszédjának, hogy ha nem adja vissza szépszerével, majd elviszi a három töjást erőnek erejével! 

- Vinnéd ám, ha engedném! – kiabált Irgum-Burgum király, és a nagy ágyút azon nyomban ráirányította Rontom-Bontom király legszebbik tornyára. Éppen abban lakott a király daliás fia, Deliszép királyfi. 

És ekkor történt valami! … Mert hogy el ne feledjem, volt az Irgum-Burgum királynak egy tündérszép leánya, aki szepegve-szipogva, szégyenkezve hallgatta végig a nagy veszekedést a szobájában, egészen addig, amíg a nagy ágyút fel nem állították. Akkor felkapta az okos fejét, és letörölte a könnyeit. 

- Azt már nem! Nem fogjátok miszlikbe vagdalni egymást, sem a Deliszép királyfit! Majd én túljárok az eszeteken! Térült-fordult a konyhában, s hogy mit csinált, senki sem vette észre a nagy felfordulásban. Csak a hadüzenetet vivő legény torpant meg a nagykapunál, amikor a királykisasszony megrántotta a mentéje ujját: 

- Megállj, legény! Add csak vissza a levelet. Édesapám ezt a másikat küldi helyette. Úgy siess vele, hogy a lábad se érje a földet! Szót fogadott a legény, úgyhogy még fel sem szálltak a tyúkok aludni az eperfára, amikor már jelentették Irgum-Burgum királynak az ajtónállók, hogy jön Rontom-Bontom király, nagy kísérettel. 

- No, ha jön, fogadjuk! – kapott a kardja után Irgum-Burgum király és meg akarta fúvatni a harci riadót, de az ajtónállók lelkendezve közbeszóltak: -

 Várjon, felség! Hiszen a Rontom-Bontom király muzsikaszóval jön, szalagos, virágos paripákkal! 

- Mia szösz? – hápogott a király, és hitetlenkedve kinézett. Úgy volt bizony, ahogy jelentették. Legelöl lovagolt Deliszép királyfi, s amint odaért a palota elé, meglengette virágos csákóját, Rontom-Bontom király pedig bekiáltott az ablakon: 

- Ez mér beszéd, szomszéd! Köszönjük a szíves meghívást! 

- Miféle meghívást? – hebegett, pirosodott a király, de addigra odaperdült eléje a királykisasszony. 

- Ne haragudjék, édesapám! Sütöttem abból a három tojásból egy finom piskótát, s meghívtam rá uzsonnára Rontom-Bontom királyuraméket. Felét ők eszik meg, felét kigyelmedék, így aztán egyikük igazságán sem esik csorba! 

- Nahát! – néztek össze az okosok, és tátva maradt a szájuk. 

– Erre nem gondoltunk. - De nem ám! – állt oda vidáman Deliszép királyfi. 

– Meg arra sem, hogy kézfogót is tartunk, mert én éppen ilyen okos, kedves, ügyes, békésszívű kislányt keresek feleségnek! Ez ellen egyik király sem tudott szólni, annyit sem, hogy „irgum-burgum”. Annyit sem, hogy „rontom-bontom”. A két zsémbes királynéasszony is szégyenkezve hallgatott, s mit tehettek egyebet, szépen asztalhoz ültek. Nem is keltek fel onnan, amíg a piskóta az utolsó morzsáig el nem fogyott.

Fésűs Éva: Az ispirityi pulykavásár

Volt egy ország, Kerek ország, és annak egy hiú királynője. Ez a Kencefice királyasszony úgy körülvette magát tükörrel, hogy észre sem vette, ősz van-e vagy tavasz. De azt sem látta, hogy mit művel a két körmönfont udvari tanácsosa, Csüride meg Csüroda, akikre országa minden gondját rábízta.

Azok bizony úgy csűrték-csavarták a törvényt, ahogy akarták, és annyi aranyat szereztek, amennyit a zsebük elbírt.

Hét falu volt az országban. Hatot már egészen kifosztottak, csak a hetedikkel nem mentek semmire. Ezt a falut úgy hívták, hogy Ispirity, és az ispirityiek azért nem fizettek adót, mert a királyné egyetlen fia, Boldizsár királyfi véletlenül éppen Ispirityen született.

Nem is fért ez a begyébe se Csüride, se Csüroda tanácsosnak! Egyre azon törték a fejüket, hogy mivel lehetne a királynét haragra lobbantani az ispirityiek ellen.

Történt egyszer, hogy a királyné arra kocsikázott az arany hintájával. Hát, amint a falu széléhez értek, éppen akkor terelt arra kilencvenkilenc pulykát a falu árvája, Cickom Sárika. A pulykák megrebbentek az aranyhintó zörgésétől, és pulykamódra hangoskodni kezdtek: - rút-rút-rút!

Több se kellett a királyné két agyafúrt emberének! Itt a pompás alkalom! Összekacsintottak és egyszerre kiáltottak fel:

- Micsoda felségsértés! Ez példás büntetést kíván!

Kencefice királykisasszony még sohasem látott eleven pulykát. Szörnyű haragra gerjedt, mert elhitte, hogy azok neki mondták: „rút-rút-rút!” Megparancsolta a hintót kísérő katonáknak, hogy valamennyi pulykának tekerjék ki a nyakát.

Hiába sírt-rítt Cickom Sárika, hiába könyörgött a falu népe, a pulykák nem kaptak kegyelmet. Legjobban zokogtak az ispirityi lányok, mert azoknak a pulyka volt minden hozományuk.

Alig porzott el a cifra hintó, egyre hangosabban okolták Sárikát a szégyenért. Miért nem vigyázott jobban a rábízott jószágra? Talán még a faluból is kikergették volna, ha váratlanul nem jön, hogy hazatért Bergengóciából Boldizsár királyfi, aki hosszú esztendőig ott járt királyfi iskolába.

Sárika szívében új reménység ébredt! Hátha a királyfi meghallgatná a szülőfaluja panaszát? Felöltözött szépen ünneplőbe, és elindult igazságot keresni a palotába. Nyomában az ispirityi lányok!

A palotában szólt a muzsika. Mindenki a királyfit ünnepelte. A kapusnak elállt szeme-szája, amikor a sok falusi lányt meglátta. Semmi áron sem akarta beereszteni őket, legkevésbé 

Cickom Sárikát, mert az olyan szép volt, hogy a puszta pillantásától megcsendültek a kertben az ezüst harangvirágok.

Kinézett a királyfi az ablakon, hogy mi az? Meglátta Sárikát, s attól meg az ő szíve kezdett el harangozni. Intett a kapusnak, hogy engedje be a panaszosokat, mert ő maga kívánja meghallgatni őket. 

Hiába méltatlankodott Kencefice királyasszony, hiába tiltakozott Csüride meg Csüroda, mire kihadonászták magukat, már ott is álltak előttük az ispirityi lányok. Cickom Sárika bátran előlépett: 

- Panaszunk van, felséges királyfi! Ispirityen a királyasszony parancsára minden pulykának kitekerték a nyakát, mert azt mondták, hogy rút-rút-rút! Nálunk pedig az a szokás, hogy Kilenc pulyka nélkül a legények egy leányt sem vesznek feleségül. Ha ezért a falu tizenegy lánya velem együtt pártában marad, akkor felséged is holta napjáig pirulhat, hogy a szülőfaluját ekkora csúfság érte! . . . 

- Ince-boncos ragyogóját! – kapott a fejéhez a királyfi. – Ezt jól megcsinálta, kedves édesanyám! No, de egyet se búsulj húgocskám! Jóvá teszem a hibát. Elveszlek én téged feleségül, így amint vagy, kilenc pulyka nélkül!

Ágyúgolyó sem okozhatott volna nagyobb riadalmat, mint a királyfi beszéde! Csak Sárika nem veszítette el a fejét, bár az arca olyan lett, mint a pünkösdi rózsa.

- Kedves vagy, királyfi, de mi lesz a többi lánnyal?

- Azoknak meg beköti a fejét a tíz legdaliásabb vitézem!

A vitézek örömükben bokázni kezdtek, mert szépek voltak az ispirityi lányok, akár a nyíló tavaszi virágok.

Bezzeg elsápadt Kencefice királyasszony! Nem engedheti meg, hogy ilyen szép leány kerüljön a palotába, akinek láttán az összes falitükör csengve-bongva megreped! Sértett haragjában a két tanácsosa felé fordult:

- Szerezzetek a föld alól is kilencvenkilenc pulykát – kiáltotta -, mert ha három napon belül nem mennek férjhez ispirityi legényekhez az ispirityi lányok, ötven botütéssel a talpatokon járhatjátok végig a világot!

Hadonászott, citerázott Csüride meg Csüroda. Álltában is forgott velük a királyi palota. De mit tehettek egyebet? Hat faluban kidoboltatták, hogy akinek csak egy fia pulykája is akad, az mind hozza fel másnap az ispirityi vásárra, mert aranypénzzel fizetnek érte. Támadt nagy izgalom! Akár igaz, akár ámítás, szegény ember mit veszíthet? . . .

Jöttek másnap, hozták a csont és bőr pulykákat. Nehezen jött össze kilencvenkilenc, de a két megszorult udvari tanácsos mindjárt egy-egy aranyat ígért darabjáért.

Hanem akkor váratlanul felcsattant mögöttük a királyfi hangja:

- Semmi az! Én ötöt adok értük!

- Tizenötöt! – kiabált Csüride.

- Huszonötöt! – üvöltött Csüroda.

- Száz aranyat egyért! – pipálta le őket a királyfi. 

- Hű, a ragyogóját! – izzadt a két gonosz. – Nem engedhetjük, hogy a királyfi elcsípje a szerencsénket!

Gyorsan rádupláztak, kétszázat ígértek. A királyfi azonban nem tágított. Addig verte fel a pulykák árát, amíg Csüride és Csüroda az utolsó ebül szerzett garasukat is oda nem ígérték. Akkor nagyot nevetett:

- No, nem bánom! Fizessetek és vigyétek!

Kékült-zöldült a két gonosz, de a szavukat állni kellett. A szegény emberek szeme pedig káprázott a sok aranytól, és áldották a királyfit, amiért gazdaggá tette őket. 

Kencefice királyasszony tekintete azonban még akkor is villámlott, amikor a pulykákat meglátta.

- Ez még nem elég! Tüstént meg kell tartani az ispirityi lányok lakodalmát! Én magam akarom férjhez adni őket. Így esett, hogy másnap egyenesen Kencefice királynéhoz jöttek kérőbe az ispirityi legények. Minden lánynak akadt párja, csak Cickom Sárika búsult a sarokban.

- Hát a te mátkád hol késik? – kérdezte a királyasszony. Sárika könnyes szemmel gyűrögette kicsi keszkenőjét. - Nekem nincs, nem is volt senki szívbéli mátkám!

- Dehogy nincs, galambom! – kiáltott fel vígan a királyfi, aki ebben a szempillantásban lépett be az ajtón. – Királyasszony anyámnak az volt a parancsa, hogy az ispirityi lányok ispirityi legényekkel tartsanak lakodalmat. Hát ki az ispirityi legény, ha én nem?! . . .

Óriási kacagás támadt! Csak úgy zengett a palota! És megint nem talált törvényt a királyfi igaza ellen se Csüride, se Csüroda! A királyné leroskadt aranyos trónjára.

- Ne búsuljon, kedves édesanyám! – ölelte meg a királyfi. – Szívem szerint választottam feleséget, s azért ilyen szépet, mert kigyelmed is tovább szép marad, ha mindig szépre nézhet!

Ezt a királyfi olyan kedvesen mondta, hogy Kencefice királyasszony már majdnem elmosolyodott, de ekkor újra lármázni kezdett a két tanácsos:

- Lári-fári! – mondta Csüride.

- Szedte-vette! – mondta Csóroda. – Nemcsak szépség, és is kell a trónra! Ugyan mihez kezd a királynéságával egy falu árvája, Cickom Sárikája?

- Mihez? Hát megmondom! – pattant fel a királyfi mátkája. – Legelőször is elküldöm kendteket Ispirityre pulykapásztornak, egészen addig, amíg meg nem tanítják a pulykákat arra, hogy ne azt mondják: rút-rút-rút! . . . hanem azt, hogy: szép-szép-szép!

- Úgy is lesz! – bólintott rá nevetve a királyfi. – Remélem, ez ellen királyanyámnak sincsen kifogása? A királyasszony csak egy pillantást vetett a két tátogó tanácsosra, és ez lég volt ahhoz, hogy ő is kacagni kezdjen, együtt az udvarral, együtt mindenkivel, de úgy, hogy potyogott a könnye.

Sírt is, nevetett is, magát is siratta, magát is kacagta, de azután olyan jókedvű lett, hogy végigtáncolta háromnapos lakodalmat!

Boldogság köszöntött szép Kerek országra! Hétszer kivirágzott hét falu határa, hét esztendő hava olvadt, mint az álom, hétszer nyílott pitypang ispirityi árkon, hét pulyka-nemzedék csípdeste a zöldet, Csüride, Csüroda terelgeti őket. 

S egyik nemzedék sem hallgat a „szép” szóra, „rút-rút-rút! - máig is ez a pulykanóta, rút-rút a hiúság, rút a csalás – mondják, s rút is marad mindig, míg áll Kerek ország.

Forrás: https://olvasovanevels.gportal.hu/gindex.php?pg=37199841&nid=6746836