2017. június 19., hétfő

Donkó László: A nagy pecások

Ligetes Tiszapart,
Nő a fűz meg a hárs.
Tudom is: akad is
Csudajó pecatárs.
Orsónkról a damil
A halig odaér,
Horogra akad a
Keszeg meg a dévér.

Kikapom, berakom
Szákomba legelébb;
Megsütöm, megeszem
A halam elejét,
Kap ő is: pecatárs
Belőle kicsikét,
Odaadom neki én
A farkát s a „fülét”!

Lángi Péter: Homokozó

A homokban kotorászok,
lyukat fúrok, kutat ások.
Építem a falu tornyát,
sütök formás homoktortát.
Lapátolom vödörbe,
s végül anya söpör le.

Különös kincs a kavics!
Van éles is, sima is,
akad kövér meg lapos,
s ha a lábam rátapos,
zörög, zizeg, nyikorog.
Kavicsozni jó dolog!

Gianni Rodari: A fagylaltpalota

Hát, egyszer a fagylaltkirály palotát építtetett Bologna városában, a Főtér kellős közepén, mégpedig csupa fagylaltból. Messze földről sereglettek oda a kisgyerekek, hogy megkóstolják. Tejszínbabból volt a cserepe, cukrozott gyümölcsből minden kéménye, a kéményfüst meg vattacukorból. Minden egyéb fagylaltból volt: fagylaltfalakon fagylaltkapuk nyíltak, s odabent fagylaltbútorok álltak.
A legkisebb gyerek egy asztal alá mászott, és egyenként elnyalogatta az asztallábakat, mire az asztallap rázuhant, lepotyogtak róla a tányérok, amelyek csokoládéfagylaltból voltak – azok ízlettek a legjobban.
A portás egyszer csak rémülten látta, hogy olvadozik az egyik ablak. Ugyanis táblája éppen eperfagylaltból volt, és rózsaszín patakocskákban csörgedezett lefelé.
– Gyorsan! – kiáltotta a portás. – Gyorsabban!
Erre mindenki még buzgóbban nyalogatott, hogy a palota egyetlen cseppecskéje se vesszen kárba.
– Karosszéket! – rimánkodott egy vén anyóka, akinek már jártányi ereje se volt.
– Karosszéket egy szegény öregasszonynak! Párnázottat kérek, ha lehetséges.
Egy jószívű tűzoltó máris futott, és hozott neki egy karosszéket, tejszín- és pisztáciafagylaltból, vaníliafagylalttal kipárnázva. A szegény öreg anyóka boldogan kezdte nyalogatni a karfáját.
Csodálatos nap volt ez, s a doktor bácsik bámulatára aznap senki se csapta el a hasát.
Csakhogy egy telhetetlen kislány nekiesett a fagylaltkirály narancsfagylalt-koronájának, s azt is elnyalogatta. Oda lett a királyság. Nem volt többé, aki fagylaltpalotát építtessen.
Azóta is, valahányszor a gyerekek fagylaltért nyafognak, a mamák meg a papák így sóhajtoznak:
– Hej-haj, neked is egy egész fagylaltpalota kellene, mint az a bolognai! De olyan csak egyszer volt.

Mesék nyárra - válogatás

Kapcsolódó kép

"A nyári időszak meséi azok a mesék, amelyeknek a szereplői a nyári napfordulót követő csillagászati hónapokhoz (Rák, Oroszlán. Szűz) illetve azok keleti megfelelőihez (ökör/bivaly, tigris/róka, macska/nyúl/medve) tartoznak."

(Komáromi Gyöngyi, óvodapedagógus és tanár)

 

Népmesék:

A táltos ökör 

A veres tehén 

A kis rák 

A pelikánmadár 

A róka, medve és a szegény ember 

A rozmaring királyfi 

A rókaszemű menyecske

Kacor király 

A háromágú tölgyfa tün­dére 

Tündér Ilona és Árgyélus

 

Műmesék: 

Gianni Rodari: A fagylaltpalota

Páskándi Géza: A Dinnye és a Tök 

Fésűs Éva: Mire való a dinnye?

Bálint Ágnes: Sárgadinnye, görögdinnye

Mentovics Éva: Ki csente el a színeket?

BARTÓCZ ILONA: MESE A KÍVÁNCSI BÉKÁKRÓL

Móra Ferenc: A király kenyere 

Kányádi Sándor: A mindennapi kenyér

Usinszkij: A négy kívánság

Donászy Magda: Napraforgó

Fésűs Éva: Az engedetlen napraforgó

Szekeres Ilona: Az ibolya 

 


 

 

 

Páskándi Géza: A Dinnye és a Tök

Képtalálat a következőre: „ pumpkin clipart”
 
Indák között piros bélű, szép zöld héjú görögdinnye éldegélt. Szomszédja a disznótök volt, sárgás-barnás, ragyavert.
- Hogy vagy, testvér? - kérdezte a Tök nyájasan szomszédját, mert már nagyon unta egész nyáron szótlanul ácsorogni a tűző napon. Ám a Dinnye fölhúzta finnyás, kényes orrát, azt a gömbölyűt, s ajakbiggyesztve mutogatta piros ínyét, ezzel is a szegény Tököt fitymálva. Innen látszott, a Dinnyének nincs ínyére, hogy a Tök őt letegezi, s testvérének szólítja.
- Mi nem vagyunk testvérek. Nekem minden ősöm dinnye volt -szólalt meg egy idő múlva gőgösen a görögdinnye.
- Hát ha testvérek nem is, de rokonok csak vagyunk... - reménykedett a Tök.
- Rokonaim a sárgadinnyék, én pedig, ha nem tudnád, görög vagyok.
- Görög, mert görögsz-gurulsz meg hömbörögsz... - nevetett nagyot a Tök, de nem rosszaságból, inkább csak tréfásan.
- Görög vagyok, mert szépségem is görög, nézd az orcámat, orromat, szájamat, nézd a fejem formáját... - emelte magasra zöld és gömbölyded fejét indájáról a Dinnye, hogy megmutassa szépségét a világnak.
Épp akkor járt arra a dinnyecsősz, és épp egy dinnyét kívánt enni, mert nagyon megszomjazott, amikor meglátta a fejét büszkén föltartó görögdinnyét. - Ez épp jó lesz... - motyogta és lecsapott.
Lecsapott és meglékelte, s kunyhójában egy ültében mind megette, de a magvát félretette, a héját meg visszatette, vissza az indák közé.
A Tök szomorúan nézte rokona zöld bőrét, ahogy száradt-zsugorodott a napon.
- Látod, testvér, ha nem hencegtél volna szépségeddel, ma is itt lehetnél mellettem.
- Még most sem vagyunk testvérek! - nyöszörögte makacsul a dinnye héja, s apránként elfonnyadt, aszalódott indák között, lapuk alatt.
- Szegény rokon! - siratta a jószívű Tök, mert bár neki a feje ragyavert volt ugyan, nem volt görög szépség, inkább csúnyácska, okosnak sem mondható, annyi magához való esze mégiscsak volt, hogy elgondolkozzék a dinnye sorsán, és a szíve, amely igen jó volt, elszomorodjék.
No, de hát mi se búsuljunk, mert jövőre újabb dinnye serken a félretett magokból, akinek tán több esze lesz a gőgös görögnél.