2017. június 24., szombat

Hogyan röpült versenyt a kolibri és a gólya?

(Indián népmese, átdolgozta Bartócz Ilona)
 
A kolibri egészen kicsi madár, alig nagyobb a lepkénél. De szárnyai nagyon gyorsak. Olyan gyorsan röpül, akár a kilőtt puskagolyó. 
 
Egyszer aztán a fejébe vette, hogy legyőzi a legnagyobb gólyát is, pedig az akár naphosszat a levegőbe marad, csakhogy a röpte nagyon lassú és nehézkes. 
 
- Komámuram - szólt a gólyához a kolibri -, nem repülnénk egyszer versenyt? 
 
- Miért ne? Vajon elég erős vagy hozzá? - Nagyon erős vagyok! - büszkélkedett a kolibri. 
 
- No, majd meglátjuk. Mikor versenyezzünk? 
 
- Holnap reggel. 
 
- Jó. Holnap reggel várlak. 
 
Másnap reggel a kolibri a gólya elé állott. 
 
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte a gólya. 
 
- Nincs semmi különös. 
 
- Akkor hát kezdjük a versenyt. Ki repül elsőnek? Kezd talán te, én majd utánad repülök. 
 
A kolibri felröppent, s hamarosan eltűnt. Ekkor a gólya is felröppent. De alighogy a folyó fölé ért, a kolibri kifáradt s a vízre hullott, s ott vergődött, csapkodott a szárnyával. Hamarosan odaért a gólya. 
 
- No, komámuram, mi újság? - kérdezte csúfolódva. 
 
- Nincs semmi különös - válaszolt a kolibri. 
 
- Látod, hogy megjártad? - nevetett a gólya. 
 
- Komámuram engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam - kérte szelíden a kolibri. 
 
- Nem bánom - mondta jó lelkűen a gólya, s egyik hosszú lábát, amelyet röptében mindig kinyújt, azzal hogy kormányozza magát, most odatartotta a bajba jutott kolibrinek.
 
 - Ülj csak a lábamra - biztatta. 
 
A csuromvizes kis madár a gólya lábára kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s biztatni kezdte. 
 
- Rajta, komámuram, csak előre! 
 
Így repültek együtt, és estére kelve a folyam túlsó partjára értek, szép békésen. Mondjátok meg, melyikük volt a győztes!  

Móra Ferenc: A fűzfahegyi ezermester

Az ablakunk alatt van egy öreg fűzfa. Éppen a hegyébe látok az emeletről. Mindig találok rajta valami néznivalót.

Ahogy a minap kikönyökölök az ablakon, mit látok az egyik fűzfalevélen? Egy icipici hernyót. Nagy begyesen sétál a levélen előre-hátra, föl-fölemeli a fejét, és körülnéz. Ha beszélni tudna, bizonyosan ezt mondaná: "Én is úr vagyok a magam fűzfalevelén!"

Kinyújtom a kezem, barátságot akarok kötni a kis háziúrral. Csakhogy akkorra már kötelesmester lett belőle. Hajszálnál vékonyabb, pókformájú kötelet eresztett, s úgy hányta rajta a bukfencet, mint valami cigánygyerek.

Másnap, ahogy kinézek, megint ott van a hernyó a levélen. De most már nem ugribugri kötéltáncos, hanem tudós mérnök. Méri, méri a levelet hosszában-széltében - ugyan mire méricskéli?

Egyszer csak látom ám, hogy lyukas a fűzfalevél. Kirágta a fűzfahegyi mérnök. No, gondoltam magamban, ilyen bolond mérnököt se láttam még, aki elegye maga alól az országutat. Hiszen most már mind lepotyog róla. Nem kell megijedni, nem tört neki csontja, puhára esett, másik levélre, azt is fölette, megint új tanyát keresett, s pár hét alatt lekopasztotta az egész ágat.

Akkor jöttem rá, hogy nem is mérnök ez, hanem fakopasztó.

Azonközben meg is emberkedett akkorára, mint a kisujjam. Vitéz harcos lett belőle. Zöld bársonyruhája, fehér selyem csíkos; sarkantyús csizmája nem is egy, hanem négy pár. Örültem, hogy a kardját ki nem rántotta.

Dehogy rántotta ki, dehogy. Meghúzódott egy nagy levélen, a fejére húzta a két szélét, s elő nem bújt onnan, akárhogy csalogatta a napsugár. Mintha csöndes remete lett volna a szilaj vitézből!

Azért se az lett belőle, hanem takács. Szőtt magának olyan paplant, hogy a lába vége se látszott ki belőle.

Telik-múlik az idő, egyszer megint kinézek az ablakon: nincs már ott se paplan, se takács. Hanem vékony selyemszálon ott lóg egy barna kis koporsó, benne van maga az asztalosmester is, bebábozott az én hernyóm.

De már csak mégse hagyom itt a szelek játékának - gondoltam magamban, s azzal leszakítottam fonaláról a bábot. El is temettem itt az íróasztalomon egy üvegharang alá. Itt nyugodhatik békességben a jámbor, míg csak jólesik neki.

Nyugodott is vagy három hétig, hanem egyszer azt veszem észre, hogy megmozdul a hernyókoporsó. Mi lesz itt, uram teremtőm!

Az lett biz abból, hogy egyszerre szétnyílt a koporsó, s kivergődött belőle egy nagy tarka pille. Nyújtózkodott, rezgette szárnyait, s mikor fölemeltem az üvegharangot, úgy kivágódott alóla, hogy majd kiütötte a szemem.

- Nini, hisz ez a pávaszempillangó! - kiáltottam utána, ahogy megláttam a szárnya kerek foltjait. - Gyere csak vissza, hadd beszélek a fejeddel!

Beszélhettem én annak, kint kóstolgatta már az akkor valahol a virágok mézét. De legalább arra megtanított a fűzfahegyi ezermester, hogy miből lesz a pille.

Az elrabolt királyfi

(Norvég népmese, átdolgozta Beke Margit)

Lini, szép királyfi, vadászni ment a pajtásaival. Éppen egy szarvast üldözött, amikor hirtelen-váratlan sűrű köd ereszkedett az erdőre, a vad elmenekült, ő meg eltévesztette az irányt, és egyre messzebb került a társaitól. Azok keresték, nevét kiáltozták, összejárták az egész erdőt, de hiába - Lininek nyoma veszett. Az öreg király ágynak esett, mikor megtudta a hírt, és kidoboltatta, hogy aki a fiát visszahozza, annak adja fele királyságát.

Élt abban az országban egy szép és okos parasztlány. Eltökélte magában, hogy a királyfi keresésére indul. Egy pár új lábbelit meg három napra való elemózsiát kért az édesanyjától, és felkerekedett. Hosszú, fáradságos vándorlás után egy barlanghoz ért, és elrejtőzött a bejárat mellett. Leskelődött, hallgatózott, se mivel semmilyen neszt nem hallott, végül is bemerészkedett.

Két ágy volt ott: egyiken ezüsthímes takaró, másikon aranyhímes. Nézi - hát az aranyos takaró alatt egy ifjú alszik, nem más, mint Lini királyfi! Azt is mindjárt meglátta a szemfüles lány, hogy az ágy fejébe valami titkos jelek vannak vésve, de sem a királyfit felébreszteni, sem a titkos jeleket elolvasni nem tudta.

Elbújt egy sötét zugba, és várta mi lesz. Nemsokára belépett két óriáslány. Az egyik elég fiatal és szemrevaló, de gonosz arcú, a másik ijesztően rút. A fiatalabb odalépett az ágyhoz, és ezt a varázsigét mormolta:"Daloljatok, hattyúcskáim, ébredjen fel a királyfi!"

A királyfi rögtön felébredt, és az óriáslány megkérdezte, nem akar-e valamit enni. Azt felelte: "Nem!" - és egy szót sem mondott többet. Később azt kérdezte tőle, hogy nem akarja-e őt feleségül venni, és arra még keményebb hangon mondta a nemet. Az óriáslány haragosan dobbantott a lábával, és álmot olvasott rá. Ez volt a varázsige:"Daloljatok, hattyúcskáim, aludjon el a királyfi!"

Mikor látták az óriáslányok, hogy Lini megint mélyen alszik, elmentek. Szigni óvatosságból még várt egy darabig, de aztán előjött, hogy a varázsszóval, amit jól az eszébe vésett, felébressze a királyfit: "Daloljatok, hattyúcskáim, ébredjen fel a királyfi!" Alighogy végigmondta, a királyfi kinyitotta a szemét, és ugyancsak megörült, hogy nem a két óriáslányt látja az ágynál, hanem a szép szőke falusi lánykát. Tüstént jó barátok lettek, és Szigni kitanította a királyfit, mit hogyan tegyen. Aztán elaltatta úgy, amint az óriáslányoktól megtanulta, ő maga pedig visszabújt a helyére, hogy semmit észre ne vehessenek.

Nemsokára hazajöttek az óriáslányok, felébresztették a királyfit, és megkérdezték, akar-e valamit enni. Igen - felelte Lini. A másik kérdésre is igennel felelt. Azt mondta, meggondolta, és kész feleségül venni az óriáslányt, de két kikötése van: egyik, hogy holnapig még hagyják magára, mert a mély alvás után össze kell szednie az erejét: a másik, hogy fejtsék meg neki az ágy fejébe vésett titkos jeleket.

- No, azt könnyen megtehetjük, ha kíváncsi vagy rá - mondták az óriáslányok. - Az van odaírva: "Szaladj velem, ágyam, ahová most vágyom!"

Ételt-italt hoztak neki, aztán elmentek. Szigni meg előjött, és nemsokára a királyi palota előtt ugrottak le az ágyról.

Az öreg király azt se tudta, hová legyen örömében. Lini és Szigni férj-feleség lettek, és ma is élnek, ha meg nem haltak.

A hattyú, a csuka meg a rák

/(Orosz népmese, átdolgozta Végh György)

Volt egyszer valahol, egy nagy-nagy víz partján egy kocsi. Barátja, a kis pej színű csikó kihúzta őt a víz partjára, de aztán hirtelen kedve kerekedett futkározni a közeli réten, és a kiskocsi hiába várta, nem is jött vissza. Ázott-fázott szegény kocsi, dobálta a szél, taszigálta, de magában csak nem tudott elindulni, pedig a legszívesebben vágtatott volna már haza a fészerbe, ahol a testvérei voltak.

Egyszer csak kidugta fejét a vízből egy csuka, s megkérdezte a kiskocsit, hogy mi baja van.

- Ó, én nagyon szívesen segítenék rajtad - mondotta -, de hát egymagamban nem érzem elég erősnek magamat ahhoz, hogy hazavigyelek. Itt fogok fürödni melletted addig, amíg jön valaki, s akkor majd egyesült erővel hazahúzunk.

Nem is kellett sokáig várnia, mert alighogy visszabukott bukfencezve a vízbe, megjelent, nagy ollóit csattogtatva a rák.

- Hallottam ám a történetedet, kiskocsi! - reszelte meg torkát a rák. - Hát eljöttem, hogy felajánljam segítségemet neked.

- Akkor hát már ketten volnánk! - kiáltotta a csuka.

Ebben a pillanatban nagy szárnysuhogás hallatszott, s mint egy nagy, fehér hópehely, oly könnyedén libegett le a kocsi elé a hattyú.

A kiskocsi arra gondolt, hogy a hattyúnak biztosan jó szíve van - megkérte tehát, hogy segítsen a csukának meg a ráknak.

- Hárman vagytok - mondta a kocsi -, hárman biztosan haza tudtok húzni, mert hiszen ide egy csikó hozott.

Elsőnek a hattyú fogta be magát a rúd mellé, azután a rakoncátlan csukát fogta be a rák, ő pedig a hátsó keréknél szorgoskodott. Hanem hiába erőlködtek mind a hárman, a kocsi meg se moccant. A hattyú mindenáron föl akart emelkedni a levegőbe. A csuka úszott befelé a vizek mélyébe, a rák meg hátrafelé igyekezett. Amikor alkonyodni kezdett, a rák dühösen abbahagyta a munkát, s elment.

- Még azt se mondta, hogy jó estét! - dohogott a csuka. - No, isten megáldjon, kiskocsi! - Ezzel ő is úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.

Hanem ezt már a szelíd hattyú sem állhatta, ledobta magáról az istrángot, és eltűnt, amerről jött.

A kiskocsi pedig csak búsult ott magában, és azon tűnődött, hogy vajon miért nem tudták őt hazahúzni. Ekkor megszólalt mellette a fán egy vén bagoly:

- Megmondom én neked, hogy mi volt itt a baj! Nem volt közöttük egyetértés. A hattyú az égbe tört, a csuka a vízbe igyekezett, és a rák hátrált. Hárman háromfelé húztak téged, kiskocsi, pedig ha mind egyfelé húztak volna, már régen otthon volnál!

A kiskocsi pedig búsan állt, és talán még ma sem érkezett volna haza, ha nem jut eszébe a kis pej csikónak, hogy kint felejtette a víz partján. De egyszer csak eszébe jutott: kiszaladt érte, és viháncolva hazahúzta rég nem látott kocsitestvérkéi közé a fészerbe.

A csodatévő legyező

(Japán népmese, átdolgozta Rab Zsuzsa)

Valamikor, igen régen, élt egy fiatal pásztor. Szép szál legény volt, de szegény, mint a templom egere. Egy nap meglátta az öreg halász világszép leányát, s attól fogva éjjel-nappal ő járt az eszében. Megszerette a lány is a pásztort, még álmában is őt látta. Elhatározták, hogy hamarosan megtartják a kézfogót.

Csakhogy hiába. A halász leányát néhány nap múlva egy vénséges, gazdag kalmár kérte feleségül. A szegény halász örült a szerencsének, odaígérte neki. Ráparancsolt a leányra:

- Mától fogva színét se láthatod annak az ágrólszakadtnak! Mire a hold elfogy, a gazdag kalmár felesége leszel!

Sírt, kesergett a lány, de nem tehetett apja ellen. A fiatal pásztor meg nekivágott a világnak, nem akarta kedvesét a csúf vénember oldalán látni.

Ment, vándorolt, estére sűrű rengetegbe ért. Talált egy odvas, öreg fát, bemászott az odúba, hogy abban húzza meg magát éjszakára.

Éjféltájban nagy zúgásra-morgásra riadt. A szörnyeteg erdei sárkány röppent a fa alá zsákmányával, egy fehér szakállú öregemberrel. Jó erősen odakötözte a fához, és rárivallt:

- Reggel felfallak! Addig alszom egyet! - És el is hevert a csúf szörnyeteg, már horkolt is, hogy zengett belé az erdő.

A pásztor nem sokat gondolkodott, kimászott az odúból, és gyorsan eloldozta az öregembert. Amikor az megszabadult, így szólt:

- Megmentetted az életemet, legény! Fogd ezt a legyezőt. Aki ezzel háromszor meglegyinti magát, egy csapásra megfiatalodik!

Megörült a legény a ritka ajándéknak. Sietett vele vissza a falujába. A falu szélén elébe siettek a hírrel:

- Ma tartja a lakodalmát a halász leánya a vén kalmárral!

Jött is a násznép, tódult a sok ember. Ott lépdelt a szépséges leány a csúf vénség oldalán. Szomorú volt az arca, fehér, mint a vászon.

Megsajnálta a pásztor, gondolta, ha már nem lehet az övé, segít rajta. Odalépett a vén kalmárhoz, elővette bűvös legyezőjét, és azt mondta:

- Fiatalodj meg! - Azzal háromszor meglegyintette.

Kisimultak a ráncok a vénember arcán, fehér haja visszafeketedett, termete kiegyenesedett. Elámult, aki ránézett.

Hanem a mohó kalmár nem érte be ennyivel. Kikapta a legyezőt a pásztor kezéből, és tovább legyezte magát:

- Még fiatalabb akarok lenni! Még fiatalabb!

Szempillantás sem telt belé - egy csecsszopó gyerek rugódzott a vén vőlegény helyén a porban.

- Nem menyasszony kell ennek, hanem dajka! - hahotázott a násznép, de nem széledt szét, hanem megülte nyomban a halász leánya meg az ifjú pásztor lakodalmát.
 

Aranyeső

(Japán népmese, átdolgozta Fazekas László)

Hol, hol nem, ki tudná megmondani, merre, élt egyszer az országban egy öregember. Elment egy szép napon a városba, és vett magának egy régi, széttöredezett fazekat. Feltette a fejére, mint egy kalapot, és hazafelé indult.
Útközben kérdezgették az emberek:
- Mondd, öreg, mit akarsz azzal az öreg fazékkal?
Ő meg minden kérdezősködésre csak ennyit válaszolt:
- A fürdőkamrám felett egy lyuk van a tetőn, ezzel akarom befedni.
És valóban azt a lyukat fedte be vele.
Aznap éjszaka különös álmot látott. Az égből aranyeső hullott álmában.
Amikor pedig másnap reggel fát akart ültetni a kertjében, és megásta hozzá a gödröt, talált egy cserépfazekat. Hát amint leemeli a fedőjét, telis-tele van kisebb-nagyobb aranyakkal.
Az öreget majd megvakította a sok-sok arany szikrázó fénye, de azt gondolta: "Az arany, amit álmomban láttam, eső képében hullott a földre. Nem a földből jött, hanem az égből. Ez az arany tehát nem engem illet."
Visszatette hát a fedőt a fazékra, és kezdte visszahányni a földet. A gödröt teljesen betemette.
A szomszéd azonban kileste, mit csinál. Mikor aztán az öreg bement a házba, a szomszéd átmászott a kerítésen, óvatosan a behányt gödörhöz lopódzott, kiásta a fazekat, felemelte a fedőjét, hogy megnézze, mi van benne.
Telis-tele volt a fazék tekergő, sziszegő mérgeskígyókkal.
A szomszéd nagy hirtelen rácsapta a fedőt a veszedelmes állatokra, és elhatározta, hogy bosszút áll az öregen, amiért ilyen csalódást okozott neki. Fogta a fazekat, felmászott vele az öreg házának tetejére, leszedte a széttöredezett fazekat, amivel a lyuk be volt fedve, és a mérgeskígyókat mind beöntötte a fürdőkamrába. Közben hangosan így kiáltott:
- Gyere, gyere! Nézd csak meg ezt jól magadnak!
Az öreg, aki éppen szerény vacsoráját ette, beszaladt a fürdőkamrába, hát látja ám, hogy kisebb-nagyobb aranyak esőznek lefelé a lyukon át. Így szólt:
- Ó, éppen így láttam álmomban! Ezúttal valóban az égből hullik az arany, engem illet hát minden bizonnyal!
Nagy örömmel szedegetni kezdte az aranyakat.
Így lett a hajdani öregből gazdag ember. Gondtalanul élhetett élete végéig.

 

A lusta nyulacska

(Francia népmese, átdolgozta Bartócz Ilona)

Egy messzi-messzi országban egyszer olyan forró nyár volt, hogy még az erdei patakok is kiszáradtak. Az állatokat szomjúság gyötörte, és elhatározták, hogy ásnak egy kutat, amiből friss vizet ihatnak. A nyulacska azonban nyafogni kezdett:

- Nem akarok ásni! Kicsi vagyok, különben is gyöngék a mancsaim.

Az állatoknak csöppet sem tetszett a nyulacska kényeskedése.

- Tudsz te dolgozni, ha akarsz! - mondták neki.

- Csakhogy nem akarok! - jelentette ki a nyuszi.

Az állatok szorgalmasan dolgoztak, az elefánt, a gazella és az oroszlán egymással versengve ásták a kutat. Még a kis madár is segített: csőrében hordta el a földet. A nyulacska meg csak nézelődött, szundikált, s néha megszólalt:

- Nem, nem tudok és nem is akarok segíteni! Hiszen olyan csöpp kis jószág vagyok.

Az állatok nagyon megharagudtak rá, s mikor elkészült a kút, ittak a tiszta, hűvös vízből, de egy csöppet sem adtak a nyulacskának.

- Bánom is én! - mondta a nyulacska. - Ha most nem adtok, majd adtok később!

-Szégyelld magad! - szólt rá a strucc. - Dolgozni nem akarsz, kérni nem tudsz, mi lesz így belőled?

- Mi is kicsinyek vagyunk - mondták a madárkák. - De lásd, mi is dolgoztunk a kútért, ihatunk is most kedvünkre!

- A nyulacska egy csöpp vizet sem ihat a kutunkból - jelentette ki az oroszlán. - A leopárd egész éjszaka ébren lesz, és vigyáz a kútra. A nyulacska éjszaka sem kaphat vizet!

A nyulacska sértődötten ment a bokrok közé, de nem tudott aludni, gyötörte a szomjúság. Nagy nehezen megvirradt, minden állat ihatott kedvére, csak a nyulacska maradt szomjan.

Következő éjszaka az elefánt őrködött a kút mellett. Csakhogy nappal sokat dolgozott, nagyon elfáradt szegény, és amint letelepedett a kút mellé, nyomban elaludt. "Az elefánt nagyon jószívű - gondolta a nyulacska -, ha szépen megkérem, majd csak ad egy kis vizet!" Ébresztgetni kezdte az elefántot, de az mélyen aludt, nem ébredt fel. A nyulacska ekkor - mit tehetett mást? - megcsípte az elefánt fülét. Az elefánt fölugrott, közben véletlenül meglökött egy nagy követ, az a kútba esett, s utána még sok-sok kavics záporozott a gödörbe: betemetődött a kút.

- Ó, jaj, mi lesz velünk?! - jajgatott az elefánt. - Szomjan pusztulunk mindannyian.

- Dehogy pusztulunk! - mondta a nyulacska. - Együttes erővel kiszedjük a köveket a kútból!

- De hiszen kicsi vagy, és gyöngék a mancsocskáid! - mondta az elefánt.

- Ne félj - vigasztalta a nyulacska -, majd meglátod, milyen erős vagyok, ha kell!

Az elefánt és a nyulacska egész éjjel dolgozott, s hajnalra ismét tiszta víz bugyogott a kútból. Az elefánt elmesélte az állatoknak, hogy a nyulacska milyen szorgalmasan dolgozott, és akkor az oroszlán megengedte, hogy igyék, amennyit csak akar.

A nyulacska ivott, ivott, aztán boldogan letelepedett a kút szélére, és megtörölte csinos kis bajuszát.