2016. május 25., szerda

A három kiscsibe

(Francia népmese, átdolgozta: Bartócz Ilona)

Három árva kiscsibe - egyik fehér, a másik fekete, a harmadik meg piros - vándorolt az úton. Amint mennek, mendegélnek, nagy kőrakáshoz érnek. Összedugják a fejüket, és kisütik, hogy kunyhót építenek maguknak a kövekből. Amint mondták, úgy is tettek, s hamarosan készen állt a kunyhó.

- Kipróbálom, hogy jól zár-e az ajtó - szólt a piros csibe, a legravaszabb hármójuk között, és már bent is volt a kunyhóban. Elhúzta a reteszt, és a másik kettő hasztalan rimánkodott, nem engedte be őket.

A fehér meg a fekete csibe nagy búsan továbbállt. Amint mennek, mendegélnek, másik nagy kőrakáshoz értek. Összedugják a fejüket, és kisütik, hogy kunyhót építenek maguknak. Amint mondták, úgy is tettek, s hamarosan készen állt a kunyhó.

- Kipróbálom, jól zár-e az ajtó - szólt a fekete csibe, és beugrott a kunyhóba, elhúzta a reteszt, hasztalan rimánkodott a fehérke, nem engedte be őt.

A szegény kiscsibe árván bandukolt tovább. Közben leszállt az este, és sehol sem talált magának zugot, ahol éjszakára meghúzódhatott volna. Bánatában, félelmében hullottak a könnyei. Egyszerre csak fehér ruhás tündér jelent meg előtte.

- Mért hullatod a könnyedet, kedves kiscsibe? - kérdezte jóságosan.

A fehérke elmondta, hogyan járt testvéreivel. A fehér ruhás vigasztalta:

- Egyet se búsulj, lesz mindjárt olyan kunyhód, hogy megirigyli tőled a két gonosz testvéred! Aztán jól vigyázz, ha jön a farkas, ki ne nyisd az ajtót, mert azon nyomban bekap.

Azzal a tündér eltűnt, és a helyében takaros kis házikó emelkedett ki a földből. Az úton meg elindult a falánk farkas. Elsőnek a piros csibe kunyhóján kopogtatott, de az kikiáltott, hogy kívül tágasabb! A farkas erre nagyon mérgesen nekirontott a kunyhónak, és addig tiporta nagy, erős lábaival, mígnem bedőlt, és a piros csibe a farkas bendőjébe került.

Aztán a fekete csibénél zörgette meg az ablakot, de az sem nyitott ajtót. Az ordas még mérgesebben rontott neki a kunyhónak, és tiporta, rúgta, kaparta, mígnem a fal bedőlt, és a fekete csibe is a bendőjébe került.

A farkas sietett a harmadik kunyhóhoz. Bekopogtatott, és nyájasan szólt:

- Kicsi fehér csibe, nyiss ajtót!

- Jut is eszembe - válaszolt a fehérke -, tudom, hogy te vagy a falánk farkas, és föl akarsz falni!

- Ha nem engedsz be szépszerével, összetöröm a kunyhódat! - fenyegette meg a farkas, és már neki is rugaszkodott.

De a tündér házacskája erős volt, hasztalan rontott neki a farkas egyszer, kétszer, háromszor. Mikor negyedszer is nekifutott, úgy összetörte magát, hogy ott helyben vége lett. És a kis fehér csibe máig is ott él erős házacskájában.

A szarvas és a róka

Gotthold Ephraim Lessing meséje (Átdolgozta Rónay György)

A róka az erdőben sétálgatott; találkozott egy tisztáson a szarvassal.

A szarvas az első pillanatban megijedt, mert csak valami barnás foltot látott a rezzenő bokorban. Futni készült: ki tudja, nem vizsla vagy agár-e; de akkor meglátta a róka koma hegyes orrát, és megnyugodott.

- Tőlem aztán igazán nem kell félned - mondta a róka, és kényelmesen kilépkedett a tisztásra. - Még ha én óvakodnám tőled! De te éntőlem... Különben sem értem, miért vagy olyan félénk. Elég, ha egy mihaszna agárfióka tűnik elibéd, akármilyen messze van is, egyszeriben menekülni kezdesz. Ahelyett, hogy szembeszállnál vele!
- Hogy szembeszálljak vele? - csodálkozott a szarvas.
- Úgy bizony! - mondta a róka. - Nézd csak meg magadat: szép, erős, hatalmas állat vagy, nem olyan apró, mint jómagam. Amellett gyönyörű szarvad, nagyszerű agancsod van; ha azzal oldalba döföd a kutyát, egyszeriben elmegy a kedve a hadakozástól. Én a te helyedben még a vadásztól se félnék, azt is egykettőre fölöklelném, ledönteném a földre, és jól megtaposnám!
- Megvallom - mondta a szarvas hitetlenkedve -, ilyesmi még sosem jutott eszembe.
- Mert oktalan vagy! - jegyezte meg a róka. - Nincs elég eszed hozzá, hogy kihasználd a képességeidet. De még bőven van rá időd, hogy változtass a szokásaidon.
- Tudod, mit? - mondta a szarvas némi gondolkodás után. - Nekem nagy szarvam van, hatalmas agancsom, neked meg nagy eszed, hatalmas tudományod. Szövetkezzünk egymással!
- Látod, ez már okos beszéd! - mondta a róka. - Te adod az agancsodat, én adom az eszemet: senki fia nem lesz nálunk hatalmasabb az erdőben. És csak tévedjen ide még egyszer holmi vékony horpaszú agár vagy nagy fülű vizsla: esküszöm rá, keservesen megadja az árát! Ami pedig a vadászokat illeti: fogadom; előbb-utóbb leszoknak arról az ostoba szenvedélyükről, hogy nyilakat lövöldözzenek, és kopókat uszítsanak ránk! Majd mi móresre tanítjuk őket!

Így a harcias róka.

Ám abban a pillanatban vadászkürt harsant, és nyomban utána heves csaholást lehetett hallani.

A szarvas keményen megvetette a lábát, fejét leszegte, agancsát előreszegezte, hogy majd nekitámad a kutyáknak.

A róka azonban egy szót se szólt, csak megfordult, s behúzott farokkal nekivágott az erdő sűrűjének.

Erre aztán a szarvas se sokat tétovázott, hanem követte szövetségese példáját. Mire a kopófalka kiért a tisztásra, már csak hűlt helyét találta a két hősnek.

Forrás

A róka és a gólya

 (Francia népmese, átdolgozta: Bartócz Ilona)
A róka találkozott a gólyával. Végignézett a piros csőrű madáron, és csúfolni kezdte:
- Ó, te boldogtalan gólya, neked csak két lábad van!
A gólya ránézett a rókára, s látta, hogy annak bizony négy lába van. Ezen aztán úgy elcsodálkozott, hogy még a csőrét is nyitva felejtette.
- Ó, te boldogtalan gólya - folytatta a róka -, hiszen neked nincs egyetlenegy fogad sem! Bezzeg nekem van huszonnégy fogam, száz okos eszem, négy lábam, két fülem és egy csodaszép farkam!
A gólya elszomorodott, bánatában még hosszabbra nyújtotta a nyakát, és pislogott.
Addig-addig pislogott, míg egyszer csak észrevette, hogy ember közeledik.
- Mélyen tisztelt róka, vigyázz! Vadász közeleg - kelepelte halkan.
A róka behúzta lompos farkát, és huss! - a bozótba suhant, a gólya meg utána.
Együtt reszkettek a sűrűben, mert hallották a vadász közelgő lépteit.
- Ó, mélyen tisztelt róka - nyafogott a gólya -, minket keres a vadász. Szépen kérlek, gondolkozz, mitévők legyünk! Hiszen neked négy lábad, huszonnégy fogad, és száz okos eszed van, gondolkozz hát!
- Könnyű azt mondani! - reszketett a róka. - Az ijedségtől különben is elszállt ötven okos eszem!
A vadász léptei egyre közelebbről hallatszottak.
- Ó, mélyen tisztelt róka, mondd meg, mitévők legyünk, neked tudnod kell, hiszen négy lábad, huszonnégy fogad és ötven okos eszed van! - siránkozott a gólya.
- Süsd ki te magad! - förmedt rá a róka. - Az ijedségtől elszállt mind az ötven okos eszem!
A vadász közben utat tört a bozótosban. Elsőnek a gólyát látta meg, de az sem holt, sem eleven nem volt, úgy rettegett. A vadász megfogta a gólya hosszú lábát, de aztán félrehajította, s egyre beljebb nyomult a sűrűben, mert meglátta a róka gyönyörű szép lompos farkát. Megragadta, kihúzta a bokor alól a rókát, és annak rendje-módja szerint végzett vele.
"Szép bundát csinálok magamnak a prémjéből" - gondolta a vadász, azzal ment, hogy fölszedje és hazavigye a gólyát is.
Csakhogy a gólyának addigra nem volt se híre, se hamva, csak egy esze volt neki, az igaz, de azt az egyet most jól használta: míg a vadász a hencegő rókával bajlódott, a kétlábú és egyeszű gólya elmenekült.

Egérke piros szegélyes kék kabátja

(Angol népmese, fordította: Bartócz Ilona)


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregapó, akinek volt egy fekete kutyája. Ez a kutya olyan picike volt, hogy öregapó elnevezte őt Egérkének. Egérke nagyon szeretett az erdőbe járni. Szaglászni, vadászni.

Egyik alkalommal, amikor az erdőben jártak, valami nagyon érdekes szag csapta meg Egérke szimatoló orrocskáját. Ment, ment az orra után és egyszer csak egy bokorhoz ért. A bokor alatt talált egy lyukat, ami egy alagútnak volt a nyílása. Egérke bebújt a lyukon át az alagútba és ment előre. Egyik lábát rakta a másik után. Ám egyszer csak valami az útját állta. Egy nyúlanyó! Egérke éktelen ugatásba kezdett, de a nyuszi meg sem mozdult. Csak mozgatta érdekesen a fülét és az orrát.

- Hát Te miért nem szaladsz el előlem? -kérdezte Egérke. - Hogy kapjalak el, ha nem szaladsz el előlem?

- Miért akarsz Te engem elkapni?- kérdezett vissza Nyúlanyó.

- Hát, nem is tudom pontosan. De én úgy tudom, hogy a nyulak el szoktak futni a kutyák elől. Te nem félsz tőlem?

- Nem! Tudod, te olyan picike vagy, hogy bármilyen hangosan is ugatsz, nem ijedek meg tőled. Úgyhogy kérlek, hagyd abba ezt a csúnya lármázást és gyere inkább velem, megmutatom neked a kis nyuszikat!

Így is lett. Nyúlanyó megfogta Egérke kezét és mentek előre az alagútban. Nemsokára megérkeztek Nyúlanyó házához. És valóban. Az egyik szobában, egy kis kosárkában ott aludt öt pici nyuszi.

- Ugye milyen aranyos kis jószágok? - kérdezte Nyúlanyó. - Na, Egérke! Most már ismered a hozzánk vezető utat, gyere el hozzánk nyugodtan máskor is! - mondta barátságosan Nyúlanyó.

Másnap reggel leesett az első hó. Öregapó nagyon féltette Egérkét. S, hogy nehogy megfázzon a nagy hidegben, ráadott Egérkére egy piros szegélyes, kék kabátot. Egérkét szúrta, szorította, csiklandozta a piros szegélyes, kék kabátka, de nem volt mit tenni, viselnie kellett. Öregapó közelebb húzódott a kandallóhoz, hogy megmelegedjen, Egérke pedig fogta magát, és piros szegélyes kék kabátjában beszaladt az erdőbe. Meg sem állt egészen Nyúlanyó házáig.

Mikor Nyúlanyó meglátta, felkiáltott:

- Ó, egek! Milyen gyönyörű korcsolya ruha!

- Csakhogy ez nem korcsolya ruha! - vakkantott mérgesen Egérke. - Hanem egy piros szegélyes, kék kabát! Ami szúr és szorít. Kérlek, segíts levenni rólam! Odaadnám takarónak a kis nyusziknak.

Nyúlanyó óvatosan levette Egérkéről a kabátot és betakarta vele az alvó nyuszikat. Nagyon meghatódott Egérke kedvességén.

- Egérke! Kérlek! Gyere el hozzánk máskor is! - mondta, majd megpuszilta Egérke homlokát.

Egérke boldogan szaladt haza. Útközben ugrándozott, ugatott és csaholt.

Mikor Öregapó meglátta, megkérdezte tőle, hogy hová tűnt a piros szegélyes, kék kabátka, de Egérke csak ugatott, ugrált boldogan. Öregapó pedig a mai napig azon gondolkodik és nem érti, hogy hová tűnt Egérke piros szegélyes, kék kabátkája. 
 

Osvát Erzsébet: Fecskefiókák

Fejem fölött
fecskefészek.
Mint erkélyről
ki-kinéznek
a fiókák,
anyjuk várva.
Vajon mit hoz vacsorára?

Mikor megjön,
van vígság fenn!
Tátva csőrét
négy eleven
pelyhes
fecskefióka -
mint négy tojás, egyforma.

Tollasodnak
napról napra.
Már mind szárnyát
bontogatja.
És egy reggel -
nagyot nézek!
Üres lett a fecskefészek.

Vidor Miklós. Szalonnapirítás

Szedd a rőzsét halomba,
halomba,
úgy sül meg a szalonna,
szalonna!
Hagymát is tűzz a nyársra,
a nyársra,
kenyeret fogj alája,
alája!

Pattog a tűz, ficánkol,
ficánkol,
szalonna sül parázson,
parázson!
El is csöppen a zsírja,
a zsírja,
a kenyeret pirítja,
pirítja!

Illata száll a szélben,
a szélben,
hűl a parázs sötéten,
sötéten,
csak vigyázz, hogy a füstje,
a füstje
a szemünket ne csípje,
ne csípje!

Csukás István: Hívogató

Szállj ide, szállj oda
pici szárnyon!
Mondd hamar, mond hamar:
ki a párom?

Én vagyok, én vagyok,
gyere értem!
Itt ülök tölgyfalomb
hűvösében.