Fésűs Éva A pitypang bóbitája

Tücsök úrfi a hegedűjét hangolta, és körülnézett a réten, hogy melyik virágnak muzsikáljon. Megakadt a szeme a pitypangon. Igazán bájos volt, amint sárga szoknyáját lobogtatta, libegtette, játszi szélben teregette, pipiskedve hajladozott, bogárkáknak bólogatott.
A hőscincér kipödörte hosszú bajuszát, ha arra sétált, de még a harcias szarvasbogár  megszédült a közelében. A pitypang remegett a boldogságtól:
-      Ó, de szép lehetek! Mindenkinél szebb!... Mosolyog rám a nap, körültáncolnak a lepkék, és örül a harmatcsepp, amely a szoknyámra hull! Milyen jó élni!
A tücsök naphosszat erről hegedült, és a hiú pitypang öntelten hallgatta. Egyszer aztán még gyönyörűbb akart lenni. Elhatározta, hogy felteszi hófehér bóbitáját, hadd ámuljanak – bámuljanak ezek a botladozó bogarak, és hadd irigykedjék a többi virág, hogy neki ilyen is van!
Vigyázva ringatta pelyhes fejecskéjét, és jó magasra emelte, hogy mindenki lássa. Éppen akkor szaladt arra egy pajkos szellő. Belekapott a fehér bóbitába, megcibálta, és huss! - magával sodorta. Repültek a pici bolyhok szanaszét, szem nem követhette őket. A pitypang ott állt kopasz fejecskéjével a rét közepén, és sikoltozva hajladozott a szél után:
-       Add vissza! Hozd vissza! Gonosz szellő, fújd vissza!
De hol járt már akkor az a szél!...
A pitypang gyökérlábaival mérgesen rugdalta a földet:
-        A bóbitámat akarom! Hozzátok vissza a bóbitámat!
Könnye hullott, mint a záporeső, úgy szégyellte magát dísztelenségében. A tücsök nagyon megsajnálta  és így szólt:
-       Ne búsulj kis virág, majd én megkeresem azt a bóbitát.
Azzal mindjárt útnak is eredt. A pitypang pironkodva mélyre hajlott, hogy elrejtse magát a kíváncsiak elől, és türelmetlenül számolgatta a fűszálak zizzenését, amíg a tücsök vissza nem jött. Igen ám, de üres kézzel!
-       Ó te ügyefogyott! Hát mégsem találtad meg? - zokogott keservesen a pitypang.
-       De bizony megleltem - felelte vígan a tücsök -, csakhogy azt már soha többé nem teheted a fejedre!
-       Még hogy én kopasz maradjak? - kiabált a pitypang. - Mi történt a bóbitámmal?
-       Minden pelyhén egy-egy magocska vitorlázott, és már valamennyien beleültek a tóparti, puha földbe. Jövő tavaszra kikelnek, és szakasztott olyanok lesznek, mint te.
-       Mint én?
-       Ugyanúgy teregetik szirom-szoknyácskájukat, örülnek a nyárnak, az éltető napsugárnak. Hát nem csodálatos?
-       Hiszen akkor azok az én virág-gyermekeim!
-       Úgy bizony. És talán közöttük is akad majd olyan, aki csak szép és büszke akar lenni, semmi több – amíg a bóbitáját el nem viszi a szél.
A réti virágok összenéztek. A pitypang nem tudott válaszolni, mert valami meleg nedvecske hirtelen a torkára szaladt. Azután a füvek halkan lábujjhegyre álltak, úgy hallgatták a tücsköt, aki újra hegedülni kezdett. És mindenki megértette, hogy miért éppen most hegedüli a legszebbik dalát, amikor az már minden szépségét elhullatta.

Zelk Zoltán: Nyár

Tudjátok-e, mit énekel
a csobogó kis patak?
„Gyertek, igyatok vizemből,
szomjas madarak!”

Tudjátok-e, mit zizegnek
a réten fűszál, virág?
„Gyertek hozzám lakomára,
megéhezett barikák!”

Tudjátok-e, mit susognak
az erdőben a lombok?
„Gyertek aludni árnyamba,
ti elfáradt vándorok!”

S tudjátok-e, mit énekel
fáradt vándor és madár?
„Szép az erdő, szép a mező,
gyönyörű a nyári táj!”