2017. június 20., kedd

Nem ér a nevem!

 (Angol mese, átdolgozta Bartócz Ilona)

Négyen voltak jó barátok: egy barna kutyus, egy fehér cica, egy szürke nyuszi és egy pelyhes varjúfióka.

A kutyus egy kosárban lakott, bent a nagyszobában, és estenként pislogva nézte a kandallóban pattogó tüzet. A cica a fáskamrában lakott, a fáskamra sarkában volt egy halom szalma, estenként abba bújt bele, és nagyon szerette hallgatni a szalma zizegését A szürke nyuszi a kertben lakott, egy bokor alatt ásott lyukat magának, éjszakánként ott aludt, es nagyon szerette a sötét kertet. A varjúfióka a nyárfán lakott egy csinos varjúfészekben, és nagyon szerette a susogó lombokat. A négy barát jobbnál jobb játékokat talált ki: a kutyus pamutgombolyagot hozott ki a nagyszobából, s a cicával labdázott, a nyulacska versenyt ugrált a varjúfiókával. Esténként elbúcsúztak egymástól, s ki-ki ment a helyére aludni.

- Valami új játékot kellene kitalálni - mondta egyik reggel a kutyus.

- De mit? - kérdezte a cica. a varjúfióka meg a nyuszi.

- Gondolkozzunk! - mondta a kutyus.

És akkor gondolkoztak. Egyszer csak a kutyus fölkiáltott:

- Kitaláltam! Játsszuk azt, hogy ma éjszakára helyet cserélünk!

- Ezt nem értjük! - mondtak a többiek.

- Pedig egyszerű! - mondta a kutyus és aztán elmagyarázta nekik, hogyan kell helyet cserélni. Este így is történt. A kutyus a varjúfészekbe ment, a cica a bokor alá a lyukba, a varjúfióka a fáskamrába, a szalma közé, a nyuszi meg be a nagyszobába, a kutyus kosarába.

Aztán leszállt az éjszaka. Föltámadt a szél, szitált az eső, és a hold néha ki-kikukkantott a felhők közül.

A nyuszi nem tudott elaludni. Pattogott a tűz, lobbant a láng, a nyuszi reszketett.

A kutyus nem tudott elaludni. Zúgtak a lombok, fütyült a szél, a kutyus reszketett.

A cica nem tudott elaludni. Nedves volt a lyuk, az eső dobolt a bokor levelein, a cica reszketett.

A varjúfióka nem tudott elaludni. Zizegett a szalma, a fáskamra ajtaja nyikorgott a szélben, a varjúfióka reszketett.

„Nem ér a nevem!” - gondolták egyszerre mind a négyen.

A hold ismét kikukkantott a felhők közül…, és mit látott?

A sötét udvaron összetalálkozott a barna kutyus, a fehér cica. a szürke nyuszi és a pelyhes varjúfióka. Csak nézték egymást. Aztán a kutyus megszólalt:

- Ez nem volt jó játék! Menjünk mindnyájan a helyünkre aludni, aztán reggel, majd ha kisüt a nap, fogócskázunk!

És négyen négyféle szaladtak, hogy ki-ki a helyére kerüljön.

Linkajánló

Letölthető, meghallgatható mesék:


Varga Katalin: Szalmamese

Meseország szélén állt a szalmaviskó. Szalma volt a teteje, ablaka, ajtaja. Benne lakott Szalma Jónás, Szalma Juli, Szalma Jani.
Szombat este bűvös magot találtak. Elültették. Óriási tök nőtt ki belőle. Nőtt, nőtt a tök. Akkora lett, mint a kerítés. Akkora lett, mint a szalmaviskó.
Volt öröm, vigasság! Száz forintot is megér! Ezret is! Tízezret is – ugrálták körbe. Azután leültek a tövébe. Tervezgettek.
– Veszünk az árából ezüstvárat. Jó!
– Veszünk az árából táltos lovat. Jó!
– Veszünk az árából ezüsttálat.
– Miért tálat? Ezüstibriket veszünk!
– Miért ibriket? Ezüstkést veszünk!
– Ezüsttálat! ... Ezüstibriket! ... Ezüstkést! ...
Estig vitatkoztak. Akkor véletlenül megrúgták az óriási tököt. Az meg – rissz! Ezer szeletre esett. Vége lett az óriási töknek. Vége lett a tervezgetésnek. Szalma Jónás, Szalma Juli, Szalma Jani azóta is abban a szalmaviskóban lakik. Szalmán ülnek. Szalmakását eszegetnek.
Kár volt nekik összeveszni!

Kormos István: A tréfás mackók

Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy boglyos,
lompos,
loncsos,
egy bozontos
öreg medve,
annak pedig fia kettő,
két kis boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
tréfás kis semmirekellő.

Hát egyszer
az öreg medve
megy,
megyen
a rengetegbe,
megyen egy kis málnát
szedni,
megy a boglyos,
lompos,
loncsos,
a bozontos
öreg medve
éhségiben málnát enni.

Megyen a medve,
morrog a mája,
megy vele
a rengetegbe
két kis boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
fiacskája.

Megyen a medve,
morrog a mája,
megy az öreg
medve előtt
két kis boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
fiacskája.

Elunják a hosszú sétát,
s a két boglyos,
lompos,
loncsos,
két bozontos
kölyökmackó
sorra veszen minden tréfát.

Szól a kisebb
boglyos,
lompos,
kis bozontos:

 „Úton megyen, nem poroz,
 vízen megyen, nem csobog,
 nádon megyen, nem suhog,
 sáson megyen, nem susog,
 eső éri, nem ázik,
 ha fagy éri, nem fázik…
 Mi az?”

 Felel rá az öreg medve:
 „Héj, te kölök,
 hát mi lenne?
 Az bizony a napsugár!”

 Tovább folytatják a sétát,
 s a két boglyos,
 lompos,
 loncsos,
 két bozontos
 kölyökmackó
 szedi elő a sok tréfát.

 Szól a nagyobb
 boglyos,
 lompos,
 kis bozontos:
 „Erdőn átal
 vég vásznakat teregetnek…
 Mi az?”

 Felel rá az öreg medve:
 „Héj, te kölök,
 hát mi lenne?
 Az bizony az országút!”

 Tovább folytatják a sétát,
 s a két boglyos,
 lompos,
 loncsos,
 két bozontos
 kölyökmackó
 szedi sorra a sok tréfát.

 Szól a kisebb
 boglyos
 lompos,
 kis bozontos:

 „Kifele megy:
 befele áll,
 befele megy:
 kifele áll,
 lefele megy:
 felfele áll,
 felfele megy:
 lefele áll…
 Mi az?”

 Felel rá az öreg medve:
 „Héj, te kölök,
 hát mi lenne?
 Az bizony a macska farka!”

 Tovább folytatják a sétát,
 s a két boglyos,
 lompos,
 loncsos,
 két bozontos
 kölyökmackó
 szedi sorra a sok tréfát.

 Szól a nagyobb
 boglyos,
 lompos,
 kis bozontos:

 „Zöld istállóban
 fekete lovak
 piros szénát esznek…
 Mi az?”

 Felel rá az öreg medve:
 „Héj, te kölök,
 hát mi lenne?
 Az bizony a görögdinnye!”

 Tovább folytatják a sétát,
 s a két boglyos,
 lompos,
 loncsos,
 két bozontos
 kölyökmackó
 szedi sorra a sok tréfát.

 Szól a kisebb
 boglyos,
 lompos,
 kis bozontos:

 „Madarak szállnak szárnyak
 nélkül,
 fára ülnek lábak nélkül,
 jön egy király napkeletről,
 mind megeszi szája nélkül…
 Mi az?”

 Felel rá az öreg medve:
 „Héj, te kölök,
 hát mi lenne?
 Az bizony a hó és a nap!”

 Tovább folytatják a sétát,
 s a két boglyos,
 lompos,
 loncsos,
 két bozontos
 kölyökmackó
 szedné még sorra a tréfát,
 de az apjuk
 csöndet int,
 a két mackóra tekint,
 két kis bozontos fiára,
 és ő kérdez utoljára:

 „Úton megyen médula,
 keze-lába korcsolya,
 szőr maga, szőr nadrágja,
 szilágyi bársony a szakálla…
 Mi az?”

 Hallgat ám
 a két okos,
 boglyos,
 lompos
 és bozontos
 tréfálkozó kicsi bocs.
 Tekergetik
 nyakukat,
 úgy szégyellik
 magukat.
 Mondogatják magukban:
 „Úton megyen médula,
 keze-lába korcsolya,
 szőr maga, szőr nadrágja,
 szilágyi bársony a szakálla…
 Mi az?
 Mi az?”

 Szól az apjuk:
 „Látjátok?
 Éppen ezt nem tudjátok.
 Majd megmondom, micsoda:
 Hát a MEDVE –
 no, elég volt,
 elég mára a tréfából,
 mind a kettőtök buta!”

 Megyen a medve,
 morrog a mája,
 megy az öreg
 medve előtt,
 egymás mellett,
 kéz a kézben,
 két kis boglyos,
 lompos,
 loncsos,
 két bozontos
 fiacskája.

Mészöly Miklós: A róka meg az ugorka

Rengeteg sok ugorka volt a kertemben, s egy szép nap rákapott a róka. Se csirke, se liba nem kellett neki, csak az én ugorkáimat lopkodta. Végül elfogyott a türelmem, s azt gondoltam:

„Várj csak, megleslek én egyszer, elviszlek Komáromba, tömlöcbe tetetlek, kurta vasra veretlek!” S alig vártam, hogy beesteledjék. Kiválasztottam a legszebbik ugorkát, jó erős zsineget kötöttem a szárára, és elbújtam a farakás mögé - kezemben a zsineg másik végével.

Egyszer csak jött a koma! Semmit se sejtett. Rögtön észrevette a legszebbik ugorkámat, aztán hopp! - odaugrott, s szárastul bekapta. De nem mozdult utána, csak akkor, amikor a zsineget húzni kezdtem. Odahúztam a komát magam elé.

- Ízlett-e a vacsora? - kérdeztem.

- Ízlett, ízlett... - motyogta, és sötéten nézte a zsineget, ami a szájából kilógott.

- Most mit akarsz csinálni velem?

- Én csak annyit, hogy elviszlek Komáromba, tömlöcbe tetetlek, kurta vasra veretlek.

A koma úgy tett, mint akit nagy szerencse ért.

- Az éppen jó lesz! - mondta. - Komáromban még úgysem jártam.

Csak én nem hittem ám neki! Kerestem egy furkósbotot, és avval bökdöstem meg a hátát.

- Látod ezt a furkót? Ez se járt még Komáromban, ez is oda készül! - S jól megsuhogtattam. Ebből mindjárt szót értett. Úgy jött a nyomomban, hogy meg se mert nyikkanni. Mikor reggeltájt beléptünk a város kapuján, a sok utcai nép mind azt bámulta, hogy pórázon vezetem a rókát. S a nagy kacagásra a tömlöcbeli várkapitány is felébredt, kinézett az áristom kapuján. Én meg odaálltam eléje:

- Foglyot hoztam. Lompos rókát. Ugorkát lopott!

- Micsodát? - képedt el a várkapitány. - A róka nem eszik ugorkát!

- Márpedig ez megeszi, most is a hasában van a betyárnak! - mondtam, s mint aki biztos a dolgában, jól megrántottam a zsineg végét. Azt gondoltam, legalább az ugorka szárát kihúzom a torkából. A koma azonban suttyomban elrágta a zsineget, a rántásra elszakadt - ő meg uzsgyi! - elrohant.

- Hallja kend - mondta a várkapitány -, most már elég a bolondságból! Én csak igazi tolvajt csukatok tömlöcbe!

Azzal sarkon fordult, s dühösen becsapta az áristom kapuját. Én meg szégyenszemre elindultam hazafelé. De nagyon bosszankodtam. Végül azt sütöttem ki, hogy még egy próbát teszek. Mihelyt hazaértem, hívtam a nagybírót, a kisbírót meg a legkisebb bírót, hogy jöjjenek, s álljanak ők is lesbe. Legyenek ők a tanúk, hogy igenis: eszik a róka ugorkát!

De hiába vártunk éjfélig, éjfél utánig a farakás mögött - a koma oda se dugta az orrát. Se akkor éjszaka, se azóta. Lehet, hogy leszokott az ugorkaevésről?

De azért én azt mondom: mégse higgyünk neki. Hátha visszaszokik rá. S ha sikerül rajtacsípnetek a tolvajláson, legyetek ügyesebbek nálam.

Cinegenaptár - Június

(Bianki meséjét Rab Zsuzsa fordította)

Azt mondta magában Picinyke cinke:
„Most pedig elrepülök mindenhova: erdőbe, mezőre, folyópartra... Körülnézek mindenütt.”
Első útja régi cimborájához, a piros sapkás harkályhoz vezetett. Hanem az már messziről rárivallt Picinykére:
- Csekk! Csekk! Ki innen, ki, ki! Ez az én birodalmam!
Picinykének leesett az álla. Megharagudott nagyon a harkályra: hát ez a barátság? Eszébe jutottak a mezei foglyok, a szürke tollúak, akik csokoládészínű patkót viseltek a mellükön. Elrepült a mezőre, kereste őket a régi helyükön - nem találta. Pedig egész csapattal voltak! Hová tűnhettek?
Szálldosott, röpdösött a mezőn, kereste-kutatta őket, végre rábukkant az egyik kis fogolykakasra: ott gubbasztott a magasra nőtt rozsban, s amikor meglátta Picinykét, rákiáltott:
- Girr-rik! Girr-rik!
Picinyke leszállt hozzá. A kis kakas folytatta:
- Girr-rik! Girr-rik! Eridj innét! Err-ridj!
- Micsoda? - mérgesedett meg Picinyke. - Hiszen én mentettelek meg a haláltól benneteket! Kiszabadítottalak a jégbörtönből! Most meg már a közeledbe se mehetek?
- Girr-rik! -szégyellte el magát a fogolykakas. - Való igaz: megmentettél bennünket. Nem felejtettük el. De azért csak kerülj messzebb, mert látod, verekedős kedvemben vagyok!
Szerencse, hogy a madaraknak nincs könnyük, mert Picinyke sírva fakadt volna, olyan rosszul estek neki a fogolykakas szavai.
Szótlanul sarkon fordult, és elrepült a folyóhoz.
A bokrok fölött röpdösött, egyszer csak a sűrűből előtte termett egy szürke bundás vadállat. Picinyke rémülten rezzent össze röptében.
- Nem ismersz meg? - nevetett rá a vadállat. - Hiszen régi barátok vagyunk!
- Ki vagy te? - kérdezte bátrabban Picinyke cinke.
- Nyúl vagyok. Fehér nyúl.
- Hogy volnál fehér, amikor szürke vagy? Emlékszem én jól a fehér nyúlra: annak hófehér a bundája, csak a füle csücske fekete.
- Csak télen vagyok fehér. Hogy a fehér havon észre ne vegyenek az ellenségeim. Nyáron szürke a bundám.
Megeredt a szó közöttük, elbeszélgettek. A nyúl nem rivallt rá Picinykére, ez jól is esett neki.
Később az Öreg Veréb megmagyarázta Picinykének:
- Ez a hónap június, a nyár kezdete. Mi, madarak, ebben a hónapban rakunk fészket, a fészkek féltve őrzött tojásokat rejtenek. A tojásokból pedig egy napon kibújnak a fiókák. Nem engedünk a fészkünk közelébe senkit: se ellenséget, se jó barátot: a jó barát is kárt tehet véletlenül a tojásokban. Fiókáik, kölykeik vannak ilyenkor a négylábúaknak is, erdő-mező vadjainak, azok se engednek a vackuk, odvuk közelébe idegent. Csak a nyúlnak nem fő a feje: az nem gondoskodik a fiairól, szanaszét hagyja őket erdőben-mezőben. Igaz, hogy a nyúlfiak csak néhány napig szorulnak az anyjukra, csak addig szopnak, aztán már ők is a füvet rágcsálják, mint a felnőtt nyulak. Ez a hónap az - folytatta az Öreg Veréb -; amikor a nap java erejében van, amikor legtovább időzik az égen. Ilyenkor minden élőlény elég táplálékot talál, hogy kölykei, fiókái gyomrát, begyét megtölthesse.