Aranyszárnyán
száll a nyár,
tavaszhúgát váltja
Sereg madár,
víg énekes
a tarka uszálya.
Szitakötők kísérik
- mint drágakő, zöldek-
amíg lába
fürge lába
érinti a földet.
Pipacsot nyit,
pirulót,
nefelejcset,
kéket,
mosolyától virulnak a
szelíd százszorszépek.
Rózsabimbót,
hogyha bont-
a leggyönyörűbbet-
pacsirták dalolnak
tücskök hegedülnek.
2014. augusztus 9., szombat
Osvát Erzsébet: Villám villan
Villám villan,
ég dörög
sivítnak
szélördögök.
És felhők zuhanyából
Záporoz a nyári zápor.
ég dörög
sivítnak
szélördögök.
És felhők zuhanyából
Záporoz a nyári zápor.
A királykisasszony és a kertje
(Német mese. Bartócz Ilona átdolgozása)
Volt egyszer egy szegény asszony. Volt három szép fia, szorgalmas, derék legények; de hiába igyekeztek, hiába dolgoztak látástól vakulásig, szegények maradtak, mint a templom egere. Bánkódott, búsúlt a szegény asszony, egyre csak sóhajtozott, bár jobb napokat látnának a fiai. Egyszer aztán elébe állt a legidősebb fiú:
- Édesanyám, mossa ki az ingem patyolatfehérre, foltozza meg a nadrágomat, széles a világ, megyek szerencsét próbálni.
A szegény asszony patyolatfehérre mosta a legény fia ingét, foltot vetett a nadrágjára, a tarisznyájába meg beletett három hamuban sült pogácsát, azzal indult is a legény szerencsét próbálni.
Ment, mendegélt, míg egy szépséges kerthez nem ért. Szeme-szája elállt a csodálkozástól, ilyen szép kertet emberfia nem látott még! Volt abban a kertben csengő barack, mosolygó alma, aranydió, aztán se szeri, se száma, annyiféle szép virág. A rácsos ajtaja meg nyitva volt, mintha vendéget várnának oda. Gondolt egyet a mi legényünk, belépett a kertbe. Ahogy jobban körülnézett, látja ám, hogy az egyik rózsafa tövében gyönyörű szép királykisasszony üldögél.
- Adjon isten, királykisasszony! - köszönt a legény tisztességtudóan.
- Fogadjisten, vándorlegény! Ha már eljöttél a kertembe, mondd meg nekem, mi a legszebb itt, miben telik szemednek legnagyobb gyönyörűsége - kérdezte a királykisasszony.
- Szép az aranydió, a mosolygó alma, a csengő barack, de legszebbek mégis a virágok - mondta a legény.
Hej, megharagudott a királykisasszony, s azon nyomban sötét tömlöcbe vettette a vándorlegényt. Odahaza hiába várta az édesanyja meg a két testvéröccse. Ekkor aztán a két középső fiú indult el szerencsét próbálni. A középső fiú is ment, mendegélt, míg a szépséges kerthez nem ért. Ő is belépett a rácsos kapun; ő is meglátta a rózsafa tövében üldögélő királykisasszonyt, ő is köszöntötte:
- Adjon isten, királykisasszony!
- Fogadjisten, vándorlegény! Ha már eljöttél a kertembe, mondd meg nekem, mi a legszebb itt, miben telik a szívednek legnagyobb gyönyörűsége?
- Szépek az illatos virágok, a mosolygó alma, a csengő barack, de legszebb mégis az aranydió! - mondta a középső fiú.
Megint csak megharagudott a királykisasszony, s azon nyomban sötét tömlöcbe vettette a vándorlegényt. Odahaza hiába várta az édesanyja meg a kisebbik testvéröccse.
Ekkor aztán a legkisebbik fiú indult el szerencsét próbálni. Ment, mendegélt, míg a szépséges kerthez nem ért. Ő is belépett a rácsos kapun, ő is meglátta a rózsafa tövében üldögélő királykisasszonyt, ő is köszöntötte:
- Adjon isten, királykisasszony!
- Fogadjisten, vándorlegény! Ha már eljöttél a kertembe, mondd meg nekem, mi a legszebb itt, miben telik szívednek legnagyobb gyönyörűsége.
- Királykisasszony, szebb vagy te minden virágnál, aranydiónál, mosolygó almánál, csengő baracknál!
A királylány meg azon nyomban a legény nyakába borult.
- Ásó, kapa, nagyharang válasszon el minket! Mától kezdve az én édes uram vagy! - mondta a királykisasszony.
Hét országra szóló lakodalmat csaptak, aranyos-gyémántos hintó ment a szegény asszonyért, a tömlöcből a szépséges kertbe vezették a legkisebb fiú két testvérbátyját, hadd teljék szívük öröme a virágokban, aranydióban.
Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Volt egyszer egy szegény asszony. Volt három szép fia, szorgalmas, derék legények; de hiába igyekeztek, hiába dolgoztak látástól vakulásig, szegények maradtak, mint a templom egere. Bánkódott, búsúlt a szegény asszony, egyre csak sóhajtozott, bár jobb napokat látnának a fiai. Egyszer aztán elébe állt a legidősebb fiú:
- Édesanyám, mossa ki az ingem patyolatfehérre, foltozza meg a nadrágomat, széles a világ, megyek szerencsét próbálni.
A szegény asszony patyolatfehérre mosta a legény fia ingét, foltot vetett a nadrágjára, a tarisznyájába meg beletett három hamuban sült pogácsát, azzal indult is a legény szerencsét próbálni.
Ment, mendegélt, míg egy szépséges kerthez nem ért. Szeme-szája elállt a csodálkozástól, ilyen szép kertet emberfia nem látott még! Volt abban a kertben csengő barack, mosolygó alma, aranydió, aztán se szeri, se száma, annyiféle szép virág. A rácsos ajtaja meg nyitva volt, mintha vendéget várnának oda. Gondolt egyet a mi legényünk, belépett a kertbe. Ahogy jobban körülnézett, látja ám, hogy az egyik rózsafa tövében gyönyörű szép királykisasszony üldögél.
- Adjon isten, királykisasszony! - köszönt a legény tisztességtudóan.
- Fogadjisten, vándorlegény! Ha már eljöttél a kertembe, mondd meg nekem, mi a legszebb itt, miben telik szemednek legnagyobb gyönyörűsége - kérdezte a királykisasszony.
- Szép az aranydió, a mosolygó alma, a csengő barack, de legszebbek mégis a virágok - mondta a legény.
Hej, megharagudott a királykisasszony, s azon nyomban sötét tömlöcbe vettette a vándorlegényt. Odahaza hiába várta az édesanyja meg a két testvéröccse. Ekkor aztán a két középső fiú indult el szerencsét próbálni. A középső fiú is ment, mendegélt, míg a szépséges kerthez nem ért. Ő is belépett a rácsos kapun; ő is meglátta a rózsafa tövében üldögélő királykisasszonyt, ő is köszöntötte:
- Adjon isten, királykisasszony!
- Fogadjisten, vándorlegény! Ha már eljöttél a kertembe, mondd meg nekem, mi a legszebb itt, miben telik a szívednek legnagyobb gyönyörűsége?
- Szépek az illatos virágok, a mosolygó alma, a csengő barack, de legszebb mégis az aranydió! - mondta a középső fiú.
Megint csak megharagudott a királykisasszony, s azon nyomban sötét tömlöcbe vettette a vándorlegényt. Odahaza hiába várta az édesanyja meg a kisebbik testvéröccse.
Ekkor aztán a legkisebbik fiú indult el szerencsét próbálni. Ment, mendegélt, míg a szépséges kerthez nem ért. Ő is belépett a rácsos kapun, ő is meglátta a rózsafa tövében üldögélő királykisasszonyt, ő is köszöntötte:
- Adjon isten, királykisasszony!
- Fogadjisten, vándorlegény! Ha már eljöttél a kertembe, mondd meg nekem, mi a legszebb itt, miben telik szívednek legnagyobb gyönyörűsége.
- Királykisasszony, szebb vagy te minden virágnál, aranydiónál, mosolygó almánál, csengő baracknál!
A királylány meg azon nyomban a legény nyakába borult.
- Ásó, kapa, nagyharang válasszon el minket! Mától kezdve az én édes uram vagy! - mondta a királykisasszony.
Hét országra szóló lakodalmat csaptak, aranyos-gyémántos hintó ment a szegény asszonyért, a tömlöcből a szépséges kertbe vezették a legkisebb fiú két testvérbátyját, hadd teljék szívük öröme a virágokban, aranydióban.
Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
A hegy meg az árnyéka
(Mészöly Miklós)
Hol, merre, nem tudom, volt egyszer egy hegy, úgy hívták, hogy Nagy-Kopasz. A kerek világon nem akadt csúfabb hegy nála. Semmi sem ékeskedett rajta, se fa, se bokor, de még egy kóró sem, csücskétől a lábáig kopasz volt. Úgy festett, mintha mindennap újra beretválkozott volna.
Csakhogy ez nem volt ám mindig így.
Valamikor, hajdanában erdő borította, s annyi madár lakta, hogy a népek mind csudájára jártak.
– Mennyi gyönyörűséges fa! – mondták. – Mennyi gyönyörűséges madár!
A hegy hallgatta, hallgatta a sok lelkendezést – de egyelőre nem szólt.
Egyszer a hegy oldalából kicsi forrás buggyant elő; már nagyon unta magát a sötétben, hát előjött, hadd süsse a nap. Egykettőre takaros patakocska lett belőle, s attól kezdve valahány vándor arra járt, mind az ő vizéből ivott, az asszonyok a korsajukat ott merítették meg.
– Csuda víz ez! – mondták. – Csuda víz!
És vitték a hetedik határba. Ez már aztán végképp nem tetszett a hegynek. Hogyan, hogy mindenki csak a fákat, madarakat meg azt a fecsegő patakot dicséri? Hát nem ő tartja, neveli őket? Nem ő görnyed alattuk?
S már durrogott a haragtól, ha valaki jött, és azon álmélkodott, hogy ez milyen szép, az milyen szép – s róla meg ennyit csak: Huj, de magas! Huj, de meredek!
Mert őneki, a hegynek, csak efféle dicséret jutott.
– Várjatok csak! – morgott. – Majd láttok ti még engem!
És szólt a Szélnek, hogy minden fát, minden bokrot beretváljon le róla.
A Szél persze örült, hogy végre akad egy kis neki való munka, s álló hétig egyebet se csinált, csak a hegyet csupálta. Elöl-hátul, fönt, lent – ahol érte. A fákat tövestül, a madarakat fészkestül, mindent elsöpört. A forrást pedig betemette. Ami locspocs víz maradt a medrében, azt a nap szárította föl.
A hegy pedig elégedetten pöffeszkedett, mint aki jól végezte dolgát. Most aztán – gondolta – senki más, csak ő!
S várta izgatottan, ki hogyan bókol neki.
Hát hiszen várhatta. Se ember, se állat nem kívánkozott a közelébe, olyan haszontalan földkupac lett belőle.
Csak egy szegény, világtalan koldusember pihent meg a tövénél, hálásan az sóhajtott fel:
– Be jó ez a kis árnyék!
És ott üldögélt estig a kellemes hűvösben.
Nagy-Kopasznak bezzeg nem kellett több. Hát hogyan? Most meg az árnyékát dicsérik?
S rettentő dühösen ismét a Szélhez fordult.
– Hallod-e, te Szél! Fújd el az árnyékom, íz se maradjon belőle.
A Szél furcsállta kicsit a dolgot, de azért nekigyürkőzött – végre is az a tiszte, hogy fújjon.
S fújt, fújt olyan szörnyűségesen, hogy csakhamar fele maradt a hegynek. Aztán a negyede. Aztán már annyi se. Aprócska domb lett a hegyből – akkora, mint egy fűben heverő szamár.
Éppen csak két füle nem volt.
Hol, merre, nem tudom, volt egyszer egy hegy, úgy hívták, hogy Nagy-Kopasz. A kerek világon nem akadt csúfabb hegy nála. Semmi sem ékeskedett rajta, se fa, se bokor, de még egy kóró sem, csücskétől a lábáig kopasz volt. Úgy festett, mintha mindennap újra beretválkozott volna.
Csakhogy ez nem volt ám mindig így.
Valamikor, hajdanában erdő borította, s annyi madár lakta, hogy a népek mind csudájára jártak.
– Mennyi gyönyörűséges fa! – mondták. – Mennyi gyönyörűséges madár!
A hegy hallgatta, hallgatta a sok lelkendezést – de egyelőre nem szólt.
Egyszer a hegy oldalából kicsi forrás buggyant elő; már nagyon unta magát a sötétben, hát előjött, hadd süsse a nap. Egykettőre takaros patakocska lett belőle, s attól kezdve valahány vándor arra járt, mind az ő vizéből ivott, az asszonyok a korsajukat ott merítették meg.
– Csuda víz ez! – mondták. – Csuda víz!
És vitték a hetedik határba. Ez már aztán végképp nem tetszett a hegynek. Hogyan, hogy mindenki csak a fákat, madarakat meg azt a fecsegő patakot dicséri? Hát nem ő tartja, neveli őket? Nem ő görnyed alattuk?
S már durrogott a haragtól, ha valaki jött, és azon álmélkodott, hogy ez milyen szép, az milyen szép – s róla meg ennyit csak: Huj, de magas! Huj, de meredek!
Mert őneki, a hegynek, csak efféle dicséret jutott.
– Várjatok csak! – morgott. – Majd láttok ti még engem!
És szólt a Szélnek, hogy minden fát, minden bokrot beretváljon le róla.
A Szél persze örült, hogy végre akad egy kis neki való munka, s álló hétig egyebet se csinált, csak a hegyet csupálta. Elöl-hátul, fönt, lent – ahol érte. A fákat tövestül, a madarakat fészkestül, mindent elsöpört. A forrást pedig betemette. Ami locspocs víz maradt a medrében, azt a nap szárította föl.
A hegy pedig elégedetten pöffeszkedett, mint aki jól végezte dolgát. Most aztán – gondolta – senki más, csak ő!
S várta izgatottan, ki hogyan bókol neki.
Hát hiszen várhatta. Se ember, se állat nem kívánkozott a közelébe, olyan haszontalan földkupac lett belőle.
Csak egy szegény, világtalan koldusember pihent meg a tövénél, hálásan az sóhajtott fel:
– Be jó ez a kis árnyék!
És ott üldögélt estig a kellemes hűvösben.
Nagy-Kopasznak bezzeg nem kellett több. Hát hogyan? Most meg az árnyékát dicsérik?
S rettentő dühösen ismét a Szélhez fordult.
– Hallod-e, te Szél! Fújd el az árnyékom, íz se maradjon belőle.
A Szél furcsállta kicsit a dolgot, de azért nekigyürkőzött – végre is az a tiszte, hogy fújjon.
S fújt, fújt olyan szörnyűségesen, hogy csakhamar fele maradt a hegynek. Aztán a negyede. Aztán már annyi se. Aprócska domb lett a hegyből – akkora, mint egy fűben heverő szamár.
Éppen csak két füle nem volt.
Jércike és Kukori
(Francia mese. Illés Endre átdolgozása)
Volt egyszer egy kakas: Kukori. Felesége a világ legszebb jércéje. Úgy szerették egymást, olyan gyengéden és kedvesen, hogy minden baromfiudvarban csak őket emlegették:
- Ez ám az összeillő pár! És milyen példásan élnek!
De bízhatunk-e bármiben is, hogy örökké tart? Egy gyászos napon ennek a csodálatos boldogságnak is vége szakadt. Jércike meghalt.
Ó, hogy szenvedett és vergődött Kukori a rászakadt gyászban! Amikor már biztos volt, hogy Jércike meghalt, Kukori büszke taréja lekonyult a rettenetes fájdalomtól - sírva és megrendülten lépett ki a ketrecből, s olyan keservesen kukorékolt, hogy a sziklák kőszívét is megindította volna.
- Jaj! - panaszolta.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke!
Felszállt az udvarban álló szekér rúdjára - és ez a szekér halotta először Kukori siralmas panaszát. A szekér érzékeny és részvevő lélek volt, rögtön osztozni kívánt barátja szörnyű fájdalmában.
- Miért sírsz annyira, Kukori? - kérdezte.
- Jaj! - sírt fel a kakas.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke!
- És búsan hátrál a szekér is! - vágott szavába a szekér. És valóban megindult: nem előre, de hátrafelé. Így fejezte ki megrendülését és fájdalmát.
Amint hátrált hátrafelé, talán meg sem áll, ha a trágyadomb meg nem állítja. Hatalmas trágyadomb volt. Hatalmas és jószívű. Látta, milyen szomorú a szekér, s megkérdezte tőle:
- Ej, te szép szekér! Miért vagy ennyire szomorú?
- Jaj! - jajgatott a szekér.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
- És a trágyadombról pára kél!... - folytatta a trágyadomb. Mert a trágyadombok csak így tudják elmondani megrendülésüket és bánatukat. Meg-megremegő, magasba lengő füstpárákkal.
A baromfiudvart őrző zöld sövény figyelmes lett a trágyadomb párájára, s aggódva kérdezte:
- Szép trágyadomb, mi bánt?
- Jaj! - jajgatott a trágyadomb.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
- A sövény is meghasad!... - reccsent nagyot a sövény. S valóban rögtön kettévált, és feltűnt mögötte a farkas, aki eddig a sövény ágai és levelei között húzódott meg.
- Ej, te szép sövény! - szólította meg a farkas. - Miért hasadtál meg? Miért vagy olyan szomorú?
- Jaj! - jajgatott a sövény,
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad!
- A farkas meg elszalad! - kiáltotta a farkas, és azon nyomban eliramodott a forráshoz.
- Ej, szép farkas, ugyan mitől ijedtél meg ennyire? Mi hajt így? - kérdezte tőle a forrás.
- Jaj! - jajgatott a farkas.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
- És elapad a forrás! - sóhajtott fájdalmasan, elhalón a forrás.
Fölötte őrködött a nagy-nagy hegy. Amióta világ a világ - a nagy-nagy hegy mindig ennek a forrásnak a tükrében nézegette magát, s most egyszerre nem látott egyebet, csak kavicsokat meg sarat a forrás helyén. Megkérdezte hát:
- Ej, szép forrás, mi történt? Miért apadtál el? Mi keserít el?
- Jaj!- jajgatott a forrás.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
Elapad a forrás!
- És a hegy végig omlás! - dörögte a hegy.
És csakugyan: megindultak a rögök, megmozdult a föld, dübörögtek a sziklák. Csupa omlás, romlás volt az egész hegy.
A nagy-nagy hegy tetején hatalmas erdő sötétlett. Amikor ez a sötétlő erdő úgy érezte: elveszti gyökerei alól a földet, először arra gondolt, hogy talán valamilyen föld alatti tűz omlasztja a hegyet. Sietve kérdezte:
- Hegy! Te nagy-nagy hegy! Ugyan miért omolsz?
- Jaj! - jajgatott a hegy.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
Elapad a forrás,
És a hegy végig omlás!
- És az erdő földre rogy! - zúgott fel sötéten az erdő.
És ki tudja, meddig terjedt volna ez a szétömlő fájdalom Jércike halála miatt, ha egy jóságos szellem meg nem szánja a búslakodó, jajgató Kukorit, és nem riad meg attól, hogy az egész feldúlt világ elpusztul valamilyen félelmes, végső megrázkódtatásban. Inkább feltámasztotta hát Jércikét - az ő kedves Kukorijának.
És sok-sok évig éltek még boldogan és elégedetten Jércike és Kukori. És sok-sok csinos, fekete meg fehér csibéjük lett.
Pelyhes kicsi Jércikék, harsány, kicsi Kukorik.
Volt egyszer egy kakas: Kukori. Felesége a világ legszebb jércéje. Úgy szerették egymást, olyan gyengéden és kedvesen, hogy minden baromfiudvarban csak őket emlegették:
- Ez ám az összeillő pár! És milyen példásan élnek!
De bízhatunk-e bármiben is, hogy örökké tart? Egy gyászos napon ennek a csodálatos boldogságnak is vége szakadt. Jércike meghalt.
Ó, hogy szenvedett és vergődött Kukori a rászakadt gyászban! Amikor már biztos volt, hogy Jércike meghalt, Kukori büszke taréja lekonyult a rettenetes fájdalomtól - sírva és megrendülten lépett ki a ketrecből, s olyan keservesen kukorékolt, hogy a sziklák kőszívét is megindította volna.
- Jaj! - panaszolta.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke!
Felszállt az udvarban álló szekér rúdjára - és ez a szekér halotta először Kukori siralmas panaszát. A szekér érzékeny és részvevő lélek volt, rögtön osztozni kívánt barátja szörnyű fájdalmában.
- Miért sírsz annyira, Kukori? - kérdezte.
- Jaj! - sírt fel a kakas.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke!
- És búsan hátrál a szekér is! - vágott szavába a szekér. És valóban megindult: nem előre, de hátrafelé. Így fejezte ki megrendülését és fájdalmát.
Amint hátrált hátrafelé, talán meg sem áll, ha a trágyadomb meg nem állítja. Hatalmas trágyadomb volt. Hatalmas és jószívű. Látta, milyen szomorú a szekér, s megkérdezte tőle:
- Ej, te szép szekér! Miért vagy ennyire szomorú?
- Jaj! - jajgatott a szekér.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
- És a trágyadombról pára kél!... - folytatta a trágyadomb. Mert a trágyadombok csak így tudják elmondani megrendülésüket és bánatukat. Meg-megremegő, magasba lengő füstpárákkal.
A baromfiudvart őrző zöld sövény figyelmes lett a trágyadomb párájára, s aggódva kérdezte:
- Szép trágyadomb, mi bánt?
- Jaj! - jajgatott a trágyadomb.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
- A sövény is meghasad!... - reccsent nagyot a sövény. S valóban rögtön kettévált, és feltűnt mögötte a farkas, aki eddig a sövény ágai és levelei között húzódott meg.
- Ej, te szép sövény! - szólította meg a farkas. - Miért hasadtál meg? Miért vagy olyan szomorú?
- Jaj! - jajgatott a sövény,
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad!
- A farkas meg elszalad! - kiáltotta a farkas, és azon nyomban eliramodott a forráshoz.
- Ej, szép farkas, ugyan mitől ijedtél meg ennyire? Mi hajt így? - kérdezte tőle a forrás.
- Jaj! - jajgatott a farkas.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
- És elapad a forrás! - sóhajtott fájdalmasan, elhalón a forrás.
Fölötte őrködött a nagy-nagy hegy. Amióta világ a világ - a nagy-nagy hegy mindig ennek a forrásnak a tükrében nézegette magát, s most egyszerre nem látott egyebet, csak kavicsokat meg sarat a forrás helyén. Megkérdezte hát:
- Ej, szép forrás, mi történt? Miért apadtál el? Mi keserít el?
- Jaj!- jajgatott a forrás.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
Elapad a forrás!
- És a hegy végig omlás! - dörögte a hegy.
És csakugyan: megindultak a rögök, megmozdult a föld, dübörögtek a sziklák. Csupa omlás, romlás volt az egész hegy.
A nagy-nagy hegy tetején hatalmas erdő sötétlett. Amikor ez a sötétlő erdő úgy érezte: elveszti gyökerei alól a földet, először arra gondolt, hogy talán valamilyen föld alatti tűz omlasztja a hegyet. Sietve kérdezte:
- Hegy! Te nagy-nagy hegy! Ugyan miért omolsz?
- Jaj! - jajgatott a hegy.
Jaj, jaj! Meghalt Jércike!
Búsan szól Kukori éneke.
Búsan hátrál a szekér.
Trágyadombról pára kél.
A sövény is meghasad.
A farkas meg elszalad!
Elapad a forrás,
És a hegy végig omlás!
- És az erdő földre rogy! - zúgott fel sötéten az erdő.
És ki tudja, meddig terjedt volna ez a szétömlő fájdalom Jércike halála miatt, ha egy jóságos szellem meg nem szánja a búslakodó, jajgató Kukorit, és nem riad meg attól, hogy az egész feldúlt világ elpusztul valamilyen félelmes, végső megrázkódtatásban. Inkább feltámasztotta hát Jércikét - az ő kedves Kukorijának.
És sok-sok évig éltek még boldogan és elégedetten Jércike és Kukori. És sok-sok csinos, fekete meg fehér csibéjük lett.
Pelyhes kicsi Jércikék, harsány, kicsi Kukorik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)