Gárdonyi Géza: A cinege

 

Egyszer nagy hideg volt. Az ablakokat jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából; a fülükre is ráhúzták a sapkát, és kék orral, könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.

Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe.
Az ablaktól néhány lépésnyire van egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett.

– Istenem! – kiáltott fel Juliska. – Meghalt?

– Ki halt meg? – kérdezte Mariska.

– A kis madár. Megfagyott szegény.

Azzal kendőt kapott a vállára, és kifutott. Fölvette a kis madarat, és bevitte a szobába. Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, azután felröppent.

A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamrából, és hívogatták bele. A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.

Végre megfogták, és beletették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke, és ivott rá nagyokat.

Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyával a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott. A leányok örvendezve állották körül.

– Dalolj, dalolj, aranyos cinege!

És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról?
Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jókedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.

Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott, s künn csicseregtek a fecskék. A cinege kidugta a fejét a drótokon, és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé. Csak ült gondolkozva, szótalanul.

– Most már eresszük el – szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik.

– Jaj, ne eresszük el – felelte Mariska -, ki énekel akkor nekem?

– Ejnye, te szívtelen – szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked; nem látod, hogy ő szegény milyen szomorú? Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka.

– Hát jó – szólt Mariska -, eresszük szabadon!

De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törölgette a szemét.

– Isten áldjon, kis madár – mondogatták a kendővel integetve.

– Isten áldjon – mondotta Mariska -, sohasem hallom többé a te szép éneklésedet.

Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak ismerős madárdal hangzik az ablakon át.
Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.

A mézeskalács emberke

 

Volt egyszer egy kis öregasszony és egy öregember , akik egy kis kunyhóban laktak a folyó mellett . A kis öregasszony és a kis öreg éhes volt, ezért a kis öregasszony úgy döntött, hogy mézeskalácsot süt.

Készített egy nagy adag mézeskalács tésztát, majd laposra nyújtotta és mézeskalács emberformára vágta . Mazsolából lett a szeme, egy darabka fahéj a szája és csokireszelék a ruháján a gombja. Aztán betette a mézeskalács embert a sütőbe sütni.

Amikor a mézeskalács megsült, a kis öregasszony kinyitotta a sütő ajtaját, de mielőtt ki tudta volna venni, a mézeskalács emberke felugrott, és átszaladt a konyhán , ki a kisházból és így kiabált: „Ne egyél meg!”

A kis öregasszony a mézeskalács emberke után futott .

– Állj meg! – kiáltotta a kis öregasszony, de a mézeskalács emberke még gyorsabban futott, és azt dudorászta:

„Fuss, fuss, amilyen gyorsan csak tudsz.

Nem tudsz elkapni, mert én vagyok a mézeskalács emberke .”

A mézeskalács emberke beszaladt a kertbe és elhaladt a kis öregember mellett .

– Állj meg! – kiáltotta a kis öreg –, meg akarlak enni, de a mézeskalács emberke még gyorsabban futott, és azt dudorászta:

„Menekültem egy kis öregasszony elől , és el tudok menekülni előled, tudok.

Fuss, fuss, amilyen gyorsan csak tudsz.

Nem tudsz elkapni, mert én vagyok a mézeskalács emberke .”

A kis öregember üldözte a mézeskalács emberkét , utána a kis öregasszony . De a mézeskalács emberke túl gyorsan futott előlük.

A mézeskalács emberke átrohant az udvaron és elhaladt egy disznó mellett .

– Állj meg! – horkant fel a disznó –, meg akarlak enni, de a mézeskalács ember még gyorsabban futott, és azt dudorászta:

„Menekültem egy kis öregasszonytól és egy kis öregembertől , és el tudok menekülni előled.

Fuss, fuss, amilyen gyorsan csak tudsz.

Nem tudsz elkapni, mert én vagyok a mézeskalács emberke .”

A disznó üldözte a mézeskalács emberkét , utána a kis öregasszony és a kis öreg . De a mézeskalács emberke túl gyorsan futott előlük.

A mézeskalács emberke elhaladt egy tehén mellett az istálló mellett .

- Állj meg! - bőgött a tehén -, meg akarlak enni. de a mézeskalács emberke még gyorsabban futott, és azt dudorászta:

„Menekültem egy kis öregasszony , egy kis öreg és egy disznó elől , és el tudok futni előled, tudok.

Fuss, fuss, amilyen gyorsan csak tudsz.

Nem tudsz elkapni, mert én vagyok a mézeskalács emberke .”

A tehén üldözte a mézeskalács emberkét , utána a disznó és a kis öregasszony és a kis öreg . De a mézeskalács emberke túl gyorsan futott előlük.

A mézeskalács emberke elhaladt egy ló mellett a mezőn.

– Állj! – nyihogta a ló –, meg akarlak enni, de a mézeskalács emberke még gyorsabban futott, és azt dudorászta:

„Menekültem egy kis öregasszonytól , egy kis öregembertől , egy disznótól és egy tehéntől , és el tudok futni előled.

Fuss, fuss, amilyen gyorsan csak tudsz.

Nem tudsz elkapni, mert én vagyok a mézeskalács emberke .”

A ló üldözte a mézeskalács emberkét , utána a tehén , a disznó , a kis öregasszony és a kis öreg . De a mézeskalács emberke túl gyorsan futott előlük.

Aztán a mézeskalács emberke egy széles folyóhoz ért , de nem tudott úszni. Egy ravasz és éhes róka meglátta a mézeskalács emberkét , és így szólt:

- Ugorj a farkamra, és átviszlek a folyón !

A mézeskalács emberke azt gondolta magában: „Biztonságban leszek a farkán.” Így, hát ráugrott a róka farkára, és elindultak át a folyón .

Félúton a folyó túloldalán a róka így szólt:

- Túl nehéz vagy. A farkamról, ugorj a hátamra! - a mézeskalács emberke a róka hátára ugrott .

A róka hamarosan azt mondta:

- Túl nehéz vagy. A hátamról, ugorj az orromra! - a mézeskalács emberke a róka orrára ugrott, de amint a folyóparthoz értek, a róka a levegőbe lendítette a mézeskalács emberkét , és bekapta..

Ha a róka be nem kapta volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna.

Forrás: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=pfbid0DBJFHfQfGUANsjMFEgBXvLhf1dwnSFcJRsn43TKTc9WsjgjUJPw33ezzbzgEPKvEl&id=100064532836916

Benedek Elek: Az aranyszőrű bárány (magyar népmese)

Volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hol volt mit egyenek, hol nem, s a szegény embert vetette fel a bú s a gond, hogy mit tudjon csinálni ezzel a sok gyerekkel. Eleget mondta nekik, menjenek szolgálatba, de egyik restebb volt a másnál, mind az apjára tátotta a száját. No, mégsem úgy volt egészen.


A legkisebb ügyibevaló legényke volt, nem nézhette, hogy a testvérei egész nap ácsorognak, ő bizony – azt mondta az édesapjának – elmegy világgá, s addig meg sem áll, míg valami jó helyet nem talál. A szegény ember bezzeg nem bánta, hadd menjen: eggyel kevesebb kenyérpusztító lesz a háznál.

Elment a legkisebb legényke, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s estére kelve egy faluba ért. Ott megtudta, hogy van a faluban egy erős gazdag ember, akinek annyi juha van, mint égen a csillag, s most éppen pásztort keres a nyáj mellé. Ment egyenest a nagy juhosgazdához, s elémondta, hogy mi jóba jár.

– Éppen jókor jöttél – mondá a gazda -, mert elcsaptam a juhászomat. Hát, hallod-e, én felfogadlak, s ha egy esztendeig hűségesen őrzöd a juhaimat, bizony meg nem bánod.

Megalkudtak, hogy ha esztend’ ilyenkor a nyájból egy sem hibádzik, ad egy aranyszőrű bárányt: abból megélhet úrimód, míg a világ s még két nap.

– Itt a kezem, nem disznóláb! – mondá a legény, s kezet csaptak magyarosan.


A juhosgazda adott neki egy szépen szóló furulyát, jól feltarisznyáltatta, s a legény kihajtá a nyájat a rétre.

Közmént legyen mondva, a juhosgazdánál három nap volt az esztendő, de még eddig nem akadt legény, aki az esztendőt kiszolgálta volna, mert éjjel-nappal talpon kellett lennie, s ha csak behunyta a szemét, annyi juh hibádzott a nyájból, hogy egy szegény embernek elég lett volna egész életére.

No, ez a legényke bezzeg nem aludt el. Mikor egy kicsit elálmosodott, elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s hát, Uram, Teremtőm, amennyi juh, mind táncra kerekedett. Az aranyszőrű bárány el nem maradt tőle, ez mindig előtte táncolt, de olyan szépen, olyan módosan, hogy csupa csuda.

Mikor letelt az esztendő, szépen hazahajtotta a nyájat, a kapu előtt elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s a juhok táncolva mentek bé az udvarba. Ott állott a gazda az udvar közepén, s számolta a juhait, de csak úgy csillogott a szeme, mikor látta, hogy egy sem hibádzik a nyájból.

– No, te legény – mondá -, megöregedtem, kenyeremnek javát megettem, de még ilyen szolgám nem volt. Neked ígértem, neked is adom az aranyszőrű bárányt, legyen rajta szerencséd.

Hej, örült a legény, örömében nem találta helyét. Elbúcsúzott a gazdától illendőképpen, s ment az aranyszőrű báránnyal hazafelé. Mentek, mendegéltek, szépen lassan eregéltek, s estére egy faluba értek. Ott a legény szállást kért egy jó gazdaembernél, aki azt mondta:


– Istené a szállás, kerüljön beljebb, öcsémuram!

Bement a házba, de magával vitte az aranyszőrű bárányt is. De nézték, csodálták a bárányt! Különösen a házi leány nézte, csodálta sokáig, egész éjen be nem tudta hunyni a szemét, mind az aranyszőrű bárányról gondolkozott. Addig s addig gondolkozott, hogy fölkelt az ágyból, s szépen a bárányhoz orozkodott.* Gondolta, hogy míg a legény alszik, kiviszi a bárányt, s valahol eldugja. No hiszen, ezt jól elgondolá, mert ahogy a kezét rátette, a bárány szőrére ragadt egyszeribe. Oda bizony, mind a két keze. Eközben hajnalodott, s a legény fölébredt. Látja, hogy a leány a bárány hátához van ragadva, gondolkozott, hogy mármost mit csináljon. Ő bizony továbbmegy a báránnyal, s hadd jöjjön vele a lány is.

Hát úgy is tett, s ahogy kiértek az utcára, elővette szépen szóló furulyáját, s fújta, fújogatta. Hej, láss csudát! táncolt a bárány, bárány hátán a leány, hogy csak úgy porzott belé az utca. Meglátja ezt egy asszony, aki éppen akkor vetett be kenyeret a sütőkemencébe, kiszalad a sütőlapáttal, üti a leányt, s szidja éktelenül:

– Nesze, nesze, te világ bolondja! Nem szégyelled magad leány létedre?! Nesze, nesze!

Hiszen nem sokáig szidta, verte, mert egyszerre csak a lapát a leány hátához ragadt, lapát nyeléhez az asszony, s a legény csak fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját. Táncolt nagy begyesen elöl a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a lapát, lapát nyelén az asszony, úgy mentek végig az utcán.

Ahogy a templom elé érnének, éppen jön ki a templomból a pap, s utána a sok nép. Kacagtak a népek, de a pap erősen megbotránkozék, hogy az ünnepnapot így meggyalázzák, odaszalad, s üti az asszonyt a pálcájával. De csak egyszer ütött rá, a pálca az asszony hátához ragadt, a pálca végéhez a pap, s az is táncolt a többi után.

A vénasszonyok összeverték a tenyerüket, s elkezdettek kiabálni, jajgatni:

– Jaj, jaj, még elviszik az aranyszájú papunkat, ne hagyjuk, emberek, asszonyok!

Nosza, utána az egész falu népe, megfogják a papot, hogy visszahúzzák, de ahogy rátették a kezüket, sorba mind odaragadtak. A legény pedig fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát végén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, pap után az egész falu.

Így értek egy városba. Ez éppen a király városa volt. Ott a legény betért egy korcsmába, tarisznyába tette a furulyáját, hadd pihenjen egy kicsit a bárány, báránnyal az egész falu.

Kérdi a korcsmárost:

– Miféle város légyen ez?


Mondja a korcsmáros:

– Ez a király városa.

Szóból szó kerekedik, s a korcsmáros elmondja, hogy a király erősen szomorú, mert van egy szépséges leánya, aki még soha nem nevetett. Kihirdette az országában, hogy annak adja a leányát, aki meg tudja nevettetni, de még eddig hiába próbálkoztak, a királykisasszony olyan szomorú, mint a háromnapos esős idő.

„No – gondolá a legény -, szerencsét próbálok, hátha én meg tudom nevettetni.”

Ment a király udvarába, mellette a bárány, bárány után az egész falu, de az utcán nem táncoltatta őket. Béjelenteti magát a királynál, s elémondja, hogy ő megpróbálná, hátha meg tudná nevettetni a királykisasszonyt.

– Jól van, fiam – mondá a király -, próbáld meg, de ha meg nem nevetteted, karóba húzatom a fejedet.

– Egy életem, egy halálom, akárhogy lesz, megpróbálom – mondá a legény -, csak a királykisasszony álljon ki a tornácba.

Azzal lement az udvarra, a király pedig kiállott a leányával a tornácra, s úgy várták, hadd lám, mit tud a szegény legény.

Hiszen mindjárt megmutatta, hogy mit tud. Csak elévevé szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s – uccu neki bolond eszed, ami volt is, mind elveszett! – táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát nyelén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, a pap után az egész falu.

No, ilyen táncot még nem látott a világ, kacagott a király, de hát még a leánya! A könnye is kicsordult, s csengett a palota a kacagástól. A bárány erre még nagyobbakat ugrott, s egyszerre csak levált a hátáról a leány, leány hátáról a lapát, lapát nyeléről a sütőasszony, asszony hátáról a pálca, pálcáról a pap, papról az egész falu, s úgy táncoltak egyesben.

Most meg a király kezdett könyörögni, hogy ne táncoljanak már többet, mert ő is meghal, a lánya is meghal a sok kacagásban. No, ha úgy, hát a legény eltette a furulyáját, s egyszeriben vége volt a táncnak.

– Hallod-e, te juhászlegény – mondá a király -, a leányomat megnevettetted, hát neked is adom, s vele fele királyságomat.

A papot ott tartották, az mindjárt össze is adta a fiatalokat. Ott maradt a falu is az udvarban, s úr lett még a cigányból is. A juhászlegényből lett király egyszeriben hatlovas hintókat küldött az apjáért s testvéreiért is. Ezekből is mind nagy urak lettek.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Benedek Elek: Magyar mese– és mondavilág 1. kötet)

Czeglédi Csilla: A kis sün és az óriási tök

A kis sün egész nyáron szorgalmasan gondozta a dombtetőn álló kiskertjét. Büszke volt a szép veteményre, főleg a hatalmas tökre, ami akkorára nőtt, hogy nagyobb lett még a gazdájánál is! Minden nap megcsodálta, hogy mennyire szép, milyen kerek, micsoda élénk narancssárga héja van. Alig várta, hogy beérjen, és hazavihesse.

Egy szép őszi napon aztán megkopogtotta a tököt, alaposan meg is szaglászta, és úgy döntött, hogy elérkezett a nagy nap, betakaríthatja a tököt. Tudta, hogy nem lesz könnyű hazavinni, ezért okosan talicskát is hozott magával. Úgy gondolta, hogy valahogy majd beleteszi, és utána már könnyű lesz a talicskát letolni a völgybe.

Elvágta a tök szárát, és szuszogva, nyögve igyekezett a talicskába tenni, de az nagyon nehéz volt, a kis sün lába pedig hirtelen megbotlott egy gyökérben. A tök ettől kicsúszott a kezéből, és sebesen gurulni kezdett lefelé a dombról!

A kis sün szaladt utána, de rövid lábain sehogy sem tudta utolérni! Ekkor összegömbölyödött, mint egy labda, és gurult, gurult a tök után. Igen ám, de így meg nem látta jól, hogy a tökből lett labda merre jár. Éppen arra járt a kisegér, és csodálkozva látta, hogy arra gurul egy óriási tök, utána pedig szaporán a kis sün! Ő is utánuk szaladt, hátha tud valahogy segíteni.

Meglátta őket a vakond, aki éppen kidugta a fejét az egyik föld alatti járatából. Vaksin pislogott, azt hitte, hogy becsapta a szeme, hiszen sebesen elgurult mellette egy óriási tök, mögötte szaporán gurult a kis sün, hátul pedig loholt a kisegér. Nosza, kapta magát, ő is utánuk indult.

Ekkor arra jött az öreg medve-apó, és a hasát fogta nevettében az eléje táruló látványra! Elöl sebesen gurult az óriási tök, mögötte szaporán gurult a kis sün, utána lihegve loholt a kisegér, hátul pedig a vakond csámpázott, fel-felbukva a göröngyökben, gyökerekben, amelyeket szegény alig-alig vett észre.

Medve-apó azt brummogta:

-Brumma-brumma, várjatok csak, én nagyobbakat lépek, ízibe’ elkapom ezt a szökevény tököt! Ezzel ő is elindult utánuk.

Már majdnem leértek a domb aljára, amikor megpillantotta őket a mezei nyúl, a környék leggyorsabb futója. Bajuszkája száz felé meredezett ámulatában, amikor megpillantotta a furcsa futóverseny résztvevőit! Elöl sebesen gurult az óriási tök, mögötte szaporán gurult a kis sün, utánuk lihegve loholt a kisegér, mögötte csámpázott a vakond, leghátul pedig medve-apó cammogott fújtatva, és közben az orra alatt dörmögött valamit arról, hogy micsoda világ az, ahol még a tökök is csak úgy ész nélkül szaladgálnak, bezzeg az én időmben…

De a nyuszi a többit már nem hallotta, mert úgy gondolta, hogy neki aztán mindegy, miért szalad mindenki, olyan már csak nem fordulhat elő, hogy nem egy nyúl nyeri meg a futóversenyt! Méghozzá a csúcstartó!

Elrugaszkodott, és csakhamar utolérte medve-apót, játszi könnyedséggel hagyta le a vakondot, leelőzte a kisegeret és már éppen a kis sün elé lépett, amikor a tök gurultában ugrott egyet, nekiesett egy éles sziklának, és abban a pillanatban darabjaira szakadt!

A nyulat tetőtől-talpig narancssárga tökpüré borította, még a bajuszáról is csordogált egy kevés! Az állatok odaértek, körbeállták, és amennyire csak a sok futástól tudtak, jóízűt kacagtak.

A kis sün ide-oda gurult nevettében, de még az öreg medve apó is annyira hahotázott, hogy a könnyeit törölgette! Végül a nyúl is kuncogni kezdett, és lenyalta az ajkára ragadt zöldséget. Nagyon ízlett neki! Így aztán, mivel hazavinni már nem lehetett, az állatok körbeülték a szétszóródott tökszeleteket, és jóízűen befalatozták az összeset! Attól kezdve még sokáig emlegették a történetet a kis sünről, és az óriási tökről.

Forrás: Szívhez szóló-Czeglédi Csilla szerzői oldala

Shel Silverstein: A jóságos fa

 

Volt egyszer egy fa, s a fa szeretett egy kisfiút. A kisfiú minden nap elment a fához, összegyűjtötte a leveleit, koronát készített belőlük és azt játszotta, hogy ő az erdő királya.

Felmászott a fa törzsén, evett a fa almáiból, himbálózott az ágain, és bújócskát játszottak. Amikor a fiú elfáradt, elszunnyadt a fa árnyékában. A kisfiú szerette a fát, nagyon-nagyon szerette, a fa pedig boldog volt.

Telt-múlt az idő, a kisfiú felcseperedett, és a fa egyre gyakrabban maradt egyedül. A fiú egyszer eljött a fához, és a fa így szólt hozzá:

- Gyere fiú! Gyere, mássz fel a törzsemen, hintázz az ágamon, edd meg az almámat, játssz a lombom alatt, és boldog leszel.

- Már túl nagy vagyok a famászáshoz és a játékhoz. – mondta a fiú – Mindenfélét szeretnék vásárolni. Pénzt szeretnék. Tudsz nekem pénzt adni?

 

- Nagyon sajnálom, - mondta a fa - de nincs pénzem. Csak leveleim és almáim vannak. Szedd le az almáimat és add el a városban. Így szerzel pénzt, és boldog leszel.

A fiú tehát felmászott a fára, leszedte az almákat, és elvitte magával a városba. A fa boldog volt.

De a fiú elment, és hosszú ideig nem tért vissza, és a fa szomorú lett.

Egy nap a fiú visszatért, és a fa megremegett az örömtől. Hívni kezdte a fiút:

- Gyere, mássz fel a törzsemen, hintázz az ágamon, és légy boldog.

 

 

- Túlontúl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy fára másszak. – mondta – Házat szeretnék, hogy feleségem és gyerekem lehessen. Tudsz nekem házat adni?

 

- Nincs házam, - mondta a fa – az erdő az én otthonom. De törd le az ágaimat, és építhetsz belőlük házat. Akkor boldog leszel.

A fiú pedig letörögette a fa ágait, s elment, hogy felépítse belőlük a házát. A fa boldog volt.

De a fiú elment, és hosszú ideig nem tért vissza. A mikor visszajött, a fa annyira boldog volt, hogy csak nagy nehezen tudott megszólalni.

- Gyere fiú! – suttogta - Gyere játszani!

 

- Öreg és szomorú vagyok én már a játékhoz. – mondta. Hajót szeretnék, hogy elmehessek innen messze. Tudsz nekem hajót adni?

 

- Vágd ki a törzsemet, és készíts magadnak hajót. – mondta a fa – Í gy majd eljutsz messzire, és boldog leszel.

A fiú kivágta a fa törzsét, és épített magának hajót, ami elvitte messzire. A fa pedig boldog volt, de nem olyan nagyon boldog.

Hosszú idő után, a fiú újra visszatért.

- Sajnálom fiú, - mondta a fa – nem maradt semmim, amit adhatnék neked. Az almáim mind elfogytak.

 

- A fogam már gyenge az almához – felelt a fiú.

 

- Nincsenek már ágaim – mondta a fa.

 

- Nem baj, úgysem tudnék rajtuk hintázni – felelt a fiú.

 

- Nagyon sajnálom, - mondta a fa. bárcsak adhatnék neked valamit, de nem maradt semmim. Csak egy kivágott, öreg farönk vagyok. Ne haragudj.

 

- Nekem nem kell sok, - felelte a fiú - csak egy rendes hely, ahol lepihenhetek. Nagyon fáradt vagyok.

 

- Ha csak ez kell, - mondta a fa, és kihúzta magát, amennyire csak tudta – egy kivágott farönk is alkalmas arra, hogy leüljenek, és megpihenhessenek rajta. Gyere fiú, ülj le, és pihenj.

És a fiú leült. A fa pedig boldog volt.

A vakok és az elefánt (hindu mese)

Valamikor réges-régen volt egy falu, ahol csak vak emberek éltek. Egy szép napon távoli földről egy utazó érkezett hozzájuk elefánt háton. Amikor elmondta az embereknek, hogy merről és milyen állat hátán érkezett, mindenki nagyon elcsodálkozott, mert soha nem hallottak még elefántról. Megkérték hát az utazót, hogy a falu hat legbölcsebb, sokat tapasztalt vénjének mutassa meg az állatot, hogy azok a többieknek elmesélhessék, hogy miféle teremtmény az elefánt.

Az utazó az elefánthoz vezette hát a bölcseket, hogy azok alaposan megtapogathassák azt. A bölcsek dolguk végeztével aztán visszatértek a falu népéhez, hogy elmeséljék, hogy milyen is az elefánt.

Az első, akinek a tapogatás közben az elefánt füle akadt a kezébe így szólt:

– Nos, könnyen elmondhatom, hogy milyen az elefánt; olyan mint egy hatalmas levél, vagy még inkább mint egy folyton mozgolódó gyapjúszőnyeg.

A második, aki az elefánthoz érve annak agyarában akadt meg, rögtön felháborodva közbevágott:

– Ezt a badarságot! Hiszen az elefánt olyan mint egy hatalmas dárda!

De be sem fejezhette a mondatot, mert felkiáltott az a bölcs is, amelyiknek az elefánt ormánya jutott:

– Már ne haragudjatok, de bölcs létetekre hallatlan ostobaságokat beszéltek! Hiszen az elefánt kétségtelenül egy óriáskígyó!

A következő bölcs, aki az elefánt farkával ismerkedett, dörmögve szólásra emelkedett:

– Azért tudós társam túloz egy kicsit, mert az elefánt nem óriáskígyó, inkább csak olyan, mint egy hosszú kötél.

Ezen a ponton az ötödik bölcs, aki az elefánt egyik lábát ölelgette, szintén kikelt magából:

– Ennyi tévedést! Ahányan vagytok, annyi sületlenséget beszéltek! Az elefánt vitán felül olyan, mint egy hatalmas fatörzs!

Ezt már a hatodik, aki az elefánt oldalát tapogatta, sem állhatta meg szó nélkül:

– Még ilyet! Tudatlanok vagytok, mint egy gyermek! Még a “vak is láthatja”, hogy az elefánt egy hatalmas mozgó hegy!

A bölcsek egyre nagyobb vitába mélyedtek, mindegyikük védte a maga által tapasztalt valóságot. Szó szót követett, és így eshetett meg, hogy a vak bölcsek bölcselkedés helyett végül ököllel estek egymásnak, hogy érvényt szerezzenek az “igazságnak”! Talán azóta is csépelik egymást, ha közben bele nem haltak. A vakok falujában pedig soha senki sem tudhatta meg, hogy miféle teremtmény az elefánt.

Forrás: https://www.ferfihang.hu/2012/08/04/a-vakok-es-az-elefant-hindu-mese/ (kép és szöveg)

Verekedős-mese Hervay Gizella: Kobak könyve

Kobak épített egy robotot. Ha egyedül maradt, szembeült a géppel, és megkérdezte:
– Mit játsszunk?
A robot válaszolt:
– Játsszunk Ember ne mérgelődjöt.
Játszottak-játszottak, de hiába kezdték újból meg újból, mindig Kobak nyerte meg.

Megunták az Ember ne mérgelődjöt, megint megkérdezte Kobak:
– Mit játsszunk?
– Játsszuk azt, hogy aki szebb vonatot rajzol, az nyer. Rajzoltak, rajzoltak, hát megint Kobak nyerte meg a versenyt. Megint elkezdtek tanakodni:
– Mit játsszunk?
– Játsszunk vacsorásdit! Aki hamarabb megissza a tejet, az nyer – mondta Kobak, és harmadszorra is ő nyerte meg a versenyt. A robot megharagudott.
– Nem játszom többet veled – fordított hátat Kobaknak. – Építek egy kicsi robotot, azzal fogok versenyezni.
Úgy is tett. Épített egy kicsi robotot, szembeültette magával, és versenyezni kezdtek.
– Én csinálok egy nagyasztalt, te csinálj egy kisasztalt – mondta a nagyrobot a kicsinek. – Aki hamarabb megcsinálja, az nyer.
Nekiálltak, fúrtak-faragtak, egykettőre kész lett a nagyasztal, utána a kisasztal. A nagyrobot büszkén kihúzta magát:
– Én vagyok a győztes!
– Én is nyerni akarok! Én is nyerni akarok! – türelmetlenkedett a kicsi.
– Játsszuk azt, aki hamarább megeszik húsz szilvás gombócot, az nyer.
Nyeltek-nyeltek, hát a nagyrobot hamarább lenyelte a szilvás gombócot. Kigyúlt a jelzőlámpája.
– Kész, győzelem! – kiáltotta, s a kicsi szólni se tudott, mert még egyre nyelt.
– …tizennyolc… tizenkilenc… húsz – nyelt –, én is nyerni akarok!
Addig nyafogott, míg egyszer csak eszébe jutott valami.
– Játsszuk azt, hogy aki hamarabb elromlik, az nyer – kiáltott fel egyszerre boldogan. – Ezt a versenyt csakis én nyerhetem meg – gondolta.
Elkezdtek rohangálni a szobában eszeveszetten, nekimentek a bútoroknak, leestek, beverték magukat, oda se neki, egyre gyorsabban keringtek körbe-körbe, pofozkodtak, verekedtek – de egyik sem romlott el.
– Úgyis én romlok el hamarább – kiáltott a kisrobot, és belerohant a tükörbe. A tükör eltört, de neki semmi baja se lett.
– Én romlok el hamarabb – kurjantott a nagyrobot, és nekirohant az ablaknak. Az ablak eltört, de neki semmi baja se lett.
– Én, én! – sikoltozott a kisrobot, és teljes erejével belerohant a nagyrobotba.
Egyszerre romlottak el. Hirtelen elhallgattak, mozdulatlanokká merevültek. Kobak ebben a percben lépett be a szobába. Kisöpörte az üvegcserepeket, helyére tolta a bútorokat, megjavította a robotokat. A nagyot a nagyasztal mellé ültette, a kicsit a kisasztal mellé.
– Ugye én romlottam el hamarább! Ugye én romlottam el hamarább! – kezdtek veszekedni a robotok, ahogy felhúzta őket.
– Azért is én nyertem meg! Azért is én nyertem meg! – pofozkodtak, verekedtek tovább.
– Mást se tudtok, csak verekedni? Nagyon unalmasok vagytok – szólt rájuk Kobak, azzal sarkon fordult, otthagyta őket, és elment a pajtásai közé játszani.
A két robot leforrázva nézett egymásra.
– Játsszuk azt, hogy én csinálok egy nagyasztalt, te csinálsz egy kisasztalt, és aki hamarább kész, az nyer – kezdte a nagyrobot.
– Hogyisne, akkor te nyersz – torkolta le a kisrobot.
– Akkor játsszuk azt, hogy aki hamarabb lenyel húsz szilvás gombócot, az nyer – folytatta a nagyrobot.
– Hogyisne, akkor is te nyersz – legyintett a kisrobot. – Megmondom én, mit játsszunk! Azt fogjuk játszani, hogy aki hamarabb elromlik, az nyer.
És megint elkezdtek rohangálni a szobában eszeveszetten, oda se neki, egyre gyorsabban keringtek körbe-körbe. Megint nekiment a kisrobot a tükörnek, megint belerohant a nagyrobot az ablakba, megint nekirontott a kisrobot a nagyrobotnak teljes erejéből.
És megint egyszerre romlottak el.
És Kobak megint megjavította őket.
És megint veszekedni kezdtek.
És megint versenyezni kezdtek.
És megint elkezdtek rohangálni körbe-körbe.
És megint nekirontott a kisrobot a nagyrobotnak.
És megint egyszerre romlottak el…

Bolondos mese

 (magyar népmese)

Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender. Az ember levágta a kendert, csinált belőle vásznat. Azután a vásznat elvitte befesteni. 

A kelmefestő egymás után mutogatta a színeket, az ember pedig így válaszolt: 

- Ne legyen sárga, mert azt nem kedvelem! Sem piros, mert azt nem szeretem! Sem barna, mert azt nem kívánom! Sem zöld, mert azt nem óhajtom! - sorolta, s maga sem tudta megmondani, mit akar. 

Erre a kelmefestõ így szólt: 

- Majd én befestem. Ám ne jöjjön érte hétfőn vagy szerdán, mert azt nem szeretem! Sem szombaton, sem vasárnap, mert azt nem kedvelem! Sem kedden, sem pénteken, mert azt nem kívánom! Sem csütörtökön, mert azt nem óhajtom! 

Gondolkozott, gondolkozott az ember akinek már nem volt szakálla kender, és csakhamar rájött, hogy sohasem mehet el a seszínű vászonér.

Forrás: https://docplayer.hu/107654689-Csanadi-imre-husvetos.html

Bálint Ágnes: Az esőcsepp látogatóba megy

Petike az ablakpárkányon üldögélt, és nézte, hogyan futnak lefelé az esőcseppek az ablaküvegen. Mikor az eső elállt, kinyitotta az ablakot, hogy világosabb legyen, és játszani kezdett az építőkockákkal. Egyszerre csak úgy tűnt neki, mintha valaki járkálna az ablak alatt. Léptei nagyokat cuppantak, és nem jött közelebb, és nem ment távolabb, mindig csak egy helyben lépegetett az ablak alatt.
„Ki lehet ez? - töprengett Petike.
- Nos, akárki, cipői már bizonyára átnedvesedtek az ablak alatti tócsában. Talán a szobába akar bejönni, de nem mer szólni. No, majd kiáltok neki!"
És jó hangosan kiáltotta:
-Mért ácsorogsz odakint a vizes utcán? Gyere be inkább a szobába!
Odakint megszólalt egy félénk hangocska:
- Szívesen bemennék, de akkor nyújtsd ki, kérlek, kezedet az ablakon, hogy beleugorhassak!
„Furcsa vendég! - gondolta Petike megütközve. - A háztetőről akar a tenyerembe ugrani? Igazán kíváncsi vagyok rá. Csak ne lenne túl nagy és túl nehéz." Kinyújtotta kezét az ablakon, és izgatottan várta, ki ugrik bele.
- Most! - mondta valaki fent, az esőcsatorna peremén.
És egy gyönyörű szép, csillogó esőcsepp ugrott Peti tenyerébe.
- Ej, de szép - vagy! - kiáltott a kisfiú örvendezve. Mint egy nagy, gömbölyű gyémánt!
Letépett egy szirmot a vázában illatozó vörös rózsáról, és óvatosan rácsúsztatta az esőcseppet. Azután villanyt gyújtott. Most szikrázott ám csak az esőcsepp igazán!
-Köszönöm, hogy behívtál – mondta az esőcsepp.
- Még sohasem jártam szobában. Nagyon szép itt minden, sokkal szebb, mint az esőcsatorna peremén. És mennyi játék! No, lesz mit mesélnem, ha megint együtt leszek testvéreimmel.
- Mesélj valamit nekem is - kérlelte a fiúcska.
Az esőcsepp elgondolkozott, majd kisvártatva megszólalt:
- Én csak arról tudok mesélni, ami valaha visszatükröződött bennem. Tudnék például beszélni mohos faláról annak a kútnak, amelyben sokáig éltem millió és millió testvérkémmel együtt. Mi voltunk a kút vize. Egy nap két kislány merített belőlünk két vödörre valót. Egyik vödör vízzel megöntözték a virágokat, a másik vödör vízzel – abban voltam én is – felmosták a konyha kövét. Meg kell mondanom, ez végtelenül bosszantott. Jobb lett volna a másik vödörbe kerülni! – gondoltam magamban.
Most egy rózsa illatos kelyhében üldögélhetnék a szivárvány minden színében ragyogva. Ehelyett porral és piszokkal keveredtem össze.
„Örül majd édesanya, ha hazajön a munkából!" – mondta a nagyobbik leányka, és kiöntötte a piszkos vizet a szemétre.
- Én egy összekunkorodott krumplihéjra cseppentem. Rosszkedvűen üldögéltem ott, feketén, mint egy szurokcsepp. Még a jó meleg napsugárnak sem tudtam örülni. Pedig a napsugár hevétől egészen könnyű kis pára lettem, s ami piszok előbb még hozzám tapadt, ott maradt a krumplihéjon, én meg boldogan felrepültem a kéklő magasokba. Nem repültem ám egyedül! Millió és millió testvérkém lebegett pára alakjában a föld felett. Ott találkoztam azokkal is, akik a másik vödör vízben voltak.
„Milyen szép fehérre mostátok a konyha kövét! – kiáltozták.
- Mi csak ott ültünkés irigykedtünk!"
Egy darabig ide-oda repültünk a város felett. Egyszer csak hideg szél kerekedett. A hidegtől mind valamennyien újra vízcseppé változtunk, és hullottunk lefelé, olyan sebesen, hogy az emberek mind fedél alá menekültek előlünk. Én idepottyantam a háztetőre. Társaim már mind lecseppentek a tócsába az ablak alá.
- Én meg azt hittem, járkál valaki az ablak alatt! – kuncogott Petike.
- Holnap, ha kisüt a nap, megint felrepülünk a magasba! – ábrándozott az esőcsepp.
- Most már tapasztaltabb vagyok, és ha majd újból esőcseppé változom, talán sikerül egy kertre vagy szántóföldre hullanom. Beszéltem olyanokkal, akik már áztattak száraz földet, tikkadt növényeket. Azt mondják, esőcsepp számára nincs nagyobb boldogság, mint érezni az újjáéledő növények illatát.
Másnap az esőcsepp elpárolgott. Úgy látszik, találkozott testvéreivel, mert dél felé az égen megjelent egy bodros kis bárányfelhő. Peti mutatta is pajtásainak:
- Nézzétek, ott repül barátom, az esőcsepp!
És a kisfiúk vidáman integettek a kerek felhőnek.

Marék Veronika - Boribon és a hét lufi

Boribon bánatosan nézi a felhős eget.

- Esőre áll az idő. Milyen szomorú nap van ma!

Hirtelen Annipanni toppan elébe,ó.

- Szervusz, Boribon! Téged kereslek, mert ajándékot hoztam neked: hét színes lufit. Tessék.

Boribon ámul-bámul örömében. Csodálatosan szép a piros, a narancssárga, a sárga, a zöld, a világos- és a sötétkék, no meg a lila.

Elindul, hogy megmutassa a lufikat a barátainak. Először a kutyához megy.

- Idenézz, mennyi lufim van!

Csakhogy az egyik lufi beleakad a kerítésbe és BUMM, kipukkad.

- Sebaj - gondolja Boribon - sok van még!

Elsétál a sünihez.

- Idenézz, mennyi lufim van!

Igen ám, de két lufi beleakad a vadrózsa tüskéjébe és BUMM, mind a kettő kipukkad.

- Sebaj - gondolja Boribon - maradt elég.

Elballag a békához.

- Idenézz, mennyi lufim van!

De nem néz a lába elé! Megbotlik, hasra esik és BUMM, BUMM, BUMM, most egyszerre három lufi pukkad ki.

Boribon elszontyolodik.

- Már csak egyetlen egy lufim van. Jó, hogy éppen ez a szép piros maradt meg. Erre nagyon fogok vigyázni.

Boldogan sétál a piros lufival. Nagyon vigyáz rá. Találkozik a nyúllal.

- Ó, de szép lufid van! - sóhajt a nyúl. - Mindig ilyenről álmodtam. Nekem még sose volt lufim.

Boribon megsajnálja a nyulat.

- Tudod mit? Neked adom. Tessék, itt van. - A nyúl boldogan ugrál haza a piros lufival. Boribon hosszan néz utána. Azután hazamegy.

- Mi újság? - kérdezi Annipanni. - Hol vannak a lufik?

- Elfogytak - feleli Boribon.

- Sajnos, a lufik hamar elfogynak - mondja Annipanni.

Boribon bánatosan kuporog az esernyő alatt.

- Egy lufim sincs, és még az eső is megeredt! Mégiscsak szomorú ez a mai nap!

Amikor végre eláll az eső, Annipanni az égre mutat: - Nézd Boribon! A lufik elfogytak, de a hét szín ott ragyog a szivárvány színeiben. Ott a piros, a narancssárga, a sárga, a zöld, a világos- és a sötétkék, no meg a lila. Látod?

- Látom! - kiáltja álmélkodva Boribon. - Mégiscsak szép lett ez a mai nap!

Forrás: http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&pid=98468&n=taltos1

Mesék jelekről - cseresznye: Kányádi Sándor : Két szem cseresznye

Történt egyszer, éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár, összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú meg egy kislány, talán össze is verekednek.

Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám, testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken-völgyeken, dombokon, lankákon s véget nem érő, kalászringató síkságokon.

Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.

Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra.

- Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom - mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatába ösvényt verve, a kertek felé közeledtek.

- Hogyne, hogyne, hát persze! - bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek.

Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy már a nyár csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott.

A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott és simogatta a kalászokat.

Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett.

- Fiatalság hálátlanság - mormogta már csak inkább magának.

A nyár persze erre is bólintott.

Sóhajtott egy nagyot a tavasz.

- Úgy bizony! - füttyentette el magát a kölyöknyár, mert éppen egy szarka röpült el nagy csörögve a fejük fölött.

- Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék - mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellé kuporodott, de a szeme fönn az ágak hegyén járt.

- Rázintsd már meg azt az alsó ágat - enyhült meg bölcsen a tavasz -, hadd lássuk, megérett-e már. Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod.

Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, s rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte.

- Elég, elég! Nem kell mindent egyszerre fölfalni! - fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek.

Az öreg tavasz ettől megenyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig a térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal.

- Hű, de finom, hű, de jó! - ujjongott a nyár.

- Hát igen, már ehető - mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét, tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. "Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam - gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között. - No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek" - villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán.

- Nini, cseresznye - dobta el a körtét kalapostul a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját.

- Nem oda Buda, a cseresznye még engem illet!

- Abizony már az enyém! - nyelvelt vissza nyár úrfi.

- Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tiéd, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! - markolta meg most már két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját.

- Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta!

- Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom.

- Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg.

- Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy.

- Nem vagyok szemtelen.

- Az vagy, ha mondom!

És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt.

A kislány meg is látta a pár szem cseresznyét. Erre a fiú már fönn volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman tovább ugrándoztak.

Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Nyár úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak.

- Hát akkor az esztend' ilyenkori viszontlátásra, fiam - mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt.

- Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! - kiáltott utána a nyár meghatódva. Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak. Igyekeznie kellett, nemsokára nyakán az aratás.

Mesék jelekről - virág: HAJDU NOÉMI: MESE A BOLDOG VIRÁGRÓL

A virág egy nagyvárosban nőtt, körülötte nem volt más, csak aszfaltozott autóutak és járda mindenütt. A dolga egyszerű volt:

minden reggel sorban kihajtogatta gyönyörű skarlátvörös szirmait és aztán csak állt ott egész nap és várta, hogy észrevegyék, megdicsérjék. Amikor a nap utolsó sugara is kihunyt a szemközti toronyház mögött, újra összecsukta a szirmokat és nyugovóra tért. Ez így ment már nap nap után és eddig még senkinek sem tűnt fel, hogy mit keres egy ilyen csodálatos virág a város kellős közepén, amikor a legközelebbi bokor is több utcányira volt innen többedmagával egy parkban. Eleinte a madarakat kezdte figyelni, elbűvölte őt a folyamatos jövés-menésük, mindig úton voltak és soha nem lehetett tudni, mikor bukkannak fel megint.

– Ó – gondolta – ez lehet ám az izgalmas élet! Bárcsak én is elmehetnék innen!

A madarak nem szenteltek neki sok figyelmet, mivel sem levele, sem virága nem vonzotta a számukra oly fontos rovarokat. Így tőlük dicséretet aztán hiába várt. Amikor ráunt tollas ismerőseire, az autókat vette szemügyre: megannyi színes, kerekeken guruló csoda, bár színeik nem vehették fel a versenyt a madarak pompájával. Nagy zajjal gurultak az úttesten, a sarkon néha megálltak és borzalmas rossz levegőt hagytak maguk után. A virág nem csodálkozott rajta, hogy nincsenek más virágok a közelében. És nagyon büszke volt rá, hogy kibírja ezt a büdöset.

– Én egy nagyon különleges virág vagyok – mondta az elhaladó járműveknek, de azok figyelemre sem méltatták.

Amikor ebből is elege lett, akkor fordult figyelme az emberek felé. Az emberek voltak a legkülönlegesebb és érthetetlenebb lények, akivel csak találkozott. Volt lábuk, mégis a legtöbben autóba szálltak, hogy elvigye őket egyik helyről a másikra. Akadtak néhányan, akik gyalog közlekedtek, de a kezükben tartott tárgyat bámulták járás közben, így csoda, hogy össze nem ütköztek a járdán. Mások meg sietősen haladtak, nem néztek se jobbra, se balra, azt sem vették volna észre, ha a virág hirtelen eléjük lép. Na, nem mintha tudott volna! A legjobban a gyerekeket szerette, mert ők kivétel nélkül mindig észrevették és boldog mosoly terült szét az arcukon, ahogy megpillantották az út szélén. Ilyenkor mutogattak, közelebb léptek, de a velük lévő felnőtt mindig sietősen arrébb ráncigálta őket és valami késésről morgott nekik. A virág örült, hogy felfigyeltek rá, ugyanakkor szomorú is volt, amiért nem csodálták elég ideig szépségét.

– Bebizonyíthatnám nekik, hogy én vagyok a legcsodálatosabb virág a földön! – kesergett magában.

Egyik reggel, ami amúgy is borúsan indult, hiszen a napnak sem akarózott előbújni a felhők mögül, egy babakocsi fékezett le mellette. Olyan kisfiúknak való, világoskék járgány volt, az oldalán autókkal és vonatokkal. Az anyuka hirtelen állt meg, mert ismerőssel találkozott és beszélgetésbe fogtak. A virág izgatottan várakozott, érezte, hogy különleges napja lesz. Először egy apró kéz jelent meg a babakocsi pereménél, majd álmos arcocska bukkant elő és nézett le a járdára. Az ott tipegő galamb keltette fel a figyelmét, aki hasztalan turkált egy papírzacskóban ennivaló után. A virág nyújtózkodott, ahogy csak bírt, hogy elterelje a kisfiú figyelmét az ostoba madárról. A gyerek kurjantott egyet, mire a galamb sértődötten abbahagyta a zörgést és odébbállt. Ki nem állhatta a gyerekeket.

A kisfiú végre észrevette a virágot, és arca széles mosolyra húzódott, kezeivel vágyakozva nyúlt felé. A virág magánkívül volt a gyönyörűségtől.

– Ez az! Végre eljött az én időm! – gondolta magában és kárpótolni látta a sok, végtelen hosszú napot, amit a járda szélén töltött arra várva, hogy valaki észrevegye csodás szépségét. Erről a napról álmodott azóta, amióta első piros szirmait kibontotta a poros nagyvárosban. Mit számítanak a madarak, az autók, de még a nagyra nőtt emberfélék is, amikor végre szakértőre lelt. A virág amennyire csak tudta, meghajlította lágy szárát, hogy hallja, mit mond a kisfiú.

– Adda! Adda! – ennyit hallott, ennek meg nem sok értelme volt. Épp elkezdett volna bánkódni az emberi természet megbízhatatlanságán, amikor a gyerek anyukája lehajolt hozzá és azt mondta:

– Milyen gyönyörű virág! Ezt szeretnéd? Tessék, hazavisszük és minden nap nézheted – ezzel odafordult a kisfiúhoz, kezében a letépett virággal, aki még ájultan is csak arra tudott gondolni:

– Megdicsértek! Végre megdicsértek! Én vagyok a legeslegboldogabb virág a világon!

Forrás: http://mesem.hu/2016/04/19/hajdu-noemi-mese-a-boldog-viragrol/