Volt egyszer egy király s annak három szép lánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, kérdezte a lányaitól:
– No, lányok, mit hozzak nektek a vásárról?
Azt mondta a legidősebb:
– Hozz nekem, édesapám, aranyruhát.
Azt mondta a középső:
– Nekem pedig ezüstruhát.
– Hát neked mit hozzak? – kérdezte a legkisebbiket.
– Nekem, édesapám – mondta a legkisebb királykisasszony –, szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot.
– Hm – csóválgatta fejét a király –, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, lányom.
Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb
lányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő
barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.
Búsult a
király, hogy éppen a legkedvesebb lányának nem teljesítheti a
kívánságát. „No – gondolta magában –, csak érjek haza, kihirdettetem az
országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő
barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig
úr lesz abból.”
Ahogy ezt éppen így elgondolná, nagyot zökken a
hintaja, s úgy megragad a sárban (mert nagy sár volt ám), hogy a paripák
meg sem tudtak mozdulni. Eleget rittyegtetett, pattogtatott,
káromkodott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha
odacövekelték volna őket.
Mérgelődött a király, de nagyon.
Hogyisne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy
lerúgják a csillagot az égről, s most ezt a könnyű hintót sem tudták
megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba. Szaladt is a falu népe
lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a
király hintaja. De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták
mozdítani a hintót.
Egyszer csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:
– Röf-röf-röf, felséges királyom, add nekem a legkisebb lányodat, s
egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.
Szeme–szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!
De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:
– Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz, neked adom a legkisebb lányomat.
A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé,
egyet lódított a keréken, s azzal – hopp! – csak úgy kirepült a kocsi a
sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a
királyt.
Ahogy hazaért a király, előszedte az aranyruhát,
ezüstruhát, s átaladta a két idősebb lányának. A legkisebb lánynak azt
mondta nagy búsan:
– Látod, látod, lányom, miért nem kívántál te
is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem
találtam az egész vásárban.
De még jó kereken ki sem mondhatta,
hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy
ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a
legkisebb lányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott
magával, bizonyosan azon akarja elvinni az ő legkedvesebb lányát.
Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:
– Röf-röf-röf, felséges királyom, eljöttem a lányodért. Röf-röf-röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.
„Megállj – gondolta magában a király –, majd küldök én neked lányt!”
Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztlányt szép aranyos ruhába, s
leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett
disznó! Felröfögött a királynak:
– Röf-röf-röf, felséges királyom, ez nem a te lányod!
Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak!
Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett
belé a palota, s azt mondta, inkább itt pusztul el menten, semhogy
disznónak legyen a felesége.
De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatás közt:
– Már hiába, édes lányom, neki ígértelek, menned kell.
Hanem közben megint gondolt egyet a király: felöltöztette a lányát
rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldte le. Hátha így majd nem tetszik a
disznónak.
No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta! A disznó,
mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy
örömében. Felkapta a lányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy
röfögéssel:
– Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam.
Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:
– Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.
De még csak akkor vette elő a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a
disznó megállt egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára
leültette.
– Röf-röf-röf, ez az én házam, királykisasszony!
Aztán megkínálta kukoricával:
– Röf-röf-röf, egyél, királykisasszony!
A királykisasszony csak sírt, sírt, míg az álom el nem nyomta.
– Röf-röf-röf – mondta a disznó –, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.
Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredett. Déli
harangszóra kinyitja a szemét, s hát – láss csodát! – majd megvakul a
szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredett
föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. És ahogy
kinyitotta a szemét, egy sereg lány szaladt az ágyhoz, és kérdezték nagy
szívességgel:
– Mit parancsol, felséges kisasszony?
Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak
ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán
bevezették a szomszéd szobába. Hát ott ül a terített asztalnál egy dali
szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti. És mondja
neki a dali szép ifjú:
– Ülj le ide bátran, szép
királykisasszony. Tied itten minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én
is, ha meg nem vetsz engem.
– Hát te ki vagy s mi vagy? – kérdezte a lány.
Mondta erre az ifjú:
– Majd elmondom neked, szépségem. Gyere most a kertbe.
Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát,
amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:
– Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!
– Ez a szóló szőlő! – mondta az ifjú.
Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.
– Látod, itt van a mosolygó alma – mondta az ifjú.
Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre–arra, s kérdi:
– Mi cseng olyan szépen?
– Nézd – mondja az ifjú –, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta!
Hej, édes istenem, örült a királykisasszony, azt sem tudta, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.
– Látod – mondta az ifjú –, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó
alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e mostan, leszel-e a
feleségem?
Nem kérette magát a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, és azt mondta:
– Itt maradok biz én, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el tőled.
Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz
tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az
maradjon, míg nem akad egy lány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát és
csengő barackot kíván.
Még aznap hírül adták a királykisasszony
apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg
csaptak is hét országra szóló lakodalmat.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
