minden reggel sorban kihajtogatta gyönyörű skarlátvörös szirmait és aztán csak állt ott egész nap és várta, hogy észrevegyék, megdicsérjék. Amikor a nap utolsó sugara is kihunyt a szemközti toronyház mögött, újra összecsukta a szirmokat és nyugovóra tért. Ez így ment már nap nap után és eddig még senkinek sem tűnt fel, hogy mit keres egy ilyen csodálatos virág a város kellős közepén, amikor a legközelebbi bokor is több utcányira volt innen többedmagával egy parkban. Eleinte a madarakat kezdte figyelni, elbűvölte őt a folyamatos jövés-menésük, mindig úton voltak és soha nem lehetett tudni, mikor bukkannak fel megint.
– Ó – gondolta – ez lehet ám az izgalmas élet! Bárcsak én is elmehetnék innen!
A madarak nem szenteltek neki sok figyelmet, mivel sem levele, sem virága nem vonzotta a számukra oly fontos rovarokat. Így tőlük dicséretet aztán hiába várt. Amikor ráunt tollas ismerőseire, az autókat vette szemügyre: megannyi színes, kerekeken guruló csoda, bár színeik nem vehették fel a versenyt a madarak pompájával. Nagy zajjal gurultak az úttesten, a sarkon néha megálltak és borzalmas rossz levegőt hagytak maguk után. A virág nem csodálkozott rajta, hogy nincsenek más virágok a közelében. És nagyon büszke volt rá, hogy kibírja ezt a büdöset.
– Én egy nagyon különleges virág vagyok – mondta az elhaladó járműveknek, de azok figyelemre sem méltatták.
Amikor ebből is elege lett, akkor fordult figyelme az emberek felé. Az emberek voltak a legkülönlegesebb és érthetetlenebb lények, akivel csak találkozott. Volt lábuk, mégis a legtöbben autóba szálltak, hogy elvigye őket egyik helyről a másikra. Akadtak néhányan, akik gyalog közlekedtek, de a kezükben tartott tárgyat bámulták járás közben, így csoda, hogy össze nem ütköztek a járdán. Mások meg sietősen haladtak, nem néztek se jobbra, se balra, azt sem vették volna észre, ha a virág hirtelen eléjük lép. Na, nem mintha tudott volna! A legjobban a gyerekeket szerette, mert ők kivétel nélkül mindig észrevették és boldog mosoly terült szét az arcukon, ahogy megpillantották az út szélén. Ilyenkor mutogattak, közelebb léptek, de a velük lévő felnőtt mindig sietősen arrébb ráncigálta őket és valami késésről morgott nekik. A virág örült, hogy felfigyeltek rá, ugyanakkor szomorú is volt, amiért nem csodálták elég ideig szépségét.
– Bebizonyíthatnám nekik, hogy én vagyok a legcsodálatosabb virág a földön! – kesergett magában.
Egyik reggel, ami amúgy is borúsan indult, hiszen a napnak sem akarózott előbújni a felhők mögül, egy babakocsi fékezett le mellette. Olyan kisfiúknak való, világoskék járgány volt, az oldalán autókkal és vonatokkal. Az anyuka hirtelen állt meg, mert ismerőssel találkozott és beszélgetésbe fogtak. A virág izgatottan várakozott, érezte, hogy különleges napja lesz. Először egy apró kéz jelent meg a babakocsi pereménél, majd álmos arcocska bukkant elő és nézett le a járdára. Az ott tipegő galamb keltette fel a figyelmét, aki hasztalan turkált egy papírzacskóban ennivaló után. A virág nyújtózkodott, ahogy csak bírt, hogy elterelje a kisfiú figyelmét az ostoba madárról. A gyerek kurjantott egyet, mire a galamb sértődötten abbahagyta a zörgést és odébbállt. Ki nem állhatta a gyerekeket.
A kisfiú végre észrevette a virágot, és arca széles mosolyra húzódott, kezeivel vágyakozva nyúlt felé. A virág magánkívül volt a gyönyörűségtől.
– Ez az! Végre eljött az én időm! – gondolta magában és kárpótolni látta a sok, végtelen hosszú napot, amit a járda szélén töltött arra várva, hogy valaki észrevegye csodás szépségét. Erről a napról álmodott azóta, amióta első piros szirmait kibontotta a poros nagyvárosban. Mit számítanak a madarak, az autók, de még a nagyra nőtt emberfélék is, amikor végre szakértőre lelt. A virág amennyire csak tudta, meghajlította lágy szárát, hogy hallja, mit mond a kisfiú.
– Adda! Adda! – ennyit hallott, ennek meg nem sok értelme volt. Épp elkezdett volna bánkódni az emberi természet megbízhatatlanságán, amikor a gyerek anyukája lehajolt hozzá és azt mondta:
– Milyen gyönyörű virág! Ezt szeretnéd? Tessék, hazavisszük és minden nap nézheted – ezzel odafordult a kisfiúhoz, kezében a letépett virággal, aki még ájultan is csak arra tudott gondolni:
– Megdicsértek! Végre megdicsértek! Én vagyok a legeslegboldogabb virág a világon!
