Tóth Ágnes: Tökös versike

Tök a fejem nagy és kerek,

Az egész kert rajtam nevet.

Apámra a tökre ütök,

De nem vagyok tökkelütött.

Nevethet e zöld csőcselék,

Leszek én még tökfőzelék.

Dénes György: Diószegi dió

Diószeg, Diószeg

Három fiú diót szed,
Egyik veri, másik eszi,
A harmadik nézegeti,
Feldobja, elkapja,
Tele már a kalapja.

Diószeg, Diószeg,
három suhanc diót szed,
mind a három összenevet,
kiszedik a dióbelet,
ide kukk, oda kukk,
összekoccan a foguk.

Verekedős-mese Hervay Gizella: Kobak könyve

Kobak épített egy robotot. Ha egyedül maradt, szembeült a géppel, és megkérdezte:
– Mit játsszunk?
A robot válaszolt:
– Játsszunk Ember ne mérgelődjöt.
Játszottak-játszottak, de hiába kezdték újból meg újból, mindig Kobak nyerte meg.

Megunták az Ember ne mérgelődjöt, megint megkérdezte Kobak:
– Mit játsszunk?
– Játsszuk azt, hogy aki szebb vonatot rajzol, az nyer. Rajzoltak, rajzoltak, hát megint Kobak nyerte meg a versenyt. Megint elkezdtek tanakodni:
– Mit játsszunk?
– Játsszunk vacsorásdit! Aki hamarabb megissza a tejet, az nyer – mondta Kobak, és harmadszorra is ő nyerte meg a versenyt. A robot megharagudott.
– Nem játszom többet veled – fordított hátat Kobaknak. – Építek egy kicsi robotot, azzal fogok versenyezni.
Úgy is tett. Épített egy kicsi robotot, szembeültette magával, és versenyezni kezdtek.
– Én csinálok egy nagyasztalt, te csinálj egy kisasztalt – mondta a nagyrobot a kicsinek. – Aki hamarabb megcsinálja, az nyer.
Nekiálltak, fúrtak-faragtak, egykettőre kész lett a nagyasztal, utána a kisasztal. A nagyrobot büszkén kihúzta magát:
– Én vagyok a győztes!
– Én is nyerni akarok! Én is nyerni akarok! – türelmetlenkedett a kicsi.
– Játsszuk azt, aki hamarább megeszik húsz szilvás gombócot, az nyer.
Nyeltek-nyeltek, hát a nagyrobot hamarább lenyelte a szilvás gombócot. Kigyúlt a jelzőlámpája.
– Kész, győzelem! – kiáltotta, s a kicsi szólni se tudott, mert még egyre nyelt.
– …tizennyolc… tizenkilenc… húsz – nyelt –, én is nyerni akarok!
Addig nyafogott, míg egyszer csak eszébe jutott valami.
– Játsszuk azt, hogy aki hamarabb elromlik, az nyer – kiáltott fel egyszerre boldogan. – Ezt a versenyt csakis én nyerhetem meg – gondolta.
Elkezdtek rohangálni a szobában eszeveszetten, nekimentek a bútoroknak, leestek, beverték magukat, oda se neki, egyre gyorsabban keringtek körbe-körbe, pofozkodtak, verekedtek – de egyik sem romlott el.
– Úgyis én romlok el hamarább – kiáltott a kisrobot, és belerohant a tükörbe. A tükör eltört, de neki semmi baja se lett.
– Én romlok el hamarabb – kurjantott a nagyrobot, és nekirohant az ablaknak. Az ablak eltört, de neki semmi baja se lett.
– Én, én! – sikoltozott a kisrobot, és teljes erejével belerohant a nagyrobotba.
Egyszerre romlottak el. Hirtelen elhallgattak, mozdulatlanokká merevültek. Kobak ebben a percben lépett be a szobába. Kisöpörte az üvegcserepeket, helyére tolta a bútorokat, megjavította a robotokat. A nagyot a nagyasztal mellé ültette, a kicsit a kisasztal mellé.
– Ugye én romlottam el hamarább! Ugye én romlottam el hamarább! – kezdtek veszekedni a robotok, ahogy felhúzta őket.
– Azért is én nyertem meg! Azért is én nyertem meg! – pofozkodtak, verekedtek tovább.
– Mást se tudtok, csak verekedni? Nagyon unalmasok vagytok – szólt rájuk Kobak, azzal sarkon fordult, otthagyta őket, és elment a pajtásai közé játszani.
A két robot leforrázva nézett egymásra.
– Játsszuk azt, hogy én csinálok egy nagyasztalt, te csinálsz egy kisasztalt, és aki hamarább kész, az nyer – kezdte a nagyrobot.
– Hogyisne, akkor te nyersz – torkolta le a kisrobot.
– Akkor játsszuk azt, hogy aki hamarabb lenyel húsz szilvás gombócot, az nyer – folytatta a nagyrobot.
– Hogyisne, akkor is te nyersz – legyintett a kisrobot. – Megmondom én, mit játsszunk! Azt fogjuk játszani, hogy aki hamarabb elromlik, az nyer.
És megint elkezdtek rohangálni a szobában eszeveszetten, oda se neki, egyre gyorsabban keringtek körbe-körbe. Megint nekiment a kisrobot a tükörnek, megint belerohant a nagyrobot az ablakba, megint nekirontott a kisrobot a nagyrobotnak teljes erejéből.
És megint egyszerre romlottak el.
És Kobak megint megjavította őket.
És megint veszekedni kezdtek.
És megint versenyezni kezdtek.
És megint elkezdtek rohangálni körbe-körbe.
És megint nekirontott a kisrobot a nagyrobotnak.
És megint egyszerre romlottak el…

Czeglédi Csilla: Dínó-vers

Kis dínó, nagy dínó,

Kisfiúknak ez való!

Ide süss, ez T-rex!

Ez most jó móka lesz,

Körbenyargaljuk a szobát,

Megmorogjuk anyát, apát!

Én leszek az ijesztő

Karmos-fogas rémisztő!

Anya, azért ne fuss messze,

Hadd másszak be az öledbe.

Már nem vagyok sárkánygyík,

Adhatsz nekem pár puszit.

Forrás: https://www.szivhezszolo.hu/dino-vers/

Testrészekről, érzékszervekről szóló mondókák

Mutogatós mondóka

A házat kiseperjük (haj)

A port letörölgetjük (homlok)

    A szőnyeget kirázzuk (fülek)
   Az ablakot becsukjuk (szem)
   A redőnyt lehúzzuk (szemhéj)
   A kulcson egyet csavarintunk.(orr)

Orrdörgölő

Én is pisze, (az orr megérintése)

te is pisze, (a másik orrának megérintése)
Gyere, pisze, 

vesszünk össze! (az orrok összedörgölése)

Mutogatós mondóka

Ezzel látok, meg ezzel is, (Egyik, majd a másik szemünket mutatjuk)
Ezzel hallok, meg ezzel is. (Egyik, majd a másik fülünket mutatjuk)
Ezzel érzek illatot, (Orrunkra mutatunk)
Ezzel mindent bekapok. (Szánkra mutatunk)
Ezzel fogok, (Kezünkkel úgy teszünk, mintha megfognánk valamit)
Ezzel járok, (Lábunkkal toporgunk)
Boldoggá csak ezzel válok. (Szívünkre mutatunk)

Kicsi orr...

Kicsi orr, kicsi száj,
Keretezi kerek áll,
Kupolája homlok.
Piros arc, piros nyár,
Áfonyakék szembogár,
A pillái lombok.

Itt a kezem...

Itt a kezem, jobb és bal,
összeütöm, megszólal.
Itt a kezem, bal és jobb,
Most kell vele tapsolnod!

Itt a szemem, itt a szám...

 Itt a szemem, itt a szám

Ez meg itt az orrocskám.

(mutatás szemre, szájra, orra)

Jobbra, balra két karom,

ha akarom, forgatom.

(jobb és bal kéz emelgetése, forgatása)

Két lábamon megállok,

Ha akarok, ugrálok.

(lábak ütögetése, ugrálás)

Bolondos mese

 (magyar népmese)

Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender. Az ember levágta a kendert, csinált belőle vásznat. Azután a vásznat elvitte befesteni. 

A kelmefestő egymás után mutogatta a színeket, az ember pedig így válaszolt: 

- Ne legyen sárga, mert azt nem kedvelem! Sem piros, mert azt nem szeretem! Sem barna, mert azt nem kívánom! Sem zöld, mert azt nem óhajtom! - sorolta, s maga sem tudta megmondani, mit akar. 

Erre a kelmefestõ így szólt: 

- Majd én befestem. Ám ne jöjjön érte hétfőn vagy szerdán, mert azt nem szeretem! Sem szombaton, sem vasárnap, mert azt nem kedvelem! Sem kedden, sem pénteken, mert azt nem kívánom! Sem csütörtökön, mert azt nem óhajtom! 

Gondolkozott, gondolkozott az ember akinek már nem volt szakálla kender, és csakhamar rájött, hogy sohasem mehet el a seszínű vászonér.

Forrás: https://docplayer.hu/107654689-Csanadi-imre-husvetos.html

Csanádi Imre: Húsvétos

Most virradtunk víg órára,
hímes húsvét hajnalára,
húsvét hajnalt köszönteni,
lányt az ágyból kiönteni.


Lányok, lányok, ugorjatok,
nehogy szégyent most valljatok;
meleg paplant lerúgnotok:
köszöntőt kell fogadnotok.


Isten ments, hogy dézsaszámra
kútvizet zúdítsunk lányra:
más szokásra kell már szokni –
illatszerrel locsolkodni.


Lányok, lányok, illatoztok,
de csak úgy, ha tojást hoztok.
Hímes tojást, néhány szép szót, –
dehogy várunk egyéb cécót!

Bartos Erika: Bogyó és Babóca sorozat: A hímestojások

Elérkezett a húsvét. A tulipánok már mind kinyíltak, a rét virágba borult. Pihe, a lepkelány, Lili, a rózsabogár, Ugri, a szöcskelány, és Szellő, a szitakötő összegyűltek Babóca házában, hogy húsvéti tojásokat fessenek.

– Hány tojást kell festenünk? – kérdezte Lili.

– Lássuk csak… Bogyó biztosan eljön holnap locsolkodni, de jönni fog Baltazár, Vendel és Döme is, és persze Gömbi, Alfonz és Csiga Csaba.

– Akkor hetet! Lássunk munkához!

Mindenki kiválasztott hét tojást, és hozzáláttak. Szebbnél szebb hímestojásokat festettek. Estére el is készültek.

– Szépek lettek! Biztosan örülni fognak holnap a fiúk – állapította meg Pihe. – Ideje hazaindulni! Holnap korán kelek, palacsintát fogok sütni, azzal várom majd a locsolóimat!

– Én pogácsát sütök – vágta rá Lili.

– Én pedig rétest – tette hozzá Babóca, és kikísérte a lányokat.

Másnap reggel minden lány korán ébredt. Pihe szaladt a konyhába, felkötötte a kötényét, és nekilátott, hogy kikeverje a palacsintatésztát. Lili is kötényt kötött, és máris gyúrni kezdte a pogácsákat. Babóca rétest nyújtott, Szellő piskótatekercset készített.

Ugri is izgatottan ébredt.

– A fiúk nem kelnek korán. Van még időm, hogy megsüssem az almás pitét! – és egy nagy kosár almát tett az asztalra.

De jaj! A kosár hirtelen megbillent, az almák kigurultak, és lesodorták az asztalról a hímestojásokkal teli tálat! A sok tojás mind összetört.

– Jaj, a hímestojások! Most mit csináljak? Mit adok a locsolóknak?

Kétségbeesve szaladt Babócához.

– Babóca! Összetört az összes hímestojásom! Mind a hét! Segíts!

– Nem érek rá, Ugri, süteményt sütök. De maradt két festetlen tojásom, ezt odaadom. Fesd ki gyorsan, készen leszel, mire megjönnek a fiúk.

Ugri elfogadta a két tojást, és szaladt Lilihez.

– Lili, darabokra törtek a tojásaim! Tudsz segíteni?

– Nem tudok, sülnek a pogácsáim. Fogd ezt a három tojást, még van időd kifesteni!

Ugri már öt tojással szaladt tovább.

– Pihe! Segíts! Újra kell festenem a tojásokat! Mind összetört!

– Mind összetört? Sajnálom, Ugri, de most nem mehetek veled, odaégne a palacsinta. Itt van ez a két festetlen tojás, neked adom.

Ugri szaladt tovább a hét tojással, amilyen gyorsan csak tudott. Már csak Szellő maradt hátra.

– Szellő! Baj van. Összetörtek a tegnap festett tojásaim. Kérlek, segíts, egyedül nem tudok hét tojást újrafesteni. Alig van már idő – panaszolta Ugri.

– Nem érek rá, most töltöm meg a piskótatekercseket. De hadd gondolkozzam egy kicsit! – mondta a szitakötő. – Tudom már, ki segíthet! Gyere utánam!

A szöcskelány Szellő nyomába eredt. Szaladtak az erdőn át, egészen a barlangig.

– A pók? A pók fog nekem segíteni? – csodálkozott Ugri, amikor végre megálltak. A következő pillanatban álmosan előbújt a barlangi pók.

– Kedves pók! Segítened kell! – kezdte Szellő. – Ugrinak összetörtek a tojásai, és most hét új tojást kell festenie! Nincs sok idő, mindjárt jönnek a fiúk locsolni.

– Nem bánom – dünnyögte a pók.

– Köszönöm, nagyon kedves vagy! – szipogta Ugri, és elköszönt Szellőtől. Felpattant a pók hátára, és már futottak is haza. Ugri ecsetet, festéket vett elő, és a pókkal együtt munkához látott. A pók egyszerre három tojást is ki tudott festeni!

– Készen vagyunk! – mondta boldogan Ugri. Megköszönte a pók segítségét, és elrendezte a tojásokat a tálon. Ebben a pillanatban már kopogtattak is az ajtón.

Ugri ajtót nyitott, és a hét fiú egyszerre belekezdett a locsolóversbe.

“Ezt a kislányt megöntözöm, a szép tojást megköszönöm.”

Mind a heten meglocsolták Ugrit. A szöcskelány büszkén nyújtotta feléjük a tálat, a fiúk pedig választottak egy-egy színes tojást.

– Süteményem sajnos nincs – szólt halkan Ugri, és elmesélte, mi történt.

– Emiatt ne aggódj! – nevettek a fiúk. – Babócánál rétest ettünk, Lilinél pogácsát, Pihénél palacsintát, Szellőnél pedig piskótát! Egy falat sem férne már a hasunkba!

Forrás: https://nlc.hu/baba/20140710/napi-mese-bogyo-es-baboca-tarsasjateka-a-himestojasok/

Marék Veronika: Boribon tojást fest

 

Jó reggelt álomszuszék! Ma van húsvét hétfő, a locsolás napja. Boribon álmosan kibotorkált a kertbe. Meglepem Annipannit, mindent meglocsolok.

- Sok a tennivalónk – szólt Annipanni. -de hát én már mindent meglocsoltam. – büszkélkedett Boribon. - Nem a kertet kell meglocsolni, hanem engem. – mosolygott Annipanni. - húsvét hétfőn a fiúk locsolják meg a lányokat kölnivel.

- Nézzétek, elő is készítettem az asztalt. Már csak a tojásokat kell megfesteni, mert ma jön Benedek, Barnabás, Bence, Bálint és Balázs, domonkos, Krisztián, Miki, Tomi és Iván.

- Én is szeretnék tojást festeni. – nyűgösködött éoribon. - Ehhez még kicsi vagy, te csak adogasd. – Hű, de szépek lesznek!

- Készen is vagyunk. – mondta Annipanni. - Megigazítom a hajamat, most már jöhetnek a locsolók.     - Nem vagyunk készen! – morgolódott Boribon, azzal elcsent egy tojást.

- Fogadjunk, hogy szebb tojást festek, mint Annipanni. Koromfekete lesz, fehér mintával. Boribon véletlenül egy nagy pacát ejtett a tojásra. - Jaj, most mit csináljak? Gyorsan eldugom valahová.

Ekkor megszólalt a csengő. Boribon szaladt ajtót nyitni. Bence érkezett, meg a kutyája Szuszi.

Bence elmondott egy verset: - Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam. El akart hervadni, szabad-e locsolni. - Szabad-szabad. – nevetett Annipanni.

Aztán leültették Bencét és megkínálták pogácsával, szörppel.

Annipanni adott neki egy hímestojást, aztán elbúcsúztak.

Alighogy elment, újra megszólalt a csengő. Sorra jöttek a fiúk. Ott járt Benedek, Barnabás, Bence, Bálint és Balázs, Domonkos, Krisztián, Miki, Tomi és Iván.

Végül Boribon is meglocsolta Annipannit. - Sajnos minden elfogyott. – szabadkozott Annipanni.           - Nincs több hímestojás, csak egy puszit adhatok neked.

- Most pedig etessük meg a cicát. - Hapci, merre vagy? – hívogatták. Nem válaszolt senki. Rémülten kutatták át az egész lakást.

Boribon bukkant rá a takaró alatt. - Mi a baj Hapci? Miért szomorkodsz? - Engem nem locsolt meg senki. – pityergett a cica. - Csak ez a baj? Mindjárt meglocsollak.

Boribon verset mondott, ahogy Bencétől hallotta, csak egy kicsit másképp: - Kék erdőben jártam, zöld ibolyát láttam, el akart szaladni, szabad-e locsolni? - Szabad-szabad. – futkározott vidáman Hapci.

- Kapsz cserébe hímestojást. Egy csizmában találtam. – mondta a cica. - Jajj, ez az én elrontott pacatojásom. – mérgelődött Boribon. - Elrontott??? Fordítsd csak meg! – mondta Hapci.

A fekete tojáson egy szép hófehér nyuszi díszelgett. - Hogy került ez oda? – értetlenkedett Boribon. - Ez volt a paca, csak szemet rajzoltam neki. - Ez lett a legszebb húsvéti tojás! – állapította meg Annipanni.

Mindnyájan elfáradtak. Annipanni és a cica olyan illatosak voltak, mint két csokor tavaszi virág. Boribon magához ölelte a pacatojást. - Szép nap volt ez a húsvét hétfő!

Forrás: http://misogakazimir.weebly.com/uploads/1/4/7/3/14732496/mar%C3%A9k_veronika_boribon_toj%C3%A1st_fest.pdf

Nagytakarítás a tóban

Napsütéses, meleg nyári nap volt. Két vidra vidáman fogócskázott a tóban. Csak úgy hasították a vizet

a játszadozó állatok.

— Kapj el! — kiáltott az egyik a társának.

Megfordult és a part felé siklott. Ekkor azonban elakadt és hiába próbálkozott továbbúszni, nem tudott.

Kétségbeesetten kapálódzott.

 — Mi történt veled? — kérdezte a társa.

 — Valami megfogott! — kiáltotta vissza a vidra. — Nem tudok kiszabadulni!  Akkor látták meg a vízben lebegő hálót, amelyben fennakadt.

 — Segíts már! — könyörgött a póruljárt a társának, de az nem volt elég erős ahhoz, hogy szétszakítsa

a hálót, és barátját kiszabadítsa fogságából.  

 — Egyedül nem tudok rajtad segíteni! — mondta.    

 — Megkeresem a hódokat és a vízipatkányokat. Azoknak erős fogaik vannak, szétrágják a hálót és szabad leszel. Rövid idő alatt sikerült is a mentőcsapatot összeszedni. Egyesült erővel láttak hozzá a háló szétrágásához.

Így a kis vidra hamarosan kiszabadult.

— Nem tudom,mi történhetett a tóval — mondta az egyik vízipatkány. — Korábban itt tavirózsák nyíltak, most meg tele van a víz mindenféle szeméttel. Vajon honnan került ide ez a sok hulladék?

— Valakik beledobálták! — válaszolt a pórul járt vidra.

Most megszólalt egy öreg hód: 

— Az emberekcsinálják ezt. Sokszor láttam már, hogy idejönnek az autóikkal, megállnak, mindenfélét

beledobálnak a vízbe, azután elmennek.

— Valamit tennünk kell ez ellen! — határozták el közösen.

— Lassan nem tudunk élni, játszani a vízben. Állandóan vigyázni kell, hogy valami meg ne sértsen bennünket, bele ne akadjunk valamibe, mint most a vidra barátunk!

— Nagyszerű ötlet! — ujjongott mindenki.

—  Rendezzünk nagytakarítást! Valamennyi vízi állatot összehívjuk és egyesült erővel a partra hordunk minden szemetet. Ha legközelebb erre jönnek az emberek és meglátják a szeméthalmot, talán elhordják innen.

— És ha visszadobálják? — kérdezte félénken egy víziegérke. Ezt azonban senki nem feltételezte. Máris nekiláttak, hogy összeszedjék a takarítócsapatot. Rövidesen együtt volt a társaság: a halak, a békák,  a vízisiklók, de még a vízibogarak is felsorakoztak.     

A szeméthegy gyorsan növekedett a parton. Volt ott rozsdás kerékpár, rossz autógumi, műanyagzsákok,

konzervdobozok, lyukas talpú cipők, tönkretett játékok, de még egy elromlott írógép is. Felsorolni sem lehet, mi minden hevert a tó mélyén!

— Most pedig reménykedjünk, hogy az emberek nem hagyják itt ezt a szeméthegyet! Különben hiába    dolgoztunk! — mondta az öreg hód. 

— Azt hiszem -— szólt az egyik vidra —, az ő szemüket is bántja majd ez a halom szemét. Hiszen pihenni jönnek ide, a gyerekeik játszani akarnak, s azt csak tiszta helyen lehet. Mit gondoltok gyerekek,vajon eltűnt a szeméthegy a víz mellől?

Forrás: Erika Scheuering: Kalandos állattörténetek (Egmont Pestalozzi Kiadó, 2000) 

    

 

Caillou, Minden csepp számít

Caillou, érdekes dolgokat tanul az oviban. Ma a vízről van szó.

 - A víz eső formájában hullik a földre – magyarázza az óvó néni. – Megitatja a növényeket, majd a folyókban, tavakban gyűlik össze. Aztán elpárolog, vagyis olyan lesz, mint a levegő. ekkor a magasba emelkedik, és a felhőkben gyűlik össze, hogy abból újra… 

- Essen az eső! – kiáltja Klementina.

 - Így van – helyesel az óvó néni. 

- Hű, de érdekes – szólal meg Caillou

 - Mire használjuk a vizet? – kérdi az óvó néni. 

- Megisszuk – válaszol Leó. 

- Fürdünk benne – teszi hozzá Klementina. 

- Fogat mosunk és mosogatunk vele - fűzi hozzá Caillou. 

- Igen. Mindennap sok vizet elhasználunk, de nagyon fontos, hogy vigyázzunk rá. Csak így juthat mindenkinek, akinek szüksége van vízre: az embereknek, az állatoknak és a növényeknek – magyarázza el az óvó néni. 

- De óvó néni! Hogy kell vigyázni a vízre? – kérdi Caillou. 

- Erről beszélgetünk majd hétfőn, de addig is gondolkodjatok rajta! 

Otthon Caillou apát a konyhában találja. 

- Apa, mit csinálsz? – kérdezi. 

- Megmosom a salátát a vacsorához – válaszolja apa. 

- Ne, apa, ne mosd meg! – kérleli Caillou. – Az óvó néni szerint vigyázni kell a vízre! 

Apa elmosolyodik: 

- Igazad van, nem szabad pazarolni, de a salátát meg kell mosni, mielőtt megesszük. Fürdéskor Caillou így szól: 

- Vigyázni akarok a vízre, ezért nem fogok többet fürdeni. 

Anya komolyan veszi Caillou kijelentését, és elmagyarázza: 

- Tudom, hogy jót akarsz, de fürdeni mindenkinek kell – és ezzel megnyitja a csapot. – Találj ki mást, amivel vizet spórolhatsz. 

- Rendben – egyezik bele Caillou morcosan. – Ez nem is olyan könnyű feladat! - Mi lenne, ha nem mosnék többet fogat? – töpreng Caillou. Aztán más ötlete támad: 

- Ha fürdéshez nem töltjük tele a kádat, és fogmosás közben elzárjuk a csapot, azzal is kevesebb víz fogy. Caillou ránéz a csapra:

 - Anya, csöpög a csap! - Igazad van, meg fogjuk javíttatni. Ezzel sok vizet spórolhatunk. 

Caillou kételkedik: - Ez csak néhány icipici vízcsepp. 

- Sok kicsi sokra megy! Minden csepp számít – mondja anya. 

– Van egy ötletem! 

Anya egy kisvödröt tesz a csap alá. - Hagyjuk itt a vödröt éjszakára, és holnapra kiderül, hogy mennyi vizet pazarol egy csöpögő csap. Ez egy kísérlet! 

- Jó – feleli izgatottan Caillou.- talán most sikerül vigyázni a vízre. 

Másnap reggel Caillou a fürdőszobába szalad, hogy megnézze, mennyi víz gyűlt össze. 

- Anya, tele van a vödör! - És ez nem minden! Már kétszer megtelt, és mindkétszer átöntöttem ebbe a nagy vödörbe! Ez a víz mind lement volna a lefolyóba – teszi hozzá anya. 

- Milyen sok víz! – kiált fel meglepetten Caillou. – Lehet, hogy a többi csap is csöpög! Megnézem! Délután Caillou kinéz az ablakon. Felhős az ég, csepereg az eső. Eszébe jut a csöpögő csap, és befut a konyhába. A szekrény aljából lábosokat és serpenyőket vesz elő, amennyit csak elbír. 

- Mire készülsz, Caillou? – kérdi apa. 

- Vizet gyűjtök! 

Anya és apa az ablakon át figyeli, ahogy Caillou gondosan elhelyezi az edényeket a kertben. 

- Ez aztán okos ötlet! – dicséri meg anya. Caillou egy vízzel teli vödröt hoz anyának. - Ennyi víz elég lesz, hogy megöntözzük a virágokat, és még a padlót is fel tudjuk vele mosni – mondja anya. - Tudjátok mit? Az edények helyett használjunk hordót, és gyűjtsük abba az esővizet! – javasolja apa. Az oviban Caillou elmondja a többieknek, hogy mit talált ki a hétvégén. Még egy képet is rajzolt: - Apa vett egy ilyen hordót – meséli büszkén-, kiraktuk a hátsó kertbe, és legközelebb, ha esik az eső, ebben gyűlik össze az esővíz. 

- Ragyogó ötlet! – mondta az óvó néni. - Caillou büszke rá, hogy vigyáz a vízre. Tudja, hogy minden csepp számít!

Bálint Ágnes: Az esőcsepp látogatóba megy

Petike az ablakpárkányon üldögélt, és nézte, hogyan futnak lefelé az esőcseppek az ablaküvegen. Mikor az eső elállt, kinyitotta az ablakot, hogy világosabb legyen, és játszani kezdett az építőkockákkal. Egyszerre csak úgy tűnt neki, mintha valaki járkálna az ablak alatt. Léptei nagyokat cuppantak, és nem jött közelebb, és nem ment távolabb, mindig csak egy helyben lépegetett az ablak alatt.
„Ki lehet ez? - töprengett Petike.
- Nos, akárki, cipői már bizonyára átnedvesedtek az ablak alatti tócsában. Talán a szobába akar bejönni, de nem mer szólni. No, majd kiáltok neki!"
És jó hangosan kiáltotta:
-Mért ácsorogsz odakint a vizes utcán? Gyere be inkább a szobába!
Odakint megszólalt egy félénk hangocska:
- Szívesen bemennék, de akkor nyújtsd ki, kérlek, kezedet az ablakon, hogy beleugorhassak!
„Furcsa vendég! - gondolta Petike megütközve. - A háztetőről akar a tenyerembe ugrani? Igazán kíváncsi vagyok rá. Csak ne lenne túl nagy és túl nehéz." Kinyújtotta kezét az ablakon, és izgatottan várta, ki ugrik bele.
- Most! - mondta valaki fent, az esőcsatorna peremén.
És egy gyönyörű szép, csillogó esőcsepp ugrott Peti tenyerébe.
- Ej, de szép - vagy! - kiáltott a kisfiú örvendezve. Mint egy nagy, gömbölyű gyémánt!
Letépett egy szirmot a vázában illatozó vörös rózsáról, és óvatosan rácsúsztatta az esőcseppet. Azután villanyt gyújtott. Most szikrázott ám csak az esőcsepp igazán!
-Köszönöm, hogy behívtál – mondta az esőcsepp.
- Még sohasem jártam szobában. Nagyon szép itt minden, sokkal szebb, mint az esőcsatorna peremén. És mennyi játék! No, lesz mit mesélnem, ha megint együtt leszek testvéreimmel.
- Mesélj valamit nekem is - kérlelte a fiúcska.
Az esőcsepp elgondolkozott, majd kisvártatva megszólalt:
- Én csak arról tudok mesélni, ami valaha visszatükröződött bennem. Tudnék például beszélni mohos faláról annak a kútnak, amelyben sokáig éltem millió és millió testvérkémmel együtt. Mi voltunk a kút vize. Egy nap két kislány merített belőlünk két vödörre valót. Egyik vödör vízzel megöntözték a virágokat, a másik vödör vízzel – abban voltam én is – felmosták a konyha kövét. Meg kell mondanom, ez végtelenül bosszantott. Jobb lett volna a másik vödörbe kerülni! – gondoltam magamban.
Most egy rózsa illatos kelyhében üldögélhetnék a szivárvány minden színében ragyogva. Ehelyett porral és piszokkal keveredtem össze.
„Örül majd édesanya, ha hazajön a munkából!" – mondta a nagyobbik leányka, és kiöntötte a piszkos vizet a szemétre.
- Én egy összekunkorodott krumplihéjra cseppentem. Rosszkedvűen üldögéltem ott, feketén, mint egy szurokcsepp. Még a jó meleg napsugárnak sem tudtam örülni. Pedig a napsugár hevétől egészen könnyű kis pára lettem, s ami piszok előbb még hozzám tapadt, ott maradt a krumplihéjon, én meg boldogan felrepültem a kéklő magasokba. Nem repültem ám egyedül! Millió és millió testvérkém lebegett pára alakjában a föld felett. Ott találkoztam azokkal is, akik a másik vödör vízben voltak.
„Milyen szép fehérre mostátok a konyha kövét! – kiáltozták.
- Mi csak ott ültünkés irigykedtünk!"
Egy darabig ide-oda repültünk a város felett. Egyszer csak hideg szél kerekedett. A hidegtől mind valamennyien újra vízcseppé változtunk, és hullottunk lefelé, olyan sebesen, hogy az emberek mind fedél alá menekültek előlünk. Én idepottyantam a háztetőre. Társaim már mind lecseppentek a tócsába az ablak alá.
- Én meg azt hittem, járkál valaki az ablak alatt! – kuncogott Petike.
- Holnap, ha kisüt a nap, megint felrepülünk a magasba! – ábrándozott az esőcsepp.
- Most már tapasztaltabb vagyok, és ha majd újból esőcseppé változom, talán sikerül egy kertre vagy szántóföldre hullanom. Beszéltem olyanokkal, akik már áztattak száraz földet, tikkadt növényeket. Azt mondják, esőcsepp számára nincs nagyobb boldogság, mint érezni az újjáéledő növények illatát.
Másnap az esőcsepp elpárolgott. Úgy látszik, találkozott testvéreivel, mert dél felé az égen megjelent egy bodros kis bárányfelhő. Peti mutatta is pajtásainak:
- Nézzétek, ott repül barátom, az esőcsepp!
És a kisfiúk vidáman integettek a kerek felhőnek.

Marék Veronika - Boribon és a hét lufi

Boribon bánatosan nézi a felhős eget.

- Esőre áll az idő. Milyen szomorú nap van ma!

Hirtelen Annipanni toppan elébe,ó.

- Szervusz, Boribon! Téged kereslek, mert ajándékot hoztam neked: hét színes lufit. Tessék.

Boribon ámul-bámul örömében. Csodálatosan szép a piros, a narancssárga, a sárga, a zöld, a világos- és a sötétkék, no meg a lila.

Elindul, hogy megmutassa a lufikat a barátainak. Először a kutyához megy.

- Idenézz, mennyi lufim van!

Csakhogy az egyik lufi beleakad a kerítésbe és BUMM, kipukkad.

- Sebaj - gondolja Boribon - sok van még!

Elsétál a sünihez.

- Idenézz, mennyi lufim van!

Igen ám, de két lufi beleakad a vadrózsa tüskéjébe és BUMM, mind a kettő kipukkad.

- Sebaj - gondolja Boribon - maradt elég.

Elballag a békához.

- Idenézz, mennyi lufim van!

De nem néz a lába elé! Megbotlik, hasra esik és BUMM, BUMM, BUMM, most egyszerre három lufi pukkad ki.

Boribon elszontyolodik.

- Már csak egyetlen egy lufim van. Jó, hogy éppen ez a szép piros maradt meg. Erre nagyon fogok vigyázni.

Boldogan sétál a piros lufival. Nagyon vigyáz rá. Találkozik a nyúllal.

- Ó, de szép lufid van! - sóhajt a nyúl. - Mindig ilyenről álmodtam. Nekem még sose volt lufim.

Boribon megsajnálja a nyulat.

- Tudod mit? Neked adom. Tessék, itt van. - A nyúl boldogan ugrál haza a piros lufival. Boribon hosszan néz utána. Azután hazamegy.

- Mi újság? - kérdezi Annipanni. - Hol vannak a lufik?

- Elfogytak - feleli Boribon.

- Sajnos, a lufik hamar elfogynak - mondja Annipanni.

Boribon bánatosan kuporog az esernyő alatt.

- Egy lufim sincs, és még az eső is megeredt! Mégiscsak szomorú ez a mai nap!

Amikor végre eláll az eső, Annipanni az égre mutat: - Nézd Boribon! A lufik elfogytak, de a hét szín ott ragyog a szivárvány színeiben. Ott a piros, a narancssárga, a sárga, a zöld, a világos- és a sötétkék, no meg a lila. Látod?

- Látom! - kiáltja álmélkodva Boribon. - Mégiscsak szép lett ez a mai nap!

Forrás: http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&pid=98468&n=taltos1

Mesék jelekről - papírsárkány: Bartos Erika: A papírsárkány

 

Bogyó, a csigafiú, még aludt, amikor Babóca, a katicakislány bekopogott az ablakán.

- Jó reggelt, Bogyó! Gyere, csináljunk papírsárkányt!

Babóca megrajzolta, Bogyó pedig kivágta a papírsárkányt. Aztán színes szalagokkal feldíszítették. Végül hosszú kötelet kötöttek a papírsárkányra. 

- Próbáljuk ki! - mondta Babóca. Kézenfogva elindultak, hogy megröptessék a sárkányt.

De hiába dobták fel újra és újra a papírsárkány mindig visszazuhant. 

Felmászom a fára és megpróbálom onnan, hátha felrepül! - mondta Babóca, de a papírsárkány most is lezuhant a földre.

Hirtelen feltámadt a szél. Nagy erővel magával sodorta a sárkányt, és vele együtt Babócát is. 

- Bogyóóó, segíííts!

Bogyó felmászott a fára és elkapta Babóca lábát, de nem tudta visszahúzni a papírsárkányt. Így már ketten repültek tovább. 

Arra repült Baltazár, a méhecske. Elkapta Bogyó lábát, de neki sem sikerült visszahúzni a papírsárkányt. Így már hárman repültek tovább. 

Egy fenyőfa tetején üldögélt Döme, a krumplibogár. Elkapta Baltazár lábát - így már négyen repültek tovább. 

- Ugri, segíííts! - kiabált le Baltazár az arra sétáló szöcskekislánynak.

Ugri elkapta Döme lábát - így már öten repültek tovább. A szél egyre erősebben fújt.

Arra szállt Pihe, a lepkekislány. Elkapta Ugri lábát - így már hatan repültek tovább. Vendel, a szarvasbogár és Szellő, a  szitakötő ijedten nézett utánuk. 

- Jaj, az erdő felé fújja a sárkányt a szél!

A papírsárkány belegabalyodott egy fenyőfa csúcsába, ők pedig mindnyájan a fák tetejére estek.

Aztán elállt a szélvihar, és kisütött a nap. Bogyó aggódva nézett a katicára.

- Babóca, én nem tudok repülni! Hogy jutok le innen?

- Ne aggódj, Bogyó! Majd csak kitalálunk valamit!

- Már ki is találtuk! - kiáltotta Vendel. Gyere, Bogyó! Ugorj bele a ponyvába! Ne félj, nem ütöd meg magad!

Amint Bogyó belehuppant a ponyvába, rögtön vissza is pattant, és újra a magasba repült. 

- Nézzétek, ez nagyon jó! 

- Próbáljuk ki mi is! - kiáltották a többiek.

Késő estig ugrándoztak fel-le a ponyván.

Éjjel, amikor az erdő lakói már mind aludtak a szél újra feltámadt, és elvitte magával a papírsárkányt. 

Forrás: Bartos Erika: Bogyó és babóca a levegőben c. könyv

Mesék jelekről - cseresznye: Kányádi Sándor : Két szem cseresznye

Történt egyszer, éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár, összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú meg egy kislány, talán össze is verekednek.

Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám, testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken-völgyeken, dombokon, lankákon s véget nem érő, kalászringató síkságokon.

Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből.

Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra.

- Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom - mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatába ösvényt verve, a kertek felé közeledtek.

- Hogyne, hogyne, hát persze! - bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek.

Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy már a nyár csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott.

A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott és simogatta a kalászokat.

Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett.

- Fiatalság hálátlanság - mormogta már csak inkább magának.

A nyár persze erre is bólintott.

Sóhajtott egy nagyot a tavasz.

- Úgy bizony! - füttyentette el magát a kölyöknyár, mert éppen egy szarka röpült el nagy csörögve a fejük fölött.

- Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék - mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellé kuporodott, de a szeme fönn az ágak hegyén járt.

- Rázintsd már meg azt az alsó ágat - enyhült meg bölcsen a tavasz -, hadd lássuk, megérett-e már. Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod.

Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, s rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte.

- Elég, elég! Nem kell mindent egyszerre fölfalni! - fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek.

Az öreg tavasz ettől megenyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig a térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal.

- Hű, de finom, hű, de jó! - ujjongott a nyár.

- Hát igen, már ehető - mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét, tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. "Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam - gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között. - No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek" - villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán.

- Nini, cseresznye - dobta el a körtét kalapostul a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját.

- Nem oda Buda, a cseresznye még engem illet!

- Abizony már az enyém! - nyelvelt vissza nyár úrfi.

- Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tiéd, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! - markolta meg most már két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját.

- Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta!

- Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom.

- Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg.

- Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy.

- Nem vagyok szemtelen.

- Az vagy, ha mondom!

És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt.

A kislány meg is látta a pár szem cseresznyét. Erre a fiú már fönn volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman tovább ugrándoztak.

Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Nyár úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak.

- Hát akkor az esztend' ilyenkori viszontlátásra, fiam - mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt.

- Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! - kiáltott utána a nyár meghatódva. Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak. Igyekeznie kellett, nemsokára nyakán az aratás.

Mesék jelekről - virág: HAJDU NOÉMI: MESE A BOLDOG VIRÁGRÓL

A virág egy nagyvárosban nőtt, körülötte nem volt más, csak aszfaltozott autóutak és járda mindenütt. A dolga egyszerű volt:

minden reggel sorban kihajtogatta gyönyörű skarlátvörös szirmait és aztán csak állt ott egész nap és várta, hogy észrevegyék, megdicsérjék. Amikor a nap utolsó sugara is kihunyt a szemközti toronyház mögött, újra összecsukta a szirmokat és nyugovóra tért. Ez így ment már nap nap után és eddig még senkinek sem tűnt fel, hogy mit keres egy ilyen csodálatos virág a város kellős közepén, amikor a legközelebbi bokor is több utcányira volt innen többedmagával egy parkban. Eleinte a madarakat kezdte figyelni, elbűvölte őt a folyamatos jövés-menésük, mindig úton voltak és soha nem lehetett tudni, mikor bukkannak fel megint.

– Ó – gondolta – ez lehet ám az izgalmas élet! Bárcsak én is elmehetnék innen!

A madarak nem szenteltek neki sok figyelmet, mivel sem levele, sem virága nem vonzotta a számukra oly fontos rovarokat. Így tőlük dicséretet aztán hiába várt. Amikor ráunt tollas ismerőseire, az autókat vette szemügyre: megannyi színes, kerekeken guruló csoda, bár színeik nem vehették fel a versenyt a madarak pompájával. Nagy zajjal gurultak az úttesten, a sarkon néha megálltak és borzalmas rossz levegőt hagytak maguk után. A virág nem csodálkozott rajta, hogy nincsenek más virágok a közelében. És nagyon büszke volt rá, hogy kibírja ezt a büdöset.

– Én egy nagyon különleges virág vagyok – mondta az elhaladó járműveknek, de azok figyelemre sem méltatták.

Amikor ebből is elege lett, akkor fordult figyelme az emberek felé. Az emberek voltak a legkülönlegesebb és érthetetlenebb lények, akivel csak találkozott. Volt lábuk, mégis a legtöbben autóba szálltak, hogy elvigye őket egyik helyről a másikra. Akadtak néhányan, akik gyalog közlekedtek, de a kezükben tartott tárgyat bámulták járás közben, így csoda, hogy össze nem ütköztek a járdán. Mások meg sietősen haladtak, nem néztek se jobbra, se balra, azt sem vették volna észre, ha a virág hirtelen eléjük lép. Na, nem mintha tudott volna! A legjobban a gyerekeket szerette, mert ők kivétel nélkül mindig észrevették és boldog mosoly terült szét az arcukon, ahogy megpillantották az út szélén. Ilyenkor mutogattak, közelebb léptek, de a velük lévő felnőtt mindig sietősen arrébb ráncigálta őket és valami késésről morgott nekik. A virág örült, hogy felfigyeltek rá, ugyanakkor szomorú is volt, amiért nem csodálták elég ideig szépségét.

– Bebizonyíthatnám nekik, hogy én vagyok a legcsodálatosabb virág a földön! – kesergett magában.

Egyik reggel, ami amúgy is borúsan indult, hiszen a napnak sem akarózott előbújni a felhők mögül, egy babakocsi fékezett le mellette. Olyan kisfiúknak való, világoskék járgány volt, az oldalán autókkal és vonatokkal. Az anyuka hirtelen állt meg, mert ismerőssel találkozott és beszélgetésbe fogtak. A virág izgatottan várakozott, érezte, hogy különleges napja lesz. Először egy apró kéz jelent meg a babakocsi pereménél, majd álmos arcocska bukkant elő és nézett le a járdára. Az ott tipegő galamb keltette fel a figyelmét, aki hasztalan turkált egy papírzacskóban ennivaló után. A virág nyújtózkodott, ahogy csak bírt, hogy elterelje a kisfiú figyelmét az ostoba madárról. A gyerek kurjantott egyet, mire a galamb sértődötten abbahagyta a zörgést és odébbállt. Ki nem állhatta a gyerekeket.

A kisfiú végre észrevette a virágot, és arca széles mosolyra húzódott, kezeivel vágyakozva nyúlt felé. A virág magánkívül volt a gyönyörűségtől.

– Ez az! Végre eljött az én időm! – gondolta magában és kárpótolni látta a sok, végtelen hosszú napot, amit a járda szélén töltött arra várva, hogy valaki észrevegye csodás szépségét. Erről a napról álmodott azóta, amióta első piros szirmait kibontotta a poros nagyvárosban. Mit számítanak a madarak, az autók, de még a nagyra nőtt emberfélék is, amikor végre szakértőre lelt. A virág amennyire csak tudta, meghajlította lágy szárát, hogy hallja, mit mond a kisfiú.

– Adda! Adda! – ennyit hallott, ennek meg nem sok értelme volt. Épp elkezdett volna bánkódni az emberi természet megbízhatatlanságán, amikor a gyerek anyukája lehajolt hozzá és azt mondta:

– Milyen gyönyörű virág! Ezt szeretnéd? Tessék, hazavisszük és minden nap nézheted – ezzel odafordult a kisfiúhoz, kezében a letépett virággal, aki még ájultan is csak arra tudott gondolni:

– Megdicsértek! Végre megdicsértek! Én vagyok a legeslegboldogabb virág a világon!

Forrás: http://mesem.hu/2016/04/19/hajdu-noemi-mese-a-boldog-viragrol/

Mesék jelekről - tulipán: A tulipánná változott királyfi

Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az apjának:

– Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem találom a legszebb lányt a világon.

-Menj, édes fiam – mondta az apja -, és járj szerencsével.

Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadított a varjút, az meg így szólt hozzá:

-Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább. Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:

-Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg, meg éhes is; a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így szólt hozzá:

-Tépd ki két hajszálamat, s ha valamikor bajban leszel, ereszd csak szélnek, nyomban ott leszek és segítek rajtad.

Ment tovább a királyfi, harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép leánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg.

“No, ezt én megpróbálom” – gondolta a királyfi. El is ment a királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy bújjon el háromszor; ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja meg, hát a felesége lesz.

No, a királyfi levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül, fölvitték egy magas hegy tetejére. De a királylány egyenesen oda ment, meg is taláta, ki is nevette a királyfit.

Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalamas hal, annak a hasába bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a halat meg a királyfit is, és még ki is nevette.

Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember, megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember a kalapja mellé tűzte. Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette, hogy ő bizony nem találja.

Akkor a szépséges lány elé állt az öregember, a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány még meg is csókolta a virágot, s az nyomban újra királyfi lett.

-Te az enyém, én a tiéd – mondta a királylány, s mindjárt meg is tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a falujába a világ legszebb lányát.

Várfalvy Emőke: Sünlakás

Jön a hideg, jön a tél,
sünicsalád mendegél,
levélkupac, farakás,
az lesz ám a jó lakás,
benne moha párna,
szép a süni álma.

Forrás:

https://avarfalvimesek.blog.hu/2018/11/10/rovid_sunis_versek)

https://www.hellovidek.hu/kert/2020/11/02/felre-a-vasvillaval-nem-vart-latogato-bujhat-meg-az-avarban

Ludak a szőlőben

Mikor egyszer a ludak a szőlőbe mentek, egy sánta közülük az ároktól nem tudott bejutni. Fel-alá járkál az árok mentén, s azt kiabálja:

- Kata te, Kata te, hol mentetek be?

De jön ám a csősz, s megostorozza a ludakat. Akkor a sánta szárnyra kel, s azt kiabálja a többihez:

- Tudtam, hogy így jártok!

- Tudtam, hogy így jártok!

Forrás: http://regimesek.blogspot.com/2014/05/a-ludak-szoloben.html

Weil-Jákob Márta: Őszi mondóka

Zizzen, libben, toporog az ősz,

csosszan, csisszen, vacakol a csősz.
Pakkot, makkot varázsol az ősz,
szőlőt, szilvát őrizget a csősz.
Zizzen, libben, toporog a csősz,
csosszan, csisszen, vacakol az ősz.

Forrás: www.poet.hu

Zeneszerző, ének, furulya: Juhász Katalin Zeneszerző, hangszerelés: @Margit Laci

https://www.youtube.com/watch?v=mufqMIoMODo

Hurrá! Kicsi vagyok!

Lili, a kis katica duzzogva lóbálta a lábát egy pipacslevélen üldögélve.

- Utálom, hogy ilyen kicsi vagyok, még egy virágszirom is óriás hozzám képest! Ó, ha na­gyobbra nőttem volna! Mint például egy lódarázs vagy mondjuk..., mint egy lepke... - mo­tyogta magában, és elindult, hogy átsétáljon a levél másik szélére. - Ha nagyobb lennék, ugrálhatnék a tavirózsák levelein, mint a békák. Gyűjthetnék makkot, mint a mókusok, vagy kereshetnék fűbe rejtett kukoricacsöveket, mint a tehenek.

Ki tudja, meddig álmodozott volna még így, ha hirtelen egy kövér esőcsepp szét nem fröccsen a szárnyacskáin.

Ekkor a katica fürgén felszaladt a virág szárán, és bebújt egy pipacsszirom alá. Onnan lesett kifelé. A mezőn a lovak és a tehenek fejüket lehajtva várták, hogy elálljon az eső. A juhok vastag gyapja mint a szivacs szívta magába a vizet. A madarak pedig egymással veszekedve, civakodva próbáltak menedéket találni a lombok között.

- Nincs könnyű dolgotok! - látta be Lili, amikor észrevette őket. Amikor az eső elállt, előbújt a nap, és szivárvány ívelt át az égen. Lili kimászott a szirom

oltalmából, és újra a levél közepére telepedett, onnan szemlélte a mező életét. De nem sokáig nézelődhetett! Egy éhes madár, aki eddig a falevelek közt lapult, éppen feléje tartott.

- Jaj nekem, azonnal el kell bújnom, különben elcsíp! - rémült meg Lili, és egykettőre visszakúszott a pipacs tányérjába.

A kismadár, mivel nem látta, hová rejtőzött, tovább repült.

- Végre biztonságban vagyok! - sóhajtott a katica. - Lehet, hogy nem is baj, hogy nem nőttem nagyobbra? Igaz, hogy csöppnyi vagyok, de nem ázom el, ha esik az eső, nem leszek sáros, mint a tehenek, és a szár­nyaimat sem kell naphosszat vizesen cipelnem. Nem kell búvó­helyért harcolnom másokkal, hiszen kicsi vagyok, kis helyen el­férek. Ha ügyes vagyok, madárreggeli sem lesz belőlem. A virág- kehelyben bármikor könnyen elbújhatok. Úgy döntöttem: kicsi akarok maradni! 

Hurrá! Kicsi vagyok! - nevetett han­gosan, majd elégedetten belekortyolt egy csepp esővízbe, amit a pipacs közepén talált.

Margo Fallis meséje nyomán

Forrás: https://szulovilag.hu/mesesarok/mese/szv_1410_mese_hurra_kicsi_vagyok.jpg

Orgoványi Anikó: Dodó a bogáróvodában

Dodó, a kis bodobács
ősztől immár óvodás!

Anyukája kíséri,
biztatgatja, dicséri.

Ügyes vagy már, nagyfiú,
félre sírás, félre bú!

Az óvó néni vár már rád,
s egy szép, színes, új világ!

Sok-sok játék, nézz oda,
kisautó és trombita!

Izgalmas az óvoda!
Sok kis bogár jár oda!

A hétpettyes katica,
a hőscincér kisfia,

a tücsök kislánya,
a hegedűt cincálja!

Az énekes kabóca,
skálázik hat óta.

 
A színpompás nünüke,
ő még kis ügyetlenke!

Játszanak és zenélnek,
kacagnak és mesélnek.

Nem sír már a kis Dodó,
óvodásnak lenni jó!

Mesék jelekről - fa: Az almafácska meséje

Freiwillig meséje nyomán

Szép, meleg őszi reggel volt. Az egérke most ébredt és álmosan dörzsölte a szemecskéjét:

- Ejnye, ejnye, mi piroslik ottan? Megyek megnézem.

A tisztás szélén érett alma hevert a fűben. Az egérke, a borz és a nyuszi hármasban eszegették. Finom volt, mézédes! El is fogyott hamar! A kakukk meg a szarka fölkapták a csutkát. Mind a kettő magának akarta megkaparintani. Addig cibálták, addig ráncigálták, míg elpottyantották. 

- Úgy kell nektek, miért veszekedtek! - mondták az állatok.

A bölcs harkály fogta az egyik apró almamagot és elültette a földbe. 

- Ebből hamarosan szép almafácska sarjad, meglátjátok, és csupa édes, piros alma terem majd rajta! 

- Kár, kár! Nem lesz abból semmi. - károgták irigyen a varjak.

De az állatok rájuk se hederítettek. A harkály tanácsára szorgalmasan öntözgették a magocskát. Virágkehelyben, gomba kalapjában, mákgubóban, gesztenyehéjban hordták a patakról a vizet.  A magocska kihajtott. Először csak egy-két levélke nőtt rajta, aztán hamarosan jött a többi is. Az állatok boldogan körültáncolták. Évről évre növekedett, lombosodott. Tavaszra virágos ruhába öltözött.  Munkához láttak a méhecskék. Körüldöngicsélték, beporozták a virágokat. A virágszirmok lehullottak, a virágok helyén almácskák gömbölyödtek. Az erdő madarai felváltva örködtek az ágakon. Végre megértek az almák, le is hullottak, de bizony zöldek voltak és savanyúak!

- Kár, kár! Megmonduk mi, hogy nem lesz ebből semmi jó - károgták a varjak. 

Az erdő népe tanácskozásra gyűlt össze. 

- Mit tegyünk, hogy a fácskán éppen olyan édes, piros gyümölcsök teremjenek, mnt az az alma volt, amelynek a magját elültettük?

A mókus megkérdezte az erdei forrást, a kakukk a napot -, de egyik sem tudott válaszolni. A harkály, aki a legbölcsebb volt közöttük, azt tanácsolta, hogy kérdezzék meg a gyümölcskertészeket. Azok biztosan ismerik a titkot!

A gyümölcsösben egy csapat gyerek foglalatoskodott. Hófehérre meszelték a gyümölcsfák törzsét, hogy a férgek, bogarak kárt ne tegyenek bennük. 

A nyuszi odasentenkedett az egyik kisfiúhoz. Addig ugra-bugrált előtte, míg magával csalogatta az erdőbe. Az állatok elpanaszolták, hogy a fácska ehetetlen, savanyú gyümölcsöt terem.

- Tavasszal eljövök a pajtásaimmal, meg fogjuk gyógyítani a fácskátokat - ígérte a kisfiú.

Jött a tél, fehér bundát öltöttek a fák, mély álomba merült az erdő, csak a varjak keringtek éhesen a fácska körül, aztán elrepültek messzire, vissza se jöttek többé.

- Annyi baj legyen! Senki se búsult utánnuk. 

Az első tavaszi napsugarakkal megjött a kisfiú meg a pajtásai. Mindenféle kerti szerszámokat cipeltek. A kisfiú ügyesen megnyeste a fa ágait. Az egyik kis lány pajtás beoltotta a fácskát a gyümölcsösből hozott hajtásokkal. Amikor elkészültek, elbúcsúztak az állatoktól:

- Várjatok türelmesen, vigyázzatok a fácskára, néhány év múlva pompás almákat terem majd! Úgy is történt. A mézédes, piros héjú almák alatt szinte roskadozott a kisfa. Volt öröm, az állatok kedvükre lakmároztak! Nincs jobb az édes almánál; legyen benne részetek nektek is!

Forrás: http://dydudu.hu/diafilm/012/12.html