Fánkom, fánkom,
szalagos fánkom,
de jólesik
tégedet látnom!
Hát még, hogyha
illatod érzem,
bolondulok
érted egészen!
Szép vagy, jó vagy,
ó, de szeretlek-
éppen ezért
menten megeszlek!
2011. június 22., szerda
2010. november 28., vasárnap
Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája
A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
– Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
– Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
– Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában. Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.
– Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
– Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
– Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában. Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.
2010. november 12., péntek
Homoki Nagy Katalin: Az ÁLMOS SZÉL
Tudjátok-e, hol alszik a szél? Elmesélem nektek.
Sokféle szé fúj a Földön... Van köztük szelíden simogató langyos esti szellő; dolgos, szélmalmot forgató; s van várva várt, esőt hozó, s van viharos is. Kellemetlen a böjti negyvennapos szél, de van egészen gonosz is: házakat fölkapó, fákat kicsavaró orkán!
A mi szelünk fiatal volt, széles és kicsit komisz. Hol túl sokat markolt, hol keveset fogott. Néha túl erősen fújt, máskor meg hamar elfáradt. Szerette bosszantani a fákat, csavargatni az ágaikat, leszórni a madárfészkeket. Ha olyan kedve támadt, felkorbácsolta a tavat, úgy, hogy a halak alig láttak az iszapos vízben. Az embereket is megharagította; kedvenc szórakozása volt olyan gyorsan csapkodni az ajtókat, ablakokat, hogy az üveg is kitörjön belőlük. A szélkakast pedig addig forgatta körbe-körbe, amíg szegény majd leszédült a kéményről.
Így ment ez egész nyáron. Félt már tőle az egész határ.
De lassan megjött az ősz, s a kis szél is fáradni kezdett. Egyre lassabban tekergőzött, egyre lejjebb szállt, hangja is megcsendesedett. Szeretett volna elnyúlni valahol, s hosszú álomba merülni.
Így hát elindult szálláshelyet keresni magának.
Eszébe jutott a tó, selymes kék vizével. "De jót fogok aludni rajta!" - gondolta. Ahogy odaért, szépen elfeküdt a víz tetején. Igen ám, de a tó felismerte régi ellenségét, felborzolta a tükrét, halai felkavarták az iszapot. A tó hullámzani kezdett, egyre erősebben dobálta hátán a szelet. S mikor a haragos, tarajos hullámokat meglátta a szél, inába szállt a bátorsága, gyorsan menekülni kezdett, nehogy belefulladjon a habokba.
Futott, futott. A tó még esőt küldött utána. Végre elért az erdőbe. Elbújt az öreg tölgyfa koronájába, a lombok közé. "No, itt végre kifújom magam!"- fütyörészte. De nem sokáig lehetett nyugta itt sem! A madarak, akiket korábban kirázott a fészkükből, ráismertek. Körülfogták, csipkedték. A tölgyfa jól megkapaszkodott gyökerével a földbe, megfeszítette erős törzsét, s addig rázta a szelet, míg az hopp, leesett a földre, rohant-rohant a hegy felé.
Ahogy közeledett, a hegy sziklákat kezdett görgetni feléje, hogy betemesse. Innen is iszkolnia kellett. A falu felé vette az útját. Már alig volt jártányi ereje. Gondolta, az emberek majd csak befogadják. Beosont az első ház ajtaján, hogy lerogyjon a nagy fotelbe. De már ugrani is kellett ki az ablakon, mert a házigazda söprűvel fogadta.
Ekkor már szepegett a kis szél, kócos fejét lehajtva oldalgott a réten. Nagyon megbánta minden csínyét. Könnyei megöntözték a szomjas virágokat. A virágok meg is kérdezték:
- Ki vagy te, kedves vendég?
- A szél nem akart hinni a fülének. Nagy nehezen elmesélte, miért sír, hogyan járt, mennyire fáradt. A rét megsajnálta, s elhitte a szélkölyök suttogását, hogy meg akar változni.
- Jól van, jól, ne sírj már! Én segítek rajtad! Tudod mit? Bújj be szépen füveim, gyökereim közé, ott senki nem fog rád találni!
Így is történt. A fáradt, álmos kis szélgyerek bebújt a rét alá, betakarózott a füvekkel, virágokkal, s nyomban el is nyomta az álom. Igen ám, de szép fehér haja kint maradt. Puha szálai finoman hajladoztak a levegőben. Amikor az emberek meglátták, elnevezték árvalányhajnak.
De ugye, ti is tudjátok, hogy amelyik réten árvalányhaj fehérlik, ott halkan kell lépkedni.
Sokféle szé fúj a Földön... Van köztük szelíden simogató langyos esti szellő; dolgos, szélmalmot forgató; s van várva várt, esőt hozó, s van viharos is. Kellemetlen a böjti negyvennapos szél, de van egészen gonosz is: házakat fölkapó, fákat kicsavaró orkán!
A mi szelünk fiatal volt, széles és kicsit komisz. Hol túl sokat markolt, hol keveset fogott. Néha túl erősen fújt, máskor meg hamar elfáradt. Szerette bosszantani a fákat, csavargatni az ágaikat, leszórni a madárfészkeket. Ha olyan kedve támadt, felkorbácsolta a tavat, úgy, hogy a halak alig láttak az iszapos vízben. Az embereket is megharagította; kedvenc szórakozása volt olyan gyorsan csapkodni az ajtókat, ablakokat, hogy az üveg is kitörjön belőlük. A szélkakast pedig addig forgatta körbe-körbe, amíg szegény majd leszédült a kéményről.
Így ment ez egész nyáron. Félt már tőle az egész határ.
De lassan megjött az ősz, s a kis szél is fáradni kezdett. Egyre lassabban tekergőzött, egyre lejjebb szállt, hangja is megcsendesedett. Szeretett volna elnyúlni valahol, s hosszú álomba merülni.
Így hát elindult szálláshelyet keresni magának.
Eszébe jutott a tó, selymes kék vizével. "De jót fogok aludni rajta!" - gondolta. Ahogy odaért, szépen elfeküdt a víz tetején. Igen ám, de a tó felismerte régi ellenségét, felborzolta a tükrét, halai felkavarták az iszapot. A tó hullámzani kezdett, egyre erősebben dobálta hátán a szelet. S mikor a haragos, tarajos hullámokat meglátta a szél, inába szállt a bátorsága, gyorsan menekülni kezdett, nehogy belefulladjon a habokba.
Futott, futott. A tó még esőt küldött utána. Végre elért az erdőbe. Elbújt az öreg tölgyfa koronájába, a lombok közé. "No, itt végre kifújom magam!"- fütyörészte. De nem sokáig lehetett nyugta itt sem! A madarak, akiket korábban kirázott a fészkükből, ráismertek. Körülfogták, csipkedték. A tölgyfa jól megkapaszkodott gyökerével a földbe, megfeszítette erős törzsét, s addig rázta a szelet, míg az hopp, leesett a földre, rohant-rohant a hegy felé.
Ahogy közeledett, a hegy sziklákat kezdett görgetni feléje, hogy betemesse. Innen is iszkolnia kellett. A falu felé vette az útját. Már alig volt jártányi ereje. Gondolta, az emberek majd csak befogadják. Beosont az első ház ajtaján, hogy lerogyjon a nagy fotelbe. De már ugrani is kellett ki az ablakon, mert a házigazda söprűvel fogadta.
Ekkor már szepegett a kis szél, kócos fejét lehajtva oldalgott a réten. Nagyon megbánta minden csínyét. Könnyei megöntözték a szomjas virágokat. A virágok meg is kérdezték:
- Ki vagy te, kedves vendég?
- A szél nem akart hinni a fülének. Nagy nehezen elmesélte, miért sír, hogyan járt, mennyire fáradt. A rét megsajnálta, s elhitte a szélkölyök suttogását, hogy meg akar változni.
- Jól van, jól, ne sírj már! Én segítek rajtad! Tudod mit? Bújj be szépen füveim, gyökereim közé, ott senki nem fog rád találni!
Így is történt. A fáradt, álmos kis szélgyerek bebújt a rét alá, betakarózott a füvekkel, virágokkal, s nyomban el is nyomta az álom. Igen ám, de szép fehér haja kint maradt. Puha szálai finoman hajladoztak a levegőben. Amikor az emberek meglátták, elnevezték árvalányhajnak.
De ugye, ti is tudjátok, hogy amelyik réten árvalányhaj fehérlik, ott halkan kell lépkedni.
2010. november 3., szerda
Sebők Éva: AZ ALMA MEG A KERTI MANÓ
Hajnalban vadlibák húztak el a kert fölött. Alacsonyan repültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik árválkodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt.
Hát te még itt vagy?! - kiáltottak rá. -Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószár-nyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrába, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.
-Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! - könyörgött A szél jól szemügyre vette az almát.
- Nem vagy még elég piros- dörmögte -, de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre.
Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát.
Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában.
-Hát te mit keresel itt? -kiáltotta. - Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hó-szárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!
-Bújnék én örömest -mondta az alma-,de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.
-Hát ezen igazán könnyű segíteni ! -kacagott fel vidáman a kerti manó. Várj csak egy cseppet!
Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy ketté-tört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó piros-pozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.
-Köszönöm, köszönöm! -hálálkodott az alma, és felderült.
Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.
-Nézzétek, milyen gyönyörű alma!
Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb!
Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!
Hát te még itt vagy?! - kiáltottak rá. -Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószár-nyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrába, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.
-Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! - könyörgött A szél jól szemügyre vette az almát.
- Nem vagy még elég piros- dörmögte -, de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre.
Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát.
Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában.
-Hát te mit keresel itt? -kiáltotta. - Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hó-szárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!
-Bújnék én örömest -mondta az alma-,de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.
-Hát ezen igazán könnyű segíteni ! -kacagott fel vidáman a kerti manó. Várj csak egy cseppet!
Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy ketté-tört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó piros-pozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.
-Köszönöm, köszönöm! -hálálkodott az alma, és felderült.
Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.
-Nézzétek, milyen gyönyörű alma!
Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb!
Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!
2010. november 1., hétfő
Herczeghalmi Mária: Mikulás
Szállingózni kezd a hó,
Merre járhatsz Télapó?
Száncsengődet halljuk már,
És mindenki téged vár.
Mindannyiunk barátja,
Mit raksz a kis csizmákba?
Diót, almát, mogyorót,
Vagy kis csokitélapót?
Találgatni olyan jó,
Amíg megjössz, Télapó!
2010. október 25., hétfő
Zelk Zoltán: Őszi mese
-Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. -Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
-Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
-Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
-Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
-Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
-Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
2010. október 16., szombat
Piros alma csüng a fán
Piros alma csüng a fán,
Szakítsd le, te szép leány!
Leszakítom, megeszem,
Mert az almát szeretem.
Szakítsd le, te szép leány!
Leszakítom, megeszem,
Mert az almát szeretem.
2010. október 10., vasárnap
Benedek a madárijesztő
Tavasszal a szőlőskertben igen sok a munka: metszeni, kapálni, kötözni, gyomlálni.
A szorgos munkát meghálálja a szőlőtőke. Hosszú indákat növeszt, levelet hajt, szőlőfürtöket nevel.
Mikor Bálint gazda minden munkát elvégzett a szőlőben, elégedetten dörzsölte össze a kezét.
– Legyen elég eső, melegen süssön a nap, ettől lesz jó édes a szőlő.
A kerítés tetejéről vidám madársereg figyelte minden mozdulatát. Alig várták, hogy Bálint gazda odébb álljon, máris ellepték az egész kertet. Törte is a fejét a gazda, hogyan óvhatná meg az édes szőlőszemeket a seregélyektől.
– Amíg a kertben dolgozom, nem mernek közelebb jönni, de amint hátat fordítok birtokba veszik a kertet. – morfondírozott.
Egy langyos tavaszi napon a kalapját egy szőlőkaróra tette, és ott is felejtette. A seregélyek nézegették, kerülgették az ismerős kalapot, találgatták hol a gazda, alatta vagy már haza ballagott? Közeledni nem mertek, csak messziről pislogtak, csicseregtek, csiviteltek, izgatottan tanácskoztak. Bálint gazda ekkor a homlokára csapott.
– Megvan a megoldás! Madárijesztőt kell készítenem! Az majd elriasztja a szemtelen seregélyeket.
Azonnal munkához látott, de szeme sarkából a madarakat leste. A seregélyek érdeklődéssel figyelték a szokatlan munkát, de a biztonságos kerítést nem hagyták el.
Bálint gazda jókora karót vert a földbe, a szőlőtőkék közé.
– Még egy szőlőt ültet – csicseregtek a madarak – juj de jó!
Egy kisebb zsákot szalmával tömött ki, s a karó tetejére kötözte. Ez lett a feje. Erős ágból kart kötözött hozzá, s elnyűtt kockás ingébe bújtatta. Ócska nadrágját a derekára szíjazta, kihízott zakóját a hátára terítette, kedvenc kalapját a fejébe nyomta. Tintával nagy szemeket festett az arcára, krumpli orrot, és nevetős szájat is pingált hozzá.
– Kész is van! – szedte össze a szerszámait a gazda, s mert rend a lelke mindennek, a helyére tette őket.
Hát a neved mi legyen? – gondolkodott Bálint gazda. Hiszen ma van a tavasz első napja Benedek! Legyen ez a te neved. Aztán vigyázz ám a szőlőre. Ha majd édesednek a szőlőszemek, kergesd el a seregélyeket.
A madárijesztő csak mosolygott, bambán ingatta a fejét és bámulta a tágas világot. A seregélyek nézegették, méregették, de közelebb repülni nem mertek. Később kicsit bátrabban kerülgetni kezdték, s hogy a madárijesztő nem mozdult, elszemtelenedtek. Rászálltak a kalapjára, a vállára telepedtek, s vidáman csiviteltek, sütkéreztek a tavaszi napsütésben. A madárijesztő csak mosolygott, örült a népes társaságnak, hallgatta a kismadarak csivitelését.
– Ki vagy te, és mi a neved? – kérdezték a kismadarak.
– Madárijesztő vagyok, Benedek a nevem – felelte a madárijesztő – és az a dolgom, elijesszem a seregélyeket.
– Ez aztán a fontos feladat – bólogattak elismerően a seregélyek.
– Csak tudnám, hogy milyenek a seregélyek? – sóhajtott a madárijesztő. – Rögtön elriasztanám őket.
– Hát a seregély nagyon veszedelmes állat – kezdték a kismadarak, és huncutul egymásra kacsintottak.
– Szőrös bundája van – mondta az egyik.
– Két hegyes fül van a feje búbján – mondta a másik.
– Nagy sárga szeme villog a sötétben – így a harmadik.
–Négy puha talpán oson a szőlőben, és ha megéhezik, karmait kiereszti és levadássza az érett szemeket. – egészítette ki a negyedik.
– Juj de félelmetes– borzongott a madárijesztő – most már biztosan felismerem. Teltek múltak a napok. Hol esett az eső, hol sütött a nap, máskor meg fújt a szél. A szőlőszemek nőttek, növekedtek, kizöldültek, megpirosodtak egyre édesebbek lettek. Mikor már az édes illat a darazsakat is a szőlőbe csalogatta, a seregélyek csipegetni kezdték a zamatos szemeket.
– Mit csináltok?– kérdezte a madárijesztő elképedve.
– Ellenőrizzük a szőlő minőségét – feleselték a seregélyek – érett vagy savanyú, ezt nekünk tudnunk kell.
Amint gondtalanul csipegetnek, szemezgetnek, egyszer csak arra lopakodik a macska. Benedek a madárijesztő éberen figyelt.
– Szőrös a bundája, hegyes a füle, villog a szeme. Puha talpacskáján hangtalanul közeleg. Meglapul a levelek alatt, talán éppen az érett szőlőre vadászik. – gondolta. Azonnal el kell kergetnem, meg kell mentenem a termést! Hangosan pedig így kiáltott.
– Huss, huss seregély, ne dézsmáld a szőlőt!
A macska felkapta a fejét a csodálkozástól.
– Nekem mondod, hogy ne dézsmáljam a szőlőt? Én a macska vagyok! Nem szeretem a szőlőt. Én a seregélyeket szeretem megenni.
– Ne hazudj seregély, felismertelek! – kiáltott mérgesen a madárijesztő a macskára.
A seregélyek a lármára szétrebbentek, kerítés tetejére, szőlőkaró csúcsára menekültek.
– Nyaú – prüszkölt mérgesen a macska. – Most szétkergetted a vacsorámat! Mehetek megint egerészni! Azzal felborzolta a farkát, és sértődötten a pince irányába sétált. A seregélyek bűnbánó képpel hallgattak. A madárijesztő sem szólt egy szót sem, csak az esti szellő lengette a leveleket, cirógatta a fürtöket.
– Becsaptatok – mondta nagysokára a madárijesztő.
– Ne haragudj – csicseregték a madarak és a vállára szálltak. Mi vagyunk a seregélyek, bennünket kell elkergetned, mert imádjuk az édes szőlőt csipegetni.
– Jól van, nem haragszom– enyhült meg a madárijesztő. – De most mit tegyek?
– Tudod mit?– élénkültek fel a seregélyek. – Amiért megmentetted az életünket a macskától, megígérjük, hogy csak a lehullott szemek csipegetjük fel.
– Rendben van, áll az alku! – derült fel a madárijesztő.
Néhány nap múlva Bálint gazda szüretelni jött a szőlőskertbe.
– Mi újság Benedek! Megvan még a termés? – kiáltott oda jókedvűen a madárijesztőnek.
– Megvan minden, híja nincsen – bólogatott Benedek és a kismadarakra kacsintott.
A gazda csodálkozott, hogy a termés hiánytalan.
– Derék legény vagy Benedek barátom – vágta hátba a madárijesztőt. – Jövőre is te őrzöd a termést.
A seregélyek ijedten rebbentek széjjel és csivitelve köröztek Benedek feje felett. Csak a macska ült fancsali képpel a pinceablakban.
– Benedek! – A seregélybarát macskaijesztő – és vágyakozva figyelte a vidáman repkedő madarakat.
Írta: Szegőné Lévai Éva óvodapedagógus
2010. október 7., csütörtök
Tamás István: Gyermeknapra
Megtelnek a játszóterek,
mókázik most minden gyerek.
Körbe állnak, énekelnek,
zsákba futva versenyeznek.
Székre állva lángost esznek,
szemük, szájuk lekváros lesz.
Boldogok most kicsik, nagyok,
ünneplik a gyermeknapot.
mókázik most minden gyerek.
Körbe állnak, énekelnek,
zsákba futva versenyeznek.
Székre állva lángost esznek,
szemük, szájuk lekváros lesz.
Boldogok most kicsik, nagyok,
ünneplik a gyermeknapot.
Fecske Csaba - Bajusz
Egyszer vót, hol nem vót,
Ha nem vót is régen vót:
A nagyapám bajusza
Nem fért be a faluba.
Ha nem fért,hát levágták,
hét kaszával kaszálták,
Kaszálták,kuszálták,
Három hétig csupálták.
Nagyapám csak kacagott,
S három boglya bajuszáért
vett egy szopós malacot!
Ha nem vót is régen vót:
A nagyapám bajusza
Nem fért be a faluba.
Ha nem fért,hát levágták,
hét kaszával kaszálták,
Kaszálták,kuszálták,
Három hétig csupálták.
Nagyapám csak kacagott,
S három boglya bajuszáért
vett egy szopós malacot!
Veress Miklós: Nagyanyó hintaszéke
Élt egyszer egy nagyanyó,
nagykendős és pirinyó.
Bibliát is lapozgatott,
és csak ritkán panaszkodott.
Kérem szépen,
nekem miért nincs hintaszékem?
Mondta a Nap: Nagyanyó,
hidd el neked így a jó.
Mondta a Hold: Nagyanyó,
arcod így is aranyló.
Mondta csillag: Nagyanyó,
mosoly ringat, mint hajó.
Egyszer ez a pirinyó,
de nagykendős nagyanyó
kedvetlen lett és kesergő.
Felelj gyorsan, Kerekerdő:
Melyik fádat adnád nékem,
abból legyen hintaszékem?
Mondja nyárfa: hajlok szélnek,
másra hiába is kérnek.
Zúg a fenyő: égig érek,
nem vagyok jó hintaszéknek.
Szól a tölgyfa, az utolsó:
nem lennék más, csak koporsó.
Lehullt barack és dió,
mosolyog a nagyanyó:
Neked teremni a jó,
nekem ringani a jó.
Ezért lett aztán az ég,
nagyanyóknak hintaszék.
nagykendős és pirinyó.
Bibliát is lapozgatott,
és csak ritkán panaszkodott.
Kérem szépen,
nekem miért nincs hintaszékem?
Mondta a Nap: Nagyanyó,
hidd el neked így a jó.
Mondta a Hold: Nagyanyó,
arcod így is aranyló.
Mondta csillag: Nagyanyó,
mosoly ringat, mint hajó.
Egyszer ez a pirinyó,
de nagykendős nagyanyó
kedvetlen lett és kesergő.
Felelj gyorsan, Kerekerdő:
Melyik fádat adnád nékem,
abból legyen hintaszékem?
Mondja nyárfa: hajlok szélnek,
másra hiába is kérnek.
Zúg a fenyő: égig érek,
nem vagyok jó hintaszéknek.
Szól a tölgyfa, az utolsó:
nem lennék más, csak koporsó.
Lehullt barack és dió,
mosolyog a nagyanyó:
Neked teremni a jó,
nekem ringani a jó.
Ezért lett aztán az ég,
nagyanyóknak hintaszék.
Iványi Mária: Nagyanyónak
Halkan, puhán
Szirom pereg
Simogatja
Öreg kezed.
Piros szegfű
Halvány rózsa
Téged köszönt
Nagyanyóka.
Szirom pereg
Simogatja
Öreg kezed.
Piros szegfű
Halvány rózsa
Téged köszönt
Nagyanyóka.
2010. szeptember 24., péntek
Jankovich Ferenc: Szalmapapucs
Ki minek örvend jobban?
Krisztina még a szalmapapucsnak
örvend ám igazán!
Mert az villog a lábán.
Repked benn a kis angyal,
könnyebb, mint az aranyszárny.
Repked a kis láb - csisz-csosz! -
Majd ide, majd oda surran,
csókot visz anyukának,
hajnali édest - cip-cup! -
s apukának jó reggelt,
nagy pacsit, égi mosolygást,
hoz cigit is, örömest,
ad tüzet és hamutartót,
hozza a postát - csisz-csosz! -
s dalt dudorász a szentem,
(költi, mint a poéta!)
"Nézd, apa, rajtam a szalmapapucs,
olyan édes, kedves, drága papucs,
és úgy szeretem, mert szalmapapucs,
mert szalmából van ez a papucs,
abból csinálták...
Van neki orra, és van szeme, szája.
Ez az én papucsom, ez a szalmapapucs,
ez az édes, kedves, drága..."
Leveti, szívéhez szorítja,
földobja, csókolja, imádja,
öltözteti babaruhába,
aztán lefekteti az ágyba,
mert drága papucs,
mert szalmapapucs,
mert szalmából van ez a papucs. -
De csengetnek, lábára kapja,
hipp-hopp!
villog a szalmapapucsban a lába.
Krisztina még a szalmapapucsnak
örvend ám igazán!
Mert az villog a lábán.
Repked benn a kis angyal,
könnyebb, mint az aranyszárny.
Repked a kis láb - csisz-csosz! -
Majd ide, majd oda surran,
csókot visz anyukának,
hajnali édest - cip-cup! -
s apukának jó reggelt,
nagy pacsit, égi mosolygást,
hoz cigit is, örömest,
ad tüzet és hamutartót,
hozza a postát - csisz-csosz! -
s dalt dudorász a szentem,
(költi, mint a poéta!)
"Nézd, apa, rajtam a szalmapapucs,
olyan édes, kedves, drága papucs,
és úgy szeretem, mert szalmapapucs,
mert szalmából van ez a papucs,
abból csinálták...
Van neki orra, és van szeme, szája.
Ez az én papucsom, ez a szalmapapucs,
ez az édes, kedves, drága..."
Leveti, szívéhez szorítja,
földobja, csókolja, imádja,
öltözteti babaruhába,
aztán lefekteti az ágyba,
mert drága papucs,
mert szalmapapucs,
mert szalmából van ez a papucs. -
De csengetnek, lábára kapja,
hipp-hopp!
villog a szalmapapucsban a lába.
Jankovich Ferenc: Serkenj fel!
Serkenj fel, kegyes nép,
mosolyog a hajnal -
nehéz álmaidból
serkenj víg mosollyal!
Hányd el már, vesd el már
százados batyúdat,
mutasd a világnak
a te szép arcodat.
Mutasd meg híredet,
mutasd meg nevedet,
mutasd a világnak
a te szép arcodat.
Mutasd meg híredet,
mutasd meg nevedet,
mutasd a világnak
munkás két kezedet.
Víg akaratodat,
jó termő kedvedet.
Serkenj föl, kegyes nép,
az isten teveled.
Az isten teveled:
mert tiéd az ország,
tiéd a hatalom,
tiéd a szabadság.
Amennyi könnycsepp volt
magyarok szemébe:
annyi áldás szálljon
magyar nép fejére!
Amennyi csillag van
az ég tetejébe;
annyi áldás szálljon
magyar nép fejére!
Serkenj fel, kegyes nép,
mosolyogj a hajnal -
nehéz álmaidból
serkenj víg mosollyal.
mosolyog a hajnal -
nehéz álmaidból
serkenj víg mosollyal!
Hányd el már, vesd el már
százados batyúdat,
mutasd a világnak
a te szép arcodat.
Mutasd meg híredet,
mutasd meg nevedet,
mutasd a világnak
a te szép arcodat.
Mutasd meg híredet,
mutasd meg nevedet,
mutasd a világnak
munkás két kezedet.
Víg akaratodat,
jó termő kedvedet.
Serkenj föl, kegyes nép,
az isten teveled.
Az isten teveled:
mert tiéd az ország,
tiéd a hatalom,
tiéd a szabadság.
Amennyi könnycsepp volt
magyarok szemébe:
annyi áldás szálljon
magyar nép fejére!
Amennyi csillag van
az ég tetejébe;
annyi áldás szálljon
magyar nép fejére!
Serkenj fel, kegyes nép,
mosolyogj a hajnal -
nehéz álmaidból
serkenj víg mosollyal.
2010. szeptember 19., vasárnap
Francia népmese: A nap és a szél versengése
Többet ésszel, mint erővel: ez derül ki a nap meg a szél versengéséből is.
Réges-régen történt, még amikor nem volt ritkaság, hogy a nap elbeszélgetett a fákkal, a csillagokkal, az erdő vadjaival.
Egyszer, úgy mondják, a széllel ereszkedett szóba.
Csakhogy a szél rettentően gőgös volt, amellett nagyon vad is, nem lehetett vele rendesen beszélgetni, azonnal elkezdett huzakodni, hetvenkedni, kötözködni.
Így történt ez most is. A nap barátságosan köszöntötte, de a szél éppen csak mordult egyet feleletül, aztán nyomban hivalkodni kezdett.
- Bizony - mondta - ,akármilyen fennen hordod is az orrodat ott az ég magasában, kettőnk közül azért mégis én vagyok az erősebb!
A napnak ugyan semmi kedve nem volt hozzá, hogy vitatkozni kezdjen egy ilyen neveletlen süvöltvénnyel: de azért mégiscsak megkérdezte tőle:
- Miből gondolod, hogy erősebb vagy nálam?
- Miből? - zúgott-morgott fölfuvalkodottan a szél. - Onnét, hogy te csak baktatsz odafönt, és mosolyogsz, de én idelent akárkit derékon kapok és megpörgetem: amellett, ha megharagszom, akármi akad az utamba, egyszerűen elfújom, mintha ott se lett volna.
- Derék dolog - jegyezte meg a nap -, de azért nem ártana próbát tenni egyszer, mert régi igazság, hogy sok beszédnek sok az alja, és nem annak a legerősebb a karja, akinek a legharsogóbb a hangja.
- No, hát álljunk ki versenyre! - hányta-vetette magát a szél.
- Nem bánom - mondta a nap. - De miben versenyezzünk?
- Látod ott azt a parasztembert? - kérdezte a szél, és a vándorra mutatott, aki az úton bandukolt. - Látod a vállán a subát? No, hát az nyeri a versenyt, aki le bírja húzni róla a subáját.
- Rendben van - egyezett bele a nap.
A szél nem sokat teketóriázott, hatalmasan fölfújta magát, azzal nekirontott a parasztembernek, és elkezdte tépdesni, ráncigálni a subáját.
De hiába ráncigálta, nem sokra ment vele. A parasztember ugyanis fázott a vad szélben, fölhajtotta körben a suba gallérját, jól befészkelte magát a meleg birkabőrbe, aztán, mert a szél egyre erősebb lett, s majd ledöntötte a lábáról, leült egy szikla tövébe, hátát nekivetette a sziklának, s úgy megbújt a subában, mintha többé ki sem akarna bújni belőle.
A szél dühöngött, morgott, huhogott, de nem ért el semmit.
- Jól van - mondta a nap -, most én jövök.
Megállt a kuporgó vándor fölött, és elkezdett mosolyogni. Mosolygott egyre szélesebben, csak úgy ontotta meleg mosolyát. A vándor már nem fázott: aztán már nemcsak hogy nem fázott, de kezdett melege lenni, aztán kezdett verejtékezni, s egyszer csak ledobta magáról a subát, s jókedvűen elhevert rajta a napsütésben.
A szél, mit tehetett mást, morogva elkullogott: a nap meg csak mosolygott tovább a felsült hetvenkedőn.
Átdolgozta: Rónay György
Réges-régen történt, még amikor nem volt ritkaság, hogy a nap elbeszélgetett a fákkal, a csillagokkal, az erdő vadjaival.
Egyszer, úgy mondják, a széllel ereszkedett szóba.
Csakhogy a szél rettentően gőgös volt, amellett nagyon vad is, nem lehetett vele rendesen beszélgetni, azonnal elkezdett huzakodni, hetvenkedni, kötözködni.
Így történt ez most is. A nap barátságosan köszöntötte, de a szél éppen csak mordult egyet feleletül, aztán nyomban hivalkodni kezdett.
- Bizony - mondta - ,akármilyen fennen hordod is az orrodat ott az ég magasában, kettőnk közül azért mégis én vagyok az erősebb!
A napnak ugyan semmi kedve nem volt hozzá, hogy vitatkozni kezdjen egy ilyen neveletlen süvöltvénnyel: de azért mégiscsak megkérdezte tőle:
- Miből gondolod, hogy erősebb vagy nálam?
- Miből? - zúgott-morgott fölfuvalkodottan a szél. - Onnét, hogy te csak baktatsz odafönt, és mosolyogsz, de én idelent akárkit derékon kapok és megpörgetem: amellett, ha megharagszom, akármi akad az utamba, egyszerűen elfújom, mintha ott se lett volna.
- Derék dolog - jegyezte meg a nap -, de azért nem ártana próbát tenni egyszer, mert régi igazság, hogy sok beszédnek sok az alja, és nem annak a legerősebb a karja, akinek a legharsogóbb a hangja.
- No, hát álljunk ki versenyre! - hányta-vetette magát a szél.
- Nem bánom - mondta a nap. - De miben versenyezzünk?
- Látod ott azt a parasztembert? - kérdezte a szél, és a vándorra mutatott, aki az úton bandukolt. - Látod a vállán a subát? No, hát az nyeri a versenyt, aki le bírja húzni róla a subáját.
- Rendben van - egyezett bele a nap.
A szél nem sokat teketóriázott, hatalmasan fölfújta magát, azzal nekirontott a parasztembernek, és elkezdte tépdesni, ráncigálni a subáját.
De hiába ráncigálta, nem sokra ment vele. A parasztember ugyanis fázott a vad szélben, fölhajtotta körben a suba gallérját, jól befészkelte magát a meleg birkabőrbe, aztán, mert a szél egyre erősebb lett, s majd ledöntötte a lábáról, leült egy szikla tövébe, hátát nekivetette a sziklának, s úgy megbújt a subában, mintha többé ki sem akarna bújni belőle.
A szél dühöngött, morgott, huhogott, de nem ért el semmit.
- Jól van - mondta a nap -, most én jövök.
Megállt a kuporgó vándor fölött, és elkezdett mosolyogni. Mosolygott egyre szélesebben, csak úgy ontotta meleg mosolyát. A vándor már nem fázott: aztán már nemcsak hogy nem fázott, de kezdett melege lenni, aztán kezdett verejtékezni, s egyszer csak ledobta magáról a subát, s jókedvűen elhevert rajta a napsütésben.
A szél, mit tehetett mást, morogva elkullogott: a nap meg csak mosolygott tovább a felsült hetvenkedőn.
Átdolgozta: Rónay György
2010. szeptember 9., csütörtök
Télapó kesztyűje
Hol volt, hol nem volt egyszer egy ugrifüles nyuszika.
Egy hideg téli napon sétálgatott az erdőben,ahogy ballag egyszer csak valami fekete dolgot látott meg az ösvényen. Közelebb ment és megszemlélte mi az .
-Valami szőrös ,és fekete!
Jobban szemügyre vette, és akkor látta hogy nem volt az más mint egy kesztyű.
-Nohát egy kesztyű! Ugyan ki veszíthette el?!
-Én tudom! A Mikulás járt erre ,bizonyára Ő hagyhatta el.-Kiáltott le a fáról a szarka.
-Szegény Mikulás kesztyű nélkül,a nagy hidegben nem tudja elvinni az ajándékokat a gyerekeknek.
Majd én elviszem neki!-mondta a nyulacska.
De az erdőn keresztül vezet az út is a Mikulás házához,és az erdőben ott lakik a róka, és a farkas is.
-Jajj azoktól én nagyon félek!
-Egyet se búsulj Füleském,súgok neked egy varázsigét ha ezt elmondod,és bukfencelsz egyet azzá változol amivé csak akarsz.
-Jól jegyezd meg!-Béka lába,egér farka,kutya szőre tarka-barka ,illa-berek, nádak-erek,-itt most azt mond amivé változni szeretnél-,és ne feledd a bukfencet!!
-Köszönöm szarka néni!Már indulok is! Nem felejtem a bukfencet!
A nyuszika a kesztyűvel vidáman ballagott az erdőben.
A bokrok mögül egy éhes róka ,figyelte a nyulacskát.-Nini egy jó kövér nyuszika!Ha közelebb ér elkapom.
-Jajj ott a róka!Látta meg a Rókát a nyulacska.Gyorsan átváltozom farkassá.
-Béka-lába,egér-farka,kutya szőre, tarka-barka.Illa-berek nádak-erek, én most ordas farkas legyek!és egy nagyot bukfencelt,épp idejében mert a róka ráugrott,beakarta kapni.
Jajj ,bocsánat farkas bácsi!- mondta a róka,mikor a farkassá változott nyuszira ugrott.Ijedten iszkolt el az erdőbe.
A nyuszika elmondta a varázsigét, és vissza változva futott tovább az úton.
Amint tovább haladt egy farkas kukucskált ki a fák mögül.
-Nini egy szép kövér nyulacska!Ha közelebb ér,elkapom!
-Jajj a fa mögül leselkedik egy farkas ,vette észre a nyulacska.Gyorsan átváltozom medvévé!
-Béka lába ,egér farka,kutya szőre tarkabarka,illa-berek,nádak-erek,én most tányértalpas mackó legyek!-És egy nagyot bukfencelt.Épp idejében mert a farkas el akarta kapni.
-Jajj, bocsánat,mackó bácsi!-mondta a medvévé változott nyulacskának a farkas,és iszkolt vissza az erdőbe.
A nyuszika elmondta a varázsigét ,és visszaváltozva futott ki az erdőből.
Hamarosan oda is ért a Mikulás házához,bekopogtatott.
-Mikulás bácsi elhoztam a kesztyűdet amit elhagytál az erdőben!
-Nahát,én már mindenütt kerestem!De bátor nyulacska vagy Füles!Köszönöm!
Most már elindulhatok a gyerekekhez!
-Füles, fogadd el ezt a finomságokkal teli csomagot,jótettedért!
És a Mikulás bácsi egy hatalmas csomagot adott Fülesnek,tele édességgel.
A nyulacska megköszönte,és vidáman dalolva futott hazáig.Szerencsére akkorra már a róka,és a farkas is otthon várta a Mikulást,így a nyuszika hamar hazaért.
Vidáman énekelte a kedvenc dalát…Hull a pelyhes fehér hó….
Egy hideg téli napon sétálgatott az erdőben,ahogy ballag egyszer csak valami fekete dolgot látott meg az ösvényen. Közelebb ment és megszemlélte mi az .
-Valami szőrös ,és fekete!
Jobban szemügyre vette, és akkor látta hogy nem volt az más mint egy kesztyű.
-Nohát egy kesztyű! Ugyan ki veszíthette el?!
-Én tudom! A Mikulás járt erre ,bizonyára Ő hagyhatta el.-Kiáltott le a fáról a szarka.
-Szegény Mikulás kesztyű nélkül,a nagy hidegben nem tudja elvinni az ajándékokat a gyerekeknek.
Majd én elviszem neki!-mondta a nyulacska.
De az erdőn keresztül vezet az út is a Mikulás házához,és az erdőben ott lakik a róka, és a farkas is.
-Jajj azoktól én nagyon félek!
-Egyet se búsulj Füleském,súgok neked egy varázsigét ha ezt elmondod,és bukfencelsz egyet azzá változol amivé csak akarsz.
-Jól jegyezd meg!-Béka lába,egér farka,kutya szőre tarka-barka ,illa-berek, nádak-erek,-itt most azt mond amivé változni szeretnél-,és ne feledd a bukfencet!!
-Köszönöm szarka néni!Már indulok is! Nem felejtem a bukfencet!
A nyuszika a kesztyűvel vidáman ballagott az erdőben.
A bokrok mögül egy éhes róka ,figyelte a nyulacskát.-Nini egy jó kövér nyuszika!Ha közelebb ér elkapom.
-Jajj ott a róka!Látta meg a Rókát a nyulacska.Gyorsan átváltozom farkassá.
-Béka-lába,egér-farka,kutya szőre, tarka-barka.Illa-berek nádak-erek, én most ordas farkas legyek!és egy nagyot bukfencelt,épp idejében mert a róka ráugrott,beakarta kapni.
Jajj ,bocsánat farkas bácsi!- mondta a róka,mikor a farkassá változott nyuszira ugrott.Ijedten iszkolt el az erdőbe.
A nyuszika elmondta a varázsigét, és vissza változva futott tovább az úton.
Amint tovább haladt egy farkas kukucskált ki a fák mögül.
-Nini egy szép kövér nyulacska!Ha közelebb ér,elkapom!
-Jajj a fa mögül leselkedik egy farkas ,vette észre a nyulacska.Gyorsan átváltozom medvévé!
-Béka lába ,egér farka,kutya szőre tarkabarka,illa-berek,nádak-erek,én most tányértalpas mackó legyek!-És egy nagyot bukfencelt.Épp idejében mert a farkas el akarta kapni.
-Jajj, bocsánat,mackó bácsi!-mondta a medvévé változott nyulacskának a farkas,és iszkolt vissza az erdőbe.
A nyuszika elmondta a varázsigét ,és visszaváltozva futott ki az erdőből.
Hamarosan oda is ért a Mikulás házához,bekopogtatott.
-Mikulás bácsi elhoztam a kesztyűdet amit elhagytál az erdőben!
-Nahát,én már mindenütt kerestem!De bátor nyulacska vagy Füles!Köszönöm!
Most már elindulhatok a gyerekekhez!
-Füles, fogadd el ezt a finomságokkal teli csomagot,jótettedért!
És a Mikulás bácsi egy hatalmas csomagot adott Fülesnek,tele édességgel.
A nyulacska megköszönte,és vidáman dalolva futott hazáig.Szerencsére akkorra már a róka,és a farkas is otthon várta a Mikulást,így a nyuszika hamar hazaért.
Vidáman énekelte a kedvenc dalát…Hull a pelyhes fehér hó….
Móra Ferenc: A hatrongyosi kakasok
Egyszer a hatrongyosi bíró kakasa, ahogy a szemétdombon kipirgél-kapargál, talál egy fületlen gombot. Nosza, fölugrik vele az ól tetejére, s elrikkantja magát hét határ hallatára:
Kukurikú,Kelemen!
Mit leltem a szemeten!
Hatrongyosi bíró fia, Kelemen, kis kakashoz odaugrik sebesen.
- Mutasd csak, kis kakas, mid van neked?
- Nem tudom én, hogy micsoda, de mégse adom oda – feleselt a hatrongyosi bíró kakasa, s beugrott a sövény közé. Utána Kelemen, s a hatrongyosi bíró fia úgy megbúbozta a hatrongyosi bíró kakasát, hogy egyszeribe eleresztette szegény feje a fületlen gombot.
- Kukurikú, Kelemen: ezt már el nem szenvedem. Megbántottad a kakast, majd megbánod még te azt! – sivalkodott a kis kakas, s egyszeribe összetrombitálta a kakasülőről a falu kakasait:
Hatrongyosikakasok,
gyorsan ide szálljatok!
Nem telt bele egy kukurintásnyi idő, már akkor ott voltak a hatrongyosi kakasok, öregbíró kakasa, kisbíró kakasa, kántorék kakasa, harangozó kakasa – több kakas nem volt Hatrongyoson.
Mit tanácskoztak, mit nem, azt a sárga cserebogár, amelyik arra repült, jobban meg tudná mondani, ha a hatrongyosi bíró kakasa nagy elkeseredésében be nem kapta volna a sárga cserebogarat. Elég az hozzá, hogy arra repült egy cinege, s odaszólt a kakasgyűléshez:
Hatrongyosi kakasok,
Mi az újság nálatok?
- Kicsi falu, nagy a torony, bosszút állunk Hatrongyoson – felelték a kakasok.
- Majd ha fagy, hó lesz nagy, répa terem vastag, nagy – csúfolódott a cinege.
- A fele se tréfa ennek – meresztgették a taréjukat a hatrongyosi kakasok. – Nem kel föl többet a nap Hatrongyoson, mert nem kukorékolnak neki a hatrongyosi kakasok.
- Hatrongyosi kakasok, jaj de nagyon okosok! – nevetett a cinege továbbrepülve. A hatrongyosi kakasok pedig elmentek aludni, hanem előbb keményen megrázták egymásnak a taréját. “Kakas tesz feladást, huncut, ki nem állja” – annyit jelent ez kakasnyelven.
Bizony még javában húzták a bőrt a fagyon a hatrongyosiak, mikor a kántorék kakasa már elrikkantotta magát:
Kukurikú, virradóra,
éjfél után három óra!
Egyszerre talpon volt egész Hatrongyos, s mérgében majd lenyelte a fejét a hatrongyosi bíró kakasa.
- Ez a kakasbecsület? Ki a faluból a kántorék kakasával!
Három kis kakas úgy kimarta maga közül a negyediket, hogy az meg se állt addig, ameddig a hatrongyosi torony ellátszott. Akik pedig otthon maradtak, azok még jobban megfogadták, hogy nem hallatszik több kakasszó Hatrongyoson. Ne tudja a hajnal, mikor kell neki hasadni.
Hát, uramfia, a fél szemét még ki se nyitja másnap a harangozó kakasa, mikor már rágyújtott a nótára:
Kukurikú, emberek,
hajnallik már, keljetek!
Bizony az lett a vége, hogy a harangozó kakasát is elüldözték Hatrongyosról, mint az igaz ügy árulóját. Majd azok mutatják meg, hogy ki az igazi kakas, akik otthon maradtak: kisbíró kakasa, öregbíró kakasa.
Kisbíró kakasa állta is a fogadást másnap hajnalig, hanem akkor már nem bírt magával:
Kukurikú, kelj, kelj,
piros hajnal, serkenj!
Nem is kellett egyéb a hajnalnak, egyszerre feltolta piros ábrázatát az ég alján.
- Jaj, mit tettem, jaj, mit tettem! – sipított a kisbíró kakasa, s úgy világnak ment bújában, hogy még tán ma sem állt meg.
Nem maradt már egyéb kakas Hatrongyoson, csak az öregbíró kakasa. Le se merte hunyni a szemét egész éjszaka, nehogy álmában elkukurítsa magát valahogy. Jaj neked, Kelemen, megfizetsz a fületlen gombért! Jaj neked, Hatrongyos, sose látod többet a szép piros hajnalt, nincs, aki felköltse!
Néz, néz a sötétségbe a hatrongyosi bíró kakasa: hát egyszer csak megpirul ám az ég alja, s fölmosolyog rajta a szép piros hajnal. Mosolyog, mosolyog, egyre jobban mosolyog, szinte csúfolódik:
- Tudom én az időt kakasszó nélkül is!pa130120
- Kukurikú, ilyen szégyen többet engem sose érjen! – rikkantotta el magát az utolsó hatrongyosi kakas, s úgy ugrott le a padlás szájából, hogy menten kitörte a nyakát.
Azóta Hatrongyoson nincsen kakas, s a hatrongyosi gyerekek nem ehetnek kakastejes kenyeret.
Kukurikú,Kelemen!
Mit leltem a szemeten!
Hatrongyosi bíró fia, Kelemen, kis kakashoz odaugrik sebesen.
- Mutasd csak, kis kakas, mid van neked?
- Nem tudom én, hogy micsoda, de mégse adom oda – feleselt a hatrongyosi bíró kakasa, s beugrott a sövény közé. Utána Kelemen, s a hatrongyosi bíró fia úgy megbúbozta a hatrongyosi bíró kakasát, hogy egyszeribe eleresztette szegény feje a fületlen gombot.
- Kukurikú, Kelemen: ezt már el nem szenvedem. Megbántottad a kakast, majd megbánod még te azt! – sivalkodott a kis kakas, s egyszeribe összetrombitálta a kakasülőről a falu kakasait:
Hatrongyosikakasok,
gyorsan ide szálljatok!
Nem telt bele egy kukurintásnyi idő, már akkor ott voltak a hatrongyosi kakasok, öregbíró kakasa, kisbíró kakasa, kántorék kakasa, harangozó kakasa – több kakas nem volt Hatrongyoson.
Mit tanácskoztak, mit nem, azt a sárga cserebogár, amelyik arra repült, jobban meg tudná mondani, ha a hatrongyosi bíró kakasa nagy elkeseredésében be nem kapta volna a sárga cserebogarat. Elég az hozzá, hogy arra repült egy cinege, s odaszólt a kakasgyűléshez:
Hatrongyosi kakasok,
Mi az újság nálatok?
- Kicsi falu, nagy a torony, bosszút állunk Hatrongyoson – felelték a kakasok.
- Majd ha fagy, hó lesz nagy, répa terem vastag, nagy – csúfolódott a cinege.
- A fele se tréfa ennek – meresztgették a taréjukat a hatrongyosi kakasok. – Nem kel föl többet a nap Hatrongyoson, mert nem kukorékolnak neki a hatrongyosi kakasok.
- Hatrongyosi kakasok, jaj de nagyon okosok! – nevetett a cinege továbbrepülve. A hatrongyosi kakasok pedig elmentek aludni, hanem előbb keményen megrázták egymásnak a taréját. “Kakas tesz feladást, huncut, ki nem állja” – annyit jelent ez kakasnyelven.
Bizony még javában húzták a bőrt a fagyon a hatrongyosiak, mikor a kántorék kakasa már elrikkantotta magát:
Kukurikú, virradóra,
éjfél után három óra!
Egyszerre talpon volt egész Hatrongyos, s mérgében majd lenyelte a fejét a hatrongyosi bíró kakasa.
- Ez a kakasbecsület? Ki a faluból a kántorék kakasával!
Három kis kakas úgy kimarta maga közül a negyediket, hogy az meg se állt addig, ameddig a hatrongyosi torony ellátszott. Akik pedig otthon maradtak, azok még jobban megfogadták, hogy nem hallatszik több kakasszó Hatrongyoson. Ne tudja a hajnal, mikor kell neki hasadni.
Hát, uramfia, a fél szemét még ki se nyitja másnap a harangozó kakasa, mikor már rágyújtott a nótára:
Kukurikú, emberek,
hajnallik már, keljetek!
Bizony az lett a vége, hogy a harangozó kakasát is elüldözték Hatrongyosról, mint az igaz ügy árulóját. Majd azok mutatják meg, hogy ki az igazi kakas, akik otthon maradtak: kisbíró kakasa, öregbíró kakasa.
Kisbíró kakasa állta is a fogadást másnap hajnalig, hanem akkor már nem bírt magával:
Kukurikú, kelj, kelj,
piros hajnal, serkenj!
Nem is kellett egyéb a hajnalnak, egyszerre feltolta piros ábrázatát az ég alján.
- Jaj, mit tettem, jaj, mit tettem! – sipított a kisbíró kakasa, s úgy világnak ment bújában, hogy még tán ma sem állt meg.
Nem maradt már egyéb kakas Hatrongyoson, csak az öregbíró kakasa. Le se merte hunyni a szemét egész éjszaka, nehogy álmában elkukurítsa magát valahogy. Jaj neked, Kelemen, megfizetsz a fületlen gombért! Jaj neked, Hatrongyos, sose látod többet a szép piros hajnalt, nincs, aki felköltse!
Néz, néz a sötétségbe a hatrongyosi bíró kakasa: hát egyszer csak megpirul ám az ég alja, s fölmosolyog rajta a szép piros hajnal. Mosolyog, mosolyog, egyre jobban mosolyog, szinte csúfolódik:
- Tudom én az időt kakasszó nélkül is!pa130120
- Kukurikú, ilyen szégyen többet engem sose érjen! – rikkantotta el magát az utolsó hatrongyosi kakas, s úgy ugrott le a padlás szájából, hogy menten kitörte a nyakát.
Azóta Hatrongyoson nincsen kakas, s a hatrongyosi gyerekek nem ehetnek kakastejes kenyeret.
Grimm: A nyúl meg a sün
Ezt a mesét még a nagyapámtól hallottam. Az pedig, amiről szól, így történt hajdanában: Őszre járt az idő. Vasárnap reggel volt, virágzott a pohánka, a nap fenn ragyogott a tiszta égen, a tarlón fürgén surrant tova a langyos szellő, a magasban énekeltek a pacsirták, a méhek vígan döngicséltek a virágok körül, az emberek a templomba ballagtak; boldog volt minden teremtett lélek, elégedett volt a sündisznó is…
Kint állt a kapujában, karját összefonta, kikukkantott a reggeli fuvalomba, és egy nótácskát brummogott maga elé. Dünnyögte, zümmögte jól is, rosszul is, hol hegyesen, hol meg reszelősen, egyszóval olyasformán, ahogyan egy ilyen szép őszi vasárnap reggelen egy sündisznó nótázgat.
Hát, ahogy félhangon dudorászik, egyszerre csak gondol egyet, s úgy megörül neki, hogy rá is füttyent. Mit támogassa ő itt tétlenül a kapufélfát, amíg odabent az asszony a családot mosdatja meg öltözteti? Inkább jár egyet a ház körül, megnézi, hogy áll a répa. Mert a lakása körül bőven termett a répa, és tudni való, hogy a sündisznó igen kedveli ezt az ételt; így hát, nem csoda, hogy a mi barátunk is erősen a szívén viselte a termés sorsát.
Úgy is tett, ahogy elgondolta: becsukta szépen a kiskaput, és nekivágott a mezőnek. Nem jutott messzire, csak a mező szélén a kökénybokorig, s ott éppen le akart térni a répatábla felé, amikor szembetalálkozott a nyúllal. Az is hasonló járatban volt: a káposztaföldjét akarta megszemlélni.
Mikor a sün észrevette a nyulat, szerencsés jó reggelt kívánt neki. Hanem a nyúl a maga módján szerfölött előkelő úr volt, amellett dölyfös is, kényes is; eszébe sem jutott, hogy fogadja a sün köszönését, hanem csak úgy foghegyről, kevély gúnnyal odavetette neki:
- Hát, te mit lótsz-futsz már ilyen korán reggel a réten?
- Sétálok – felelte tisztességgel a sün.
- Sétálsz? – kacagott a nyúl. – Ha nem csalódom, jobbra is használhatnád a lábadat, mint sétifikálásra!
Ez a pökhendiség mérhetetlenül bosszantotta a sünt. Mindent békén el tudott viselni, csak azt az egyet nem, ha a lábát emlegették. Hát, nem épp elég baj neki, hogy görbe lábúnak született, még csúfolják is érte!
- Te talán azt hiszed, hogy többre mégy a lábaddal, mint én? – vágott vissza kelletlenül.
- Azt hát! – felelte hetykén a nyúl.
- Tudod, mit? Tegyünk próbát! – ajánlotta a sün. – Fogadjunk, hogy elhagylak, ha versenyt futunk!
- Tiszta nevetség! Ezzel a karikalábaddal? – kevélykedett a nyúl. – De ha olyan nagy kedved van rá, nem bánom, legyen meg. Mi a tét?
- Egy arany meg egy üveg pálinka – mondta a süngazda.
A nyúl fölényesen kidüllesztette a mellét, még a bajusza is remegett a nagy önteltségtől, mikor kezet nyújtott a sünnek:
- Itt a kezem, nem disznóláb! Állom a fogadást. Rajta, kezdjük!
- No, annyira azért nem sürgős! – felelte a sün. – Én még ma nem ettem egy falatot sem, éhes vagyok, előbb hazamegyek, és jól megreggelizem. Ki hallott olyat, korgó gyomorral versenyt futni?! Hanem ha neked is úgy tetszik, fél óra múlva itt találkozunk.
Azzal elváltak, mert a nyúl nem emelt kifogást a dolog ellen.
A sün, ahogy szép kényelmesen hazafelé cammogott, így tűnődött magában:
“Ez a nyúl nagyon megbízik abban a pipaszár lábában, de én bizony, kifogok rajta! Akármilyen előkelő úr a koma, mégiscsak ostoba fickó; megtanítjuk tisztességre!”
Beballagott a házába, odaszólt a feleségének:
- Cihelődj, asszony, jössz velem a mezőre!
- Minek? – kérdezte az asszony.
- Fogadtam a nyúllal egy aranyban meg egy üveg pálinkában. Versenyt futunk.
Sünné összecsapta a kezét megrökönyödésében.
- Uram, Teremtőm, megháborodtál? Hát, hogy futhatnál te versenyt a nyúllal?!
- Csiba, te! – mordult rá az ura. – Ez az én dolgom. Ne ártsd magad a férfiak ügyébe! Egy-kettő, szedelőzködj, és menjünk!
Mit tehetett mást az asszony? Akár tetszett neki, akár nem, baktatott zsörtölődve az ura után. Ahogy így cammognak, süngazda hátraszól, azt mondja:
- Jól figyelj rá, mit beszélek! Látod ott azt a hosszú szántást?
- Látom, hát!
- Azon lesz a verseny. A nyúl szalad majd az egyik barázdában, én meg a másikban. Onnét fentről kezdjük. Neked nincs egyéb dolgod, mint hogy beállsz ide a barázda végébe, és amikor a nyúl amonnét túlról ideér, szembekiabálod vele, hogy: “Én már itt vagyok!”
Az asszony bólintott, és máris a szántóhoz értek. A sün megmutatta az asszonynak a helyét, ő maga meg szép nyugodtan felsétált a tábla túlsó végére. A nyúl már türelmetlenül várta.
- Kezdhetjük?
Mindegyik elfoglalta a maga barázdáját.
- Kezdhetjük.
A nyúl hármat számolt.
- Egy! Kettő! Há-rom!
És nekiiramodott, akár a szél. A sün éppen csak úgy tessék-lássék vele szaladt egy-két lépést, aztán lekuporodott a barázdájában, és meg sem moccant többet. A nyúl vad vágtában közeledett a szántóföld túlsó végéhez. Hanem a szomszéd barázdában egyszeriben fölágaskodik sünné asszony, és harsányan odakiabálja neki:
- Én már itt vagyok!
Nyúl úr elképedt, szinte gyökeret vert a lába. Egy pillanatra sem hitte, hogy nem süngazdát látja maga előtt; tudvalevő ugyanis, hogy sünéknél az asszony szakasztott olyan, mint a férfi.
“Ez nem tiszta dolog” – gondolta a hosszú lábú koma, és nagyot rikkantott:
- Még egyszer! Vissza!
Azzal megint nekiiramodott, hátracsapta a fülét, nyargalt, mint a szél; sünné meg ottmaradt nyugton a helyén. Futott a nyúl, porzott a föld a nyomában; egykettőre fölért a szántás felső végére. Hát, uramfia, nem ott várja már a sün, még csak nem is szuszog a loholástól! A nyúl magánkívül volt mérgében.
- Még egyszer! – kiáltotta. – Vissza!
- Felőlem ahányszor csak akarod – dünnyögte a sün kényelmesen.
A nyúl még hetvenháromszor nyargalt ide-oda, de a sün állta a versenyt. Mert valahányszor a nyúl a cél közelébe ért, akár fönt, akár lent, vagy a sün, vagy a felesége odaszólt neki, hogy:
- Én már itt vagyok!
Hetvennegyedszer nyúlkoma már nem bírta végig, a szántóföld közepén összerogyott. A sün pedig fogta a nyereséget, az aranyat meg az üveg pálinkát, kiszólította a feleségét a barázdából, békességgel hazakocogtak, ittak egy-egy kupicával a jóféle kisüstiből – s attól fogva mind a mai napig egyetlen nyúlfi sem mert többé élcelődni a sünnemzetség kurta karikalábán.
Kint állt a kapujában, karját összefonta, kikukkantott a reggeli fuvalomba, és egy nótácskát brummogott maga elé. Dünnyögte, zümmögte jól is, rosszul is, hol hegyesen, hol meg reszelősen, egyszóval olyasformán, ahogyan egy ilyen szép őszi vasárnap reggelen egy sündisznó nótázgat.
Hát, ahogy félhangon dudorászik, egyszerre csak gondol egyet, s úgy megörül neki, hogy rá is füttyent. Mit támogassa ő itt tétlenül a kapufélfát, amíg odabent az asszony a családot mosdatja meg öltözteti? Inkább jár egyet a ház körül, megnézi, hogy áll a répa. Mert a lakása körül bőven termett a répa, és tudni való, hogy a sündisznó igen kedveli ezt az ételt; így hát, nem csoda, hogy a mi barátunk is erősen a szívén viselte a termés sorsát.
Úgy is tett, ahogy elgondolta: becsukta szépen a kiskaput, és nekivágott a mezőnek. Nem jutott messzire, csak a mező szélén a kökénybokorig, s ott éppen le akart térni a répatábla felé, amikor szembetalálkozott a nyúllal. Az is hasonló járatban volt: a káposztaföldjét akarta megszemlélni.
Mikor a sün észrevette a nyulat, szerencsés jó reggelt kívánt neki. Hanem a nyúl a maga módján szerfölött előkelő úr volt, amellett dölyfös is, kényes is; eszébe sem jutott, hogy fogadja a sün köszönését, hanem csak úgy foghegyről, kevély gúnnyal odavetette neki:
- Hát, te mit lótsz-futsz már ilyen korán reggel a réten?
- Sétálok – felelte tisztességgel a sün.
- Sétálsz? – kacagott a nyúl. – Ha nem csalódom, jobbra is használhatnád a lábadat, mint sétifikálásra!
Ez a pökhendiség mérhetetlenül bosszantotta a sünt. Mindent békén el tudott viselni, csak azt az egyet nem, ha a lábát emlegették. Hát, nem épp elég baj neki, hogy görbe lábúnak született, még csúfolják is érte!
- Te talán azt hiszed, hogy többre mégy a lábaddal, mint én? – vágott vissza kelletlenül.
- Azt hát! – felelte hetykén a nyúl.
- Tudod, mit? Tegyünk próbát! – ajánlotta a sün. – Fogadjunk, hogy elhagylak, ha versenyt futunk!
- Tiszta nevetség! Ezzel a karikalábaddal? – kevélykedett a nyúl. – De ha olyan nagy kedved van rá, nem bánom, legyen meg. Mi a tét?
- Egy arany meg egy üveg pálinka – mondta a süngazda.
A nyúl fölényesen kidüllesztette a mellét, még a bajusza is remegett a nagy önteltségtől, mikor kezet nyújtott a sünnek:
- Itt a kezem, nem disznóláb! Állom a fogadást. Rajta, kezdjük!
- No, annyira azért nem sürgős! – felelte a sün. – Én még ma nem ettem egy falatot sem, éhes vagyok, előbb hazamegyek, és jól megreggelizem. Ki hallott olyat, korgó gyomorral versenyt futni?! Hanem ha neked is úgy tetszik, fél óra múlva itt találkozunk.
Azzal elváltak, mert a nyúl nem emelt kifogást a dolog ellen.
A sün, ahogy szép kényelmesen hazafelé cammogott, így tűnődött magában:
“Ez a nyúl nagyon megbízik abban a pipaszár lábában, de én bizony, kifogok rajta! Akármilyen előkelő úr a koma, mégiscsak ostoba fickó; megtanítjuk tisztességre!”
Beballagott a házába, odaszólt a feleségének:
- Cihelődj, asszony, jössz velem a mezőre!
- Minek? – kérdezte az asszony.
- Fogadtam a nyúllal egy aranyban meg egy üveg pálinkában. Versenyt futunk.
Sünné összecsapta a kezét megrökönyödésében.
- Uram, Teremtőm, megháborodtál? Hát, hogy futhatnál te versenyt a nyúllal?!
- Csiba, te! – mordult rá az ura. – Ez az én dolgom. Ne ártsd magad a férfiak ügyébe! Egy-kettő, szedelőzködj, és menjünk!
Mit tehetett mást az asszony? Akár tetszett neki, akár nem, baktatott zsörtölődve az ura után. Ahogy így cammognak, süngazda hátraszól, azt mondja:
- Jól figyelj rá, mit beszélek! Látod ott azt a hosszú szántást?
- Látom, hát!
- Azon lesz a verseny. A nyúl szalad majd az egyik barázdában, én meg a másikban. Onnét fentről kezdjük. Neked nincs egyéb dolgod, mint hogy beállsz ide a barázda végébe, és amikor a nyúl amonnét túlról ideér, szembekiabálod vele, hogy: “Én már itt vagyok!”
Az asszony bólintott, és máris a szántóhoz értek. A sün megmutatta az asszonynak a helyét, ő maga meg szép nyugodtan felsétált a tábla túlsó végére. A nyúl már türelmetlenül várta.
- Kezdhetjük?
Mindegyik elfoglalta a maga barázdáját.
- Kezdhetjük.
A nyúl hármat számolt.
- Egy! Kettő! Há-rom!
És nekiiramodott, akár a szél. A sün éppen csak úgy tessék-lássék vele szaladt egy-két lépést, aztán lekuporodott a barázdájában, és meg sem moccant többet. A nyúl vad vágtában közeledett a szántóföld túlsó végéhez. Hanem a szomszéd barázdában egyszeriben fölágaskodik sünné asszony, és harsányan odakiabálja neki:
- Én már itt vagyok!
Nyúl úr elképedt, szinte gyökeret vert a lába. Egy pillanatra sem hitte, hogy nem süngazdát látja maga előtt; tudvalevő ugyanis, hogy sünéknél az asszony szakasztott olyan, mint a férfi.
“Ez nem tiszta dolog” – gondolta a hosszú lábú koma, és nagyot rikkantott:
- Még egyszer! Vissza!
Azzal megint nekiiramodott, hátracsapta a fülét, nyargalt, mint a szél; sünné meg ottmaradt nyugton a helyén. Futott a nyúl, porzott a föld a nyomában; egykettőre fölért a szántás felső végére. Hát, uramfia, nem ott várja már a sün, még csak nem is szuszog a loholástól! A nyúl magánkívül volt mérgében.
- Még egyszer! – kiáltotta. – Vissza!
- Felőlem ahányszor csak akarod – dünnyögte a sün kényelmesen.
A nyúl még hetvenháromszor nyargalt ide-oda, de a sün állta a versenyt. Mert valahányszor a nyúl a cél közelébe ért, akár fönt, akár lent, vagy a sün, vagy a felesége odaszólt neki, hogy:
- Én már itt vagyok!
Hetvennegyedszer nyúlkoma már nem bírta végig, a szántóföld közepén összerogyott. A sün pedig fogta a nyereséget, az aranyat meg az üveg pálinkát, kiszólította a feleségét a barázdából, békességgel hazakocogtak, ittak egy-egy kupicával a jóféle kisüstiből – s attól fogva mind a mai napig egyetlen nyúlfi sem mert többé élcelődni a sünnemzetség kurta karikalábán.
Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék / A gomba alatt
A Hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle? Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt, és elbújt a gomba kalapja alá.
Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott.
Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához.
Hangyácska, Hangyácska, engedj ide engem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!
Már hogyan is engednélek – kérdezte a Hangya – , hiszen magma is csak éppen hogy elférek alatta?!
Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.
Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke.
Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat, és beengedték az Egérkét a gomba alá.
Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:
Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
Nincs már több hely!
Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
Na jól van.
Összébb húzódtak – jutott hely a Verébnek is.
Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.
Bújtassatok el! – kiáltozta.- Mentsetek meg! Üldöz a róka!
Sajnálom a Nyulat – szólt a Hangya. – Tudjátok mit? Húzódzkodjunk összébb!
Alighogy a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
Nem láttátok a Nyulat? – kérdezte.
Nem láttuk bizony!
Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.
Nem itt bújt el?
Ugyan, hogy bújhatott volna ide?
Megcsóválta farkát a Róka, és elment.
Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek.
A Hangya elgondolkozott, és azt mondta:
Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem agomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
Brehehehe! Brehehehe! – heherészett valaki.
Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett:
Ó ti okosok! Hiszen a gomba….
A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta.
Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitaláltak, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.
Ti is kitaláltátok már?
Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott.
Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához.
Hangyácska, Hangyácska, engedj ide engem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!
Már hogyan is engednélek – kérdezte a Hangya – , hiszen magma is csak éppen hogy elférek alatta?!
Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.
Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke.
Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat, és beengedték az Egérkét a gomba alá.
Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:
Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
Nincs már több hely!
Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
Na jól van.
Összébb húzódtak – jutott hely a Verébnek is.
Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.
Bújtassatok el! – kiáltozta.- Mentsetek meg! Üldöz a róka!
Sajnálom a Nyulat – szólt a Hangya. – Tudjátok mit? Húzódzkodjunk összébb!
Alighogy a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
Nem láttátok a Nyulat? – kérdezte.
Nem láttuk bizony!
Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.
Nem itt bújt el?
Ugyan, hogy bújhatott volna ide?
Megcsóválta farkát a Róka, és elment.
Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek.
A Hangya elgondolkozott, és azt mondta:
Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem agomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
Brehehehe! Brehehehe! – heherészett valaki.
Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett:
Ó ti okosok! Hiszen a gomba….
A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta.
Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitaláltak, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.
Ti is kitaláltátok már?
Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék / A három kiscica
Három kiscica, egy fekete, egy szürke meg egy fehér, meglátott egy egeret, és – uccu neki! – utánafutottak.
A kisegér beugrott a lisztesládába.
A kiscicák – hopplá! – utána. A kisegér elszaladt.
A ládából pedig három fehér cica mászott ki.
A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát, és – uccu neki! – utánafutottak. A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe.
A kiscicák – hopplá! – utána.
A béka szépen tovaugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant három fekete kiscica.
A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát, és – uccu neki! – utánaugrottak. A halacska elúszott, és a tóból kimászott három csuromvizes kiscica.
És a három vizes kiscica elindult hazafelé.
Útközben szépen megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak: egy fekete, egy szürke és egy fehér kiscica.
A kisegér beugrott a lisztesládába.
A kiscicák – hopplá! – utána. A kisegér elszaladt.
A ládából pedig három fehér cica mászott ki.
A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát, és – uccu neki! – utánafutottak. A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe.
A kiscicák – hopplá! – utána.
A béka szépen tovaugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant három fekete kiscica.
A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát, és – uccu neki! – utánaugrottak. A halacska elúszott, és a tóból kimászott három csuromvizes kiscica.
És a három vizes kiscica elindult hazafelé.
Útközben szépen megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak: egy fekete, egy szürke és egy fehér kiscica.
Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék / Kispipi és Kisréce
Kikelt a tojásból Kisréce.
Megszülettem! – kiáltotta vidáman.
Én is! – csipogta rá Kispipi.
Sétálni megyek – mondta Kisréce.
Én is! – vágta rá Kispipi.
Kapirgálok egy kicsit! – szólt Kisréce.
Én is! – közölte Kispipi.
Gilisztát találtam!- ujjongott Kisréce.
Én is! – pityegte Kispipi.
Fogtam egy lepkét! – büszkélkedett Kisréce.
Én is! – vágta rá Kispipi.
Fürödni fogok! – mondta Kisréce.
Én is! – lelkendezett Kispipi.
Már úszom is! – kiáltotta Kisréce.
Én is – kiáltotta Kispipi. – Segítség!
Kisréce kihúzta Kispipit a vízből.
Megint fürödni megyek egy kicsit – mondta Kisréce.
De én nem! – sóhajtott Kispipi.
Megszülettem! – kiáltotta vidáman.
Én is! – csipogta rá Kispipi.
Sétálni megyek – mondta Kisréce.
Én is! – vágta rá Kispipi.
Kapirgálok egy kicsit! – szólt Kisréce.
Én is! – közölte Kispipi.
Gilisztát találtam!- ujjongott Kisréce.
Én is! – pityegte Kispipi.
Fogtam egy lepkét! – büszkélkedett Kisréce.
Én is! – vágta rá Kispipi.
Fürödni fogok! – mondta Kisréce.
Én is! – lelkendezett Kispipi.
Már úszom is! – kiáltotta Kisréce.
Én is – kiáltotta Kispipi. – Segítség!
Kisréce kihúzta Kispipit a vízből.
Megint fürödni megyek egy kicsit – mondta Kisréce.
De én nem! – sóhajtott Kispipi.
A tyúkocska, az egérke meg a kakas
Élt egyszer egy tyúkocska, egy egérke meg egy kakas. Talált egyszer a tyúkocska egy szem rozsot.
Kotkodács, kotkodács, nézzétek, mit leltem! Ki viszi a rozsot a malomba?
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Elvitte hát a tyúkocska a rozsot a malomba. Ott a molnár lisztté őrölte.
Ki viszi a lisztet haza? – kérdezte a tyúkocska
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Hazavitte hát a tyúkocska a lisztet.
Ki dagasztja a kenyeret? – kérdezte a tyúkocska.
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Megdagasztotta hát a tyúkocska a kenyeret.
Ki gyújt be a kemencébe? – kérdezte a tyúkocska.
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Begyújtott a kemencébe a tyúkocska.
Ki veti be a kemencébe a kenyeret? – kérdezte a tyúkocska.
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Bevetette a tyúkocska a kenyeret a kemencébe.
És ki eszi majd a kenyeret? – kérdezte a tyúkocska.
Én! – mondta az egérke.
Én! – mondta a kakas.
Nem! – mondta a tyúkocska. -Én eszem meg a kiscsibéimmel a kenyeret.
A tyúkocska meg a kiscsibék megették a kenyeret. Nagyon ízlett nekik.
Kotkodács, kotkodács, nézzétek, mit leltem! Ki viszi a rozsot a malomba?
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Elvitte hát a tyúkocska a rozsot a malomba. Ott a molnár lisztté őrölte.
Ki viszi a lisztet haza? – kérdezte a tyúkocska
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Hazavitte hát a tyúkocska a lisztet.
Ki dagasztja a kenyeret? – kérdezte a tyúkocska.
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Megdagasztotta hát a tyúkocska a kenyeret.
Ki gyújt be a kemencébe? – kérdezte a tyúkocska.
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Begyújtott a kemencébe a tyúkocska.
Ki veti be a kemencébe a kenyeret? – kérdezte a tyúkocska.
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Bevetette a tyúkocska a kenyeret a kemencébe.
És ki eszi majd a kenyeret? – kérdezte a tyúkocska.
Én! – mondta az egérke.
Én! – mondta a kakas.
Nem! – mondta a tyúkocska. -Én eszem meg a kiscsibéimmel a kenyeret.
A tyúkocska meg a kiscsibék megették a kenyeret. Nagyon ízlett nekik.
Bartos Erika: Bogyó és Babóca / A barátság
Egy meleg nyári napon Babóca, a katicakislány jókedvűen nézett ki háza ablakán.
Megreggelizem – gondolta -, és sétálok egyet az illatos nyári réten!
A sétára a talicskáját is magával vitte.
Hátha találok valami érdekeset, amit hazahozhatok benne – morfondírozott.
Nahát! – kiáltott fel Babóca. – Egy csodaszép cseresznye! Ez aztán a kincs! Finom ebéd lesz belőle!
Megpróbálta feltenni a cseresznyét a talicskára, de túl nehéz volt. Babóca hiába erőlködött, nem sikerült megemelnie.
Épp arra járt Bogyó, a csigafiú.
Miért búslakodsz, kis katicabogár?
Nem sikerül feltennem a cseresznyét a talicskára.
Ne szomorkodj! Majd én segítek! – mondta Bogyó segítőkészen, és együtt tényleg sikerült felemelniük cseresznyét.
Babóca köszönés nélkül hátát fordított Bogyónak, és elindult hazafelé. Bogyó csalódottan nézett utána.
Nem gondolod, hogy nekem is jár abból a cseresznyéből? – dobbantott dühösen Bogyó.
Hiszen segítettem neked!
De hát ezt a cseresznyét én találtam! – feleselt Babóca. – Nem adom! Az enyém!
De Bogyó nem hagyta magát.
Ráncigálni kezdték a cseresznyét.
Nem adom! Az enyém! – hajtogatta Babóca.
Nekem is jár belőle! – kiabálta Bogyó.
Addig rángatták ide-oda a cseresznyét, míg ketté nem szakadt, Bogyó és Babóca pedig a földre huppantak. Meglepetésükre a cseresznyéből egy dühös kukac bukkant elő.
Mit tettetek a cseresznyémmel?! – mérgelődött. – Hiszen ez az én lakásom!
De látva Bogyó és Babóca ijedtségét, így folytatta:
No, nem kell úgy megijedni! Szívesen megmutatom nektek, hol találtam ezt a cseresznyét. Ott nektek is akad majd harapnivaló, én pedig választhatok új házat magamnak. A kukac bemászott a talicskába, és együtt elindultak a cseresznyefához.
Csakhamar meg is találták. A fa telis-tele volt édes, illatos cseresznyével.
A kukac hamar álomba szenderült, Bogyó és Babóca pedig hosszasan csemegéztek. Cseresznyemajszolás közben gyorsan szaladt az idő.
Későre járt már, mikor hazaindultak. Két cseresznyét vittek magukkal a talicskában, az egyiket Babócának, a másikat Bogyónak. Napnyugtakor értek Bogyó házához. Leemelték a talicskáról az egyik cseresznyét, aztán elbúcsúztak egymástól.
Bogyó hosszan integetett Babócának csöpp háza ablakából.
Babóca visszaintegetett Bogyónak.
Bogyó hamar elaludt az izgalmas nap után. Álmában újra cseresznyék között ugrándozott Babócával. és kedvükre falatoztak, míg tele nem lett a bendőjük.
Hamarosan Babóca is hazaérkezett.
Ettől a naptól kezdve Bogyó és Babóca elválaszthatatlan jó barátok lettek.
Megreggelizem – gondolta -, és sétálok egyet az illatos nyári réten!
A sétára a talicskáját is magával vitte.
Hátha találok valami érdekeset, amit hazahozhatok benne – morfondírozott.
Nahát! – kiáltott fel Babóca. – Egy csodaszép cseresznye! Ez aztán a kincs! Finom ebéd lesz belőle!
Megpróbálta feltenni a cseresznyét a talicskára, de túl nehéz volt. Babóca hiába erőlködött, nem sikerült megemelnie.
Épp arra járt Bogyó, a csigafiú.
Miért búslakodsz, kis katicabogár?
Nem sikerül feltennem a cseresznyét a talicskára.
Ne szomorkodj! Majd én segítek! – mondta Bogyó segítőkészen, és együtt tényleg sikerült felemelniük cseresznyét.
Babóca köszönés nélkül hátát fordított Bogyónak, és elindult hazafelé. Bogyó csalódottan nézett utána.
Nem gondolod, hogy nekem is jár abból a cseresznyéből? – dobbantott dühösen Bogyó.
Hiszen segítettem neked!
De hát ezt a cseresznyét én találtam! – feleselt Babóca. – Nem adom! Az enyém!
De Bogyó nem hagyta magát.
Ráncigálni kezdték a cseresznyét.
Nem adom! Az enyém! – hajtogatta Babóca.
Nekem is jár belőle! – kiabálta Bogyó.
Addig rángatták ide-oda a cseresznyét, míg ketté nem szakadt, Bogyó és Babóca pedig a földre huppantak. Meglepetésükre a cseresznyéből egy dühös kukac bukkant elő.
Mit tettetek a cseresznyémmel?! – mérgelődött. – Hiszen ez az én lakásom!
De látva Bogyó és Babóca ijedtségét, így folytatta:
No, nem kell úgy megijedni! Szívesen megmutatom nektek, hol találtam ezt a cseresznyét. Ott nektek is akad majd harapnivaló, én pedig választhatok új házat magamnak. A kukac bemászott a talicskába, és együtt elindultak a cseresznyefához.
Csakhamar meg is találták. A fa telis-tele volt édes, illatos cseresznyével.
A kukac hamar álomba szenderült, Bogyó és Babóca pedig hosszasan csemegéztek. Cseresznyemajszolás közben gyorsan szaladt az idő.
Későre járt már, mikor hazaindultak. Két cseresznyét vittek magukkal a talicskában, az egyiket Babócának, a másikat Bogyónak. Napnyugtakor értek Bogyó házához. Leemelték a talicskáról az egyik cseresznyét, aztán elbúcsúztak egymástól.
Bogyó hosszan integetett Babócának csöpp háza ablakából.
Babóca visszaintegetett Bogyónak.
Bogyó hamar elaludt az izgalmas nap után. Álmában újra cseresznyék között ugrándozott Babócával. és kedvükre falatoztak, míg tele nem lett a bendőjük.
Hamarosan Babóca is hazaérkezett.
Ettől a naptól kezdve Bogyó és Babóca elválaszthatatlan jó barátok lettek.
A répa
Az apóka ültetett egy répát, és így biztatgatta:
- Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!
Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.
Ment az apóka, hogy kihúzza.
Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az apóka az anyókát.
Anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az anyóka az unokáját.
Unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta Bogárka a tarka macskát.
Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta a macska az egérkét.
Egérke húzta a macskát,
macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, hót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből.
(Orosz népmese)
- Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!
Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.
Ment az apóka, hogy kihúzza.
Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az apóka az anyókát.
Anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az anyóka az unokáját.
Unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta Bogárka a tarka macskát.
Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta a macska az egérkét.
Egérke húzta a macskát,
macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, hót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből.
(Orosz népmese)
A kesztyű
Valaki az erdőben elvesztett egy hatalmas, szőrmével bélelt bőrkesztyűt. Ott feküdt a galagonyabokor aljában. Barna színe teljesen egybeolvadt a környező avar színével. A kis állatok mégis észrevették. A kesztyű meleg volt, tágas volt, kuckórakásra kiváltképpen alkalmas. Beköltöztek hát a kesztyűbe:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
Ha beköltöztek be is rendezkedtek. Utána munkához láttak. Mindenki a saját mesterségéhez. Hű micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből:
a pocok cipót talpalt,
a cinke ruhát varrt,
a béka órát javított,
a szarvasbogár bútort gyalult
s az öreg, rövidlátó hangya kötögetett.
De egyszer csak vége szakadt a munkának. A kis állatok megéheztek. Hozzáfogtak a z ebéd főzéshez. Főtt, rotyogott az ebéd a kesztyűben:
a nagyujjban bableves,
a mutatóujjban mákos csík,
a középső ujjban töltött káposzta,
a gyűrűsujjában sonkacsülök
s a kisujjában tejbegríz.
Délután egy kicsit pihentek. Majd saját mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!
a pocok hegedült,
a cinke zongorázott,
a béka szájharmonikázott,
a szarvasbogár trombitált
s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.
Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit sétáltak a patakparton. Utána a kesztyű tágas tenyerében klubnapot tartottak:
a pocok és a béka sakkozott,
a cinke televíziót nézett,
a szarvasbogár újságot olvasott
s az öreg, rövidlátó hangya énekelt és kötögetett.
Tíz órakor elbúcsúztak egymástól. Aludni ment mindenki a kesztyű ujjaiba:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
Ha beköltöztek be is rendezkedtek. Utána munkához láttak. Mindenki a saját mesterségéhez. Hű micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből:
a pocok cipót talpalt,
a cinke ruhát varrt,
a béka órát javított,
a szarvasbogár bútort gyalult
s az öreg, rövidlátó hangya kötögetett.
De egyszer csak vége szakadt a munkának. A kis állatok megéheztek. Hozzáfogtak a z ebéd főzéshez. Főtt, rotyogott az ebéd a kesztyűben:
a nagyujjban bableves,
a mutatóujjban mákos csík,
a középső ujjban töltött káposzta,
a gyűrűsujjában sonkacsülök
s a kisujjában tejbegríz.
Délután egy kicsit pihentek. Majd saját mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!
a pocok hegedült,
a cinke zongorázott,
a béka szájharmonikázott,
a szarvasbogár trombitált
s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.
Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit sétáltak a patakparton. Utána a kesztyű tágas tenyerében klubnapot tartottak:
a pocok és a béka sakkozott,
a cinke televíziót nézett,
a szarvasbogár újságot olvasott
s az öreg, rövidlátó hangya énekelt és kötögetett.
Tíz órakor elbúcsúztak egymástól. Aludni ment mindenki a kesztyű ujjaiba:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
A lókötő róka
A kis sünnek volt két lova. A két ló akkora volt, mint két makk, de erős, mint két táltos. Sebesen futottak picike lábaikon, és a legnehezebb terhet is elhúzták.
A kis sün tökből épített nekik icike – picike istállót.
A kis sünnek valami dolga akadt az erdő túlsó végén. A két apró lovat bekötötte az istállóba, és az istálló ajtaját lezárta.
Ment, ment vígan a kis sün.
Erre várt a róka! Az icike – picike istállót lovastul a hátára vette és hazavitte.
Ki vitte el icike – picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
Én nem – felelte a kis borz.A lókötő róka
Én nem – felelte a kis nyúl.
Én nem – felelte a kis mókus.
Ki tudja, ki vitte el icike – picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
Én nem – felelte a kis borz.
Én nem – felelte a kis nyúl
De én tudom! – kiáltott a mókus. – A róka vitte el. Láttam őt az odúm alatt elhaladni.
A kis sün leült, és keservesen sírdogált.
Nemsokára arra jött a medve.
Mi történt, kis sün?
Ó, kedves medvém, a róka ellopta icike – picike istállómat, és két apró lovamat!
Miért nem kéred tőle?
Mert félek – sírta a kis sün.
No majd én segítek neked – felelte a medve.
A medve és a kis sün sietett a rókához.
A róka az úton közeledő két barát láttára sebesen beosont a rókalukba. A bejáratot lezárta.
Róka, róka, hova bújtál? Előlünk el mért futottál? – dörömbölt a medve a rókaluk ajtaján. A róka sírni kezdett.
Ó, jaj nekem! Áztam fáztam, vörös bőrömig eláztam. Most a tűznél melegedek, mert kivert a láz s a hideg.
A medve azonban tovább dörömbölt az ajtón.
Róka, róka, mitől fáztál? Künn az erdőn miért áztál? Eső nem esett, harmat sem esett. Róka, róka, hova bújtál? Előlünk el mért futottál?
A róka lelkendezve kiáltozott:
Nem bújtam el. Láttam, jöttök, s gondoltam jó levest főzök. Azzal várlak benneteket. Várjatok hát keveset!
Nem várhatunk, vörös róka! Engedj be a rókalukba! Hadd nézzem meg: ott mit őrzöl? – sürgette őt a medve.
Mit őriznék, kedves medve? – siránkozott a róka.
Talán a icike – picike istállót és a két apró lovat.
Én nem őrzöm.
De te őrzöd! kiáltott a kis sün. – A mókus látta, mikor erre hoztad.
Erre a lókötő róka már nem tudott mit felelni. Kis is adta az icike – picike istállót a két apró lóval a medvének és a kis sünnek.
A kis sün tökből épített nekik icike – picike istállót.
A kis sünnek valami dolga akadt az erdő túlsó végén. A két apró lovat bekötötte az istállóba, és az istálló ajtaját lezárta.
Ment, ment vígan a kis sün.
Erre várt a róka! Az icike – picike istállót lovastul a hátára vette és hazavitte.
Ki vitte el icike – picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
Én nem – felelte a kis borz.A lókötő róka
Én nem – felelte a kis nyúl.
Én nem – felelte a kis mókus.
Ki tudja, ki vitte el icike – picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
Én nem – felelte a kis borz.
Én nem – felelte a kis nyúl
De én tudom! – kiáltott a mókus. – A róka vitte el. Láttam őt az odúm alatt elhaladni.
A kis sün leült, és keservesen sírdogált.
Nemsokára arra jött a medve.
Mi történt, kis sün?
Ó, kedves medvém, a róka ellopta icike – picike istállómat, és két apró lovamat!
Miért nem kéred tőle?
Mert félek – sírta a kis sün.
No majd én segítek neked – felelte a medve.
A medve és a kis sün sietett a rókához.
A róka az úton közeledő két barát láttára sebesen beosont a rókalukba. A bejáratot lezárta.
Róka, róka, hova bújtál? Előlünk el mért futottál? – dörömbölt a medve a rókaluk ajtaján. A róka sírni kezdett.
Ó, jaj nekem! Áztam fáztam, vörös bőrömig eláztam. Most a tűznél melegedek, mert kivert a láz s a hideg.
A medve azonban tovább dörömbölt az ajtón.
Róka, róka, mitől fáztál? Künn az erdőn miért áztál? Eső nem esett, harmat sem esett. Róka, róka, hova bújtál? Előlünk el mért futottál?
A róka lelkendezve kiáltozott:
Nem bújtam el. Láttam, jöttök, s gondoltam jó levest főzök. Azzal várlak benneteket. Várjatok hát keveset!
Nem várhatunk, vörös róka! Engedj be a rókalukba! Hadd nézzem meg: ott mit őrzöl? – sürgette őt a medve.
Mit őriznék, kedves medve? – siránkozott a róka.
Talán a icike – picike istállót és a két apró lovat.
Én nem őrzöm.
De te őrzöd! kiáltott a kis sün. – A mókus látta, mikor erre hoztad.
Erre a lókötő róka már nem tudott mit felelni. Kis is adta az icike – picike istállót a két apró lóval a medvének és a kis sünnek.
2010. szeptember 6., hétfő
Drégely László: Őszi dal
Őszi rét – őszi rét,
Aki ott jár, sárba lép.
Ott marad a lábnyoma
Réti sárba – adóba’.
Falevél – falevél,
Elsodor az őszi szél,
Megtáncoltat, messze visz,
Amerre szállsz, szállsz te is.
Aki ott jár, sárba lép.
Ott marad a lábnyoma
Réti sárba – adóba’.
Falevél – falevél,
Elsodor az őszi szél,
Megtáncoltat, messze visz,
Amerre szállsz, szállsz te is.
2010. szeptember 4., szombat
Mondókák az esőről
Köd ül a völgyben,
pöffeszkedik,
szerteszéjjel terpeszkedik,
nyújtózkodik, hempereg,
földi felhőrengeteg.
***
Dagi tócsa, pocsolya,
de nagy a kend pocakja!
Nő a tócsa, dagad, hízik,
a cipőm már alig látszik,
minden csupa víz és sár:
ez az ősz. És nem a nyár!
***
Sír a felhő, hull a könnye,
eső ömlik le a földre.
Issza a föld, míg csak bírja,
maradékból lesz a tócsa.
Belelépek, tocsogok,
jaj, már csupa sár vagyok!
Nem baj, csak még
essen, essen,
szeretem, ha cupog,
fröccsen.
A róka és a kacsák
Egyszer a róka séta közben a tópartra ért. A tóban kacsák úszkáltak. Amint meglátta a róka a kacsákat, mindjárt kacsapecsenyére fájt a foga. Gondolkozott, hogy foghatna meg csak egyet is. Tudta, hogy a kacsák nagyon kíváncsiak, bekiáltott nekik:
- Gyertek csak közelebb, majd szép mesét mondok!
- Halljuk mi innen is - felelték a kacsák -, csak mondjad!
- De messze vagytok ám, nem tudok akkorát kiáltani. Jöjjön ki közületek egy, annak majd a fülébe súgom, az azután elmondja a többinek. De okos jöjjön ám ki, mert a szamár elfelejti!
A kacsák mind kijöttek a partra, mert mind okosnak tartotta magát, a róka azután, amelyik legközelebb volt hozzá, megfogta, a többi pedig szétrebbent.
- Gyertek csak közelebb, majd szép mesét mondok!
- Halljuk mi innen is - felelték a kacsák -, csak mondjad!
- De messze vagytok ám, nem tudok akkorát kiáltani. Jöjjön ki közületek egy, annak majd a fülébe súgom, az azután elmondja a többinek. De okos jöjjön ám ki, mert a szamár elfelejti!
A kacsák mind kijöttek a partra, mert mind okosnak tartotta magát, a róka azután, amelyik legközelebb volt hozzá, megfogta, a többi pedig szétrebbent.
2010. szeptember 3., péntek
Sarkady Sándor: Gesztenyecsalogató
Héj, héj, héj,
Szúrós tüskehéj,
Vadgesztenyehéj;
Tarka boci lakik benne-
Ess ide a tenyerembe!
Héj, héj, héj,
Nyílj ki, tüskehéj!
Szúrós tüskehéj,
Vadgesztenyehéj;
Tarka boci lakik benne-
Ess ide a tenyerembe!
Héj, héj, héj,
Nyílj ki, tüskehéj!
Galambosi László: Dió
Azt fütyüli a rigó,
megérett már a dió.
Le kell verni mind a fáról.
Öreg apó diót zsákol.
Hív anyóka. Jó ebéd lesz.
Gőzölög a diósrétes.
Gyárfás Endre: Gesztenyéző
Vadgesztenye, gesztenye,
kosárkámba potty bele!
Gesztenyéből fabrikálok
buksi fejű barna bábot.
Vadgesztenye, gesztenye,
kosárkámba potty bele!
Ha vagytok már jó néhányan,
Megnyitom a bábszínházam.
kosárkámba potty bele!
Gesztenyéből fabrikálok
buksi fejű barna bábot.
Vadgesztenye, gesztenye,
kosárkámba potty bele!
Ha vagytok már jó néhányan,
Megnyitom a bábszínházam.
2010. augusztus 26., csütörtök
Móra Ferenc: A nyughatatlan méhecske
Azt a nyughatatlan méhecskét, amelyikről ezt a történetet írom, én már az ősszel is ismertem. Mégpedig nagyon akaratos és kötözködő méhecskének ismertem. Ő még akkor is kint gubbaszkodott a dérvette
őszirózsákon, mikor minden testvérkéje aludt már odabent a jó meleg kaptárban.
- Én nem vagyok olyan álomszuszék, mint a többi - döngicsélte a hullatag virágbokroknak. - Egyik fülemüle szótól a másik fülemüle szóig úgyis nagyon hosszú az éjszaka.
Bizony az őszirózsák is elmentek már mind aludni, mikor a nyughatatlan
méhecske még mindig kint bujócskázott a zörgő kórók közt. Utoljára is két öreg méhecskének kellett bekaroltatni a kaptárba. Belegyömöszölték egy viaszágyba és a fejéhez tettek egy kis mézes fazekat:
- Ebből kortyanthatsz egyet-egyet, ha megszomjazol álmodban - mondták
neki, azzal nyugodalmas jóéjszakát kívántak, becsukták a kaptár
ajtaját és eltették magukat holnapra.
Azt hitték, szegények, föl se ébrednek tavaszig, de biz a nyughatatlan
méhecske nagyon hamar fölébresztette őket. Hányta-vetette magát az
ágyban, forgolódott jobbra-balra, utoljára fölkelt és panaszos
zümmögéssel csetlett-botlott a sötétben.
- Hát téged mi lelt? - riadtak föl álmukból az öreg méhek.
- Én már kialudtam magam - motoszkált a nyughatatlan méhecske az ajtó
körül. - Azt hiszem, régen reggel van már.
Az öreg méhek kikukucskáltak az ajtóhasadékon és azt mondták, még
csak most van éjfél, alig aludtak egy-két órát. Igazuk is volt, mert
még csak karácsony felé járt az idő s az jelenti az éjfelet a méhek
éjszakájában.
- Mindegy az, én már nem vagyok álmos - veregette össze a szárnyait
a nyughatatlan méhecske és kereste a kilincset. Az öreg méhek megint
csak visszabújtatták az ágyába és álommézet kentek a szemére.
- Ettől majd mélyebben elalszik, mert ez leragasztja a szemét - takargatták be a virágszirom-paplannal és maguk is álomnak adták a fejüket.
Egy-két órát aludt is a nyughatatlan méhecske jóízűen, Liliomos kertben járt álmában és aranyos napsugárban csillogtatta a szárnyait.
Piros tulipán kelyhében is vendégeskedett és úgy kell lenni, hogy
ott dörzsölhette le az álommézet a szeméről, mert egyszerre megint
fölneszelt az ágyban.
- Fülemüle szót hallottam - osont ki az ágyból s nagy csendesen odalopakodott az ajtóhoz.
Az ajtót bizony megrongálta egy kicsit a tél. Hó lepte, jeges eső verte s akkora nyílás támadt rajta, hogy a nyughatatlan méhecske szépen ki bírt csisszanni.
- Én vagyok a legfrissebb - döngicsélte kevélyen és repült egyenesen
az ibolyacsárdába. Az ibolyacsárda azonban még csukva volt és a
nyughatatlan méhecskének elmúlt a dúdolhatnékja. Dideregve nézett
körül és szégyenkezve hallgatta a madárszót. Mert nem a fülemüle
szólt, hanem a pipiske ugrált az országúton.
- Kalács, kalács, kalács - kiabálta örvendezve, ha egy szem elhullott
magot talált.
- Zümm-zümm-zümm-zümm, jobb benn, mint künn - szomorkodott el a
nyughatatlan méhecske és üres tarisznyával bandukolt vissza a kasba.
Szundikált is egy kicsikét, de megint nyughatatlan volt az álma. Arra
ébredt fel belőle, hogy a napsugár besüt a hasadékon.
- De már ennek a fele se álom - készülődött fel a nyughatatlan
méhecske s megint kiment szerencsét próbálni. Nagy siettében rá is
taposott a testvérkéire, de azok még csak meg se rebbentek, olyan
mélyen aludtak.
- A legkisebb a legfrissebb - dongott ki a nyíláson s most már nem szomorodott el, ahogy körülnézett. Enyhe szellő cirókálta a szárnyát s röpítette egyenesen a cseresznyevirág-csárdába. Ott pedig szívesen fogadták, mert ő volt az első vendég. Ezer csészikéből kínálkozott felé a finom virágméz s ő bizony sorba kóstolta valamennyit. Kerekedett is olyan kedve, hogy alig bírt vele.
- Majd megmutatom én, ki a legény a csárdában! - szálldosott egyik
ágról a másikra.
S bizonyosan meg is mutatta volna, ha a nagy dúskálódás közben egyszerre valami hideg csöpp nem hull a homlokára.
- Nini, ki hajigálódzik itten? - tekintett föl a méhecske s nagyon
elcsodálkozott, mikor látta, hogy mennyi cseresznyevirágszirom hull
az égből.
Az ám, csakhogy azok az égi virágszirmok hidegek voltak és ráfagytak a gyönge szárnyára. Tél apó visszafordult az ég pereméről és haragosan rázta a szakállából a sűrű havat. Nem bírt vele a nyughatatlan méhecske, akárhogy rázta is a szárnyát s utoljára megdermedve hullott le a földre.
A legkisebb a legoktalanabb - ezt döngicsélte utoljára.
Jó szerencse, hogy én éppen akkor mentem végig a kerten és kiszabadítottam a hóból a nyughatatlan méhecskét. Fölszárítgattam a szárnyát, beletettem egy pohárba s most itt élesztgetem a napon. Ha föléled, visszaeresztem a testvérkéihez. De előbb megígértettem vele, hogy soha többet az életben nem nyugtalankodik éjszakának idején.
Kis gazdasszony vagyok én...
Kis gazdasszony vagyok én,
sütni, főzni tudok én.
A rántást megpirítom,
a levest behabarom,
a tésztát kidagasztom,
mikor megkel, bevetem,
hogyha kisült, kiveszem,
Marcsát, Jóskát megkínálom,
ami marad, elhasználom.
Nyári mondóka
Szántsunk földet,
vessünk búzát,
arassuk le,
csépeljük le,
őröljük meg,
dagasszuk meg,
süssünk cipót,
lepényt, lángost
hámm!
vessünk búzát,
arassuk le,
csépeljük le,
őröljük meg,
dagasszuk meg,
süssünk cipót,
lepényt, lángost
hámm!
2010. augusztus 4., szerda
Harcos Katalin: Névnapi köszöntő
Szép napra virradtunk.
Ma mind összegyűltünk,
Ajándékot hoztunk,
Mert névnapot ülünk.
Kedves csoporttársunk!
Azt kívánjuk neked,
Tegye barátságunk
Szebbé az ünneped!
Arcod jókedvedben
Pirosodjon gyakran!
Ne csak az ünnepen!
Minden pillanatban!
Kérünk is egy dolgot:
Maradj a barátunk!
Mindannyian boldog
Névnapot kívánunk!
Ma mind összegyűltünk,
Ajándékot hoztunk,
Mert névnapot ülünk.
Kedves csoporttársunk!
Azt kívánjuk neked,
Tegye barátságunk
Szebbé az ünneped!
Arcod jókedvedben
Pirosodjon gyakran!
Ne csak az ünnepen!
Minden pillanatban!
Kérünk is egy dolgot:
Maradj a barátunk!
Mindannyian boldog
Névnapot kívánunk!
Mondóka
Szántsunk földet,
Vessünk búzát,
Arassuk le,
Csépeljük le,
Őröljük meg,
Dagasszuk meg,
Süssünk cipót,
Lepényt, lángost
Hamm.
Vessünk búzát,
Arassuk le,
Csépeljük le,
Őröljük meg,
Dagasszuk meg,
Süssünk cipót,
Lepényt, lángost
Hamm.
Mutogatós mondóka
Dombon áll egy házikó,
(kezünkkel háztetőt mutatunk)
házikóban ládikó,
(négyzetet mutatunk)
ládikóban kerek tálca,
(tenyerünk körül kört rajzolunk)
kerek tálcán öt pogácsa.
(rámutatunk az ujjainkra)
Arra járt az egérke,
mind megette ebédre!
Hammmm! (a hammnál "megharapdáljuk")
(kezünkkel háztetőt mutatunk)
házikóban ládikó,
(négyzetet mutatunk)
ládikóban kerek tálca,
(tenyerünk körül kört rajzolunk)
kerek tálcán öt pogácsa.
(rámutatunk az ujjainkra)
Arra járt az egérke,
mind megette ebédre!
Hammmm! (a hammnál "megharapdáljuk")
Soroló
Megmásztam öt hegyet:
Egy dundit, (hüvelykujj)
Egy keskenyet, (mutatóujj)
Egy magasat, (középső ujj)
Egy ékeset, (gyűrűsujj)
Egy egészen kicsikét, (kisujj)
Nekem ennyi épp elég! (a tenyerébe paskolunk)
Egy dundit, (hüvelykujj)
Egy keskenyet, (mutatóujj)
Egy magasat, (középső ujj)
Egy ékeset, (gyűrűsujj)
Egy egészen kicsikét, (kisujj)
Nekem ennyi épp elég! (a tenyerébe paskolunk)
Takács Judit: Ujjszámoló
Hüvelykujjam tésztát sütött,
mutatóujjam krémet főzött,
középsőujjam tortát hozott,
gyűrűsujjam gyertyát gyújtott,
a legkisebb mind megkapta,
neki volt a szülinapja!
mutatóujjam krémet főzött,
középsőujjam tortát hozott,
gyűrűsujjam gyertyát gyújtott,
a legkisebb mind megkapta,
neki volt a szülinapja!
Szilágyi Domokos: Új kenyér
Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér-
Honnan van az új kenyér?
Három traktor földet szántott,
a vetőgép búzát vetett,
felhő hullatta az esőt,
nap hullatta a meleget.
Szökkent a szár szép magasra,
jött a kombájn, learatta,
learatta, kicsépelte,
a gőzmalom megőrölte,
teherkocsi hazahozta,
anya pedig megsütötte
Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér.
az asztalon friss, fehér
új kenyér-
Honnan van az új kenyér?
Három traktor földet szántott,
a vetőgép búzát vetett,
felhő hullatta az esőt,
nap hullatta a meleget.
Szökkent a szár szép magasra,
jött a kombájn, learatta,
learatta, kicsépelte,
a gőzmalom megőrölte,
teherkocsi hazahozta,
anya pedig megsütötte
Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér.
Szilágyi Domokos: Két nyári mondóka
I.
Búzatenger!
Tenger búza!
Aratógép
átalussza.
Cséplőgépből
aranysárga
gabona hull
ezer zsákba.
Malomkerék
forog vízben,
lesz már elég
kenyérlisztem.
II.
Mag, mag, búzamag,
benne aluszik a nap.
Szár, szár, búzaszár,
tehén alá szalmaszál.
Szem, szem, búzaszem
holnap lesz új kenyerem.
Búzatenger!
Tenger búza!
Aratógép
átalussza.
Cséplőgépből
aranysárga
gabona hull
ezer zsákba.
Malomkerék
forog vízben,
lesz már elég
kenyérlisztem.
II.
Mag, mag, búzamag,
benne aluszik a nap.
Szár, szár, búzaszár,
tehén alá szalmaszál.
Szem, szem, búzaszem
holnap lesz új kenyerem.
Dinnye mondóka
Volt egyszer egy dinnyeföld,
dinnyeföldön dinnye nőtt.
Egy sem piros, egy sem zöld,
csupa sárga volt a föld!
Kányádi Sándor: A mindennapi kenyér
Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta.
Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől.
– Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta az édesanyja.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez.
Szaladt a kisfiú a pékhez.
– Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz.
Futott a kisfiú is a molnárhoz.
Kérek szépen kenyeret.
– Tőlem, fiam, még lisztet is hiába kérsz.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba.
Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott.
– Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú.
– Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle.
Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta.
– Add csak ide a sapkádat!
A kisfiú odaadta.
A földmíves megtöltötte búzával.
– Na, szaladj vele a molnárhoz!
Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna! Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.
Fésűs Éva: A szívtelen csiga
Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán. Boldogan járta körül szarvacskáit ki-be nyújtogatva, úgy gyönyörködött benne.- Ugye szép, ugye szép? – kérdezte a kék szarkalábaktól.
A szarkalábak bólogattak, és elismerően énekelték:
Kicsi fehér hófehér
Csigabiga belefér.
Folyosója csavaros,
Kívül-belül takaros.
Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, hófehér házikója van.
Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje röppent egy rémült kis katicabogár.
- Jaj, csigabiga szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert már három pettyemet elrabolták!
A csigabiga gyorsan behúzta barátságos szarvacskáit, és azt mondta:
- Mit képzelsz, Pöttyös! Csupa virágpor a lábad, még behordanád hozzám! Bújj el máshová!
Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett benne, hogy a kicsi katica be se férjen. Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely jóságosan bezárult mögötte. A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak már katicák.
Alig helyezte el egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült az ég, és nagy, fényes cseppekben esni kezdett az eső. A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát, csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik e mások az ő szerencséjét. A bogarak a kő alá futottak, rög alá mentek az eső elől. Egyszer csak megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött:
- Csigabiga! Kérlek, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást őriztem a napon, amikor rámszakadt az zápor, és ijedtemben elvétettem az utat.
- Nincs hely! – szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott.
- Legalább a hangyatojást hagy tegyem be hozzád, nehogy megázzék! – kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart róla.
Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul apró, zöld ernyőnek.
A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a csigabiga volt morcos és mérges.
- Még tovább viszem a házamat – gondolta – hogy a hangyák se háborgassanak!
S meg is tette. Fogta, nagy nehezen felemelte a házát, és berakta egy békarokka tövébe.
- Na, itt jó lesz! – mondta nagy büszkén, és körülnézett.
Hát képzeljétek el, mit látott! Egy csuromvizes tücsök állt előtte.
- Kiöntött a lyukamból az eső, és hajléktalan lettem! Ó, ó, cipcirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlenegy estére, amíg a lakásom újra kiszárad! Szép nótával fizetek érte.
- Még csak az hiányzik! – fortyant fel a csigabiga. Az én házam nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől te ostoba!
Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni.
Útközben találkozott a katicával, és a hangyával is, és mindjárt kimuzsikálta mindhármuk bánatát:
Kicsi fehér csigaház,
Kerüld el, ha arra jársz!
Hiába is keresed,
Nincs ott vendégszeretet,
Nincs ott vendégszeretet.
Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak pettyét, pókfonalak hosszát számon tartja, és nagyon megharagudott a csigára. A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyos zöld ruhájában eléje libbent. Kinyújtotta pici zöld varázspálcáját, és felkiáltott:
- Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat! Éjjel-nappal, télen-nyáron, amíg csak élsz. Senki be ne tegye hozzád a lábát!
A csigának a vére is meghűlt ijedtében. De abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára. Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem. Kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, és akár-merre visz az útja, le nem teheti soha-soha többé.
Játék a kézzel
Fűszál derekán
félve mászik a bogár.
/Két ujjal lépegetés előre az asztal lapján./
Földre pottyan, ott marad.
/Tenyerek az asztalon./
Észrevétlen, mint a mag.
/Tenyerek ökölben az asztalon./
2010. július 29., csütörtök
Móra Ferenc: Az én dinnyeföldem
Magam is éltem-haltam érte kisgyerek koromban. Mikor édesanyám mosakodni kergetett a kúthoz, akárhányszor azt mondtam neki:
- Inkább ennék dinnyét!
De nem is álltam ám meg a jó szándéknál. Ami dinnye volt a kertünkben, azt én mind kivallattam, érett-e már. Amelyik a kopogtatásra nem akart vallani, azt a csillagos nyelű kis bicskámmal vontam kérdőre. Soha minálunk dinnye meg nem érhetett, mert mind meglékeltem feleérésében.
Egyszer aztán az édesapám galléron kapott, éppen mikor a legjavában beszélgettem egy cserhajú sárgadinnyével.
- Ohó, fiamuram, maga nagyon rosszul gazdálkodik! Nem szabad mindnyájunk elől elpusztítani a dinnyét. Ami másé, nem Tamásé.
Fiamuram elszontyolodott egy kicsit, és szomorúan simogatta végig a szemével a zsendülő görögdinnyéket.
- Hát akkor mi a Tamásé?
- Ami az ő kertjében terem.
- Hát melyik a Tamás kertje?
- Ejnye, de mindent szeretnél tudni, lelkem gyermekem - nevette el magát édesapám, s kézen fogva elvezetett a kert sarkába.
- Hány esztendős vagy te most, hékám? - kérdezte tőlem.
- Hat, édesapám.
- No, hát akkor lépj hatot! Amekkorát kilépsz, akkora lesz a kerted.
Léptem olyan hatot, hogy elég lett volna tizenkettőnek. Akkor az édesapám a markomba nyomott hat szem dinnyemagot.
- Minden lépésnél ültess egyet. Hat dinnyebokor csak neked teremje a dinnyét.
Ástam hat gödröcskét, a hat dinnyemagot eltemettem, betakartam, meglocsoltam, még tán szép álmot is kívántam nekik. Annyi bizonyos, hogy én nagyon szépeket álmodtam mint dinnyésgazda. Akkora dinnyéket láttam álmomban, mint a káposztáshordók, s mindnyájának a hajába az volt belevésve: ez a Tamásé, senki másé.
Szaladtam is másnap reggel a kertembe nagy hegyesen, s visszakergettem a húgocskámat, aki kövér kis karjával belém csimpeszkedett.
- Ami Tamásé, az nem a másé! Eredj a magad kertjébe! Én nem adok a dinnyéimből. Be se bírnád őket gurítani.
No, igaz is volt, mert nem volt ott semmi gurítanivaló se. A dinnyemagok igen jóízűen aludtak, s eszük ágában se volt fölébredni. Úgy is mentem én be, mint akit orron vertek.
- Mi baj, gazduram? - nevetett rám édesapám.
- Még most se teremnek a dinnyéim - tört el a mécsesem.
- Jaj, gazduram, odább lesz az az idábbnál - csendesített édesapám. - Beletelik egy hét, mire a dinnyemagok kikelnek. De ha nagyon letemetted őket, meg se fogják.
"No, majd kivárom én azt" - gondoltam magamban. Vártam is türelemmel vagy három nap. De a negyediken már kikapartam az első dinnyemagot a fészkéből.
- Hadd nézlek, megfogtad-e?
Nagyon elszomorodtam, mert nem fogott biz az semmit se. Inkább szétrepedt egy kicsit a haja az oldalán.
- Ott bújt volna ki belőle a gyökerecskéje meg a száracskája - magyarázta az édesapám, mikor a panaszom hallotta.
Hittem is én azt, meg nem is. Hogy bizonyosabb legyek a dolog felől, másnap megint előkotortam egy dinnyemagot. Ennek már vékony kis zöld bajusza is fakadt az oldalán. Aztán mindennap kibontottam egy-egy gödröt, és egyre jobban elment a kedvem a dinnyeföldemtől. Mit ér az, ha mind a föld alatt erednek meg a dinnyemagjaim?
A hatodik dinnyemagnak nem kellett segítenem: előbújt szépen magától is. Két szív formájú levelecskéje éppen akkor nyílt szét a reggeli napsugárban, mikor odaértem.
- Ami Tamásé, nem lesz a másé! - kiáltottam el magamat, és örömömben kiszakajtottam a parányi dinnyebokrot. Szaladtam be vele édesapámhoz, és már messziről dicsekedtem neki: - De ez már csak megfogta, ugye, édesapám?
Haragudott is, nevetett is édesapám, mikor a fejem búbjára koppantott.
- De hát minek tépted ki, te golyhó? Most már odavan az egész kerted. Már látom, sohase lesz belőled dinnyésgazda.
Azóta nem is próbáltam meg a dinnyetermesztést.
2010. július 26., hétfő
Az öregember és a pokróc (népmese)
 Egyszer volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette, amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte... |
| Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon. Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt. Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal takarózik, s úgy aludjon. Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiuk. Azt mondja neki az apja: - Fiam, itt van ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot tedd a nagyapádnak a hátára, s fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza. Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki: - Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs. Az öreg sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé. Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Elészólítják a fiút: - Mi van nagyapáddal? - Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták. - Hogy? - Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világul, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk. - Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá? Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja: - Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor én ne kelljen, hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal maga is menjen el. S akkor összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette a kötőféknél fogva, amíg hazaértek. Hogy hazaértek, mindig az asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy tanították, s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, jó szemmel nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak. |
2010. július 23., péntek
Ilók és Mihók (népmese)
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy özvegyasszony s volt annak egy Mihók nevű boldogtalan fia. Egyszer azt mondja Mihók az anyjának:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, édes Mihókom?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók elmegy az Ilókék házához, s egy tűt kap ajándékba. Hazafelé jövet megunta a tűt a kezében tartani, s amint egy szénásszekérhez ér, beszúrja a tűt a szénába. Megérkezik a szénásszekér, s Mihók váltig keresi a szénában a tűt, de sehol nem leli. Elment hát haza az anyjához.
- Hol voltál, édes Mihókom?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem semmit, adtak.
- Mit adtak?
- Egy tűt.
- Hadd lássam.
- Egy szekér szénába szúrtam, de nem lelem sehol benne.
- Jaj, fiam, nem jól tetted; a kalapodba kellett volna szúrni.
- Máskor úgy teszek, édes anyókám.
Egyszer megint azt mondja Mihók az anyjának:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók elmegy leánynézni, s kap ajándékba egy ekevasat. Hazamenet beleszúrja a kalapjába, de az ekevas nem akart megállni, hol jobbra, hol balra húzta le a kalapot, sőt még a fejét is jól összeverte. Végül megunta a dolgot Mihók, s elhajította az ekevasat a sárba. Hazamegy üres kézzel.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem semmit, adtak.
- Mit adtak?
- Egy ekevasat
- Hadd lássam.
- A kalapomba szúrtam, de nem akart megállni, s elhajítottam.
- Jaj, fiam, nem jól tetted, a válladra kellett volna vetned, s úgy hoznod haza.
- Máskor úgy teszek.
Nemsokára megint elkezdi Mihók:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Elmegy Mihók a leányos házhoz, s kap ajándékba egy kiskutyát. Hazamenet a vállára veti, s úgy viszi haza. A kiskutyának sehogy se tetszett az a hely, minél jobban nyomta Mihók a vállához, annál jobban fickándozott a kiskutya, végül mardosni kezdte Mihók vállát. Mihóknak nagyon fájt, s eldobta a kutyát.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki,
- Nem vittem, adtak.
- Mit adtak?
- Egy kiskutyát.
- Hadd lássam.
- A vállamra vetettem, de marta, s eleresztettem.
- Jaj, fiam, nem jól tetted. Egy madzagra kellett volna kötnöd, magad után húznod, s szólítgatnod: kucó! kucó!
- Máskor úgy teszek.
Eltelik néhány nap, megint rákezdi Mihók:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj fiam, kéresd meg.
Elmegy Mihók Ilókékhoz, és kap ajándékba egy fél szalonnát. Jó erős madzagot köt rá, és maga után vonszolva ballag hazafelé, miközben minduntalan szólítgatja a szalonnát: kucó, kucó. A kutyák nem kérették sokáig magukat, az egész faluból összegyűltek a szalonnára, s amíg Mihók hazaért, mind megették, csak a madzagot hagyták meg.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki.?
- Nem vittem, adtak egy nagy darab szalonnát, ezt ni!
- Hisz ez csak egy madzag!
- Arra kötöttem, magam után húztam, lehet, hogy megették a kutyák.
- Jaj, fiam, nem jól tetted. A hátadra kellett volna venned, hazahoznod, és a házba felakasztanod a füstre.
- Máskor úgy teszek.
No, eltelik egy hét, újból mondja Mihók:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Ered, fiam, kéresd meg.
Mihók ismét maga ment a lányos házhoz, és kapott egy borjút. Kötelet hurkolt a nyakára, hátára vette, s akármennyit feszengett, kapálódzott és rugdosta a borjú, hazavitte nagy nehezen. Otthon felvonszolta a padlásra, s felakasztotta a kakasülőre.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem, adtak egy borjút.
- Hol van, nem látom?
- Hazahoztam a hátamon, s felakasztottam a füstre.
- Jaj, édes fiam, nem jól tetted. Gyengéden körül kellett volna kerekíteni a nyakát egy kötéllel, szépen hazavezetni, a pajtába a jászol elébe kötni, s szénát vetni elébe.
- Máskor úgy teszek.
Eltelik egy hét, újra mondja Mihók:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók elmegy, és odaadják neki a leányt. Mihók egy kötelet vet Ilók nyakába, vezeti hazafelé, szólítgatja: ,,ne, bocikám, ne, ne!" Hazaérve beköti a pajtába, szénát vet elébe, aztán bereteszeli az ajtót, s bemegy a házba.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem, adtak.
- Mit adtak?
- Ilókot, hihihi.
- Hát hol van?
- Bekötöttem a pajtába.
- Jaj, fiam, nem jól tetted. Eredj hamar, cirógasd meg, vess szép szemeket rá, s hozd be a házba.
Mihók el is ment mindjárt, a háznál valamennyi aprómarhának kivájta a szemét, a pajtába ment, megcirókálta Ilókot, s hányta rá a szemeket. Szegény Ilók azt gondolta, hogy Mihók gúnyolódik vele, megsokallta a tréfát, s elszaladt haza.
Azalatt a násznép összegyűlt a lakodalomra, elment a vőlegénnyel a menyasszony után, kiengesztelte, s elvitte haza Mihókékhoz. A vendégeskedés után felvitték Mihókot és Ilókot a padlásra, s lefektették őket a szénába. Ilóknak nem tetszett ez a nyoszolya, egyre csak azon járt az esze, hogy elszökhessen, ezért lekéredzkedett egy kis időre. Mihók nem hitt neki, s egy hosszú zsinórt kötött a nagylábujjára, úgy bocsátotta le. Ilók pedig, mihelyt kinn volt az udvaron, leoldozta a zsinórt és egy kecske lábára kötötte, ő meg elillant haza. Mihók csak várta, várta; kiabált utána, s hogy nem jött rángatni kezdte a zsinórt. A kecske a rángatásra mekegni kezdett, s Mihók anyja a nagy lármára felment a padlásra, hogy lássa mi a baj?
- Hol van Ilók, fiam?
- Odalent megkecskésedett, édes anyókám.
- Hogy kecskésedett volna?
- Zsinórt kötöttem a lábára, s most húzom fel, de nem felel, csak mekeg.
Az anyja a zsinórt tapogatva megfogja a kecskét, és rájön, hogy mi történhetett. Felkölti a vendégeket, és megint mind elmennek a menyasszony után, kibékítik nagy üggyel-bajjal, s még egyszer visszaviszik a vőlegényhez. Újból egybekelnek, s máig is élnek, ha meg nem holtak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)