Mondókák az esőről

Köd ül a völgyben,

pöffeszkedik,

szerteszéjjel terpeszkedik,

nyújtózkodik, hempereg,

földi felhőrengeteg.

***

Dagi tócsa, pocsolya,

de nagy a kend pocakja!

Nő a tócsa, dagad, hízik,

a cipőm már alig látszik,

minden csupa víz és sár:

ez az ősz. És nem a nyár!

***

Sír a felhő, hull a könnye,

eső ömlik le a földre.

Issza a föld, míg csak bírja,

maradékból lesz a tócsa.

Belelépek, tocsogok,

jaj, már csupa sár vagyok!

Nem baj, csak még

essen, essen,

szeretem, ha cupog,

fröccsen.

A róka és a kacsák

Egyszer a róka séta közben a tópartra ért. A tóban kacsák úszkáltak. Amint meglátta a róka a kacsákat, mindjárt kacsapecsenyére fájt a foga. Gondolkozott, hogy foghatna meg csak egyet is. Tudta, hogy a kacsák nagyon kíváncsiak, bekiáltott nekik:
- Gyertek csak közelebb, majd szép mesét mondok!
- Halljuk mi innen is - felelték a kacsák -, csak mondjad!
- De messze vagytok ám, nem tudok akkorát kiáltani. Jöjjön ki közületek egy, annak majd a fülébe súgom, az azután elmondja a többinek. De okos jöjjön ám ki, mert a szamár elfelejti!
A kacsák mind kijöttek a partra, mert mind okosnak tartotta magát, a róka azután, amelyik legközelebb volt hozzá, megfogta, a többi pedig szétrebbent.