Hát te még itt vagy?! - kiáltottak rá. -Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószár-nyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrába, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.
-Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! - könyörgött A szél jól szemügyre vette az almát.
- Nem vagy még elég piros- dörmögte -, de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre.
Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát.
Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában.
-Hát te mit keresel itt? -kiáltotta. - Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hó-szárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!
-Bújnék én örömest -mondta az alma-,de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.
-Hát ezen igazán könnyű segíteni ! -kacagott fel vidáman a kerti manó. Várj csak egy cseppet!
Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy ketté-tört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó piros-pozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.
-Köszönöm, köszönöm! -hálálkodott az alma, és felderült.
Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.
-Nézzétek, milyen gyönyörű alma!
Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb!
Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!
