Tudjátok-e, hol alszik a szél? Elmesélem nektek.
Sokféle szé fúj a Földön... Van köztük szelíden simogató langyos esti szellő; dolgos, szélmalmot forgató; s van várva várt, esőt hozó, s van viharos is. Kellemetlen a böjti negyvennapos szél, de van egészen gonosz is: házakat fölkapó, fákat kicsavaró orkán!
A mi szelünk fiatal volt, széles és kicsit komisz. Hol túl sokat markolt, hol keveset fogott. Néha túl erősen fújt, máskor meg hamar elfáradt. Szerette bosszantani a fákat, csavargatni az ágaikat, leszórni a madárfészkeket. Ha olyan kedve támadt, felkorbácsolta a tavat, úgy, hogy a halak alig láttak az iszapos vízben. Az embereket is megharagította; kedvenc szórakozása volt olyan gyorsan csapkodni az ajtókat, ablakokat, hogy az üveg is kitörjön belőlük. A szélkakast pedig addig forgatta körbe-körbe, amíg szegény majd leszédült a kéményről.
Így ment ez egész nyáron. Félt már tőle az egész határ.
De lassan megjött az ősz, s a kis szél is fáradni kezdett. Egyre lassabban tekergőzött, egyre lejjebb szállt, hangja is megcsendesedett. Szeretett volna elnyúlni valahol, s hosszú álomba merülni.
Így hát elindult szálláshelyet keresni magának.
Eszébe jutott a tó, selymes kék vizével. "De jót fogok aludni rajta!" - gondolta. Ahogy odaért, szépen elfeküdt a víz tetején. Igen ám, de a tó felismerte régi ellenségét, felborzolta a tükrét, halai felkavarták az iszapot. A tó hullámzani kezdett, egyre erősebben dobálta hátán a szelet. S mikor a haragos, tarajos hullámokat meglátta a szél, inába szállt a bátorsága, gyorsan menekülni kezdett, nehogy belefulladjon a habokba.
Futott, futott. A tó még esőt küldött utána. Végre elért az erdőbe. Elbújt az öreg tölgyfa koronájába, a lombok közé. "No, itt végre kifújom magam!"- fütyörészte. De nem sokáig lehetett nyugta itt sem! A madarak, akiket korábban kirázott a fészkükből, ráismertek. Körülfogták, csipkedték. A tölgyfa jól megkapaszkodott gyökerével a földbe, megfeszítette erős törzsét, s addig rázta a szelet, míg az hopp, leesett a földre, rohant-rohant a hegy felé.
Ahogy közeledett, a hegy sziklákat kezdett görgetni feléje, hogy betemesse. Innen is iszkolnia kellett. A falu felé vette az útját. Már alig volt jártányi ereje. Gondolta, az emberek majd csak befogadják. Beosont az első ház ajtaján, hogy lerogyjon a nagy fotelbe. De már ugrani is kellett ki az ablakon, mert a házigazda söprűvel fogadta.
Ekkor már szepegett a kis szél, kócos fejét lehajtva oldalgott a réten. Nagyon megbánta minden csínyét. Könnyei megöntözték a szomjas virágokat. A virágok meg is kérdezték:
- Ki vagy te, kedves vendég?
- A szél nem akart hinni a fülének. Nagy nehezen elmesélte, miért sír, hogyan járt, mennyire fáradt. A rét megsajnálta, s elhitte a szélkölyök suttogását, hogy meg akar változni.
- Jól van, jól, ne sírj már! Én segítek rajtad! Tudod mit? Bújj be szépen füveim, gyökereim közé, ott senki nem fog rád találni!
Így is történt. A fáradt, álmos kis szélgyerek bebújt a rét alá, betakarózott a füvekkel, virágokkal, s nyomban el is nyomta az álom. Igen ám, de szép fehér haja kint maradt. Puha szálai finoman hajladoztak a levegőben. Amikor az emberek meglátták, elnevezték árvalányhajnak.
De ugye, ti is tudjátok, hogy amelyik réten árvalányhaj fehérlik, ott halkan kell lépkedni.
