2021. április 29., csütörtök

Válogatás Anyák napjára

 


Mesék

Versek


Borján Márta: Az anyák napi ajándék

Forrás


Sugarait szórja aranylón már a nap,

a fák is smaragdzöld lombokat bontottak.

Méhzümmögés hallik, virágillat terjeng,

madárdaltól hangos az erdő és berek.

 

Bizony itt a május, a legszebb hónapunk,

most köszönjük meg, hogy a világon vagyunk.

Anyukának jár a köszönet és hála,

a világon senki nem kedvesebb nála.

 

Borz Benő és Béni szintén így gondolják,

s anyukájukat most megajándékozzák.

Mit is adjanak hát, végre kiötlötték:

a szarkához mennek, s megveszik egy kincsét.

 

Hajnalban indultak, a nap még alig sütött,

fénye a lombokon épphogy átszűrődött.

Szedték a lábukat, sietniük kellett,

Szarka Szilárd fészke kint volt a tó mellett.

 

Gyorsan odaértek, szerencsés volt útjuk,

csak a harmattól lett vizes a bundájuk.

Szarka Szilárd éppen akkor repült vissza,

csőrében csillogott egy fényes karika.

 

A két csatakos borzot, amikor meglátta,

rögtön tudta, kell nekik az egyik zsákmánya.

Készséges volt velük, mutatott néhányat,

de a borztestvérek sokallták az árat.

 

Útközben gyűjtöttek néhány csigát, gombát,

gondolták ebből majd készíthet vacsorát.

Ám ez nem volt elég a tolvaj szarkának,

jobban örült volna egy madárfiókának.

 

Borz Benő és Béni nem kezdtek alkudni,

elindultak hamar fiókát szerezni.

Nem is mentek messze, mikor egy kis fáról

csivitelés hangzott néhány fiókától.

 

A fészekhez lassan odasomfordáltak,

abban három éhes kis zöldikét láttak.

Egyiket megfogták, de ekkor az anyja

hirtelen lecsapott, s volt ám éles karma!

 

A testvérek nem is tehettek egyebet

megfordultak, s gyorsan futásnak eredtek.

A veszély elmúltával megálltak egy fánál,

nem is vették észre, egy tündér ült az ágán.

 

Látta, ami történt, és nem örült neki,

ez a két kis rosszcsont, hogy mert ilyet tenni!

Nem állhatta, hogy ne ijessze meg őket,

mert abból tanulnak, s ezt nem teszik többet.

 

Leszállt hát hozzájuk, fogta a tündérport, 

s egyet a kettőből - hipp-hopp! - elvarázsolt.

Megijedt a másik, mi lesz így most vele,

eddig volt, s többé nem lesz már testvére?

 

Keserves sírása követ meglágyító,

a testvére nélkül élni sem hajlandó.

Könyörgésre fogta, minden jót megígért,

csak kaphassa vissza egyetlen testvérét.

 

Bella tündér – ki más? – csak megleckéztette,

hogy az ily tettektől elmenjen a kedve.

Varázspálcájával kis köröket rajzolt,

és a másik bűnös ismét közöttük volt.

 

Persze lapítottak, el is fehéredtek,

de rögtön felfogták, mit is cselekedtek.

Egy nagy bölcsességnek megértése eljött:

„A cél nem szentesíthet mindenféle eszközt.”

 

A tündér érezte, hatott az ijesztés,

megnyugtatta őket, nem lesz több büntetés.

Inkább azt kérte, meséljék el neki,

mért akartak ilyen gonosz dolgot tenni.

 

A két bűnös, most már kevésbé riadtan,

be is vallott mindent sorjában, nyugodtan.

Hogyan is akarták anyjukat meglepni,

s neki ez ünnepen örömet szerezni.

 

De az ajándéknak így búcsút mondhatnak,

öröm helyett anyjuknak fájdalmat okoznak.

Bella nem habozott, ide segítség kell,

hogy a két borztestvér ne keseredjen el.

 

Kérte őket, bízzák bátran rá magukat,

nem fognak csalódni, segíti dolgukat.

Először is irány vissza a fészekhez,

hisz soha nincs késő a bocsánatkéréshez.

 

Félve, de már mégsem annyira reszketve

követték hát Bellát a zöldike fészekhez.

Zöldike mamának nem tetszett az ötlet,

zavarni akarta a közeledőket.

 

Bella megnyugtatta, jó szándékkal jöttek,

a borzok bűnbánón bocsánatot kérnek.

A kölykök megfogadták, ezután jók lesznek,

ilyen szörnyűséget többé sose tesznek.

 

Nos, zöldike mama megbocsátott nekik,

indulhatnak haza, mindjárt sötétedik.

Bella tudta, ismét kell a tündérerő,

hogy gyorsan hazajusson a két bajkeverő.

 

Tündérport szórt rájuk, hazáig repültek,

az aggódó szülők rettentőn örültek.

Mikor kiderült az eltűnésük oka,

borzmama két kölykét az ölébe vonta.

 

Átölelte őket, meg is csókolgatta,

s azt kérte, amit mond, ne feledjék soha:

„Egy anyának a legszebb ajándék e napra,

ha gyermeke mosolyog, s átöleli karja.”


Kép forrása

2021. március 11., csütörtök

Wass Albert: A medve és a huszár

 

Kép forrása

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, barna medve. Ez a medve olyan kíváncsi volt ám, hogy nem akart tanulni sem apjától, sem anyjától, hanem saját szemével kívánt látni mindent. Egy szép napon híre jött, hogy lent a völgyben él egy félelmetes állat, aki két lábon jár, szőr helyett ruházatot visel, és minden más állatnál erősebb és hatalmasabb.

 – Nocsak – mondta a kíváncsi medve fönt a hegyen –, ejszen, lemegyek a völgybe, s megnézem ezt a különös állatot. Hiába próbálta lebeszélni apja, anyja, hiába óvták a testvérei, nem mentek semmire vele. 

– Én vagyok a legerősebb állat a világon – mondta a medve –, megyek, s megbirkózom ezzel az idegen állattal. 

Azzal elindult lefele a hegyről. Ahogy ment, mendegélt, találkozott a rigóval. 

– Le ne menj a völgybe – figyelmeztette a rigó –, maradj fent a hegyen, s nem esik bántódásod! 

De a kíváncsi medve nem is ügyelt a rigó szavára. Egy idő múlva összetalálkozott a gerlicével.

 – Jaj, barna medve, térj vissza, térj vissza! – búgta a gerlice. – Bajba kerülsz odalent! 

De a kíváncsi medve csak folytatta az útját lefelé. Mikor leért a völgybe, összetalálkozott a rókával. 

– Róka koma – fordult hozzá a medve –, mutasd meg nekem az utat, mely ahhoz az állathoz vezet, amelyik két lábon jár, és szőr helyett ruházatot visel! 

– Nagyon szívesen – vigyorgott rá ravaszul a róka –, nagyon szívesen. Azzal levezette a medvét egy széles, kitaposott útra. 

– Itt most meghúzódunk egy bokorban – mondta a róka –, s megvárjuk, míg erre jön az, akiről beszélsz.

 Elbújtak hát egy bokorban, s vártak. Kis idő múlva egy iskolából hazatérő gyerek jelent meg az úton. 

– Ez az az állat, amelyikről azt mondják, hogy a legerősebb a világon? – kérdezte a kíváncsi medve. 

– Nem – felelte a róka –, ez még nem az. 

Nemsokára egy vénember jött az úton, botra támaszkodva.

 – Ez az? – kérdezte izgatottan a medve. 

– Nem – rázta a róka a fejét –, ez csak volt egyszer, de már nem az. 

Vártak hát tovább. Kis idő múlva arra jött egy huszár. Olyan cifra ruházatot viselt, hogy a kíváncsi medve majdnem kiesett a bokorból kíváncsiságában. 

– Ez az, akit keresel – suttogta mellette a róka –, ez a legveszedelmesebb állat világon! 

Erre aztán kilépett a kíváncsi medve a bokorból, s ment egyenesen a huszár felé, morogva, dohogva, hogy megnézze közelről a furcsa állatot. De a róka bizony már nem várta meg a többit, hanem nyakába kapta a lábát, s iramodott föl az erdőnek, hogy minél messzibbre kerüljön a huszártól. Hát, ahogy ott szalad, egyszerre csak hall nagy szuszogást a háta megett. Néz vissza ijedten, s hát kit lát rohanni, mint akinek a szemét vették? Bizony a kíváncsi barna medvét. 

– Mi a baj, medve koma? – kérdezte futás közben a róka. – Hát nem te vagy a legbátrabb állat a világon? 

– Szégyen a futás, de hasznos – lihegte a medve –, ez a kétlábú állat bizony rettenetes ám! Még meg se nézhettem jól magamnak, s hát csak kihúzta az egyik bordáját, s úgy megcsapott valami puffanó gombóccal, hogy kilukadt a bőröm nyomban tőle, s még a csontom is belefájdult! Aztán előhúzta a lábcsontját, s összevagdosott vele úgy, hogy cafatokra szakadozott a bundám! Bizony, igaz, amit mondanak, hogy ez a földkerekség legveszedelmesebb állatja! Minek nevezik ezt a szörnyűséget? 

– Ezt bizony huszárnak – nevetett a róka a pórul járt medvén. – Ez még az emberek között is a legveszedelmesebb! Megtanultad, ugye? Nem is felelt a medve a csúfolódásra, csak szaladt vissza a hegyre, ahogy a lábai vitték, s ameddig csak élt, nem is jött le onnan soha többet! 

Forrás: http://www.sgyak.u-szeged.hu/bemutat/konyvtar/konyvek/mesetar/medve_es_huszar.pdf

Tordon Ákos: A csodatrombita


Volt egyszer egy öreg fal. Az öreg falban rozsdás szeg. A rozsdás szegen trombita. A trombitán százesztendős pókháló. Bizony arról a trombitáról réges-rég megfeledkeztek. Senki nem fújta meg.
Pedig annak a trombitának minden egyes szavára száz huszár nyargal elő a semmiből, s teljesíti a parancsát annak, aki a trombitát fújja. Csakhogy az a trombita messze volt, az Üveghegyen is túl, az Óperenciás -tengeren is túl, de még a szomszéd utca sarkán is túl.

Aki meg akarta volna szerezni, annak előbb az Óriások Anyjához kellett volna beszegődnie kerek egy esztendőre, miután megmászta az Üveghegyet, és átkelt az Óperenciáson, mert az a rozsdás szeg, melyen a pókhálós trombita függött, az óriás asszony kamrája falában volt. Az óriás asszony pedig csak akkor akasztotta le a nyakában hajókötélen viselt kamrakulcsot, ha szolgájának letelt az esztendeje. Akkor a szolgának adta a kulcsot – bizony, legény legyen a talpán azt, aki elbírja a mázsás kulcsot! – s így szólt:

– No eredj, szolgám, a hátsó kamrába, ott találod a béred: ami megtetszik neked, azt választhatod, csak egyre vigyázz: ne végy többet, mint amennyit elbírsz, mert abba beleszakadsz!

Hanem hát nem volt könnyű a szolga dolga, beleizzadt, amíg az óriási kulcsot a kamrához cipelte, hát még amikor a zárba kellett illesztenie! S azután! Belekáprázott a szeme a tenger sok kincsbe, ami ott eléje tárult! A legjámborabb lélek is megtelt ott sóvárgással, s úgy belefeledkezett a kincs-szedegetésbe, nem is hallotta, mikor csapódott be a kamra vasajtaja!

Bizony ott maradt a kincseskamrában örök fogságban. Pedig hát csak a pókhálós trombitát kellett volna leakasztania a rozsdás szegről, hogy megszabaduljon. De a trombitát úgy beszőtték a pókok, hogy emberszem rá sem akadt egyhamar.

No, olyan rossz híre kerekedett az Óriások anyjának, mert a szolgái kerek esztendő után mind egy szálig eltűntek, hogy nem akadt ember, aki szolgálatába szegődött volna. Pedig elkelt volna ott a szolga, mert azóriás asszony tizenkét órirás fia még a kisujját sem mozdította meg világéletében. Időtlen idő óta hiába várta az óriás asszony, hogy valaki a házába vetődjék, maga indult hát el, hogy szolgát keressen.

Felhúzta a lábára régen kővé vált óriás ura hétmérföldes csizmáit, melyekkel minden egyes lépéssel hetvenhét óriás-mérföldet tehetett meg, s elindult világgá. Átlépte az Óperenciás-tengert, keresztüllépte az Üveghegyet, ment-mendegélt, egyszerre csak egy zöld mezőre ért. A zöld mezőn egy szénaboglyára ült. A szénaboglya tövében egy legény beszélgetett egy leánnyal.

– A világ végére is elmegyek teveled, Palkó, de otthon már nincsen maradásom! – mondta a leány. – Nem akarják, hogy a te feleséged legyek, hogy téged szeresselek!

– Hová vigyelek, Boriskám, se házam, se kenyerem…- mondta búsan Palkó.

Most megszólalt az óriás asszony, halkan szólt, csendesen, mégis mennydörgésként zengett a hangja:

– Hová is mennétek, ha nem énhozzám?! Énnálam ellehettek, s kerek egy esztendő után annyi kincs lesz a béretek, amennyit elbírtok!

Boriska és Palkó nem sokat gondolkodott, hanem mind a ketten elszegődtek nyomban az Óriások anyjához. Szolgálták az óriásokat becsülettel kerek esztendőn át. Az esztendő leteltével az óriás asszony átadta Palkónak a kamra kulcsát azzal, hogy válasszon a mátkájával annyi kincset, amennyit ketten elbírnak. De Palkó amint a kamrába lépett, tüstént meglátta a rozsdás szegen függő trombitát.

– Világéletemben mindig ilyen trombitára vágytam! – kiáltott fel, s azzal addig ágaskodott, amíg el nem érte.

Közben Boriska kinccsel szedte tele rózsás kötényét. Csakhogy az óriás asszony rájuk csapta a kamra vasajtaját. Szegény Boriska sírva fakadt menten, Palkó pedig bánatában belefújt a réztrombitába. Hát abban a szempillantásban száz huszár nyargalt elő a semmiből, s megkérdezték Palkótól: mit parancsol?

– Nyissátok ki a vasajtót! – parancsolata Palkó, s a száz huszár máris az ajtónak nyomta a vállát. Amikor kinyílott az ajtó, Palkó örömében újra megfújta a réztrombitát, erre újabb száz huszár nyargalt elő a semmiből.

– Mit parancsolsz? – kérdezték Palkót.

– Kergessétek világgá az óriásokat! – parancsolta Palkó.

A száz huszár erre világgá kergette az óriás asszonyt tizenkét fiával együtt. Most ismét megfújta a trombitát Palkó, s harmadszor is száz huszár nyargalt elő a semmiből.

– Mit parancsolsz? – kérdezte a kapitányuk.

– Röpíts haza bennünket! – parancsolta Palkó.

A száz huszár hazaröpítette őket. A fél falu odacsődült a csodálásukra. Akkor Palkó újra megfújta a réztrombitát, s a semmiből előnyargaló huszároknak megparancsolta, hogy hozzák el az óriások kincseit.

A kincseket szétosztotta a faluban a lakodalma napján, s azután szegre akasztotta a réztrombitát. Ott van az ma is, ha valaki közben le nem akasztotta.

2021. március 10., szerda

Vadadi Adrienn: Adj király katonát!


Ma reggel a gyerekek újságpapírokkal érkeztek az óvodába. Peti apukája örült, mert így volt olvasni valója a villamoson.
Az óvodában aztán mindent újságpapír borított! Az óvó néni a szőnyeg közepén térdelt, és a gyerekekkel egyik csákót a másik után hajtogatták. Aki akarta, a rajzos asztalnál piros, fehér, meg zöld festékkel magyar zászlót is festhetett rá. És amikor a festékek már megszáradtak, a csákók a fejekre kerültek, Peti egy székre pattant. Belekapaszkodott a támlájába és azt rikkantotta:
- Mi vagyunk a huszárok! – azzal már csettintett is a lovának, hogy körbenyargalja vele a csoportszobát. De vágtázott utána Dani, Zétény, Levente, Roli, az összes magyar huszár is!
Egyszer csak, egy nagy vágta után, Levente így szólt: - Csináljunk kardot is, hogyha a csatába érünk, legyen mivel harcoljunk! – azzal már csörtettek is a katonák lovaikkal az óvó nénihez.
Az óvó néni megmutatta, hogyan lelet a megmaradt újságpapírokat úgy feltekerni, a papírpálcák végét úgy behajlítani és ragasztócsíkkal megragasztani, hogy kardformájuk legyen. A fiúk sokat bajlódtak a kardkészítéssel. Mert Petinek nem sikerült a papírt szorosra tekerni, Daninak a markolatát jól behajlítani, Leventének pedig megragasztani. De végül aztán, így vagy úgy, mégis minden huszár kezébe került kard.
- És most játszunk szabadságharcosat! – ügetett az óvó néni elé Peti, amikor visszapattant a lova hátára.
Az óvó néni nem rég mesélt azokról az időkről, amikor az országunkat mások irányították. A magyaroknak idegenek mutatták az utat, ők mondták meg mit szabad, mit nem. És mesélt Petőfi Sándorról, aki verset írt arról, mit akarnak a magyarok. Mesélt a szabadságharcról is, amikor a távoli földeken katonáskodó magyar huszárok hazajöttek, hogy minden magyar férfival, apával és fiúval csatába induljanak, hogy országunkat szabad Magyarországgá szabadítsák.
- Játszunk szabadságharcosat! – mosolygott az óvó néni.
- Jó! – örült meg Peti – Majd Leventével mi leszünk a huszárok!
- Legyetek ti a huszárok – bólintott az óvó néni – de akkor át kell mennetek a másik csoportba, távoli földekre huszárkodni!
Peti és Levente, nagy csatát remélve, fejükön csákóval, kezükben karddal átvonultak a középsőbe. A többi fiú folytatta a kardozást, a lányok pedig piros, fehér, meg zöld színű festékkel egy óriási, kör alakúra vágott papírra kokárdát nyomdáztak. A tenyerüket pirosra, fehérre, meg zöldre festették és úgy nyomták rá a papírra, hogy a kokárdának magyar zászló színe legyen. Az óvó néni pedig kifordult az ajtón.
Kis idő múlva a kiscsoportos óvó néni jött be a csoportszobába. A gyerekek felpillantottak. Nem értették hová lett az ő óvó nénijük, és mit keres náluk a kiscsoportosoké. De aztán nem sokat törődtek vele, folytatták, amit abbahagytak. Csakhogy a kiscsoportos óvó néni mindenbe, de mindenbe beleszólt:
- Ne kardozzatok, mert megszúrjátok egymást! – mondta a fiúknak.
- Ne a tenyeretekkel fessetek, hanem ecsetekkel! – így a lányoknak.
- És egy kicsit halkabban – morgolódott – mert meg lehet süketülni ebben zajban!
A gyerekek hiába mondták, hogy az ő óvó nénijük megengedte a kardozást, és nem lehet vele megszúrni egymást, mert papírból van. Azt is hiába mondták, hogy ha ecsettel festenek, nem lesz olyan szép a kokárda, mintha a tenyerükkel nyomdáznák, és különben is most már nem lehet változtatni rajta, mert majdnem készen van. A szavuk mit sem ért! A kiscsoportos óvó néni a fiúktól elvette a kardokat, a lányok kezébe pedig ecsetet adott.
A gyerekek furcsállották a dolgot. Hát még azt, hogy furcsállották, amikor a kiscsoportos óvó néni mindenkit a reggelizős asztalhoz ültetett, mert megérkezett a tízórai!
- De mi csak ebédkor szoktunk együtt enni! – méltatlankodott Lea.
- Igen! – tette hozzá Dorci – Mert a mi óvó nénink akkor hív minket tízóraizni, amikor megéhezünk, addig meg hagy minket nyugodtan játszani!
- És én még nem is vagyok éhes! – nyafogott Maja is.
De a kiscsoportos óvó néni, nem törődve azzal, mit mondanak, és hogy ki szereti, ki nem, már tette is a gyerekek elé a májkrémes kenyeret, meg a paprikát.
Az asztalnál ülve Dani odasúgta Zéténynek:
- Küldjük el a kiscsoportos óvó nénit és szerezzük vissza a miénket!
- Jó! – súgta vissza Zétény – Mert elég volt a parancsolgatásból, és ahogy Petőfi Sándor bácsi versében volt, rabok tovább nem leszünk!
A fiúk tervét hamar körbesugdosták egymás között a gyerekek. Tízórai után, amikor a kiscsoportos óvó néni a festékek körül tett-vett, Dani kilopózott a csoportszobából. Arra gondolt, hogy a kiscsoportba megy, biztos ott találja majd az ő óvó nénijüket, mert biztos ő vigyáz a kicsikre. De mielőtt odaért volna, út közben, a középsősök ajtajában összetalálkozott az idegenben katonáskodó Petivel és Leventével. A két huszárnak gyorsan elmesélte mi minden furcsaság, kibírhatatlanság és tűrhetetlenség történik mostanság a nagycsoportban, így hát ők is fogták magukat, meg a kardjukat, hogy Danival tartsanak.
Csakhogy hiába keresték, a kiscsoportban nem volt ott az ő óvó nénijük. Helyette a kicsik dadusa játszott a gyerekekkel. De mire újabb tervet ötölhettek volna ki, kinyílt a nagycsoport ajtaja, és a kiscsoportos, morgolódós, parancsolgatós óvó néni – aki pedig máskor olyan nagyon kedves volt – hazatessékelte a folyósón tanácskozó fiúkat.
És amikor becsukódott mögöttük a csoportszoba ajtaja, és a kiscsoportosok óvó nénije újabb utasítást adott, hogy mindenki üljön a szőnyeg szélére, mert most a fakockákból állatkertet fognak építeni, a gyerekek nem bírták tovább, hőbörögni kezdtek:
- De mi most nem építeni, hanem kardozni akarunk! – jelentette ki Dani.
- Mi pedig a tenyerünkkel nyomdázni! – mutatott a félbemaradt kokárdára Dorci.
- Hívd vissza a mi óvó néninket! – állt talpra Peti.
- Igen! – szökkentek Peti mellé a többiek is – Kérjük vissza a mi óvó néninket! A mi óvó néninket akarjuk! – harsogták mindahányan.
- Úúúgy? – tette csípőre a kezét a kiscsoportos óvó néni – Szóval én, nem kellek nektek? – nézett rájuk összevont szemekkel, azzal előkapta a fiúktól elvett kardot, és hadonászni kezdett vele.
Peti értette a tréfát, több sem kellett, ő is kardot rántott, és hangos kiáltásokat hallatva vívni kezdett vele.
- Csitt-csatt! – suhintott a kardjával Peti.
- Védd magad! – vágta rá a kiscsoportos óvó néni.
De akkor már mellette volt csákóikban, kardjaikkal a többi katona is! A fiúk kardjaikkal vagdalkoztak, a lányok a kiscsoportos óvó néni lábába kapaszkodtak, kurjongattak, lökdösődtek, rikoltoztak! A kiscsoportos óvó néni pedig, kardjával kalimpálva egyre csak kifelé hátrálva, hamarosan elhagyta a nagycsoportot. Az ajtóból még visszakacsintott, azután eltűnt a kiscsoport felé.
A gyerekek ujjongásban törtek ki: - Nyertünk! Győztünk! – ugráltak vidáman – Éjen a szabadság!
És amikor jól kiörömködték magukat, a szőnyegen pihegve Peti még hozzá tette: - De jó kis szabadságharc volt ez!

Megjelent:Vadadi Adrienn: Ünnepelj velünk! ovis ünnepek c. könyvében

2021. március 9., kedd

Péter Erika: Kibújócska (Kiszámoló mondóka)


Ipiapacs kikelet,
bújócskáznak a rügyek.
– Nem találsz meg, ágba bújtam,
egész telet átaludtam.
Ipiapacs, egy, két, három,
jövök, csak a tavaszt várom!

2021. március 1., hétfő

Borján Márta: Veszélyben a húsvét!

Nyuszifalván húsvét előtt nagy a sürgés-forgás,

minden nyuszi izgatottan teszi most a dolgát.

Keverik a festékeket, gyűlnek a tojások,

megtisztítják azokat a szorgos nyuszilányok.

Nyúlanyókák már naphosszat hímezik a csipkét,

hogy a festett tojásokat majd azzal díszítsék.

Nyuszipapák, nyuszifiúk feladatul kapják,

ők a festett tojásokat a polcokra rakják.

Mindenkinek sok a dolga, lustálkodás nincsen,

szép húsvét reggelre így lesz kész majd minden.

Ám egy reggel hatalmas riadalom támadt,

a sok tojásból ott ők nem leltek, csak párat.

Róka Rudi a tolvaj, nem fér hozzá kétség,

néhány tojást el is tört, ez pedig nagy vétség.

De mit is csinált Gyuszi, a tojások őre?

Elaludt, és sajnos nem volt vészcsengője.

Sírtak is a nyuszikák kétségbeesetten:

most elmarad a húsvét? Hisz az lehetetlen!

Gyuszi tudta rögtön, hogy mit cselekedjen:

azonnal a tolvajnak nyomába eredjen.

Nyúlcipőt is húzott, hisz a tojásokat

vissza kell szerezni, ha törik, ha szakad.

Forró nyomon indult, beért az erdőbe,

ott egy tündért talált ágak közt vergődve.

Szabadulna szegény, de beakadt a szárnya,

bánatosan sírva megmentőjét várta.

Gyuszi nem habozott, kiszabadította,

Bella tündér e tettét rögtön viszonozta.

A mentőakcióra elkísérte hősét:

nyusziknak munkáját ne rókák élvezzék!

Sötét erdő közepében meglelték a lakot,

azt, amelyben a tolvaj, Róka Rudi lakott.

Nyuszi Gyuszi megtorpant, félelem tört rája,

mi lesz, hogyha ő lesz Rudi vacsorája?

Bella biztatóan így szólott hozzája:

„Egy tündérnek veszélytől nő a bátorsága!

Különben is, hoztam tündérport magammal,

ezt még megtoldhatjuk egy kis varázslattal.”

Ettől Nyuszi Gyuszi kissé megnyugodott,

és Bella tündérrel munkához is fogott.

Nyuszi Gyuszi gyorsan kapart egy mély lyukat,

Bella tündér pedig szerzett egy kis rudat.

Ezután a nyíláson tündérport fújt be,

melytől Rudi prüszkölt, menekült kifele.

A két barát a rudat két végénél tartva,

ravaszdink átesett a gödörbe jajgatva.

Mivel megsebesült keze-lába s feje,

nem kellett félni, hogy támadni lesz kedve.

A rókalakban meglett az elrabolt zsákmány,

lesz húsvét idén is, nem győzött az ármány!

Róka Rudi, reméljük, tanult az esetből,

s elment minden kedve a gonosz tettektől.

Nyuszifalván újra nagy a sürgés-forgás,

be kell hozni gyorsan ezt a lemaradást.

Egy fővel kibővült a dolgos legénység,

Bella tündér lett az újabb kis segítség.

Nem is tétovázott, munkához is látott,

a kész tojásokra szórta a varázsport.

A tündérporból ő egy cseppet sem hagyott,

s egész Nyuszifalva most fényárban úszott.

Húsvét előtt éjjel indult a szállítmány,

s reggel egy fészekben sem volt tojáshiány.

A gyerekek boldogan összeszedegették,

soha nem volt ilyen varázslatos húsvét.

A nyuszik igazolták, hogy nagy öröm kapni,

de még nagyobb öröm boldogságot adni!

2021. január 28., csütörtök

Medve hét - válogatás

 


Mesék:

A két kicsi bocs meg a róka

Benedek Elek: Mackó úr meg Ordas koma

Fésűs Éva: Az irigy medve

A medve és a róka (finn mese)

Kicsi mese (angol mese)

Három medve (Toljsztoj)

Csarusin: A medvebocsok
Mikszáth Kálmán: Gazsi kalandja

A naplopó medve (csukcs mese)

Az okos medve (oszét mese)




Versek, mondókák:

Szólások, közmondások:
  • Aki egy medvét ismer, az mind ismeri
  • Alszik, mint a medve
  • Brummog, mint a medve
  • Csak a talpát nyalja, mint a medve
  • Előre iszik a medve bőrére
  • Erős, mint a medve
  • Ha egy medvét kérsz táncra, jobb ha hagyod, hogy ő vezessen
  • Kevés, mint kilenc mackónak egyetlen vackor
  • Kevés, mint Mackó sajtban a brummogás
  • Kevés, mint Mackó sajtban a medvetalp
  • Megszokta, mint medve a vackort
  • Morog, mint a medve
  • Ne igyál előre a medve bőrére
  • Nem jó a kölykes medvének fiát faggatni
  • Nincs annak esze, kit a láncos medve megharap
  • Nyulat kerget, és medvére talál
  • Szereti, mint a medve a mézet
  • Szőrös a medve, de erős is
  • Válogat, mint a jóllakott medve a vackorban

Találós kérdések:

Vadon a hazája,
van meleg bundája,
lomhán jár és forog,
rossz kedvében gyakran morog.

Hegyoldalban dirmeg-dörmög,
a mancsán hosszú körmök,
szereti a málnát, szedret,
örvend, hogyha sokat szedhet.

Tenyeres-talpas, hatalmas,
barna bundás óriás.
Meglesi a méheket,
s mézet rabol, ha lehet.
Szamócát is szedeget, átalussza a telet.

Barlang mélye az én hazám, itt élem a világom,
Télen alszom, nyáron meg a kerek erdőt járom.
Azt se bánnám, ha az erdő csupa mézzé válna,
Bár nem tudom, hogy akkor majd hol terem a málna.

Barlang mélyén alszom télen,
nyáron málnán, mézen élek.



Dalok, zenék: