2016. május 26., csütörtök

Tordon Ákos Az égigérő karácsonyfa



 Égig érő karácsonyfát kért egyszer egy kisfiú. Egy olyan kisfiú, akinek mindig minden óhaját és kívánsá­gát teljesítették. A szülők most sem sajnálták a költséget, az időt és a fáradságot, hisz egyetlen mag­zatukról volt szó, és tömérdek utánjárással beszerezték az égig érő karácsonyfát. Persze, a csilla­gokat verő karácsonyfa miatt ki kellett bontani a födémet és a tetőt is, különben hogyan is fért volna a szobába? De ki törődik ilyesmi­vel? Semmiképp se az olyan szü­lők, akik égig érő karácsonyfát vá­sárolnak.
Az égig érő karácsonyfához egy égig érő létra is kellett. Rendeltek hát egyet a létragyárból. Ha a karácsonyfadísz-árusok áru nélkül maradtak azon a karácsonyon, csak azért eshetett meg, mert az égig érő karácsonyfa feldíszítésé­hez tenger sok dísz kellett.
A derék szülők telepakolták a kocsijukat, sőt még az utánfutóju­kat is. Ám így is hétszer kellett fordulniuk. A szaloncukrot aztán már teherautókkal fuvaroztatták haza. Ezek után végre hozzáfog­hattak, hogy méltóképpen feléke­sítsék a világ legcsodálatosabb ka­rácsonyfáját. Melegítőbe bújtak, a melegítőre anorákot húztak, az anorákra bundát öltöttek, s így kapaszkodtak egyre feljebb és fel­jebb az égig érő létrán. A díszek­kel telt kosarakat, akárcsak a sza­loncukrot, csigákkal húzták fel.
A létra egyik oldalán a papa állt, a másikán a mama. Hanem hiába keltek hajnalok hajnalán, ezzel a munkával semmiképpen sem tudtak megbirkózni, hisz egy­re magasabbra és magasabbra kellett hágniuk. így aztán kará­csonyeste, amikor a világ vala­mennyi karácsonyfáján már felra­gyogott a gyertyafény, és szikrázni kezdtek a csillagszórók, az égig érő karácsonyfa tövében egyma­gában álldogált a kisfiú. Álldogált és várdogált.
Telt-múlt az idő, és a szülők még mindig nem kerültek elő. Másutt már rég asztalt bontottak, sőt már az edényt is elmosogatták, de az égig érő karácsonyfa büszke tulajdonosainál még híre-hamva sem volt a karácsonyi vacsorának. A csodálatos karácsonyfa alja sö­téten állt a lakásban, és a megbontott tetőn át metszőén áradt be a karácsonyi szél fagyos lehelete. A kisfiú irhabundájában is fázott, didergett. Hát még a szülők, ők vacogtak csak igazában, odafenn, az égig érő létrán, a hófelhős kará­csonyi éjszakában! Ha lenéztek, semmit se láttak: szemük elől fel­hők takarták a város fényeit. A papa bajszára jégcsapok fagy­tak, a mama szemöldöke zúzmarás lett, az orrukra pedig jobb nem is gondolni!
A többi gyerek már rég aludt, és aludtak a karácsonyi játékok is. Az álmok diós- és mákoskalácsillatot árasztottak. És aludtak a fel­nőttek is. Utolsónak a tévé be­mondó nénije feküdt le, hiszen ne­ki kellett elbúcsúznia a kedves te­levíziónézőktől. És a tévékészülé­kek is aludtak: a fekete-fehérek és a színesek is.
A kisfiú hirtelen rádöbbent, hogy ostoba módon a lehetetlent kérte. És a szülők is rádöbbentek az égig érő létrán, hogy nagy osto­baság minden képtelen kérés telje­sítése, azaz teljesíteni akarása.
A kisfiú sírni kezdett, és ahogy könnyei a karácsonyfa alsó ágára hullottak: csoda történt. Az égig érő karácsonyfa formás kis fenyő­fává változott, a megbontott tető nyílása eltűnt az égig érő létrával egyetemben, és a szülők is ott áll­tak mellette.
A jégcsapok eltűntek a papa bajszáról. A mama szemöldökéről eltűnt a zúzmara.
A szülők kibújtak a bundákból, és nevettek.
Lehámozták magukról a kucsmáikat, sáljaikat, és nevettek.
Levetették az anorákjukat, és nevettek.
Igen, nevetve álltak a kará­csonyfa mellett, mintha azt nevet­ték volna, hogy csak tréningruhát viselnek. Hogy karácsonykor me­legítőben álldigáltak, s nem ünne­pi díszben.
A fő, hogy végre megtarthatták a karácsonyestét!
És egyikük sem bánta, hogy ka­rácsony éjszakáján fogyasztják el a karácsonyi vacsorát.
Ragyogtak a karácsonyfa gyer­tyái, csillogtak a díszek, és szikrae­sőt ontottak a csillagszórók. Az ajándékcsomagok felbontva he­vertek a fa alatt. A papa a plafon­ra nézett, és bajszába rejtette szé­gyenkezését. A mama a csillárt nézte, és nem mert a papára pil­lantani. Aztán mégis egymásra néztek, összekacsintottak és nevet­tek.
A kisfiú is nevetett. Nevetett, és soha többé nem állt elő eget verő kérésekkel, kívánságokkal. Így például soha többé nem kért kará­csonyra - égig érő karácsonyfát, születésnapjára toronyórát arany­lánccal és így tovább. A legna­gyobb kívánsága egy testvérke volt. Esztendőre vagy kettőre tel­jesült is kívánsága: a mamának megszületett a kislánya. Így azóta karácsonykor ketten néznek mo­solyogva a szoba közepén csillogó­villogó karácsonyfára.

Tordon Ákos: Egy karácsonyi manó története

A manóba! - hát karácsonyi manók is vannak? De vannak ám! Egyről én is hallottam. Egy karácsonyfa- dísz csilingelte el nekem a történetét, amikor egyszer régen díszítettem a karácsonyfát.

Üvegcsengők csengtek, üvegharangok bongtak: akár- ha száz üvegtorkú, üveghangú gyönyörű harang mu­zsikált volna, de Csip-csup, a karácsonyi manó nem hallotta a zengve zengő, csilingelve csilingelő szép ha­rangjátékot, mélyen aludt pirinyó ágyacskájában.

Csillogó üvegdíszek, aranyosak, ezüstösek szálltak a magasba, a fenyőfa zöld ágaira. Ám Csip-csup manó nem látta a díszek ragyogását, a díszeket se látta, hiszen aludt mélyen, s paplan híján hosszú mohaszakállával takarózott.

Ha látott valamit: az hét pillangó volt, hét álombéli lepke, ezüst csermely partján azokat kergette. S ha hal­lott valamit, csak az álombéli csermely zenéjét hallotta.

Az új díszekkel néhány régi is felkerült a fára, régi karácsonyokra emlékező, hajdan ezüst- és aranyfestékbe mártott fenyőtobozok. De a festék már megkopott erő­sen, az ezüst megszürkült, az arany megbámult. Láttukra a gyönyörű, sudár fenyő hevesen megrázkódott.

- Ezer tűhegy s a Gellérthegy! Karácsonyi pompá­mat nem engedem csúffá tenni!

A heves rázkódásra összecsendült a sok drága dísz.

- Kiskarácsony, nagykarácsony, ott a helye a pará­zson! Parázs süsse, megégesse, egykettőre elégesse! Ócska toboz fenyőfánkat ne búsítsa, ne csúfítsa!

Erre ijedtükben sorra lehullottak az ócska tobozdí­szek. Az egyik erre gurult, a másik arra... A harmadik amarra... A legkopottabb odakoppant a karácsonyfa­állvány ezüstre festett vaslábához. A koppanásra, ütődésre Csip-csup manó kiesett az ágyából. Mert ha ed­dig nem, most mondom: a legöregebb fenyőtobozban volt a karácsonyi manó háza.

Csip-csup manó megdörzsölte a szemét, megsimo­gatta a szakállát, s örömében így rikkantott:

- A decemberi nagyharangra, felébredtem karácsony­ra! Hol a sapkám? A kabátom?

Hipp és Hopp! - egyszeriben a fején termett a sap­kája, a testére nőtt a kabátja, s azzal csissz és csossz! - kicsoszogott a tobozházból. Ám a küszöbben megbot­lott és hasra terült.

Nagyon vicces, amikor egy frissen ébredt karácso­nyi manó elterül a földön, biz ki is kacagták a díszek. Csúfondárosan kikacagták, valóságos kacagó muzsikává vált a kacagásuk. A gömbök a gúnyáját kacagták, a trombiták a papucsát, az aranydiók a szakállát, az üveg­harangok a szeme állását, az ezüsteprek és ezüstgom­bák a manósapkáját.

Mi tagadás, csúf volt a kis Csip-csup manó: mohaszakálla csupa gubanc, s oly hosszú, hogy minduntalan bele­botlott. A kabátkáját ócska pókhálóból szabták vagy száz éve, a papucskáját egy szeleverdi pillangó hímezte neki hajdanán, de minduntalan elvétette a hímzést, a manósip­kája még az öregapjáról maradt rá, aki a kökörcsini tün­dérvásáron vette egy jó szóért a bolondos Szél Szepitől; a szemével pedig, ha erre nézett, amarra sandított, bizony hogy a fekete tücsök is szépségszámba ment mellette.

De ő nem bánta rútságát. A drága díszek kacagását se bánta. Feltápászkodott fektéből, leporolta a kabát­ját. Hanem amikor az utolsó porszemet is lefújta a ka­bát ujjáról, hirtelen elámult, mert a fenyőfa törzsében hét rigó énekelt.

Csip-csup manó alig akart hinni a fülének, mert nagy csoda az, ha hét rigó nótázik egy karácsonyfa derekában! Minden karácsnyi manó tudja: ilyen kará­csonyfa a legritkábban terem a világon! Elámultak a díszek is, a csillogó csecsebecsék is, s egyszeriben száz­szor szebben ragyogtak! S már hogyne ragyogtak vol­na, hisz a rigófütty arról tanúskodott, hogy most ezen a karácsonyfán rendezi be szállását a világszép Gyöngytündérke, a karácsonyfák tündére!

No bizony, egyszeriben megnőtt a karácsonyfa! A büsz­keség a mennyezetig növesztette. Lett csillogás-villogás, verseny-ragyogás! A díszek egymást túlszárnyalva ragyog­tak, mert mindegyikük azt szerelte volna, ha őnála rendezi be szállását a zeneszóval érkező Gyöngy tündér!

Csip-csup manó is kapta a seprűjét, és belefogott a nagy- takarításba, mert nem akart szégyenben maradni, ha elporzik előtte a Gyöngytündérke hatpillangós üveghintója!

Hanem a díszek mind egy szálig ráripakodtak:

- Mit akarsz itt, te világcsúfja, világrútja?! Csúfsá­godtól, rútságodtól mi is elborzadunk, hát még a Gyöngytündér! Bújj be a házadba, s ne mutatkozz a színe előtt! Még az orrod hegyét se dugd ki!

Könnyes lett erre a karácsonyi manó szeme. S bár­merre tekintett is a könnyein át, mindenfelé ezerszeres­re torzított torzképét látta ragyogni a fénylő díszeken, akárha görbe tükörbe nézett volna.

Nem is volt egyéb kívánsága: bezárkózni a házába.

Hanem a sok könny miatt elvétette az utat, s épp a legpompásabb dísz szivárványszínű kapuja felé tartott. Hej, megmérgedt erre a büszke dísz, de féken kellett tar­tani a haragját, mert abban a minutumban valahol mu­zsikálni kezdett egy halk szavú öreg zenélőóra, és egy hirtelen kerekedett aranyködből máris előrobogott a ka­rácsonyi Gyöngytündérke hatpillangós üveghintója!

A hat pillangó egyenest a legpompásabb dísz felé tartott. Hogy fénylett, ragyogott erre a dölyfös, drága dísz! Napnál fényesebben, szivárványnál színesebben, s minden káprázatnál káprázatosabban!

Igen ám, de mi történt? A szélesre kitárt kapuban ott remegett a világcsúfja Csip-csup manó. Csúfságá­tól, rútságától megbokrosodtak a lepkeparipák. Hupp! - felborult a lepkefogat, és Gyöngytündérke épp Csip- csup manó rongyos papucskái elé pottyant ki a gyönyö­rű hintóból. Pihepuha volt a hintó belseje, szerencsére Csip-csup manó szakálla a papucsát verdeste; még na­gyobb szerencse, hogy a manószakáll is puha volt, így a pórul járt tündérke nem ütötte meg magát. A manócska gyorsan és gyöngéden a karjába vette, és talpra segí­tette. A karácsonyfák tündérének nem is történt egyéb baja, csupán a homlokát koccintotta össze Csip-csup manó ezer ráncú homlokával, kopp!

Erre nagyot nevettek mind a ketten. Azaz csak Csip-csup nevetett, mert hiszen a tündérek nem nevetnek, hanem kacagnak.

- Bocsáss meg, Gyöngytündér! - borult térdre előt­te a kis manó.

- Mi a szösz? - csodálkozott a karácsonyfák tündé­re. - Te mentetted meg az életemet, és most bocsánatot kérsz tőlem? Én tartozom hálával tenéked! Hap-hap-hap-ci! - hármat tüsszentett, s a harmadik tüsszentésre olyan szép sztaniol palást borult a karácsonyi manó vál­lára, amilyet még nem látott a világ, amióta karácsony a karácsony!

Hej, mérgében szétpukkadt a legpompásabb dísz: pukk! - és már csak a leheletvékony üvegcserepek he­vertek a fa alatt.

- Jaj, szállás nélkül maradtam! - búsult a tündérke.

- Sose búsulj, van nekem egy tobozházam, hajda­nán aranyfestékbe mártották; igaz, azóta megkopott jócs­kán, de tisztaságtól ragyog kívül és belül! Bátran ellak­hatsz benne, és én szívemből örülnék, ha a vendégem lennél - mondta nagy-nagy dadogással Csip-csup manó, mert egyszeriben eszébe jutott a csúfsága, rútsága.

Gyöngytündérke a gondolataiba látott.

- Jó a szíved, Csip-csup manó, épp ezért nem is le­hetsz csúnya: megszépít a szíved jósága. Ami pedig a szál­lást illeti, köszönettel elfogadom a meghívásodat - csilin­gelte cérnavékony hangján a karácsonyfák tündére.

És akár hiszitek, akár nem, színarannyá változott erre az ócska fenyőtoboz: arannyá vált kívül-belül!

Aranyból volt a bútora: az ágy, a dívány, a szek­rény, az asztal és a négy szék, a karosszék és a hinta­szék! A tűzhely és a radiátor, a kád és a mosdó, sőt a vízcsapok is, hogy az aranyajtó aranykilincséről ne is beszéljek! Bár azt még megsúgom: a képszegek is mind színarannyá váltak.

Csip-csup manó mindmáig is dörgöli a szemét a csodálkozástól, pedig a karácsonyfák tündérkéje már rég búcsút vett a tobozháztól, és új lepkefogatán vágtat az új karácsonyok elébe, míg valahol a világon, de mindig csak egyben, egyetlenegy fenyőfa derekában hét rigó rikkantja:

- Mérik a diót! Sütik a patkót! Mérik a mákot! Sü­tik a patkót! Diósat, mákosat! Kalácsot kaptok! Jól is lakhattok karácsonytól újévig, kereken egy hétig! Utá­na meg ehetitek a kalácsnak végit...

Csillog-villog karácsony


















K. László Szilvia: December 5
Tordon Ákos: Télapó bundája 6
Tóthárpád Ferenc: Erre csörög a dió... 8
Gazdag Erzsi: Karácsony 10
Benedek Elek: A karácsonyfa 12
Mentovics Éva: Az állatok karácsonya 14
Gazdag Erzsi: Hóember 20
K. László Szilvia: Mikulás-váró 24
Mentovics Éva: Indul a szán 26
Tóthárpád Ferenc: Surran a krampusz 28
Veres Csilla: Télapóhoz 30
Mentovics Eva: Téli éjen 32
Tordon Ákos: Az égig érő karácsonyfa 33
Mentovics Éva: Szól a csengő 40
Veres Csilla: Karácsony 42
József Attila: Betlehemi királyok 46
Gazdag Erzsi: Ezüstszánkót hajt a dér 50
Tordon Ákos: Egy karácsonyi manó története 52

K. László Szilvia: December

December az ünnepről szól,
akkor szép, ha hull a hó,
úgy jó, ha van meleg szoba,
a beigliben sok dió.
Jó dolog a sok ajándék,
de figyeld a szemeket,
meglátod, a legnagyobb kincs
az őszinte szeretet.
Szerencsére fér a szívbe
óriási nagy adag,
s minél többet adsz belőle,
neked annál több marad!

Tordon Ákos: Télapó bundája

Télapónak hóbundája
Rongyos lett a sok hordásba,
Sok hordásba-cipelésbe,
S ide-oda sietésbe.


Hópihe táncol a hóesésben,
Vásik a bunda a cipelésben,
Sok cipelésben elvásik,
Jövőre meglátod, lesz másik.

Tóthárpád Ferenc: Erre csörög a dió...

Felhőt szánt a szánkó talpa,
piros ruhás ember rajta.
Mögötte nagy zsákokban
csokoládé s virgács van.

Előtte a szarvasok,
fölötte a csillagok,
alatta a föld forog:
kertek, házak, ablakok…

Ablakokban csizma ásít,
itt egy cipő, ott egy másik.
„Erre csörög a dió,
arra meg a mogyoró!”

„Mind-mind kapnak csomagot,
a kicsik és a nagyok.”
A Mikulás mindent tud,
lesz, akinek virgács jut!

Megzenésítette a Hangraforgó:


Benedek Elek: A karácsonyfa

Csingilingi, szól a csengő,
Jertek, fiúk, lányok!
Föl van gyújtva, meg van rakva
A karácsonyfátok.

Csingilingi, szól a csengő,
Arany a csengése,
Aranyosabb, szebb ez, mint a
Muzsika zengése.

Csingilingi, szól a csengő
Vajon kik csengetnek?
Mennyországból az angyalkák
A jó gyerekeknek.

Csingilingi, szól a csengő
Nyílik már az ajtó,
Cseng a szoba, zeng a szoba
Vidám gyermek zajtól.

Csingilingi, szól a csengő,
Jertek, fiúk, lányok,
Föl van gyújtva, meg van rakva
A karácsonyfátok.

K. László Szilvia: Mikulás-váró

Esik a hó nagy pelyhekben,
Télapó már elindult.
Csengős szánkó hangját hallod,
A hószarvas vígan fut.
Nehéz zsákban sok ajándék,
Alig bírja az öreg.
Alma, dió, csokoládé,
Segítsetek gyerekek!
Vegyétek le a nagy puttonyt,
Válasszatok kincseket,
S hamarosan Télapóka
A szánkóról integet.
Nehéz út áll még előtte,
Minden gyermeknek örül.
Szétosztja az ajándékot,
A nagy puttony kiürül.

Mentovics Éva: Indul a szán

Morcos felhő hinti pelyhét,
estére már mély a hó.
Zúgó szélnek fittyet hányva
útnak indul Télapó.

Suttognak a havas ágak,
szikrát szór a sok patkó.
Ilyen hideg téli éjen
kályha mellett volna jó.

Télapónk csak nevet rajta,
jól bírja a hideget.
Bejárja a fél világot,
amíg más csak didereg.

Búcsút int a sok manónak…
indul a szán: hoppla-hó!
Csillagfényes, téli égen
szikrát vet a nyolc patkó.

Tóthárpád Ferenc: Surran a krampusz

Surran a krampusz,
csörren a lánca.
Szán megy előtte,
szél megy utána.

Este, ha indul,
bár oka nincsen,
mint aki félős,
körbetekinget,

s úgy oson házról
házra a gyáva.
Koppan a jégen
csöppnyi patája!

Hogyha eléd áll,
hogy megijesszen,
csiklandozd meg,
hogy eleresszen!

Mentovics Eva: Téli éjen

Téli éjen fények gyúlnak,
szél zenél a fákon,
lengő pelyhek tornyosulnak,
dunna ring az ágon.

Téli éjen csengők szólnak,
száll a hangjuk szépen -
karácsonyi dallamokat
csengetnek az éjben.

Téli éjen pelyhek lengnek,
libbennek az ágon,
lámpafénynél tündökölnek,
mint egy lenge fátyol.

Téli éjen szikra villan,
lámpa gyúl az éjben…
karácsonyi fényes csillag
tündököl az égen.

Téli éjen lámpák gyúlnak
karcsú fenyőágon,
nagy harangok megkondulnak:
Itt van a karácsony!

Mentovics Éva: Szól a csengő

Szent karácsony éjszakája…
táncot jár a gyertya lángja.
Szól a csengő: csingiling…
karcsú fenyő ága ring.

Színes gömbök lengnek rajta,
díszes csomag vár alatta.
Szól a csengő: csingiling…
karcsú fenyő ága ring.

Mennyi csoda, mennyi játék,
mennyi hasznos, szép ajándék…
szól a csengő: csingiling…
karcsú fenyő ága ring.

Csillag gyúl a fellegekben,
fény csillan a kis szemekben.
Szól a csengő: csingiling…
karcsú fenyő ága ring.

József Attila: Betlehemi királyok

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

A verset megzenésítette a  Kormorán együttes:


Gazdag Erzsi: Ezüstszánkót hajt a dér

Ezüst szánkót hajt a dér hófehér határon
Deres szánon didereg, fázik a Karácsony.

Zendül a jég a tavon, amin által jönnek
Decemberi hópihén fénylik már az ünnep.

A kályhánkban láng lobog. Gyere be karácsony
Gyújtsd meg a gyertyád, fényszóród a fenyőágon!

Melegedj meg idebent, légy vendégünk mára
Karácsonyi csillagod tedd a fenyőfánkra!

Veres Csilla: Karácsony

Gyantaillat, ezüstfenyő,
madárházon havas tető,
kéményekben szél fütyül,
kályha előtt macska ül.

Ezer csillag szikrázik,
arany színben pompázik,
benn a szoba csupa fény,
karácsonyfán gyertya ég.

Rajta bábu, ezüstdió,
festett toboz, üvegrigó,
fehér gyapjas barika,
pörge habos karika.

Csokoládé, cukorsüveg,
piros csizma, pezsgősüveg,
mikulásfej, tarka ló,
papírbohóc, vatta hó.

Rajta gyöngy és ezer álom,
üveggolyók, fahuszárok,
selyemszalag, cukorkörte,
forog-forog, körbe-körbe.

Gyertya lángja egyet lobban,
angyal szíve nagyot dobban,
fehér szárnya csupa hó,
ajándéka csudajó.

Muzsika szól, cseng a csengő,
száll az ének, égbe zengőn,
sárga lámpás csillagok
csorgó fénye ránk ragyog.

Mondóka

Esik eső csepereg,
Megáznak a verebek.
Én nem ázok, nem fázok,
Esernyővel sétálok.


Forrás

2016. május 25., szerda

A három kiscsibe

(Francia népmese, átdolgozta: Bartócz Ilona)

Három árva kiscsibe - egyik fehér, a másik fekete, a harmadik meg piros - vándorolt az úton. Amint mennek, mendegélnek, nagy kőrakáshoz érnek. Összedugják a fejüket, és kisütik, hogy kunyhót építenek maguknak a kövekből. Amint mondták, úgy is tettek, s hamarosan készen állt a kunyhó.

- Kipróbálom, hogy jól zár-e az ajtó - szólt a piros csibe, a legravaszabb hármójuk között, és már bent is volt a kunyhóban. Elhúzta a reteszt, és a másik kettő hasztalan rimánkodott, nem engedte be őket.

A fehér meg a fekete csibe nagy búsan továbbállt. Amint mennek, mendegélnek, másik nagy kőrakáshoz értek. Összedugják a fejüket, és kisütik, hogy kunyhót építenek maguknak. Amint mondták, úgy is tettek, s hamarosan készen állt a kunyhó.

- Kipróbálom, jól zár-e az ajtó - szólt a fekete csibe, és beugrott a kunyhóba, elhúzta a reteszt, hasztalan rimánkodott a fehérke, nem engedte be őt.

A szegény kiscsibe árván bandukolt tovább. Közben leszállt az este, és sehol sem talált magának zugot, ahol éjszakára meghúzódhatott volna. Bánatában, félelmében hullottak a könnyei. Egyszerre csak fehér ruhás tündér jelent meg előtte.

- Mért hullatod a könnyedet, kedves kiscsibe? - kérdezte jóságosan.

A fehérke elmondta, hogyan járt testvéreivel. A fehér ruhás vigasztalta:

- Egyet se búsulj, lesz mindjárt olyan kunyhód, hogy megirigyli tőled a két gonosz testvéred! Aztán jól vigyázz, ha jön a farkas, ki ne nyisd az ajtót, mert azon nyomban bekap.

Azzal a tündér eltűnt, és a helyében takaros kis házikó emelkedett ki a földből. Az úton meg elindult a falánk farkas. Elsőnek a piros csibe kunyhóján kopogtatott, de az kikiáltott, hogy kívül tágasabb! A farkas erre nagyon mérgesen nekirontott a kunyhónak, és addig tiporta nagy, erős lábaival, mígnem bedőlt, és a piros csibe a farkas bendőjébe került.

Aztán a fekete csibénél zörgette meg az ablakot, de az sem nyitott ajtót. Az ordas még mérgesebben rontott neki a kunyhónak, és tiporta, rúgta, kaparta, mígnem a fal bedőlt, és a fekete csibe is a bendőjébe került.

A farkas sietett a harmadik kunyhóhoz. Bekopogtatott, és nyájasan szólt:

- Kicsi fehér csibe, nyiss ajtót!

- Jut is eszembe - válaszolt a fehérke -, tudom, hogy te vagy a falánk farkas, és föl akarsz falni!

- Ha nem engedsz be szépszerével, összetöröm a kunyhódat! - fenyegette meg a farkas, és már neki is rugaszkodott.

De a tündér házacskája erős volt, hasztalan rontott neki a farkas egyszer, kétszer, háromszor. Mikor negyedszer is nekifutott, úgy összetörte magát, hogy ott helyben vége lett. És a kis fehér csibe máig is ott él erős házacskájában.

A szarvas és a róka

Gotthold Ephraim Lessing meséje (Átdolgozta Rónay György)

A róka az erdőben sétálgatott; találkozott egy tisztáson a szarvassal.

A szarvas az első pillanatban megijedt, mert csak valami barnás foltot látott a rezzenő bokorban. Futni készült: ki tudja, nem vizsla vagy agár-e; de akkor meglátta a róka koma hegyes orrát, és megnyugodott.

- Tőlem aztán igazán nem kell félned - mondta a róka, és kényelmesen kilépkedett a tisztásra. - Még ha én óvakodnám tőled! De te éntőlem... Különben sem értem, miért vagy olyan félénk. Elég, ha egy mihaszna agárfióka tűnik elibéd, akármilyen messze van is, egyszeriben menekülni kezdesz. Ahelyett, hogy szembeszállnál vele!
- Hogy szembeszálljak vele? - csodálkozott a szarvas.
- Úgy bizony! - mondta a róka. - Nézd csak meg magadat: szép, erős, hatalmas állat vagy, nem olyan apró, mint jómagam. Amellett gyönyörű szarvad, nagyszerű agancsod van; ha azzal oldalba döföd a kutyát, egyszeriben elmegy a kedve a hadakozástól. Én a te helyedben még a vadásztól se félnék, azt is egykettőre fölöklelném, ledönteném a földre, és jól megtaposnám!
- Megvallom - mondta a szarvas hitetlenkedve -, ilyesmi még sosem jutott eszembe.
- Mert oktalan vagy! - jegyezte meg a róka. - Nincs elég eszed hozzá, hogy kihasználd a képességeidet. De még bőven van rá időd, hogy változtass a szokásaidon.
- Tudod, mit? - mondta a szarvas némi gondolkodás után. - Nekem nagy szarvam van, hatalmas agancsom, neked meg nagy eszed, hatalmas tudományod. Szövetkezzünk egymással!
- Látod, ez már okos beszéd! - mondta a róka. - Te adod az agancsodat, én adom az eszemet: senki fia nem lesz nálunk hatalmasabb az erdőben. És csak tévedjen ide még egyszer holmi vékony horpaszú agár vagy nagy fülű vizsla: esküszöm rá, keservesen megadja az árát! Ami pedig a vadászokat illeti: fogadom; előbb-utóbb leszoknak arról az ostoba szenvedélyükről, hogy nyilakat lövöldözzenek, és kopókat uszítsanak ránk! Majd mi móresre tanítjuk őket!

Így a harcias róka.

Ám abban a pillanatban vadászkürt harsant, és nyomban utána heves csaholást lehetett hallani.

A szarvas keményen megvetette a lábát, fejét leszegte, agancsát előreszegezte, hogy majd nekitámad a kutyáknak.

A róka azonban egy szót se szólt, csak megfordult, s behúzott farokkal nekivágott az erdő sűrűjének.

Erre aztán a szarvas se sokat tétovázott, hanem követte szövetségese példáját. Mire a kopófalka kiért a tisztásra, már csak hűlt helyét találta a két hősnek.

Forrás

A róka és a gólya

 (Francia népmese, átdolgozta: Bartócz Ilona)
A róka találkozott a gólyával. Végignézett a piros csőrű madáron, és csúfolni kezdte:
- Ó, te boldogtalan gólya, neked csak két lábad van!
A gólya ránézett a rókára, s látta, hogy annak bizony négy lába van. Ezen aztán úgy elcsodálkozott, hogy még a csőrét is nyitva felejtette.
- Ó, te boldogtalan gólya - folytatta a róka -, hiszen neked nincs egyetlenegy fogad sem! Bezzeg nekem van huszonnégy fogam, száz okos eszem, négy lábam, két fülem és egy csodaszép farkam!
A gólya elszomorodott, bánatában még hosszabbra nyújtotta a nyakát, és pislogott.
Addig-addig pislogott, míg egyszer csak észrevette, hogy ember közeledik.
- Mélyen tisztelt róka, vigyázz! Vadász közeleg - kelepelte halkan.
A róka behúzta lompos farkát, és huss! - a bozótba suhant, a gólya meg utána.
Együtt reszkettek a sűrűben, mert hallották a vadász közelgő lépteit.
- Ó, mélyen tisztelt róka - nyafogott a gólya -, minket keres a vadász. Szépen kérlek, gondolkozz, mitévők legyünk! Hiszen neked négy lábad, huszonnégy fogad, és száz okos eszed van, gondolkozz hát!
- Könnyű azt mondani! - reszketett a róka. - Az ijedségtől különben is elszállt ötven okos eszem!
A vadász léptei egyre közelebbről hallatszottak.
- Ó, mélyen tisztelt róka, mondd meg, mitévők legyünk, neked tudnod kell, hiszen négy lábad, huszonnégy fogad és ötven okos eszed van! - siránkozott a gólya.
- Süsd ki te magad! - förmedt rá a róka. - Az ijedségtől elszállt mind az ötven okos eszem!
A vadász közben utat tört a bozótosban. Elsőnek a gólyát látta meg, de az sem holt, sem eleven nem volt, úgy rettegett. A vadász megfogta a gólya hosszú lábát, de aztán félrehajította, s egyre beljebb nyomult a sűrűben, mert meglátta a róka gyönyörű szép lompos farkát. Megragadta, kihúzta a bokor alól a rókát, és annak rendje-módja szerint végzett vele.
"Szép bundát csinálok magamnak a prémjéből" - gondolta a vadász, azzal ment, hogy fölszedje és hazavigye a gólyát is.
Csakhogy a gólyának addigra nem volt se híre, se hamva, csak egy esze volt neki, az igaz, de azt az egyet most jól használta: míg a vadász a hencegő rókával bajlódott, a kétlábú és egyeszű gólya elmenekült.

Egérke piros szegélyes kék kabátja

(Angol népmese, fordította: Bartócz Ilona)


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregapó, akinek volt egy fekete kutyája. Ez a kutya olyan picike volt, hogy öregapó elnevezte őt Egérkének. Egérke nagyon szeretett az erdőbe járni. Szaglászni, vadászni.

Egyik alkalommal, amikor az erdőben jártak, valami nagyon érdekes szag csapta meg Egérke szimatoló orrocskáját. Ment, ment az orra után és egyszer csak egy bokorhoz ért. A bokor alatt talált egy lyukat, ami egy alagútnak volt a nyílása. Egérke bebújt a lyukon át az alagútba és ment előre. Egyik lábát rakta a másik után. Ám egyszer csak valami az útját állta. Egy nyúlanyó! Egérke éktelen ugatásba kezdett, de a nyuszi meg sem mozdult. Csak mozgatta érdekesen a fülét és az orrát.

- Hát Te miért nem szaladsz el előlem? -kérdezte Egérke. - Hogy kapjalak el, ha nem szaladsz el előlem?

- Miért akarsz Te engem elkapni?- kérdezett vissza Nyúlanyó.

- Hát, nem is tudom pontosan. De én úgy tudom, hogy a nyulak el szoktak futni a kutyák elől. Te nem félsz tőlem?

- Nem! Tudod, te olyan picike vagy, hogy bármilyen hangosan is ugatsz, nem ijedek meg tőled. Úgyhogy kérlek, hagyd abba ezt a csúnya lármázást és gyere inkább velem, megmutatom neked a kis nyuszikat!

Így is lett. Nyúlanyó megfogta Egérke kezét és mentek előre az alagútban. Nemsokára megérkeztek Nyúlanyó házához. És valóban. Az egyik szobában, egy kis kosárkában ott aludt öt pici nyuszi.

- Ugye milyen aranyos kis jószágok? - kérdezte Nyúlanyó. - Na, Egérke! Most már ismered a hozzánk vezető utat, gyere el hozzánk nyugodtan máskor is! - mondta barátságosan Nyúlanyó.

Másnap reggel leesett az első hó. Öregapó nagyon féltette Egérkét. S, hogy nehogy megfázzon a nagy hidegben, ráadott Egérkére egy piros szegélyes, kék kabátot. Egérkét szúrta, szorította, csiklandozta a piros szegélyes, kék kabátka, de nem volt mit tenni, viselnie kellett. Öregapó közelebb húzódott a kandallóhoz, hogy megmelegedjen, Egérke pedig fogta magát, és piros szegélyes kék kabátjában beszaladt az erdőbe. Meg sem állt egészen Nyúlanyó házáig.

Mikor Nyúlanyó meglátta, felkiáltott:

- Ó, egek! Milyen gyönyörű korcsolya ruha!

- Csakhogy ez nem korcsolya ruha! - vakkantott mérgesen Egérke. - Hanem egy piros szegélyes, kék kabát! Ami szúr és szorít. Kérlek, segíts levenni rólam! Odaadnám takarónak a kis nyusziknak.

Nyúlanyó óvatosan levette Egérkéről a kabátot és betakarta vele az alvó nyuszikat. Nagyon meghatódott Egérke kedvességén.

- Egérke! Kérlek! Gyere el hozzánk máskor is! - mondta, majd megpuszilta Egérke homlokát.

Egérke boldogan szaladt haza. Útközben ugrándozott, ugatott és csaholt.

Mikor Öregapó meglátta, megkérdezte tőle, hogy hová tűnt a piros szegélyes, kék kabátka, de Egérke csak ugatott, ugrált boldogan. Öregapó pedig a mai napig azon gondolkodik és nem érti, hogy hová tűnt Egérke piros szegélyes, kék kabátkája. 
 

Osvát Erzsébet: Fecskefiókák

Fejem fölött
fecskefészek.
Mint erkélyről
ki-kinéznek
a fiókák,
anyjuk várva.
Vajon mit hoz vacsorára?

Mikor megjön,
van vígság fenn!
Tátva csőrét
négy eleven
pelyhes
fecskefióka -
mint négy tojás, egyforma.

Tollasodnak
napról napra.
Már mind szárnyát
bontogatja.
És egy reggel -
nagyot nézek!
Üres lett a fecskefészek.

Vidor Miklós. Szalonnapirítás

Szedd a rőzsét halomba,
halomba,
úgy sül meg a szalonna,
szalonna!
Hagymát is tűzz a nyársra,
a nyársra,
kenyeret fogj alája,
alája!

Pattog a tűz, ficánkol,
ficánkol,
szalonna sül parázson,
parázson!
El is csöppen a zsírja,
a zsírja,
a kenyeret pirítja,
pirítja!

Illata száll a szélben,
a szélben,
hűl a parázs sötéten,
sötéten,
csak vigyázz, hogy a füstje,
a füstje
a szemünket ne csípje,
ne csípje!

Csukás István: Hívogató

Szállj ide, szállj oda
pici szárnyon!
Mondd hamar, mond hamar:
ki a párom?

Én vagyok, én vagyok,
gyere értem!
Itt ülök tölgyfalomb
hűvösében.

2016. május 24., kedd

Rajzoltató

Úton megyen két karó                
azon felül nagy hordó,                 
azon felül kis hordó                     
azon felül ákom-bákom,
azon felül szörcsöm-börcsöm,
azon felül illom-pillom,
azon felül két kis domb,
azon felül sűrű erdő,
abban lakik, siske disznó.















Forrás

Kiszámoló

Suszternak nincs jó cipője,
ácsnak rossz a kerítése,
lakatosnál fakilincs,
a hunyónak szeme nincs,
ne less!

2016. május 23., hétfő

Kovács András Ferenc: Hajnali csillag peremén


Olvasható:

Kovács András Ferenc: Holderdő

Hétfőn holdra kéne menni,
s szilvaízzel jól bekenni.
Kedden korán kéne kelni,
s tiszta utcán énekelni.
Szeredán és csütörtökön
megélni egy sütőtökön,
s tejbekásás étkeken
tengni-lengni pénteken.
Szombaton meg hengergőzni,
héthatárnak sütni-főzni,
csak vasárnap csendesülni:
megfürödni, nyugton ülni.
Hétfőn újra holdra szállni,
s holderdőben elkószálni…

2016. május 22., vasárnap

Meséhez hívogató mondóka

Mese, mese kacsalábon
Most tipeg át a világon
Itt is megáll, ott is megáll
Minden városnál, falunál
Ahol nyitva ajtó, ablak
Ahol jó gyermekek laknak
Oda készül ez a mese
Hogy mindenki megszeresse.

Nyáresti mondóka

1-et mondok, ugrik a béka
2-őt mondok, röppen a héja.
3-at mondok, lépdel a kócsag,
4-et mondok, indul a csónak.
5-öt mondok, úszik a hínár,
6-ot mondok, gágog a gúnár.
7-et mondok, szállnak a gémek,
8-at szólok, készül a fészek.
9 óra álmos a gólya,
10 kis csillag néz le a tóra.

2016. május 19., csütörtök

Szent Mártonnak ünnepén...

Szent Mártonnak ünnepén
Égő lámpást viszek én.
Világítson mindig minékünk,
ahol járunk, ahova megyünk.


Pogány volt ő katona
Úgy lett Isten bajnoka
Ketté vágta díszes köpenyét,
Betakarta koldus testét.


Osszuk szét a köpenyét,
Öröksége a miénk.
Pannon földnek drága fia,
Segíts minket, vigy a jóra.

2016. május 16., hétfő

Szekér Zsuzsa: Föld napja

Ma van a Föld napja,
fogd meg a kezem,
emeld jó magasra,
én is ezt teszem.
Örüljünk a Földnek,
ne gyötörjük agyon,
szeressük, óvjuk,
vigyázzunk rá nagyon.

Fagyi mondóka

Fagyi, fagyi, finom fagyi,
(két öklünket összeütjük felváltva)
eper, málna, citrom, csoki.
(tapsolunk)
Mindet megeszi,
(kezünket a hasunkra tesszük)
aki szereti.
(körzünk a kezünkkel a hasunkon)


Forrás: daisy-music.blogger.hu

Verseghy Erzsébet: Sarjad a fű

Mély álmából felébredve
Nyújtózkodik a vén medve,
Unatkozik barlangjában,
Izzad már a nagybundában.
S ágaskodva, hogy jól lásson,
Kikukucskál a nyíláson.
Csodálkozik szeme mit lát:
Megváltozott kint a világ!
Sejlő rügyet dajkál az ág,
Sarjadó fű közt hóvirág,
Kizöldül az erdő lombja,
S a vén medve azt brummogja:
Hosszan aludtam a télen,
Táncoljunk a jövő héten!

Zelk Zoltán: Ki kelti fel a tavaszt?

- Hegytető, te hófehér,
mondjad, meddig tart a tél?

- Megmondom én azt néked:
Míg a tavasz föl nem ébred…

- Szürke téli fellegek,
Hol alszik a kikelet?

- Túl az óperenciákon,
Ibolyából vetett ágyon…

- Zúzmarás ág, mondd meg azt,
Ki kelti fel a tavaszt?

- Három szellő keltegeti,
Másik három öltözteti,
Rózsafából a szekere,
Margaréta a kereke,
Ha elindul, olvad a hó,
Szalad előle Télapó!

Gazdag Erzsi: Fecskehíradó

-Csivitt – csivitt, zeng a szó,
szól a fecskehíradó.
Tegnap óta hallgatom;
Behallik az ablakon.
Hajnal óta rákezdte
A fészekben két fecske.
Csak ezt fújja: csitt-csivitt,
Itt a tavasz, itt van, itt!

Gazdag Erzsi: A cinke és a szél (mese)

Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél.

Fázott.

- Hú, de hideg vagy - mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is!

- Elég meleget fújtam a nyáron - felelte a szél. - Most tél van, hideget kell fújnom.

- Ne mérgelődj - mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz,

aztán megöregszel időnap előtt.

Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.

- Hogyan járt a héja? - kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy

jobban hallhassa a cinege meséjét.

- Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép

napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett.

Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát

s elhullatta.

A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta,

milyen kár érte: "Kár, kár, kár!"

- Milyen ostobaság - süvöltötte a szél. - Tudnivaló, hogy én nem szorulok

semmiféle tollakra, ha repülni akarok!

- Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől.

Nem hallottad a vakond esetét?

- Nem hallottam. Meséld csak el! - kérte a szél. S most már egészen

elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére.

- Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor

töve alá. Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy

megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart

lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét

két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak

a nyakára, és csak nehezen menekült meg.

- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító?

- Ostobának elég ostoba történet - visította a szél.- Rám egy cseppet sem

vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt.

- Hohó! - kiáltott a cinege - te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a

öld alá, de minden ág közé bebújsz.

Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában?

Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva

fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony

tölgyfán.

Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb

kirándulásokra.

No de erre már a szelet is elfutotta a méreg.

- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam

itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba,

vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad! S ezzel süvítve

elszáguldott.

Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült

kicsikét.

A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit,

szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen

besötétedett.

- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát - suttogta

vidáman.

Miért sós a tengervíz​?

Japán mese

Élt réges-régen, ősidőkben két testvér. Az idősebbik nagyon gazdag volt, a fiatalabbik meg szegény. Éppen az újesztendő közelgett, s a fiatalabbiknak egy marék rizse sem volt az ünnepre: elment hát a bátyjához, hogy egy mérő rizst kérjen kölcsön tőle, de nem kapott. Éppen hazafelé igyekezett a hegyi ösvényen, amikor egy fehér szakállú aggastyánnal találkozott. Az aggastyán megkérdezte tőle, merre tart, erre ő elpanaszolta szegénységét is. Erre az öreg egy kis árpacipót vett elő, és így szólt:
-Neked adom ezt a kis cipócskát, talán hasznát veheted. Menj el a kis templom ligetébe, a templomocska mögött találsz egy barlangot. Törpék laknak benne. Ezek majd elkérik tőled a cipót, te csak add oda nekik, de se pénzt, se aranyat el ne fogadj érte, mondd csak, hogy a kőmalmocskát kéred érte cserében.
Minden úgy történt, ahogy a fehér szakállú aggastyán mondta. Mikor a törpék a malmocskát átadták a szegény embernek, így szóltak:
- Ez a kézimalmocska a legnagyobb kincsünk, de szívesen odaadjuk az árpacipóért.
Ha jobbra forgatod, minden kívánságodat teljesíti, ha balra forgatod, abbahagyja az adományok előteremtését.
A szegény ember hazavitte a malmocskát, otthon leült a gyékényszőnyegre, háromszor megforgatta a malmot jobbra, és így szólt: - Rizst! Rizst! Rizst kívánok!
És a malmocskából nagy bőséggel kezdett ömleni a rizs. Akkor aztán balra forgatva megállította, majd újra jobbra forgatta, s kért húst, halat és mindent-mindent, amire csak szüksége volt. Másnap megtanácskozta a feleségével, hogy rozoga kunyhójuk helyett új házat kérnek a malmocskától, és hogy remek új lakásukban lakomát rendeznek, meghívják rokonaikat, barátaikat. Úgy is történt. Eljött a lakomára a gazdag testvér is, és nagyon csodálkozott a hirtelen támadt bőségen. El is határozta, hogy kipuhatolja öccse meggazdagodásának okát.
Mikor a lakomának vége volt, a gazda minden vendégnek egy-egy finom süteményt akart adni ajándékul, ezért félrevonult a sarokba, a malmocskához. A bátyja utána lopakodott, megfigyelte, hogyan forgatja meg, és kihallgatta, amikor így szólt:
- Süteményt! Süteményt! Süteményt kívánok!
Így aztán megtudta a titkot. Éjszaka belopakodott az öccse házába, ellopta a malmocskát, és a süteményből is jól felpakolt. Zsákmányával a tengerpartra futott, csónakot kerített, kievezett a tengerre, mert valami lakatlan szigeten szeretett volna megtelepedni kincsével, hogy élete végéig minden jóban dúskálhasson, és senkivel se kelljen megosztani gazdagságát. Amint a tengeren evezett, egyszerre erős éhséget érzett, jó sokat megevett hát a süteményből. De a sok édes után valami sósat kívánt, elővette a malmot, megforgatta jobbra, és így szólt:
- Sót! Sót! Sót kívánok!
Ömleni is kezdett a só, annyira, hogy hamarosan színültig telt vele a csónak. A kapzsi testvér nem tudta, hogy a malmocskát balra kell forgatnia, ha azt akarja, hogy megszűnjön az áldás. Végül is a csónak elsüllyedt emberestül, malmostul.
A kézimalmocska lemerült a tengerfenékre, s mivel azóta sem forgatta meg senki balra, ma is egyre ontja, ontja a sót a tenger vizébe.

Gazdag Erzsi: A pisztráng és a patak

Hol volt, hol nem...Erdő alján,domb tövén fakadt egy kis forrás.Addig-addig mozgolódott,nyújtózkodott,míg erecskévé nem cseperedett.Akkor meg elkezdett gőgicsélni,mint az apróka emberfiak:
"Csepp-csepp,csobogó,
ugrándozni jaj,de jó!"
Ugrándozott,csacsogott,de beszédéből a csobogáson kívül semmi értelmeset nem tudtak kihámozni az emberek.Bezzeg megértette a pisztráng,aki egy napon egyenesen az égből pottyant az erecske lába elé,s azon nyomban beszédbe ereszkedett vele:
"Kérlek,kérlek erecske,
fogadj be az öledbe!"
Meglepődött az erecske,de megis ijedt egyben.Tanakodott magában,miként fogadhatná be a halacskát,amikor maga is olyan picinyke?Így válaszolt hát a pisztrángnak:
"Kicsi vagyok magam is.
Kicsi még az ölem is.
De,ha elférsz idebe,
Kicsi pisztráng,gyere be!"
Nagyot ugrott örömében a pisztráng,és máris ott lelkendezett az erecske ölében.
-Honnan kerülsz hozzám?-kérdezte az erecske.
-Jaj,ne is kérdjed!- válaszolta a pisztráng.Az aranyos patakban laktam én anyámmal és testvéreimmel.Ott táncoltunk kristálytiszta vizében ma is,amikor egy sötét árnyék hirtelen elfogta előlünk a napot.Nagy csobbanást hallottam,utána fájó szorítást éreztem.Rémülten döbbentem rá,hogy régi ellenségünk, Hosszúláb szorít a csőrében.Kiszakított otthonomból.Láttam még,amikor a víz kapuja összezárult utánam. Hosszúláb meg felreppent velem a fullasztó világba,a levegő tengerébe.Sírva fuldokoltam,kapkodtam az édesvíz után,már majdnem halálra vártam,amikor még nagyobb árnyék suhant fölénk.Suhogás,csattogás támadt körülöttünk.Ekkor megnyikkant hosszúláb, egész testében megremegett,fájdalmában kitátotta hosszú csőrét,én meg kiestem halálos szorításából.Most már tudom,hogy a sas szabadított meg engem.A sas,akinek árnyéka oly sokszor lebbent át az aranyos patak felett.Most lecsapott a rabló gólyára,és így estem én ide a te lábaidhoz.
-Milyen hosszú történeted van!-sóhajtott az erecske.
-Látod,én nem tudok semmit sem mesélni.Egész nap csak itt ugrándozok,botladozom,s közben versikéket mondok,de senki sem figyelt rám,rajtad kívül.Te vagy az egyetlen,aki megértettél,ezért is szerettelek meg mindjárt.
-Megszeretni valakit még nem minden!-mondta a pisztráng-,de barátokká válni és együtt maradni mindig, mindig... Ez az élet valódi értelme.
-Milyen szépen beszélsz!-mondta az erecske.-Beszélj csak olyan jó hallgatni szavaidat...
-No várj csak!Nem elég a beszéd,tennünk is kellene valamit!Most már ketten vagyunk,induljunk el együtt és keressük meg rokonainkat!
-A rokonainkat?-ámult el az erecske.
-Igen,a rokonainkat.Tán nem rokonod-e az Aranyos patak? Míly nagy lenne mindkettőtök öröme,ha egymásra találnátok!És akkor én is meglelném enyéimet.
-De hogyan?Miképpen?Elgondolni sem tudom-válaszolta az erecske csüggedten.
-Fogd meg a kezemet,vezetlek.-És máris nyújtotta egyik uszonyát.
-Jöjj velem bátran!Útközben figyelj!Figyeld meg,milyen hideg vízszagot hoz felénk a szél.Az Aranyos patak illata az,s ha meglegyinti az arcodat,akkor már hamarosan odaérünk.A hangját is meghalljuk.Messzire elhallatszik,amint a köveket csörgeti és kacag.Menjünk mindig a szél elébe, már nem lehet messze légy türelemmel!
-Vezess hát,szívesen megyek veled!-mondta az erecske.
Elindult a két jóbarát.Három nap,három éjjel mind csak az utat keresték.Útközben meg-meg pihentek.El is fáradtak s énekeltek:
"Addig megyünk,addig járunk,
míg patakra nem találunk.
Mi a neve?-Aranypatak.
Ott laknak az aranyhalak."
Közben elállt a szél.No,most mi történjék?-Kérdezte az erecske.
-Éppen itt száll egy lepke.Megismerem két szárnyáról.Ott lakik az Aranyos patak partján.Mindjárt megkérdezem tőle merre térüljünk,merre forduljunk.
A lepke nem kérette magát sokáig.Jókedvű lepke volt,versben felelt a pisztrángnak:
"Ott ahol a füzet látod,
hol a páfrány lehajol,
ott szalad az Aranypatak,
oda tartok,ott lakom.
Jer utánam fürge pisztráng!
Jer utánam kicsi ér!
Rövid az út már odáig,
Fáradságtok kicsit ér."
Megörült a pisztráng,még jobban az erecske.Útnak is eredtek nagy vidáman a lepke után.Vígságukban újra dalba kezdtek,akárcsak a kiránduló gyermekek,amikor céljukhoz közelednek.
"Csipp-csepp csobogó,
gyalogolni jó!
Addig megyünk,
míg nyomunkban
elolvad a hó!"
Meg kell mondanom,hogy csak a rím kedvéért énekeltek a hóról.Hiszen a hó már rég eltűnt.Szép zöldellő tavasz volt,s javában nyílott a nefelejcs az Aranyos patak partján,amikor megérkeztek.A lepke mindjárt leszállt egy nefelejcsre.Ott pihente ki az út fáradalmait.A pisztráng se szó,se beszéd,gyönyörű szaltóval vetette magát a patak habjai közé.Az erecske meghatottságában majdnem sírva fakadt.Susogott valami köszönésfélét barátainak,aztán fáradtan és boldogan hajtotta le fejét a patak ölébe.

2016. május 8., vasárnap

Csukás István: Harkály

Erdőn fa van, temérdek,
és minden fán van kéreg,
kéregben sok a féreg,
egymástól nem is férnek.

Jön a harkály, kipi kopp,
kirántja a kukacot,
hosszú csőrrel kopácsol,
bogarat űz, nem ácsol.

2016. április 30., szombat

Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér - A nagyravágyó feketerigó

A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme – és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják feketerigónak.

Nem tudom, ki hogy van ezzel a színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még hány.

A feketerigó fénylő fekete volt.

És nem tetszett neki a fekete szín.

Se fénylőn, se puhán. Dühösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett – mert még vidámnak gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen: „Csk, csk, csk!” Olyan szép piros tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé.

Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben.

Bánata akkor vált mégis szívbe markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak:

– Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg kölessel.

– Aha – mondták a madarak.

Egyedül az uhu mondta, hogy „uhu”. Talán azért, mert nem szereti a kölest meg a kenyérmorzsát, de az is lehet, azért, mert mást nem tud mondani.

A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a kisfiúnak szüksége volt egy madár barátra. Csak hát olyan madár nélkül, akinek viszont éppen egy kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szúriszarka, a gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők igen mogorvák, nincs is szükségük barátra.

Na és persze a feketerigónak sem volt barátja, mert szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így volt. Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja elviselni a szégyenét, ha fönn hordja az orrát.

Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: „Én szívesen lennék barátja ennek a kisfiúnak. Nagyon szeretem a kenyérmorzsát meg a kölest. – S kis szünet után még azt is hozzágondolta: – és a kisfiút is nagyon szeretem. – De mégsem mert előbújni. – Éppen én kellenék neki – morfondírozott –, amikor ilyen csúnya vagyok! Fekete!”

Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások előtt sírni. De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és nagyon megsajnálták. Tulajdonképpen szerették a kisfiút. Akik barátokra vágynak, és elgyalogolnak érte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyikük utána kiabált:

– Gyere vissza egy hét múlva!

Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám, mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű – mert abba szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz mellett. „Majd ragyogok én egy hét múlva” – gondolta, s mivel a zöld festékestubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég furcsa zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld – és a csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a csőrét is zöldre mázolta. „Na, most jöhet a kisfiú” – gondolta, s úgy óvta magán a zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett.

Eltelt a hét, semmi különös nem történt, csak a tarka szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt – mivelhogy szőrén-szálán eltűnt a zöld festéke.

Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak, biztatták:

– Ne félj, most lesz valaki!

– Én szívesen lennék a barátod – mondta ekkor elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor mögül.

Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva maradt a csőrük. A feketerigó (azazhogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem) meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a ligetben.

A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek.

– Nicsak – mondta –, egy uborkamadár.

Nevettek, ahogy a torkukon kifért.

– Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske – toldotta a búbos banka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

A kisfiú is mosolygott, és szelíden, nehogy megbántsa ezt az uborkamadarat vagy kicsodát, azt mondta:

– Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam.

Huss – elröppent gyorsan a feketerigó.

„Cskcskcsk – korholta magát mérgesen –, mert ostoba módon színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma zöld. Kétféle zöld is van rajta (mert a zöld sem egyforma, éppen úgy, mint a fekete), a feje teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na de majd legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek.”

Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent magára, és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid lábút, rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék a fehéren!)

Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé.

– Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte a kisfiú.

– Nem látod, gólya vagyok – mondta kicsit ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává alakulás.

– Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani – mondta a gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a mentőket.

Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért, mert a kisfiú nagy sajnálkozva megint az mondta:

– Ne haragudj, nem ilyen madárra gondoltam.

A feketerigó fél évre elbujdosott bánatában. Hiába jött a kisfiú, hiába keresett madár barátot.

A feketerigónak meg fájt a szíve: „Hej, csak szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!”

A kisfiú egyre szomorúbb lett.

– Most már az uborkamadár sem akar velem barátkozni – mondta.

A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra!

A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint a kisfiú, ha nem bánatosabb. Magát is sajnálta, meg a kisfiút is. Magát talán egy kicsit jobban.

Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra próbálkozik. De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig tanulmányozta a sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár – gondolta –, még a latin neve is a legszebb a madárnevek közül, úgy hívják, hogy Oriolus Oriolus (mert minden madárnak van latin neve is). Eszébe sem jutott, hogy őt meg Turdus Merulának hívják latinul, s az semmivel sem csúnyább, mint az Oriolus Oriolus. Talán még szebb is.

És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan lett, mint egy igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a sárgarigóétól, de ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki.

Azon a héten is eljött a kisfiú barátot keresni. Nem csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia.

A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a bokrok közül. A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől.

– Nicsak, egy csodálatos sárgarigó – mondták.

A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott. „Valami nagyon furcsa ezen a madáron” – gondolta, és oda is szólt neki:

– Füttyents egyet!

– Nem füttyentek – mondta nyeglén a feketerigó.

Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja fütyülni, hogy „Huncut a bíró” meg „Fütyül a rigó”, a feketerigó meg csak annyit tud: „Tiutu.” Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis más. Én biztos vagyok benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt fütyülni, hogy tiutu, de nem megy neki. Ő csak azt tudja: „Huncut a bíró.”

Csakhogy megszólalt a kisfiú:

– Ne haragudj – mondta elszomorodva –, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik barátra gondoltam. Láttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen tarka, mint te, de nekem ő kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt, csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja?

A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta.

– Miért sírsz? Ne sírj! – mondta neki.

– Azért sírok – zokogta a madár –, mert a feketerigó én vagyok.

Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét – előtűnt az igazi fekete.

– Istenem, de buta madár vagy te – mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerigó.

– Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? – kérdezte a madár.

– Biztos – mondta a kisfiú, azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát.

Tóth Anna: Katica

Kicsi vagyok, mégse félek,
Tarka mezőn éldegélek.
Hátam piros, mint az alma,
Hét kis pöttyöt láthatsz rajta.
Hívhatsz engem Katicának.
Fürgén szálló kisbogárnak.
S hogyha pihenek az ágon,
Vagy egy apró vadvirágon,
Óvatosan felemelhetsz,
Csengő hangon énekelhetsz,
Ujjacskádra felsétálok,
Aztán gyorsan tovaszállok.

Pataki Edit: Tavaszi kérdezgető

Hova szállsz, hova szállsz, Katicabogárka?
Elindulsz, elindulsz a messzi határba?
Hétpettyes kabátkád meg kell ott mutatni,
szomszéd és ismerős ilyet fog varratni.

Hova szállsz, hova szállsz, kis Fecskemadárka?
Elindulsz, elindulsz a messzi határba?
Csinos kis frakkodat meg kell ott mutatni,
szomszéd és ismerős ilyet fog varratni.

Hova mégy, hova mégy, Csigabigák lánya?
Elindulsz, elindulsz árok túlpartjára?
Kényelmes házikód körbe kell mutatni,
szomszéd és ismerős ilyet fog rakatni.

Juhász Magda: Anyu ölében













Jó itt télen, jó itt nyáron,
nincs is jobb hely a világon,
itt ringatózni lehet,
hallgatni szép éneket.
Mikor vidám kedvem támad,
vagy ha rám tör a búbánat,
oh milyen jó itt nekem,
nyugalmat lel a szívem.
Olyan meleg, olyan puha,
jó az öledben anyuka.
Átölellek, hozzád bújok,
a füledbe titkot súgok,
hogy szeretlek Édesanyám,
ölelj, vigyázz, sokáig rám.

Mentovics Éva: Három vidám esztendő

Gyorsan múlnak el az órák,
édes fiam, bizony ám!
Nyugtatott az első napon
menet közben jó anyám.

Könnyes szemmel bólogattam,
átöleltem a nyakát.
Így jártuk be akkor reggel,
az óvoda udvarát.

Pihen most a babaszoba,
kis vonat se csalogat.
Vendégeink hallgatják a
búcsúzkodó dalokat.

Három vidám esztendővel
lettem mára gazdagabb.
Indulnom kell, búcsút intek.
Vár a lecke, vár a pad.

Mentovics Éva: Hív a csengő

Három éves múltam éppen...
Eleinte sírtam, féltem.
Eltelt egy év, kettő, három,
hat gyertya ég a tortámon.

Gyorsan szálltak el az évek.
Már nem sírok, nem is félek.
Sőt, hogyha még engednétek,
itt töltenék néhány évet.

Tudom, tudom, ezt nem lehet.
Meg is értem, s elmegyek.
Vágyom is a sok tudásra.
Vár a tankönyv, irka, táska.

Csengő hív a tantermekbe.
Vár a betű, számok, lecke...
Óvó nénik, kispajtások -
néha azért visszajárok.

Mentovics Éva: Óvó néni várt énreám

Óvó néni várt énreám,
mikor ide érkeztem.
Búcsúzkodni tőle nehéz,
bizony nem megy oly könnyen!

Mikor sírtam ki volt velem?
Ki törölte könnyes szemem?
Ki tanított szépre, jóra,
mintha édesanyám volna?

Nem várt érte köszönetet,
egész szívét adta nekem!

Elfeledni nem is tudom,
hiszen én is szeretem!
Rá gondolok, később sokszor,
míg a táskát cipelem!

Tudom vége a játéknak,
már a komoly munka vár.
De ha néha elfáradok,
két karja majd visszavár!

Mentovics Éva: Iskolás leszek

Iskolába járok ősztől,
mert már hat éves vagyok.
Hátamra veszem a táskám,
s indulok, mint a nagyok.

Táskámban sok tarka könyv van,
mesékkel és képekkel.
Amint lapozgattam őket,
úgy tűnt, minden érdekel.

Igyekszem majd megtanulni
mielőbb az ábécét,
s meglepem az anyukámat:
én olvasok majd mesét.

2016. április 29., péntek

Zsadalányi Lajos: Eső esik

Esik eső fűre, fára,
Megázik a madár szárnya.
Csöpp lányaim szoknyácskája
csiga apró meszes háza.
Esik eső csepereg,
Három egér pityereg.

2016. április 25., hétfő

Osvát Erzsébet: Eszter ezermester

Ha kakasunk rikkant egyet:
-Kukuríkú,szép jó reggelt!
Eszter fürgén ugrik talpra,
akárcsak egy kölyökmacska.

Előveszi a kockákat,
hidat épít, házat,várat,
gólyalábú antennákat.
Garázst a kisautójának-
pihenjen meg,ha elfáradt.

Ez az ezermester Eszter
rajzol kígyót kockás testtell,
emeletes zöld zsiráfot
lapátfülű eleántot
és kengurut nagy-nagy zsebbel-
benne három fia lebzsel.

Kertészkedik sokszor Eszter.
Nemhiába ezermester.
Hogyha vége már a fagynak,
gödröt ás a szilvamagnak.
Csepp ujjain egyre számol,
hány szilvát szed majd a fáról.

Amikor a cinegék
azt kiáltják: Nyitnikék!-
virágokat ültet Eszter,
ez a pöttöm ezermester.
Előbb jönnek az árvácskák,
utánuk a százszorszépek
rózsák,szegfűk,tulipánok,
tátikák is helyet kérnek.

Sütni-főzni ő ne tudna!
Nincs több ilyen ügyes kukta.
Sütőben a süteménye,
lekvárt tett a közepébe.
Kóstolót ad mindenkinek,
- Ó,be pompás!- dícsérik meg.

Szorgos kislány,mint a hangya,
Büszke is rá édesanyja
a kakasuk,a kutyájuk,
a hófehér kiscicájuk
meg a tehén,az a tarka,
amelyik kisborját nyalja.

Alkonyodik.Eszter fáradt.
Nem épít már hidat,házat,
gólyalábú antennákat,
garázst a kisautójának.

Leül a kis kerti padra,
lesi,mikor nő meg nagyra
az ő kedves szilvafája,
tátikája,tulipánja.

És az esti mese után
lepihen a puha ágyba.
Jön érte egy repülőgép,
színaranyból van a szárnya.

Száll,száll vele
Álomország szép földjére.
Ott várja Álomország
száz daloló csepp tündére.

Telis-tele az Álomrét
lila,sárga,kék virággal.
Tarkabarka fejük fölött
szitakötők száza szárnyal.

És a kicsi szöszke Eszter
táncra kel egy nefelejccsel.

Aranyosi Ervin: A kis kukta

Itt valami finom készül,
gyúrom, gyűröm, lapítom.
Aztán, majd, ha jól sikerül,
neked is megtanítom...
Ha megkelt a finom tészta,
töltelékkel töltöm meg.
Jól megsütöm, - menjen híre,
sütimnek és főztömnek...

Kányádi Sándor: Kerekítő

Amott egy nagy kerek felhő,         a gyermek arcát körbesimítjuk,
alatta egy kerek erdő,                   hasára rajzolunk egy nagy kört,
kerek erdőn kerek tisztás,            a hasa közepén tenyerünkkel egy nagy kört                                                              simítunk,
közepében kicsi kis ház,              mutatóujjunkkal a köldökére bökünk,
abban lakik Kereki,                       két ujjal körbesétálunk a hasán,
ki az erdőt kerüli.                            ujjaink a hónaljához szaladnak csiklandozva.

Mesére hívó mondóka

Meseország nagykapuja sarkig ki van nyitva. 
Induljunk hát gyaloghintón szép Meseországba
Hopp itt vagyunk, megérkeztünk jó napot kívánunk,
itt vannak a kicsi törpék és az óriások.
(Csínom Palkó c. dal dallamára lehet énekelni)