Az erdő közepében, egy vén cserfa alatt kicsi házikó állott. A házikóban
lakott Tapsi úr a feleségével meg a két gyerekével. Rendes, jóravaló
erdei nyulak voltak Tapsiék, és bár hosszú volt a fülük meg kurta a
farkuk, senkinek az erdőben panasza nem lehetett ellenük.
Egy reggelen, éppen újév reggelén, Tapsiné azt kérdezte az urától:
– No, édes apjukom, mit főzzek ma ebédre?
Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta:
– Jó lesz egy kis takarmányrépa. Ha meg találsz a piacon édes káposztatorzsát, hozhatsz belőle a gyerekeknek.
A gyerekek nagyon szerették a káposztatorzsát, és örömükben mindjárt
ugrálni kezdtek az asztal körül. Tapsiné asszony pedig a cseléddel
elment a piacra.
Hanem jó félóra múlva már vissza is jött megint, átfázva a nagy hidegtől, tüsszentve, és üres kosárral.
– Hol van a répa? – kérdezte az öreg nyúl.
– Hát a káposztatorzsa? – kérdezték a kicsinyek.
– A káposztatorzsának már elmúlt az ideje, a répáé még meg sem jött. A
vásáros kofák a nagy havazás miatt be se jöhettek a falvakból, még csak
gyönge fahéjat sem tudtam venni. Egy pár fiatal fának szóltam ugyan
visszajövet, de ők azt mondták, hogy ebben a kegyetlen hidegben nekik is
kell a héjuk. Az öreg nyúl megvakarta erre hosszú fültövét, a
kicsinyeknek pedig sírásra állott a szájuk. Kevés szecska volt ugyan még
a kamrában, de ilyen napon, újév napján, még a mezei egér asztalán is
különb ebédet tálalnak föl.
Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta:
– Baj, hát baj, de azért nem kell ám mindjárt sírni!
Aztán odafordult nyúlné asszonyhoz, hogy öltöztesse fel jó melegen a
gyerekeket. Az asszony fel is öltöztette őket, meleg kendőt is kötött
mindegyiküknek a nyakára, hogy köhögést ne kapjanak a reggeli ködben.
– Gyerekek – mondta az öreg nyúl –, menjetek át a tisztásra az erdész
bácsihoz. Köszöntsetek rá illedelmesen, mondjátok, hogy boldog újévet és
jó egészséget kívántok neki, és hogy jó szívvel venném, ha valami kis
finom főzelékfélével segítene rajtunk.
A gyerekek mindjárt szaladni akartak, de az apjuk utánuk szólt:
– Azt mondom, ne bácsikázzátok az erdész urat, hanem szólítsátok tekintetes úrnak.
Az anyjuk pedig azt mondta:
– Meg ne álljatok a jégen csúszkálni! Ha meg azokkal a bolondos
vizslakölykökkel találkoztok, kerüljétek el őket okosan, hogy fogócskát
ne játsszanak veletek megint.
A gyerekek kézen fogva mentek az erdőn át, az erdészlak felé.
Meglehetősen jól viselték magukat, csak néha böktek meg alattomban
egy-egy havas bokrot, hogy egy kis havazást csináljanak.
Az erdész urat a kert alatt találták a három kisfiával. A kisnyulak
elmondták a mondókájukat, az erdész meg tüstént beküldte a fiait az
erdésznéhez, hogy adjon valamit a nyulaknak, adott is négy-négy nagy
répát.
Kisnyulak a répákkal hazafelé mentek. Mikor az ismerős erdőbe értek, jókedvük kerekedett, és futkosni kezdtek.
Azzal ijesztettek egymásra, hogy „Jön a róka!”, aztán nagy versengéssel iramodtak házuk felé.
Aznap nyúléknál igen jó ebéd volt. Első fogásuk répaleves, aztán
pirított répa répamártással, a harmadik fogás répafőzelék, végül
kirántott répa.
A télnek vége lett, és a nyulak egyszerre csak azon vették észre
magukat, hogy a hó elkotródott a házuk tájékáról, és hogy régi
ismerőseik, a vándormadarak megint ott csicseregtek a fák között,
csodálatos dolgokat mesélve idegen országokról, hol a télen jártak.
A nyulaknak most már nem kellett többé az erdészhez fordulniok, ha
megéheztek, mert az erdő tele volt bársonyos fűvel és illatos herével.
Hanem azért nem feledkeztek meg erdészékről. Az öreg nyúl azt mondta:
– Ilyen nagy úrral jó fenntartani a barátságot, és nem lehet tudni, mi lesz a jövő télen.
Éppen húsvét éjjelén volt, mikor a legnagyobb csendben furcsa egy társaság sompolygott az erdészék kertjébe.
Tapsiék voltak meg a rokonságuk. Aztán tapsi úr jött, ez meg akkora
húsvéti tojást hentergetett maga előtt, amelynél nagyobbat és szebbet
sohse láttam. Kék bársonyból volt ez a húsvéti tojás arany abronccsal.
Aztán jöttek a többiek, ők meg kosárban, pici szekérben hozták a sok
húsvéti tojást. Mikor a kertbe értek, serényen munkához láttak. A
kicsinyek ügyes fészkeket raktak a fűben, a bokrok alatt, az öregek meg
óvatosan elosztogatták a tojásokat a fészkekben. Mikor elvégezték a
munkájukat, usgye!... visszairamodtak az erdőbe.
Másnap az erdész már korán reggel lent járt a kertben. Később leszólította a gyerekeket is:
– Gyerekek – mondta –, nekem úgy rémlik, mintha nyomokat látnék a
kertben. Ha itt jártak, akkor itt is hagytak valamit. Jó lesz egy kicsit
körülnézni a bokrok alatt.
A gyerekek szétfutottak a kertben, aztán itt is, ott is hallatszott az
örömkiáltásuk, amint egy-egy húsvéti tojással megrakott fészekre
bukkantak. Az a kékbársonyos, aranyabroncsos tojás, melyet Tapsi úr maga
görgetett be a kertbe, tele volt cukorral.
Én is megkóstoltam, mert éppen akkoriban vendégségben voltam az
erdészéknél, és egész komolyan mondom, hogy alig ettem még ennél édesebb
cukrot.
