Már nem emlékszem pontosan, hány éve történt, hogy egy pirosorrú kisleány gereblyézett az erdőszélen. A hullongó-szállongó sárga faleveleket gereblyézte nagy halomba. Egyszer csak Ősz apóka lépett ki a bokrok közül. Foga között ott füstölt a pipa, melynek fehér füstjétől-ködétől elsárgulnak, elfonnyadnak a fák lombjai.
– Mivégre neked ez a sok száraz levél? – kérdezte a leánykától. Az nagy bátran felelt:
– Malacot akarunk venni a vásárban, alomnak gyűjtöm a faleveleket, merthogy a szalma igen drága idén. Igaz, a malac is drága, nem tudom, össze tudjuk-e kuporgatni a rávalót!
Ősz apóka egy darabig csendben pöfékelt, azután rámutatott a pipaszárral egy nagy fára:
– Nézd amott azt a szerecsendió fát! Hevernek a diók alatta. Szedj föl egyet, gurítsd odébb, azután nézz jól utána!
A kisleány nem tudta mire válni ezt a furcsa beszédet. Nem akart azonban ellenkezni Ősz apókával, akiről azt mondják, éppen olyan öreg, mint maga a föld, lehajolt hát, és keresett a fa alatt egy diót. Meglóbálta, elgurította, s jól utána nézett. Gurult a dió a fűben, gurult, gurult, s közben egyre nagyobb lett. Uramfia, egyszer csak egy takaros kis ezüstszőrű malac gömbölyödött ki belőle! Vígan röfögve szaladt vissza a kislányhoz, s megállt előtte, mintha mondaná:
– Itt vagyok, ragyogok, éppen a tiéd vagyok!
A leányka nem tudta, hová legyen nagy örömében és csodálkozásában. Kereste az öregembert, mert tudta, hogy annak köszönheti a csodálatos malacot. Ősz apó azonban eltűnt, mintha ő is csak pipafüst lett volna, ami elenyészik a levegőben.
– Gyere kis malacom, siessünk haza, hadd legyen otthon is nagy öröm! – hívta malacát a kisleány. A malacka engedelmesen kocogott a leányka után. Volt is nagy boldogság a rozzant viskóban, mikor hazaértek! Egész éjjel szemernyit sem aludtak a nagy örömtől. Pedig még csak másnap derült ki, mennyi jó tulajdonsága van a szercsendió malacnak. Kevesebbet evett, mint egy cinege madár, három szem tökmag elég volt neki egy napra. Mégis úgy nőtt, gömbölyödött, hogy év végére le kellett vágni. Tenyérnyi széles szalonnáját, hatalmas sonkáit az egész szomszédság megcsodálta. Kiváltképpen az átellenes házban lakó Sóvár gazda. Apróra kifaggatta a szegény asszonyt meg a lányát, hogyan és miképpen jutottak a csodamalachoz. Mikor elmesélték neki, ő is nyomban kiment az erdőre, hogy megkeresse Ősz apókát. Kis bolyongás után meg is találta. Menten rákiabált:
– Hé, Ősz apó! Nekem is kellene egy olyan szerecsendió malac, mint amilyet az utcámbéli szegény asszony lánya hozott haza az erdőről!
– Úgy-úgy! – mormogott Ősz apó. – Éhező gyerekeid vannak otthon?
– Nincs nekem gyerekem! – tiltakozott Sóvár gazda. – Méghogy az is a kenyeret pusztítsa?
– Komáidat akarod tán megvendégelni a csodamalac szalonnájából? – firtatta tovább az öreg. Sóvár gazda ezen akkorát nevetett, hogy még a térdét is csapkodta:
– Méghogy ilyet! Csak úgy eltékozolni a drága szalonnát, beletömni boldog-boldogtalanba! Még magam is kimérve eszegetem! Azt sem mondhatom, hogy nincs otthon az ólban kövér hízóm. De már azt nem hagyhatom, hogy itt az erdőn ingyen malacot osztogassanak, én meg kimaradjak belőle!
Ősz apó a szerecsendió fára mutatott:
– Keress ott egy hullott diót, s gurítsd el jó messzire! Majd meglátod, mi lesz belőle.
– Azt már úgyis tudom, hát malac lesz belőle! – vigyorgott Sóvár gazda, és sietett a szerecsendió fához. Hanem ami dió lepotyogott, mind felszedték már az erdőt járó gyerekek. Sóvár gazda sokáig keresgélt a fűben, míg végre talált egy kis töpörödött, ráncoskérgű diót. Nagy lendülettel elgurította, s majd kiugrott a szeme a helyéből, annyira bámult utána. Gurult a dió, sebesen gurult, pörgött, s mire megállapodott, kis fekete malacka lett belőle. Nem volt kövér, nagy sem volt, dehát pénzbe nem került. Sóvár gazda boldogan vitte haza.
Otthon jött csak a meglepetés! A csepp kis malac annyi moslékot falt, mint egy egész disznókonda. Bármennyit habzsolt azonban, csak olyan hitványka maradt, mint volt. Az egész utca csúfolta Sóvár gazdát az ingyen malac miatt.
– Ha aranyból volna, sem érne annyit, amennyit a drága eleségből pusztított! – panaszkodott Sóvár gazda. – Kést neki, látni sem akarom már!
Böllért hívtak hát, hogy leszúrja a szerecsendió malacot. Sóvár gazda feltűrte az inge ujját, s fülönragadta a kis malacot, nehogy elszaladjon a kés elől. No de mi történt? Alig érintette meg a böllér a kés hegyével a malac nyakát, az egy szempillantás alatt úgy összezsugorodott, hogy sóvár gazda előrebukott, és jól beverte az orrát a böllér csizmájába.
– Mi az, mi az? – hüledezett. – Elszaladt a malac, vagy mi?
A böllér a nevetéstől nem tudott felelni. Még az oldala is nyilallott a nagy nevetéstől, azt tapogatta egyik kezével. Másik kezével, azazhogy inkább csak két ujjával egy összetöpörödött, fonnyadt, fekete kis szerecsendiót himbált a csutkájánál fogva, ami még az előbb a disznó farka volt.
