Mesék jelekről - felhő: Zelk Zoltán: Párácska

Régen történt ez, nagyon régen, s olyan nagyon messze, hogy még a torony tetejéről sem lehetett odalátni. Egy kis felhőcske született a hegy fölött, de olyan szép göndör felhőcske, hogy a nap és a hold egyszerre bújtak ki az égen, csak hogy láthassák a kis felhőt. A vihar is kézen fogta kis unokáit, a szellőket, így indult el velük meglátogatni Párácskát, a most született kis felhőt.

Büszke is volt a felhőpapa és a felhőmama gyönyörű gyermekére, és gyakran mondogatta felhőpapa szomszédjainak:

— Meglátjátok, mire megnő: zivatar lesz belőle!

— Az bizony — mondogatták a felhőszomszédok —, zivatar, de még országos eső is lehet...

Csak felhőmama búsult, mikor ezt a beszédet hallotta: ő azt szerette volna, hogy mindig ilyen kicsi maradjon gyermeke, ilyen szelíd és göndör. Sohase kiáltson haragos villámszavakat, ne veszekedjen mennydörögve a földdel, s ne verje le jégkavicsokkal a gyümölcsfák virágait.

Amíg így aggódott felhőmama Párácska sorsa fölött, az egyre növekedett, egyre erősebb lett, s egyedül szaladgált a hegy csúcsai felett. Egyik reggel odaállt szülei elé, és így szólt:

— Most már megnőttem, erős vagyok, engedjetek el világot látni.

Felhőpapa büszkén nézett Párácskára, s így válaszolt:

— Menj csak, fiam, vándorold be az eget, szórjál villámokat, mennydörögj hangosan, légy erős, büszke felhő...

Felhőmama így szólt:

— Menj, fiam, járd be az eget, szeresd az erdőket, a rét virágait, és szelíd légy, mint nénéd, a szivárvány...

Párácska egy-két esőcseppet könnyezett, elbúcsúzott szüleitől, repülni kezdett az égen. Mikor egy erdő fölé ért, hallotta, hogyan sóhajtoznak odalent az ágak:

— Ó, felhőcske, öntözz meg minket, mert halálra száradunk!

A kis felhőnek eszébe jutottak anyja szavai, s megöntözte a tikkadt lombokat. Aztán tovább vándorolt, s egy rét fölé ért. Amikor meglátták az elsárgult fűszálak, mindnyájan könyörögni kezdtek:

— Ó, kedves felhőcske, ne hagyj szomjan halni minket!

Párácska őket is megöntözte, és boldogan hallgatta, hogyan kortyolják a fűszálak az esőcseppeket.

De akkor már bizony nagyon kicsike felhőcske volt, úgy megfogyott az erdő és a rét megöntözése után, hogy még szállni sem tudott volna, ha meg nem könyörül rajta a szél, és nem fogja erős karjai közé.

Alkonyodott már, mikor egy búzatábla fölé ért, ahol a gazda éppen szomorúan leste az eget. Mikor a kis felhőt meglátta, örömmel felkiáltott:

— Ó, drága felhőcske, vidítsd fel az én kalászaimat, mert ha elszáradnak, nem süthetek kenyeret a gyermekeimnek!

A kis felhő rögtön esővé változott, s a szomjas kalászok boldogan hajladoztak az esőben. A szél pedig hiába kereste kis barátját, mert az már eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben.

Forrás:https://ovisotletek.blog.hu/2020/06/04/mese_a_kis_felhorol?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=pinterest&utm_campaign=blhshare

Mesék jelekről-méhecske: Szeghy Karolina: A méhecske és a pillangó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy édes, csíkos bundás, kerekszemű icipici méhecske. Ez a méhecske rendkívül szorgalmas volt. Ahogy beköszöntött a tavasz és az első napsugarak megmelengették a réten lévő virágokat, azonnal munkához látott. Hordta a virágport reggeltől estig, amíg csak el nem fáradt. Amikor elálmosodott és bebújt a puha ágyacskájába, folyton ugyanarra gondolt, mint minden másik este; hogy milyen jó volna, ha pillangó lehetne. Elképzelte, ahogy pillangóként szálldos a rét felett, egyik virágról a másikra röppen és közben a virágszirmok megcsiklandozzák könnyed kis lábacskáit. Amikor másnap reggel felébredt megint szomorúan vette tudomásul, hogy még mindig méhecske és soha nem is lesz belőle pillangó. 

Egyik reggel, amikor éppen arcot mosott az erdei tónál, egy pillangó szállt mellé. 

– Hé, kis csíkos barátom, hogy megy a virágporgyűjtés? – kérdezte a pillangó. 

– Egész nap dolgozunk, szorgalmasan, kitartóan – válaszolta a méhecske és szomorúan biggyesztette ajkait. A pillangó azonnal észrevette a kis méh keserű pillantását. 

– No, akkor miért búsulsz kis barátom? – kérdezte a pillangó. 

– Hát én csak… sajnálkozom – kezdte a méhecske. – Sajnálkozom, mert te olyan szép színes, kecses vagy, azokkal a hatalmas, díszes szárnyakkal. Én meg csak egy kis kerek, csíkos bundás méhecske vagyok, akitől még az emberek is megijednek, ha a közelükbe merészkedek. 

– Ó, hát csak ez a baj? – szólt a pillangó. – Ne butáskodj, drága méh! Hiszen nektek köszönhetjük azt a finom mézet, amit a bundás kis mancsotok termel. Lehet, hogy az emberek megijednek a méhektől, de nagyon szeretik az édes, sárga mézet, hiszen nemcsak finom, de egészséges is. Ne irigykedj reánk pillangókra! Hiszen mi sosem lennénk képesek ennyi virágport gyűjteni, mint ti. A mi szárnyunk lehet, hogy díszes, ámde vékony. A testünk lehet, hogy kecses, ámde gyenge. Mi csak táncolunk a rét felett, néhányunkat elkap egy-egy madár csemegének, aztán amikor jön a hideg tél és ti a kaptárban melegedve, finom mézet majszolgattok, akkor mi csak ülünk egy fán, összebújva és dideregve várjuk a tavaszt.

 – Tényleg? – ámuldozott a kis méhecske. – Sosem gondoltam volna, hogy… hogy ilyen jó méhecskének lenni! – lelkendezett. Aznap a kis méhecske még szorgalmasabban dolgozott és sokkal vidámabban, mint addig bármikor, bármelyik napon. 

Este pedig, amikor álomra hajtotta kicsi bogár fejét, akkor már nem arról álmodott, hogy pillangóként repül a rét felett, hanem arról, ahogy családjával összebújnak a kaptárban, finom mézet esznek és várják az újabb dolgos napokat.

Forrás: http://www.szeghykarolina.hu/mesek/mehecske.pdf

Mesék jelekről - autó: Üveges Szilvia: A kis piros autó nagy kalandja

A kis piros autó az óvoda öltözőszekrényén parkolt. Ő volt az egyik kisfiú jele. Éjjel-nappal ott őrködött, őrizte a kisfiú holmiját, s egyúttal mutatta, hogy mindenkinek egyértelmű legyen: ez a gazdája helye. De a kis piros autó néha már nagyon unatkozott az öltözőszekrényen.

– De jó lenne kicsit gurulni, világot látni! – ábrándozott.

A többi jel azonban nem értette meg kalandvágyát.

– Miért nem jó neked itt? – kérdezte a szomszédos eper, az egyik kislány jele. – Itt mindig jó meleg van, és fontos feladatot végzünk.

– Jó itt, de szeretnék néha kiruccanni! Megnézni, mi van az ajtón túl – felelte a kis piros autó.

Egyik nap aztán gondolt egy merészet, és amikor a gyerekek ebéd után lefeküdtek aludni, és az óvoda elcsendesedett, óvatosan leugrott az öltözőszekrényről, és kigurult az ajtón, le a lépcsőn, át a nyitva hagyott bejáraton. Hopp, máris kint volt az udvaron!

– Nahát, mekkora tér! – örült meg a kis piros autó. – Mennyi hely van itt! És milyen sok játék!

Lelkesedésében körbe-körbe száguldott az udvaron! Még az sem zavarta, hogy időnként elakadt a sok homokban, és csak nehezen bírt tovább haladni. Hamar rájött azonban, hogy a járdán akadályok nélkül roboghat, és le-fel furikázott. Később kipróbálta a csúszdát, bekukkantott a faházikóba, és szóba elegyedett az úthengerrel. Egészen összebarátkoztak, az úthenger is örült a társaságnak. A kis piros autó megígérte neki, hogy máskor is meglátogatja.

Végül ment még egy egészen nagy kört. Úgy tervezte, hogy utána visszatér a helyére, hiszen a gyerekek lassan felébrednek a délutáni alvásból, s nehogy ne legyen ott az öltözőszekrényen, amikor szükség van rá! Hogy kétségbeesne a kisfiú, ha nem találná ott! Ezt pedig semmiképpen nem akarta.

Csakhogy mielőtt a bejárathoz érkezett, az egyik nagy bokor tövében meglátott egy labdát, amelyet délelőtt kint felejthettek. Nem csoda, alig lehetett észrevenni a zöld ágak között. A kis piros autó úgy vélte, nem hagyhatja ott a labdát, hiszen akkor ki tudja, mikor látják meg, mikor kerül a helyére! Így megpróbálta kitolni maga előtt a járdára. A labda nagy volt, az autó kicsi, szegény megizzadt vele. De nem akarta feladni.

– Gyerünk, gyerünk, a gyerekeknek szükségük van a labdára – biztatta magát.

Tolta, tolta maga előtt a nagy labdát, az úthenger lelkesen biztatta, szívesen segített is volna neki, de sajnos nem mozdulhatott a helyéről.

– Most már a járdán van, ott biztosan megtalálják, amikor kijönnek – szólt az úthenger. – Nagyon ügyes vagy – dicsérte meg.

– Köszönöm a segítséget – hálálkodott a labda.

– Szívesen – lihegte a kis piros autó.

Aztán megállt egy pillanatra, kifújta magát, mert nagyon elfáradt, majd elköszönt a labdától és az úthengertől. Igyekeznie kellett, hiszen sok időt töltött az udvaron. Beosont a bejáraton, feldöcögött a lépcsőn, besurrant a résnyire nyitva hagyott ajtón, és már az öltözőben volt. Gyorsan visszaugrott a helyére.

Szerencsére nem késett el, a gyerekek még a csoportszobában pihentek.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte az eper szemrehányóan. – Már azt hittem, sose jössz vissza! Nagyon szomorú lett volna a kisfiú, ha nem talál itt.

– Tudom, nem is hagynám őt soha cserben – válaszolta a kis piros autó. – Az udvaron jártam, rengeteget robogtam, játszottam, beszélgettem az úthengerrel, és még egy labdának is segítettem.

– Tényleg? – csodálkozott az eper, és a többi jelnek is tátva maradt a szája.

– Tényleg – bólintott a kis piros autó, de többet már nem mondhatott, hiszen kinyílt a csoportszoba ajtaja, és kijöttek a gyerekek.

Elfáradt a nagy kalandban, s a vidám zsivajban elszenderedett a kis piros autó. Álmában újra az udvaron száguldott.

Forrás: https://www.olvassmeset.hu/a-kis-piros-auto-nagy-kalandja/

Mesék jelekről - ásó: A bűvös ásó

Öreg időkben, messze földön élt egy hatalmas király. Született két fia, ikrek, apjuk szeme fénye. Nőttek-nődögéltek daliás ifjakká serdültek.

Hanem egy nap különös dolog történt a két királyfival. Elvesztették az étvágyukat. Egy falatot se tudtak enni, egy kortyot se inni. Sápadoztak, sorvadoztak napról napra jobban.

Elbúsult az öreg király, csak tódult az udvarba a sok javas, doktor, kuruzsló. De a királyfiak étvágyát nem tudta visszaadni egyik se.

Azt mondták akkor a fiai:

- Eressz el bennünket, apánk, idegen országba; hátha ott akad orvosság a bajunkra!

Megölelte őket az apjuk, útra bocsátotta.

Mentek a királyfiak, mendegéltek. Elmaradt mögöttük apjuk városa, kiértek a mezőre. Megláttak ott egy öreg parasztembert, aki ásójával forgatta a szikkadt, kemény földet. Megálltak a királyfiak, ráköszöntek, szóba ereszkedtek. Elpanaszolták neki bajukat.

- Nem tudsz-e orvosságot a bajunkra, öregapó? Elvesztettük az étvágyunkat, se enni, se inni nem tudunk, s csak senyvedünk-sorvadozunk.

- Tudok bizony orvosságot! – felelte az öreg. – De láthatjátok magatok is, mennyi a dolgom! Fel kell ásnom estére ezt a darab földet, hogy holnap bevethessem. Hanem ha segítetek, utána én is segítek rajtatok.

Ráálltak a királyfiak. Az öreg odaadta nekik az ásóját, maga pedig hazament.

Felváltva dolgoztak a királyfiak, igyekeztek, csak úgy szakadt róluk a veríték, annyira szerették volna megkapni az ígért orvosságot.

Az öreg paraszt otthon azt mondta a feleségének:

- Főzz estére egy nagy tál kását! De sokat főzz, ne félj, elfogy az utolsó cseppig! Amikor a nap is lenyugodott, a hold is feljött, visszatért az öreg a földjére, a házába vezette a királyfiakat.

Azok leültek a padkára, s nekiláttak a kásának, kikanalazták az utolsó cseppig; a tíz körmüket is megnyalták utána. Kértek volna még; de restellték. Akkor aztán megkérdezték az öregtől:

- Bűvös szert kevertél-e ebbe a kásába, öregapó? Ilyen jól még nem esett semmi étel!

- Nincs ebben semmi bűbájosság – nevetett az öregember. – Hanem az ásó volt bűvös ásó, amit a mezőn hagytatok. Az volt az orvosság a bajotokra!

Okultak belőle a királyfiak, hazatértek, s azóta is maguk ássák a kertjüket. De virulnak is, mint a rózsa.

Forrás: http://mesekukac.hu/a-buvos-aso/