Wass Albert: A medve és a huszár

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, barna medve. Ez a medve olyan kíváncsi volt ám, hogy nem akart tanulni sem apjától, sem anyjától, hanem saját szemével kívánt látni mindent. Egy szép napon híre jött, hogy lent a völgyben él egy félelmetes állat, aki két lábon jár, szőr helyett ruházatot visel, és minden más állatnál erősebb és hatalmasabb.

 – Nocsak – mondta a kíváncsi medve fönt a hegyen –, ejszen, lemegyek a völgybe, s megnézem ezt a különös állatot. Hiába próbálta lebeszélni apja, anyja, hiába óvták a testvérei, nem mentek semmire vele. 

– Én vagyok a legerősebb állat a világon – mondta a medve –, megyek, s megbirkózom ezzel az idegen állattal. 

Azzal elindult lefele a hegyről. Ahogy ment, mendegélt, találkozott a rigóval. 

– Le ne menj a völgybe – figyelmeztette a rigó –, maradj fent a hegyen, s nem esik bántódásod! 

De a kíváncsi medve nem is ügyelt a rigó szavára. Egy idő múlva összetalálkozott a gerlicével.

 – Jaj, barna medve, térj vissza, térj vissza! – búgta a gerlice. – Bajba kerülsz odalent! 

De a kíváncsi medve csak folytatta az útját lefelé. Mikor leért a völgybe, összetalálkozott a rókával. 

– Róka koma – fordult hozzá a medve –, mutasd meg nekem az utat, mely ahhoz az állathoz vezet, amelyik két lábon jár, és szőr helyett ruházatot visel! 

– Nagyon szívesen – vigyorgott rá ravaszul a róka –, nagyon szívesen. Azzal levezette a medvét egy széles, kitaposott útra. 

– Itt most meghúzódunk egy bokorban – mondta a róka –, s megvárjuk, míg erre jön az, akiről beszélsz.

 Elbújtak hát egy bokorban, s vártak. Kis idő múlva egy iskolából hazatérő gyerek jelent meg az úton. 

– Ez az az állat, amelyikről azt mondják, hogy a legerősebb a világon? – kérdezte a kíváncsi medve. 

– Nem – felelte a róka –, ez még nem az. 

Nemsokára egy vénember jött az úton, botra támaszkodva.

 – Ez az? – kérdezte izgatottan a medve. 

– Nem – rázta a róka a fejét –, ez csak volt egyszer, de már nem az. 

Vártak hát tovább. Kis idő múlva arra jött egy huszár. Olyan cifra ruházatot viselt, hogy a kíváncsi medve majdnem kiesett a bokorból kíváncsiságában. 

– Ez az, akit keresel – suttogta mellette a róka –, ez a legveszedelmesebb állat világon! 

Erre aztán kilépett a kíváncsi medve a bokorból, s ment egyenesen a huszár felé, morogva, dohogva, hogy megnézze közelről a furcsa állatot. De a róka bizony már nem várta meg a többit, hanem nyakába kapta a lábát, s iramodott föl az erdőnek, hogy minél messzibbre kerüljön a huszártól. Hát, ahogy ott szalad, egyszerre csak hall nagy szuszogást a háta megett. Néz vissza ijedten, s hát kit lát rohanni, mint akinek a szemét vették? Bizony a kíváncsi barna medvét. 

– Mi a baj, medve koma? – kérdezte futás közben a róka. – Hát nem te vagy a legbátrabb állat a világon? 

– Szégyen a futás, de hasznos – lihegte a medve –, ez a kétlábú állat bizony rettenetes ám! Még meg se nézhettem jól magamnak, s hát csak kihúzta az egyik bordáját, s úgy megcsapott valami puffanó gombóccal, hogy kilukadt a bőröm nyomban tőle, s még a csontom is belefájdult! Aztán előhúzta a lábcsontját, s összevagdosott vele úgy, hogy cafatokra szakadozott a bundám! Bizony, igaz, amit mondanak, hogy ez a földkerekség legveszedelmesebb állatja! Minek nevezik ezt a szörnyűséget? 

– Ezt bizony huszárnak – nevetett a róka a pórul járt medvén. – Ez még az emberek között is a legveszedelmesebb! Megtanultad, ugye? Nem is felelt a medve a csúfolódásra, csak szaladt vissza a hegyre, ahogy a lábai vitték, s ameddig csak élt, nem is jött le onnan soha többet! 

Forrás: http://www.sgyak.u-szeged.hu/bemutat/konyvtar/konyvek/mesetar/medve_es_huszar.pdf

Tordon Ákos: A csodatrombita

Volt egyszer egy öreg fal. Az öreg falban rozsdás szeg. A rozsdás szegen trombita. A trombitán százesztendős pókháló. Bizony arról a trombitáról réges-rég megfeledkeztek. Senki nem fújta meg.

Pedig annak a trombitának minden egyes szavára száz huszár nyargal elő a semmiből, s teljesíti a parancsát annak, aki a trombitát fújja. Csakhogy az a trombita messze volt, az Üveghegyen is túl, az Óperenciás -tengeren is túl, de még a szomszéd utca sarkán is túl.

Aki meg akarta volna szerezni, annak előbb az Óriások Anyjához kellett volna beszegődnie kerek egy esztendőre, miután megmászta az Üveghegyet, és átkelt az Óperenciáson, mert az a rozsdás szeg, melyen a pókhálós trombita függött, az óriás asszony kamrája falában volt. Az óriás asszony pedig csak akkor akasztotta le a nyakában hajókötélen viselt kamrakulcsot, ha szolgájának letelt az esztendeje. Akkor a szolgának adta a kulcsot – bizony, legény legyen a talpán azt, aki elbírja a mázsás kulcsot! – s így szólt:

– No eredj, szolgám, a hátsó kamrába, ott találod a béred: ami megtetszik neked, azt választhatod, csak egyre vigyázz: ne végy többet, mint amennyit elbírsz, mert abba beleszakadsz!

Hanem hát nem volt könnyű a szolga dolga, beleizzadt, amíg az óriási kulcsot a kamrához cipelte, hát még amikor a zárba kellett illesztenie! S azután! Belekáprázott a szeme a tenger sok kincsbe, ami ott eléje tárult! A legjámborabb lélek is megtelt ott sóvárgással, s úgy belefeledkezett a kincs-szedegetésbe, nem is hallotta, mikor csapódott be a kamra vasajtaja!

Bizony ott maradt a kincseskamrában örök fogságban. Pedig hát csak a pókhálós trombitát kellett volna leakasztania a rozsdás szegről, hogy megszabaduljon. De a trombitát úgy beszőtték a pókok, hogy emberszem rá sem akadt egyhamar.

No, olyan rossz híre kerekedett az Óriások anyjának, mert a szolgái kerek esztendő után mind egy szálig eltűntek, hogy nem akadt ember, aki szolgálatába szegődött volna. Pedig elkelt volna ott a szolga, mert azóriás asszony tizenkét órirás fia még a kisujját sem mozdította meg világéletében. Időtlen idő óta hiába várta az óriás asszony, hogy valaki a házába vetődjék, maga indult hát el, hogy szolgát keressen.

Felhúzta a lábára régen kővé vált óriás ura hétmérföldes csizmáit, melyekkel minden egyes lépéssel hetvenhét óriás-mérföldet tehetett meg, s elindult világgá. Átlépte az Óperenciás-tengert, keresztüllépte az Üveghegyet, ment-mendegélt, egyszerre csak egy zöld mezőre ért. A zöld mezőn egy szénaboglyára ült. A szénaboglya tövében egy legény beszélgetett egy leánnyal.

– A világ végére is elmegyek teveled, Palkó, de otthon már nincsen maradásom! – mondta a leány. – Nem akarják, hogy a te feleséged legyek, hogy téged szeresselek!

– Hová vigyelek, Boriskám, se házam, se kenyerem…- mondta búsan Palkó.

Most megszólalt az óriás asszony, halkan szólt, csendesen, mégis mennydörgésként zengett a hangja:

– Hová is mennétek, ha nem énhozzám?! Énnálam ellehettek, s kerek egy esztendő után annyi kincs lesz a béretek, amennyit elbírtok!

Boriska és Palkó nem sokat gondolkodott, hanem mind a ketten elszegődtek nyomban az Óriások anyjához. Szolgálták az óriásokat becsülettel kerek esztendőn át. Az esztendő leteltével az óriás asszony átadta Palkónak a kamra kulcsát azzal, hogy válasszon a mátkájával annyi kincset, amennyit ketten elbírnak. De Palkó amint a kamrába lépett, tüstént meglátta a rozsdás szegen függő trombitát.

– Világéletemben mindig ilyen trombitára vágytam! – kiáltott fel, s azzal addig ágaskodott, amíg el nem érte.

Közben Boriska kinccsel szedte tele rózsás kötényét. Csakhogy az óriás asszony rájuk csapta a kamra vasajtaját. Szegény Boriska sírva fakadt menten, Palkó pedig bánatában belefújt a réztrombitába. Hát abban a szempillantásban száz huszár nyargalt elő a semmiből, s megkérdezték Palkótól: mit parancsol?

– Nyissátok ki a vasajtót! – parancsolata Palkó, s a száz huszár máris az ajtónak nyomta a vállát. Amikor kinyílott az ajtó, Palkó örömében újra megfújta a réztrombitát, erre újabb száz huszár nyargalt elő a semmiből.

– Mit parancsolsz? – kérdezték Palkót.

– Kergessétek világgá az óriásokat! – parancsolta Palkó.

A száz huszár erre világgá kergette az óriás asszonyt tizenkét fiával együtt. Most ismét megfújta a trombitát Palkó, s harmadszor is száz huszár nyargalt elő a semmiből.

– Mit parancsolsz? – kérdezte a kapitányuk.

– Röpíts haza bennünket! – parancsolta Palkó.

A száz huszár hazaröpítette őket. A fél falu odacsődült a csodálásukra. Akkor Palkó újra megfújta a réztrombitát, s a semmiből előnyargaló huszároknak megparancsolta, hogy hozzák el az óriások kincseit.

A kincseket szétosztotta a faluban a lakodalma napján, s azután szegre akasztotta a réztrombitát. Ott van az ma is, ha valaki közben le nem akasztotta.