Az ibolya ott lent a sötét földben nagyon elunta magát. Hogyne unta volna, hiszen már olyan rég volt az, hogy Ősz anyó álomba ringatta. Rázott rá jó meleg takarót is, a fák sárga-piros leveleit. De azóta az ibolya jól kialudta magát és így kezdett sóhajtozni:
- Én Istenem, jó Istenem, de unom már ezt a telet, én Istenem, jó Istenem, csak már jönne a kikelet.
Meghallotta ezt a keserves sóhajtozást a hóvirág s így felelt:
- Annyit mondok, jobban nálam nem unhatod, te sem pajtás. Ám hiába panaszkodunk, nem használ itt a sóhajtás. Tél apó míg el nem unja, abba nem hagyja a táncot, hiába a könyörgésed, hiába a sóhajtásod.
Felzokogott erre a gyöngyvirág:
- Telve illattal minden gyökérszálom, ha tovább kell várni, én azt ki nem állom.
Meghallotta a nefelejcs ezt a keserves panaszkodást és így szólt:
- Türelem, türelem, aranyvirágot terem!
De a kis türelmetlenek nem akartak várni. Csak zúgolódtak tovább, hogy így meg úgy, de ők nem bírják ki a hó alatt, a föld mélyében. Elhatározták, hogy kimegy valaki közülük a föld színére szerencsét próbálni.
El is indult a gyöngyvirág, de amint kidugta orrocskáját, rémülten húzta vissza:
- Juj, de hideg van odakint, havasak amott a dombok. Aki kibírja, menjen ki, én inkább itt bent kucorgok - mondta fázósan.
De az ibolya csak nem nyughatott, felkeltette szomszédját az öreg kikericset.
- Te még bírod, kedves szomszéd, nem untad el még a telet? Mondok egyet, bújjunk mi ki, hozzuk el a kikeletet!
Az öreg, bölcs kikerics hallani sem akart erről a könnyelműségről.
- Hová gondolsz, te csacsi? Nem bújok én innen ki, Szél úrfi szívtelen, megfagyasztana hirtelen!
Elment az ibolya sorban a többi virághoz, de bár valamennyi türelmetlen volt, egy sem akart kibújni.
Mit volt mit tenni, bele kellett az ibolyának is nyugodnia abba, hogy meg kell várni, míg eltávozik Tél apó. A virágok hát vártak, vártak, Tél apó meg nem is gondolt arra ebben az évben, hogy átadja uralmát a tavasznak.
Nagy volt a szomorúság a virágok között. A rózsa hajlott derékkal esengte a tavaszt, a gyöngyvirág bánatában mind elhullatta gyöngyös virágait, az ibolya türelmetlenségében a föld alatt kezdte ontani illatát, a gólyahír aranya mind barnává vált a sok könnytől, amit hullajtott.
A kis hóvirág úgy érezte, nem bírja tovább nézni kis testvérei bánatát. Egy éjjel gondolt egy nagyot és elhatározta, hogy kimegy a föld fölé, hogy elkergesse a telet. Nagyon hideg volt odakünt és bizony kellett magát biztatnia, hogy el ne fogyjon a mersze. Így biztatgatta magát:
- Jujj, de hideg a világ, bújj ki mégis hóvirág! Kergesd csak el a telet, jöjjön már a kikelet!
Hamar kidugta az orrocskáját, bár a szívtelen Szél úrfi nem kímélte, hanem jó pirosra csípte, de ő nem ijedt meg, hanem bátran törtetett kifelé a hó alól. Meglátta az Északi szél, odaszólt Tél apónak:
- Lám ez a kis szemtelen, csak kibújt nagy hirtelen!
Felelt Tél apó:
- Csípd az orrát, csípd neki, míg csak vissza nem viszi!
Azt mondja erre a hóvirág:
- Hát csak várjad, lesheted, amíg én visszamegyek!
Csípi a Szél úrfi, csípi teljes erővel, de a hóvirág csak nem megy vissza. Fázott ugyan az orrocskája, de a szívét meg melegítette a szeretet, amit kis testvérei iránt érzett, nem akarta, hogy ott senyvedjenek a föld mélyében. A szeretet úgy melegítette, hogy nem fagyott meg, hiába próbált meg mindent a galád Szél úrfi. Egyszerre csak belefáradt a szél is ebbe a játékba. Nem csoda, hisz egész télen más egyebet sem tett, csak fújt. Odaszólt Tél apónak:
- Édes gazdám, fáradt vagyok, nem bírom tovább a táncot. Gyerünk haza, jöjjön a tavasz, folytassa ő a mulatságot!
Hát amint meghallotta ezt a hóvirág, elkezdte lóbálni kis csengettyűvirágait, és rákezdett a tavaszi dalra:
- Tél apó aludni ment, mondjunk néki jó éjszakát! Északi szél is véle ment, hogy kipihenje jól magát. Elvitték a hideget, csúf havas fergeteget. Süt a nap jó melegen, jaj de vígan csengetem: Elkergettem a telet. Megjött a szép kikelet...
Mikor a kis testvérei ott a föld alatt meghallották ezt a víg éneket, hamar kibújtak a jó meleg tavaszi napra és elkezdtek levelet, virágot hajtani. Lett erre öröm a földön és mindenik virág, a bátor kis hóvirág dicséretét zengte.
