Rikiki világra jön

(Gyurkovics Tibor meséje)

 

Rikiki volt a legkisebb lény a világon.

Hogy is mondjam? Ekkora, így, várj csak, lerajzolom. Ilyen kicsi volt a szeme, nem. Nem jól van. Az orra. Á! Letörlöm inkább, nem tudod elképzelni, nem is ilyen volt. A füle, a keze, a szíve meg ekkora volt. Látod? De nem jó. Ez egy óriás Rikikihez képest. Rikiki egész kicsi volt, semmiség. Nem jó. Nem tudom. Rikiki olyan volt, olyan volt… Szóval egy pont. Így. Ez az. De nem adja vissza. Ilyen kicsi volt? Ennél nagyobbnak gondolom. Szóval Rikiki volt. Ri-ki-ki. Sírok utána most is.

Nem tudom, miből volt Rikiki. Olyan drótból lehetett. De volt szíve. Nem értem. Játszottam vele. De saját maga elment, visszajött, sírt, nevetett. Hát ki volt Rikiki? Szalmaszínű haja volt… várj csak… igen! Szalmaszínű haja volt, jaj, az nagyon jó, nagyon jó, hogy szalmaszínű haja volt, és én rájöttem erre! Igen! Lobogott a haja! A szélben. A napban ragyogott, égett. Micsoda haj! Az egész gyerek egy haj volt! Gyerek? Nem tudom. Arra nem emlékszem, úgy tetszik, nem volt gyerek. Szomorú kis ember volt, de nem gyerek. Akkor mért volt olyan kicsi? Á, magam se tudom, nem tudom, és kész. Rikiki. Ezt tudom. A haja olyan sárga volt. Világossárga, mint a tojás. Igen! Tojásszínű haja volt, tojásszínű haja volt. Jaj de boldog vagyok! Hogy annyira szép haja volt. Az a legfontosabb, a hajuk. Talán hogy bele lehessen kapaszkodni. Azt mondják, régen, nagymillió évvel ezelőtt az embergyerekek abba kapaszkodtak, anyjuk meg csak vitte őket lóbálva, azok meg csüngtek. Jó lehetett az embergyerekeknek tízmillió évvel ezelőtt. Hajba kapaszkodva csüngtek le a földre, és hancúroztak anyjukon. Csak anyjuk arca volt olyan mogorva, mindig a tigrisre gondolt.

De Rikiki annak idején nem foglalkozott a tigrissel, csak szép sárga színű haja volt, mély tekintete, és gombjai voltak. Hű, micsoda gombjai voltak! Óriási gombok. Az egész gyereket elfoglalták a gombok, nagy kék, tengerkék gombok. Azzal gombolták össze Rikikit, virítottak a kék gombok. Ilyen volt Rikiki, most már emlékszem. Nagyon szép volt. A legszebb emberke, s olyan kicsi, hogy alig lehetett látni. Csak a sárga hajat s a kék gombokat. Ez volt Rikiki. Igen, emlékszem.

Nem tudom, miből teremtette őt az Úristen. Drótból, szőrből, pálcikából? Rongyból, fűből, bőrből volt? Vagy élő ember?

Úgy képzelem el, hogy egy nagy ember csinálta olyannak, amilyen ő. Az apja lehetett, vagy az öregapja, vagy egyszerűen egy varázsló. Egy közönséges varázsló, akinek a jobb szeme fölött mesebeli nagy pont volt, mintha még egy szeme lett volna ott, hogy jobban lássa a világot és persze Rikikit, hogy meg tudja csinálni. Jaj, el se tudom képzelni, hogy Rikiki valaha nem volt! Hogy volt olyan idő, mikor Rikiki nem létezett, nem élt. Jaj, Istenem, micsoda gondolat is! Pedig hát így lehetett, mert Rikikit először a varázsló kezében láttam meg, kapálózott, nyávogott, nyöszörgött. Először azt hittem, bántja őt a varázsló, aztán rájöttem, csudákat. Csinálja, szereti! Még hogy bántaná! A legeslegjobban szereti őt a varázsló, azért fabrikálja olyan nagy gonddal. Ölébe vette, óriási keze matatott rajta, de olyan finoman, olyan gyöngéden, hogy öröm volt nézni. Beburkolta valamilyen finom rózsaszínű bőrbe, olyan jó szaga is volt annak a bőrnek, mint a tejnek. Puha, finom selyembőrt csinált Rikikinek a varázsló, finom talpakat, nagyon apró, köménymag alakú szemöldököt, és úgy igazgatta az anyagot Rikiki testében, hogy ő lett a legszebb a világon. Ki is penderült hamarosan Rikiki a varázsló bozontos kezéből, és szaladt, szaladt világgá… Az meg öreg, sírós hangon kiabálta utána: Rikiki, Rikiki, Ri-ki-ki…

Tordon Ákos: A kismadár kertje

Van nekem egy kertem. Benne télen-nyáron rigó ül az ágon. Feketerigó. Reggelente rigófüttyel köszönt engem, s ha a kertben üldögélek, mindig a fölibém hajló ágra telepedik, onnét mondja a meséit. Mert bizony az én rigóm mesemondó kisrigó. ezt a mesét is tőle hallottam:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mázas korsó, benne egy szem borsó. Ezt a borsószemet elvetette a kertjébe az egyszeri kismadár. Mert kertje is volt az egyszeri kismadárnak, a fészke mellett.

Ezután nem tett egyebet: eldicsekedett fűnek-fának, hogy mennyi borsó terem majd neki a kertjében, gond nélkül élhet belőle télen. Ki is kelt a borsó. Icipici szára zöldellt a világba. Megörült a kismadár, sietett az Esőhöz.

– Eső, Eső, kedves Eső – kopogtatott be hozzá – siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!

– Ebben a hónapban szabadságon vagyok – válaszolta az Eső mérgesen a háborgatásért, és becsapta ajtaját.

– Jaj, elszárad a borsóm!- ijedezett a kismadár, s a kútágasra rebbent. Onnét kiáltott le a kútnak: – Gémeskút, kedves kút, siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!

– No még ilyet! – képedt el az öreg gémeskút. S a kútágas akkorát reccsent mérgében, hogy ijedten röppent fel róla a kismadár.

Ahogy becsapta ajtaját az eső, tüstént lelohadt a mérge és sajnálni kezdte az egyszeri kismadarat. Fel is keltette a fiát, Záport:

– Eredj, édes fiam, locsold meg kicsit a kismadár kertjét, kertjében a borsót!

A gémeskútnak is megesett a szíve a kismadáron, s küldte a teli vödröt, öntözze meg a borsót. No, nagyot nézett a Zápor, amikor feleúton megpillantotta a lassan ballagó vödröt.

– Ki látott már ilyen csodát: maga megy a teli vödör! – rikkantotta és megkérdezte, hová-kihez.

– A kismadár borsóját megyek meglocsolni – válaszolta a vízzel teli vödör.

– Nem oda Buda! – zendült a Zápor szava. – A kismadár borsóját én locsolom meg!

Azzal már zúdult is a Zápor az égből a kismadár kertjére.

– Jaj, itt az özönvíz, vízözön! – ijedt meg a kismadár a lombok alatt, s csak akkor könnyebbedett meg a szíve, amikor a szivárvány hídját verte fel a z égre. Akkorra ért oda a vizesvödör.

– Hát te mit keresel a kertemben? – csodálkozott a kismadár.

– Locsolni jöttem! – felelte a vödör, s azzal loccs! – már meg is öntözte a zápor fürdette borsót. A kismadár siránkozva nézte a tenger tócsát.

– Jaj, oda a borsóm! – sírdogált. De a borsót nem mosta el a tenger tócsa! Sőt: egykettőre bokrosodni kezdett.

– Borsócskám, borsócskám, de megnőttél! – örvendezett borsójának a kismadár. – Bizony eljött a kapa ideje!

Azzal elröppent a kapás emberhez.

– Kedves ember, kapás ember – kopogtatott be az ablakon- hozd a kapád, kapáld meg a borsóm.

– Jó, jó, kismadár, megkapálom én szívesen, ha meg tudunk egyezni a fizetség dolgában!

Abban egyeztek meg, hogy a fele termést a kapás kapja. Meg is kapálta a borsót még aznap. Másnapra már szedhették is róla a borsót. Csoda egy borsó volt! Színarany volt minden szeme! Bizony elállt az ember szeme-szája, amikor beállított a fizetségért! Csak a kismadár kesergett:

– Ó, én szerencsétlen, szegény kismadárka, egyszer vetek borsót, egyszer gazdálkodom, hogy legyen télire való eleségem, akkor is csak aranyborsó terem nekem!

– Add nekem az aranyborsót, kismadár – mondta az ember – cserébe minden télen magot szórok neked az ablakpárkányra!

A kismadár örömest odaadta az aranyborsót, s azóta minden télen odaszáll járandóságáért az ablakpárkányra; mert azt mondanom sem kell, hogy mindörökre felhagyott a gazdálkodással. Kertje sincs többé, de fészke ott van minden kertben, a ti kertetekben is.

Zelk Zoltán: A világgá ment porszem

Kukurikú Tarajos, a falu legszebb kakasa kiállt az országút közepére. Kora reggel volt még, nem járt arra senki, de azért égnek nyújtotta a nyakát, és elkiáltotta szokásos reggeli mondókáját:

Kukurikú Tarajos,
szép vagyok és haragos!
Van, ki vélem szembeszáll:
ember, állat vagy madár?

Persze ha senki sem jár arra, nem is felelhetett senki. Ezért, hogy mégis megmutassa nagy bátorságát, belerúgott a legközelebbi porszembe, aztán megcsattogtatta szárnyait, és büszkén elindult hazafelé. Azt már nem hallotta, hogy a kis porszem jajgatni kezdett, és így panaszkodott testvéreinek:

- Jaj, jaj! Már megint megrúgott engem ez a sarkantyús kakas! Millió testvéremmel együtt élek az országúton, és mégis csak engem rugdos! Nem is várok én már tovább, elmegyek világgá!

Hiába kérlelték testvérei, hiába marasztalták, a kis porszem elindult világgá. Ment, mendegélt, míg a patakpartra ért. Ott aztán megszólította egy sárga kavics:

- Hová, hová, kicsiny porszem?

A porszem meg sem állott, úgy válaszolt a kavicsnak:

Hogy ne rúgjon engem többé
Kukurikú sarkantyúja,
otthagytam az országutat,
s elindultam vándorútra!

- Hát akkor ne szaladj úgy - kiáltotta utána a sárga kavics -, mert én is veled megyek!

Így most már ketten vándoroltak, mentek, mentek, mendegéltek, míg az erdőszélre nem értek. Az erdőszélen aztán rájuk kiáltott egy vadkörte:

- Hová, hová, porszem, kavics?

Azok meg sem álltak, úgy kiáltott vissza a kavics:

Porszemet a kakas rúgta,
elindult hát vándorútra,
most már én is vele járok,
három évig meg sem állok!

Egyéb sem kellett a vadkörtének! Leugrott a fáról, és szaladt a két vándor után. Most már hármasban mendegéltek, de nem sokáig, mert a hegyoldalban egy aranyalmafát találtak, s a legaranyosabb aranyalma megkérdezte tőlük, hogy:

- Hová, hová, három vándor?

Most is csak futtában válaszolt a vadkörte:

Kakas elől porszem futott,
míg a patakpartra jutott,
patakpartnál kavics szaladt,
futok én is, ágrólszakadt!

De már az aranyalma is futott utánuk! A réten a retekkel találkoztak, az is szaladt! A hagymával, az is szaladt! S nyomukban a sárgadinnye, görögdinnye!

Így szaladtak, így futottak, míg egyszer csak, hogyan nem, éppen a kis porszem szülőhazájába, az országútra jutottak vissza. Az országút közepén pedig ott állott a kakas, és éppen kiáltotta:

Kukurikú Tarajos,
szép vagyok és haragos!
Van, ki vélem szembeszáll:
ember, állat vagy madár?

Így kiáltott, de hirtelen észrevette a porszemet és a különös sereget, ettől aztán úgy megijedt, hogy meg sem állott hazáig. Nem is mert többé kimenni az országútra. A kis porszem elbúcsúzott vándortárasaitól: azok is hazamentek, s a kis porszem azóta is ott él millió testvére között.

Dínomdánom lakoma

(Magyar népmese, Mészöly Miklós feldolgozása)

Egyszer a gazda elment a boltba gyertyáért. Senki más nem maradt otthon, csak az állatok: a galamb, a gúnár meg a kácsa.
Hát, amint telt-múlt az idő, az állatok nagyon elunták magukat, s erősen megéheztek. Sem ennivalót, sem innivalót nem találtak az udvaron.
No, gondolták, majd ők segítenek magukon!
Szépen odatotyogtak a konyhaajtóhoz, hogy beljebb kerüljenek. De az ajtó zárva volt. Odaballagtak a kamraajtóhoz. Az is csukva volt. A galamb felröppent az ablakpárkányra, de bizony az sem volt nyitva.
- Mit csináljunk? Mit csináljunk? - dugták össze a fejüket.
Egyszer csak észrevették, hogy a kácsa eltűnt.
- Hát ez meg hol lehet? - néztek össze, és kiabálni kezdtek: - Kácsa, kácsa, pogácsa! Kácsa, kácsa, pogácsa!
A kácsa nyomban ott termett.
- Hol voltál? - kérdezték.
- Pincében.
- Mit láttál!
- Sötétet!
- Mi van a sötétben?
- Hordó.
- Mi van a hordóban?
- Azt már nem tudom - mondta a kácsa.
- No, majd megtudjuk mindjárt! - mondta a gúnár, s szép sorban egymás után mind lementek a pincébe.
Olyan nagy sötétség volt odalent, hogy még a csőrük hegyéig se láttak.
- Ugye megmondtam! - kotyogott a kácsa. - Sötét van!
Botorkáltak tovább, s egyszer csak beleütköztek egy hatalmas hordóba.
- Ugye mondtam, ugye mondtam! - hápogott a kácsa. - Itt a hordó!
De alighogy kimondta, észreveszi ám, hogy a hordón csap is van. Több se kellett neki, nagyot kiáltott:
- Csak csapra! Csak csapra!
A gúnár menten kicsavarta a csapot, és vidáman így kurjongatott:
- Igyunk! Igyunk! Igyunk!
És ittak.
Itták az édes piros borocskát, amennyi csak beléjük fért. Már a hasuk pukkadozott, mikor a gúnár elégedetten felsóhajtott:
- Áldotta teremtette! Áldotta teremtette!
A galamb meg így burukkolt:
- Ó, ó, ó, ó, ó, ó, ó!
No hiszen, jókor ógatott, mert a gazda, éppen hazaérkezett.
Nézi - nyitva a pinceajtó! Lemegy, meggyújtja a gyertyát. Látja - odalett a bora. Bezzeg kapta gyorsan a botot, és hajkurászta kifelé a haszontalan állatokat.
- Levágom, levágom, mindegyiket levágom! Hess ki, hess ki! Kifelé! Hess-hess-hess!
Volt ám szaladás, volt rohanás!
Repült a galamb, bukdácsolt a kácsa, csetlett-botlott a gúnár - meg sem álltak a szérűskertig.
Ott szusszantak, egy kicsit, aztán nekiestek a gazda búzájának. Mert hiszen ha ittak, hát enni is kellett valamit.
S a gúnár elrikkantotta magát:
- Ketten-hárman egy szemet! Ketten-hárman egy szemet!
Igen ám, de mi volt az az egy szemecske annyi állatnak? Semmi. Avval bizony sehogy se laktak jól. Így aztán újra kiáltott:
- Ki-ki magának! Ki-ki magának!
- Úgy, úgy! Úgy, úgy! - burukkolt a galamb. - Így majd csak jóllakunk!
És ették, falták a búzát, mint a parancsolat. A csőrük kopogott, a begyük gömbölyödött.
Talán még most is ott lakmároznának, ha a gazda utánuk nem szalad a seprűvel. De a kácsa idejében észrevette a veszedelmet, és úgy hápogott, ahogy csak a torkán kifért:
- Gazda! Gazda! Jön a gazda!
Mire aztán odaért a gazda, senkit sem talált ott. Se galambot, se gúnárt, se kácsát. Ahányan voltak, annyifelé illantak, neki a világnak - ijedtükben többé vissza se találtak.
Így lett vége a dínomdánom lakomának.