2012. október 19., péntek

A szénégető és az őzgida

(Lestyán Sándor)

Egy szénégető hazafelé ballagott az erdőből a faluba. Jókedve volt - nyolc napja nem látta a családját, de estére megölelheti a két gyereket, a nagyobbacska Miskát és a kis Julist.

Mókust ígért nekik, mikor eljött hazulról. Az erdő bozontos farkú légtornásza azonban ügyes volt, nem hagyta magát megfogni. Miska, Julis biztosan elszontyolodik, ha nincs mókus, de apjuk megvigasztalja őket a szépen szóló síppal, amit jávorfából faragott.

Amint a szénégető ment, mendegélt az erdei úton, egyszerre csak megpillantott valamit egy galagonyabokor tövében. Messziről sárga kalapos gombának nézte, de közelebbről kiderült, hogy egy sárga pöttyös őzgida.

- Vajon mi történt veled, te kis árva? - dörmögte kedvesen a szénégető, a riadt jószágot simogatva. - Hol az anyácskád? Lelketlen vadászok ejtették zsákmányul, vagy te kóboroltál el mellőle? Látod, látod, most elhagyatva siránkozol a rengetegben... Éhes is vagy, nincs, aki finom tejecskével tápláljon...
Mókust ígért nekik, mikor eljött hazulról. Az erdő bozontos farkú légtornásza azonban ügyes volt, nem hagyta magát megfogni. Miska, Julis biztosan elszontyolodik, ha nincs mókus, de apjuk megvigasztalja őket a szépen szóló síppal, amit jávorfából faragott.

Amint a szénégető ment, mendegélt az erdei úton, egyszerre csak megpillantott valamit egy galagonyabokor tövében. Messziről sárga kalapos gombának nézte, de közelebbről kiderült, hogy egy sárga pöttyös őzgida.

- Vajon mi történt veled, te kis árva? - dörmögte kedvesen a szénégető, a riadt jószágot simogatva. - Hol az anyácskád? Lelketlen vadászok ejtették zsákmányul, vagy te kóboroltál el mellőle? Látod, látod, most elhagyatva siránkozol a rengetegben... Éhes is vagy, nincs, aki finom tejecskével tápláljon...



Az őzgida eleinte rúgkapált, izgágán ficánkolt ceruzavékony lábaival a szénégető ölében. Fényes szemecskéjét ijedten meresztgette jobbra-balra, de lassacskán megnyugodott.

- Ne félj! - hangzott a vigasztalás. - Jó kézbe kerültél. Anya nélkül elpusztulnál a vadonban. Felfalna a falánk róka, elrabolna a ragadozó sasmadár. Én azonban hazaviszlek, felnevelünk, aztán, ha megerősödtél, visszatérhetsz az erdőbe... Hálából pedig elszórakoztatod Miskát, Juliskát.

A szénégető lekanyarította válláról üres tarisznyáját, hogy beletegye az őzgidát. Ebben a pillanatban a sűrűségből előlépett egy őz. Harciasan állt egy darabig, nagy szamárfülét meresztgette. Majd rekedt hang tört fel torkából, úgy hallatszott, mint a távoli kutyaugatás.

- No lám - mondta maga elé a szénégető elmosolyodva -, előkerült a kis árva mamája! Az imént biztosan meghallotta lépteimet, gidáját elbújtatta a galagonyabokorban, ő meg a sűrű bozótosban keresett menedéket... Na, így még jobb! Örüljetek egymásnak... Menj az anyádhoz, te kis ügyefogyott...

Így szólt, s gyöngéden letette az őzgidát a selymes fűre, a mamája elé.

A sárga pöttyös egy vidám szökkenéssel anyjához simult, s vékonyka hangon nyöszörögni kezdett. Nem bánatosan, örömében nyöszörgött.

A szénégető derűs arccal nézte, míg őzmama és gidája eltűnnek a sűrűségben, aztán fütyörészve folytatta az útját hazafelé.

Nem vitt haza se mókust, se kis őzet a gyerekeknek. De a szépen szóló, faragott síp mellé ráadásnak hazavitte ezt a történetet.



Egy szénégető hazafelé ballagott az erdőből a faluba. Jókedve volt - nyolc napja nem látta a családját, de estére megölelheti a két gyereket, a nagyobbacska Miskát és a kis Julist.

A patak meséje

(Zelk Zoltán)

A patak szélén álldogáló bokor egyszer megkérdezte a locsogó pataktól:
- Mondd, hová sietsz, hogy sohasem állsz meg? Mi dolgod van tulajdonképpen?
- Elmondanám - felelte a kispatak -, ha versenyt futnál velem, mert hosszú ez a történet, s nincs időm órahosszat beszélgetni. De, ha akarod, utam végén elmondom a folyóparti fának s megkérem, hogy üzenje meg neked egy falevélen.
A bokor örömmel beleegyezett, s várta, hogy mikor jön meg a falevélre írt üzenet. Nem sokáig kellett várnia, harmadnap odaérkezett a Természet postása, a szél, s a bokor ágai közé hajította a folyóparti fa üzenetét. Köszönt is, de nem állt meg, hiszen még messzi út várt rá, erdőkbe, kertekbe, hegyek tetejére vitte a rábízott faleveleket.
A patakparti bokrok kíváncsian hajoltak össze a lombjaikkal, valamennyien tudni akarták, mi van a levélben. De várniok kellett, míg kisüt a nap, mert bokortársuk már bizony öreg volt, s csak napfénynél tudott olvasni. Mikor aztán a nap kisütött, megtudhatták végre, hogy miért olyan sietős az útja a pataknak.
- Egyszer régen, nagyon régen, négy testvér élt a földön: négy kis forrás. Nagyon szerették egymást, boldogan éltek együtt a hegy tövében, csak azon búsultak, hogy nem vándorolhatják be az egész világot. Öreg barátjuk, a hegy, azt tanácsolta nekik, hogy az egyik induljon világgá, s ha hazajön, mesélje el a többieknek, hogy mit látott.
Így is történt. Nagy búcsúzkodás, sírás-rívás közben útrakelt a kis forrás, miközben a hegy, a szél s az erdő jó tanácsokat kiabáltak utána.
De hiába várták, elmúlt egy év, elmúlt kettő, elmúlt három, a forrás még mindég nem tért vissza.Amikor aztán a negyedik évben is hiába várták, elhatározták, hogy egyikük elindul s megkeresi. Igen ám, de hol, merre, mikor már negyedik éve nem hallottak róla semmit? Így töprengtek, szomorkodtak, mikor váratlanul egy madár szállott le hozzájuk, s kéretlenül is megszólalt:
- Nagy hírt hozok nektek a testvéretekről! Akár hiszitek, akár nem, már nem forrás ő, hanem tenger! Olyan nagy és hatalmas, hogy három hét alatt sem tudok átrepülni a partjai között. Ő már nem jöhet többé közétek, de nagyon vágyik utánatok, s ezért arra kér, hogy ti menjetek hozzá.
Egyéb sem kellett, az egyik forrás rögtön útrakelt, s ment, amerre a madár vezette. De ő sem jött vissza, sem egy, sem két, sem három év múlva, helyette is madár jött el a negyedik évben.
- Akár hiszitek, akár nem, folyó lett a ti testvéretekből! Nagyon vágyik már utánatok, kér, hogy menjetek el hozzá...
Amikor idáig ért a bokor az olvasásban, megszólalt a patak: - Egy percre megállhatok, a végét már én mondom el. Amikor ezt meghallottam a madártól, én is útra keltem. Patakká változtam, s azóta is mindennap elszaladok folyóvá lett testvéremhez. Legkisebb testvérem, a forrás üzenetét viszem a folyóhoz, ő pedig a tengerhez. Így élünk mi négyen azóta is együtt, így szeretjük egymást továbbra is, s így fogjuk szeretni, amíg világ a világ...

A szegény mókus

(Paulini Béla)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas erdő. Az erdőben volt egy hatalmas fa. Annak a fának a hatalmas odvában éldegélt – egy apró mókus. És nehogy összetévesszük a hatalmasokkal, persze leghatalma­sabb az erdő volt, a fa már korántsem volt olyan hatalmas, s az odú csak annyira volt hatalmas, hogy elférjen a fában. Mert az már csakugyan nagy baj, amikor az odú nagyobb, mint a fa. Azt már semmiféle fa el nem viseli.

Hanem az apró mókusnál apróbb mókusok is éltek az odúban, mert jó sok gyereke, mókuskája volt az öreg mókusnak. Valami hét. S a hét közül persze egyik volt a legnagyobb, s egyik volt a legkisebb.

Hát egyszer, amikor a birodalom királykisasszonya ott sétifikált az erdőben, valami keserves siránkozást hallott.

Megállt a királykisasszony.

Honnét is hangzik a siránkozás?

Hát bizony a hatalmas fa odvából.

- Ki siránkozik ott, hé? – kiáltott a kisasszonyka a fa felé. Hát csak kidugja ám a fejét az öreg mókus, és azt mondja:

- Egy szegény mókus siránkozik, királykisasszonyka.

- Miért siránkozol, te öreg mókus?

- Jaj, kérem, királykisasszonyka, végtelenül nagy az én bajom. Ami diót össze tudtunk gyűjteni az ősszel, elfogyott egy szemig. S most hiába keresgélek naphosszat, nem tudom megkeresni a mindennapi diót, nem bizony. Pedig sok dió kell ám hét kis mókuskának. S majd meghasad az én mókusszívem, ha látom, hogy éheznek; ó, én szegény, szerencsétlen mókus…

Persze, hogy megsajnálta a királykisasszony a mókuscsaládot. Mond­ta is:

- No, ne ríjj, szegény öreg mókus, nem leszel te soká szegény. Hozok én teneked ezentúl minden, de mindennap teli marék diót; de nem is a magam markával mérem, hanem az édesapáméval, mert neki csak na­gyobb marka van, mint nékem. Van még nekünk elég tavalyi diónk.

- Köszönöm – hálálkodott az öreg mókus. És kezet csókoltak a kismókusok.

S attól kezdve minden, de mindennap maga a királykisasszony vitt diót a mókuscsaládnak.

De el is kezdtek ám hízni a kismókusok! És csak ették, eszegették a jó zsíros diót, és csak szórták, szórogatták alá az üres dióhéjat a fa alá…

így ment ez valami hetvenhét napig.

Hanem a hetvennyolcadikon csak hiába várta ám a mókuscsalád a királykisasszonyt!
 
Nem jött.

Csak nem jött a királykisasszony. Pedig már délre járhatott az idő. De nem jött.

Bizony nagy aggodalom lepte meg az öreg mókust. Nem is a dió miatt, hiszen akkor már volt neki diója tartalékban is, hanem amiatt, hogy arra gondolt, hátha valami baja történt a királykisasszonynak.

S csakugyan nagy veszedelem érte aznap a királyi családot.

Reggel a királykisasszony kinyitotta az ablakot. S amikor kinyitotta, arra repült egy fekete holló. S ahogy a fekete holló meglátta a királyki­sasszonyt, csak elkárogta magát:

- Jaj, be gyönyörű!

S ebből nagyon is nagy baj lett.

Egyre haloványabb és haloványabb lett a királykisasszony. A reggeli idejére már olyan halovány lett, mint a tej. Nosza, nagy lett a rémület!

- Hol a tudós? – kiabált a király.

Jött a tudós. De nem tudta kitalálni, mit kellene tenni.

- Jöjjön a másik tudós!

Jött, nem tudott segíteni. A harmadik sem. És – rossz elgondolni is -nem volt több tudós a birodalomban.

Délre járt már az idő, és a királykisasszony már olyan halovány volt, mint az üveg.

Az ebédet be sem tálalták. Ki tudott volna lenyelni egyetlen falatot is?! Hanem akkor jött egy fehér galamb. És azt mondta:

- Itt semmi más nem segít, mint meg kell füröszteni a királykisasszonykát harmatban.

- Harmatban?

- Csakis abban.

- De hol veszünk délben harmatot? – tördelte kezét a király.

A királykisasszony pedig már olyan halovány volt, mint a levegő. S e pillanatban egy öreg mókus állt meg a palota előtt.

- Mit keresel itt? – rivallt rá az őr.

- A királykisasszonyt keresem.

Hát bizony az őr elmondta, hogy azt ne igen háborgassa. S elmesélte, mi a baj.

- Harmat kellene neki, de sok – magyarázta az őr. – De hol vegyünk ilyenkor, délben harmatot?

No, az öreg mókus még csak nem is köszönt, sarkon fordult, és elro­hant.

S egyszer csak nyolc mókus jött az erdő felől. Elöl az öreg mókus, utána hét kis mókus. Töméntelen dióhéjat hozott a sok mókus.

- Ha csak harmat kell, van az itt elég – jelentette az öreg mókus.

Hát, bizony, a töméntelen héj színültig volt jóféle harmattal. Mert csak megtelik harmattal az üres dióhéj, ha hetvenhét napig hever egyfoly­tában az odvas fa alatt.

Megfürdött a királyleány.

Piros lett megint, mint a rózsa.

Hanem az is igaz, hogy a király elrendelte: egy teljes társzekér diót vigyen az udvari kocsis a mókuscsaládnak.

A súlyos társzekér dörögve hagyta el a palota udvarát. Két jó kövér ló volt befogva. (Talán ezek is dión híztak meg?) Pávatoll ékeskedett a lovak fején, mert azért csak jár valami kis parádé a társzekérbe fogott lónak is, ha egyszer a fejedelmet szolgálja. Mentek is ügetve, a kocsis csak szokásból pattintgatott. S a diószsákok tetején vígan táncolt az egykor oly szegény, most oly gazdag mókus.

No, lett is nagy lakmározás a mókusfészekben! De még a szomszédos erdő mókusait is meghívta az öreg mókus. S amikor vége lett a vendéges­kedésnek, még útravalót is adott nekik. Minden vendégmókusnak három szemet.

Ó, be hálálkodtak!

Bárki megállít, mondd: csodatevő furu­lyás vagy, meg tudod szólaltatni a néma furulyát. Vigyázz: ha kincset ígér a király, mondd: furulyádat kéred; ha országát ígéri, mondd: van neked országod, az éggel határos. Ha leányát ígéri, mondd: van neked már meny­asszonyod, gyémántszemű, aranyhajú. Menj hát!

A furulyás kisfiú ujjára húzta a tündérgyűrűt, és elindult. Egyet lé­pett, süllyedni kezdett alatta a föld. Kettőt lépett, smaragdból kirakott szé­les országúton állott. Hármat lépett: előtte volt a csúcsos fejű manókirály palotája. Arany volt a palota, gyémánt az ajtaja, smaragd az ablaka; aljától a tetejéig feketével volt bevonva. Egyik ablakából patak csordogált – a fekete hajú királykisasszony könnyeiből.

Kopogtatott a gyémántkapun a furulyás kisfiú. Kinyílott azonnal, két manó lépett ki rajta kétfelől.

Szólott a furulyás kisfiú:

- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a né­ma furulyát.

- Jöjj hát – mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a ma­nókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csoda­tevő furulyás.

A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; tal­pig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony.

Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:

- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából.

Felelt a manókirály:

- Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt

csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú király­kisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpa­lásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz:

- Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú:

- Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drága­kőnél többet ér.

Mondotta a manókirály:

- Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:

- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.

- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.

Felelt a furulyás kisfiú:

- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manókirály. Van énné­kem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.

Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lá­bára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egy­szerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a sze­mét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a dombol­dalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy ki­rálykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csi­lingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kér­dezte a furulyás kisfiú:

- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:

- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré vará­zsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.

Kérdezte a furulyás kisfiú:

- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:

- Az leszek.

Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.

Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántsze­mű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.

A bölcs öszvér

(Üzbég népmese. Ford. Rab Zsuzsa)

Volt egyszer egy öszvér. Mint minden öszvér, buta volt és makacs, és ráadásul beképzelt.
Egyszer betévedt egy kertbe. Látja, hogy az erős, magas almafákon apró, piros almák teremnek,
a fa alatt pedig vékony indákon óriási dinnyék érnek. Fontoskodva csapta hátra a fülét:
– Milyen ostobán rendezték el ezt a világot! Bízták volna csak rám, a bölcs öszvérre.
Meghallotta ezt az almafán üldögélő veréb.Megkérdezte:
– Ha meg nem sértelek, mit csináltál volna másképp?
– Hát nem látod? – szólt az öszvér. – Nézz körül! Ezen a nagy-nagy fán akkora almák
teremnek, mint egy kisgyermek ökle, azokat a hatalmas dinnyéket meg alig bírják a vékony
indák. Az volna a helyes dolog, ha a nagy almafán akkora alma teremne, mint a dinnye, a gyönge indákon meg olyan kis dinnyék nőnének, mint az alma! Így szólt az öszvér, aztán vakarni
kezdte oldalát az almafa törzsén. Abban a pillanatban leesett egy alma, és nagyot koppant az öszvér fején.
– Iá-iá-iá! Szegény fejem, ja-a-aj! – ordított az öszvér. Nagyot nevetett a veréb.
– Látod, tisztelt bölcs – mondta –, mégis jó, hogy az alma nem akkora, mint a dinnye, mert különben
kereshetnéd most a fejedet.
– I-iga-az – az öszvér csak ennyit mondott, és gyorsan elhordta az irháját az almafa alól.

Pipitér

(Szekeres Ilona)

Egyszer volt, régen volt, Nekeresdfalván túl, de Sosemvoltváron in­nen, volt egyszer egy gazdag ember.
Ennek az embernek annyi libája volt, mint fűszál a réten, de még annál is több, egy sánta kislibával. Libapásztor is tartozott, persze, a tö­méntelen sok, gágogó jószághoz; Jutkának hívták az anyátlan-apátlan fa­luárváját, aki a libákat őrizte naphosszat a réten. S míg a gágogó nyáj vidáman csipkedte a kövér füvet, a kis sánta odahúzódott Jutkához, és hízelkedve dörzsölte csőrét a libapásztor arcához. Bizalmas jópajtások vol­tak ők ketten; Jutka meg a nyomorék libácska. 
Egy napon a gazdag ember kijött a rétre, és elégedett ábrázattal szem­lélte a temérdek fehér jószágot; s amint így nézelődött megpillantotta Jut­ka mellett a kislibát.

„No, majd véget vetek én ennek a nagy barátságnak” – gondolta, és csak úgy félvállról odaszólt a kislánynak:

- Holnap levágjuk ezt a sánta ludat. Gondod legyen rá, hogy jókor reggel a konyhára kerüljön!

Ezzel visszadugta szájába a pipáját, sarkon fordult, és hazaballagott.

Sírt, sírdogált Jutka keservesen; könnyei odahullottak a kis sánta fe­jére. Mit csináljon? Hova rejtse? Mi lesz belőle az ő kedves pajtása nélkül? Egyszerre csak – hallj csudát! – megszólalt a kisliba:

- Ne búsulj, édes gazdám, dehogyis válunk mi el! A patak partján, tudod, van egy öreg, odvas fűzfa. Oda bújok én most el, s holnap reggel ott várok rád! Aztán majd meglátod, nem lesz többé semmi baj!

A libácska ezzel elsántikált a patak partjára, ott is az odvas fűzfához, elbújt, ahova mondta, Jutka pedig hazahajtotta a többi libát.

Másnap kora hajnalban nagy kiáltozásra ébredt; a gazdasszony keres­te a sánta libát, le akarta vágni, hogy idejében megsüthesse. A lármára kijött a gazda is, előrángatta Jutkát:

- Hol az a liba?

A kislány csak sírt, rítt keservesen, és nem felelt semmit.

- Bizonyosan elloptad, mert te akarod megenni! – kiáltotta a gazda, és kilökte Jutkát az udvarról.

Az pedig futott, futott, s meg sem állt a patak parti odvas fűzfáig. A kisliba már várta:

- Ne sírj, kicsi gazdám, meglásd, minden rendbe jön! – mondta vidá­man. – Most azonban gyere, bújjunk el ide a sűrű bokrok közé, mert előbb teljesíteni akarom a gazdag ember kívánságát.

Sietve elbújtak, s ezt jól is tették, mert már jött is a gazda, maga előtt hajtván töméntelen sok libáját.

Az egyik kövér lúd – amely mindig irigyelte a kis sántát, merthogy Jutka azt szerette legjobban -, így árulkodott a gazdának:

- Gi-gá-gá… Én tudom, hova bújt el a libapásztor kedvence!

- No, ha tudod, keresd meg tüstént! – mordult rá a gazdag ember.

- Én is tudom! Gá-gá, én is tudom! – gágogták a többiek is, és nyom­ban elszéledtek a rét minden sarka felé.

A gazda meg leült az útszéli eperfa árnyékába pipázni, meg hűsölni. Még el is szundított a nagy fáradtság után…

Mikor felébredt, eszébe jutottak a libák; de bizony rémülten látta, hogy csak itt-ott fehérlik egy-egy gágogó a távolban. Nosza, nagyot ugrott ijedtében; kapta a botját, hogy összeterelje őket. S amit így futkosott a libák után, tekintete megakadt a rét virágjain, milyen szépen megvannak azok egyhelyben! Még őrző sem kell melléjük, csak hajladoznak, bókolgatnak kedvesen… Amint ezt így elgondolta, megbotlott egy kiálló kődarabban, és akko­rát esett, amilyen hosszú volt.

Miközben feltápászkodott, dühösen rázta az öklét a távolban fehérlő libái felé:

- Ó, hogy változnátok virágokká! – kiáltotta.

- Gi-gá-gá-gá… – hallatszott most a feje felett.

A gazda feltekintett, s hát – uramfia, mit látott? A levegőben, maga­sabban, mint a legmagasabb jegenyefa legfelső ágának hegyében lengede­ző legszélső levélke – ott repült a sánta liba, a liba hátán pedig vidáman kacagott a libapásztor Jutka.

No, tátva felejtette most a száját a gazda… De még csudálkozni is elfelejtett ijedtében, amikor körülnézett a réten. Mert a libái ebben a szem­pillantásban változtak át fehér pipitér virágokká.

Bizony, virág lett a gazdag ember töméntelen libájából!

Jutka pedig a sánta liba hátán repült árkon-bokron, hegyen-völgyön át, messze, messze, s meg sem álltak Lúdláb kastélyig. Ott pedig még aznap este Lúdláb hercegnő lett a libapásztor Jutka…

Aki nem hiszi, menjen ki a rétre, szedjen egy nagy csokor fehér pi­pitér virágot!

A beszélő varjú

(Prisvin. Ford. Szöllősy Klára)

Az eset, amit most elmondok, velem történt meg egy ínséges esztendőben. Fiatal, sárga csőrű vetési varjú szállt minden reggel az ablakom párkányára. Alighanem árva lehetett. Abban az időben volt nekem egy zsák hajdinám - hajdinakásán éltem, az volt az egyetlen táplálékom.

Ha megjött a kis varjú, szórtam neki belőle, s megkérdeztem:

- Kását kérsz, kis bolond?

Megette, elrepült. És így mindennap, egy teljes hónapig. Azt akartam elérni, hogy a kérdésemre: "Kását kérsz, kis bolond?" - azt felelje: "Kérek."

De a kis varjú csak tátogott sárga csőrével, s piros nyelvecskéjét nyújtogatta. Meguntam, hogy tanítgassam - abbahagytam az oktatást.

Ősszel nagy baj ért. Egyik nap benyúlok a ládába hajdinakásáért, hát uramfia! - a láda üres volt. Valaki ellopta az egészet! Volt egy fél uborka a tányéromon, még azt is elvitte a tolvaj.

Korgó hassal kellett lefeküdnöm. Egész éjjel csak forgolódtam, nem jött álom a szememre. Reggel megnéztem magam a tükörben, sápadt voltam.

Kipp-kopp! Valaki kopog az ablakomon. Ott ül a varjú a párkányon, és a csőrével dobol az ablaküvegen.

"Itt a pecsenye!" - villant át az agyamon.

Kinyitottam az ablakot, és meg akartam fogni a varjút. Elugrott előlem, s felült egy fára. Én utána, ki az ablakon, s fel a fára. Ő meg feljebb szállt. Én utána. Megint feljebb szállt - fel a fa legtetejébe. Oda már nem mehetek utána: erősen himbál. A selma még lenéz rám biztos magasságból, és azt mondja:

- Ká-sát kérsz, kis bo-lond?!