Minap, ahogy ballagok hazafelé, nagy jajveszékeléssel szalad elébem a lépcsőn Panka lányom. Libeg-lobog az aranyhaja, tele van könnyel a búzavirágszeme, panasszal a pici szája:
– Jaj, apuka, nagy szégyen érte a házunkat!”
“ – Micsoda, szentem?” –– tudakolom tőle ijedten. “– Tán elfelejtett delet kukorékolni a kakasunk?”
“– Jaj, nagyobb ez még annál is!”
“ – Tán lehágta a sarkát a bádog huszár a porcelán királykisasszonynak?”
“ – Jaj, édes apukám, ne is találgasd, mert azt ki nem találod! Azt mondta ránk a házmester Böske, hogy nekünk még pókunk sincs!”
“ – Ejnye, söprű meg kefe!”–– mordulok el haragosan – ez már csakugyan nagy csúfság.
Hamar, hamar, édesanyja, teremts ide nekünk egy pókot!” Nem bánjuk mink, ha csupa akkorácska is lesz, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók legyen.
Olyan áldott lélek ez az anya, hogy a mi kedvünkért tán még a csillagokat is ide hordaná az asztalra játéknak, de pókot nem tudott keríteni sehol sem. Pedig majd sírva fakadt szegény a nagy igyekezetben.
“ – Édes lelkeim, hol vegyek én nektek pókot? Ha csak a padláson nem alszik valami zugolyban”.
Nem aludt az se padláson, se pincében. Kifordítottuk a papírkosarat; fölkutattuk a tulipántos ládát: nem volt ott egy fia pók se. Hanem találtam a láda nagy fiókjának a kis fiókjában egy icipici skatulyát. Arany a teteje, bársony a bélése: de már ezt az Isten is pókistállónak szánta.
“ – Nézd-e – – tartom oda a Panka kisírt szeme elé ––, ebben tartjuk a pókunkat, ha lesz”.
“ – Nem ér az semmit – – eredt el a könnye megint a drágámnak – “nem lesz már nekünk pókunk ebben az életben!”
De már erre magamon is erőt vett a keserűség, s alighanem megkérem a jó Istent, hogy változtasson pókká, ha Panka bizakodva föl nem kapaszkodik hozzám:
“ – Apuka, van pénzed?”
“ – Annyi, mint szőr a békán”.
Pankának szinte szikrát szórt örömében a csillagszeme.
“ – Hisz akkor nincs baj! Kimégy a piacra, és megveszed a pókot”.
“ – Hm – mondom –, nem vagyok ám bizonyos benne, hogy árulnak-e pókot a piacon. Azt se tudom, mázsával mérik-e vagy vékával”.
“ – Mindegy az, apuka, csak te pók nélkül haza ne gyere”.
Isten neki, gondoltam magamban, amit Panka kíván, meg kell azt fogadni. Éppen csak annyi kikötésem volt, hogy mire hazahozom a pókot, le legyen írva a lecke.
“ – Úgy vedd, mintha már le is volna” – – fogadkozott Panka, s lekapta a szögről a táskáját. Hát ahogy ki akarja nyitni –– uramfia, ereszkedik ám le róla nagy sebesen egy icipici pókocska. Hát biz az egészen beszőtte a táskát a húsvéti vakáció alatt.
“ – Mi az, drágám?” –– ugrok oda sebesen.
“ – Semmi, apuka, csak egy legyecske” –– vörösödött el Panka a feje búbjáig. “– Hanem tudod mit, apukám? Ne menj a piacra, mert már nem kívánok pókot látni. Azt hiszem: rá se tudnék nézni arra a csúnya takácsmesterre”.
Így maradt minálunk lakó nélkül a pókistálló. Arany a teteje, bársony a bélése: amelyiktek belefér, jöjjön el hozzánk póknak!
– Jaj, apuka, nagy szégyen érte a házunkat!”
“ – Micsoda, szentem?” –– tudakolom tőle ijedten. “– Tán elfelejtett delet kukorékolni a kakasunk?”
“– Jaj, nagyobb ez még annál is!”
“ – Tán lehágta a sarkát a bádog huszár a porcelán királykisasszonynak?”
“ – Jaj, édes apukám, ne is találgasd, mert azt ki nem találod! Azt mondta ránk a házmester Böske, hogy nekünk még pókunk sincs!”
“ – Ejnye, söprű meg kefe!”–– mordulok el haragosan – ez már csakugyan nagy csúfság.
Hamar, hamar, édesanyja, teremts ide nekünk egy pókot!” Nem bánjuk mink, ha csupa akkorácska is lesz, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók legyen.
Olyan áldott lélek ez az anya, hogy a mi kedvünkért tán még a csillagokat is ide hordaná az asztalra játéknak, de pókot nem tudott keríteni sehol sem. Pedig majd sírva fakadt szegény a nagy igyekezetben.
“ – Édes lelkeim, hol vegyek én nektek pókot? Ha csak a padláson nem alszik valami zugolyban”.
Nem aludt az se padláson, se pincében. Kifordítottuk a papírkosarat; fölkutattuk a tulipántos ládát: nem volt ott egy fia pók se. Hanem találtam a láda nagy fiókjának a kis fiókjában egy icipici skatulyát. Arany a teteje, bársony a bélése: de már ezt az Isten is pókistállónak szánta.
“ – Nézd-e – – tartom oda a Panka kisírt szeme elé ––, ebben tartjuk a pókunkat, ha lesz”.
“ – Nem ér az semmit – – eredt el a könnye megint a drágámnak – “nem lesz már nekünk pókunk ebben az életben!”
De már erre magamon is erőt vett a keserűség, s alighanem megkérem a jó Istent, hogy változtasson pókká, ha Panka bizakodva föl nem kapaszkodik hozzám:
“ – Apuka, van pénzed?”
“ – Annyi, mint szőr a békán”.
Pankának szinte szikrát szórt örömében a csillagszeme.
“ – Hisz akkor nincs baj! Kimégy a piacra, és megveszed a pókot”.
“ – Hm – mondom –, nem vagyok ám bizonyos benne, hogy árulnak-e pókot a piacon. Azt se tudom, mázsával mérik-e vagy vékával”.
“ – Mindegy az, apuka, csak te pók nélkül haza ne gyere”.
Isten neki, gondoltam magamban, amit Panka kíván, meg kell azt fogadni. Éppen csak annyi kikötésem volt, hogy mire hazahozom a pókot, le legyen írva a lecke.
“ – Úgy vedd, mintha már le is volna” – – fogadkozott Panka, s lekapta a szögről a táskáját. Hát ahogy ki akarja nyitni –– uramfia, ereszkedik ám le róla nagy sebesen egy icipici pókocska. Hát biz az egészen beszőtte a táskát a húsvéti vakáció alatt.
“ – Mi az, drágám?” –– ugrok oda sebesen.
“ – Semmi, apuka, csak egy legyecske” –– vörösödött el Panka a feje búbjáig. “– Hanem tudod mit, apukám? Ne menj a piacra, mert már nem kívánok pókot látni. Azt hiszem: rá se tudnék nézni arra a csúnya takácsmesterre”.
Így maradt minálunk lakó nélkül a pókistálló. Arany a teteje, bársony a bélése: amelyiktek belefér, jöjjön el hozzánk póknak!
