Nemes Nagy Ágnes: Cifra palota

Cifra, cifra ez a fa,
gesztenyefa-palota.
Zöld levélből összerakva,
fényes éggel megtapasztva
háta, orma, oldala.
Szüntelen a susogás itt,
szüntelen a surrogás,
leng a padló, leng a kémény,
zöld selyemből ez a ház,
ablak, ajtó, alagút,
csigalépcső, csodakút,
s minden zugban gyertya, száz,
füstös, fényes, óriás.
Gesztenyefa-palotában
csupa fény és csupa árny van,
csupa kuckó, csupa tér,
mert itt mindig fúj a szél.
Zárva van,
tárva van,
aki itt él: szárnya van.

Nemes Nagy Ágnes: A kerti tó

Kék a szeme, zöld,
zöld a szeme, kék,
amilyen, amilyen,
fölötte az ég.
Sárga szeme barna,
lilaszinü, tarka,
emilyen, amolyan,
nevet is, komolyan.

Nemes Nagy Ágnes: Bors néni beszélget a Holddal

Hold, mikor te kicsi voltál,
mosakodni nem akartál.

Kiabáltál: most nem!
Kiabáltam: most!
Kiabáltál: most nem!
Kiabáltam: mosd!

Mosd
meg
most!
Mosd meg nyakadat,
ezüst nyakadat,
ezüst fogadat,
ezüst hasadat,
ezüst hátadat,
kezedet, szemedet,
piszkos
ezüst
füledet!

Nemes Nagy Ágnes: Bors néni beszélget a Nappal

Nap, ha neked ágad volna,
olyan volnál, mint az alma.
Legurulnál, gyökereznél,
almafává növekednél.
Én meg almát osztogatnék:
Egy kis napot, tessék, tessék.

Nemes Nagy Ágnes: Bors néni beszélget az aszfaltozókkal

Mit csináltok, aszfaltozók,
járda szélét megfoltozók,
mért feküsztök a járdán?
Bizony mondom, ha maradtok,
a szurokba beragadtok.
– Nem ragadunk, nem maradunk,
mindjárt tovább araszolunk,
nem ragad már ez a járda,
de meleg még, mint a kályha,
hideg szél van, esőt hozó,
melegszik az aszfaltozó.
Ha melegszik, melegedjék,
járdaszélre telepedjék,
dőljön csak a tarisznyára,
melegedjék harisnyába.

Nemes Nagy Ágnes: Budai utca

Ez az utca budai.
Jól lehet itt játszani.
Vannak nála nagyobb utcák,
a mi utcánk bátyjai.
Ez az utca budai,
budai,
vannak nála kisebb utcák,
a mi utcánk hugai.
Hugai, bátyjai –
gyerünk gyorsan játszani.

Nemes Nagy Ágnes: A toronyóra és a rossz óra

Siet az óra, késik az óra,
szidja a másik, a toronyóra:
– Éjfél van már, mit csinálsz?
Mindig összevissza jársz!
Ejnye,
Ejnye, bejnye,
bejnye,Ejnye, összekutyultad
a jövendőt és a múltat,
tegnapot meg holnapot,
ezért nagyot konditok,
bim-bam-bim!

Nemes Nagy Ágnes: A kukások

Megjöttek a kukások,
narancssárga ruhások.

Narancsszín a kocsijuk,
attól döng a kocsiút.

Döng a kocsi, dörömböl,
nagy vödröket kihörpöl,
csörög, röfög az egész
állatkerti etetés.

Itt a sárga víziló,
eteti az ápoló.

Milos Macourek: Mese a vízilóról, aki félt az oltástól

Volt egyszer egy víziló, aki szörnyen félt az oltástól. Másra szinte gondolni sem tudott, csak az járt a fejében otthon, a játszótéren, a moziban és a strandon, ahol a legjobban lehet elmélkedni. Feküdt a vízben, és arra gondolt, mi lesz, ha már holnap beoltják? Meg kell kérdeznem, hátha a többiek tudnak valamit. - Nem tudjátok, véletlenül, mikor lesz oltás - kiáltott oda a krokodiloknak, libáknak, leveli békáknak és a pelikánnak -, nem holnap? - Lesz, amikor lesz -bugyborékoltak vissza a krokodilok, és tovább dobálták nagy, sárga labdájukat, hogy csak úgy fröccsent a víz. - Minek törnénk ezen a fejünket? - kiáltották a leveli békák a parton, s feltettek a lemezjátszóra egy új lemezt, amin vidám dalok voltak. - Hát nem éppen semmiség az oltás, fontos dolog az - mondta a pelikán, de senki nem hallotta szegény fejét, mert a lemezjátszó túl hangosan szólt. - Hogy lehet ez -töprengett a víziló -, senki nem gondol az oltásra. Valószínűleg nem tudják, hogy olyankor egy tűvel megszúrják az embert. - És nem tudta kiverni a fejéből ezt a képet, s egészen beleizzadt a nagy félszbe. S amint javában izzad, egyszer csak jön a postás, levelezőlapot hoz, s rajta csak ennyi: "Jelenjen meg oltásra." A víziló ijedtében akkorát csuklott, hogy az utcán megálltak a villamosok. - Mi történt?! - kiabálták a zsiráfok, a zebrák meg a kenguruk; ugyanis mindnyájan épp a doktor bácsihoz mentek. - Semmi, semmi -nyugtatta meg őket a kalauz -, csak a víziló meg - ijedt az oltástól, már megyünk is tovább. Mikor megérkeztek a rendelőbe, szépen leültek, várták, mikor kerül rájuk a sor. A békáknál ott volt véletlenül a lemezjátszó a vidám dalokkal, úgyhogy kellemesen töltötték a várakozás perceit. - El kellene menni a vízilóért -mondta a pelikán. Fogta magát és ment is. De a vízilovat nem volt olyan könnyű megtalálni, mert elbújt a függöny mögé, és egész testében reszketett, hogy csak úgy táncoltak a kredencen a poharak. - Ne butáskodj -mondta a pelikán -, gyere! Semmi bajod nem lesz, egy kicsit megcsípnek, ezt még a kis nyuszik is kibírják. Ha nem jössz, mindenki rajtad fog nevetni, nem éri meg. - Jó - felelt a víziló, mert látta, hogy nincs mit tenni -, de fogd közben a kezemet. - Rendben van, fogom a kezed -felelt a pelikán, s elindultak. Útközben találkoztak a tyúkkal, az elefánttal s a kis nyuszival, s mindegyikük azt mondta, hogy az egész semmiség, csak megcsiklandozza az embert, ki lehet bírni, nem kell félni. "Könnyen beszéltek -gondolta magában a víziló -, már túl vagytok rajta. De mi lesz velem?" -és csorgott róla a veríték. - Maga teljesen meg van izzadva -mondta a doktor bácsi, mikor a vízilóra került a sor. - Ez neki olyan kedvtelése - szólt közbe a pelikán, aki kézen fogva tartotta a vízilovat. - Van, aki pingpongozni szeret, van, aki izzadni. - Aha - bólintott a doktor bácsi -, én meg azt hittem, hogy fél. - Ugyan -mondta a pelikán -, egy ekkora nagy állat azt sem tudja, mi az, hogy félni. - Hát akkor nekilátunk - szólt a doktor bácsi, és fogta az injekciós tűt. Mikor ezt meglátta a víziló, olyan fehér lett, mint a fal. - Mi az -kérdezte a doktor bácsi -, miért olyan fehér ez a víziló? Fehér lehet egy egér, de nem egy víziló! - Ő ilyen különös víziló - felelte a pelikán -, fehér víziló, s belőle csak egy van. - De egy perccel ezelőtt még szürke volt - mondta a doktor bácsi. - Igen - így a pelikán -, az egyik pillanatban szürke, a másikban már fehér, ezért is olyan ritka példány. - Jól van - mondta a doktor bácsi -, ha ez olyan ritka-különleges víziló, akkor nagyobb gondot fordítunk az injekcióra. -És nézegette, hova szúrja a tűt. "Most fog fájni" -gondolta a víziló, és becsukta a szemét. - Kellemetlen - dörmögött a doktor bácsi, és a víziló hátára bökött -, itt túl vastag a bőr, megpróbáljuk máshol. De kereshetett ítéletnapig, vékony bőrt nem talált. - Nincs mit tenni - jelentette ki végül -, vízilóbőre van, beletörne a tű. Nem olthatom be, nem haragszik? A víziló rámeredt a doktorra, pislogott egyet, aztán táncolni kezdett ott a rendelőben, és kurjongatott: - Miért is haragudnék, nem történt semmi, viszontlátásra! -és futott, futott, egyenesen a strandra, teli torokból nevetett és fröcskölt, annyira, hogy a békáknak is rá kellett szólniuk, hogy nem hallják a lemezjátszót. De képzeljétek, a víziló egy szép napon felébred, belenéz a tükörbe, és azt látja, hogy szép sárga. "Ez meg mi? - álmélkodott. - Ha fehér lennék, az azt jelentené, hogy félek, de miért vagyok sárga? Ezt meg kell kérdeznem valakitől" - és ment a strandra. Nagy csődület támadt, sárga víziló, ilyen még nem volt, mindenki alaposan megbámulta, és kérdezgették, hogy hol vette ezt a szép színt. - Valószínűleg lakk - mondták a krokodilok -, a strandlabdánk is így fest. - Inkább napolaj! - kiabálták a békák. Csak a libák őrizték meg komolyságukat, legyintettek a szárnyukkal, ugyan, kérem, ők ezen már túl vannak, egészen kis korukban pontosan ilyen sárgák voltak. - De ti libák vagytok - recsegte a pelikán -, ez nem ugyanaz, én inkább valamilyen betegségre gyanakszom. S fogta magát, megtörölközött, és ment a rendelőbe. - Hallotta már, doktor úr, hogy a mi vízilovunk egészen megsárgult? - Hát az könnyen elképzelhető - válaszolt a doktor bácsi -, hisz ő egy egészen rendkívüli víziló, az egyik pillanatban szürke, a másikban fehér, miért ne lehetne időnként sárga is? - Szó sincs itt semmiféle különleges vízilóról, az egész csak butaság volt, azért volt fehér, mert félt az oltástól. - Hát így állunk - mondta a doktor bácsi -, tehát egy közönséges víziló, akit nem oltottunk be, s ezért sárgaságot kapott. S mivel a sárgaság nagyon csúnya betegség, azonnal ágyba kell feküdnie. Így hát a víziló ágyba került, strandolásról szó sem lehetett, porokat kellett szednie, az ágya mellett ott ült egy nővérke, és mérte a lázát. - Szörnyű - siránkozott a víziló -, így feküdni, mikor mindenki a strandon van, hancúroznak, labdáznak, és hallgatják a vidám dalokat. Nővérke, nem mesél legalább valamilyen mesét nekem? A nővérke megsajnálta a vízilovat, és belefogott a mesébe: "Volt egyszer egy víziló, aki szörnyen félt az oltástól..."

Pósa Lajos: A kacagtató hegedű

Volt egyszer egy király, annak volt egy lánya,
Széles e világnak szépsége, jósága.
Szép is volt, jó is volt, mindenki szerette,
Tűzhalálba mentek volna tán érette!
Király-apja mégis örökös bút hordott:
Egyetlenegy lánya sohase mosolygott.
Mindig sírt, mindig rítt, egyre hullt a könnye,
Mint a szomorúfűz hulló harmatgyöngye.
Ha kiment sétálni a virágos kertbe,
Messze szállt a lepke, zümmögő méhecske,
Elfonnyadt, elhervadt a nyíló virág is,
Elhallgatott sorba a dalos madár is.
Udvara hű népét elfogta a bánat,
Úgy sajnálta azt a bús liliomszálat!
Feketébe volt az egész város vonva,
Örök gyászt lengetett égbe nyúló tornya.
A király szolgái világszerte jártak,
Nagy baját hirdetni szegény királylánynak.
Hirdették mindenütt csengő csengettyűvel,
Zengő citerával, síró hegedűvel,
Hirdették mindenütt peregő dobszóval,
Könnyet csalogató, bús tárogatóval,
Hogy aki meg tudja szívből kacagtatni:
Király a koronát annak fogja adni.
Gyűltek, gyülekeztek királyfiak, grófok,
Víg cigánylegények, nagy kalapú tótok.
Fél lábon ugráltak, tótágast is álltak,
Még cigánykereket, azt is sokan hánytak.
Öltöztek kecskének, öltöztek majomnak,
Brekegtek, mekegtek és kukorékoltak.
Elkövettek biz ott ezer balga dolgot:
A királykisasszony, hej, csak nem mosolygott!
Betoppan egy legény, Isten tudja, honnat!
Reszkető kezében hegedűt szorongat,
Rá is kezdi mindjárt... Húz is olyan nótát:
Visszacsalja véle a kert pillangóját.
Kinyitja a szemét a hervadt virág is,
Sorba megszólal az elnémult madár is.
Kacagó jókedvvel a táncba ugrik rája
A királynak minden vendége, szolgája.
A főzőkanállal beszalad a kukta,
Palota oldalát majdhogy ki nem rúgta.
Járja a hopmester meg a miniszter is,
Rakja a király is, rakja a bakter is.
Egyszer csak mi történt? Kacag a királylány,
Táncba ugrik ő is a nóta varázsán.
Lehull a varázsnak nagy fekete gyásza,
Piros zászló suhan valamennyi házra,
A királykisasszony tán még most is rakja,
Kacagó jókedvét világba kacagja.

Móra Ferenc: Milyen a magyar huszár?

Mária Terézia királyasszony uralkodott akkor Magyarországon, mikor ez az eset megesett.
Alig került trónra a fiatal királyasszony, annyi ellensége támadt, hogy megolvasni is alig győzte őket.
Franciák, poroszok, bajorok, szászok szövetkeztek, hogy elszedjék tőle az országait. Azt gondolták, könnyű lesz elbánni az asszony- királlyal.
Négyen voltak egy ellen. Bizony búcsút vehetett volna Mária Terézia a koronájától, ha a magyarok nem segítik a bajban. Sírva panaszolta a királyasszony az országgyűlésen, hogy nincs már neki bizodalma, csak a hű magyarokban.
A magyar nép mindig olyan volt, hogy tűzbe ment azért, aki szép szót adott neki. Most is úgy volt. Kardot fogott a magyar földön minden épkézláb ember, s abbahagyva a maga kenyérkereső munkáját, sietett a királyasszony segítségére.
A bajorokat pozdorjává törték a magyar seregek, a szász királyt majd elfogták a maga fővárosában. A franciák meg, mikor ezeket a híreket meghallották, jobbnak látták szép csendesen otthon maradni. Úgy tettek, mintha eszük ágában se lett volna Mária Teréziát megtámadni, s örültek, hogy őket nem bántották.
Csak a porosz tartotta magát erősen. Bevette magát a sziléziai várakba, s úgy kellett kikergetni egyikből a másik után.
Boroszlót már a második hónapja ostromolták a magyar csapatok. A poroszok sűrűn kikicsaptak a várból, s egy ilyen csetepaté alkalmával elfogtak egy Barázda Márton nevű magyar huszárt. Nagykőrösi születésű volt a legény, s nem hozott szégyent a szülővárosára. Védte magát vitézül, leütötte vagy négy porosznak a csákóját, de a sokaság végre is erőt vett rajta. Nagy diadallal vitték egyenesen Totlaub gróf elé. Ez volt a poroszok vezére, de a magyarok csak Tótlábú grófnak hívták.
Barázda Marci bátran a szemébe nézett a cifra ruhás grófnak, aki kedvtelve veregette meg a nagy bajuszú legény vállát.
-Hogy hívnak, vitéz?
Marcira a hosszú táborozás alatt ragadt annyi német szó, hogy megértette a kérdést. Katonásan összecsapva a bokáját adta meg a választ:
-Barázda Márton a becsületes nevem.
-Nagy-e a magyar sereg?
-Éppen elég arra, hogy megegye a poroszokat minden nyereg- szerszámostul.
-Mégis nagyon lassan halad az ostrom.
-Nagyurak dolgába nincs beleszólása a szegény embernek. Bizonyosan azt gondolják a magyar tiszt urak, hogy nem érdemes vért ontani a poroszokért. Maguktól is megadják magukat, ha megéheznek.
A porosz vezérnek nagyon megtetszett a bátor huszár. Kivett a zsebéből egy aranyat.
-Nesze, fiam, tedd el, majd hasznát veszed, ha kiszabadulsz.
Marci megköszönte az aranyat. Jól szemügyre vette, hogy igazi-e, aztán a markába nyomta egy porosz gránátosnak, aki ott ácsorgott.
-Tedd zsebre, pajtás! úgy nézem, nektek nagyobb szükségtek van erre, mint nekem. Ételről, italról, paripáról, fegyverről, ruháról gondoskodik az én királyném.
A porosz vezér majd hova nem lett örömében, mikor látta, milyen ember a talpán a magyar huszár. Rácsapott a vállára.
-Hallod-e, Barázda Márton, mondanék én egyet, kettő lesz belőle. Maradj te itt minálunk porosz katonának, mindjárt tisztet csinálunk belőled.
Marci csendes-mosolyogva simogatta meg a bajusza két szárnyát.
-Méltóságos gróf úr, mondanék egyet, kettő lesz belőle. Jöjjön át mihozzánk magyar huszárnak. Tiszt is lehet még belőle, ha jól viseli magát.
Tótlábú gróf hármat is perdült a sarkán, olyan jót kacagott a feleleten. Utoljára azt mondta a huszárnak:
-No, Barázda Márton, eredj vissza békességben. Tisztelem a gazdádat, ha sok olyan embere van neki, mint te, a tietek már Boroszló. Nézd, legalább a kardomat fogadd el emlékül.
El is fogadta Barázda Márton nagy köszönettel az ezüstmarkolatú kardot. Az volt a kezében egy hét múlva is, mikor csakugyan bevették Boroszlót a magyarok. Foglyul esett Tótlábú gróf is, de hamarosan kiváltotta a rabságból a porosz király. Mikor hazafelé indult, egyszer csak elébe áll ám Barázda Márton.
-Megkövetem, gróf úr, magas személyét, én is szeretnék valami emléket adni a gróf úrnak. Szegény ember vagyok, nincs egyéb kincsem a furulyámnál. Ezzel szoktam magam vidítgatni tábori tűznél. Fogadja el tőlem, gróf úr, olyan szívesen, mint amilyen szívesen adom; majd elmulatnak vele otthon a kis gróf úrfiak.

Gárdonyi Géza: A komédiás disznó

Volt egyszer egy komédiás ember. Búzás Jánosnak hívták. Ennek a komédiás embernek volt egy olyan disznója, amelyik különféle tudományokhoz értett. Tudott kötélen táncolni, gördülő hordón menni és azt görgetni maga alatt; meg tudott állani nemcsak a négy lábán, hanem az orrán is; tudott énekelni, táncolni, számolni. Lehet, hogy értett a csillagászathoz is.
Ahol Búzás János felállította a komédiássátorát, egymást törték az emberek, hogy ezt a tudós disznót megláthassák.
Annyi pénzt szerzett így a disznó Búzás Jánosnak, hogy mindennap egy kalap ezüstforintot rakott el a ládájába.
Hát egyszer elveszett ez a disznó.
Hogyan veszett el, azt ma már sem Búzás János, sem a disznó nem tudja.
A valóság az, hogy a jeles disznó lefeküdt hűselni a komédiásszekér mellé, s Búzás János uram ottfelejtette, mikor továbbhajtott.
A disznó aludt.
Arra ballag Galiba Márton gazda, és meglátva az alvó jószágot, így szól:
- Nini, egy disznó!
Megnézi közelebbről, hát látja, hogy nem olyan disznó az, mint amilyenek az ő falujában vannak, hanem valami másfajta.
- Jó lesz ez nekem - mondja. - Bizonyosan az Isten küldte ezt a disznót, hogy legyen a télre néhány méter kolbászom.
Azzal hazahajtja a disznót.
A tudós disznó kedvetlenül engedett a botnak, és bánatosan röfögött Búzás János után. De búzás Jánosnak se híre, se hamva.
- Ne ríjj, koca! - mondotta vigasztalón Galiba Márton. - Olyan fáin moslékot adok, hogy a király disznója is megnyalná utána a száját.
A tudós disznónak tetszett is a moslék.
A fenekét is kinyalogatta a dézsának.
A saját disznóeszével azt gondolta akkor magában: "Ejnye, de jó ember ez az én új gazdám; megmutatom neki, hogy érdemes vagyok a jóságára."
Azzal felugrott a moslékosdézsa szélére, és katonásan szalutált.