2009. április 28., kedd

Vannak-e tündérek? (B. Radó Lili nyomán)

http://kicsikacsa.freeblog.hu/files/t%C3%BCnd%C3%A9r%20a%20f%C5%B1ben.gif

Jutkának hívták azt a kislányt, akirõl szó lesz. Nagyon szerette, ha
édesanyja tündérmeséket mond neki.
– Anya! Te már láttál tündért? – kérdezte Jutka.
– Hogy láttam volna?! A tündéreket nem lehet látni. Titokban segítenek
ott, ahol szükség van rájuk.
Ezen a napon Jutka, a tündérekhez hasonlóan, sokat segített a
házimunkában. Nagymamának, aki a szomszéd utcában lakott, krumplit
hozott fel a pincébõl, meghámozta, majd apró kockákba vágta. Otthon
kisöccsének sárga színû papírból kiscsibét vágott ki, azzal szórakoztatta,
míg anyja mosott. Megterítette az asztalt az ebédhez, még mezei virág is
került a vázába.
Megérkezett nagymama. Azt újságolta, hogy egy tündér járt nála,
meghámozta a krumplit.
– Érdekes – bólintott anya. Nálunk is tündérjárás volt ma. Öcsikének
játékot készített valaki, nekem virágot hozott, asztalt terített. Csak valami
tündérke lehetett, no nem?
– Hát nem azt mondtad, anya, hogy tündérek nincsenek? – szólalt meg
Jutka.
– Igazat mondtam. Tündérek csak a mesében vannak, de az emberek is
tudnak tündérek lenni, ha nagyon-nagyon szeretnek valakit. Azzal
megölelte, megcsókolta a kislányát, és a két legnagyobb, legpirosabbra
sült pogácsát nyomta a kezébe.



Petrolay Margit: A legszebb vasárnap

http://infovilag.hu/data/images/2008-04/muttertag.jpg



Járt az óvodába egy kis leány: Zsuzsikának hívták. Piros szalagot hordott a hajában, és piros volt a köténye is. Ennek a piros köténynek a zsebében volt egy lyukas kétfilléres. Zsuzsika nagyon vigyázott rá, a világ minden kincséért el nem költötte volna. Pedig egy fiú az óvodában már egy forintot is ígért érte. De Zsuzsika még azért sem adta oda.
„Nem adom a lyukas pénzt senkinek, mert édesanyának akarok ajándékot venni rajta anyák napjára.”
Pedig akkor éppen csak hogy elmúlt karácsony: még térdig ért a hó az óvoda udvarán. Jaj, hol van még anyák napja?!
Egyszer aztán kisütött a nap, elolvadt a hó is, és kirügyeztek az orgonabokrok a kerítések mellett. És ebbõl megtudta Zsuzsika, hogy közeledik már anyák napja.
Mindennap elõvette a pénzét, és megolvasta, aztán megnyugodva visszatette a piros kötényke zsebébe: megvolt, nem hiányzott belõle semmi.
Mikor már az orgona is elvirágzott, egy napon így szólt az óvó néni a gyerekekhez:
– Tudjátok-e, milyen nap lesz most vasárnap?
– Tudjuk! – felelték a gyerekek kórusban.
– Tudjuk! – felelte Katika is. – Karácsony lesz!
– Jaj, Katika, bizony rosszul tudod – mondta az óvó néni. – Tudhatnád, hogy elmúlt már karácsony!
– Én tudom! – kiáltotta Dani. – Vasárnap lesz.
– Vasárnap! – Vasárnap! De milyen vasárnap? Ki tudja, melyik a legszebb vasárnap az esztendõben?
De már erre elkiáltotta magát Zsuzsika is:
– Anyák napja lesz, óvó néni kérem!
– Az bizony! – felelte az óvó néni. – Verset is tanulunk, szép köszöntõ verset, azzal köszöntsétek édesanyátokat!
Tanulta is Zsuzsika a verset szorgalmasan, még este, az ágyban is azt mondogatta. Ment is neki, mint a vízfolyás, csergedezett, mint a tiszta vizû erdei patakocska.
Így jött el a szombat, amikor csak délig vannak a gyerekek óvodában. Elindult Zsuzsika is hazafelé, de mégsem ment egyenesen haza, mint más napokon, hanem bement a cukorkaüzletbe, mert volt a kirakatban egy szív, színtiszta cukorból, azt akarta megvenni édesanyjának.
Elõ is vette a lyukas kétfillérest, és kitette a pultra.
– Kérem azt a cukorszívet a kirakatból! Azt akarom ajándékozni anyukámnak anyák napjára.
– Jaj, Zsuzsikám – mondta a boltos néni –, hozzál másik pénzt, mert ezt nem tudom ám én felváltani neked!
De Zsuzsikának nem volt másik pénze, hát azt gondolta magában:
„Akkor inkább megveszem a selyemkendõt, amit a szomszéd bolt kirakatában láttam. S ha még marad pénzem, visszajövök a cukorszívért!”
Azzal fogta a lyukas kétfillérest, és bement a szomszédos boltba. Kitette a pultra, és így szólt:
– Tessék nekem ezért ideadni azt a selyemkendõt a kirakatból!
– Jaj, Zsuzsikám – szólt a boltos bácsi –, szaladj haza másik pénzért, mert ebbõl én nem tudok ám neked visszaadni.
– Nem kell visszaadni – felelte Zsuzsika –, legfeljebb nem veszem meg a cukorkaszívet, hiszen ez a selyemkendõ is tele van szívekkel.
De a boltos bácsi egyre csak azt mondogatta, hogy sajnos, nincsen néki aprópénze, nem adhatja oda Zsuzsikának a szép tarka selyemkendõt.
Elbúsúlta magát Zsuzsika. Hiába volna szép, fényes kétfillérese, ha senki se tudja néki felváltani! És elindult hazafelé nagy búbánatosan.
Ahogy ment, mendegélt, kis gyalogúthoz ért, mely a réten át a házukig vezetett. A gyalogút mellett kicsi fehér százszorszépek álldogáltak.
Ismerték Zsuzsikát, mert minden délután arra ment haza az óvodából. Meg is szólították:
– Mit búsulsz, Zsuzsika? – Hogyisne búsulnék, mikor holnap lesz anyák napja, és semmit sem vettem anyukámnak. Pedig van egy lyukas pénzem, de senki sem tudja felváltani!
– Ne búsulj, Zsuzsika – vigasztalták õt a százszorszépek –, köss csokorba bennünket, és úgy köszöntsd fel holnap édesanyukádat! Csak el ne felejts friss vízzel megitatni minket!
– Az bizony jó lesz! – örült meg Zsuzsika, és leguggolt a fûbe százszorszépet szedni. De vigyázott, hogy ne fájjon a kis virágoknak. Mikor már egy marékravalót összeszedett, szépen csokorba kötötte, elbúcsúzott a virágos réttõl, és indult volna haza a kis bokrétával. De akkor hirtelen elszomorodott, majdhogy sírva nem fakadt:
– Jaj, de mi lesz a szép lyukas kétfilléresemmel?
Belenyúlt a kötõje zsebébe Zsuzsa, de bizony volt – nincs kétfilléres. Az bizony kihullott a sok hajolgatás közben…
Ha a kétfilléres el nem veszett volna, a kis csacsi Zsuzsika még sírva fakadt volna. De szerencsére elvesztette, és Zsuzsika örömében nevetni kezdett. Hogyne örült volna, hiszen vasárnap anyák napja lesz, és õ egy csokor százszorszéppel köszöntheti fel édesanyját az év legszebb vasárnapján…
És a kétfillérest úgyse tudta senki felváltani.