Volt egyszer egy szegény ember. Úgy hívták, hogy
Tóbiás. Olyan szegény volt, hogy már szegényebb nem lehetett, mégis
minden évben szegényebb lett. Szegényebb pedig azért lett évről évre,
mert minden évben született egy gyereke. Mikor már több gyereke volt,
ahány lyuk van a rostán, Tóbiás elindult világgá, hogy munkát keressen, a
munkáért pénzt kapjon, a pénzen meg kenyeret vegyen tömérdek
gyerekének.
Ment, ment, mendegélt, s elért egy széles legelőre.
Azon a széles legelőn egy kunyhó állt. Tóbiás belépett a kunyhóba, hát
ott lelte a juhászt. Éppen sajtot készített.
- Munkát keresnék, nagyságos juhász úr - szólalt meg Tóbiás.
Mire a juhász azt felelte, hogy ami munka van, azt ő
elvégzi, de egy darab sajtot jó szívvel ad. Tóbiás elfogadta a sajtot. A
juhász meg sürgette, hogy siessen, mert a legelő a hétfejű sárkányé, s
ha a sárkány itt találja, megeszi sajtostul vagy anélkül.
De bizony a juhász elkésett a sürgetéssel, mert alig
lépett ki a kunyhóból Tóbiás, megjött a sárkány, elébe állott Tóbiásnak,
és szórta a lángot mind a hét szájából.
Megijedt Tóbiás, de azt is látta, hogy ijedséggel nem
sokra megy. Úgy tett hát, mintha nem félne. Meg sem várta, hogy a
sárkány mit mond, hanem rátámadt nagy merészen:
- No, te koszos sárkány, te mit keresel itt?
- Hogy én mit keresek itt? - kérdezte a sárkány. - Ez
az én legelőm, ha nem tudnád. Az meg az én kunyhóm, s a kunyhóban a
juhász az én juhászom.
- Mérkőzzünk meg - mondta Tóbiás. - Amelyikünk
erősebb, azé lesz a legelő, a kunyhó meg a juhász. De jól vigyázz,
rongyos sárkánya, mert én rettentő erős vagyok ám.
- Jó - hagyta rá a sárkány -, legyen, ahogy mondtad. De hogy mérkőzzünk?
Körülnézett Tóbiás, s a szeme megakadt egy sziklán.
- Hadd lám - mondta -, mit tudsz kifacsarni abból a sziklából.
A sárkány egy árva szót sem szólt, csak lehasított
egy darabot a sziklából. Aztán a darab sziklát a két tenyere közé fogta,
ahogy a hólabdát formálják. Mikor ez megvolt, szorítani kezdte. Nem
sokáig kellett szorítani, lisztté porladt a kemény szikla a markában.
- Szép, szép - hagyta rá Tóbiás -, de én ennél többet tudok. Én savót préselek a sziklából.
Vett ő is egy darab sziklát, hozzávette a sajtot,
amit a juhásztól kapott, aztán a kettőt összeszorította. A sárkány
odament, s megkóstolta, mi csepeg. Csakugyan savó volt az.
- No - mondta a sárkány -, ha te ilyen erős vagy, legyünk jó barátok.
- Nem bánom - egyezett bele Tóbiás -, de csak akkor, ha úgy tekintesz, mint bátyádat.
Beleegyezett a sárkány, s mindjárt elindultak
barátságban a legelőn. Addig mentek, míg egy cseresznyefához nem értek.
Roskadozott a fa, annyi gyümölcs termett rajta.
- Együnk! - mondta a sárkány.
Enni ennék örömest - gondolta Tóbiás -, de soha nem
tudnék arra a fára fölmászni. De aztán eszébe jutott, hogy mit kell
tenni. Mindjárt mondta is.
- Megfogod a fa tetejét, lehúzod, s tartod, amíg én
becseresznyézek. Mikor én már jóllaktam, akkor jössz sorra te. Elvégre a
bátyád vagyok.
Úgy lett, ahogy mondta, a sárkány lehúzta a cseresznyefa koronáját, és Tóbiás addig evett, míg a hasa dobbá nem kerekedett.
- No - mondta a sárkány -, eddig én fogtam neked, most fogd te énnekem.
Fogni még tudta Tóbiás, de tartani már nem. Mert
alighogy megfogta a cseresznyefát, a fa kiegyenesedett. Tóbiás pedig, ha
eddig nem tudott, most megtanult repülni. Mikor már eleget repült,
lehuppant egy bokor tövére, egyenest egy nyúlra, amelyik ott hűsölt.
Megijedtek mind a ketten. A nyúl futott volna, de nem futhatott, mert
Tóbiás ijedtében megfogta.
A hétfejű sárkány meg csodálkozott, egyre csodálkozott, nem értette, mi lelte Tóbiást.
- Engem az lelt - felelte Tóbiás -, hogy megláttam
ezt a nyulat a bokorban, átszökkentem hát a cseresznyefán, hogy el ne
szalasszam. De meg is fogtam, ide nézz!
A nyúlfogás úgy megtetszett a sárkánynak, hogy Tóbiást meghívta a falujába.
Estére megérkeztek a sárkányfaluban a sárkánytanyára.
A sárkányok éppen vacsoráztak. Négyen ültek az asztalnál, az apa, az
anya meg a két sárkánytestvér, mindegyik előtt hét-hét tányér. Mert
hétfejű sárkányok voltak mind. Mindegyik tányérban birkatokány. A négy
sárkány olyan iszonyú jó étvággyal csámcsogott, mintha égiháború
készülődne.
Mikor beléptek, fölnézett a négy sárkány. Egyszerre
huszonnyolc pár szem szegeződött Tóbiásra. Egy darabig csak nézték a
jövevényt, aztán a sárkányapa megtudakolta:
- Ezt az embermiszliket mi végre hoztad ide?
- Tisztelettel beszélj az én barátomról, apám -
mondta a sárkány -, mert amilyen hitvány, olyan rettentő az ereje, s ha
megharagszik, mindnyájunkat felfal mérgében.
- Ha barátod, szívesen látjuk - felelte a sárkányapa,
s mindjárt meg is mutatta Tóbiásnak, hova üljön. A sárkányasszony
tányért rakott elébe, Tóbiás pedig hozzálátott a birkatokányhoz. Egy
feje volt szegénynek, nem hét, mint a sárkányoknak, de olyan éhes volt,
hogy egy fejjel is többet evett, mint amazok héttel-héttel.
Nem is művelt egyebet a sárkányoknál, mint evett meg
aludt. Mikor reggel fölébredt, egy kicsikét megmosdott, aztán leült
reggelizni, szép lassan reggelizett - reggelizett, míg meg nem szólalt a
déli harangszó. Akkor már föl sem kelt az asztaltól, úgyis hozták az
ebédet. Nem sietett az ebéddel sem, hanem addig-addig eszegetett, míg
leszállott az este, megszólalt a harang, s tálalták a vacsorát.
Vacsorázni csak addig vacsorázott, míg elálmosodott. Mikor elálmosodott,
el is aludt, s amikor aludt, egy falatot sem evett. De csak addig
aludt, amíg föl nem ébredt. Mert mihelyt fölébredt, tüstént elölről
kezdte az evést.
A sárkányoknál az a szokás járta, hogy egyik nap
egyik, másik nap másik hozta a vizet a kútról. A vízhordáshoz tömlőt
használtak, tizenkét bivaly bőréből varrott, óriási tömlőt. Egy darabig
udvariaskodtak a sárkányok a vendéggel, de hogy telt-múlt az idő, a
sárkányanya egyszer csak így szólt Tóbiáshoz:
- Ma te vagy a soros, eredj vízért.
Tóbiás odasompolygott a tömlőhöz, de úgy megijedt
tőle, hozzányúlni sem mert. Hiszen megmozdítani sem bírta volna.
Töprenkedett, mit tegyen, hogy tegye, hogy szégyenben ne maradjon.
Rászólt hát a sárkányra:
- Gyere, mutasd meg, hol a kút, hadd hozzak vizet.
Mire a sárkány így válaszolt:
- Vesd a válladra a tömlőt, megmutatom.
- Vetném, vetném - ravaszkodott Tóbiás -, de ha a
vállamra vetem a tömlőt, nem látom az utat, és soha nem találok haza a
kút mellől.
A sárkány fogta a tömlőt, s elvezette Tóbiást a kúthoz. Szép, nagy kút volt, hét falu sárkánya hordta belőle a vizet.
Hogy odaértek a kúthoz, Tóbiás fogott egy ásót, s
kezdte körülárkolni a kutat. A sárkány nézte, nézte egy darabig, aztán
megkérdezte:
- Hát te mit akarsz?
- Hazaviszem az egész kutat - felelte Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk a vízhordással.
Elkezdett a sárkány jajgatni, sivákolni, hogy ne
bántsa a kutat Tóbiás, hét falu sárkánya hordja onnan a vizet, s ha
Tóbiás elviszi, kitör a rettentő háborúság.
Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán félredobta az ásót, s rászólt a sárkányra.
- Hát ha nem akarod, hogy a kutat hazavigyem, hozz vizet te helyettem.
- Szívesen - felelt a sárkány, a tömlőt megtöltötte, vállára vetette. Mikor már a vállán volt a tömlő, megszólalt Tóbiás:
- Várj csak, sárkány koma - azzal fölugrott a tömlő tetejébe. A sárkány meg hazavitte a teli tömlőt, a tömlőn Tóbiást.
Másnap a sárkányanya az erdőbe küldte őket fáért.
A sárkány ősi sárkányszokás szerint hozzálátott, és
egyik fát a másik után tépte ki tövestül. Tóbiás meg töprengett,
töprengett, mit süssön ki, hogy szégyenbe' ne maradjon.
Nem sokáig töprenkedett, mert eszébe jutott, mit kell
tenni. Hozott volt magával kötelet, hogy megkösse a fát, amit majd
hazavisz. No, hát ezzel a kötéllel kezdte körülkeríteni az erdőt.
Meglátta a sárkány, megkérdezte:
- Hát te mit akarsz?
- Hazaviszem az egész erdőt - felelt Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk a fahordással.
- Jaj, jaj, jaj - sivalkodott a sárkány -, eszedbe ne
jusson megtenni! Hét falu sárkánya jár ide fáért, ha az erdőt
hazaviszed, kitör a rettentő háborúság.
Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán félrehajította a kötelet, s így szólt a sárkányhoz:
- Hát ha nem akarod, hogy az erdőt hazavigyem, hozz fát énhelyettem is.
- Szívesen - felelt a sárkány, de most már nagyon
mérges volt. Miközben hol egy bükköt, hol egy tölgyet tépett ki
gyökerestül a földből, egyre azon tanakodott magában, miként végezhetne
Tóbiással. Addig-addig tanakodott magában, hogy beesteledett.
Gondolták, nem mennek haza, hanem ott éjszakáznak az
erdőben. Tüzet raktak a tóparton, s lefeküdtek a tűz mellé aludni. A
sárkánynak bundája volt, magára terítette, Tóbiásnak szűre volt, ő meg
azt terítette magára.
Mikor Tóbiás elaludt, a sárkány lehúzta róla a szűrt,
s bedobta a tóba. Úgy számított, hogyha Tóbiás megfázik éjjel, a teste
meggémberedik, akkor könnyebben elbánik vele.
Aludt, aludt Tóbiás, amíg a fázás föl nem
ébresztette. Ahogy a szemét kinyitja, látja ám, hogy a szűr úszkál a
tóban. Mindjárt megértette a sárkány számítását. Nem szólt egy szót sem,
hanem vette a sárkány bundáját, és rádobta a parázsra. Azzal
visszafeküdt a helyére, s aludt reggelig.
Reggel így szólt a sárkányhoz:
- Mit vétett neked a szűröm, hogy a tóba dobtad?
Azzal Tóbiás fogta a botját, és rácsapott a bundára. A bunda elhamvadt éjjel a parázson, s most egyszerre hamuvá lett.
- Így jársz magad is, ha ki nem hozod a szűröm a
vízből - mondta Tóbiás, s a fogát is megcsikorgatta, hadd ijedjen meg az
a beste sárkány. Ugrott is a sárkány, mintha nem is sárkány, hanem
kiskutya volna, s kihozta a szűrt a tóból.
Aztán a sárkány összekötözte a fát, Tóbiás ráült a facsomóra, a sárkány a vállára vetette, s hazavitte a fát Tóbiással együtt.
Délre értek haza. A sárkányanya már várta őket a
kapuban. Elfogta a méreg szörnyű módon, mikor látta, hogy a fia a hátán
cipeli Tóbiást. Szólt neki, hogy beszélni akar vele. Ezt mondta neki:
- Eltakarítsd innen a barátodat, különben le is út,
fel is út, nem tűrlek meg a háznál. Hát micsoda sárkány vagy te, hogy
így szolgálsz egy nyomorult embermiszliket? Egy hónapja itt él a
nyakunkon, s még két szalmaszálat sem tett keresztbe.
Vakarta a sárkány a fejét, vakarta, hogy most mitévő
legyen. Az anyjával nem szállhatott szembe, akármennyire félt Tóbiástól.
Végül mégis úgy határozott, hogy megverekszik Tóbiással, lesz, ami
lesz.
- No - mondta neki -, gyere, verekedjünk meg.
- Nem bánom - hagyta rá Tóbiás -, de mit adsz, ha én győzök?
- Egy véka aranyat - ígérte a sárkány -, ha meg én győzök, akkor fogod magad és hazamégy.
Most meg Tóbiás kezdte vakarni a fejét. Vakarta,
vakarta, hogy mitévő legyen. Végre kisütötte, mit kell tennie. Így szólt
a sárkányhoz:
- Legyen, ahogy akarod. De van egy kikötésem. Te mondod meg, hogy mivel verekszünk, én mondom meg, hogy hol verekszünk.
- Jó - hagyta rá a sárkány -, verekedjünk bottal.
- No, ha bottal verekszünk - mondta Tóbiás -, akkor
menjünk, s ki-ki válasszon botot magának. Ha választottunk, megmondom,
hol verekedjünk.
A sárkány kirántott egy szálfát az árok mellől,
letördelte az ágait, s bejelentette, hogy ő azzal verekszik. Tóbiás egy
fejszenyelet választott.
- Hol verekszünk? - kérdezte a sárkány vérszomjasan.
- A disznóólban - mondta Tóbiás.
Már mentek is be a disznóólba. Elöl a sárkány,
mögötte Tóbiás. A szűk disznóólban a sárkány a hét fejével, a két
szárnyával moccanni sem bírt, nemhogy verekedni tudott volna. Tóbiás a
fejszenyéllel kedvére elcsépelte.
Mikor a sárkánynak mind a hét feje zúgott már,
jajgatni kezdett, hogy hagyják abba, megfizeti a véka aranyat, mert
Tóbiás győzött.
Aztán töprenkedni kezdett, hogy tegye ki Tóbiás szűrét. Addig-addig, hogy egyszerre csak így szólt:
- Tüsszentsünk versenyt, bátya. Ha te tüsszentesz
nagyobbat, egy véka aranyat kapsz, ha én tüsszentek nagyobbat, szeded a
sátorfádat, s hazamégy.
- Nem bánom - mondta Tóbiás.
Azzal bement a házba, a sárkány teleszívta magát
levegővel, s akkorát tüsszentett, hogy Tóbiás kis híján a mennyezethez
ragadt, úgy odacsapta a szél. Mikor megint lábra állt, megindult a
szobában körbe a fal mentén, ide is nyomott valami rongyot, amoda is
nyomott valami rongyot.
A sárkány nézte, nézte, aztán megtudakolta:
- Ugyan bizony mit csinálsz?
- Én csak azt, hogy minden lyukat bedugaszolok - felelt Tóbiás.
- Aztán miért dugaszolod be a lyukakat?
- Hát hogy a tüsszentést ki ne eresszék, mert ha
kieresztik, nem megy szét a ház a tüsszentéstől. S ha a ház nem megy
szét, miből tudod meg, hogy én tüsszentettem nagyobbat?
Térdre borult a sárkány Tóbiás előtt, úgy könyörgött, hogy ne tüsszentse el a fedelet a fejük felől, szegény sárkányok felől.
- Ha nem akarod, nem tüsszentek - mondta Tóbiás -, de akkor ide a véka arannyal!
A sárkány lemérte a második véka aranyat is, aztán így szólt Tóbiáshoz:
- Verekedésben, tüsszentésben te vagy az erősebb. De
hadd lám, ki erősebb a kiáltásban. Ha te kiáltasz nagyobbat, kapsz egy
véka aranyat, ha én kiáltok nagyobbat, eltakarodsz a házunktól.
- Kiálthatunk - egyezett bele Tóbiás -, de előbb menjünk a kovácshoz.
- Menjünk, menjünk, de mi végből? - kérdezte a sárkány.
- Hát csak azért, hogy körülabroncsozza a fejedet.
Mert ha körül nem abroncsozza ügyesen, úgy szétreped a fejed az én
kiáltásomtól, mint a földhöz csapott tojás.
Féltette a fejét a sárkány, féltette mind a hetet, lemérte hát a harmadik véka aranyat is. Aztán így szólt:
- Verekedésben, tüsszentésben, kiáltásban te vagy az
erősebb. De hadd lám, ki erősebb a csattintásban. Ha te csattintasz
nagyobbakat, kapsz egy véka aranyat, ha én csattintok nagyobbakat,
elhordod innen az irhádat.
- Megpróbálhatjuk - mondta Tóbiás.
A sárkány vette az ostort, s akkorát csattintott, hogy Tóbiás azt hitte, lecsapott a villám.
- Add csak ide azt az ostort - mondta aztán Tóbiás -,
most én csattintok. De a szemed hunyd be, ki ne ugorjon valamiképpen.
Nem venném a lelkemre.
Behunyta a szemét a sárkány engedelmesen. Tóbiás
pedig megsuhogtatta az ostort, s olyat húzott a sárkányra, hogy az
ostornak is fájt. Azt hitte a jámbor sárkány, hogy a csattintás csípte
meg olyan cudarul, elismerte hát, hogy vereséget szenvedett.
- Most már tudom, hogy mindenképpen erősebb vagy nálam.
- Előbb is tudhattad volna - felelt Tóbiás. - De
látom, terhetekre vagyok, vedd a hátadra a négy véka aranyat, én a
tetejébe ülök, vigyél haza békességben.
Örült a sárkány, hogy végre megszabadul Tóbiástól,
hátára kapta a zsákot a négy véka arannyal, Tóbiás a nyakába ült, azzal a
sárkány ügetni kezdett Tóbiás faluja felé. Ahogy ügettek, Tóbiás egyre
biztatta a sárkányt, így biztatta:
- Gyí, lovam, gyí!
Hét erdőn haladtak által, hét falun haladtak által
hazafelé menet. Hét erdő népe, hét falu népe látta, hogy Tóbiás
sárkányháton lovagol. Hét erdő népe, hét falu népe suttogta:
- Nézzétek csak, ott üget a lóvátett sárkány.
Hangosan mondani nem merték, mert volt, aki a sárkánytól félt, volt, aki Tóbiástól félt. Megmaradtak hát a suttogásnál.
A sárkány hazavitte Tóbiást a falujába. A kapu előtt
kezet ráztak, s elbúcsúztak barátságosan. A sárkány még sírt is egy
kicsit, mert érzékeny lelkű volt.
Hazafelé menet a sárkány elgondolkozott. Arra
gondolt, hogy soha olyan kellemesen nem telt az ideje, mint Tóbiással.
Előre félt tőle, hogy odahaza, a nagy sárkányházban mennyire fog
unatkozni.
Ahogy így füstölgött magában, egyszer csak kacagást
hall a bokorból. Odanéz a sárkány a bokorba. Hát látja, hogy egy róka
kacag ott, csurom könny a szeme, még a farka is lobog, olyan jól mulat.
Gondolta a sárkány, megkérdi, min mulat, hadd mulasson ő is, ráfér,
amilyen bús.
- Ugyan bizony min kacagsz? - kérdezte a rókát.
- Rajtad kacagok, sárkány koma. Ki máson kacaghatnék?
- Rajtam? - ámuldozott a sárkány. - Miért kacagsz rajtam?
- Csak azért - felelt a róka -, mert te vagy az első lóvátett sárkány, akit életemben láttam.
- Már hogy tettek volna lóvá engem - méltatlankodott a sárkány -, sárkány vagyok én, mégpedig a javából.
Mire a róka elmondta, hogy Tóbiás tette lóvá a
sárkányt. Mégpedig azzal, hogy kicsalt tőle négy véka aranyat, pedig
senki-semmi ember, aki nemhogy egy sárkánnyal szembe merne szállni, de
még az ugatós kutyától is fél. De ez még semmi, mert ráadásul a nyakába
ült, s úgy hajtotta végig az országúton, mint a lovat.
Gondolta a sárkány, ha már oda a becsülete, legalább a
négy véka aranyat szerezze vissza. Tanácsot kért a rókától, hogy mit
csináljon.
- Gyere vissza - mondta a róka -, kilenc tyúkért meg egy kakasért visszaszerzem az aranyadat.
Mindjárt megindultak a falu felé. Amikor a kerítéshez
értek, Tóbiás meglátta őket. Tudta, hogy most vagy eszébe jut valami
nagyon okos, vagy többé semmi nem jut eszébe, mert a sárkány
elpusztítja. Erre mindjárt eszébe jutott, ami kellett.
Rákiáltott a rókára:
- Hát nem kilenc sárkánybőrt ígértél? Most meg ezzel az eggyel akarod kiszúrni a szememet?
A sárkány erre úgy megijedt, hogy ijedtében agyoncsapta a rókát, s hazáig meg sem állt.
Tóbiás meg palotát épített a rengeteg aranyból. Ma is
ott él kilencvenkilenc gyerekével. S a sárkányok úgy félnek tőle,
mintha mindennap sárkányt reggelizne.
(Kolozsvári Grandpierre Emil)
