Az aranyköles

(Illyés Gyula)
 

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, annak meg három fia.

Ennek a királynak olyan jól termett a földje, mint senki másnak az országban. Mert aranykölest vetett bele. Csakhogy nem sok haszna volt belőle, mert mindennap lelegelte hol a rézménes, hol az ezüstménes, hol az aranyménes. S az volt itt a nagy hiba, hogy nem tudott róla tenni, akárhogy is vigyázott vagy vigyáztatott; a vetés odalett, a ménesek mind összegázolták.

Azt mondja egyszer a legöregebb fiának:

- Fiam, most már benned van minden reménységem! Rád bízom a kölest. Ha meg tudod őrizni, a fele termés a tied lesz.

A királyfi vállalkozott:

- Ha csak az kell, apám! Majd megőrzöm én!

Ki is ment már jókor reggel. Leült a köles végébe, és elkezdett kenye­rezni. Ahogy ott eszik, előjön a földből egy patkány.

- Szép királyfi! Adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen! -mondta a királyfinak.

De az rá se nézett, csak evett tovább. Mikor jóllakott, alig törölte meg a száját jött a rézcsődör; már egy mérföldről álomszellőt fújt; a királyfi úgy elaludt, mint aki meghalt. A rézcsődör meg neki a vetésnek, amit le nem legelt, azt legázolta. Jó délután volt, amikor felébredt a királyfi. Látta, hogy ő ugyan ott lehetett őrizni a kölest, szépen meg is tudta őrizni!

Hát ha már megvolt, ne töprengjünk rajta, bement az apjához, s el­mondta, hogy biz’ a köles így meg így van!

A király másnap kiküldte a középső fiát. De az egy húron pendült a bátyjával amúgy is, ő se járt jobban, mint a bátyja.

A királynak nem volt már kihez fordulnia, kiküldte a legkisebb fiát. Az is elkezdett kenyerezni a köles legvégében. Odamegy a patkány:

- Szép királyfi! Adj nekem is egy falatot. Majd meghalok éhen!

A kis királyfi csak levágott egy darab kenyeret meg szalonnát, odaad­ta neki. A patkány jóízűen megette. Azután azt mondja:

- No, szép királyfi! Jótettedért jót várj! Tudod-e, hogy nem tudnád megőrizni ezt a kölest, ha hét lelked volna sem, mert ha jön a rézcsődör, már egy mérföldről álomszellőt fúj; attól meg úgy elaludtál volna, hogy akár téged is el lehetett volna lopni. De tudod, mondok én neked valamit. Kiszedem a köles közül a töviseket, kazalba hányom, neked arra kell fe­küdnöd. Ha a rézcsődör jön, már egy mérföldről fújja az álomszellőt, te arra nem alszol el, vagy ha elalszol is, majd felköltelek én, mert a másik pillantásban már a vetésedet legelné. Hanem ha felébredsz, vágj a kapu­félfába egy baltát, a kantár meg legyen a kezedben. A ló mindjárt otthagy­ja a kölest, hozzád megy, s azt kérdezi: „Mit parancsolsz, édes gazdám?” Te csak azt mondjad, hogy: „Adjál nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát!” Ha nem akarja adni, vágd a kapufélfába a baltádat még jobban, ne félj! Majd megadja akkor! S aztán, ha a lóra szükséged lesz, csak rázd meg a kantárt, mindjárt előtted fog állni. Ha meg az ezüstcsődör jön, az két mérföldről fújja az álomszellőt, az aranycsődör meg háromról, úgy vigyázz magadra, hogy el ne aludj! A balta meg a kantár készen álljon nálad, hogy megfoghasd!

Úgy is volt. A patkány egy rakásba hányta a töviseket, amiket a föld­ből kihúzgált, azután elment. A kis királyfi meg a töviseknek a legtetejébe feküdt. Alig feküdt le, már messziről hallatszott a rézcsődör dobogása. Amikor már csak egy mérföldre volt, fújta ám az álomszellőt! A kis királyfi is elaludt tőle. Már a csődör majd a kölesnél járt, a fiú mégsem ébredt fel. Egyszer csak odaugrik hozzá a patkány, felrángatja:

- Kelj már fel, itt a csődör!

Szegény királyfi azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány, olyan álmos volt. De ahogy meglátta a csődört, minden eszébe jutott. Kapta a baltát meg a kantárt, szaladt a kapufélfához. Az első bevágásra mindjárt mel­lette volt a ló:

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

- Adj nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát!

- Azt nem adhatok.

A királyfi még jobban belevágta a baltát az oszlopba. A ló mindjárt megígérte, s meg is hozta neki.

Gyönyörű szép rézruha meg rézkorona volt.

Másod- meg harmadnapra azonképpen fogta meg az ezüst- meg az aranycsődört. Azok meg elhozták neki a hétországi ezüst- meg aranyruhát és a hétországi koronákat.

Örült az öreg király nagyon. A negyedik napon learatták a szép arany kölest; ki is nyomtatták, a fele termést a legkisebb fia kapta.

A szomszéd királynak volt egy leánya. Az azt mondta, hogy csak ahhoz megy el, aki el tudja kapni a kezéből azt a koszorút, amelyet ő a vár ablakába kitart. Meghallotta ezt a legkisebb királyfi. Kimegy az ólba, megrázza az egyik kantárt. Mindjárt ott termett az aranycsődör. Ő meg felvette a hétországi aranyruhát, fejére tette a hétországi aranykoronát, rápattant a lóra, s uzsgyi – Ment az vele egyenest fel a fekete levegő járásába. Nemsokára a tettbe

.-. fii voltak. A királyfi nemhogy a koszorút vette el a királykisasszony kezéből, még meg is csókolta. Látta ezt az öreg király, azt mondta rá:

- No, ez már derék legény, megérdemli a lányomat!

Magához hívatta, s mindjárt, minden teketória nélkül, meg is fiamozta. A lányát meg a fele birodalmát neki ajándékozta. Azok meg olyan boldogan éltek, hogy hetedhét országban párjukat kellett volna keresni! Talán még most is élnek, ha meg nem haltak.

Thien és Dia

(Vietnami népmese. Ford. Weöres Sándor)

Élt egyszer egy faluban két igen szegény szomszéd. Egyiket úgy hív­ták: Thien, azaz: Ég; a másik neve Dia volt, vagyis: Föld. Látta Dia, hogy Thien bölcs és eszes, hát mondta neki:

- Szorgalmasan fogok dolgozni, hogy te tanulhass. Majd ha sokra vitted, gondolj rám, és támogass engem.

Thien beleegyezett, és tanult Dia költségén. Végül bizonyítványt nyert, ilyen jelzéssel: „Első mind között.” És magas hivatalba jutott.

Dia nagy örömmel hallotta ezt az eke mellett. Ekehúzó bivalyát rög­tön visszavezette gazdájához, kérte a bérét, néhány apró holmit vásárolt rajta, és hajdani szomszédjához, Thienhez indult, hogy vele ünnepeljen. De nagy megrökönyödésére és bánatára, pártfogoltja, Thien, nyersen el­küldte a kaputól. Csalódottan és dúlva-fúlva tért vissza kis ajándékaival. Egy folyó partján leült, és sírt balszerencséje miatt.

Ekkor láthatatlanul maga Buddha állt elébe, és egy csónakot adott neki, mondván:

- Élj itt, és mint révész hordd az utasokat a folyón át. így eleget szerzel, hogy ennivalód legyen, és nem kell máshova fordulnod.

Dia engedelmeskedett. Egy álló évig révészként dolgozott, de nem nyert vele többet, minthogy épp csak szűkösen megélt. Egyetlen rézgarast sem rakhatott félre. így esett, hogy nem tudta, miből fizesse apja szelle­mének emléknapján az áldozatot, akár a legszegényesebbet. Mit tehetett? Három napig koplalt, s így gyűjtött valamicskét a szertartásra.

A böjt harmadik napjának alkonyán egyszerre csak látta, hogy a fo­lyam túlsó partján integet valaki: átkelni óhajtana. Dia odaevezett; szép ifjú lányt látott. Áthozta az innenső partra, hol a kunyhója állt. Eközben besötétült, és a lány kérte a révészt:

- Messze lakom innen, és mindjárt éjszaka lesz. Kérlek, adj nekem szállást reggelig.

Dia nem adhatott mást, csak szegényes menedéket és rossz ágyat, de az idegen ezzel is beérte, Dia pedig a kemény földre feküdt nyugodni.

Alig mondta ki e szavakat, minden meg­változott. Dia pompás palotát látott maga kö­rül, tele ékességgel, és sok tündér mindent előkészített, hogy Dia áldozhasson őseinek.

Mikor megvir­radt, Dia felöltözött drága ruhákba, és Thiennek, hajdani szom­szédjának, meghívót küldött, hogy jöjjön el hozzá lakomára.

Thien megvető kézmozdulattal eluta­sította és üzente:

- Ha innen háza­dig az egész utat tarka kendőkkel borítod, majd akkor megláto­gatlak.

Dia beszélt erről feleségével, s abban a pillanatban a kíván­ság varázslatosan tel­jesült. Thien nem von­hatta vissza szavát, és jött Diához a tarka kendőkön. Dia egy rossz szót sem szólt régi szomszédjához, és bőségese:, megvendégelte.

Thien evett-ivott és látta: milyen gazdag lett Dia, és milyen ritka szép feleséghez jutott. S mikor már bőségesen ivott, ki merte bökkenteni: Dia adja neki asszonyát és palotáját, s kapja az ő mandarin rangját cserébe.

Dia megrettent és kérdezte asszonyát: mit tegyen? Felesége azt tanácsolta: nyugodtan egyezzék bele a cserébe. Akkor csereegyezséget kötöttek mind a két férfi aláírta, és mindegyik eltett egy-egy írást, a megállapodás szövegét.

Dia bánatosan elbúcsúzott asszonyától, és új mandarinként vonul: Thien pompás házába, amelyet azonnal birtokba vett.

De Thien oly kábult és fáradt lett, hogy elaludt. Mikor felébredt, ijedten és bámulva látta, hogy asszony, palota és kincs nyomtalanul eltűnt. ­

Ő egyedül és elhagyatottan feküdt a csupasz földön. Thien ettől kezdve nyomorúságosabban éldegélt, mint valaha, Diának pedig rang és vagyon jutott bőségesen. Ezért mondják még ma is: „Thien, az Ég kincsei átszár­maztak Diára, a Földre.”

Az egyszeri gyerek

(Arany László)

Mikor én olyan suhanc gyerek voltam, egyszer mondja az édesapám, hogy fogjak be két ökröt, menjek az erdőre fáért. Befogom a két ökröt, elindulok az erdőre. Csak megyek, csak megyek az ökör előtt, de igen nagy volt a sár, egyszer beleragadt a fél csizmám, mezítláb maradtam. Húznám ki a csizmám a sárból, de biz az nem jött. Mit csináljak, mit csináljak? Hazaszaladtam egy emelőrúdért, azzal kifeszegettem a csizmámat a sárból. De míg az emelőrúdért jártam, úgy elment a két ökör a szekérrel, hogy se híre, se nyoma nem volt. Most már mitévő legyek? Ha hazamegyek, megnyúz az édesapám; kaptam magam, bementem Váradra, beállottam szűrszabóinasnak. A gazdám adott egy rongyos darócot, azt a nyakamba gabalyítottam, olyan úr voltam, hogy
Másnap reggel azt mondja a gazdám: “Fogd fel azt a kosarat, öcsém, menjünk a piacra, vegyünk borsót ebédre.” Kimentünk a piacra, meg is vettünk mindent, de borsót mégis elfelejtettünk venni. Mikor hazaérünk, észreveszi a gazdám, hogy nincs borsó. Mindjárt mondja nekem: “Eredj vissza, fiam, a piacra, elfelejtettünk borsót venni, végy te.” Vissza is mentem én, vettem is borsót, de nem találtam vele haza. Csak keresem, csak keresem a házunkat, egyszer rám esteledik. No, most már mit csináljak, hol háljak? Egyszer meglátok egy kis világot egy ház ablakában; bementem a házba. Odabent egy vénasszony főzött pulickát egy akkora fazékban, hogy három üst se tenne ki rajta. Én is éhes voltam, mondom az asszonynak: “Nénémasszony, adjon kelmed egy kis kását.” Az asszony mindjárt elibem tett egy tál gölödényt, úgy jóllaktam töltött káposztával, hogy még most is tele van a hasam korpaciberével.
Amint jóllaktam, lefeküdtem a kuckóba, belehúztam magam a darócomba. Egyszer jön haza a gazda nagy részegen a korcsmából, az asszony kitálalja neki a pulickát. Az ember meglát engem a kuckóban, hí, hogy menjek, egyem vele; én már jól voltam lakva, nem akartam menni, de rám rezzentett, hogy majd így meg amúgy, csak ne egyem! Az asztalhoz ültem hát, de biz énbelém nem fért egy falat se, be volt kötve a szűröm ujja, mind abba eresztegettem a pulickát.
Mikor jóllakott az ember, felugrott, elkezdett táncolni, engem is megfogott, hogy táncoljak vele. Táncoltunk, táncoltunk, egyszer kiódzott a darócom ujja, elkezdett potyogni belőle a pulicka. Az ember azt gondolta, hogy mást potyogtatok, felkapott egy botot. “Phű ilyen, olyan adta disznója, hát te mit csinálsz? Kitakarodj mindjárt!” Jó, hogy el tudtam szaladni, mert nagyon végighegedült volna a hátamon.
Szaladtam, szaladtam, egyszer egy malomházhoz értem. Kaptam magam, belefeküdtem a garatba. Amint ott fekszem, egyszer odajön három tolvaj egy lopott birkával, ott megnyúzzák, elkezdenek tanakodni, hogy hová tegyék a bélit, hogy rá ne akadjanak. Az egyik azt találta ki, hogy a garatba kellene lökni; mindjárt oda is hozta a garathoz. én is megijedtem, hogy rám veti, elkiáltottam magam: “Rám ne lökje kend azt a böndőt.” Erre a három tolvaj megijedt, elszaladt; mind otthagyták a sok birkahúst. A lármára a molnármester is felébredt, kijött, megdicsért, hogy elijesztettem a tolvajokat: “No, öcsém, te derék gyerek vagy, nem állanál be hozzám inasnak?” “Biz én beállok” – mondom, be is állottam mindjárt. A gazdám adott fölöstökömre egy tojást; de bicskám nem volt, ideadta a szép csillagos nyelű bicskáját is, hogy egyem vele. Eszegettem, eszegettem a tojást, egyszer beleejtettem a csillagos nyelű bicskát. Most már hogy vegyem ki? Volt ott egy tizenhat öles lajtorja, azt beleeresztettem, de még az sem érte el a fenekét, nem tudtam kivenni a bicskát. Megijedtem, hogy megver a molnár gazdám a szép bicskáért, elfutottam innen is.
Nyargaltam hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül, egyszer egy kis házhoz értem. Próbáltam bemenni az ajtaján, sehogy sem fértem be, még búva sem, próbáltam az ablakán, állva is könnyen bementem. Odabent éppen lakodalmoztak, állott a lagzi ugyancsak, volt dínomdánom, lé meg lé elég volt, Duna, Tisza zsákba volt.
Alighogy beléptem, mindjárt elibem állottak, hogy menjek a patikába jóféle sáfrányért. “Biz én nem megyek” – Ott volt ez is, mindjárt fülön fogtam. “Eredj, öcsém, a patikába jóféle sáfrányért; itt van egy szamár, ülj rá, de meg ne sarkantyúzd, mert acélkörme tüzet ád, taplóhasán végigfut, szalmadereka meggyullad, hólyagfeje kicsattan, mindjárt ló nélkül maradsz.”
Felült hát a szamárra; míg ment, lassan ment, de jövet megsarkantyúzta, acélkörme tüzet adott, taplóhasán végigfutott, szalmadereka meggyulladt, hólyagfeje kicsattant, mindjárt ló nélkül maradtam.
Erre mind elhányta a sáfrányt, bejött a lakodalomba, ugyancsak elkezdte táncoltatni a szalmaderekú kisasszonyokat. A sarokban volt egy nagy sárga leves zsák; én váltig mondtam a fiúnak: “Ne táncoltasd olyan nagyon azokat a szalmaderekú kisasszonyokat, mert a zabtaréjú sárgaréz sarkantyúddal majd kirúgod a sárga leves zsákot.” De ő nem hallgatott rá, csak forgatta, csak ugratta őket, egyszer aztán csakugyan kirúgta a zsákot. No iszen volt drága mulatság! – a sárga lé a szamárnak körmig se ért, ezt meg majd elnyelte, majd belefúlt. Bele is fulladt volna, de én felszaladtam a padlásra, egy kopó ott sütötte-főzte a húst, azt oldalba ütöttem, mindjárt fiadzott egy kétágú vashorgot, azt az orrába akasztottam, úgy hoztam ki. Aki nem hiszi, megnézheti, még most is ott van az orrán a két lyuk, a horog helye.

A méhecske meg a galamb

(Jékely Zoltán)

Egyszer egy méhecske belepottyant a patakba, s mert nem tudott úszni, már-már belefulladt. Szerencsére egy vadgalamb éppen a feje fölött üldögélt a fán, s megszánta szegényt. Fogott egy falevelet, gyorsan kicsiny csónakot formált belőle, s a vízbe ejtette, éppen a méhecske elé. A méhecs­ke sem volt rest, felkapaszkodott, szépen beleült, s a partra evickélt. Aztán a szárnyai megszáradtak, és elrepült.

Telik-múlik az idő, s egy napon a méhecske észrevesz egy vadászt, amint vallanak támasztott puskával éppen céloz felfelé. A méhecske a cél irányába keres-kutat – hát, uram teremtőm, azt a galambot látja ott a fán, az ő megmentőjét!

Egy pillanat, s a jó galamb nem élne többé.

De a méhecske nem sokat teketóriázott, hanem nyílegyenesen a va­dász kezére röppent, s fullánkját úgy belenyomta, hogy a vadász menten elejtette a puskát. Hiába volt a nagy készülődés, s a nagy durranás: a golyó félre fütyült el a galambtól, s mire a vadász nagy dühösen újra töltött, már messze járt. Még szerencse, hogy a méhecske is elillant közben, mert mérgében ott taposta volna agyon!

Farkas-barkas

(Arany László)

Volt a világon egy kis tyúk, csak ott kapargált, csak ott kapargált a szeméten. Egyszer a szomszéd fia áthajított egy kis követ, egyenesen a kis tyúk fejére esett. Megijedt a kis tyúk, szaladt, szaladt, mindig ezt kiabálta: „Fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!” Amint szaladt, előtalált egy kis kakast. Azt kérdezi a kis kakas:
– Hova szaladsz, kis tyúk koma?
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!
– Honnan tudod?
– Fejemen történt.
– No hát fussunk, én is futok.
Futottak, futottak, előtaláltak egy nyulat. Kérdezi a nyúl:
– Hova szaladtok, kakas koma?
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!
– Honnan tudod?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– No hát fussunk, én is futok.
Megint futottak, előtaláltak egy őzet. Kérdezi az őz:
– Hova szaladtok, nyúl koma?
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!
– Honnan tudod?
– Kakas komától.
– Hát kakas koma?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– No hát fussunk, én is futok.
Megint futottak, előtaláltak egy rókát. Kérdezi a róka:
– Hova szaladtok őz koma?
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!
– Honnan tudod?
– Nyúl komától.
– Hát nyúl koma?
– Kakas komától.
– Hát kakas koma?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– No hát fussunk, én is futok.
Futottak, futottak, előtaláltak egy farkast. Kérdezi a farkas:
– Hová futtok róka koma?
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!
– Honnan tudod?
– Őz komától.
– Hát őz koma?
– Nyúl komától.
– Hát nyúl koma?
– Kakas komától,
– Hát kakas koma?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– No hát fussunk, én is futok.
Futottak, futottak, mindig csak ezt kiabálták: „Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!” Már rájok is esteledett, de azért ők csak futottak. Egyszer egy verembe estek. Mit csináljanak, mit csináljanak? Hogy menjenek ki? Már nagyon éhesek voltak. Egyszer azt mondja a farkas:
– No, barátaim, komáim! Már most mit csináljunk? Nagyon is ehetnénk, ha ez soká így tart, mindnyájan eldöglünk. Hanem gondoltam és egyet. Számláljuk el mindnyájunk nevét; akié a legcsúnyább lesz, azt együk meg.
Ráálltak mindnyájan. Elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj be szép, róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyúlom-búlom az is szép, kakas-bakas az is szép, tyúkom-búkom jaj de rút!
Szétszaggatták a kis tyúkot, meg is ették hamarjában. De biz az még a fél fogukra se volt elég. Megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj be szép! Róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyúlom-búlom az is szép, kakas-bakas jaj be rút!
Szétszaggatták a kakast is, meg is érték vele akkor nap. Hanem bizony másnap megéheztek. Megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj be szép! Róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyúlom-búlom jaj de rút!
Megették a kis nyulat is; az is elég volt egy napra. De másnapra megéheztek. Megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj be szép! Róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm jaj be rút!
Széttépték az őzet is; az már elég volt vagy két napra. De biz utoljára az is elfogyott. Megint nagyon megéheztek. Egyszer azt mondja a farkas a rókának:
– Nos, róka pajtás, mármost nincs mit enni. Hanem vagy én eszlek meg, vagy te engem. Azért hát birkózzunk meg, nézzük, melyik lesz a győztes, a ravaszság-e vagy az erősség.
Megbirkóztak; a farkas lett a győztes, megölte a rókát. Már ezzel megérte egy hétig is. Hanem akkor ez is elfogyott. Megint megéhezett a farkas. Mit csináljon nagy kínjában? Elkezdett ordítani, amint a torkán kifért, Éppen vadászok jártak arra, észrevették, agyonlőtték, a bőréből bundát csináltak, még most is viselik, ha el nem nyűtték.

A kiskakas gyémánt félkrajcárja

(Arany László)

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár, meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:
– Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.
– Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.
De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamarájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:
– Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:
– Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Megharagudott erre a török császár.
– Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba.
A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban:
– Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! . Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból.
A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába.
– Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
– Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő kemencébe.
A szolgáló megint megfogta a kis kakast, s az égő kemencébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:
– Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet!
Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba.
– Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.
– Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.
A szolgáló belevetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:
– Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst!
Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába.
– Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.
– Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.
Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe.
Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:
– Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!
A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár.
– Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast! Vigyétek hamar a kincseskamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.
Bevitték a kis kakast a kincseskamarába, ott megint elkezdi a maga nótáját:
– Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt! . Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

A furfangos tolvaj

(Kínai népmese. Ford. Határ Győző)


Volt egyszer egy tolvaj. Lopott egy agyagpipát, de rajtacsípték, és töm­löcbe dugták. Már jó ideje csücsülhetett, és egyre azon járt az esze, hogy szökhetne meg. Hanem a tömlöcőrök vigyáztak ám nagyon! Egy napon arra kéri őrzőjét, vigye a király elé.

- Kihallgatást akarsz a királytól? – kérdezte az őr.

- Drága kincsem van, azt szeretném a királynak adni.

- Mi járatban vagy? – kérdezte a király.

- Drága kincsem van, felségednek szeretném adni. – Azzal előhúzott a zsebéből egy irinyó-pirinyó papírcsomagocskát, s a királynak adta. A király kinyitja:

- Hát ez?! Hiszen ez egy közönséges körtemag!

- Úgy van, körtemag – hagyta rá a tolvaj -, de nem akármilyen. Drá­ga kincset ér: aki elülteti, aranykörtéket terem neki.

- S miért nem ültetted el te magad? – tudakolta a király.

- Annak is megvan a maga oka. Mert tudd meg, csak olyan becsületes ültetheti el, aki soha nem lopott, sem nem sikkasztott, máskülönben kö­zönséges körtét terem. Tolvaj létemre én magam hiába is ültetném; azért hoztam felségedhez, mert istenuccse tudom, felséged sem nem lopott, sem nem sikkasztott.

- Nem, nem, mégsem ültethetem el – válaszolta a király, mert kisfiú korában egyszer pénzt lopott az anyjától.

A tolvaj felkínálta a magot a fő-főkancellárnak.

- Nem ültethetem el – mondta a kancellár, mert őt meg gyakran megvesztegették, és mindenkit hivatalhoz juttatott, aki megfizette. De aki­nek nem volt pénze, akárhogy is rászolgált, sohasem jutott hivatalhoz.

A tolvaj felajánlotta a magot a fő-főtábornoknak.

- Nem ültethetem el – mondotta a tábornok, mert egyszer, amikor hadba indult, elsikkasztotta a katonák fél zsoldját, különben is olyan hős­tettekkel hencegett, melyeknél ott se volt.

A tolvaj felajánlotta a fő-főbírónak.

- Nem ültethetem el – válaszolta; mert sohasem azt nézte, hogy kinek az oldalán van az igazság, kinek nincs, hanem azt, hogy kinél van a pénz, és kinél nincs. Annak adott igazat, aki megfizette.

A tolvaj, mi egyebet tehetett, felajánlotta a fő-főtömlöctartónak.

- Nem ültethetem el – hárította el az is; mert minden gonosztevőnél, aki a keze alá került, pénz után kutatott. Ha volt pénze, jól bánt vele, de ha nem: jaj volt neki!
 

Így ajánlgatta boldognak, boldogtalannak a körtemagot a tolvaj, hogy ültesse el, de senki se vállalkozott rá.

- No lám! – kacagott fel a furfangos tolvaj. – Tolvajok, sikkasztok vagytok mindahányan, de közületek egyet sem vetnek tömlöcbe! És én dutyiban csücsüljek azért, mert egy agyagpipát loptam?

Erre már a király sem tudott válaszolni – inkább szabadon engedte.

A három pityergő

(Japán népmese. Ford. Határ Győző)

Hol, hol nem, élt egyszer valahol egy öregapó. Messze idegenből levelet kapott a fiától, és minthogy ő maga olvasni nem tudott, kiballagott véle az országútra, hátha előtalál ott valakit, aki elolvassa a levelét.
Hát arra jött kisvártatva egy vitéz. Őt kérte meg öregapó, hogy olvassa el a levelét. A vitéz el is vette, forgatja-tartogatja, és ahogy a sorokat böngészi, hirtelen keserves sírásra fakad. Szorongó aggodalommal kezdte faggatni öregapó a vitézt:
- Hős harcos, mi áll a levélben? Csak nem valami rossz hír hozója? Mondd meg inkább, ha valami baj érte a fiamat; csak ne sírj. Hiszen félelmemben már azt sem tudom, hogy hová legyek! Hagyd abba a sírást, hős harcos, mondd hamar, mi történt!
Hanem a vitéz nem nagyon hallgatott arra, hogy mit motyog az öreg, csak állt és pityergett tovább. Most már bizonyos volt felőle a jó öreg, hogy szörnyű baj érhette a fiát, és bánatában maga is ríva fakadt.
Épp akkor járt arra egy vásáros, teli puttonyával a hátán: agyagfazekat árult. Hogy látja a két pityergőt az út szélén álldogálni, leteszi a puttonyát, maga is odaáll harmadiknak, és éktelen panaszos bőgésbe fog.
Egy arra járó vándort szörnyen furdalt a kíváncsiság, hogy mit álldogálnak azok hárman, és bőgnek az út szélén; oda is lépett a vásároshoz, hogy megtudakolná a nagy szomorúság okát.
A vásáros így felelt.
- Esztendeje már, hogy keresztül-kasul barangolom ezt az országot, és árulom fazekaimat, hogy egy kis pénzmagra tegyek szert. Nem egyszer volt már, hogy a sírás környékezett, de sose volt rá időm, mert mindig a portéka meg a vásár járt az eszemben. Most, hogy erre elhaladtam, és láttam ezt a két pityergőt, eszembe jutott minden, gondoltam, pótolom a mulasztottakat, és legalább ez egyszer istenigazában kisírom magam. A vándor erre az öregapót is megkérdezte, mi a bánata.
- Hogyne sírnék, hogyne rínék – felelte az öreg -, mikor éppen most kaptam levelet a fiamtól messze idegenből, és megkértem ezt a vitéz harcost, hogy olvassa el nekem; de anélkül, hogy egy árva mukkot elárult volna belőle, keserves könnyekre fakadt, amiből mi másra gondolhatnék, minthogy fiamat valami szerencsétlenség érte vagy valami csapás: ezért sírok, ez az én bánatom.
Ennek hallatára a vándor a vitézhez fordult, hogy mondja el, ugyan hát mi szomorút is tartalmaz az a levél. De a vitéz csak a fejét rázta egyre:
- Ó, nyájas vándor! Váltig szégyellem, de ahhoz én szörnyen tudatlan vagyok. Gyermekkorom óta soha egy könyv nem volt a kezemben, és most, hogy már egy közönséges levelet se tudok elolvasni, sírva fakadtam keserűségemben; de késő bánat, késő töredelem! Miért is nem palléroztam az eszemet addig, amíg annyi alkalmam volt rá, és amíg itt volt az ideje?!

Megtartsuk? elszórjuk?

(Japán népmese. Ford. Határ Győző)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer valahol egy szegény öregember. Egyszer elment az erdőbe, fát vágni. Ahogy az erdőn keresztül megy, men­degél, nem tudni, honnan, hangokat hall, s mindegyre csak azt hallja: „Megtartsuk? Elszórjuk? Megtartsuk? Elszórjuk?” S hogy ez a kiáltozás csak nem akart abbamaradni, ráfelelt az öreg:

- Tartsátok meg, amit meg akartok tartani; amit pedig el akartok szórni, szórjátok el!

Hát zuhogott is nyomban a fák koronájáról, hullott a kicsi és nagy aranypénz, mint a hervadt falevél. Rázáporozott az öregapó hátára. Úgy megtelt vele a puttonya, hogy alig győzte hazavinni; sietett is vele. Oda­haza azután ledobta súlyos terhét a hátáról, és a feleségével úgy bámulta mindegyre a tömérdek aranyat: nem is akarta elhinni, hogy ilyen gazdag lett egyszerre.

Meghallotta a gonosz, irigy szomszéd, és elhatározta, hogy ő is meg­gazdagodik ugyanezen a módon. A következő napon kiment az erdőbe, és ő is hallhatta a hangokat mindenfelől: „Megtartsuk? Elszórjuk?” Ugyan­csak megörült neki, tüstént ráfelelte:

-Tartsátok meg, amit meg akartok tartani; amit pedig el akartok szórni, szórjátok el!

Hát zuhogott is izibe minden fa koronájáról, de nem ám arany, úgy mint tegnap, hanem értéktelen, nyers, nyúlós-ragadós fenyőgyanta: ez az­után úgy elborította az irigy öregembert, hogy súlyával majd agyonnyom­ta. Csak nagy üggyel-bajjal vonszolta magát a kunyhójáig, és bekiáltott a feleségének:

- Hamar asszony! Elő a fáklyával! Nézd már meg, micsoda tömérdek kincset hozok!

Futott is az öregasszony a fáklyával, de ha a szemét kinézte volna, akkor se látott sem aranyat, sem ezüstöt a férjén. Ahogy nézi, vizsgálgatja, közel hajolt a fáklya lángjával a gyantához, az meg tüzet fogott, és egy szempillantás alatt pernyévé és hamuvá égett minden: az öreg is, a felesé­ge is, a kunyhó is.

Hogyan keresett társat a kutya?

(Burját népmese)

Azt mesélik, hogy a kutya valamikor réges-régen magányosan élt az erdőben. Egy napon megunta az egyedüllétet – elindult, hogy társat ke­ressen magának, akivel együtt lakhatna. De olyan társat akart, aki min­denkinél erősebb a világon, és nem fél senkitől.

Azt hitte a kutya, hogy a farkas a legerősebb. Felkereste hát, és azt mondta neki:

- Hallod-e, farkas! Éljünk eztán együtt!

- Jól van, én nem bánom – felelte a farkas Attól fogva együtt éltek.

A kutya egyszer csörtetést hallott az erdőben, és ugatni kezdett.

- Ne ugass, kutya – csöndesítette a farkas -, mert idejön a medve, és mindkettőnket széttép.

„Ahá – gondolta a kutya – úgy látszik, a medve a legerősebb a világon, mert még a farkas is fél tőle!”

Otthagyta hát a farkast, és ment tovább az erdőben, hogy megkeresse a medvét. Meg is találta, és azt mondta neki:

- Hallod-e, medve! Éljünk eztán együtt!

- Jól van, éljünk – állott rá a medve.

Attól kezdve együtt élt a kutya meg a medve.

A kutya egy éjszaka megint neszt hallott az erdőben. Hangos ugatásba kezdett. Megijedt a medve, és rámordult:

- Hallgass, te kutya, mert meghallja az oroszlán. Idejön és felfal téged is, engem is!

„Hát nem a medve a legerősebb, ha fél az oroszlántól! – gondolta a kutya. – Úgy látszik, az oroszlán a legerősebb a világon!” Futott az oroszlánhoz. így szólt hozzá:

- Éljünk együtt, oroszlán!

- Nem bánom, legyen úgy! – felelte az oroszlán. Attól fogva együtt éltek.

Nem sok idő telt el – a kutya egy éjszaka megint ugatni kezdett. Az oroszlán csöndesíteni kezdte:

- Ne ugass, kutya: idejön az ember, ránk fogja a rettenetes vasat, és megöl mindkettőnket!

„Úgy látszik, nem is az oroszlán a legerősebb – gondolta a kutya -, hanem az ember!”

Azzal elfutott, hogy megkeresse az embert. Amikor rátalált, azt mond­ta neki:

- Hallod-e, ember! Éljünk eztán együtt.

Ráállott az ember, és kunyhójába vezette a kutyát. A kutya egy éjjel zajt hallott, és ugatni kezdett. Az ember felébredt. Nem hogy csöndesítette volna a kutyát, de rákiáltott:

- Hangosabban ugass, kutyám! Hangosabban!

A kutya akkor látta, hogy az ember nem fél semmitől, és ő a legerő­sebb a világon.

Azóta az emberrel él, és hűségesen szolgálja.

A meggondolatlan teknősbéka

(Indus mese)

Élt egyszer valahol messze egy teknősbéka. Szép, tiszta vizű tó part­ján volt a tanyája. Két vadlúd járogatott el a tóhoz, és a teknősbékával jó barátok lettek. Egyszer a vadludak azt mondták a teknősnek:

- Mi gyönyörű helyen lakunk egy hegy alján. Nézd meg a mi laká­sunkat! Elviszünk magunkkal. Itt van egy rúd, csőrünkbe vesszük a két végét, te a száddal jól kapaszkodjál a közepébe, és elrepülünk veled. De nehogy útközben szólni találj, jól szorítsd össze a szádat!

A teknősbéka örömmel fogadta el a meghívást, megkapta szájával a rudat, a libák csőrükbe vették a rúd két végét, és felrepültek a magasba a rúdon csüngő teknőssel. Mikor a falu gyerekei meglátták a levegőben uta­zó társaságot, meglepetten kiáltották:

- Nini, ott repül két liba, és rúdon cipel egy teknősbékát!

A teknősbéka azt hitte, hogy a gyerekek csúfolni akarják, és mérgében rájuk kiabált:

- Mi közötök hozzá, ti neveletlen kölykök, hogy az én barátaim ma­gukkal visznek?

De alig nyitotta ki a száját, eleresztette a rudat, és leesett a magasból. A szegény teknős összevissza törte magát, így fizetett meggondolatlanságáért.

Sárkány a rózsabokorban

(Spanyol népmese)

Volt egyszer egy király, annak három leánya. Egyszer a király messzi útra indult egy városba. Megkérdezte a lányait, mit hozzon nekik. A leg­nagyobb lány ruhát kívánt. A középső köpönyeget. A legkisebb lány meg azt mondta:

-                Édesapám, arra kérném, hozzon nekem egy szép rózsát.

Útra kélt a király, és elért a nagy városba. Mikor hazaindult, megvette a ruhát meg a köpenyt a két nagyobbik lánynak. De rózsát, akárhogy is keresett, egyet se talált. Hát rózsa nélkül indult hazafelé.

Hazamenet egy kert mellett vitt az útja. A kert telistele volt virágzó rózsabokorral! A király arca felderült: „No, végre mégis meglesz a kislá­nyom rózsája!”

Leszállt a lováról, hogy leszakítson egy ró­zsaszálat. A temérdek rózsa közül kiválasztotta a legszebbiket. De alighogy levágta, előbújt a bokorból egy sárkány, és rárivallt:

-      Ki engedte meg, hogy lemessed ezt a rózsát?

-      Idefigyelj – válaszolt a király -, király vagyok, van három lányom. Utazásról térek haza, mindenik lányomnak vinnék valamit. A két idősebb ruhát meg köpenyt kívánt, meg­vettem a városban. De a legkisebbik egy rózsát kért tőlem. A városban rózsát nem találtam. Hát bizony, beléptem ebbe a kertbe, hogy le­szakasszak egyet.

-      Jól van – felelte a sárkány. – Viheted a rózsát, de holnap idejöjj a legkisebb lányoddal! Mert ha nem, az életeddel játszol.

Hazament a király. Szétosztotta az aján­dékokat a lányainak, aztán nagy búsan visszavonult a szobájába. Bement hozzá a legkisebb lánya.

-                 Édesapám, miért olyan szomorú? A király csak sóhajtott:

-                Ó, édes lányom, ha tudnád, milyen nagy bajban vagyok!

-                Mi nyomja a szívét, édesapám?

-                No, hát idehallgass, édes lányom: a vá­rosban nem találtam egy szál rózsát sem. A te

rózsádra hazajövet egy kertben leltem. Hát, amikor a rózsát lenyisszan­tom, előbújik egy sárkány, és megparancsolja, hogy holnap vigyelek el hozzá.

A királylány felnevetett:

-                Sose búsuljon ezen, édesapám, elmegyek én a sárkányhoz! Másnap reggel megnyergeltet a király két lovat, és útra kelnek. Meg is érkeznek a rózsakerthez, de nem találnak ott egy lelket se.

A kertben megpillantanak egy kastélyt, belépnek. A kastély üres, kihalt. Nincs benne senki. A középső teremben egy terített asztal áll, megrakva finom ételekkel. Leültek, ettek. Mikor jóllaktak, visszamentek a kertbe, sétálgattak, de most sem találkoztak egy lélekkel se.

Estefelé ismét bementek az ebédlőterembe. Az asztal újra csak tele a legjobb, legízletesebb ételekkel.

Leszállt az éj, benyitottak néhány szobába. Az egyikben vetett ágyat találtak. Bementek, lepihentek. Közben sehol egy teremtett lélek. Másnap reggel már várta őket a reggeli. Falatozás után az apa a lányához fordult:

-                No, édes lányom, nekem most el kell mennem. Téged itt hagylak. – Ezzel el is ment. A lány meg ott maradt, és félelmében keservesen sírva fakadt: nem tudta, mi lesz vele.

Megint csak kiment a kertbe. Amint így bolyongott, egyszerre csak előtte áll a sárkány.

-                Ne félj tőlem, királylány – mondta -, légy a feleségem. Add szavadat, hogy eljössz hozzám feleségül! – A leányka először vonakodott, de végre is beleegyezett. Erre a sárkány asztalhoz vezette. Láthatatlan kezek szol­gáltak fel nekik. Akárcsak délután az uzsonnánál és este a vacsoránál. Vacsora után kinyílt a királylány hálószobájának ajtaja. Bement és lefe­küdt aludni.

Másnap reggel, ahogy felkel, hát ki vár rá az ebédlőteremben, mint egy gyönyörű herceg. A lány az első pillanatban szólni se tudott a megle­petéstől. Aztán megkérdezte:

-                Ki vagy, te ismeretlen?

A herceg megfogta a kezét, és így szólt:

-                Én vagyok a te sárkányod. Sárkánnyá varázsoltak, és addig tartott a varázslat, amíg akadt valaki, aki feleségül jön hozzám.

Megölelték, megcsókolták egymást. Most már nem volt más hátra, minthogy megtartsák a lakodalmat.

Boldogan éltek, sok fogolypecsenyét ettek. De nekem nem adtak be­lőle. Csak egy kis bábut adtak, az is vajból volt.

Mivel éppen nyár volt, az is elolvadt hamar.

A tűzhely szellem

(Észt népmese)


Egyszer egy földesúr parancsot adott a szakácsának, hogy a legfino­mabb ínyencfalatokat készítse el ebédre, mert vendégeket vár.

Ment a szakács, telerakott egy jókora kondért mindenféle finom hús­sal, és odatette a tűzre főni. Ő maga leült a tűzhely mellé, és szítogatta a tüzet a gőzölgő fazék alatt.

Egyszer csak előbújik egy emberke a tűzhely alól:

- Kedves barátom – könyörgött -, adj egy falatot a finom ételből! Kopog a szemem az éhségtől.

- Lehetetlen – felelte a szakács -, igazán nem számíthattam rád, és nem is hinnéd, mennyi vendég jön!…

- Csak egy cseppecske levest adj! – kérte a kis ember.

- Nahát nem bánom, meríts belőle – és a szakács a kezébe nyomta a merőkanalat.

Az emberke megragadta a kanalat, és a szakácsnak még annyi ideje sem maradt, hogy elkiáltsa magát, vagy hogy kivegye a kezéből a kanalat, máris üres volt a fazék. A kis emberke pedig eltűnt a tűzhely alatt.

No, most aztán mi lesz? Szörnyen megijedt a szakács. Mit is tehetett volna? Bement a gazdájához, és nagy sóhajtozások, panaszok közepette elmesélte a dolgot.

Az úr eleinte egy szavát se akarta elhinni. Hiszen ki hallott még olyant, hogy a tűzhely mögül valami kis emberféle előbújjon? Talán álmo­dott a szakács. De amikor az égre-földre esküdözött, végül is bele kellett nyugodnia a történtekbe. Megenyhült haragja, és megparancsolta, hogy lásson hozzá a főzéshez. Aztán szigorúan hozzátette:

- Ha megint jönne az a kis ember, koppints a fejére jó nagyot a főzőkanállal!

A szakács újból nekikészült. Tüzet rakott, és főzte az ebédet, kavar­gatta a levest. De alighogy terjengeni kezdett az étel illata, megint csak előbújt az a kis emberke a tűzhely alól. A vállán tarisznya.

- Adj valami ennivalót – kérlelte -, hadd teszem bele a zsákomba!

- Nem lehet – felelte a szakács -, az úr szigorúan megparancsolta, hogy ha megint idejössz, koppintsak a fejedre ezzel a főzőkanállal.

- Jaj, ne üss fejbe, kedves jó barátom! – könyörgött a kis ember. -Jótét helyébe jót várj, csak még ez egyszer szánj meg! A feleségem betegen fekszik odahaza. Nincs senkim, aki főzne rám, aki vizet hozna a kútról. Csak legalább annyit engedj meg, hogy egy merítőkanálra valót a zsákocskámba öntsek, hogy az asszony ne pusztuljon éhen.

Gondolta magában a szakács: „Talán most csak nem lesz olyan szem­telen, mint az előbb? Az igazán nem sok, amennyit egy beteg asszony meg tud enni. Észre se veszi majd az úr.”



Hátranyújtotta hát a kanalat a kis emberkének. De még egyet se léle­gezhetett, máris üres volt a fazék. A kis ember pedig nyomtalanul eltűnt.

Most aztán mi lesz? Nem maradt más hátra, a szakács ismét felment az úrhoz, elpanaszolta a szerencsétlenséget még keservesebb jajszóval, pa­nasszal, mint az előbb. A gazdája paprikavörös lett a méregtől. Úgy ordí­tott, hogy remegtek a falak. Mindennek elmondotta a szakácsot. Ostobá­nak, ügyetlennek. Csak jónak nem. Megparancsolta, hogy készítsen új ebé­det, de ha harmadszor is így jár, szedheti a sátorfáját, és mehet, amerre a szeme lát. Ha pedig ismét jönne a kis ember, csapja agyon.

A szakács búsan tért vissza a konyhába. Harmadszor is hozzálátott a

főzéshez. Csakhamar vidáman főtt az étel a tűzön. A finom húsok illata elárasztotta a konyhát. A kis emberke is előbújt a tűzhely alól. Megragadta a szakács a főzőkanalat.

- Itt vagy, te csirkefogó?! Az úr megparancsolta, hogy üsselek agyon, ha még egyszer idemerészkedel!

- Jaj, meg ne ölj, kedves barátom! – kérlelte az öreg. – Ki tudja, még neked is lehetnek nehéz napjaid, és akkor bizony hálás leszel a segítsége­mért. Tudod, meghalt a feleségem, és most senkim sincs, aki főzne egy tál ételt, adna egy ital vizet. Egyetlen árva gyermekem maradt. Legalább azt az ártatlant szánd meg, és adj egy kanál levest.

A jó szakács nem tudott ellenállni a könyörgésnek.

„Vajon mennyit ehetik egy ilyen kicsi gyermek?” – gondolta magában.

- Na, nem bánom, meríts belőle – mondta azután hangosan.

De bizony most is egyetlen szempillantás alatt üres volt a fazék! A kis ember meg úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.

No, te szegény szakács, most megkapod jutalmadat! Reszkető térdek­kel jelentkezett a földesúrnál.

- A kis ember harmadszor is ellopta a tűzről az ételt!

- Takarodj a szemem elől, te gazember – ordította az úr -, ne is lás­salak!

Aztán egy kicsit lecsillapodva hozzátette:

- Na, nem bánom, mivel eddig hűségesen szolgáltál, azt még megen­gedem, hogy az éjszakát a házban töltsd. De korán reggel szedd a batyu­dat, mert ha nem, a kutyákat uszítom rád!

Az uraság parancsot adott az ispánnak:

- Most pedig te főzzél levest… De jól vigyázz! Ha az a kicsi ember újból előbújna a tűzhely alól, helyben üsd agyon.

- Úgy lesz, nagyságos úr! – felelte az ispán. – Abban hiba nem lesz. A fazék ismét a tűzhelyre került. Az étel jól rotyogni kezdett. A kis

ember is megjelent, hogy ismét levesért könyörögjön.

- Szóval levest szeretnél éhező családodnak? I-i-igen… ezt már isme­rem, te gézengúz! – és az ispán akkorát vágott a kis emberke fejére a főzőlapáttal, hogy az a tűzhely alá gurult és eltűnt.

A leves pedig minden baj nélkül elkészült, és nagyon ízlett a vendé­geknek.

- No lám, most biztosan nem jön többet a kis öreg! – mondotta az úr. – Jól megégette az ujját!

Másnap jókor reggel felkészült a pórul járt szakács. Batyuba kötötte szegényes holmiját. Éppen ki akart lépni a konyhából, amikor egyszer csak előbújt a kis emberke a tűzhely alól. A fején hatalmas kötés.

- Hadd búcsúzzam el tőled, kedves barátom – mondta. – Hadd hálá­lom meg hozzám való jóságodat. Gyere velem!

Ezzel kézen fogta a szakácsot, és vitte magával. A tűzhely alatt átbúj­

tak egy keskeny résen, amely egyenesen egy takaros, kicsi házacskához vezetett. Beléptek a házba, keresztülmentek három szobán, míg a kamrá­hoz értek. A kis ember egy skatulyát vett elő az egyik polcról. A szakács kezébe nyomta:

- Fogd ezt az ajándékot, barátom! Ez a jutalom, amiért jót tettél ve­lem. Vidd magaddal útravalóul. Ha kell valami, csak kopogtasd meg a fedelét a mutatóujjaddal, mondd meg, mit kívánsz; tüstént teljesülni fog.

Aztán visszavezette a szakácsot a földesúr konyhájába, szépen elbú­csúzott tőle. Minden jót kívánt és eltűnt.

- Ez aztán a becses ajándék! – gondolta a szakács. – Hadd lám, hogy működik!

Körülnézett, senki sincs-e a közelben. Egyedül volt. így hát megko­pogtatta a skatulya fedelét, és így szólt:

- Adj egy kenyérzsákot a szegény vándornak!

Abban a pillanatban a vállán termett a vadonatúj kenyérzsák egy szép cipóval.

- No, ha ez ilyen egyszerű, akkor még mást is kívánok magamnak! Fényes kardot! Jó ruhát! Egy erszény pénzt!

Még ki se mondta, a skatulya máris hűséggel elhozott mindent.

De míg a skatulya hordta az ajándékokat, az ispán is bejött a kony­hába. Megállt a szakács háta mögött. Még a szája is tátva maradt a csudálkozástól. A lába valósággal földbe gyökerezett. Végül is megszólalt:

- Mondd csak, kedves barátom, honnan szerezted ezt a bűbájos ska­tulyát?

A szakács megfelelt rá. Elmondotta apróra kalandját a kicsi emberkével.

- No, ha így áll a dolog – gondolta magában az ispán -, akkor én is szerzek magamnak egy ilyen skatulyát. Biztos akad több is a kis ember­kének! A tegnapi fejbekólintást jóváteszem. No várj csak, főzök én még levest!

így is tett. Gyorsan, sietősen, mint akinek hirtelen sok a dolga, elbú­csúzott a szakácstól. Ahogy egyedül maradt, nyomban nekiállt a levesfő­zésnek. Főzött, főzött. Sistergett, pöfögött a finom leves a fazékban. A leg­finomabb, ínycsiklandó illatok szálltak a levegőben. De a kis emberke csak nem jelentkezett. Végül is elvesztette a türelmét, és elkiáltotta magát:

- Gyere, barátom, vendégségbe! Kész az ebéd! Abban a pillanatban ott termett az emberke.

- Miért szólítasz? – kérdezte. – Most nincs szükségem semmire. A szakács bőven ellátott ennivalóval. Elég lesz az nekem hosszú hónapokra.

- Azért csak nem utasítod vissza főztömet, ha már olyan szépen kér­lek! – könyörgött az ispán. – Legalább kóstold meg!

- Köszönöm szépen – felelte az emberke, és kivett egy gyűszűnyit. -Hanem most gyere velem, elnyered méltó jutalmadat.

Az ispán repeső szívvel követte a kis embert a tűzhely alá. őt is leve­zette abba a házacskába, ahova tegnap a szakácsot vitte. Ő is megkapta az ajándékot. Amikor már a kezében tartotta a skatulyát, azt se mondta, hogy: „köszönöm”. Szó nélkül sarkon fordult. Meg sem állt a földesúrig, így szólt hozzá:

- Most figyeljen jól, nagyságos úr! Azzal megkopogtatta a skatulya fedelét.

De bizony nem az történt, amit remélt. A skatulyából egy kicsi ember ugrott ki, jókora vasdoronggal a kezében. Nekiesett az ispánnak meg a földesúrnak. Addig püfölte őket, míg félholtan rogytak össze. Akkor aztán eltűnt a skatulyával együtt.

A fehér kígyó

(Grimm)


Élt valaha régen egy király, akinek messze földön híres volt a bölcsessége. Nem maradt előtte rejtve semmi, mintha csak a szelek súgták volna meg neki a titkokat. Hiába lepleztek, hiába takargattak előtte valamit: a király rögtön megtudott mindent.

Ezen aztán váltig csodálkoztak az országban, de csodálkoztak egy különös szokásán is. Amikor ugyanis vége volt az udvari ebédnek, a király mindenkit kiküldött az ebédlőteremből, aztán egy idő múlva csöngetett, s akkor egyik bizalmas szolgája egy letakart tálat tett elé. A király, mielőtt a fedőt fölemelte, a szolgát is kiküldte, így aztán senki nem tudta, mi van a tálban, mit eszik a király, ha magára marad az ebédlőben.

Csakhogy a szolga oldalát rettenetesen furdalta a kíváncsiság! Addig-addig, hogy a végén már nem bírt ellenállni neki; s egy szép napon, amikor a király másodszor is becsöngette, hogy vigye el a tálat, nem a szokott helyére tette, hanem beosont vele a szobájába, magára zárta az ajtót, és leemelte a fedőt. Mit talált a tálban? - Egy fehér kígyót.

Ha már idáig jutott, hogyan állhatta volna meg, hogy meg ne kóstolja? Leszelt belőle egy darabkát, és a szájába vette.

Abban a pillanatban furcsa, szapora csacsogást hallott az ablaka felől.

"Hát ez miféle terefere?" - gondolta.

Odament az ablakhoz, és kifülelt. Hát a verebek fecsegtek egymás közt a bokrok alatt, vége-hossza nem volt a pletykának: mit láttak, mit hallottak, mi történt a szomszédéknál, mi a harmadik határban. És a szolga szóról szóra mindent kihallgatott; mert aki a fehér kígyó húsából evett; annak egyszeriben csodálatos képessége támadt: megértette az állatok nyelvét.

Történt ebben az időben, hogy a királynénak eltűnt a legszebbik gyűrűje. A szolgának mindenüvé szabad bejárása volt, reá esett hát a gyanú; ki más lehetne a tettes, mint ő? A király maga elé idézte, és keményen megfenyegette, hogy ha másnapig meg nem nevezi a bűnöst, senki le nem mossa róla a tolvaj nevet, s ugyan meg nem szabadul a büntetéstől! Hiába hangoztatta a jámbor, hogy ártatlan, és színét se látta a királyné gyűrűjének: nem használt az semmit.

- Úgy vigyázz, hogy holnap tömlöcbe vetnek, tán még fejedet is veszik! - mondta neki az udvarmester, és kikergette a palotából.

Szegény szolga mit tehetett egyebet? Lement nagy búsan a kertbe, leült egy fa árnyékába, tenyerébe temette a fejét, s úgy töprengett, úgy emésztődött, hogyan szabadulhatna meg ebből a nagy veszedelemből.

Nem messze tőle kis patak folyt, partján ott pihentek a királyné majorságának a kacsái, tollászkodtak, és közben bizalmasan elbeszélgettek. A szolga egyszerre hegyezni kezdte a fülét. Arról folyt köztük a szó, hol, merre totyogtak aznap hol, miféle jó eledelre akadtak. S akkor az egyik kacsa bosszúsan azt kiáltotta:

- Kegyetlenül nyomja a begyemet az az átkozott gyűrű!

- Miféle gyűrű? - kérdezte egy másik.

- Az, amelyiket siettemben véletlenül lenyeltem a királyné ablaka alatt!

A szolga, amint ezt meghallotta, fölugrott, nyakon csípte a kacsát, s akárhogy jajgatott, akárhogy hápogott, szaladt vele a konyhába a szakácshoz.

- Vágd le gyorsan ezt a récét! Épp elég kövér már!

- Az igaz - hagyta helyben a szakács, és meglatolgatta a szárnyast -, derekasan meghízott, éppen jó lesz vacsorára.

Azzal nyissz! - elvágta a kacsa nyakát, és elkezdte kibelezni. A begyében egy csomó kukorica közt megtalálták a királyné elveszett gyűrűjét.

A szolga ment egyenest a királyhoz.

- Felséges uram, itt van a gyűrű, most találtuk egy kacsa begyében; itt a bizonyság rá, hogy igazat szóltam: ártatlan vagyok.

A király restellte magát az igazságtalansága miatt.

- Látom, alaptalan volt a gyanú - mondta -, jóvá akarom tenni a rajtad esett sérelmet. Kérhetsz, amit akarsz: aranyat, magas állást a palotámban; minden kívánságodat teljesítem.

De a szolgának nem volt kedve olyan házban maradni, ahol megrágalmazták, és kételkedtek a becsületében.

- Uram királyom - felelte -, köszönöm a Felséged jóságát, de nekem csak egyetlen vágyam van: szeretnék egy kicsit világot látni. Nem is kérek egyebet, csak egy jó lovat meg egy kis pénzt, útravalónak.

- Menj le az istállómba, válassz lovat magadnak - mondta a király, és meghagyta a kincstartójának, lássák el a szolgát annyi pénzzel, amennyit akar.

A szolga aztán nyomban útnak is indult; nekivágott a nagyvilágnak.

Egy szép napon, amint éppen egy tó partján poroszkált, három halat pillantott meg: fönnakadtak a nádban, és keservesen tátogattak. A halakról ugyan azt tartják, hogy némák, ő azonban meghallotta és meg is értette a panaszukat: azon siránkoztak, milyen keserves dolog, hogy ilyen nyomorultul kell elpusztulniuk.

A szolga jó ember volt, megesett rajtuk a szíve, leszállt a lováról, és visszatette a három pórul járt pontyot a vízbe.

Azok egyszerre ficánkolni kezdtek örömükben; csaptak egyet-kettőt a farkukkal, s eltűntek, de csakhamar újra kidugták a fejüket a tóból, és azt mondták:

- Jótett helyébe jót várj; megháláljuk még neked, hogy megmentetted az életünket.

A szolga továbbkocogott, de egyszerre mintha vékonyka hangot hallana odalent a homokban. Fölfigyelt, mi lehet az; hát egy hangyakirály jajveszékelt odalent:

- Ó, ha az emberek egy kicsit óvatosabbak volnának azokkal az otromba nagy állataikkal! Ez a buta ló a végén még egész népemet agyontapossa a vaskos patáival!

A szolga gyorsan megrántotta a kantárszárat, és befordult egy dűlőre, nehogy a sürgő-forgó bolynak baja essék.

A hangyakirály meg utána kiáltott:

- Jótett helyébe jót várj: ezt még megháláljuk neked!

A dűlő erdőbe torkollott, s az út most abban kanyargott tovább. A szolga föl-föltekintett az akácok ritka lombján át az égre. Hát az egyik fa tetején egyszer csak észrevett egy gallyakból összetákolt hollófészket. A hollópár ott állt a fészek szélén. Éppen hajigálták kifelé a fiókáikat.

- Takarodjatok, akasztófavirágok! - rikácsolták. - Elég nagyok vagytok, ideje, hogy gondoskodjatok magatokról!

A szerencsétlen fiókák szárnyukszegetten hevertek a fűben; csapkodtak, verdestek és siránkoztak.

- Hogyan gondoskodhatnánk magunkról, gyámoltalan fiókák, hiszen még repülni sem tudunk! Nincs más hátra, éhen kell pusztulnunk.

A szolga megszánta őket, leszúrta a lovát, s otthagyta nekik eledelül. A hollófiak odaszökdécseltek, nekiestek a lakomának, és mikor jóllaktak, elkezdtek kiabálni:

- Jótett helyébe jót várj: ezt még megháláljuk neked!

A szolga most már gyalog bandukolt a világban. Ment, mendegélt, végül egy nagy városba ért.

Zsivaj, lárma, tülekedés volt az utcán, a sok nép csak úgy hullámzott, az emberek majd egymást tiporták.

- Mi van itt? - kérdezősködött a szolga. - Mire vár ez a tömeg?

De nem kapott feleletet; mindenki ágaskodott, a nyakát nyújtogatta, mert az egyik utcából egyszerre előrúgtatott egy piros bársonyruhába öltözött lovas, belefújt a kürtjébe, és amikor csend lett, harsány hangon rákezdett a mondókájára:

Közhírré tétetik országnak és világnak;
a királykisasszony férjet keres magának.
Aki jelentkezik gondolja meg a dolgát,
mert halál fia, ha nem állja meg a próbát.
Ráment az élete már sok derék legénynek.
Van-e ma köztetek leánykérő, vitézek?

- Van! - kiáltotta a szolga.

A tömeg utat nyitott neki, ő meg odaállt a lovas elé, és azt mondta:

- Egy életem, egy halálom: itt vagyok, jelentkezem a királykisasszony kérőjének!

- Meggondoltad? - kérdezte a lovas. - Ha nem tudod teljesíteni a feladatot, téged is lenyakaznak, mint a többi vakmerőt. Még visszaléphetsz!

- Míg a nagyvilágot jártam, hallottam a hírét a királykisasszony szépségének; tudom, nincs nála szebb széles e földön. Vagy elnyerem a kezét vagy meghalok!

Most már a lovas nem akadékoskodott tovább; bevezette a palotába, egyenest a király elé, a trónterembe. A király jobbján ott ült a leánya; olyan ragyogó szép volt, hogy a szolgának belekáprázott a szeme.

A királykisasszony nem szólt egy szót sem, csak lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, és rátette egy aranytálcára. A szolgára jóformán oda se nézett; büszkén, kevélyen kivonult a teremből.

- Ezt a gyűrűt kell felhoznod a tenger fenekéről - mondta a király. - Ha nélküle jössz vissza, addig lökünk vissza a hullámokba, míg oda nem veszel.

Az ifjút kivitték a tengerpartra, ott a szeme láttára jó mélyre beeveztek, és beledobták a gyűrűt a vízbe.

- Ezt aztán keresheted! - mondták, és ott hagyták egyedül.

Ő csak állt, állt a parton, és még csak nem is töprengett rajta, hogyan teljesíthetné a feladatot; ki tudná megtalálni azt a parányi gyűrűt ez alatt a nagy víz alatt abban a rengeteg homokban?

"No - gondolta magában -, búcsúzz el a napvilágtól, mert holnap vége az életednek!"

Hanem egyszer csak fodrozódni kezdett a tenger sima tükre; tiszta volt a víz, egészen áttetsző, s három hal siklott benne, egyenesen feléje. A középsőnek volt valami a szájában; ahogy a közelébe értek, látta, hogy egy kagyló. A hal kiúszott vele a partra, letette az ifjú lába elé, s így szólt:

- Ez a hála, amiért megmentetted az életünket.

Egy csobbanással elmerült, és már el is tűntek mind a hárman; csak a víz fodrozódása mutatta, merre siklanak, befelé a mélybe.

Az ifjú fölvette a homokból a kagylót, és kinyitotta: benne csillogott az aranygyűrű. Sietett a palotába, jelentkezett a király előtt, tenyerén tartotta a gyűrűt, úgy mondta:

- Uram királyom, teljesítettem a feltételt, kérem a megígért jutalmat!

Hanem a kevély királylány hallani sem akart róla.

- Aki nem rangombéli, annak még egy próbát kell kiállnia - mondta.

Leszaladt a kertjébe, és a tulajdon kezével szórt szét tíz szakajtó kölest a pázsiton.

- Ezt holnap hajnalra, mielőtt a nap fölkel, mind fel kell szedned mondta. - Ha csak egy szem híja lesz is: vége az életednek!

Az ifjú leült a kertben egy padra. Egy kicsit gondolkodott, hogyan lehetne összeszedni a kölest; de hát tudta ő azt jól, hogy sehogyan sem! Nem is törte magát többet, ült, és várta, hogy megvirradjon, és vigyék a vesztőhelyre.

Úgy elbúsult a sorsán, hogy talán aludt is valamicskét; mert amikor fölnyitotta a szemét, az ég már világos volt, éppen kelt a nap, most világította meg az első sugár a mennyboltot. S abban a pillanatban vékony hang hallatszott valahonnét a fűből:

- Ez a hála, amiért megmentetted az életünket.

Az ifjú meglepődve lenézett: ott állt színig tele mind a tíz szakajtó, egy árva szem sem hiányzott a kölesből. A fűszálak még hajladoztak egy darabig, mintha selymes fuvalom simogatná őket: a hangyakirály vonult el a népével.

Kora reggel maga a királylány ment le a kertbe, és nem győzött hova lenni a csodálkozástól, amikor meglátta a padon a békésen üldögélő ifjút és lábánál a tíz, kölessel teli szakajtót.

Az ifjú a királykisasszony láttára fölkelt a helyéről, meghajolt, s azt mondta:

- Teljesítettem a második feladatot is, kérem a megígért jutalmat!

- Akár teljesítetted, akár nem, addig nem leszek a feleséged, míg el nem hozod nekem az almát az élet fájáról! - mondta a királykisasszony, hátat fordított neki, és fölszaladt a palotába.

Szegény fiú azt sem tudtat merre van az élet fája. De föltette magában: keresi, ameddig a lába bírja, s megy, amíg meg nem találja.

Három országot bejárt már, s egy este a negyediknek a szélén egy nagy erdőbe ért. Letelepedett egy fa alá, és lehunyta a szemét, hogy kialudja a fáradtságát. Egyszer csak hallja, hogy valami moccan a feje fölött a lombban, mintha madár rebbenne. Fölnézett, de a sötétben nem látott már semmit, csak valami fényesség villant előtte, és valami az ölébe hullott: Megkereste, mi az: egy aranyalma volt.

Aztán megint rebbent a lomb, suhogás hallatszott, szárnyak suhogása, és máris ott ült a térdén három holló.

- Mi voltunk az a három hollófi, akit megmentettél az éhhaláltól - mondták. - Hallottuk, hogy az aranyalmát keresed. Átrepültünk a tengeren a világ végére. Ott áll az élet fája: elhoztuk neked az aranyalmát róla.

Az ifjú tagjaiból egyszerre elszállt a fáradtság. Tüstént útnak indult, s ment pihenés nélkül, amíg vissza nem ért a királylányhoz. Átadta neki az aranyalmát, s így szólt:

- Teljesítettem ezt a kívánságodat is; most már teljesítsd te is az enyémet: légy a feleségem. A királylány most már nem vonakodott tovább. Megfelezték és megették az élet almáját. A királylány szíve megtelt tőle szeretettel, szerelemmel; egybekeltek, és még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Borsószem királykisasszony

(Andersen. Ford. Lányi Viktor)


Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jött­ment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.
Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsá­ból öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.
Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!
- No majd elválik, hogy igazat mondott-e - gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.
Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.
- Egy szemhunyást sem aludtam - panaszolta a hercegkisasszony. - Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!
Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.
A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki.
Aki nem hiszi, járjon utána.

Csali mese

(Benedek Elek)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani. Amint egyet-kettőt fordult, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú:
-Nézze, apámuram, nézze, kulcsot találtam!
-Az ám, kulcs- mondja a szegény ember, -Ejnye,de jó volna, ha ládát is találnál hozzá!
Na, ez annyiban maradt.
Tovább szántanak, kettőt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja magát a fiú:
-Nézze, édes apámuram, megtaláltam a ládát is!
Próbálják a kulcsot, hát jól belétalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egy kurta farkú egerecske.
Ha az egérkének hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Hát jól van, na, mondok mégis hozzá egy versecskét:

Mese, mese, mátka
Fekete madárka,
Úri bunda, kopasz egér
Ugorjon a nyakadba.

Mese, mese, fakakas,
Bújj a lyukba, ott hallgass,
Kata,Kata, két garas,
Neked adom, csak hallgass.

A köszöntő

(Móricz Zsigmond)

Három gyerek azon tanakodott, hogy mivel lepje meg édesanyját a nevenapján.

- Virágot kellene hozni – mondta az egyik.

- De honnan? – kérdezte a másik. Józsika mindjárt készen volt a feleletttel:

- Felülök a lovamra, elvágtatok a tündérek kertjébe, és szedek ott anyámnak szép bokrétát.

- Csakhogy a tündérek kertjébe nem juthatsz be – állította Sárika nénje.

- Miért nem?

- Mert a kapujában ül a hétfejű sárkány.

Józsika nagyon csodálkozott, hogy Sári ezt akadálynak tartja.

- Sebaj! – kiáltotta. – Hát levágom a kardommal mind a hét fejét, s megvan!

- Hja, ha te olyan nagy vitéz vagy, hát csak ülj a lovadra, s vágtass r tündérek kertjébe. Hát te, Aranka, mit művelsz?

A kisleány azt felelte:

- A kocsiba ülök, és elhajtatok a király kertjébe.

- Minek?

- Ott szedek bokrétát anyámnak.

- Jaj, de egy hegyes bajszú, haragos bácsi áll a király kertje kapujában! Aki be akar menni, azt keresztüldöfi a bajuszával.

- Majd szépen megkérem a katona bácsit, hogy bocsásson be. De olyan szépen kérem, mint apát, amikor cukorra fáj a fogam.

Sárika nevetett.

- Ha te úgy le tudod venni a lábáról a katona bácsit is, mint apát, hát akkor hajtass a király kertjébe.

- Hát te honnan fogsz virágot hozni? – kérdezte Józsika és Aranka Sáritól.

- Énnekem nincs paripám, hogy elvigyen a tündérek kertjébe, nincs kocsim, hogy elhajtassak a király kertjébe, hát csak a magam lábán elbal­lagok a kertészhez, s onnan hozok virágot.

- Onnan is lehet hozni – mondta Józsika -, ha nem is olyan szépet, mint a tündérek kertjéből.

- Vagy a király kertjéből – tette hozzá Aranka.

Felpattant hát Józsika a lovára, megsarkantyúzta, és ezt kiáltozta:

- Nyargaljunk, lovacskám, egyenesen a tündérek kertjébe! Nyargalt a paripa. Fölágaskodott a két első lábával, kirúgott a két

hátsó lábával, de ami a haladást illeti, hát negyedóra múlva is csak azon a helyen volt, amelyen akkor állt, mikor Józsi a hátára ült.

Aranka is beült a kocsiba, mely elé egy nagy fülű csacsi volt fogva:

- Vágtassunk, csacsi, a király kertjébe!

De bizony csak nem mozdult el helyéből, pedig Aranka az ostorral is megcsípdeste.

- így sohase jutunk a tündérek kertjébe! – aggódott Józsi.

„A király kertjének még a tájékát se látjuk!” – gondolta leverten Aranka.

Bezzel eljutott Sárika a kertészhez, pedig csak gyalogszerrel ment. Vett is szép cserepes virágot, sőt köttetett egy-egy bokrétát a testvérei­nek is.

Mikor hazatért, Józsit és Arankát nagyon elkeseredetten találta.

- Lusta a lovam, nem akar a tündérek kertjébe nyargalni – panaszko­dott Józsi.

- Csökönyös a csacsi, nem akar a helyéből kimozdulni – újságolta búsan Aranka.

- No, majd mindjárt megindítom én őket! – mondotta Sári. Ezzel elkiáltotta magát:

- Hipp, hopp! Nyargalj, Józsika lova! Vágtass, Aranka csacsija! Hipp, hopp! Már meg is érkeztek. Itt a bokréta a tündérek kertjéből, itt a másik a király kertjéből.

Ezzel átadta meglepett testvéreinek a bokrétákat.

Bezzeg vígan sarkantyúzta most már a hintalovat Józsika, Aranka pe­dig cukorral kínálta a csacsit.

De hát, már be kell menni anyához. A gyermekek boldogan, szívdo­bogva közeledtek ahhoz a szobához, melyben anya tartózkodott. Ki mondja el először a köszöntőt?

Javában tanakodtak ezen, mikor Józsika egyszerre berohant a szobá­ba, felugrott a zsámolyra, és forrón megcsókolta anyát.

Ez volt a legszebb köszöntő, még a tündérek bokrétájánál is szebb

volt.

De azért verset is mondott mind a három, mikor átadta a virágot. Szólott a furulyás kisfiú:

- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a né­ma furulyát.

- Jöjj hát – mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a ma­nókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csoda­tevő furulyás.

A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; tal­pig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony.

Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:

- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából.

Felelt a manókirály:

- Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt

csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú király­kisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpa­lásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz:

- Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú:

- Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drága­kőnél többet ér.

Mondotta a manókirály:

- Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:

- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.

- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.

Felelt a furulyás kisfiú:

- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manókirály. Van énné­kem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.

Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lá­bára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egy­szerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a sze­mét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a dombol­dalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy ki­rálykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csi­lingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kér­dezte a furulyás kisfiú:

- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:

- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré vará­zsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.

Kérdezte a furulyás kisfiú:

- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:

- Az leszek.

Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.

Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántsze­mű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.

A császár édesanyja

(Móricz Zsigmond)

Volt egyszer a magyaroknak egy derék királyuk, úgy hívták, hogy József császár. „Kalapos király”-nak is csúfolták, mert sose koronáztatta meg magát.

Azt akarta, hogy a magyarok németekké legyenek. Hiába, német volt szegény. Az is igaz, hogyha magyar ember kerülne a trónra, ez meg azt szeretné, ha a német is magyar volna.

A kalapos király beutazta az országot, úgy, mint hajdan Mátyás, az igazságos. Mikor híre ment bérces Erdély egy kicsiny falujába, hogy jön a császár, lett nagy riadalom.

Mert a falucska lakói sose láttak császárt. Élt azonban a falu végén egy kiszolgált huszár, bezzeg ez látott. Hozzá csődült hát a falu apraja-nagyja, s váltig vallatta, mondja el, milyen a császár.

- Hm, a császár? – kezdi az öreg. – Láncosadta, az ám a nagyúr! Olyan gyémántok csüggnek a nyakából, mint a fél öklöm; belevakul, aki ember­fia ránéz! A hintója aranyból, a kereke ezüstből, a cifrája rubintkő, az ostornyél rozmaringszál.

- Hej, ha az Imre fiamat hazaeresztené a katonaságból! – sóhajtotta Kecskés Pálné nénémasszony.

- Haza? Azt lessé kend! Majd ha fagy! Nem azért viszik el a magyar fiút a csatába! Harminc esztendő múlva, ha deres lesz a szakálla, hazake­rül, ha csak el nem lövik kezét-lábát!

- Jaj, istenem! – sopánkodott a néni.

- Meg osztán kő van ám a császárnak a szíve helyén. Olyan hideg a szeme pillantása, hogy menten sóbálvánnyá válik, akire ránéz.

- Mán én azt se bánom, legalább nem fogok keseregni az én drága fiamért. Bizony, én megkérem a császárt, eressze haza! Nem tudom én elhinni, hogy a mi királyunk szívtelen.

- Hiszen ha király volna! De császár! Tudja, nénémasszony, hogy mi a császár? Kétfejű sas van a lobogóján, Bécs városában lakik, onnan kom-mandérozza az országot.

Rigó, az öreg obsitos, hiába ijesztgette a falut, Kecskésné nem hagyta el a mondókáját.

- Dejszen, megkérem a császárt!

Végre elérkezett a dicső nap, s a császár bevonult a faluba.

De csudák csudája: nem ült színarany hintóban, nem csüngött ököl­nyi gyémánt a melléről. Takarosan lovagolt egy sárga szőrű paripán.

Az arca az hideg volt és gondterhes. Szomorúan nézte a szegény né­pet; azon gondolkozott, hogyan lehetne rajta segíteni.

Kecskésné asszonynéném elszánta magát, s az uralkodó elé lépve így szólt:

- Jó napot, adjon isten, felséges király uram! A császár elmosolyodott.

Olyan nyájas volt az arca, hogy az öreg néninek eszébe jutott a fia. Az is éppen ilyen idejű lehet, de különb, mert bajuszos.

- Felséges király uram…

- Mi kell, néni?

- Mondja lelkem, az isten áldja meg, mit csinál az édesanyja? Egész­séges?

A fiatal császár meghökkent.

- Az édesanyám? – monda. És lágy, meleg lett a szíve. Csaknem sírva fakadt. – Az édesanyám? Köszönöm, az édesanyám egészséges!

- Ej, hálátlan gyerekek! – szólt a néni. – Nem is gondoljátok, mennyit aggódunk értetek. Bizony, király uram, ne gondolja, hogy az édesanyja nem búsul magáért… Én is búsulok, haj, az én katona fiamért…

A néni sírva fakadt.

A király megsarkantyúzta lovát, hogy ne lássák, hogy az ő szeméből is kibuggyant a könny.

A néni búsan kiáltott utána:

- Tisztelem az öreg császárné asszonyt!

A császár elment, de két hét múlva sírva borult a néni fia édesanyja kebelére. A császár parancsára elbocsátották a katonaságtól.

Nemsokára hazatért József is Bécsbe, az anyjához, Mária Teréziához.

Mikor meglátta a császárnét, eszébe jutott valami, és egy könnycsepp gördült az arcára.

- Mi lelt, édes fiam? – kérdi a királyné.

- Anyám, édesanyám! Tiszteltet egy erdélyi öregasszony, így beszéli a nép a téli fonókákban.

A vödör és a kút

(Móricz Zsigmond)

Egy madárka megszomjazott. Közel volt a kút, hát odarepült. Gondol­ta, kér a vödörtől egy kis vizet.

A vödör éppen vízzel telten pihent a kút szélén.

Méltóságosan és komolyan nézte a napsugarakat, melyek a vizén tán­coltak, és pajkosan lemerültek a fenekére.

- Kérlek, vödör, engedd meg, hogy egy kis vizet ihassam belőled! -kérlelte a madárka.

- Megengedem – felelte a vödör leereszkedően.

A madárka a vödör szélére repült, és bele-belemártogatta csőrét a vízbe. Belemártotta, kikapta, és boldogan kortyintgatott. A szemét is be­hunyta gyönyörűségében, valahányszor egy korty leszaladt a torkán.

Mikor a madárka eleget ivott, hálás tekintettel így szólt:

- Köszönöm, vödör, a vizet!

- Szívesen adtam – felelte kegyesen a vödör.

- És kérlek – folytatta a madár -, add át köszönetemet a kútnak is.

- Miért a kútnak? – kérdezte kissé bosszankodva a vödör.

- Mert hiszen a kút adja a vizet. A vödör elzöldült mérgében.

A fürdő napsugarak ijedten elmenekültek belőle, és valamennyi ma­ga után vonta keskeny, ezüstös, súlytalan lepedőjét.

- Hát te az hiszed, hogy a kút vizét ittad? – kérdezte haragosan a vödör.

- Bocsáss meg, mindig azt hallottam, hogy a kúté a víz – szabódott a madárka, aki megszeppent kissé a vödör haragjától.

- Rosszul hallottad – sziszegte a vödör. – A vizet az emberek és az állatok nekem köszönhetik, nem a kútnak. A kút nem egyéb mély gödör­nél. Az oktondi emberek és állatok mégis azt hiszik, hogy a kút adja a vizet, s nem én. Pedig aki nem vak, láthatja, hogy tőlem kapja, nem a kúttól. Én vagyok a víz forrása, nem a kút. Elhiszed-e most már, te oktalan madár? – rivallt a kis szárnyasra.

A madár ijedten elrepült, és távozóban kiáltott vissza:

- Elhiszem, vödör, ha mondod!

A vödör pedig még gőgösebben és méltóságosabban terpeszkedett a kút szélén, lenézve kevélyen a kutat, mint ahogy akárhány nyegle ifjú lenézi tanítómesterét, akinek tudománya kútjából merítette vödörnyi tu­dását.

A kút jó ideje türelmesen hallgatta a vödör dicsekedését. Mert nemcsak a madárkának dicsekedett, hanem a gulyának, ménesnek, nyájnak is.

Mondom, a kút, mint minden bölcs, türelmes volt, de egyszer mégis elszakadt türelmének fonala. „Hát majd meglátom, mire mégy nélkülem!” – gondolta.

Ezzel kapta magát a kút, és elapadt.

Nemsokára ismét útba ejtette a madárka a kutat.

„Itt van az a vödör, amelynek több a vize, mint a kútnak, kérjünk csak megint tőle” – gondolta. Ezzel a kúthoz repült.

- Vödör, kérlek, adj egy kis vizet!

A vödör ismét a kút szélén pihent, de nem fürdött benne a napsugár, mert üres volt.

Maga a vödör betegnek és szomorúnak tetszett, az abroncsa sem fény­lett, mint máskor a vízcsöpptől, hanem vörös volt a rozsdától.

A vödör a madár szavaira az abroncsánál is jobban elvörösödött. Za­vartan hümmögött:

- Hm, hm, most itta meg a vizemet a tehéncsorda, de majd mindjárt hozok!

Ezzel lesietett a kút fenekére, s ott suttogva könyörgött:

- Kérlek, öreg, tölts tele még egyszer vízzel, mert ha üresen bocsátasz fel, nagy csúfot vallok egy madárka előtt!

A kút feleletre se méltatta a vödröt, süket maradt minden esdeklésre. A vödör annyira röstelkedett, hogy fel se akart többé szállni a kútból, de aztán eszébe jutott valami, és fölemelkedett.

- Most nem adhatok, madárkám, innivalót, mert nem találom a vi­zeshordóm csapját, nem ereszthetek vizet.

Ezt mondotta a vödör, de már nem olyan gőgös hangon, mint ahogy annak előtte beszélt.

A madárka nem hitte el ugyan a csap meséjét, de mint alázatos állat­ka, úgy tett, mintha elhinné, és tovarepült.

Nem úgy a ló.

Az sem hitte el, hogy elveszett a csap, hanem csúfondáros nyerítéssel ezt felelte:

- Mindig azt hirdetted, vödör barátom, hogy te adod a vizet, nem a kút. Hát miért vesztetted el éppen akkor a csapot, mikor a kút kiapadt?

Az ökör ezt mondta:

- Most bugyogj, vödör, mikor nincs víz a kútban! A juh is megvetően bégetett:

- Dicsekszik a vödör, mikor tele a kút!

Szerencsére, mint minden mélylelkű bölcs, a kút sem volt haragtartó, és nemsokára ismét adott vizet.

János vitéz

(Móricz Zsigmond)

Azazhogy Jancsi vitéz. Mégpedig huszár. Gyönyörű papiroscsákója és fényes bádogkardja volt. Ha fejére tette a csákóját, és oldalára kötötte a kardját, olyan helyre katona volt, hogy mindenki azt mondta:

- Az isten is huszárnak teremtette!

Hát még, ha felpattant a szürkéjére!… Azazhogy, álljunk meg egy kis­sé! Már tudniillik, hogy a szürkénél álljunk meg. Hát, ami azt illeti, szür­kének szürke volt a János vitéz paripája, csakhogy kissé hosszú volt a füle. Jobban mondva, nagyon is hosszú volt. És az a furcsa szokása volt, hogy nem nyerített, hanem ordított. Mégpedig két betűt: í-t és á-t. Mi tűrés, tagadás, a Jancsi vitéz paripája bizony csak csacsi volt.

De az nem tesz semmit. Mikor Jancsi vitéz fölugrott a szürkéje hátára, mégis deli huszár volt. Büszke is volt a vitéz, s így szólt, miközben mellét nekifeszítette és bajuszát kipödörte…

Hohó! Hohó! Álljunk meg ismét, atyafiak! Annál a bajusznál álljunk meg. Mert Jancsi vitéz bajusza csak afféle „bőrbajusz” volt. Azt nem pödri, hanem csípi az ember. Mi tűrés, tagadás, a vitéz még csak „tejfölös­szájú” volt.

Az se tesz semmit. Jancsi vitéz mégis így szólt:

- Hol az ellenség? Jöjjön ide, ha mer! Hadd táncoltatom meg amúgy Magyar Miskásan!

Mivel pedig az ellenség nem ment Jancsi vitéz elébe – lehetséges, azért, mert nem mert -, hát megindult a huszár, hogy fölkeresse. Sarkan­tyúba kapta paripáját és repült, mint a szél…

Hahó! Álljunk meg egy szóra! Annál a repülésnél álljunk meg. Mert, szó ami szó, a szürke nem repült, hanem cammogott.

Ámde az nem baj. Jancsi vitéz azért büszkén szamaragolt végig a városon, ki a mezőre, és szétnézett a tájékon, merre van az ellenség.

Hát ott volt a gyepen. Ott bizony. Egy egész falka. Sokasága ellepte a gyepet. Jancsi vitéz azonban nem szeppent meg. Aki huszár, nem fél a veszedelemtől.

Már csak álljunk meg ismét egy percre! Annál a veszedelemnél áll­junk meg.

Hát igenis, nagyszámú volt az ellenség, száz egy ellen, de ami a ve­szedelmet illeti, nem hallgathatom el, hogy arról szó se volt, mert az el­lenség békén legelgetett a gyepen. Tudniillik libafalka volt.

Jancsi vitéz szemében azonban ez nem változtatott a dolgon. Kirán­totta kardját, megsarkantyúzta paripáját, és ezt kiáltotta:

- Rajta, huszár, rajta!

Ezzel nekirontott az ellenségnek, amely rémülten menekült. A liba­pásztorasszony ijedten kiabálta:

- Ne bántsa a libáimat!

A huszárt azonban ilyesmi nem lágyítja meg. Utolérte a menekülőket, és csihi-puhi, jobbra vágott, balra vágott, jobbra hullott a liba, balra hullott a liba. A libapásztor kezét tördelve jajveszékelt:

- Ó, jaj, szegény libáim!

Jancsi vitéz nekitüzesedett. Hát hiszen megmutatja ő ma az egész világnak, milyen az igazi huszár! Ujjongva kiáltotta:

- Győztem! Enyém a diadal!

Nono, kérem alássan, kissé megállhatnánk annál a diadalnál. Mert, nini, a gúnár egyszerre csak megállt, és szárnyait kiterjesztve azt gágogta:

- Megállj, libahadsereg! Szálljunk szembe ezzel a huszárral! Harcra, libák! Csípd, üsd, ahol éred!

A ludak mind azt gágogták:

- Csípd! Üsd, ahol éred!

A gúnár sziszegve repült a huszár felé, a ludak mind szárnyra kere­kedtek, és nekirontottak Jancsi vitéznek. Dolgozott a sok piros csőr és a sok fehér szárny. Jancsi vitéz hasztalan csapkodott a kardjával, a szürke hasztalan rúgott ki a hátsó lábával, bizony beteljesült a közmondás, hogy sok lúd – huszárt győz.

Jancsi vitézt alaposan helybenhagyták a ludak, a csákóját is lekapták a fejéről, a kardját is kicsípték a kezéből. Bezzeg menekült a vitéz, és a szürke ezúttal nem cammogott, hanem úgy nyargalt, hogy a szél sem ért a nyomába.

Hopp, álljunk meg ismét egy szóra! A szél talán nem ért nyomába, de a ludak harcias gágogással állandóan mellette, mögötte voltak… s ami a leggonoszabb, egy-egy liba fogta is a Jancsi vitéz fülét, a harmadik cibálta a haját… Mondhatom, hogy rosszul érezte magát János vitéz, azazhogy Jancsi vitéz. Nagyon nehezen tudott elmenekülni a mérges libák közül, és sajgott minden csontja, fájt minden porcikája. A libapásztorasszony örven­dezve kiáltotta:

- Úgy kell neki! Megérdemli!

A kis veréb

(Gorkij Maxim Ford. Szöllősy Klára)

A verebeknél éppen úgy van, mint az embereknél: a felnőtt verebek roppantul unalmasak, és mindenről úgy beszélnek, ahogyan az a könyvekben meg van írva, a fiatalság pedig megy a maga feje után.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sárga csőrű verébfióka, úgy hívták, hogy Pugyik. Egy fürdőház ablaka fölött lakott, az eresz alatt, csepűvel meg puha anyaggal kibélelt, jó meleg fészekben. Repülni még nem próbált, de már verdesett szárnyával, és mindegyre kikukucskált fészkéből: minél előbb meg akarta tudni, milyen is tulajdonképpen a nagyvilág, és alkalmas hely-e az ő számára.

- Csitt csak, csöndben csücsülj! - intette őt verébmamája.

Pugyik megrázta a szárnyát, és a földre nézett.

- Cyúnya csupasz, csúnya csupasz! - csipogta.

Hazaérkezett a verébpapa, finom bogárkát hozott Pugyiknak, és elhencegett vele:

- Ugye, csuda csemege? Csuda?

- Csuda, csuda! - helyeselt verébmama.

Pugyik bekapta a bogarat, és azt gondolta magában:"Lábas kukacot hoztak - be furcsa csuda!"
És mindegyre kihajolt a fészkéből, kipislogott a földre.

- Csitt, csöndben ülj! - nyugtalankodott az anyja. - Még kibukfencezel innen!

- Micsoda, micsoda? - kérdezte Pugyik.

- Semmi csoda, hanem leesel a földre, jön a macska, és fölfal - magyarázta az apja, aki éppen vadászatra indult.

Így éltek, éldegéltek, de Pugyik szárnya csak nem akart kinőni.

Egyszer fújt a szél.

- Micsoda, micsoda? - kérdi Pugyik.

- Fúj a szél, vigyázz, mert még kifú a fészekből, és ledob a földre a macskának eledelül - magyarázta az anyja.

Pugyiknak ez sehogy se tetszett, azért megkérdezte:

- Miért himbálóznak a fák? Maradjanak nyugton, akkor majd mindjárt eláll a szél...

S hiába magyarázta az anyja, hogy az nem úgy van, Pugyik nem akarta elhinni: szeretett mindent a maga módján megmagyarázni.

Arra megy egy ember, karját lóbálja, Pugyik erre mindjárt kész a magyarázattal:

- A macska kitépte a szárnya tollát, csak a csontja maradt meg!

- Ember az, te, s az ember mind szárnyatlan! - mondta verébmama.

- Miért?

- Az a sorsuk, hogy szárny nélkül éljenek, örökké csak a lábukon ugrálnak, érted?

- Miért?

- Mert, ha szárnyuk lenne, mind megfognának bennünket, mint ahogy mi megfogjuk a legyet.

- Csitt! - méltatlankodott Pugyik. - Csitt, csacsiság. Mindenkinek kell hogy szárnya legyen. Hiszen a földön sokkal rosszabb, mint a levegőben! Majd, ha nagy leszek, megcsinálom, hogy mindenki tudjon repülni.

Pugyik nem hitt a mamájának, mert még nem tudta, milyen rossz vége lesz annak, ha nem hisz neki.

Leült a fészek legszélére, és teli torokból rákezdett a maga költötte dalra:

Ej, szárnyatlan emberek,
gyalogosan jártok!
Megesznek ám a legyek,
akármit csináltok!
Inkább ilyen kicsi legyek,
s mégis én egyem a legyet!

Addig-addig énekelt, amíg szépen kipotyogott a fészekből. A verébmama utánavetette magát, de máris ott termett a macska - hatalmas, rőt, zöld szemű fenevad.

Megijedt Pugyik, kitárta szárnyacskáit, erre-arra billegett vékonyka, szürke lábacskáin, és azt csipogta:

- Van szerencsém, van szerencsém...

A verébmama félretaszította, tolla égnek állt, berzenkedett, félelmetes bátorsággal kinyújtotta körmeit, egyenesen a macska szemének...

- Hess, hess! Repülj, Pugyik, repülj fel az ablakra, repülj...

A rémület erőt adott a fiókának, felemelkedett a földről, egyet ugrott, meglebbentette a szárnyát, egy-kettő - és fölröppent az ablakra!

Anyuskája is hamarosan követte, igaz, hogy farkatlanul, de annál nagyobb boldogsággal. Leült melléje, tarkón legyintette, megszidta:

- Mi volt ez?

- Ugyan mi? - feleselt Pugyik. - Nem lehet mindent egyszerre megtanulni.

A macska odalent ült, mancsáról tisztogatta a verébtollat, és fel-felpislantott rájuk csúnya, zöld szemével.

- Mi-ilyen finom a húsa a verébfiókának, mi-intha egérke lenne, mi-ilyen kár!

Így hát minden jól végződött, csak szegény verébmama hagyta ott a farkát.

Nyakigláb, Csupaháj, meg Málészáj

(Illyés Gyula)

Volt egyszer egy szegény ember, annak volt három fia. A legnagyobbikat Nyakiglábnak, a másodikat Csupahájnak, a legkisebbiket Málészájnak hívták. Ezek annyit tudtak enni, hogy az apjuk még kenyérből sem tudott nekik eleget adni. Egyszer azt mondja nekik, hogy menjenek már szolgálni, keressék meg a maguk kenyerét. Kiették már őt mindenéből!

Elindult a legnagyobbik, Nyakigláb. Ment, ment soká. Találkozott egy öregemberrel, az felfogadta szolgának egy esztendőre.

Ahogy elmúlt az esztendő, az öreg azt mondja neki:

- Adok neked egy asztalt, amiért jól szolgáltál. Ennek csak azt kell mondanod: teríts, teríts, asztalkám - és lesz rajta mindenféle! Elfogadod?

- Márhogy én? Aki a hegyet megette volna kenyérrel? El, el!

Nyakigláb alig várta, hogy kiérjen a faluból. Egy bokor mellett előveszi az asztalt, s mondja tüstént neki:

- Teríts, teríts, asztalkám!

Hát lett azon annyi minden, ennivaló, innivaló, hogy Nyakigláb szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Jól is lakott mindjárt, de úgy, hogy majd kirepedt. Azzal indult hazafelé. Talált útjában egy kocsmát, oda is betért. Bement mindjárt egy szobába. Teríttetett az asztallal. Jóllakott, aztán kért egy pohár bort.

De amíg benn volt, a kocsmáros megleste, hogy mit csinál. Látta, hogy milyen asztala van ennek a legénynek. Hű, ha az ő kocsmájában olyan volna!

Ahogy este lett, lefeküdtek. Nyakigláb is jó mélyen elaludt. A kocsmáros meg csak belopózott, és a csodaasztalt kicserélte egy másikkal, amelyik pontosan olyan volt, mint Nyakiglábé.

Másnap reggel Nyakigláb újra elindult. Addig ment, míg haza nem ért. Otthon eldicsekedett, hogy milyen asztala van őneki.

- No, lássuk! - azt mondják. - Épp jó éhesek vagyunk, mint mindig!

Mondta szegény Nyakigláb az asztalnak, hogy "Teríts, teríts, asztalkám!", de biz az nem terített. Az egész család meg már várta, hogy jóllakjanak. Hogy Nyakigláb így becsapta őket, még üresebbnek érezték a hasukat. Kapták magukat, jól elverték Nyakiglábot.

Elindult most már a második gyerek, a Csupaháj. Az is ahhoz az öreghez érkezett, akinél Nyakigláb szolgált. Öt is megfogadták egy esztendőre Mikor kitelt az idő, az öreg őt is magához hívta.

- Fiam, a szolgálatodért neked is adok valamit. Itt van egy szamár! Ennek csak azt kell mondani: "Tüsszents, tüsszents, csacsikám!" - s annyi aranyat tüsszent neked, amennyit csak akarsz! Elfogadod?

- Egy ilyen jószágot?

Csupaháj nagyon megörült a szamárnak. El is indult vele hazafelé. Útközben ő is betért a kocsmába. Evett, ivott, amennyi a bőrébe fért, és azt mondta, hogy majd csak reggel fizet. De a szamarat magával vitte a szobájába. Ahogy este lett, odaállította maga elé, és azt mondta neki:

- Tüsszents, tüsszents, csacsikám!

A csacsi hegyezte a fülét, aztán elkezdett tüsszenteni. Tüsszentett is egyvégből olyan sokat, hogy Csupaháj már alig fért a sok aranytól. Felszedte az aranyat, és lefeküdt.

De a kocsmáros a kulcslyukon ezt is megleste. Mikor észrevette, hogy Csupaháj már alszik, bement a szobába hozzá, és a szamarat is elcserélte egy másikkal.

Csupaháj vitte haza a csacsit, ő is nagyra volt vele, hogy mit szolgált. De mikor rászólt a szamárra, hogy tüsszentsen, az bizony egyetlen aranyat sem tüsszentett a padlóra, hiába várták. Csupaháj se vitte el szárazon, őt is jól elverték.

Szegény apjuk már kétségbe volt esve, hogy egyik gyereke sem tud rajta segíteni. Elindította a legkisebb fiát is, Málészájt.

Ez is elvetődött az öregemberhez. Öt is felfogadták egy esztendőre szolgának.

Mikor letelt a szolgálata, azt mondja neki az öreg:

- Fiam, jutalom nélkül téged sem eresztelek el. Itt van egy zsák, ebben van egy furkó. Ennek csak azt kell mondani: "Ki a zsákból, furkócskám!" - s akkor a furkó kiugrik, s azt verhetsz meg vele, akit akarsz.

Málészáj a hóna alá vette a furkót, és elindult vele hazafelé. Neki is útjába esett a kocsma. Már nagyon éhes és szomjas volt. Bement. Evett, ivott, amennyi jólesett. A kocsmáros kérte tőle az árát, de Málészáj nem tudott fizetni, mert egy fillérje sem volt. A kocsmáros elkezdett lármázni, hogy ő bizony elveszi Málészáj gúnyáját, ha nem fizet, vagy pedig becsukatja. Erre Málészájt is elfutotta a méreg, elővette a zsákot, és azt mondta:

- Ki a zsákból, furkócskám! Verd meg a kocsmárost!

A furkó csak kiugrott a zsákból, neki a kocsmárosnak, és csihi-puhi, elkezdte porolni. A kocsmárosnak hamar elege lett a verésből, elkezdett jajgatni:

- Jaj, jaj! Hagyd abba a verést, barátom, visszaadok mindent, amit a bátyáidtól elloptam!

Málészáj csak nagyot nézett.

- Mit lopott el kend az én bátyáimtól?

- Hát a teríts-asztalt meg az aranytüsszentő szamarat!

De a furkó még folyvást ütötte a kocsmárost ezalatt is. Azt mondja Málészáj:

- Jó, ha visszaadod az asztalt meg a szamarat, akkor nem bántlak! Vissza, vissza, furkócskám, a zsákba!

A furkó visszament, a kocsmáros meg behozta az asztalt meg a szamarat, és odaadta Málészájnak.

Málészáj hazament. Otthon elmondta a testvéreinek, hogyan szerezte vissza az asztalt is meg a szamarat is. Volt már mit enni meg inni, volt pénz is, amennyit akartak. A szegény ember családja így aztán nagyon boldog lett.

Így jár, aki irigy

(Illyés Gyula)

Volt egyszer egy szegény ember. Nagyon sok gyermeke volt, már talán a számukat se tudta. Avval kereste a kenyerét, hogy a Drávára járt halászni. Egyszer, ahogy kimegy a Drávára, kihalász a vízből egy karikás valamit. Kezébe vette, nézegette, hazavitte. Gondolta, hogy otthon a gyerekeknek lesz mivel játszani. Ahogy a gyerekek játszottak vele, az mindig fényesebb lett. Egyszer csak látta, hogy aranykarika. Összeszedte a cókmókját, a karikát egy ruhába göngyölte, s felment a királyhoz. A kapunál megállították, nem akarták beereszteni.

- Mi járatban van kend? - kérdezik.

- Hoztam a királynak ajándékot, azért akarok felmenni! - mondja az ember.

Arra felengedték. Mikor az aranykarikát átadta a királynak, azt kérdezte tőle:

- Honnan való ez az aranykarika? Hol vetted?

- Fölséges király, nem vettem én ezt sehonnét: halásztam a Drávában, és ott fogtam.

A király elfogadta az aranykarikát, de megparancsolta, hogy adjanak a szegény embernek ezüstöt meg papírpénzt, amennyit csak elbír. A szegény hétrét görbült, olyan sok pénzt kapott.

Mikor hazaért, az egyik fiát elküldte a bátyjához, hogy kérje el a mérőt.

Azt mondja a bátyja a gyereknek:

- Ugyan, minek nektek a mérő, mikor még egy falat kenyeretek sincsen!

A gyerek nem szólt semmit. A bátyja a mérőt előbb szurokkal jól kikente, úgy adta oda. Mikor a pénzt megmérték, a gyerek visszavitte a mérőt, de sem otthon nem látták meg, sem ő nem vette észre, hogy egy ezüstpénz a szurokba beleragadt.

Kérdezi a bátyja a gyereket:

- No, mit mértetek vele?

Azt mondja a gyerek:

- Borsót!

Tudta is a gyerek, hogy mit mértek! Nem előtte csinálták! Mikor már a gyerek hazament, az idősebb testvér akkor nézte meg a mérőt. Hát látja, hogy egy ezüstpénz van a szurokba beleragadva.

Azt mondja magában: „Dehogy mértek ezek borsót! Hiszen itt pénz van”

Azon nyomban szaladt az öccséhez, hogy mondja meg neki, hol szerezte azt a sok pénzt. A felesége is vele ment. Gondolta a szegény ember, megtréfálja azt a zsugori testvérét, aki olyan rideg volt mindig hozzá. Azt mondta, úgy lett a pénz, hogy macskát vittek a királynak, mert annyi ott az egér, hogy még a királynak is a fülét rágják.

Rávágja erre tüstént a bátyja felesége:

- No, ember, vegyünk mi is macskát!

Azt mondja a szegény ember figyelmeztetőül:

- Ángyomasszony, ne vegyen sokat, mert megkarmolja!

De az nem hallgatott rá. Hazamentek, minden vagyonukat eladták, a pénzükön meg macskát vettek. Egy nagy kocsi macskát vittek a királyi várba.

Kérdezik a kapunál a katonák:

- Hová mennek kendtek?

- A királyhoz!

- Mi járatban?

- Hát macskát hoztunk neki!

- Nem mennek el kendtek rögtön a dolgukra? - mondják a katonák. - Csak nem akarnak a királynak macskát vinni?

De az ángyomasszony elkezdte ám a beszédet, hogy hallották, hogy itt olyan sok az egér, még a király fülét is rágják, és a múltkoriban csak egy macskát hoztak ide! Az ide nem elég! Ők hoztak egy egész kocsival.

A katonák alig eresztették be őket. De mégiscsak beeresztették.

Mikor a király elé értek, el sem mondták, hogy miben járnak. Azt hitték, olyan nagy örömöt okoznak neki. Egyenesen kioldozták a sok zsákot. A rengeteg éhes, dühös macska meg csak neki a királynak, karmolta, tépte, az meg nem tudott hová menekülni előlük: jajgatott, ahogy a száján kifért Beszaladtak a testőrök, alig tudták a sok macskát agyonverni meg kikergetni. Akkor aztán az embert is jól megverték és kikergették.

Mehetett az ember a feleségével haza.

Sose lettek többé gazdagok.