Erdei mulatság

( Zelk Zoltán )

A medve nagyon unatkozott. Végül is elhatározta, hogy összehívja az állatokat egy kis mulatságra. Fel is kerekedett tüstént, s elment a farkashoz.

- Azt gondoltam, farkas koma, jó lenne egy kis mulatságot rendezni, nagyon unalmas így az élet.

- Nem bánom - felelte a farkas -, csak egy baj van: a mulatságon enni is szoktak, de kinek van annyi ennivalója, hogy egy egész vendégseregnek elég legyen? Hiszen magunknak is alig van valami harapnivalónk.

- Ez igaz - bólogatott szomorúan a medve, de nemsokára felvidult, mert nagyszerű ötlete támadt. - Mindenki hozzon magával ennivalót! - kiáltotta örömmel. - Akkor aztán olyan vendégasztalt terítünk, hogy aki meglátja, táncolni kezd örömében.

Tetszett a dolog a farkasnak is.

Rögtön munkához láttak, megírták a meghívókat, s másnap reggel kiakasztották a fákra:

MEDVÉÉKNÉL HOLNAP NAGY VIGASSÁG LESZEN, AKI NÉGY LÁBON JÁR, AZ MIND-MIND OTT LEGYEN! ELEMÓZSIÁT IS HOZZON TARISZNYÁBA, MERT SZEGÉNY A MEDVE, ÜRES A KAMRÁJA!

Fél nap se telt bele, olyan sürgés-forgás kerekedett az erdőben, amilyen még soha nem volt. Még a faluban is híre futott a nagy eseménynek. A kutyák is arról ugattak, a macskák is arról miákoltak. A madarak pedig így beszélgettek a fákon:

- Ezek a négylábúak se férnek a bőrükbe!

Végre elérkezett az erdei mulatság napja. Elsőnek a farkas állított be a medve barlangjába:

- Szerencsés jó napot, sok-sok jó falatot! - mondta, és egy fél bárányt tett az asztalra.

Nem késtek sokáig a többiek se. Jöttek egymás után: a róka, a borz, a tigris, még az oroszlán is eljött. A róka két tyúkot, a tigris egy óriási darab húst, az oroszlán három zebracombot hozott. Még a nyúl is eljött. Félénken lépett a medve barlangjába, de az oroszlán rögtön megnyugtatta:

- Amíg tart ez az ünnepség, szent lesz köztünk a békesség!

A többiek is mind helyeseltek, s a nyúl most már félelem nélkül tett az asztalra egy zöld levelű káposztafejet.

Nem lehetett ott panaszkodni, volt ott ennivaló bőven. A medve még egy csomó édesgyökeret tett az asztalra, és így szólt vendégeihez:

- Asztalhoz, barátaim!

De ebben a pillanatban egy kutya lépett a barlangba. Két nagy szelet rántott húst hozott a szájában, amit - mi tagadás - a gazdasszonya lakásából lopott el.

- Bár hármat hozhattam volna! - sóhajtotta, mikor a medve a kutya ajándékát is az asztalra tette.

Mindnyájan asztalhoz ültek. A medve osztotta szét az ennivalókat úgy, hogy mindenkinek jusson mindenből.

Köpködött is a tigris meg a farkas, mikor beleharaptak a káposztába, és szidták a medvét, mikor megkóstolták az édesgyökeret. Hanem aztán, mikor a rántott húsra került sor, akkor még az oroszlán is felkiáltott:

- Ilyen finomat se ettem még soha életemben!

Sajnos mindegyiküknek csak egy falat jutott belőle. Faggatták is a kutyát, miféle hús ez a soha nem ízlelt, finom eledel.

- Nagy sora van annak - felelte a kutya. - Ez nem az állatok, hanem az emberek eledele: ők minden ételt megsütnek, megfőznek!

- Főzzünk akkor mi is! - kiáltotta az oroszlán, utána a róka, a farkas s az egész vendégsereg.

Egyszerre körülfogták a kutyát, magyarázza el nekik, hogy s mint kell azt csinálni.

A kutya a fülét vakargatta:

- Hát...hát...még én se főztem. De tegyétek csak egy fazékba az ennivalót, s rakjatok tüzet, úgy szokták az emberek is.

A medve és a farkas szaladtak rőzsét szedni. A nyúl kuktának öltözött, az oroszlán fehér köpenyt kötött maga elé, s honnan, honnan nem, egy fehér sipka is akadt, amit a fejébe nyomott. A medve meg a farkas hozta is a sok rőzsét, s egy perc múlva akkora tűz lobogott, hogy öröm volt nézni.

Rátettek egy fazekat a tűzre. A nyúl fogta a fazék egyik fülét, az oroszlán a másikat, a medve meg dobálta a fazékba a főznivalókat.

- Egy őzcomb!

- Éljen! - kiáltotta az oroszlán, a tigris meg a farkas.

- Egy édesgyökér!

- Azt nem! - kiabálta az oroszlán, tigris, farkas meg a róka.

- Dehogyisnem! - méltatlankodott a medve és a nyuszi.

Támadt is akkora tülekedés, hogy majdnem felborították a fazekat, de a medvének mégis sikerült belehajítania az édesgyökeret az őzcomb mellé. Egymás után dobálta aztán a tyúkot, zebracombot, káposztafejet, a többiek pedig egyre kiabáltak:

- Dobd ki az édesgyökeret!

- Ki a káposztával!

- Kidobod már azt a zöldséget?!

- Dehogy dobom! - kiáltotta a medve. Erre mindnyájan nekiestek: csihi-puhi erre is, arra is. Az oroszlán a zebracombokat, a róka a tyúkjait, a farkas a bárányt akarta visszakotorni a fazékból.

Volt ott verekedés, volt ott dulakodás. Felfordult a fazék, a sok drága ennivaló mind a tűzbe esett, s oda is égett. Így aztán nem tanult meg főzni sem az oroszlán, sem a medve, sem a farkas...

A három törpe

(Jékely Zoltán)

Három törpe: Babszem, Bikkmakk és Borsika vidáman dalolászva ment, mendegélt az erdőben. Babszem szamócát szedegetett, Bikkmakk mogyorót gyűjtött, Borsika pedig, a haszontalan, pillangókat hajkurászott a sapkájával.

- Hallod-e, Borsika – szólt rá Babszem -, te megint csak lebzselsz, haszontalankodsz, ahelyett hogy télirevalót gyűjtenél!

De Borsika rá se hederített.

- Megvan! – kiáltotta, s éppen ráhasalt egy pilledt pillangóra. Aztán megfogta, s betette egy gyufáskatulyába.

- Szégyellhetnéd magad! – mordult rá Bikkmakk is.

- Nem sajnálod az ártatlant? Vagy talán szárított pillangót akarsz enni télen?

De Borsikának beszélhettek, akár a falnak: fel se vette, csak nyargalászott, szökdécselt a csapongó pillangók után, míg egyszer csak meg nem botlott egy makkban, s orral egy hatalmas tölgyfának esett.

- Jaj, az orrom! Segítség! – nyöszörgött ott a földön Borsika, és markába fogta megdagadt krumpliorrát.

- Most megjártad, te semmirekellő! – szaladt oda Bikkmakk es Babszem; talpra állították Borsikát, orrát bekötötték egy nagy piros keszkenővel. Aztán kétfelől belékaroltak s úgy mentek, mendegéltek tovább.

Addig mentek, mendegéltek, míg egy szép, kies tisztásra nem értek. A tisztás szélén, öreg fák gyökerei alatt forrás csörgedezett, s fent a lombban gyönyörűen énekeltek a madarak.

- Itt építjük fel a házunkat! – dobbantott egyet Bikkmakk, a botját beszúrta a tisztás gyepébe.

- Nagyszerű! – lelkendezett Babszem is, s ő is leszúrta a botját.

De Borsika nem szúrt le semmit. Nem is volt botja. Savanyú képpel nézelődött ott egy darabig, aztán se szó, se beszéd, elillant.

A madarak meghallották a házépítés hírét, s boldog csivitolással adták tovább egymásnak:

- A törpék házat építenek! Gyertek, segítsünk nekik!

Babszem mindjárt hozzá is látott a téglavetéshez. Volt ott víz is, gyep is, sár is elég.

Bikkmakk cölöpöket, gerendákat, karokat vágott, hogy csak úgy zengett-bongott az erdő a nagy fejszecsattogástol.

A madarak pedig – surr-burr – ide-oda repdestek, s egymás után dobálták, ejtegették le a tisztásra a finom háncs- és fűcsomókat a fal megkötéséhez.

Borsika akkor már a forrásnál kuporgott és halászott.

Bikkmakk es Babszem észrevette, odapiroslott a sapkája.

- Borsika, te világ lustája! – kiáltott oda Bikkmakk. –Hát hol akarsz meghúzódni, ha jő a tél?

De annak ugyan beszélhettek: egy darabig még kavarta ott a forrás vizét egy pálcikával, aztán egyet ugrott, kettőt szökött, s már csak messziről hallotta a kopácsolást. Egy gyönyörűséges, fecskefarkú pillangó szállt feléje. Borsika lekapta a sapkáját, s nekiugrott a pillangónak. De az okosabb volt, féloldalt elcikázott, csapongva lebegett jobbra-balra, míg el nem nyelte a rengeteg. Oda már Borsika nem merte követni.

Fordult volna vissza, de az ösvényt a tisztás felé nem találta, s a kopácsolás sem hallatszott, olyan messzire elkalandozott a társaitól.

- Jaj nekem, most itt pusztulok! – nyöszörgött Borsika, s megindult vaktában arrafelé, ahol a tisztást gondolta.

De alig lépett hármat, az erdő hirtelen elsötétült, a lombok közt fekete fellegek mutatkoztak – jött a vihar.

Bumm-bumm-bumm! – bömbölt a mennydörgés, a lombok rémülten zizegtek, a fák recsegtek-ropogtak, hasadoztak, s Borsika azt hitte, mindjárt vége az életének. Futott, futott, ugrabugrált fától fáig, s egy perc alatt bőrig ázott. Végre talált egy jókora faodút, abba bekuporodott mint egy didergő mókus, s várta , várta, hogy elüljön a vihar.

- Jaj, csak most az egyszer megmeneküljek! – nyöszörögte Borsika. - Jó törpe leszek, dolgos törpe leszek, s többet sohasem hajkurászok pillangókat, míg a pajtásaim dolgoznak.

Amikor a lombok közt kikukucskált az első csillagocska, Borsika kibújt az odúból, s botorkálva megindult a sötétségben.

Meg-megbotlott, hasra esett, feltápászkodott – olyan sötét volt, hogy az orráig se látott. Az éjszaka hideg volt, s ő csuromvizesen didergett is, mint a rezgő nyárfalevél.

Hát egyszer csak mit lát? Mintha piciny ablak világítana előtte, s nem is olyan messzire!

Borsika szívébe reménység költözött. Addig-addig botorkált, amíg egy takaros kis házhoz nem ért.

A házikó kéményéből ezüstösen tekergett a füst; belülről vidám nótaszó hallatszott.

Borsika odalopódzott, bekukucskált az ablakon.

Hát mit lát? A kemencepadkán ki más ül, mint Bikkmakk es Babszem, saját személyükben! Vajon mitől dalolásznak olyan vidáman?

“Hát most én hogy zörgessek be? – tanakodott magában Borsika.- Ezek nélkülem építették fel a házat, talán be sem engednek…”

De szégyen ide, szégyen oda, az éhség és didergés nagyobb uraság, Borsika végül is bekopogtatott.

- Ki az? – kérdezték belülről.

- Borsika! – nyöszörgött. – Eresszetek be! Megvesz az isten hidege.

- Hát gyere be! – hallatszott belülről, a jó meleg kemence mellől, mire Borsika nekibátorodott s belépett. Összeázva, kéken-zölden, toprongyosan állt meg a küszöbön, sapkáját kínjában egyre forgatta a kezében.

- No te ágrólszakadt! – kacagtak azok ketten. – Ha most látnád magad a tükörben!... Hát kellett ez neked? Ez aztán jó lecke volt!

- Segíthetek valamit? – kérdezte fancsali képpel Borsika, s odasompolygott a kemencéhez, hogy melegedjék egy kicsit.

- Eppen fogytán a fánk – mondta Bikkmakk. – Eredj csak ki az erdőbe, s a bokrok alól, az odúkból s ahonnan még lehet, kotorássz elő valami száraz rőzsét! De el ne kóborolj, mert nem találsz vissza!

Borsika hálásan surrant ki az erdőbe. Térült-fordult, s nemsokára egy jó köteg száraz ággal állított be; letette a kemence elé, majd leguggolt, tördösni kezdte, s egyet-egyet dobott is a hamvadó tűzre.

- Ezentúl te gondoskodol a tűzifánkról. Megértetted?- rendelkezett Bikkmakk.

- Es a vízhordásról! – toldotta meg szigorúan Babszem. – A tűzben majd láthatsz elég sok piros pillangót, s a vízben meg keresheted a halakat. De csak munka közben. Megértetted?

Borsika lehorgasztotta a fejét, s így szólt: - Meg én, hogyne értettem volna meg! Csak mondjátok végre, hogy nem haragusztok rám. Hogy megbocsáttok.

- Most még az egyszer megbocsátunk – mondta Bikkmakk. – De ha még…

- Nem, nem, soha többé nem csatangolok el, mialatt ti dolgoztok – vágott a szavába Borsika.

- Hát akkor szent a béke – mondták a társai. – Most pedig az idő későre jár, s mi sokat dolgoztunk ma, feküdjünk le aludni.

- Feküdjünk le – motyogta félálmában Borsika.

Azzal száraz, madár hozta fűből, háncsból, fészektollból puha ágyat vetettek maguknak, leheveredtek, elaludtak – s meg ma is aludnának, ha az éhség hajnaltájban fel nem zavarta volna őket…

A kíváncsi Nyuszi- Muszi

( Angol népmeséből írta Jékely Zoltán )

Nyuszi-Muszi alig volt néhány hetes, s máris nagyon szeretett kérdezősködni.

- Miért lakunk a mezőn? - szerette volna tudni. - És miért éppen ebben a lyukban? Miért van ilyen furcsa farkincám? - kérdezgette lépten-nyomon.

- Egyszer még elvisz a kíváncsiság! - figyelmeztette az apja.

S testvérei megtoldották: de el ám!

Egy reggel Nyúl apó így szólt:

- Ma ne bújj ki a lyukból, fiacskám. Emberek járkálnak odakint.

- Mik azok az emberek? - kérdezte Nyuszi- Muszi.

Kidugta az orrát, kukucskált. De abban a pillanatban különös szorítást érzett: valaki megragadta a fülénél fogva, s felemelte a levegőbe.

- Remek ajándék a fiacskámnak! - örvendezett az ember. Nyuszi- Muszit betette a zsebébe, s boldogan indult vele az autóbusz felé.

A zsebben nagyon sötét volt, s Nyuszi- Muszi most már nagyon bánta, hogy a lyukból embert látni kidugta a fejét. De a kíváncsiskodás most sem hagyta nyugton.

"Mi történik most velem?" - kérdezgette folyton magában.

Az ember meg felszállt egy autóbuszra, s nemsokára haza is érkezett. Hipp-hopp felszaladt a lépcsőn, s egyszer csak ott állt a fia előtt.

- Hoztam neked valamit - mondta a kisfiúnak, aki ott ült a földön.

Mikor Nyuszi- Muszit letette elébe, a fiúcska nagy szemet meresztett, s azt kérdezte:

- Szól, ha megnyomom? - s mindjárt alaposan meg is nyomkodta Nyuszi- Muszi hasát.

Se Nyuszi- Muszi kiugrott a kezéből, s usgyi, a nyitott ajtón át be a fáskamrába! A fáskamra sarkában talált egy lyukat, s oda gyorsan beugrott. Ment, ment, egyre beljebb, be a sötétbe, míg végre biztonságban érezte magát. De kíváncsisága most sem hagyta nyugodni, s ezt kérdezte magától:"Vajon ki lakott ebben a lyukban azelőtt?"

Az ember utána szaladt, s éppen akkor ért a fáskamrába, mikor Nyuszi- Muszi fehér farkincája eltűnt a lyukban. Megállt a lyuk előtt, találgatta magában, milyen mély ez a lyuk, s hogyan tudná onnan kicsalogatni a nyuszit.

- Megvan! - szólt végre. - Káposztalevelet hozok, s odateszem a lyuk elé.

Kiment a kertbe, s nemsokára friss káposztalevéllel tért vissza.

Nyuszi- Muszi ez alatt egyre beljebb kotorta magát a lyukban, s igen jól érezte magát. Egyszer csak ínycsiklandozó illat csapta meg az orrát, s a gyomra is megkordult. Elindult a szag után, ment, ment, egyre kijjebb, s már ott is volt a lyuk nyílásánál. Olyan mohón esett neki a káposztalevélnek, s olyan csúnyán habzsolt, hogy a mamája bizony kétségbeesett volna, ha látja. Éppen befejezte a lakmározást, s törölgette bajszát, mikor hirtelen fény csapott be az ajtónyíláson.

- Jaj nekem! - rettent meg Nyuszi- Muszi, és gyorsan beugrott a lyukba.

Nyuszi- Muszi villámgyorsan kúszott befelé, s mikor már jó mélyen volt, azt gondolta magában: "Többé ki sem bújok innen!"

Az éjszakát benn töltötte, jó meleg vackot csinált magának, de reggelre megint megkordult a gyomra.

Akkor meg ezt gondolta: "Éhen pusztulok. Mégis megnézem inkább, maradt-e még valami a káposztalevélből."

Azzal kidugta a fejét, meglátta a káposztalevelet, s már éppen utána kapott, mikor észrevette az embert. Ijedtében visszaugrott a lyukba.

- Megint éhesen maradtam - mondta bosszankodva, s jó mélyen bemászott az odúba. Most bezzeg ismét fogadkozott, hogy soha többé ki nem dugja az orrát onnan.

De az ember okosabb volt. Ismerte ő a kis nyuszikat. A káposztalevelet most nem a lyuk elé tette, hanem a fáskamra küszöbére. És leste a nyulat.

Nyuszi- Muszi gyomra akkorát kordult reggel felé, hogy csak úgy visszhangzott belé a fáskamra.

"Lesz, ami lesz - gondolta megint -, mégsem halhatok itt éhen."

S azzal elszántan előbújt a lyukból. Körülnézett. Hát a szép káposztalevél ott mosolygott a küszöbön. Nyuszi- Muszi ugrott egyet, ugrott kettőt, a küszöböm termett, s nagy éhesen nekiesett a zsenge káposztalevélnek.

Az ember ott leskelődött a kulcslyuknál.

"Most megfogom" - gondolta magában, s kinyitotta az ajtót.

De Nyuszi- Muszi abban a pillanatban otthagyta a káposztalevelet, s az ember lába között kiugrott a kertbe, onnan ki az utcára, s futott, futott, ahogy bírta. Most már tudta, hova juttatta őt a kíváncsisága. Keservesen kezdett sírni a mamája után.

Az ember éppen akkor ért oda. De már a rendőr is észrevette a kis riadt jószágot. Nyuszi- Muszi tettette magát, hogy nincs is ott, picire összezsugorodott, de az ember csak felvette, hiába kapálózott a kezében.

- A mezőről hoztam a kisfiamnak - magyarázta a rendőrnek -, de szegényke nagyon vad, nem akarom tovább kínozni. Inkább visszaviszem.

S Nyuszi- Muszi újra bekerült az ember sötét zsebébe. Megint utazhatott az autóbuszon jó darabig, míg végre le nem tették a zöld fűre, ott a mezőn.

Nyuszi-Muszi nagyot bukfencezett örömében, s rohant, egyenesen haza.

- No, te buksi! - kiáltott az apja. - Nem megmondtam, hogy elvisz a kíváncsiság?! - Nem tudom ki vitt el, lehet, hogy Kíváncsiság a neve, de annyi biztos, hogy szörnyű sötét volt a zsebében - mondta megnyugodva Nyuszi- Muszi.

Nagytakarítás a Napnál

( Szlovák népmeséből írta Mészöly Miklós )

Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett látni a napot.
A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár.
– Hová tűnhetett a napocska? – kérdezték. – Keressük meg, hívjuk vissza az égre!
– Igen ám, de hol találjátok meg? – kotkodácsolt a kotlós. – Tán bizony tudjátok, hol lakik?
– Nem tudjuk – csipogták a kiscsibék –, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel összetalálkozunk.
– Koty-koty-koty, jól van, menjetek – mondta a kotlós, és ahogy illik, útravalót készített a csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban meg mézeskalácsot.
A kiscsibék útra keltek.
Mentek, mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az egyik káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a házát. Egy csigabiga!
A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle:
– Csigabiga, nem tudod, hol lakik a napocska?
– Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő bizonyosan tudja.
A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett:
– Csibe, csibe, kiscsibék, hová mentek, kiscsibék?
– Elbújt a napocska, megyünk, megkeressük.
– Én is megyek, én is megyek! – örvendezett a szarka, és még közelebb röppent.
– De tudod-e, hol lakik? – kérdezték tőle.
– Azt biz’ én nem tudom, de nyúl koma talán tudja, itt lakik a szomszédban, a répaföld csücskében.
A kiscsibék meg a szarka elmentek a répaföldre. Mikor látta a nyúlt, hogy vendégek közelednek, fejébe húzta a sapkáját, a bajuszát megpödörte, és a háza kapuját még jobban kitárta.
– Nyulam-bulam – csipogták a csibék, csirregte a szarka –, a napocskát keressük, nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa bizonyosan tudja. Itt lakik a nádasban, a patak közelében.
No, elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a kacsa házát meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve.
– Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? – kiáltotta a nyúl.
– Itthon, itthon! – hápogott a kacsa. – A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a napocska.
– Éppen őt keressük! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón bólingatott hozzá. – Nem tudod, hol lakik?
– Azt biz’ én sem tudom, de a patak túlsó partján, az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az bizonyára tudja.
Beültek mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt. Meg is találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében.
– Sün, sün, sün koma! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, a nyúl meg örvendezve ugrándozott. – Nem tudod, a napocska merre-hol lakik? Három napja nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg?
A sün előbb gondolkozott kicsit, azután így szólt:
– Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A bükkfa mögött van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő fölött az ezüst hold, onnét a napocska csak egy bolhaugrás!
ĺgy szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat.
No, útnak eredtek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy hegy csúcsára. S mit láttak? A hegy csúcsának a csücskébe beleakadt egy rettentő nagy felhő, nagyobb, mint három lepedő…
A kiscsibék, a szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó erősen megfogóztak benne, azután – huss! – repültek a felhő hátán, meg sem álltak a holdig.
Mikor a hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüstös tányérja.
– Hold, hold, ezüst hold – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, s a nyúl meg a sün is szépen kérlelte –, mutasd meg nékünk, hol lakik a napocska! Három napja nincs az égen, három napja vacogunk!
Úgy látszik – gondolták –, elaludt a napocska, nem akar felébredni.
S akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka csirregett, a kacsa hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az ablakon kopogott a botjával.
– Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, napocska!
A napocska felébredt, nagyot ásított.
– Ki az, ki kiabál? Ki zavarja álmomat?
– Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy felköltsünk, éppen reggel van!
– Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? – szomorkodott a napocska. – Három napig eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok, úgy bepiszkolódtam.
Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A kacsának sem kellett több – egyszeriben mosni kezdte a napot. A szarka a törülközővel törülgette, a sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le az álmos napocskáról. Ez aztán igazi nagytakarítás volt! Egykettőre úgy megtisztították a napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az égre, és vidáman ragyogott.
Gondolhatjátok, micsoda öröm volt odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a kiscsibéket, és azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a napon melegszenek.

Hárs László: Pehelyke

Fent a tündértiszta légben, fent a légben, fent a kékben, lebbenve a szelek szárnyán, tündökölve, mint szivárvány, forgó táncuk ott kerengték a hófehér hópehelykék. Mindannyian habfehérek, de köztük is a legfehérebb a pirinyó Pehelyke volt, mint egy pici kobold. Lebbenő volt könnyű tánca, csengettyű a kacagása, jégfodros a hóruhája - kis Pehelyke, hó csudája.

S a kis pelyhek keringéltek, esőcseppel nem cseréltek, éjjel a hold ezüst tükrén, nappal a nap arany taván nézegette lenge táncát, hóruháját mind valahány. Ám alattuk egyszer éjjel a felhők úgy váltak széjjel, mint a nyíló függöny szárnya, s feltűnt a föld sötét árnya. Kedve elszállt Pehelykének, elhalkult a kristályének, nem is táncolt akkor többet, úgy megszánta ő a földet, mert mély árnyékban forogva oly sötét és oly mogorva. Félreült és gondolkodott: mit tehetne ő, hogy boldog s fehér legyen lent a föld is! Ha tíz éjet ébren tölt is, kieszeli, mit tegyen, s hozzá is fog iziben. Vajon egy vagy tíz éj telt-e, amíg végül kieszelte, de egy éjen, mint az álom, elindult kék holdsugáron, és addig ment, mendegélt, míg a sötét földre ért, színt vinni a téli éjbe, az emberek életébe.

Amint lengett és leszállott, öt-hat kicsi gyerek állt ott, játszani közébük állott s a legkisebb felkiáltott:"Itt az első fehér hó már!" Ámde szebb volt minden szónál, s édesebb, mint a méhek méze, a keringő, kergetődző, első hónak örvendező kisgyerekek nevetése. Kergették, mint fehér lepkét, dédelgették fehér leplét, űzték, mint egy szikrát vető kicsi fehér csillagot, s kis Pehelyke örömében ragyogott meg csillogott.

Hogy elfáradt végül ennyi játék után, megpihenni leszállott egy embervállra. Ámde alig pihegett s üldögélt egy keveset, egy kemény kéz lefricskázta. Pehelykének semmire sem volt többé ereje, arra se, hogy lengedezzen vagy másik vállat keressen, libbent kettőt, libbent hármat, s mint az őszi száradt-fáradt sárga levél, leszállt végre erőtlenül az útfélre. Kis Pehelyke az útszélen feküdt, úgy, mint tavaly télen, s beragyogta a mély estét. Kézbe többé ki se fogta s nem göngyölte bársonytokba, mint a gyémánt kényes testét. Ámde aki rápillantott, mintha mesebeli hangot hallott volna, lágy zenét, rámosolygott:"Ó, be szép és megható, itt az első tiszta hó!"

Kis Pehelyke lesepert kristályteste ott hevert, s tündökletes sugarát szórta egész éjen át, míg egy cipő, mint a végzet, arra jött és reálépett. Szétolvadt szép hóruhája, ott feküdt csúf sárrá válva, bús latyakban, szennyes lében, feketén a feketében...

De a rosszban is van jó, arra járt a Fagyanyó. Pehelykét ölébe vette, jeges kézzel dédelgette, kristályruhát adott rája, majd a szél szárnyára kapta, s magasba felringatta. S fent a légben, fent a kékben, fent a tiszta messzeségben, lebbenve a szélnek szárnyán, tündöklőn, mint a szivárvány, táncuk ismét csak kerengték a csillogó hópehelykék. Mindannyian szép fehérek, de köztük a legfehérebb Pehelyke volt, senki más, csupa tiszta csillogás. Fent fehér lett, mint a tejhab, míg a földön sárrá olvadt! Kis Pehelyke mégsem bánta, hogy magát nagy útra szánta, titkon mégis örvendezett, hogy elhagyta a kék eget, s a földre szállt, ahol láttán a mosolygás úgy virult ki, mint a tündöklő szivárvány. Aki fent él a magasban, annak bizony mosolyogni nem szokása. S hogy a mosolyt újra nézze, újra lássa, az első hó ezért jön el évről évre, zsenge magok, kis gyerekek s tiszta szívek örömére.

Hárs László: Miért piros a pipacs?

Hol volt, hol nem volt, valaha régen, régi időkben volt egyszer egy szántóföld. Szántóföld szélén, ároknak partján tengődött egy szál haloványkék pipacs. Úgy ám, haloványkék! Mert akkoriban, réges-régen, az az első szál pipacs, amely kidugta fejét a földből, haloványkék szirmokat tárt a nap felé, tán mindmáig haloványkék is marad, ha nem esik meg az eset, amelyet most elmondani készülök, de megesett, meg bizony, s így esett...

Úgy esett, hogy a pipacs széttekintett a világban, megfürdött a napsugárban, s gyöngéd szirmait kitárva így sóhajtott a hév nyárba:" Be szépséges szép a világ, ó be boldog minden élő!"

Hát amint így sóhajtozott, ámuldozott, bámuldozott: rácsodálkozott a szőke, hajladozó búzaföldre. Búzaföldön ért vetésben, a hév nyári napsütésben félmeztelen emberek görnyedeztek. A sereg háta mögött egy pocakos, nagy potrohos hajcsár lépdelt, s bőrkorbácsot suhogtatva így kiáltott: "Hé! Rabszolgák! Dolgozzatok, annyit mondok! Máskülönben a hátatok megkóstolja a korbácsot!"

A kis pipacs fakó szirma megremegett, mintha sírna. Pipacs-szíve megsajdult, ha szólni tud: feljajdul. Így csak nézte, némán nézte, fájdalomtól megigézve, a rabszolgák hogy görnyednek, homlokukról hogy hullanak sűrű záporban a cseppek. És amint a temérdek búza végébe értek, egyikük - a legsoványabb, legkinzottab, legfáradtabb - mély sóhajjal lerogyott az árokparton megpihenni. Homlokáról egyetlen csepp veríték a földre hullott, azaz dehogyis a földre, egyenest a szál pipacs haloványkék szirmaira. Hát abban a pillanatban, ahogy a sós csepp érte, a kék pipacs ím színt váltott, kékből váltott hófehérre.

A fehér pipacs megborzongott, mint amikor hűs szél támad, s virágszívén végigsuhant igaz részvét, fájó bánat. Ámde akkor odarontott az a kövér, az a hájas. Átkozódott, szitkozódott, bőrkorbácsát suhogtatta, s fene dühvel így kiáltott:" Hé! Rabszolga! Fel! Munkára! Ha nem mégy, nagy lesz az ára!"

S azon nyomba', hogy kimondta, bőrkorbácsa suhogott, megsuhogva lecsapott. Meg se jajdult, akit vertek, korbács nyomán vére serkent, s egyetlen csepp piros vére földre hullott...Azaz dehogyis a földre! Egyenest a szál pipacsra, szirmára, a hófehérre. S hát abban a pillanatban, ahogy az a csepp vér érte, fehér pipacs ím színt váltott, fehérből vált vérpirosra.

Piros pipacs megborzongott, mint mikor vihar támad. S virágszívébe költözött égő harag vörös lángja. Jöttek esők, hogy lemossák, záporok, hogy eláztassák azt a vérszínt, de hiába, mindhiába, a pipacs az piros maradt, mint a lánggal égő harag.

Régen esett ez az eset, piros pipacs azóta már sok magvát a szélbe szórta, s árkok, partok oldalán itt is, ott is pipacs nyílik, és vérpiros valahány.

A csillagok közt szeretnék élni

( Victor Eftimiu meséje Belia György átdolgozása )

Fenyőcske kicsi volt. Akkora, mint te. Talán hároméves, talán négyéves. A sötét fenyőerdőben élt. Fenyő apu meg Fenyő anyu, no meg Fenyő nagypapa mellett. Nem érezte jól magát, mert apu meg anyu ágaitól nem látta a csillagokat. Sírt is emiatt. Az öregebb fenyők, a felnőttek vigasztalták.

- Majd ha nagy leszel, te is látod a csillagokat.

- De én most akarom!

Egy sötét éjszaka aztán lopakodva megindult a Fenyőcske, föl a hegy csúcsa felé. A szülei nem vették észre. Egész éjszaka kúszott fölfelé, észrevétlenül. Hajnalban aztán megállapodott, mert nagyon elfáradt.

- Hát te hogy kerülsz ide, Fenyőcske? - kérdezte egy kis nyúl, aki éppen arra sétált.

- Elszöktem hazulról - válaszolta suttogva Fenyőcske -, de el ne árulj!

Tapsifüles lekuporodott Fenyőcske tövébe, a selymes fűbe, vidáman hempergett, kacarászott.

- Játsszunk valamit, Fenyőcske!

Egész nap játszottak, és Fenyőcske nagyon jól érezte magát. Mikor leszállt az este, Tapsifüles hazament szüleihez, Fenyőcske pedig megindult óvatosan a hegy csúcsa felé. Egész éjszaka kúszott. Nagyon elfáradt, és nagyon egyedül érezte magát, mert egyre ritkább lett az erdő. Hideg is volt, fázott.

- Hát te hogy kerülsz ide, Fenyőcske?

- Elszöktem hazulról - suttogta Fenyőcske -, de el ne árulj!

- Miért szöktél el? - csodálkozott a Fenyőrigó.

- Mert unom a sötét erdőt. A csillagok között szeretnék élni.

- Oda sohasem juthatsz el, buta - füttyentett mérgesen Fenyőrigó koma, és huss! - egy szempillantás alatt eltűnt.

Fenyőcske egész nap várta Tapsifülest, hogy ismét játszadozzanak. De hiába várta. Tapsifüles nem jelentkezett. Fenyőcske elkeseredetten nézegetett körbe-körbe, leste a barátját. Akkor vette észre, hogy a tövénél nincsen fű, csak szikla. Nem baj - gondolta magában -, de a csillagok már közelebb vannak.

Este megint elindult, s kúszott fölfelé. Már látta a csillagokat. Azok huncutul hunyorogtak rá.

Hajnalban holtfáradtan állt meg, és megint pihent. Már fa sem volt körülötte, csak néhány boróka meg havasi gyopár. A magasban, a hegy csúcsa fölött sasmadár körözött. Nagyon magányosnak érezte magát. Várta a Tapsifülest. Hiába. Várta a Fenyőrigót. Hiába. S akkor váratlanul kitört a vihar. Nagy fekete felhők gomolyogtak fölötte: egy-egy felhőfoszlány még az ágaiba is beleakadt. Aztán megdördült az ég: valahol a közelében lecsapott egy villám. Majd megvakult a nagy fényességtől. A dördülés sokáig visszhangzott a hegyek között. Félt. Nem volt ott apu és anyu, hogy hozzájuk bújhatott volna. Már bánta, hogy elszökött. De még magának sem akarta bevallani. Csak azért is! Most már mindenképpen fölmászik a csillagok közé!

Napszállta után megint megindult, és kora hajnalra el is érte a csúcsot. Sem fű, sem madár, semmi más, csak szikla. Alatta pedig tátongó sötét szakadék.

Déltájban nagyon megörült. Tapsifüles futott feléje, és Fenyőrigó szállt le az ágai közé. Mókus komát is magukkal vitték, hogy megnézzék Fenyőcskét, jól érzi-e magát a csúcson. Játszadoztak egy darabig, aztán Tapsifüles így szólt:

- Menjünk már haza, nagyon éhes vagyok.

- Én is megéheztem - mondta Fenyőrigó.

- Hát még én! Itt nincs makk! - kesergett Mókus.

- Maradjatok itt velem! - kérlelte őket Fenyőcske.

- Nem lehet - makogta komolyan Tapsifüles -, itt nincs fű. Mit egyek?

- Már hogy maradnék! Inkább gyere te is velünk vissza - így a Fenyőrigó.

- Az ám! Az volna a legokosabb - vélte a Mókus.

- Nem megyek - makacskodott Fenyőcske. - a csillagok között szeretnék élni.

Ezt már csak magának mondta, mert barátai nyargaltak, ugráltak, röpültek hazafelé.

Fenyőcske sírva fakadt. Aztán elaludt. Éjféltájt ébredt föl. Csak úgy szikrázott az égbolt körülötte. A csillagok fényesen ragyogtak. Fenyőcske hívogatta őket, jöjjenek közelebb. De azok csak hunyorogtak, nevettek. És Fenyőcske sem tudott közelebb menni hozzájuk.

Másnap hiába várta a barátait. Harmadnap is. Fenyőcske keservesen sírt. Akkor hangot hallott. Télapó volt.

- Mi bajod van, Fenyőcske? Miért sírsz?

- Nincs kivel játszanom! - hüppögött. - A csillagok csak kinevetnek...

- Volna kedved a gyerekekkel játszani?

- A gyerekek nem jönnek ilyen magasra. Hogyan játsszam hát velük?

- Majd én segítek a bajodon.

Azzal hóna alá kapta, és levitte a faluba, egy házba. A gyerekek örvendezve ugrálták körül, megsimogatták ágait. Azután földíszítették. Aranycsillagokat raktak az ágai közé, szaloncukrot akasztottak rá, színes gyertyákat gyújtottak. Fenyőcske boldog volt. Nem volt többé egyedül. Télapó mosolygott, s elhatározta, hogy attól kezdve minden évben egyszer ilyen kis fenyővel ajándékozza meg a gyerekeket.

Lassan járj tovább érsz

( Angol meséből írta Jékely Zoltán )

Teknősbékáné elhatározta, hogy húsos lepényt süt. Nekilátott - de nincs kovásza.

- Ébredj, Teknősbéka apó, eleget aludtál! Szaladj el Nyuszi komaasszonyhoz, kérj tőle kovászt.

Teknősbéka apó félálomban nyögött valamit, álmos szemét éppen hogy kinyitotta egy kicsit, s morcosan kérdezte:

- Mit akarsz?

- Mondom, szaladj el Nyuszi komaasszonyhoz!

- Én még életemben sehova nem szaladtam. De menni mehetek - mormogta Teknősbéka apó. Leült, gondolkozott, majd nyögve, nagy óvatosan lemászott a kemencepadkáról.

- Siess már egy kicsit, a lusta mindenedet! - sürgette Teknősbékáné az urát.

- Minek úgy sietni? Talán bizony hiába mondják, hogy lassan járj - tovább érsz?!

De amíg lekecmergett, amíg a posztócsizmát felráncigálta, amíg bebújt a ködmönébe, és a sapkáját a fülére húzta - egy nap eltelt bele.

- Hát te mit topogsz egy helyben, te világ lustája?! Az idő eljár, s megszárad a kenyértésztám!

- Sehol se találom az övemet! Úgy látszik elkallódott - dörmögött Teknősbéka apó.

- Ismerlek már! - kiáltott fel Teknősbékáné, és maga kezdte keresgélni az elkallódott holmit.

Amíg keresték, még egy nap telt bele.

Végre felcsatolta Teknősbéka apó az övét, a gallérját felhajtotta, átemelte az egyik lábát a küszöbön, majd utána a másikat, aztán a harmadikat, végül a negyediket, s így szerencsésen kiért az útra.

- Aztán csak ne húzd az időt, hiszen vendégeket hívtam a lepényre! - kiáltotta utána a küszöbről Teknősbéka anyó.

- Tudom, tudom...

- Hát edényt viszel-e magaddal?

- Ejnye, egészen elfelejtettem - kapott a homlokához Teknősbéka apó -, hozd már ide, nincs kedvem visszafordulni.

- Bezzeg a Nyúl ízibe megfordult volna! Te meg csak egy helyben topogsz, akár a medve a méhkas körül - szólt Teknősbéka anyó, és odaadta neki a kovászosedényt.

- Megint azzal az ugrifüles Nyúllal állsz elő! - mormogta Teknősbéka apó. - Ugrik ide, ugrik oda, ez az egész tudománya. Én hozzá képest mégiscsak tekintélyes gazda vagyok: akárhova megyek, a háztető mindig itt van a fejem fölött! Ezt próbálja utánam a tapsifüles!

A kovászosedényt kényelmesen a hóna alá fogta, a sapkáját egészen a szemére húzta, és elindult Nyúl anyóhoz.

Míg Teknősbéka apó odajárt, Teknősbéka anyó mind színezgette magában a vendégséget: hogy eszik magukat tele a vendégek az ízletes káposztával s hagymával, hússal töltött foszlós lepénnyel!

És hozzákezdett a töltelék elkészítéséhez.

Közben egészen besötétedett, már legfőbb ideje volt, hogy Teknősbéka apó visszatérjen, de még híre-hamva se volt.

A vendégsereg megérkezett, de sajnos, nem kóstolhatták meg Teknősbéka anyó lepényét.

Nyámmoghattak a tölteléken...

Elmúlt egy nap, elmúlt kettő - de se kovász, se Teknősbéka apó.

Eltelt egy hét, eltelt kettő, el három is. Úgy eltűnt Teknősbéka apó, mintha a föld nyelte volna el.

"De vajon hová tűnhetett el? - tűnődött Teknősbéka anyó. - Még ha messzire küldtem volna! De hisz csak egy ugrásnyira küldtem, a falu végére!..."

Várta, várta, de hiába várta.

Eltelt még négy hét.

"Megyek s megnézem, nem ragadt-e ott Nyúl komaasszonynál?" - gondolta Teknősbéka anyó.

Kendőt kötött, és kinyitotta az ajtót. Hát lássatok csodát! Teknősbéka apó jön, jön az úton, döcög, döcög nagy sietősen, s a kovászosedényt szorosan, nagy vigyázattal a hóna alá fogja.

- No végre! - örvendezett Teknősbéka anyó, és gyorsan kitárta az ajtót.

Egy óra sem telt el, befordult Teknősbéka apó az udvarra, odaért az ajtóhoz, s az egyik lábát szerencsésen átemelte a küszöbön. Éppen emelintette a másikat is, de szakadt posztócsizmájában elbotlott, és - zsupsz! - szépen hasra esett. Az edény pozdorjává tört, a kovász meg - placcs! - szétfolyt a szoba földjén.

- Hej, te szerencsétlen! - sipított fölötte Teknősbéka anyó. - Hét hétig hoztad a kovászt, de a kunyhóba csak nem értél el vele! Csak pazaroltad a drága időt!

Bizony, bizony... - morgott Teknősbéka apó. - Nem mondtam neked, hogy ne siettess, mert abból csak baj lesz?! Így is történt! Nemhiába mondják: lassan járj - tovább érsz!...

Cickom-Cilu

( Mészáros Vincéné meséje, Jékely Zoltán átdolgozása )

Fagyos, csípős szél söpörte végig a pesti Huba utcát. A frissen esett hó csak úgy ropogott az óvodába siető gyermekek lába alatt. Pityu az óvoda kerítése mellett hirtelen megállt.
- Nini, egy fekete cica! - kiáltott fel. - Hogy került ide?
Lehajolt, s óvatosan megsimogatta a didergő kismacskát. A cica nem futott el, barátságosan mozgatta a farkát.
- Gyere, beviszlek az óvodába - mondta Pityu; gyöngéden ölbe vette, s beállított vele az óvoda ajtaján.
A dadus néni elcsodálkozott.
- Miféle kismacskát hoztál? - kérdezte.
- Itt a kerítés mellett találtam, nagyon fázik szegény - magyarázta Pityu.
- Miért csavarog ebben az hidegben? Menjen haza! - bosszankodott a dadus néni. Fogta az ijedten lapuló cicát, s kitette az utcára.
A cica rémülten iramodott végig a fal mentén. Egy kislány jött vele szemben, Évike.
- Hova-hova, cicuska? - állt eléje. - Csak nem félsz tőlem, te kis buta!
A cicának jólesett a kedves beszéd, simogatás. Dorombolva bújt meg Évike karján.
A kislány megindult vele a havas utcán.
- Majd megmelegszel az óvodában - cirógatta, s vitte, vitte az óvoda felé. Nemsokára belépett vele az óvoda ajtaján.
A dadus néni nem sokat teketóriázott, újra nyakon csípte a hívatlan vendéget, s szó nélkül kitette az utcára.
A cica dideregve lapult a fal tövében, a szél havat szórt a szemébe, s felborzolta selymes, fekete bundáját.
Egyszer csak jóleső simogatást érzett a hátán.
- Gyere, kiscicám, beviszlek az óvodába - mondta egy kisfiú.
A cicát felemelte, s hogy megmelengesse, szépen bedugta a kabátja alá.
A dadus néni gyanakodva nézett öcsi kitömött kabátjára.
- Gyere csak ide Miféle pamacs g ki a kabátod alól? Megint behoztátok azt a macskát?
Éppen nyakon akarta csípni, hogy megint kitegye a szűrét, amikor hirtelen ott termett az óvó néni.
- Ne bántsa, dadus, hadd melegedjen meg szegény.
Fogta a macskát, gyöngéden cirógatni kezdte, s bevitte egy barátságos, meleg terembe. Letette a kályha mellé, s egy tálacskában tejet adott neki.
A cica nem sokat kérette magát, nekiesett a tálacskának, s elkezdte lefetyelni a jó langyos tejet. Aztán megelégedetten dorombolni kezdett.
Volt is kinek doromboljon! A fél óvoda gyermeknépe ott kuporgott körülötte. Moccanás nélkül figyelték, míg el nem csendesedett.
- Elaludt - suttogta Pityu.
- Majd én vigyázok rá, hogy fel ne ébresszék - szólt Évike. S a többiek lábujjhegyen tipegtek körülötte.
- Építsünk neki házat! - mondta Öcsi.
Egyszerre megélénkült a csoport, egymás fülébe sugdosták:
- Macskavárat építünk! Macskavárat építünk!
- Kalácsot is sütünk neki - súgtak össze izgatottan a kisleányok.
Az óvodában szokatlan csend volt, csak az egyik sarokból hallatszott az építőkockák koccanása, mert már javában épült a macskavár, s a másik sarokban csörrentek össze néha a babakonyha edényei, mert hát nem kis dolog kalácsot dagasztani igazi tésztából.
Ebben a pillanatban vékony, elnyújtott nyávogás hallatszott. A várépítők a szakácsok, a kukták egyszerre körülsereglették a kályhát.
- Felébredt - állapította meg Évike, aki a cica álmát őrizte; felemelte, s lassú léptekkel indult vele a vár felé.
A vár már készen állott, volt szép szobája, tornya, padlása, s Évike boldogan tette bele a macskát. Volt is nagy kacagás, amikor az egyik ablakban megjelent a cica bajuszos, fekete képe.
- Bizonyosan éhes - aggodalmaskodott az egyik kalácssütő, s már futott is az igazi konyhába. Ott sült a kalács.
Mire megérkezett a kaláccsal, a gyermekek már kezet mostak, szépen megterítették az asztalt. A cica saját várából figyelte a lakomát. Szája szélét izgatottan nyalogatta, s egyet-egyet nyávogott közben. Nem is hiába, mert minden gyermek kalácsából került a tányérjára egy darabocska. Lassan, kényeskedve rágcsálta a finom falatokat, s a gyermekek hangosan kínálgatták, biztatták:
- Egyél, cica, jó édes kalács!
Reggeli után a gyermekek szokásuk szerint énekelni kezdtek. Először elénekelték a "János urat", azután a "Danikánét". A cica rájuk se hederített, lustán heverészett a várablakban. Még a "Csicseri borsóra" sem moccintotta a fülét. Végül rázendítettek a Cickom-dalra.
Több se kellett a cicának! Az első "Cickom"-ra - uccu! - kiugrott a vár ablakán, nagy szemet meresztett, fülét hegyezte, s jobbra-balra nézett, hogy ki szólongatja.
- Bizonyosan Cickom a neve - kiáltott Pityu - azért jött elő!
- Cickom! Cickom! - hangzott innen is, onnan is, és a cica mindig arra fordult, ahol éppen cickomoztak.
Délután a gyerekek szépen elbúcsúztak Cickomtól, és hazamentek. Cickom pedig jó szállást kapott a kályha mellett egy dobozban.
Másnap újból felépítették a macskavárat, újból sütöttek finom kalácsot, egyszóval mindenki Cickom körül tett-vett, vele foglalkozott. Mert Cickomot minden gyerek egyformán szerette, még szüleiknek is megmutogatták, õ volt a világ legokosabb, legjobb, legfeketébb macskája, a legcickomabb Cickom.
Híre messze járt, az egész utca tudott már az óvoda kedvenc macskájáról.
De egy napon mi történt?
Egy öreg néni állított be az óvodába, mindenképpen látni akarta Cickomot.
A cica, amint észrevette a nénit, hozzáfutott, dorombolva dörgölőzött a szoknyájához. A néni karjára vette, magához ölelte, s még a könnye is kicsordult, amint mondogatta:
- Cilu, Cilukám, hát mégis megtaláltalak!
A gyermekek csodálkozva állták körül a nénit. Pityu szólalt meg először:
- A néni honnan ismeri a mi macskánkat?
A néni elmosolyodott.
- Onnan, hogy az én cicám.
- A Cickom a nénié? - kérdezték többen is.
- Hát persze, hogy az enyém! Igaz-e, Cilu?
Cickom feleletül állához dörzsölte a bajuszát, s még hangosabb dorombolásba kezdett.
- Cickom-Cilu! Jaj de érdekes! - tapsikolt Évike, s ettől a többi gyerek arca is mosolyra derült.
- Hogy veszhetett el szegényke? - kérdezte az óvó néni.
A néni leült egy székre, s ölében a macskával, mesélni kezdett:
- Itt lakom a szomszéd utcában. Cilun kívül senkim a világon. Jó, hűséges macska ez. De nemrég megbetegedtem, s elvittek a mentők. Tegnap jöttem haza a kórházból. A szomszédasszony mondta, hogy az óvodások találtak egy fekete kismacskát. Hát eljöttem érte. Visszaadjátok-e?
- Nem! - toppantott Pityu elszántan.
Erre nagy zsivaj támadt, de az óvó néni lecsendesítette a gyermekeket, s megkérdezte:
- Gyerekek, visszaadjuk a néninek a cicát?
- Vissza, vissza! - hallatszott mindenfelől. Végül még Pityu is belátta, hogy a macska helye az igazi gazdánál van.
Az öreg néni felkelt a székről, s ölében a macskával elindult.
- Hadd kísérjük el - kérték a gyermekek.
A kapuig felváltva vitték, ott aztán még egyszer megsimogatták; a ház előtt a néni elbúcsúzott az óvodásoktól, s megindult hazafelé. Cickom-Cilu még egyet nyávogott barátságosan a néni hóna alól - talán megköszönte a szíves vendéglátást -, s aztán eltűnt a becsukódó kapu mögött.

A pipiske és a fűszál

( Mészöly Miklós meséje )

Láttatok már pipiskét?
Olyan apróka madár, hogy akár a markotokban is elférne.
Barna a háta, fehér foltos a szárnya. Kint lakik a réteken, bokrok alá rakja a fészkét.
Nagyon jókedvű madár. Ahogy felkel a nap, a pipiske is talpon van.
Mint a nyíl, fölrepül a magasba, és ott dalolgat. Ha megunja, megint csak
visszaszáll a mezőre.
Egyszer éppen a mezőn csicserikélt.
Meglátott egy fűszálat.
– Ni csak, milyen nagy fűszál! Nagyobb, mint én! Mi lenne, ha kihúznám?
S mindjárt belecsimpaszkodott, elkezdte húzni erősen.
Odament a barázdabillegető és a tövisszúró gébics. Az egyik a farkát billegette, a
másik a csőrét csattogtatta.
– Mit csinálsz, pipiske? – kérdezték kíváncsian.
– Kihúzom ezt a fűszálat!
– Aztán mért húzod ki?
– Azért, mert nagyobb nálam! – szólt hetykén a pipiske.
A két madár összenézett, elnevették magukat.
– Tudod mit, pipiske? Ha már kihúzod, húzd ki ezt a bokrot is, ez is nagyobb nálad.
A pipiske bólogatott.
– Bizony, azt is kirántom, csak előbb a fűszállal végzek.
S húzta, húzta – míg csak el nem szakadt.
Akkor egyszeribe hátrahömbölödött, és a fenekére csüccsent.
Azt hiszitek, mérges volt?
Cseppet se.
Talpra ugrott, s azt kiáltotta:
– Én is így akartam!
Aztán, mint a nyíl, fölrepült a magasba, és ott csicserikélt.
Amikor megunta, visszaszállt a mezőre, és bebújt a bokor alá.
Ha a bokrot is kihúzta volna, bizony nem tudom, most hol aludna.

Homokországban

( Móra Ferenc meséje )

Homokország nem az Óperenciás-tengeren túl van, hetedhét ország ellen, hanem innen a várostól egy ugrásnyira van, hetedhét akácfa ellen. Nincs is benne aranyerdő, ezüsterdő, hanem van száz út szőlő. Száz út közepén nincsen kakaslábon forgó vár, hanem van egy hajnalicskavirágos kis kunyhó, abban lakik nagyapó, nagyanyó meg Panka. Nagyapó Homokországnak a királya, nagyanyó a királynéja, Panka meg éppen a királykisasszonya.

Királykisasszony udvari nép nélkül csakúgy meg nem élhet, mint liliom harmat nélkül. No, Pankát nem kell félteni, van annak mindene! Mitvisz kutyának hívják az ajtónállóját, Bogár cicának a szobalányát, Szuszi-nyuszinak az udvari mulattatóját. Vannak udvari koldusai is: egy fészekalja kiscsirke. Az udvari postása pedig senki más, mint a sárgarigó. Attól szokott ő üzenetet küldeni a városba apukának, anyukának, akik csak vasárnaponként járnak ki látogatóba Homokországba.

Ahol ni, éppen most adja ki a királykisasszony a parancsot az udvari postásnak:

- Hallod-e, te sárgarigó, mondd meg az én apukámnak, anyukámnak, hogy küldjenek nekem egy angyalos labdát.

- Jó, jó - ígéri a sárgarigó, s azzal berepül a fészkébe, mert az alkonyat szárnya sötétedik már az ég alján, s gyújtogatni kezdi zöld mécsét a fűben a szentjánosbogár.

Hol járt a rigó, hol se, az akácvirágszagú éjszakában, azt én meg nem mondhatom, de reggelre már a Panka kis ágyában dagadozott az angyalos labda. A sárgarigó meg ott rikoltozott az ablak alatt a sípjával, ahogy egy homokországi postáshoz illik.

- Hallod, Panka, mit mond a sárgarigó? - kérdezte nagyanyó - Azt üzeni apuka, anyuka, hogy szófogadó, jó kislány légy ám!

Jaj, azt látni kellett volna, hogy elfogta a pulykaméreg egyszerre a homokországi királykisasszonyt! Még őneki ilyen üzenetet mer hozni az a haszontalan sárgarigó! Úgy megfenyegette egy szőlőkaróval a postást, hogy az menten otthagyta a hivatalát. Kibujdosott Homokországból a nyárfaszigetre.

- Bánom is én - kiabált utána Panka -, találok én tenálad különb hírhordót is! Tudom, hogy a szarka nem tud mit csinálni örömében, ha megteszem udvari postásnak.

Csakugyan, a szarka már akkor ott illegette magát egy száraz ágon. De olyan fürgén billegette a farkát, mintha csak azt akarta volna mondani:

- Miben lehetek szolgálatodra, homokországi királykisasszony?

- Üzenetet akarok küldeni apukának, anyukának, hogy vegyenek nekem egy bodor bárányt. Fehér legyen a szőre, mint a hó, kék pántlika legyen a nyakában, ezüstcsengő a kék pántlikán.

A szarka jó postás volt, mert másnap reggel a bodor bárány már ott döfölte a Panka ágyacskáját, a postás meg ott csörgött az ablak alatt.

- Ej, de szeretném tudni, mit csacsog ez a szarka! - sóhajtott Panka. - Bizonyosan azt meséli, hogy milyen nehéz volt neki ez a bárány.

Nagyapó éppen ott öntözgette a rózsafákat, s egyszerre letette a locsolókannát.

- No, majd én meghallgatom, mit csörög a szarka - azt mondja. - Mert én megtanultam ám katonakoromban szarkanyelven is. Hát azt mondja a szarka, Panka lelkem, hogy a jó gyerek nem parancsot küld a szüleinek, hanem szépen megkéri őket.

Máig is örülök, hogy ott nem voltam, mikor Panka a cirokseprűt hozzávágta a szarkához.

- Eredj innen, te rossznyelvű madár! Majd keresek én magamnak másik postást.

Igen ám, de hol? A galambok szóba se álltak Pankával, a verebek pedig kereken kimondták, hogy ők nem vállalnak olyan szolgálatot, amelyikért szőlőkaró meg seprűnyél a fizetség.

Utoljára bizony a csigabigához ereszkedett le Panka, aki ott meresztgette a szarvát a ribizlibokrok alatt.

- Kis csigabiga, leszel-e a postásom?

Kis csigabiga hol bekapta, hol kiöltötte a szarvát. Bizonyosan ez jelentette csigabiga-nyelven az igent, tapsolt Panka örömében.

- Kis csigabiga, szaladj haza apukához, anyukához, mondd meg nekik, hogy küldjenek nekem egy szép zöld selyem napernyőt. De tüstént, de sebesen ám, mert mind fölsüti a nap az orcácskámat.

- Vége lesz a tavasznak, mire a te postásod odaér! - nevette el magát nagyanyó.

- Hát még mire visszaér! - kacagott nagyapó. - Akkorra úgy megnő a szakállam, hogy háromszor csavarhatom a derekamra.

„Beszélhettek nekem” - gondolta Panka, s tenyerébe véve a csigabigát, még fodormentacukorral is megkínálta, hogy jobb kedve legyen az úton. Az új postás azonban köszönte szépen a vendégséget, de azt mondta, hogy ő nem él cukorral, mert kihull tőle a foga.

- Nem bánom én, csak a lábad ki ne hulljon - tette le Panka az új postást, azzal megmutatta neki az országutat, és bement lefeküdni.

Egész éjszaka a zöld selyem napernyővel álmodott, mert csak nem volt az reggel az ágyához támasztva. Nem ám, még másnap se, de még harmadnap se. Bizonyosan eltévedt az úton az az ügyetlen csigapostás.

Jön azonban egy hét múlva apuka kifelé, szalad is elejbe Panka, mint a nyúl.

- Hát a napernyő hol van?

- Micsoda napernyő?

- Amit a postásomtól üzentem.

- Micsoda postástól?

- Hát a csigabigától.

- Színét se láttam én annak - csóválta apu a fejét. - Hanem azért ne búsulj ám, szívecském: lesz itt napernyő annyi, hogy akár a Mitvisz is napernyő alatt kergetheti az ürgéket.

- De zöld selyem?

- Éppen zöld selyem. Ahol van ni, a gunyhó ajtajában.

- Nem látom - meresztgette Panka a virágszemét.

- Nem látod azokat a szép nagy tormaleveleket? Tormalevél napernyő illik a homokországi királykisasszony kezébe!

Azzal letép egyet a nagy zöld levelekből - hát, uramfia, ott gubbaszkodik a hegyében a csigabiga. Éppen egy tormalevélnyit haladt egy hét alatt.

Azóta nem bízzák Homokországban csigára a postát, mert még megenné maga alatt az országutat.

Vidám és szomorú

( Mészöly Miklós meséje )

Nagy fekete fa a behavazott réten. Odaszáll egy madár, s fázik: csiii... csiii...
De szomorú!
Patak vize fölött kíváncsi leveles ág. A víz tükrében is leveles ág.
Ez vidám dolog!
Fúj a szél, vastag a por. Ősz van. Egy kisbárány béget, nem tudja, hol van.
De szomorú!
Peng a fagy, és szikrázik a hó. Az udvaron két csikó harapja a havat, s prüszköl.
Ez vidám dolog!
Hogy mennék a folyón túlra! Ott vár édesanyám. Víz elvitte a hidat, nincs csónak, evező.
De szomorú!
Mogorva kerítés, a közepén ökölnyi lyuk. Kiskutya dugja ki a fejét, piros a nyelve.
Ez vidám dolog!
Állj meg, vonat! Mozdony, adj egy marék szikrát! Nem hallja, továbbfut.
De szomorú!
Csupa piros petty a ruhám. Csupa piros petty a cseresznye.
Ez vidám dolog!
,,Hallod, anyu, gyönyörűt álmodom!" — s mire elmondanám, már nem jut eszembe.
De szomorú!
Vizet loccsintottam, rátűzött a nap. Úgy csillogott, mint az ezüstló farka.
Ez vidám dolog!
Kiszáradt a tó, csupa ránc, repedés. Hátára esett egy bogár, s nem tud megfordulni.
De szomorú!
Zöld mezőben két peckes gólya jár. Nagy víz partján két pucér gyerek ül.
Ez vidám dolog!
Ismeritek Lupityinkót? Gyűszűben alszik, s fázik, cérnaszállal takarózik.
De szomorú!
Vetve az ágy. Puha a párna. Még Lupityinkó is elfér itt mellettem.
Ez nem szomorú!

Velem nem játszik senki

( Ela Peroci meséje, Bodrits István fordítása )

A Kis utcában autó nem hajt, kerékpár is csak ritkán. Annál nagyobb a gyerekzsivaj. A fiúk fogócskáznak, fociznak, katonásdit játszanak, a lányok főzőcskéznek és babáznak.Csupa kertes házacska, az utcán játszó gyerekeket a kerítésen, ablakon át vigyázó anyai szemek figyelik.A gyerekek között a legkisebb Pötty, egy csöppnyi kislány. Reggelente kijön a ház elé, hozza a sámliját. Leül és nézi, mit játszanak a gyerekek.A Kis utca gyerekei már mind iskolások, csak Pötty nem. Ő még azt sem tudja megmondani, hány éves. A játékban is ügyetlenke, nem tud elszaladni a fogó elől. A labdát kiejti a kezéből, rollerezni is alig tud még.Nem is játszik Pöttyel senki. Csak ül, ül kis sámliján és nézelődik. Most kijön hozzá az édesanyja, letép a kertben egy szál piros virágot és odaadja neki. A kislány nagyon megörül a szép virágnak.
- Virág! - mondja, és megszagolgatja. - Jó szagú!
Ekkor hirtelen odalép hozzá egy nagyfiú
- Mutasd! - mondja, és Pötty engedelmesen odaadja neki. A fiú nevet, elveszi, aztán odébbáll. Egyenként tépkedi ki a szép piros virág szirmait.
- Elvette - görbül sírásra Pötty szája.
Édesanyja látja mindezt az ablakból, újra kijön hozzá, hozza a kisvödröt meg a kislapátot.
- Süss pogácsát! - mondja.
- Neked is sütök - mosolyodik el Pötty, és hozzáfog a pogácsasütéshez. Egy kisfiú meg egy nagyobbacska kislány azonban elveszi tőle a vödröt meg a lapátot. Még rá is szólnak:
- Menj arrébb, Pötty! Egy óriási tortát akarunk sütni!
Pötty messziről nézi, hogyan sütik a tortát azok ketten. De hamar beleunnak, gurigázni kezdenek a vödröcskével, a lapátot meg beleszúrják a homokba. A kislány beszalad a konyhába az édesanyjához:
- Anya, gyere játssz velem!
- Nem érek rá, kislányom! Látod, főzöm az ebédet.
Pötty még ott álldogál egy darabig, aztán fogja a rollert és kimegy. Az utca néma volt. A gyerekek már mind elmentek az iskolába. A kislány lassan, ügyetlenül elindult a rollerrel a járdán, a Kis utcából kikanyarodott a Nagy utcára, ahol egymás után suhannak az autók. Vigyázz kutya, amikor észrevette, még utána is kiáltott:
- Vau, vau, hová mész Pötty?
- Velem nem játszik senki - panaszkodott a kislány.
- El is megyek innen messzire, oda, ahol több gyerek van, mint a Kis utcában. Hátha játszik velem is valamelyik.
Vigyázz csaholt még egyet-kettőt, aztán elindult Pötty után. A kislány letette a rollert a járdáról az úttestre, mert át akart menni a túlsó oldalra. Az autók fékezve, csikorogva kerülgették a rolleros kislányt meg a kutyát, csoda, hogy el nem gázolták őket. Elérkeztek a villamossínekig. Ekkor történt a baj. A roller egyik kereke beleszorult a sínbe, Pötty hasra vágódott. Vigyázz figyelt nagyon, mert észrevette hogy jön a villamos. Csöngetett, erősen csöngetett, de hiába, Pötty, a roller meg Vigyázz ott maradtak a sínen. A villamos megállt, a vezető leszállt, az utasok is leszálltak és körülvették őket. Jött a rendőr bácsi is és rendet csinált. Kiszabadította a beszorult rollerkereket, a rollert meg a kislányt a járdára kísérte, és így szólt:
- A járdán rollerezz, kislányom! - aztán megveregette a kutya vállát -, te meg vigyázz rá!
Pötty most már a járdán kerekezett tovább. Sok gyönyörű kirakat előtt haladtak el, nem siettek, megnézték mindegyiket. Cukorkabolt, játékbolt, cipőbolt, papírüzlet, szebbnél szebb, érdekesnél érdekesebb dolgok. Az egyik kirakat előtt Pötty megfogta egy néni kezét és megkérte:
- Tessék felemelni, nem látom jól a kirakatot!
A néni mosolygott, karjába vette.
- Egyedül járkálsz a városban? - kérdezte.
- Nem vagyok egyedül. Vigyázz is eljött velem - felelte Pötty.
A néni letette, megsimogatta a fejét és elment. Pötty meg Vigyázz a Kerek térre értek. A tér közepén zenekar muzsikált. Körös-körül sok-sok gyerek, mind rollerrel száguldozott. A nézők kiáltoztak, biztatták a gyerekeket:
- Gyorsabban! Gyorsabban! Előzd meg! Előzd meg!
Pötty is csatlakozni akart a versenyzőkhöz, de egy kisfiú rászólt és visszahívta:
- Kicsi vagy te még ahhoz! Inkább figyeld, mit tudnak a nagyok!
- Itt sem játszik velem senki! - panaszkodott Pötty.

Újra elindultak.
Végigmentek a Szép utcán, átmentek a vasúti síneken a sorompónál és egy szép parkba értek. A nap már lemenőben volt, a gyerekek szedelőzködtek, indultak hazafelé. A kislány itt is hiába keresett játszótársat, a hinták mozdulatlanul lógtak, a körhinta megállt, a homokozó üres volt, a padokon sem ült már senki.
- Én még itt vagyok! - szólalt meg egy vékony hangocska
- Ki volt az? - kérdezte Pötty, mert nem látott a közelben senkit.
Vigyázz is, Pötty is keresni kezdte a vékony hangocska gazdáját és végre a homokozóban egy kedves kis babát találtak.
- Baba! - örült meg neki Pötty. - Gyere, játsszunk valamit!
- Jó! - felelte a baba -, játsszunk „Bújj, bújj, zöld ág"-at.
- Kevesen vagyunk hozzá - szomorodott el Pötty -, de nem baj, talán Vigyázz is játszik velünk.
- Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske...- zendítettek rá mindhárman, s ekkor egy hosszú farkú mókus ugrott Pötty egyik vállára, a másikra meg egy galamb telepedett.
- Na, most már éppen elegen lettünk! - örvendezett a kislány.
Olyan jól játszottak, hogy észre sem vették, már be is esteledett.
- Álmos vagyok - siránkozott a baba, s erről Pöttynek is eszébe jutott az ágya, az édesanyja, a Kis utca.
- Hazamegyünk, Vigyázz! - mondta és megindultak. Pötty, a mókus és a galamb a rolleron, Vigyázz meg mellettük, szájában az álmos fababával.

Éppen akkor ismételte harmadszor a ráció:
„ Elveszett Pötty, a legkisebb kislány a Kis utcából. Rollerja van és Vigyázz kutya is vele lehet, mert a kutya is elveszett. Ha valaki megtalálja őket, kísérje a rendőrszobára."
A rendőr, aki a villamossínről a járdásra kísérte Pöttyöt, nagyon sajnálta, hogy nem vitte haza a kislányt. A néni, aki a karjába vette a kirakat előtt, nagyon megbánta, hogy útjára engedte a csöppséget. Az egész Kis utca felbolydult, szaladtak erre, futottak arra, hátha megtalálják. A gyerekek azt mondták:
- Szegény Pötty! Nem akartunk játszani vele, mert olyan pici még.
A kislány édesanyja meg azt mondta:
- Biztos vagyok benne, hogy Pötty hazajön. A Vigyázz kutya majd hazahozza...

A mókus meg a galamb elbúcsúzott Pöttytől, a kislány megígérte nekik, hogy máskor is eljön hozzájuk játszani. Amikor végre befordultak a Kis utcába, a gyerekek azonnal észrevették.
- Pötty! Itt jön a mi kedves Pöttyünk! Itt van Vigyázz kutya is!
- Csakhogy megjöttetek! - sóhajtott anya és a Kis utca minden lakója föllélegzett.
A fababa is felébredt és szépen köszönt:
- Jó estét kívánok!
- Ez a fababa - mutatta be Pötty. - Szeret velem játszani.
- Ezután mi is játszunk veled - mondták a gyerekek, és ettől a naptól kezdve mindig akadt Pöttynek játszótársa. Hogyisne! Ő lett a Kis utca legnevezetesebb lakója!

A Jégtündér ajándéka

(Balázs Éva meséje.)

Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. És semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme.

Erre gondol az anya, míg virraszt.

De a kislány megmozdul az ágyban, felnyitja szemét, és ránéz: - Virágot szeretnék az ablakomba ...

Aztán újra elalszik.

Az anya kilép a fagyos udvarba, végigsiet a csúszós úton, és bekopog a szomszéd tanyára.
- Virágot? Télen? Éjszaka? - csodálkozik a szomszéd. - Ha lenne is, megfagyna, elpusztulna az ablakban.
De az anya sorra járja, mindhiába, a kieső tanyákat.
- Talán kérj a Jégtündértől - mondja valaki.

Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. De semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme. Erre gondol az anya, míg megy. Hosszú út áll előtte. A Jégtündér, úgy mesélik, egy jeges tavon él. Mert látni még senki sem látta. S a tó messze van, túl az erdőn, túl a mezőn, még a hegyen is túl.

Az anya befordul az erdőbe. Egy hatalmas, csupasz tölgyfa haragosan teszi keresztbe előtte ágkarjait:
- Megállj ! Hogy merészeled zavarni téli álmunkat?
S az erdő egyszerre megelevenedik. Fák és bokrok, szúrós cserjék, csavarodó indák tépik az anya kendőjét, ruháját. De az anya csak megy, küszködve halad előre, s eléri mégis az erdőn át a mezőt.
A mezőn vad szél csap a szemébe: .
- Eredj innen, ez az én birodalmam! Télen én vagyok itt az úr!
De hiába zúdítja a havat az arcába, az anya sietve vág át a mezőn, és felhág mégis a hegyre.
A hegy ormán mogorva sziklák állnak őrt. Köveket gurítanak alá, amik keményen koppannak az anya lábán:
- Kőből vagy, hogy nem érzed ütésünk? Honnan van erőd szembeszegülni velünk?

Az anya futva éri el a lejtő alján a tavat, mely jéggé dermedt már. Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. De semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme. Erre gondol az anya, míg rálép a síkos jégre, és elindul a tó színén. Megy, megy, ki tudja, mióta, mikor meglátja a nagy tó közepén a Jégtündért. Táncol a Jégtündér a tavon, jégarany a haja, jégszürke a szeme, és csengő jégezüst a ruhája.
- Még senki sem jött ilyen messzire - csodálkozik a Jégtündér. - Mit kívánsz tőlem?
- Beteg a kislányom - sóhajtja az anya -, és virágot szeretne az ablakába...
A Jégtündér sokáig hallgat. Nézi az anyát, a havas haját, tépett ruháját, jeges cipőjét. Aztán bólint:
- Meglesz! Térj haza nyugodtan.

Siet haza az anya, s otthon újra leül az ágy mellé, és vár.

Hajnal felé megérkezik a Jégtündér. Benéz az ablakon. Látja az alvó kislányt és a virrasztó anyát. Ujjával rajzolni kezd az ablaküvegre: gyönge szirmokat, kecses szárakat, hajló bimbókat, szeszélyes formákat. Aztán rájuk lehel, zúzmarát lehelve, és ezüstösek lesznek tőle.

Mire a hajnal egészen elűzi az éjszakát, a kislány felnyitja szemét. A Jégtündér már messze jár, talán újra a tó színén táncol.
A kislány az ablakra pillant, és - oly hosszú idő után először - elmosolyodik.
- Virág - suttogja -, jégvirág!

Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. Mégis abból fakad - mint szomorúságból a mosoly - hajnalban a jégvirág.

A három csibe

( Francia népmeséből átdolgozta Timár Éva )

Élt egyszer egy tyúkanyó. Ennek a tyúkanyónak volt három csibéje. Az egyik vörös, mint a róka, a másik fekete, mint a korom, a harmadik pedig fehér, mint a frissen esett hó. S mert rosszak voltak és engedetlenek, tyúkanyó egy napon elkergette őket.

Ment, ment a három kiscsibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis tisztás szélén állt egy kicsi kis kunyhó. A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a kilincs. Azzal már be is röppent a kunyhóba, és úgy magára csapta az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Csúfondárosan kiáltott ki az ablakon:

- Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak másik kunyhót!

Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg egy másik szép kis tisztásra nem értek. Nekiláttak tüstént a kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elkészült, a vörös csibe ajánlkozott, hogy megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Aztán kiszólt az ablakon:

- Most aztán eredj, építs te is kunyhót magadnak!

A szegény kis fehér csibe ott maradt árván, egyes-egyedül, nem segített rajta senki, nem volt se anyja, se testvére. Egyszer csak csudálatos fényesség támadt! Amikor felpillantott, egy tündér állt előtte. Olyan szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént elfelejtette minden búját-bánatát. A kis fehér csibe elmosolyodott, és valami köszönésfélét pityegett a maga csibenyelvén. A tündér puha tenyerébe vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt hozzá:

- Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indulj el bátran, és ha megint tisztásra érsz, építs ott házat magadnak. Meglátod, erős lesz, mint egy vár.

S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe pedig csak ámult-bámult egy darabig, aztán továbbtipegett az úton. Nem kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra bukkant, s nyomban nekilátott a munkának. Ahogy elkészült a kunyhó, megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és vacsorát főzött magának. Alig telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibeszomszédságot. Odalopakodott a fekete csibe házához, és se szó, se beszéd, bedöntötte a falat. A kiscsibének épp csak annyi ideje maradt, hogy elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt hiába kérlelte, hiába könyörgött neki, nem nyitotta ki az ajtót. Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapult a ház egyik falához, a róka beszakasztotta a másikat. Most már együtt futott a két ostoba jószág. Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már jött is utánuk száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe gyorsan kinyitotta az ajtót, a vörös meg a fekete - hess! - beröppent.

- Nyissátok ki, de tüstént! - morogta vészjóslóan a róka.

- Hát csak gyere, ha tudsz! - ingerkedett a fehér csibe.

A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss csodát! Az ajtó meg se mozdult, hiába döngette, feszegette. Nekifutott a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az ostromot. A kiscsibe meg annál bátrabban kiabált:

- No, te híres, gyere, ha tudsz! Hadd lássuk, megbírsz-e velünk!

A róka tehetetlen mérgében fejjel szaladt neki a falnak, és összezúzta rajta a fejét. A három pelyhes, a fekete, a vörös meg a fehér csibe azóta boldog egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek-főznek, vigadoznak. Legyetek ti is a vendégeik!

Barborka és a likőrös bonbonok

Miloš Macourek meséje, Bojtár Endre fordítása

Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Barborka. Szájában kis fehér fogacskák sorakoztak egymás mellett, egyik szebb volt, mint a másik.

Reggelente Barborka megmosta, megkefélte őket piros fogkefével, és így szólt hozzájuk:

- Várjatok csak, majd meglátjátok, milyen finom falatokat adok ma nektek rágcsálni.

- Csak ne beiglit vagy kávéba áztatott zsemlét - mondták a fogak.

Barborka meg nevetett:

- Ilyesmit én nem eszem, az a nagymama kedvenc eledele!

És Barborka a fogacskáknak vajas kenyeret adott meg borjúhúst, a kis fogacskák meg rágtak, és nagyon szórakoztatta őket a dolog, mert a fogak arra valók, hogy rágjanak.

Este pedig, mielőtt Barborka lefeküdt, megint csak megmosta őket a piros kefével, s megkérdezte őket, hogy érezték magukat.

- Tudod, nagyon is jól - felelték a fogak. - A kenyérnek olyan jó sült héja volt, és az nagyon szórakoztató, mert rághatunk rendesen, és egy cseppet sem unatkozunk.

- Na látjátok! - mondta nekik Barborka, azután rájuk nevetett a tükörben, a fogacskák meg visszamosolyogtak, és mindnyájan lefeküdtek.

De egyszer látogatóba jött Cecília néni, s egy nagy dobozt hozott Barborkának ajándékba, teli likőrös bonbonokkal. Barborka meg illedelmesen így szólt:

- Köszönöm, Cecília néni, óriási örömet okoztál nekem.

De a fogak egyáltalán nem örültek, mikor Barborka szájában megjelentek Cecília néni likőrös bonbonjai, a fogacskák panaszkodni kezdtek:

- Mit csináljunk ezzel, ezt nem kell rágni, mit csináljunk, hogy ne unatkozzunk?

S elhatározták, hogy játszanak valamit, mondjuk, bújócskát.

- De előbb ki kell számolnunk a hunyót, s ahogy ez már kiszámoláskor lenni szokott, egyikük kiesett.

- Egyikőtök hiányzik - mondta este Barborka, mikor kefélte őket a piros fogkefével -, egyikőtök kiesett, mit jelentsen ez?

- Mit jelentene - felelték a fogacskák -, egész nap a bonbonokat szopogattad, nem volt semmi dolgunk, így hát bújócskáztunk, és mert ilyenkor ki is kell számolni a hunyót, hát kiszámoltuk, és egyikünk kiesett.

- Máskor ne csináljatok ilyesmit - mondta Barborka, de a fogacskák csak nem nyugodtak, és egyikük, aki egészen hátul volt, így szólt Barborkához:

- Rendben van, Barborka, de te meg ne egyél több likőrös bonbont, mert különben megint unatkozni fogunk.

- Miféle feleselés ez - mondta Barborka, és nagyon mérges lett -, én szeretem a likőrös bonbonokat, Cecília néni hozott nekem egy tele dobozzal, s addig fogom enni, amíg csak lesz belőle.

És tényleg, egyik bonbont a másik után ette, a fogacskák meg unatkoztak, így hát megint bújócskáztak, megint kiszámolták, s ahogy kiszámolták, egyik a másik után esett ki, a mielőtt még Barborka megette volna az egész doboz likőrös bonbont, minden foga oda lett, egyikük egy gereblyében, másikuk egy fogaskerékben talált állást, csak elöl maradt egy kis fehér fog, s szomorúan nézte Barborkát.

Barborka is szomorúan pislogott, és így szólt hozzá:

- Te már nem esel ki nekem, ugye?

- Nemigen - mondta a fogacska -, nincs kivel kiszámolósdit játszanom.

- Akkor jó - mondta Barborka. - Már nincs több likőrös bonbonom, most majd megint vajas kenyeret meg borjúhúst fogunk enni meg tejfölös karalábét.

- De buta is vagy te, Barborka! - mondta a fogacska. - Hát azt hiszed, hogy győzöm én azt a sok munkát? Ahhoz többen kellene, hogy legyünk. Most kénytelen leszel csak beiglit enni meg kávéban áztatott zsemlét.

Barborka azt gondolta magában: "Szép história, hisz én azt egyáltalán nem szeretem." De nem volt mit tenni.

Így hát Barborka a nagymamával együtt eszegette hol a beiglit, hol a kávéban áztatott zsemlét, s mikor egy szép napon Cecília néni ismét eljött látogatóba, megállt az ajtóban, mint a sóbálvány, s így szólt:

- Megőrültem, vagy mi van velem? Hogy került ide két nagyanyó?

József Attila : A kanász

Az én falkám olyan falka,
ondolálva van a farka.
Orrukban csak magyar mód
csillog egy kis aranydrót.

Van egy pösze kismalacom,
fővárosi grófkisasszony.
Sóhajtott is egy ízbe,
nézi magát a vízbe.

Van nekem egy oly kis kanom,
szelíd szóra kezes nagyon.
Az ha fogja s egyet túr,
a kőkastély felfordul.

Van egy semmi kis furulyám,
nem nőtt az, csak datolyafán.
Azt ha fúvom, hull a makk,
a fák táncra állanak.

S ahány felhő, összeszalad,
ha csördítem ustoromat.
Réz a nyele, szikrázik.
De sok szoknya megázik!

A kiskanász meg a farkas

( Benedek Elek )

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egy kanászgyerek. Ez a kanászgyerek az erdő szélén lakott s egy este, mikor éppen lefeküdt, az ajtóra jött egy farkas s beszólt neki:
- Kis kanász ereszd be a fejemet!
- Nem eresztem én, - mondotta a kis kanász - mert megeszel.
- Ne félj, kis kanász, csak egy kicsit melegedni akarok.
A kis kanász kinyitotta az ajtót annyira, hogy a farkas bedughatta a fejét. Akkor meg arra kérte a kis kanászt:
- Kis kanász, ereszd be a derekamat is.
- Nem merem, mert megeszel.
- Ne félj, kis kanász, csak melegedni akarok.
A kis kanász jobban kinyitotta az ajtót, beeresztette a farkasnak a derekát is.
- Jaj, de jó meleg van! - mondotta a farkas. - Ereszd be, kis kanász a farkamat is, hadd melegedjék az is.
Gondolta a kis kanász: ha már bent van a feje s a dereka, hadd legyen benn a farka is, s beeresztette a farkast egészen. A farkas mindjárt letelepedett a kemence mellé s mondta:
- Kis kanász, adj kenyeret s szalonnát!
Adott neki kenyerest s szalonnát. Hanem mikor a farkas elszundított vacsora után, meggondolta a kis kanász: ha felébred, még őt is megeszi, - hirtelen egy fazék vizet forralt, kiment a házból, az ablakon keresztül leforrázta a farkast, hogy a fejéről egyszeribe lesuvadt a szőr, s azzal nagy hirtelen felmászott a fára. Hej! Uram, Teremtőm, nagyot ordított a farkas, kiszaladt a házból, felordította az erdőt s egy szempillantás alatt összecsődült három híján száz farkas. Úgy orgonált, s úgy csattogtatta a fogát a három híján száz farkas, hogy zengett, zúgott belé az erdő.
Aztán odament a fa alá a három híján száz farkas, s egymás fejetetejére állott, hogy a kis kanászt levegyék a fáról. De a három híján száz farkas nem érte fel a kanászt. Erre elkezdettek ordítani, s még jött három farkas, s azok felállottak a három híján száz farkas feje tetejére.
- No kis kanász! Most mit csinálsz? Vége az életednek!-
Ő bizony egyet gondolt s elkezdett kiabálni torkaszakadtából:
- Forró vizet a kopasznak! Forró vizet a kopasznak!
Hej, megijedt a kopasz farkas, kiugrott az egy híján száz farkas alól, s az egy híján száz farkas úgy lesuppant, hogy egyszeribe megdöglött valamennyi.
A kopasz farkas elszaladt világgá, az egy híján száz farkas bőrét meg lenyúzta a kis kanász, s eladta a vásáron jó pénzért. Ha a kis kanász az egy híján száz farkas bőrét el nem adta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A tülökvár

( Benedek Elek )

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, túlonnan túl, még azon is túl, volt egyszer egy király. Ennek a királynak annyi vára volt, hogy szerét-számát sem tudta már. Egyszer, amint ott üldögélt a palotája tornácán, elkezdette számolgatni, sorolgatni, hogy mi mindenféle vára van neki. Hogy van már neki arany vára, ezüstvára, gyémántvára; van neki favára, de még üvegvára is; van neki mindenféle vára, csak tülökvára* nincs. No''iszen, ha nincs, majd lesz. Mindjárt kihirdettette az országban, hogy ki ami tülköt talál, mind hordja az ő udvarába. Hej, gyerekek, ha láttátok volna, mi történt erre! Megmozdultak a népek mindenfelé, szedték-vették a tülköt, ahol találták, s vitték a király udvarába, ki ölben, ki talyigán, ki hatlovas szekéren. Vitték, ha jól láttam, még bársonyhintón is. Hát egyszer csak annyi a tülök, hogy nem fér a király udvarában.

Eh, gondolja a király, minek nekem tülökvár? Azzal úgy, ahogy odahordatta azt a rengeteg sok tülköt, mind elhordatta, s belehányatta a Tiszába. Ha majd az a sok tülök mind elázik, csak gyertek, jelentsétek nekem, s tovább mondom a mesémet.

 

 tülök - tehén, ökör szarva, tülökvár - a szarvakból épített vár

 

http://mek.oszk.hu/04800/04865/04865.htm#28

A nyulacska harangocskája

( Benedek Elek )

Mesét mondok nektek: a nyulacskáról meg a harangocskáról. Volt egyszer egy nyulacska, s annak egy szépen szóló harangocskája. Megy, mendegél ez a nyulacska az erdőben, addig ment, mendegélt, hogy erősen elfáradt, s lefeküdt egy bokor alá. Amint lefekszik, gondolja magában: "Jaj, istenkém, még el találok aludni, s valaki majd ellopja az én szépen szóló harangocskámat!"

Leveszi a harangocskát a nyakáról, fölakasztja a bokornak egy belső ágára, aztán szépen visszafekszik a bokor tövébe, s elalszik. Alszik, alszik a nyulacska, s hát amikor felébred, nézi, nézi a bokrot: volt bokor, nincs bokor. A kicsi bokorból olyan magas fa lett, amíg aludott, hogy alig látott a tetejébe. De jó, hogy oda fellátott, mert éppen ott lógott a fának a legfelső ágán a szépen szóló harangocska.

Felszól a nyulacska:

- Hallod-e, te szépen szóló harangocska, gyere le!

- Nem megyek én! Minek tettél a bokor ágára?

Megharagszik a nyulacska, mondja a fának:

- Fa, add ide az én szépen szóló harangocskámat!

- Nem adom biz én!

- Nem adod-e? Megállj csak, mindjárt visszaadod!

Szaladott a baltához, s kérte:

- Balta, vágd ki a fát, fa nem akarja visszaadni szépen szóló harangocskámat.

- Nem vágom biz én! Van nekem egyéb, mit vágjak!

- Nem vágod-e? Megállj csak, mindjárt kivágod!

Szaladott a köszörűkőhöz, s kérte:

- Köszörűkő, köszörüld meg a baltát, balta nem vágja le a fát, s fa nem adja vissza az én szépen szóló harangocskámat.

- Nem köszörülöm biz én!

- Nem-e? Mindjárt megköszörülöd te!

Szaladott a vízhez.

- Víz, hajtsad a köszörűkövet, köszörűkő nem akarja megköszörülni a baltát, balta nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja visszaadni az én szépen szóló harangocskámat.

Mondotta a víz:

- Bizony nem hajtom én a köszörűkövet, van nekem, amit hajtsak, elég.

Továbbfutott a szegény nyulacska, szólította a bikát:

- Bika, idd meg a vizet, víz nem akarja hajtania köszörűkövet, köszörűkő nem akarja megélezni a baltát, balta nem akarja levágni a fát, fa nem akarja visszaadni szépen szóló harangocskámat.

Mondotta a bika:

- Nem iszom biz én! Ittam én már vizet eleget.

Haj, megharagudott a szegény nyulacska, szaladott a vadászhoz.

- Vadász, lődd meg a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja vissza szépen szóló harangocskámat.

Mondotta a vadász:

- Mit gondolsz, nyulacska, csak nem lövök bikát!

Továbbfutott a nyulacska nagy búsan, s találkozott az egérrel.

- Egér, csípd meg a vadász lába szárát, vadász nem lövi még a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja vissza szépen szóló harangocskámat.

- Nem csípem biz én.

- No, megállj - mondotta a nyulacska -, mindjárt elpanaszollak a macskának!

Szaladott a macskához, s kérte szépen könyörögve:

- Macskám, macskám, édes macskám, fogd el az egeret, lásd, egér nem csípi meg a vadász lába szárát, vadász nem lövi meg a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja ide szépen szóló harangocskámat.

Mondotta a macska:

- Elfogom én jó szívvel, csak hozzál nekem tejet.

Továbbszaladt a szegény nyulacska, találkozik a tehénnel.

- Tehén, adj nekem tejet! Tejet adom macskának, macska elfogja az egeret, egér megcsípi a vadász lába szárát, vadász meglövi a bikát, bika megissza a vizet, víz hajtja a köszörűkövet, köszörűkő megélezi a baltát, balta levágja a fát, fa visszaadja nekem szépen szóló harangocskámat.

Mondotta a tehén:

- Adok én jó szívvel, csak előbb hozz füvet.

Szaladott a nyulacska a kaszáshoz.

- Kaszás, adj nekem füvet, füvet adom tehénnek, tehén nekem tejet ád, tejet adom macskának, macska elfogja az egeret, egér megcsípi a vadász lába szárát stb.

Megsajnálta a kaszás a szegény nyulacskát, vágott neki füvecskét, s vitte nagy örömmel a tehénnek. Tehén megette a füvecskét, s adott mindjárt tejecskét a nyulacskának.

Tejecskét vitte macskának, macska megitta, s uccu neki, mindjárt elfogta az egeret. Egér megcsípte a vadász lába szárát, vadász meglőtte a bikát, bika megitta a vizet, víz hajtotta a köszörűkövet, köszörűkő élesre fente a baltát, balta levágta a fát, fa mindjárt visszaadta a nyulacskának a szépen szóló harangocskát.

De bezzeg mindjárt felkötötte a nyakára, giling-galang - szólt a harangocska. Többet soha le sem oldotta a nyulacska.

Aki nem hiszi - járjon utána.

 

 

http://mek.oszk.hu/04800/04873/04873.htm#13

Karácsonyi mondóka

( Angol gyerekvers, Tarbay Ede fordítása )


Karácsony első napja van,
köszönt és minden jót kíván
egy csíz a csupasz körtefán.



Karácsony második napja van,
köszönt és minden jót kíván
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.



Karácsony harmadik napja van,
köszönt és minden jót kíván
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.



Karácsony negyedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.

Karácsony ötödik napja van,
köszönt és minden jót kíván
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.



Karácsony hatodik napja van,
köszönt és minden jót kíván
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.



Karácsony hetedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.



Karácsony nyolcadik napja van,
köszönt és minden jót kíván
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és,
egy csíz a csupasz körtefán.



Karácsony kilencedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.



Karácsony tizedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
tíz tekergő kéményseprő,
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.



Karácsony tizenegyedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
tizenegy táncos, tarka úrnő,
tíz tekergő kéményseprő,
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.



Karácsony tizenkettedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
tizenkét ugra-bugra úr,
tizenegy táncos, tarka úrnő,
tíz tekergő kéményseprő,
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és,
egy csíz a csupasz körtefán.
http://youtu.be/u2F6mmpmp9Y

Hét nap

( Zelk Zoltán meséje )

A világ végén is túl három lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten toronymagas fűszálak nőttek, olyan selymes, puha fűszálak, hogy nem csoda, ha a Nap is ide tért éjszakai nyugovóra, itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét világ lusta is: Vasárnap, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat. Itt hevertek a toronymagas fűben, még csak játszadozni se akartak a vidám csillagokkal, hiába hívták őket.
Ezért aztán egyik este a Nap magával hívta régi barátját, a Szelet. Elmondta neki, milyen hét világlustája koptatja itt a füvet. Ő már nem tud mit csinálni velük, talán a Szél kitalál valami okosat.
– Előbb alszom egyet – felelte a Szél –, mert kilenc hegyen, hatvanhat erdőn és kilencvenkilenc folyón repültem ma keresztül, s bizony elfáradtam egy kicsit. – Ezzel aztán betakaródzott a toronymagas fűbe, és elaludt.
Hajnalban a szél már talpon volt. egyenest a hét lusta felé tartott, s akkorát fújt az egyikre, Hétfőre, hogy az menten repülni kezdett. Repült, repült, meg sem tudott állni másnap hajnalig, akkor aztán holtra fáradtan visszarepült a rétre.
Nosza, rögtön körülfogták testvérei, és kérdezgették, hol, merre járt, hol mit látott. Nem is győzték hallgatni, annyit beszélt Hétfő:
– Hej, ezt se hittem volna, kedves testvéreim, mi minden látnivaló van a nagyvilágban! Tengerek, erdők, hegyek, városok, falvak! S menyi ember! Több, mit ahány fűszál van ezen a réten!
– Hát ezt már én is látni akarom! – kiáltotta Kedd, s azonnal nekiindult a világnak.
Alig várták a testvérei, hogy újból hajnal legyen, s visszajöjjön. Mikor aztán visszaérkezett, ő is olyan csodálatos dolgokról mesélt, hogy most már Szerda is rászánta magát az útra. Már éppen indulni akart, mikor Kedd utána kiáltott:
– Vigyél valamit az embereknek, mert folyton így sóhajtoztak felém: "Megint egy nap és nem hozott semmit ..."
Törte a fejét Szerda, hogy mit vigyen az embereknek, de nemsokára elhatározta, hogy visz nekik egy jó, kiadós esőt. Telerakta a batyuját kövér felhőkkel, s olyan eső szakadt másnap a földekre és a kertekre, hogy az emberek nem győztek hálálkodni, mert bizony már nagyon nagy szükség volt az esőre. Boldog is volt Szerda, s hazajövet el is hencegett testvéreinek, hogy minden ember őt dicsérte.
Csütörtök se hagyta magát. Ha ennyire szeretik az emberek az esőt, hát majd ő is visz nekik, de kétszer annyit, mint öccse, Szerda ...
Na hiszen lógott is az orra, mikor másnap hajnalban visszatért! Elpanaszolta, hogy minden ember szidta őt, hogy: "Brr, de csúf Csütörtök! Már megint esik az eső!"
– Hát akkor én napsugarat viszek – határozta el Péntek, s nem is bánta meg, mert országszerte így beszéltek az emberek: "De szép napsugaras idő van ma! ..."
Aztán Szombat, majd Vasárnap következett. S azóta is, mióta világ a világ, mindig szép sorjában útrakelnek a napok. Utána pedig kipihenik magukat, a toronymagas, selyempuha fűben.

József Attila: Altató

Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
vele alszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
s míg szendereg a robogás,
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a labda, meg a síp,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.

Tűzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka -
aludj el szépen, kis Balázs.

Kréta

( Miloš Macourek meséje, Bojtár Endre átdolgozása )

Mikor megszülettetek, egészen kicsik voltatok, aztán nőttetek, növögettetek, s mind nagyobbak és nagyobbak lettetek. A krétákkal épp fordítva történik. Először nagyok, nyúlánkok, de ahogy öregszenek, egyre kisebbek és kisebbek lesznek, s a végén csupán egy csöppnyi por marad belőlük. A por szerteszóródik, s volt kréta, nincs kréta. De mielőtt egészen elenyészik, még rácsodálkoznak és birtokba veszik a gyerekek. Furcsa, de a gyerekek a kis krétákat jobban kedvelik, mint a nagyokat. De ez a hajlandóság, ez a szeretet kölcsönös. A kisgyerekeket valami különös barátság fűzi az öreg krétákhoz.

Először ott fekszik a kréta a papírdobozban, a többi nagy krétával együtt, fekszik, s arról ábrándozik, hogy milyen pompás dolgokat rajzol majd az életben. Annyi mindent szeretne, annyi kívánsága van, hogy felsorolni sem bírná őket. Tengert szeretne rajzolni, világítótoronnyal és hajóval, mely a látóhatár szélén úszik, krétaszirtek között; meg a napot szeretné lerajzolni, amint a tenger kékjében tükröződik; fellobogózott léghajót, amint egy krétafehér felhőcske mellett repül el, magasan a háztetők és a filagóriás kertek1 felett; virágokat szeretne rajzolni; nagy, lebegő ejtőernyőt; alagutat, melyből előrobog a vonat, és fehér lepkéket. Ilyesmiről álmodik a nagy kréta, s alig várja, hogy mindezt sorban lerajzolhassa.

Ekkor jönnek az emberek, kiveszik a dobozból, s háromszögeket meg négyszögeket rajzolnak vele, betűket és számokat irkálnak, aztán megint téglalapokat, körcikkeket és érintőket s számokat, számokat, számokat… A kréta meg azt gondolja magában: „Sebaj, nem tart ez örökké, majd csak jön egyszer valaki, s akkor aztán rajzolok egy nagy madárrajt, fellobogózott léghajót felhőstül, tengert világítótoronnyal és hajóval, meg lepkéket, filagóriás kertet, csak türelem – gondolja a kréta –, biztos, hogy jön egy ilyesvalaki, előttem az egész élet.”

De folyton jönnek az emberek, s a négyszögeknek, betűknek, számoknak nem akar vége szakadni. A kréta meg egyre kisebb és kisebb, érzi, hogy fogy, hogy lassan szétporlik, s hogy soha nem rajzol már tengert, fákon ülő madarakat, léghajót se, mely a fehér felhő mellett repül el. Közben azért biztatja magát: „Van még idő, nem vagyok még egészen kicsi, rajzolhatok még valamit az életben, nem szabad elveszítenem a fejemet, vannak nálam kisebb kréták is, akik még reménykednek.”

Majd elérkezik az a nap, mikor a krétából egy olyan kicsi golyó marad, amit szinte már kézben sem lehet tartani, egy szerencsétlen kis krétagolyó, mely életében annyi számot és betűt írt le, annyi négyzetet, háromszöget és téglalapot rajzolt a táblára, és egyetlenegy fellobogózott léghajót sem, egy kis krétagolyó, amelyik nagyon csendesen azt mondja magában: „Ó, legalább egy fehér felhőcskét, legalább egyetlenegy fehér pillangót!”

Ekkor már olyan kicsiny, hogy ügyet sem vetnek rá. Mindenki egy másik, nagyobb krétát vesz ki, olyat, amellyel jobban lehet számokat és betűket írni, amellyel jobban lehet háromszögeket rajzolni. És akkor hirtelen megjelenik egy kéz, fogja a kis krétagolyót, és beteszi valahová, ahol koromsötét van. A kréta meg azt gondolja magában, itt a vég, elviszik, el a táblától, soha többé nem rajzol már semmit. S minden reménye szertefoszlik. De ekkor hirtelen megint megjelenik a kéz, a kréta napvilágra kerül, gyerekzsivaj fogadja, s mielőtt felfogná, hogy a sötétség egy kis nadrágzseb sötétje volt, valaki már rajzolni is kezd vele a napfényben fürdő járdára, fellobogózott léghajót, léghajót, mely messze repül, s a kis fehér krétagolyó lassan, boldogan átváltozik azzá a nagy, vidám léghajóvá, teljes egészében átváltozik, az utolsó szemig, s elrepül vele valahová nagyon-nagyon messze.

Higgyétek el, valami különös barátság fűzi az öreg krétákat a kisgyerekekhez.

Egy asztal élete

( Zelk Zoltán elbeszélése )

Szép tágas szobában élt egy asztal, kényes, finom bútorok között. Boldogan nézegette magát a nagy falitükörben, s amikor meglibbent rajta a selyemmel hímzett terítő, így szólt a szomszéd bútorokhoz:

Látjátok, szebb ruhám van, mint a gazdaasszonyunknak.

Szóval nagyon elégedett és boldog volt az asztal ebben a cifra környezetben, s örült, hogy ebéd- és vacsoraidőben telerakták pompás falatokkal.

De ahogyan elmúltak az évek, lassan megkopott rajta a fényes furnér, kicsorbultak a lábai, és csúnya repedések szántottak végig rajta. De még mindig hivalkodva nézte magát a tükörben, nem akarta észrevenni, hogy bizony már megöregedett. Pedig olyan gyenge és rozoga volt már ekkor, hogy majdnem az egész napot átszunyókálta. Így történt, hogy amikor egy reggel felébredt álmából, az ócskapiacon találta magát.

Azt hitte, hogy még mindig álmodik, sehogy sem tudta elképzelni, hogy ilyesmi megeshetik vele. De amikor másnap egy szegény viskó falai közé vitték, néhány ütött-kopott bútor társaságában, tudta már, hogy ez nem álom, hanem valóság.

Így hát új élete kezdődött az asztalnak, s ahogy múltak a napok, egyre jobban megszokta új életét. Itt bizony üresen állott, se szép terítő, se pompás ételek nem görnyedtették. Sehogy sem tudta ezt megérteni. Örökké azon tűnődött, hogyan lehet az, hogy régi gazdái annyi jót ettek délben, este. Itt pedig van olyan nap, hogy csak kenyér jut az asztalra, s néha csak egy bögre színtelen leves. Most már az asztal is tudta mi a szegénység, s együtt búsult az éhes gyerekekkel, s együtt örvendett velük, ha olykor teli fazekat, vagy jó meleg cipót tettek rája.

Így folyt az élete, míg aztán egy fogvacogtató téli napon apróra vágták. Eleinte nem értette, miért bántják, de amikor tüzet raktak vele a rozsdás kályhában, s fázó kisgyerekek boldogan dörzsölték kezecskéiket a lobogó tűz mellett, az asztal is boldogan felsóhajtott a lángok között: 

Legalább ennyi örömet okozhattam szegényeknek!

A rongybaba története

(Hárs László)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy játszótér, a játszótéren egy pad, a padon két játék baba. Az egyik szürke, kopott rongybaba volt, tintával rajzolt orra már egészen elmosódott, de fonallal kivarrt szempárja vidáman tekintett a világba. A másik baba büszkén maga elé meredt, rózsaszín selyemruháját kényeskedve maga alá húzta, s csak ültek mindketten szót­lanul. Mikor melléjük telepedtem a padra, véletlenül meglöktem a rongybabát, s az kissé nekidőlt kényes szomszédjának. No, látnotok, hallanotok kellett volna, mit művelt a selyem­ruhás! Apró száját nagyra tátotta, s porcelánnyelve peregni kezdett. Szidta a rongybabát, hogy bepiszkította az új ruháját, amely először van rajta. A rongybaba nem perlekedett, de vitézül állta a sarat, s kijelentette, hogy egyik baba olyan, mint a másik.

A selyemruhás baba ezen még inkább felháborodott. Még hogy ő olyan lenne, mint a rongy­baba! Ő, a legfinomabb, legdrágább alvóbaba! Ez sértés! Ez... ez...

Most már sohasem derül ki többé, hogy mit akart még mondani, mert közbeszóltam. Azt ajánlottam, hogy mondják el mindketten életük történetét, akkor majd kiderül, melyikük különb. Az alvóbabát nem kellett kétszer kérni. Megigazította a selyemruháját, és kezdte:

- Az agyagot, amiből lettem, kibányászták a földből, elvittek a gyárba; ott megformálták a fejemet, befestettek, kiégettek, onnan a babagyárba kerültem, ott beletették a fejembe a két szemet, a nyakamra erősítették a fejemet, ruhát varrtak nekem, s gyönyörűségesen felöltöz­tettek, aztán befektettek egy szép dobozba. Dobozostul kerültem a játékboltba, ahol meglát­tak, megvásároltak, és most itt vagyok.

Biztattam a rongybabát, hogy most már ő következik. Előbb szabódott, hogy az ő története nincs fele olyan érdekes sem, de azután mégiscsak elmesélte:

- Én bizony nem voltam mindig baba. Valamikor mint jó meleg télikabát kezdtem a pálya­futásomat. Ilike - ő a mostani gazdám - papája hordott, és én melengettem. De elkezdtem kopni, foszladozni, hiába tagadnám, így volt. Még ki is lyukadtam. Akkor megkurtítottak, s amolyan bekecsféle lett belőlem. De abból is kikoptam egy idő múlva. Akkor még jobban megkurtítottak, s átalakítottak Ilike számára. Most már őt védelmeztem a tél hidegétől. De Ilike gyorsan nőtt, mint a fűszál a réten eső után. így őt sem szolgálhattam sokáig, mert kinőtt. Akkor rövid időre portörlő lett belőlem. Az is szép mesterség, mert az volt a dolgom, hogy tisztán tartsam llikéék otthonát. Egy nap elveszett Ilike szép alvóbabája. A kislány mamája akkor gondolt egyet, kimosott engem, kettéhasított, a testvérem portörlő maradt, engem pedig Ilike mamájának ügyes ujjai babává varázsoltak. Azóta baba vagyok, rongybaba, és nagyon szeretjük egymást Ilikével. Csak azon veszekedünk néha, hogy én szeretem-e job­ban őt, vagy ő szeret-e jobban engem.

Eddig tartott a rongybaba története.

S a selyemruhás baba szemében egy könnycseppet pillantottam meg.

- Bocsáss meg - mondta a rongybabának -, a helyemben te is ugyanezt tetted volna. Egész biztosan.

Én pedig azt mondtam:

- Az előbb veszekedtetek, most meg egymást dicséritek, a magatok rovására. Ennek semmi értelme. Egyformán kedvesek vagytok nekem. Igaz, az egyik kicsit szebb, de a másik egy kicsit jobb. Az lesz a legokosabb, ha szépen összeölelkeztek.

Megfogadták a szavamat. És talán még most is ott ülnek a ligeti padon összeölelkezve, ha ugyan azóta haza nem vitték őket.

A tűzoltó kutyák

(Lev Tolsztoj elbeszélése, Aprily Lajos fordítása)

Igaz történet

Gyakran megtörténik, hogy amikor a városokban tűz üt ki, gyermekek maradnak a házakban, s nem lehet őket kihozni onnan, mert rémületükben elrejtőznek és hallgatnak, és a füsttől nem lehet meglátni őket. Londonban kutyákat tanítanak be a megmentésükre. Ezek a kutyák együtt laknak a tűzoltókkal, s amikor egy ház kigyúl, a tűzoltók beküldik őket, hogy hozzák ki a gyermekeket. Egy ilyen betanított kutya Londonban tizenkét gyermeket mentett meg egymagában; ezt a kutyát Bobnak hívták.

Egyszer kigyúlt egy ház, s amikor a tűzoltók odaérkeztek, egy asszony futott hozzájuk. Jajveszékelt és azt mondta, hogy egy kétesztendős kislánya maradt a házban. A tűzoltók beküldték Bobot. Bob felszaladt a lépcsőn és eltűnt a füstben, öt perc múlva kifutott a házból, s kihozta a kislányt, a fogával fogta ingecskéjét. Az anyja odarohant a gyermekhez és sírt örömében, hogy kislánya megmenekült a haláltól.

A tűzoltók megsimogatták a kutyát s megvizsgálták, nem pörkölődött-e meg; de Bob vissza akart futni a házba. A tűzoltók azt hitték, hogy odabenn van valaki élő s elengedték. A kutya beszaladt, s csakhamar visszafutott s hozott valamit a foga között. Amikor az emberek megnézték, hogy mit hoz, elkezdtek nevetni valamennyien: egy nagy játékbabát hozott a szájában.