(Pantyelejev. Ford. Zsombor János)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két béka. Barátok voltak, és ugyanabban az árokban laktak. Csak az egyik volt igazi erdei béka – bátor, erős és vidám -, a másik se ilyen, se olyan, se amolyan. Gyávácska volt bizony egy kicsit, lustácska is. Azt is mesélték róla, hogy állítólag nem is az erdőben, hanem valahol a városi parkban született.
No, mindegy, együtt éltek ezek a békák.
Egy éjjel elmentek sétálni.
Mennek, mendegélnek az erdei úton, egyszerre csak látják, ám: ház áll előttük. A ház mellett meg pince. S ebből a pincéből ínycsiklandó illa
tok szálltak feléjük: finom penészszag, nyirokszag, mohaszag meg gombák szaga.
Éppen ez az, amit a békák szeretnek.
Bemásztak hát gyorsan a pincébe, és ott futkároztak meg ugráltak. Addig-addig ugráltak, míg egyszer csak váratlanul belepottyantak a tejfölös köcsögbe. Merülni kezdtek.
Elmerülni persze nem szerettek volna.
Erre aztán kapálózni kezdtek meg úszni. A mázas köcsögnek azonban igen magas és csúszós volt a belső fala, úgyhogy a békák semmiképp sem tudtak felvergődni a peremére. Az a béka, amelyik lustácska volt, úszott egy keveset, kapálózott egy kicsit, majd azt gondolta:
„Most már mindegy, innen ugyan ki nem evickélek. Hát akkor meg minek kapálózzak? Csak az idegeimet rontom vele. Jobb lesz, ha mindjárt el is merülök.”
így gondolkozott, aztán abbahagyta a kapálózást, és elmerült.
A másik béka azonban nem ilyen béka volt, és azt gondolta:
„Nem, testvér, elmerülni még mindig ráérsz. De azt már mégsem teszem. Inkább kapálózom! Inkább úszom! Ki tudja, talán sikerül!”
De bizony, nem sikerült semmi sem. Akárhogy úszkált, nem jutott messzire. A köcsög fala csúszós volt, a béka nem tudott kimászni a tejfölből. De csak nem adja meg magát! Nem, ő nem csügged!
„Nem tesz semmit – gondolta -, amíg erővel bírom: kapálózom. Hiszen még élek, tehát élnem kell. Aztán – majd meglátjuk!”
S íme, már végső erejével küzd a mi bátor békánk a békahalállal, öntudatát kezdi elveszíteni. Már-már kifullad, valami húzza, vonja a mélybe. De nem adja meg magát most sem! Szinte eszméletlenül dolgozik a talpaival. Tapos, tapos és azt gondolja:
„Nem! Nem adom meg magam! Takarodj innen, békahalál!…”
S egyszerre csak – hát ez meg mi? Érzi ám a mi békánk, hogy a lába alatt már nem tejföl van, hanem valami szilárd, erős, valami biztonságos, olyan, mint a talaj. Csodálkozott a béka, megnézi, látja ám: egy csepp tejföl sincs már a köcsögben – kemény vaj van alatta.
„Hát ez mi? – gondolja a béka. – Hogyan került ide a vaj?”
Csodálkozott, de aztán rájött, hiszen a folyékony tejfölből ő maga köpült a lábaival kemény vajat.
„Hát akkor – gondolta a béka – mégis jól tettem, hogy nem merültem el mindjárt.”
így gondolkozott, kiugrott a köcsögből, pihent egyet, és hazaszökellt az erőbe. A másik béka pedig ott maradt a köcsögben. S bizony, sohasem látta meg többé a napvilágot. Sohasem ugrált, sohasem brekegett többé.
így van ez bizony. Az igazat megvallva – te vagy a hibás, kis béka. Amíg élet van, remény is van. Ha nem csüggedsz el oly hamar, és bátran küzdesz – nem haltál volna meg idő előtt.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két béka. Barátok voltak, és ugyanabban az árokban laktak. Csak az egyik volt igazi erdei béka – bátor, erős és vidám -, a másik se ilyen, se olyan, se amolyan. Gyávácska volt bizony egy kicsit, lustácska is. Azt is mesélték róla, hogy állítólag nem is az erdőben, hanem valahol a városi parkban született.
No, mindegy, együtt éltek ezek a békák.
Egy éjjel elmentek sétálni.
Mennek, mendegélnek az erdei úton, egyszerre csak látják, ám: ház áll előttük. A ház mellett meg pince. S ebből a pincéből ínycsiklandó illa
tok szálltak feléjük: finom penészszag, nyirokszag, mohaszag meg gombák szaga.
Éppen ez az, amit a békák szeretnek.
Bemásztak hát gyorsan a pincébe, és ott futkároztak meg ugráltak. Addig-addig ugráltak, míg egyszer csak váratlanul belepottyantak a tejfölös köcsögbe. Merülni kezdtek.
Elmerülni persze nem szerettek volna.
Erre aztán kapálózni kezdtek meg úszni. A mázas köcsögnek azonban igen magas és csúszós volt a belső fala, úgyhogy a békák semmiképp sem tudtak felvergődni a peremére. Az a béka, amelyik lustácska volt, úszott egy keveset, kapálózott egy kicsit, majd azt gondolta:
„Most már mindegy, innen ugyan ki nem evickélek. Hát akkor meg minek kapálózzak? Csak az idegeimet rontom vele. Jobb lesz, ha mindjárt el is merülök.”
így gondolkozott, aztán abbahagyta a kapálózást, és elmerült.
A másik béka azonban nem ilyen béka volt, és azt gondolta:
„Nem, testvér, elmerülni még mindig ráérsz. De azt már mégsem teszem. Inkább kapálózom! Inkább úszom! Ki tudja, talán sikerül!”
De bizony, nem sikerült semmi sem. Akárhogy úszkált, nem jutott messzire. A köcsög fala csúszós volt, a béka nem tudott kimászni a tejfölből. De csak nem adja meg magát! Nem, ő nem csügged!
„Nem tesz semmit – gondolta -, amíg erővel bírom: kapálózom. Hiszen még élek, tehát élnem kell. Aztán – majd meglátjuk!”
S íme, már végső erejével küzd a mi bátor békánk a békahalállal, öntudatát kezdi elveszíteni. Már-már kifullad, valami húzza, vonja a mélybe. De nem adja meg magát most sem! Szinte eszméletlenül dolgozik a talpaival. Tapos, tapos és azt gondolja:
„Nem! Nem adom meg magam! Takarodj innen, békahalál!…”
S egyszerre csak – hát ez meg mi? Érzi ám a mi békánk, hogy a lába alatt már nem tejföl van, hanem valami szilárd, erős, valami biztonságos, olyan, mint a talaj. Csodálkozott a béka, megnézi, látja ám: egy csepp tejföl sincs már a köcsögben – kemény vaj van alatta.
„Hát ez mi? – gondolja a béka. – Hogyan került ide a vaj?”
Csodálkozott, de aztán rájött, hiszen a folyékony tejfölből ő maga köpült a lábaival kemény vajat.
„Hát akkor – gondolta a béka – mégis jól tettem, hogy nem merültem el mindjárt.”
így gondolkozott, kiugrott a köcsögből, pihent egyet, és hazaszökellt az erőbe. A másik béka pedig ott maradt a köcsögben. S bizony, sohasem látta meg többé a napvilágot. Sohasem ugrált, sohasem brekegett többé.
így van ez bizony. Az igazat megvallva – te vagy a hibás, kis béka. Amíg élet van, remény is van. Ha nem csüggedsz el oly hamar, és bátran küzdesz – nem haltál volna meg idő előtt.
