2012. október 22., hétfő

A két béka

(Pantyelejev. Ford. Zsombor János)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két béka. Barátok voltak, és ugyanabban az árokban laktak. Csak az egyik volt igazi erdei béka – bátor, erős és vidám -, a másik se ilyen, se olyan, se amolyan. Gyávácska volt bizony egy kicsit, lustácska is. Azt is mesélték róla, hogy állítólag nem is az erdőben, hanem valahol a városi parkban született.

No, mindegy, együtt éltek ezek a békák.

Egy éjjel elmentek sétálni.

Mennek, mendegélnek az erdei úton, egyszerre csak látják, ám: ház áll előttük. A ház mellett meg pince. S ebből a pincéből ínycsiklandó illa­

tok szálltak feléjük: finom penészszag, nyirokszag, mohaszag meg gombák szaga.

Éppen ez az, amit a békák szeretnek.

Bemásztak hát gyorsan a pincébe, és ott futkároztak meg ugráltak. Addig-addig ugráltak, míg egyszer csak váratlanul belepottyantak a tejfö­lös köcsögbe. Merülni kezdtek.

Elmerülni persze nem szerettek volna.

Erre aztán kapálózni kezdtek meg úszni. A mázas köcsögnek azonban igen magas és csúszós volt a belső fala, úgyhogy a békák semmiképp sem tudtak felvergődni a peremére. Az a béka, amelyik lustácska volt, úszott egy keveset, kapálózott egy kicsit, majd azt gondolta:

„Most már mindegy, innen ugyan ki nem evickélek. Hát akkor meg minek kapálózzak? Csak az idegeimet rontom vele. Jobb lesz, ha mindjárt el is merülök.”

így gondolkozott, aztán abbahagyta a kapálózást, és elmerült.

A másik béka azonban nem ilyen béka volt, és azt gondolta:

„Nem, testvér, elmerülni még mindig ráérsz. De azt már mégsem teszem. Inkább kapálózom! Inkább úszom! Ki tudja, talán sikerül!”

De bizony, nem sikerült semmi sem. Akárhogy úszkált, nem jutott messzire. A köcsög fala csúszós volt, a béka nem tudott kimászni a tejfölből. De csak nem adja meg magát! Nem, ő nem csügged!

„Nem tesz semmit – gondolta -, amíg erővel bírom: kapálózom. Hi­szen még élek, tehát élnem kell. Aztán – majd meglátjuk!”

S íme, már végső erejével küzd a mi bátor békánk a békahalállal, öntudatát kezdi elveszíteni. Már-már kifullad, valami húzza, vonja a mélybe. De nem adja meg magát most sem! Szinte eszméletlenül dolgozik a talpaival. Tapos, tapos és azt gondolja:

„Nem! Nem adom meg magam! Takarodj innen, békahalál!…”

S egyszerre csak – hát ez meg mi? Érzi ám a mi békánk, hogy a lába alatt már nem tejföl van, hanem valami szilárd, erős, valami biztonságos, olyan, mint a talaj. Csodálkozott a béka, megnézi, látja ám: egy csepp tejföl sincs már a köcsögben – kemény vaj van alatta.

„Hát ez mi? – gondolja a béka. – Hogyan került ide a vaj?”

Csodálkozott, de aztán rájött, hiszen a folyékony tejfölből ő maga köpült a lábaival kemény vajat.

„Hát akkor – gondolta a béka – mégis jól tettem, hogy nem merültem el mindjárt.”

így gondolkozott, kiugrott a köcsögből, pihent egyet, és hazaszökellt az erőbe. A másik béka pedig ott maradt a köcsögben. S bizony, sohasem látta meg többé a napvilágot. Sohasem ugrált, sohasem brekegett többé.

így van ez bizony. Az igazat megvallva – te vagy a hibás, kis béka. Amíg élet van, remény is van. Ha nem csüggedsz el oly hamar, és bátran küzdesz – nem haltál volna meg idő előtt.

A nyúl és a kék káposzta

(Heltai Gáspár. Átdolg. Vargha Balázs)

Szaladt a nyúl az úton, és nézegetett jobbra-balra, hogy valami jó étket találjon. Egy kert kerítésén bekukucskálva igen szép kék káposztát látott. Nagyon megkívánta a jó falatot, de a kerítéstől nem férhetett hozzá. Hiába tekingetett, hiába kerülgette körbe a kerítést, nem talált rajta rést, hogy beugorhasson a káposztáért.

Arra jött egy róka, látta, hogy nézeget a nyúl befelé a kertbe. Megkér­dezte tőle:

- Mért nem mégy be a kertbe? Nézd, milyen szép kék káposzta terem itt, ne hagyd, hogy más legelje le!

A nyúl szégyellte bevallani, hogy nem fér hozzá a káposztához, és így beszélt:

- Jól láttam én is a kék káposztát, de nem kívánok belőle enni. Már megcsömörlöttem a káposztaevésben. De te meg mért nem mégy be azo­kért a szép szőlőfürtökért?

- Én is úgy jártam, ahogy te. Nem akarok enni a szőlőből, mert még éretlen, beteg lennék tőle.

Mind a ketten abban a hiszemben mentek el, hogy a hazugsággal megmentették a becsületüket.

Az óriási csizmák

(Mikszáth Kálmán)

A padláson, limlom közt csodás pár csizma volt. Mikor a kis Lacika megpillantotta, erre a kiáltásra fakadt:

- Megtaláltam az óriások csizmáját!

Mert csakugyan szörnyű nagy volt a csizma: a szára hátul meg volt hasítva, a lábfőre rozsdás sarkantyút kötött valamikor a gazdája. Lacika apja így magyarázta a csizma eredetét:

- Ez valami fullajtáré lehetett valamikor száz év előtt! Mert tudjátok meg, hogy a régi világban fullajtár futott a nagyúri fogat előtt, s hogy tyúkszeme ne fájjon, ilyen nagy csizmát kapott.

- Nagy lehetett ám, édesapám, ugye, még az a csizmadia is, aki varrta – vélte Lackó.

- Eredj, te golyhó, az csak olyan volt, mint a többi.

- Jaj, be szeretném felhúzni a lábamra!

- Meg ne próbáld valahogy – inté az apja -, mert olyan bolond csizma az, hogy ha felhúzod, világnak szalad veled.

De Lackó engedetlen gyerek volt, most már csak azért is kedve szottyant a nagy csizmát felpróbálni; csak az alkalomra várt, amikor nem veszik észre.

Fölöltötte huszáros dolmánykáját, amit Nagyváradon vett az apja, fe­jébe nyomta tollas kalpagját, felkötötte bádogkardját, de nem felejtette el szerencsére a kürtöt sem, s most már elő, nagy csizmák… beléjök bújt nyakig. Hirtelen felugrott paripájára, s gyű!… a ló, vagy inkább a csizma, vágtatni kezdett alatta, mint a villám.

Lackó szeme megcsillant: hej, huj, gyöngyélet ez! Száguldani hegyen, völgyön, falun és városon. S aki csak látja, mind bámulva nézi: ni, miféle vitéz ez?

Az iskolás gyerekek irigykedve állnak meg az utcán. A katona, aki ott járkál a sárga-fekete faköpönyeg mellett, tisztelgésre emeli a fegyverét.

- Meg ne próbáld valahogy – inté az apja -, mert olyan bolond csizma az, hogy ha felhúzod, világnak szalad veled.

De Lackó engedetlen gyerek volt, most már csak azért is kedve szottyant a nagy csizmát felpróbálni; csak az alkalomra várt, amikor nem veszik észre.

Fölöltötte huszáros dolmánykáját, amit Nagyváradon vett az apja, fe­jébe nyomta tollas kalpagját, felkötötte bádogkardját, de nem felejtette el szerencsére a kürtöt sem, s most már elő, nagy csizmák… beléjök bújt nyakig. Hirtelen felugrott paripájára, s gyű!… a ló, vagy inkább a csizma, vágtatni kezdett alatta, mint a villám.

Lackó szeme megcsillant: hej, huj, gyöngyélet ez! Száguldani hegyen, völgyön, falun és városon. S aki csak látja, mind bámulva nézi: ni, miféle vitéz ez?

Az iskolás gyerekek irigykedve állnak meg az utcán. A katona, aki ott járkál a sárga-fekete faköpönyeg mellett, tisztelgésre emeli a fegyverét.

Hát nem nagy gyönyörűség ez? Mindig ezt óhajtotta álmában is!

Trará! Kürtjét megfújja, s annak a hangja betölti a völgyeket, ő csak vágtat, egyre vág­tat… porzik az út nyomában.

Kíváncsi népek utána szaladnak a csodá­latos kis huszárnak; kéményseprő létrával, ga­vallér vasparipán, Bodri kutya nyúlkergető se­bességgel, de még csak meg sem közelítik.

Lackó vissza-visszanézett, és jóízűt neve­tett rajtok. Hanem derűre ború, nem sokáig tarthatott a jókedve, estére egy erdőbe ért.

A kis huszár szíve összeszorult. Az éj le­ereszkedett csöndesen, s az erdő rémei susog­tak a lombok között. Egyedül volt, megreme­gett. A fáradtság is erőt vett rajta (bezzeg jó volna most otthon, a mama puha ágyában fe­küdni), de az óriás csizma nem eresztette, nyargalt vele lélekszakadtig egyre odább, odább.

A nagy vitézség oda lyukadt ki, hogy sírni kezdett.

Maradna már, de futni kell, pihenni nem lehet.

- Hahó! Hahó! – kiáltja, de senki sem felel; csak a bagoly huhog rémesen.

Fut, fut, de végre nagyot zökken… Hopp, egy semlyékes érhez ért. A nagy csizmák be­süppednek.

„Hála istennek, megállottam” – gondolja magában, és próbálja a lábát kihúzni. De sehogy se sikerült neki.

Kétségbeesve fújt bele kürtjébe: hátha meghallaná valaki! Hátha em­berek laknak közelben. Trará! Trará!

Mégis csak ügyeskedett, vergődött Lackó, hogy nagy üggyel-bajjal ki­húzta lábát a csizmákból, egyiket a másik után.

De mit használt, ha már most ő kezdett süllyedni az iszapban folyton alább, mintha el akarná a sár nyelni.

László vitéz imádkozni kezdett:

- Már csak az istenke menthet meg engem.

S a jó isten csakugyan küld segítséget azoknak, akik hozzá fordulnak. Két ragyogó csillag fénye gyúlt ki a kormos éjben, egyre közelegve.

Hej, nem is csillag az, de két lámpás! Többet ér most két lámpás két csillagnál.

Mert a két lámpással az erdőcsősz és a felesége jött, akik kihúzták Lackót a hínárból, tisztára fürdették a kútnál, aztán hazavitték a szüleihez. Képzelem, hogy volt otthon „nemulass”.

A nagy csizmák bent maradtak az iszapban, és ott elpusztultak örökre. Pedig kár értük, mert ezek a mostani csizmadiák nem tudnak többé ilyen maguktól száguldó lábbelit készíteni.

Az arany fejsze

(Vietnami népmese. Ford. Weöres Sándor)

Egyszer volt egy szegény ember, aki az erdő szélén lakott, és vesződ­ségesen abból élt, hogy tűzifát aprított, amit a felesége a piacon eladott.

Mikor egy nap a folyó partján fát vágott, fejszéje kicsúszott a kezéből, és a vízbe esett. A szegény ember hiába kereste szerszámát, bármennyit vesződött, nem találta többé. Búslakodva leült a partra, és tűnődött, mit tegyen. Mikor fejét újra fölemelte, egy öregember állt előtte, és megkér­dezte: mért szomorkodik?

A favágó elpanaszolta balszerencséjét, és azt, hogy a balta egyetlen vagyona, egyetlen segítője volt, hogy életét tovább tengethesse.

- Segíteni akarok rajtad – monda az öreg. – Nem tudod, ki vagyok én. E folyam sárkánya vagyok, és visszahozom a fejszédet, ha vársz rám. -Ezzel leszállt a habokba. Egy idő múlva megint felbukkant, s egy arany­fejszét tartott a kezében. – Ez a te baltád? – kérdezte.

- Nem – felelte a favágó becsületesen -, nem ez. Az én szekercém vasból volt, és fanyele volt.

A folyami sárkány újból elmerült, majd megjelent egy ezüstfejszével.

- Ez az? – kérdezte.

Megint nemet mondott a becsületes favágó.

Akkor a sárkány harmadszor is elmerült, és mikor visszatért, közön-leges vasfejszét tartott a kezében. Megint kérdezte: – Ez a te baltád?

- Igen – felelte a favágó örömmel -, ez az, szívből köszönöm a segít­ségedet.

- Derék ember vagy – dicsérte a folyami sárkány -, ezért vasfejszéd mellé az arany- és ezüstfejszét is neked adom.

A favágó hálálkodva megköszönte, fogta a három szekercét, és ha­zament. A szomszédság mind az ő csodás esetén ámult-bámult. Mind­nyájan örültek a favágó szerencséjének, csak egyetlenegyet kapott el az irigység.

Ez az ember arra gondolt: bárcsak neki is sikerülne egy arany- meg egy ezüstbaltát szerezni. A favágóval elmeséltette, hol állt a folyamparton; ő is odament egy életlen és rozsdás fejszével, s a vízbe dobta. Akkor leült, és úgy tett, mintha sírna.

Hirtelen eléje állt a folyami sárkány, és megkérdezte, mi az oka bánatának? A favágó szomszédja képmutatón elmesélte szerencsétlenségét, b könyörgött, hogy segítsen rajta.

- Rendben van – felelte a folyami sárkány -, legyen, ahogy akarod. Lemerült és feltűnt egy aranyfejszével.

Még nem is kérdezhette, máris felujjongott a kapzsi:

- Ez az! Add csak ide gyorsan!

- Hazudsz! – förmedt rá a sárkány haragosan; fölemelte az aranyfej­szét, s a hazug fejét egyetlen csapással leütötte.

Az ügyetlen férj

(Norvég népmese. Ford. Kemény Ferenc)

Volt egyszer egy zsémbes parasztember; mindig azon dohogott, hogy a felesége nem tartja rendben a házat. Egy este, mikor szénakaszáláskor hazajött, úgy adta teremtettézett, hogy csak úgy zengett belé a ház.

- Ne légy már olyan mérges, kedves uram – mondta neki a felesége. – Holnap majd cserélünk: én kimegyek az emberekkel kaszálni, te meg rendbe teszed a házat.

No, tetszett ez az embernek, rá is állt.

Másnap hajnalban az asszony vállára vette a kaszát, és indult ki a rétre, az ember meg otthon maradt, hogy rendbe tegye a házat. Először is vajat akart köpülni, de alighogy köpült egy keveset, megszomjazott. Lement hát a pincébe sört csapolni. Ahogy éppen csapol a söröskancsóba, hallja, hogy a disznó bement a házba. Le sem teszi a csapot, szalad fel a pincelépcsőn, ahogy csak bír, nehogy a disznó felborítsa a köpülőt. Ha­nem, amint felér, a disznó már felborította a köpülőt, és vígan habzsolta a padlóra ömlött tejszínt. Úgy feldühödött erre az ember, hogy egészen megfeledkezett a söröshordóról, csak a disznó után vetette magát. Utol is érte az ajtóban, s úgy belé rúgott, hogy a disznó menten felfordult. Most már eszébe jutott az embernek, hogy a csap ott van a kezében, de mire leért a pincébe, minden sör kifolyt a hordóból.

Ment hát megint a tejes kamrába, és talált is még annyi tejszínt, hogy megtölthette a köpülőt. Nekilátott a köpülésnek, hogy legyen vaja az ebéd­hez. Alighogy köpült egy keveset, eszébe jutott, hogy az istállós tehén még nem kapott enni-inni, pedig már magasan járt a nap. Restellte kihajtani a kertbe, azt gondolta, inkább felküldi a háztetőre; tőzeggel volt fedve a tető, és szép dús fű nőtt rajta. Meredek hegyoldalban állott a ház, az ember meg úgy gondolta, hogy ha deszkát fektet a hegyoldalról a tetőre, akkor majd fel tud rá menni a tehén. De a köpülőt most már nem merte ott hagyni, mert a kis gyerek ott mászott négykézláb a padlón – még feldön­tötte volna. Hátára vette hát a köpülőt, de még meg is akarta itatni a tehenet, mielőtt feleresztené a tetőre. Fogja a vödröt is, megy vele a kútra, de ahogy áthajol a kút káváján, hát az egész tejszín a nyakába csorog a köpülőből.

Délre járt már az idő, és vaj még mindig nem volt. Gondolta az em­ber, kását főz. Vizet öntött hát a bográcsba, felakasztotta a szabad tűzhely fölé. De most eszébe jutott, hogy ha a tehén lelép a tető széléről, még lábát vagy nyakát töri. Felment hát, hogy megkösse, a kötél másik végét meg leeresztette a kéményen, és a maga lábára kötötte hirtelenjében, mert a bográcsban már forrott a víz, keverni kellett a kását. De amint keverte a kását, a tehén mégiscsak lepottyant a tetőről, és persze felhúzta a mi emberünket a kéménybe. Ott lógott a tehén a fal mellett, az ember meg a kéményben. Egyikük sem tudott megszabadulni.

Az asszony meg csak várta, egyre várta, mikor kiáltja már neki az ura, hogy kész az ebéd; de csak nem tudta kivárni. Elunta a várást, és hazain­dult. Ahogy meglátta a tehenet lógni, egy-kettőre elvágta a kötelet a kaszá­val; erre meg az ember zuhant le a kéményben. Ott állt fejjel a kásában, mikor a felesége belépett.

A róka meg a rászedett medve

(Creanga. Ford. Jékely Zoltán)

Volt egyszer egy ravasz róka. Éppen olyan csalafinta volt, mint min­den más róka. Úgy esett a dolog, hogy egész éjszaka zsákmány után kó­szált, de sehol sem talált. Pitymallatkor kisétált az út szélére, leheveredett egy bokor alá, s azon törte a kobakját, hogy mi módon találhatna falniva­lót magának.

Orrát első lábára hajtotta és várt. Egyszerre csak halszagot hozott fe­léje a szél. Felkapta kissé a fejét, és lenézett a völgy felé az út mentében; hát látja, hogy jön-jön egy kétökrös szekér.

„Jól van – gondolta a róka. – Itt van végre a várva várt eleség!”

Azzal kiugrott a bokor alól, és elnyúlt az út közepén, mintha megdög­lött volna.

Amint a szekér a róka közelébe ért, meglátja az ökörhajtó ember, s azt hivén, csakugyan döglött, rászól ökreire: – Hóhe, hó!

Az ökrök megálltak. Az ember odament a rókához, jó közelről meg­vizsgálta, s úgy találta: nincs abban már semmi szusz.

Erre így szólt:

- Mi az ördögnek jött ez ide megdögleni? Tyű! Be szép kacabajkát csináltatok a feleségemnek a bundájából!

Nem is habozott soká, tarkón fogta a rókát, a szekérhez cipelte, s feldobta – éppen a halak tetejére. Aztán rákiáltott az ökreire:

- Csá, Zsaján, Burján, nye! Az ökrök elindultak.

Az ember az ökrök mellett ballagott, s egyre gyorsabb járásra ösztö­kélte őket: úgy szeretett volna már hazaérni, hogy lenyúzhassa a róka bőrét.

De alighogy elindultak az ökrök, a róka egymás után rugdosta le a halakat a szekérről. Az ember csak hajtott, a kerekek nyikorogtak, a halak meg hulldogáltak.

Mikor a tolvaj róka már jó csomó halat leszórt a szekérről, ő maga is leugrott nagy ügyesen, és gyorsan kezdte összeszedegetni a halakat. Gar­madába gyűjtötte, aztán lehordta a rókalyukba, s nekilátott az evésnek, mert már szörnyű éhes volt.

Még jóformán le sem nyelte az első falatot, mikor betoppan hozzá a medve.

- Jó étvágyat, koma! Tyű, de sok halad van! Adhatnál nekem is, ször­nyű ehetnékem van!

- Itt felkophat az állad, komám! Nem azért vesződtem, hogy más egye el! Ha annyira megjött az étvágyad, lógasd be a farkad a mocsárba, mint én, lesz majd halad, amennyi beléd fér.

- Taníts meg rá, édes komám, mert én nem tudom, hogyan kell halat fogni.

A róka kivicsorította a fogát, és így szólt:

- Hajjá, komám! Hát nem tudod, hogy a szükség olyasmire is sarkall, amire semmi kedved, s olyasmire is megtanít, amit eddig nem tudtál? Hát idefigyelj, komám! Akarsz halat enni? Ha igen, estére menj le a mocsár­hoz, oda az erdő szélire, lógasd a farkad a vízbe, s maradj veszteg, meg ne mozdulj reggelig! Akkor jó erősen rugaszkodj neki, a part felé, s ne félj, teméntelen sok halat rántasz ki, nálam kétszerte-háromszorta többet is!

A medve nem szólt egy szót sem, csak loholt a mocsárhoz, az erdő szélére, s a farkát belógatta a vízbe!…

Ezen az éjszakán olyan hideg szél kerekedett, hogy az ember nyelve megfagyott a szájában, de még a parázs is a kemencében. A mocsár vize is alaposan befagyott, s a jég úgy odafogta a medve farkát, mint valami harapófogó. Telt az idő, s a medve nem szenvedhette tovább a hideget: hirtelen mozdulattal rántott egyet magán. Szegény medve! Ahelyett, hogy halat fogott volna, még a farka is leszakadt.

Hej, micsoda bömbölésbe kezdett, s mekkorát ugrott fájdalmában! Szörnyű haragjában, hogy így becsapta a róka, mindjárt indult is, hogy megölje. A ravasz róka tudta, hogyan kerülje ki a medve dühét. Kibújt a rókalyukból, és elrejtőzött egy közeli fa odvában.

Mikor meglátta a farkatlan medvét, rákiáltott:

- Hé, komám! Tán megették a halak a farkadat, vagy olyan falánk voltál, hogy nem hagytál egy halat sem a mocsárban?

A medve, mikor látta, hogy a róka még ki is kacagja, még jobban megmérgelődött, s neki futamodott a fának. De az odú szája olyan szűk volt, hogy nem fért be rajta. Keresett hát egy kampósbotot, és kotorászni kezdett az odúban, hogy azzal piszkálja ki onnan a rókát, s megfizessen neki… De amikor a kampósbot a róka lábába akaszkodott, a ravaszdi így kiáltott:

- Húzd csak, ostoba! Mit bánom én, ha el is húzod helyéből a fát! Mikor pedig a fába akadt a kampósbot, akkor így nyüszített:

- Jaj, jaj, komám! Ne húzd, mert eltöröd a lábam!

Erőlködött a medve, szakadt róla a verejték, de hiába. Csak nem tudta kizargatni a rókát a fa odvából.

Hát így szedte rá a róka a medvét.

2012. október 21., vasárnap

Szurkoshátú szalmaboci

(Ukrán népmese. Ford. Bús Ilona)

Magányosan, elhagyottan élt öregapó és öreganyó. Öregapó fenyő­szurkot főzött az erdőben, öreganyó otthon küszködött. Üres volt az ud­varuk, nem volt se ökrük, se tehenük, de még tyúkocskájuk sem. Nagyon szegények voltak.
 
Öreganyó nem hagyta nyugodni öregapót.

- Csinálj legalább egy szalmabocit!

- Mi jut eszedbe! Mire jó az a szalmaboci?

- Magammal viszem a mezőre, és legeltetem.

Mit tehetett öregapó, elővette a szurkosvödröt, és szalmából összera­gasztott egy kis bocit. A hátát és oldalát jól bekente szurokkal.

Reggel az öregasszony fogta a guzsalyt meg az orsót, és kivitte a szal­mabocit a legelőre. Leült a domboldalon, pergetni kezdte az orsót, és így dúdolt magában:

- Legelj, legelj, kis boci, legelj, szurkos hátú, Legelj, legelj, kis boci, legelj, szurkos hátú.

Pergett az orsó, csavarodott a fonál, közben öreganyó elaludt. A sötét erdőből, a nagy fenyőfák közül, egyszer csak ott termett a medve. Rámordult a szalmabocira:

- Hát te kicsoda vagy?

- Én vagyok a szurkos hátú szalmaboci!

- Adj egy kis szurkot, bekenem az oldalamat, felkarmolták a kutyák! A szurkos hátú szalmaboci hallgatott.

Megharagudott a medve, fölemelte mancsát, belemarkolt a boci szur­kos oldalába és – odaragadt a mancsa.

Öreganyó felébredt, és éktelenül kiabálni kezdett.

- Apó, apó, gyere gyorsan! A kis boci medvét fogott! Öregapó elcsípte a medvét, és belökte a pincébe.

Másnap reggel az anyó megint kivitte a szalmabocit a legelőre. Leült a domboldalon, pergetni kezdte az orsót, s így dalolt magában:

- Legelj, legelj, kis boci, legelj, szurkos hátú, Legelj, legelj, kis boci, legelj, szurkos hátú.

Pergett az orsó, csavarodott a fonál, közben öreganyó elaludt. A sötét erdőből, a nagy fenyőfák közül ott termett a farkas. Rámordult a szalmabocira:

- Hát te kicsoda vagy?

- Én vagyok a szurkos hátú szalmaboci!

- Adj egy kis szurkot, bekenem az oldalamat, felkarmolták a kutyák.

- Vegyél magadnak, ha akarsz!

A farkas mancsa is odaragadt a szalmaboci oldalához, öreganyó felébredt, és nagyot kiáltott:

- Apó, apó, a kis boci farkast fogott! öregapó elcsípte a farkast, és belökte a pincébe.

Legelteti a kis bocit az öreganyó a harmadik napon is. Addig pergette orsóját és font, font, míg el nem aludt.

Odaszaladt a róka. Kérdezi a kis bocit:

- Hát te ki vagy?

- Én vagyok a szurkos hátú szalmaboci!

- Adj egy kis szurkot, galambocskám, a kutyák felkarmolták az olda­lamat.

- Vegyél magadnak, ha akarsz!

Odaragadt a róka is.

öreganyó felébredt, elkiáltja magát:

- Apó, apó!

öregapó a rókát is bedobta a pincébe. No, ezek szépen összegyűltek. Ráült öregapó a pinceajtóra, és így szólt:

- Lehúzom a medve bőrét, pompás bunda lesz belőle! Hallotta ezt a medve, és megijedt.

- Engedj inkább szabadon, hozok neked mézet.

- Nem csapsz be?

- Nem, nem!

- Na, menj! – és kiengedte a medvét. Aztán elkezdte a kését élesíteni.

A farkas megszólalt a pincében:

- Miért élesíted a kést, nagyapó?

- Lehúzom a bundádat, és meleg sapkát varrok belőle télire!

- Engedj el engem is! Birkákat hajtok az udvarodba!

- No, nem bánom. De be ne csapjál! – s elengedte a farkast. Újra élesítette a kését.

- Mondd meg nekem, apóka, miért élesíted a késed? – kérdezte a róka.

- Mert szép a bundád! – válaszolta a nagyapó. – Meleg gallér lesz belőle anyónak.

- Jaj, ne nyúzd le a bundám! Tyúkocskát, kacsát, libát hajtok az ud­varodba.

- No, nem bánom, de be ne csapj! És kiengedte a rókát is.

Hajnal felé, még meg se virradt, kip-kop, kopogás hallatszik az ajtón.

- Apó, apó, zörgetnek az ajtón, nézd meg, ki van kint!

Apó kimegy, és ott látja a medvét. Egy nagy, odvas fatörzset hozott, tele mézzel. Elvette apó a mézet, és elrakta.

Kip-kop, újra kopognak az ajtón. A farkas idehajtotta a birkákat.

Nemsokára a róka is megjött, s tyúkokat, kacsákat, libákat hajtott be az udvarra, örült öregapó, örült öreganyó.

Boldogan éltek, nem voltak már szegények.

Mese a gőgös csillagokról

(Gáli József)

A csillagok nem ragyogtak ám mindig ilyen békességben, mint mostanában.
Vetélkedés támadt köztük egyszer, hogy melyikük fényesebb; nagy vetélkedés. Volt olyan csillag is, amelyik gőgjében nem hunyorított előre a Fiastyúknak. Ez nem volt szép tőle, mert a csillagok köszönése a hunyorítás, és a Fiastyúk, az Égi Tyúkanyó sok kis csillagot felnevelt már életében. Szó, ami szó, nem sok jóra vezetett ez a vetélkedés.
A gőgös csillagok elhatározták, hogy csak akkor világolnak, amikor éppen kedvük tartja.
A szerény, becsületes csillagok elszomorodtak. Fényük sápadtan, halványan érkezett a földre.
Az emberek nem tudták elképzelni, mi történhetett fenn az égen, a csillagok között.
Először az öreg Göncöl bátya türelme fogyott el. Nagy mérgesen elhajtott nagyobbik szekerén a Medve csillagzathoz. Mindenki tudja, hogy a Medve csillagzat a legbölcsebb csillag. Hogy miről beszélgettek? Azt nem tudja senki, mert maga a Vadász csillag állt őrt nyilával, és nem engedett közelükbe egy teremtett lelket sem.
Másnap üstökös rohant keresztül az égen. Csóvájára lángbetűkkel írva ez állott:
"Éjfélkor nagygyűlés a Tejút melletti réten!"
Minden csillag megjelent. Még a gőgös, fényükben elbizakodott csillagok is. Kicsit távolabb a többiektől, egy karéjban telepedtek le.
Ezen az éjszakán Göncöl bátya tanácsára határozatot hoztak a csillagok. A szelíd szavú, kedves Hajnalcsillag hirdette ki virradatkor. Így szólt:
- Mióta világ a világ, azért ragyognak a csillagok az égen, hogy örömet szerezzenek az emberi szíveknek, álmot szőjenek a szerelmeseknek, munkát adjanak a nagy szakállú csillagászoknak, utat mutassanak a tengeren eltévedt hajósoknak.
Amelyik csillag csak azért ragyog, hogy fényével hencegjen, nem közibénk való. Tőle zátonyra futhatnak a hajók, neki közömbös a szerelmesek csókja, és ostoba irkafirka a csillagászok tudománya.
Az ilyen csillag nem érdemli fényét. Az ilyen csillag veszítse el fényét, éljen sötétben, ne lássa senki, ne csodálja senki!
Csak ha gőgje múlik, és csillagszemébe újra befér a világ, akkor tündököljön. Addig fénytelen éljen itt közöttünk az égen!
A csillagok rábólintottak az igaz szóra, és gőgösök fénye menten kialudt.
Sötét szoba ablakából néztél már ki az éjszakába? Akkor tudod, hogy úgy jobban látni kifelé, mint amikor a lámpa ég.
Ez történt a gőgös csillagokkal. Nagy magányuk, tán évmilliókig tartó magányuk idején megtanultak látni.
De ez nem ment máról holnapra. Lehet, mondom, hogy évmilliók teltek el közben, mert a gőg nehezebben olvad, mint a jég.
Szent János éjszakáján, meleg tavaszi éjszaka volt...Sziporka, az egykori gőgös csillagok főkolomposa, vacogva üldögélt egy fellegpadon.
Sírni szeretett volna, de nem tudott. Könnyek helyett jégcsapok potyogtak szeméből, úgy kihűlt, mióta fényét elvesztette szegény.
Ahogy ott üldögélt nagy magányában, észrevette, hogy a földön eltévedt egy kisfiú. Rőzsét szedni volt az erdőben, s nem találta a hazafelé vezető utat. Sziporka látta, hogy a kisfiú nagyon reszket félelmében, és látta az utat is, amelyről a pöttöm emberke letévedt.
Ahogy figyelte a zokogó kisfiút, valami ismeretlen, jónak is, rossznak is nevezhető érzést érzett csillagszívében.
Segíteni kell rajta - s ahogy ezt gondolta, már száguldott is lefelé a Tejúton.
Mire leért, fényes, ragyogó lett, mint valaha régen.
A kisfiú nagyot bámult, amikor meglátta az elébe pottyant fényes micsodát. Sziporka barátságosan hunyorított, és intett neki: Gyere utánam. A kisfiú követni kezdte. Sziporka egészen hazáig vezette, és még sokáig ott álldogált az udvaron. Úgy hallgatta a házból kihangzó kacagást.
A többi csillag is visszanyerte fényét. Az egyik zátonyra futott hajónak segített. A másik egész éjjel világított egy szegény költőnek, aki legszebb versét írta, amikor éppen elfogyott lámpájából az olaj. A harmadik - sorolhatnám hajnalig, hisz nem volt annyi gőgös, nincsen annyi fényes csillag az égen, amennyi segíteni való volt és van a földön.
A fényüket visszanyert csillagok pedig nem tértek vissza az égre. Itt maradtak közöttünk. Így határozták el az országút melletti nagyréten, ahol Szent János éjszakáján összetalálkoztunk.
- Itt maradunk - mondta Sziporka -, hogy a földön is legyenek csillagok.
Így születtek, az emberek örömére, a szentjánosbogarak.
Nyári éjszakákon, mezőkön, réteken, országút mentén, ösvények szélén ott világolnak szerényen, békességesen. Onnan integetnek égi testvéreiknek.
Te is láthatod őket, kedves.



A suszter, aki a szüleit tisztelte

(Német népmese. Ford. Dégh Linda)

Volt egyszer egy öregember, aki igen sok pénzt gyűjtött életében, de családja nem volt. Ott lakott nem messze a folyótól, amelynek partján egy hatalmas, odvas fűzfa állt.

Egy este az öregember színültig töltötte a kalapját arannyal, és ki­ment a folyóhoz. A pénzt mind beleöntötte a fűzfa odvába, és így szólt:

- Legyen ez a pénz azé, aki a szüleit tiszteli!

Felmarkolt egy jó csomó földet, és betömte vele az odú száját, hogy senki se lássa, mit rejt a fa. Biztos volt benne, hogy eljut ahhoz, akinek szánta. Azután hazament és nyugodtan lefeküdt aludni.

A fa tetején pedig éppen egy szegény vándorlegény ült. Oda húzódott fel éjszakára, mert szállást sehol se kapott, és félt, hogyha a földre pihen le aludni, megtámadják az erdei vadak.

A vándorlegény lemászott a fáról, és körülnézett. Nem nyúlt a pénz­hez – ki tudja, miért? Talán nem tisztelte a szüleit eléggé. Valami különös nyugtalanság vett rajta erőt. Járkált, nézelődött a fa körül. Hirtelen szél kerekedett, és gyökeréig megrázta az öreg fűzfát. Egy erős szélroham úgy belekapaszkodott a koronájába, hogy nagy reccsenéssel kidőlt, és belezu­hant a folyóba.

Kora tavasz volt, és a kis hegyi patakok alaposan megduzzasztották a folyót. Sebesen rohant lefelé, és az ár magával ragadta a fűzfát is. Gondolta magában a vándorlegény:

- Megnézem, mi lesz ebből. Tudni akarom, vajon van-e igazság a földön, eljut-e ez a kincs ahhoz, akit megillet? Megyek, nyomon követem a fa útját.

Vállára vette tarisznyáját, és megindult a fa nyomában. Ment, men­degélt, egész éjjel a folyó mentén gyalogolt. Már közelgett a reggel. Ekkor a víz sodra egyenesen nekivitte a fűzfát egy híd pillérének.

Kis város feküdt a híd túlsó oldalán.

Olyan erővel sodorták a hullámok a fa törzsét, hogy csaknem elvitte a rozoga kis hidat, amelyen az emberek és a szánok nagy üggyel-bajjal éppen hogy át tudtak vergődni. Egyszerre nem is bírt el sok terhet. Mind­két végénél egy-egy ember állt, ezek szabályozták a forgalmat, és szedték a hídpénzt az átkelőktől.

Mikor a hídpénzszedők meglátták, hogy a fa nekisodródott a híd pil­lérének, megbíztak néhány jó erős, markos legényt, és kivontatták a fát a partra. Éppen akkor érkezett oda a vándorlegény is. Megállt a fa mellett, és várta, mi fog történni.

Csakhamar egy suszter akart szánjával átkelni a hídon.

- Hová mész? – kérdezték tőle a hídpénzszedők.

- Az erdőre, fáért.

- Sose menj az erdőre, barátom! Nézd, ott fekszik egy kidőlt fűzfa. A folyó hozta. Tedd föl a szánodra, vidd haza, és hasogasd fel!

Megörült a suszter a váratlan ajándéknak, és megköszönte az embe­rek szívességét. Amint hazaért, bevonta a fát az udvarába, és azonnal ne­kilátott a felaprításához.

De a vándorlegény ment mindenütt a fa nyomában. Bekopogtatott a

suszterhez, hogy meglássa, jó helyre került-e a fa. Odament a fejszével dolgozó emberhez, és így szólt:

- Utas ember vagyok, nagyon elfáradtam a vándorlásban. Megenged­né, hogy egy órácskát megpihenhessek?

- Adok én szállást szívesen, jó ember – felelte a suszter -, menjen csak be a házba, mindjárt én is bemegyek. Csak előbb hadd vágom össze ezt a fát, mert estére nincs minél melegedjünk.

A vándorlegény megköszönte a szívességet, és bement a házba, a suszter pedig nekilátott a munkának.

Alig csapott kettőt-hármat a fejszével, hogy a fa gyökerét elválassza a törzsétől, nagy csörömpöléssel hullott ki az arany a fa odvából.

- Ez aztán a váratlan szerencse! – kiáltott fel a suszter örömmel. -Valamilyen titkos gondviselés adta ezt nekem, biztosan azért, hogy ezzel a szegény vándorral, aki most érkezett a házamba, megosszam.

Oda is ment azonnal hozzá, és így szólt:

- Jöjjön, jó ember, felezzük meg testvériesen a pénzt.

- Hogyan? Miért? – kérdezte a vándor. – Hiszen nem én szereztem, nem én fáradtam érte, nekem nem jár belőle, nincs jogom elfogadni.

- Hát akkor legalább szálljon meg a házamban, legyen a vendégem éjszakára. Pihenje ki magát, hiszen fáradt lehet!

- Hogyan is maradhatnék itt, mikor azt se tudja, ki vagyok? – mondta a vándorlegény. – Honnét tudja, hogy nem valami rossz szándékkal jöt­tem? Hátha ki akarom fosztani a házát?

- Csak maradjon itt nyugodtan, van itt hely elég. Nem félek én ma­gától, hiszen olyan jámbor képe van! – nevetett a suszter.

A vándorlegény végül mégis elfogadta a meghívást, és ott maradt. A suszter pedig a malomba sietett lisztért, hogy vendégének friss kenyeret készíthessen.

De a suszter nem lakott egyedül. Vele éltek öreg szülei is. A két ga­lambősz öreg kéz a kézben üldögélt a kemence padkáján. Olyan meghit­ten, olyan mosolygósan ültek ott, hogy a vándorlegény szeme könnybe lábadt, és így szólt magában:

- Most már nyugodt vagyok, mert jó helyre került a pénz. Megérdemli a derék suszter, hiszen csak rá kell nézni erre az öreg anyókára meg erre az öreg apókára.

Hamarosan visszatért a suszter a liszttel, és meghagyta a feleségének, hogy süssön kenyeret belőle. Azt is meghagyta neki, hogy három cipót készítsen. Az egyiket tiszta búzalisztből; az az öregeké, mert az ő foguk már gyenge, nem bírja a kemény héjat. A másodikat csak úgy, mint ahogy maguknak szokták sütni; a harmadikba pedig süssön bele tíz darab ara­nyat, és kívülről jelölje meg egy kereszttel, hogy meg lehessen különböz­tetni a többitől.

Estére finom vacsorát főzött az asszony. Puha ágyat vetett a vendég­

nek a sajátjában, maga pedig a konyhában hált, a lócán. Reggelit is adtak a vendégnek, és amikor búcsút vett a családtól, és megköszönte a szíves vendéglátást, így szólt hozzá a suszter:

- Ha már pénzt nem akart elfogadni tőlem, vegye legalább ezt a cipót útravalóul!

Ezzel a kezébe nyomta a kereszttel megjelölt cipót.

A vándorlegény elfogadta az útravalót, hóna alá szorította, s elbúcsú­zott vendéglátó gazdájától és családjától. Elindult hazafelé.

Mikor a hídhoz ért, a hídpénzszedő emberek követelték tőle a pénzt a tegnapi átkelésért is, hiszen akkor nem fizetett semmit. De hiszen most se volt nála egyetlen fillér sem, hiába kutatta át a zsebeit.

- Pedig ingyen nem eresztjük át – mondták a hídpénzszedők -, fizes­sen a tegnapi átkelésért is!

- Mit tudnék adni? – kérdezte az ember. – Hiszen nincs semmi egye­bem, csak ez a kenyér.

- Akkor adja ide a kenyeret, jó lesz az is!

így történt, hogy hídpénz fejében odaadta az egész kenyeret a ván­dorlegény, a suszter kereszttel megjelölt kenyerét. Áteresztették a hídon, és ment tovább az útján.

Nem sokkal azután, hogy ez történt, a suszter ismét átment a hídon, hogy valamit vásároljon a szüleinek. Meglátták a hídpénzszedők, és így szóltak hozzá:

- Fogd ezt a kenyeret, és vidd haza, mi úgysem tudunk mit kezdeni vele. Kinek adjuk, ha nem neked, hiszen öreg szüleid vannak, jó helyen lesz nálad!

A suszter átvette tőlük a kenyeret, anélkül, hogy tudta volna, az hon­nan származik. Csak mikor odahaza megszegte, akkor, a kihulló aranyda­rabokról ismert rá saját kenyerére.

így teljesedett be az öregember kívánsága: azé lett a pénze, aki a szüleit igazán tisztelte.

Aranyos Jutka, Szurkos Marcsa

(Német mese. Ford. Csatlós János)

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy gonosz asszony. Éjjel-nap­pal kínozta szegény Jutkát, a mostohalányát, az édeslányának, Marcsának pedig mindent megengedett. Marcsának minden szabad volt, Jutkának semmi; Marcsa volt a kedvenc, torkig ehette magát jó falatokkal, puccos ruhában járt; Jutka meg a legtöbbször éhezett, hogy a szeme is kopogott belé, és mindig rongyosan didergett. Marcsának minden nap vasárnap volt, Jutka viszont mindig dolgozott, jó napot sose látott. Éjjel-nappal egy­re csak pörgette a rokkát, és akármennyit font, a mostohája mindig csak morgott rá.Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy gonosz asszony. Éjjel-nap­pal kínozta szegény Jutkát, a mostohalányát, az édeslányának, Marcsának pedig mindent megengedett. Marcsának minden szabad volt, Jutkának semmi; Marcsa volt a kedvenc, torkig ehette magát jó falatokkal, puccos ruhában járt; Jutka meg a legtöbbször éhezett, hogy a szeme is kopogott belé, és mindig rongyosan didergett. Marcsának minden nap vasárnap volt, Jutka viszont mindig dolgozott, jó napot sose látott. Éjjel-nappal egy­re csak pörgette a rokkát, és akármennyit font, a mostohája mindig csak morgott rá.

Amikor Marcsa megérkezett, végigment az úton úgy, ahogy Jutka el­magyarázta. Hamarosan odaért a várhoz és a kutyusokhoz. örömében már alig fért a bőrébe. A kiskutyák csaholva fogadták:

- Vau, vau, Szurkos Marcsa jön! Vau, vau, Szurkos Marcsa jön!

A hangjuk barátságtalan volt, villogott a szemük, és a farkukat behúz­ták a lábuk közé. A kedves kislányok is eléje siettek, de nem surgárzott oly melegen a tekintetük, mint Jutka felé. Megkérdezték Marcsát, kivel akar vacsorázni.

- Veletek – mondta Marcsa. – Jutka is veletek vacsorázott.

Aztán elé tették a két ruhát; arany van Jutkának is. Aztán aranyorsót, meg arany fülbevalót is akar.

De bizony, kérhette, nem kapta meg; a faháncsruhába öltöztették, s a kutyák közt adtak neki vacsorát a földön, méghozzá szemetet, hulladé­kot. Búcsúzóul gyantával és szurokkal mázolták be faháncsruháját, és közben egyre csak Szurkos Marcsának nevezték. Orsót is kapott, de szú­ette, ócska faorsót. Alig várták a kislányok, hogy megszabaduljanak Szurkos Marcsától, és minél előbb visszatuszkolhassák az egérlyukon át, fel, a kinti világba.

Fenn, az emberek között Jutka azontúl nagy tisztességben és becsü­letben élt, amíg meg nem halt, és mindenki csak Aranyos Jutkának nevez­te; Marcsát pedig nem szerette senki, és akármerre járt, mindig így csú­folták:

- Vau, vau, Szurkos Marcsa jön!

A szamár és a három testvér

(Jékely Zoltán)

Volt egyszer egy szegény ember; egyebe sem volt, csak egy szamara. Egyszer a szegény ember megbetegedett, s érezte, közel a halála. Agyához hívja három fiát, és így szól:

- Kedves fiaim, biz’ én nem tudok rátok egyebet hagyni, mint a sza­maramat; ha gondját viselitek, s jól bántok vele, meglátjátok, hasznát ve­szitek: ma egyik, holnap a másik, holnapután a harmadik.

Azzal szép csendesen meg is halt…

De a fiúk bizony nem fogadták meg apjuk intelmét. A nagyobbik így gondolkozott:

- Tegnap a szamár még apám pajtájában volt; annyit evett, amennyi belefért. Holnap öcsémnél lesz, ad az neki elég szénát. Eldolgozhatik ma étlen-szomjan is!

Ilyenformán a szegény pára egy álló napig éhezett.

A következő reggel a középső fiú vitte el a szamarat; de akkor már olyan gyenge volt, hogy rogyadozott a lába, s a legénynek így sehogy se tetszett:

- Haszontalan döge – emelte rá a botját -, úgy telezabáltad magad a bátyámnál, hogy a járás is nehezedre esik. De ne félj, kiböjtölöd ma nálam istenesen!

Harmadnapra a szegény állat már félholt volt a nagy koplalástól. S a legkisebbik fiú, ahelyett, hogy bár egy villa szénát vetett volna eléje, irgal­matlanul eldöngette a villa nyelével. Ez már sok volt az ártatlannak: ott adta ki páráját reggelre kelve az üres jászol előtt. A soron levő nagyobbik fiú már hiába jött érte.

Most már a három oktalan legénynek semmije sem volt; kétségbe­esésükben rútul hajbakaptak, s ott agyabugyálták egymást kihűlt öröksé­gük fölött. De a szegény állat ettől nem elevenedett meg – s ők se lettek gazdagabbak.

Lengyel Balázs: Mese a fehércsillagos sündisznóról



Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok? Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is sünpapa és sünmama: "Mi lesz ebből a gyerekből?"

De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét sündisznógyerek.

Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.
- Mert jön a tél - felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta a csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:
- Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele, hiszen egy szülőnek mindent kell tudnia.
- Hogy miért van tél? -mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük.

Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyulva hordta, úgy figyelt minden neszre.
- Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Aztán azt mondta:
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet. S mikor jött a szél, nekiiramodott, és futott, futott, s versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem. S rázogatta keservesen tapsi füleit. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszélhet vele.

Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt az éjszakába. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
- Hordjátok el magatokat, alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja a szemem hideg csillagfényével. Menjetek a vakondhoz, bizonyára a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet.

Mentek hát a vakondhoz. Meg is lelték hamarosan, éppen egy túrás tetején.
Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél. A vakond hunyorgott egynéhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett rá valami sokat várakozni, jött vissza egykettőre.
- Süket a föld - mondta a vakond-, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.

A sas fészke pereméről fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte dérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba:
- Miért van tél?! De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.

Odalent ezalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljába, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét a sünmama és sünpapa, meg a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos; s aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt?

Arra ébredt, hogy meg-megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percenések. Kidugta fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?

Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembe találta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor azt dünnyögte magában: „Azért, hogy eljöhessen a tavasz!"
- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hüm, még lehet, hogy igazam is van!

De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért, komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyerekes dolgokkal foglalkoznia. Hogy miért van tél? - nem is gondolt rá soha többé!

Vlagyimir Szutyejev: Az alma

Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma. Nyúl futott át az erdőn és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van - nem tud odáig felugrani.

- Kárr - kár!

Körülnéz a Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a varjú és jóízűen nevet rajta.

- Hallod-e, Varjú koma! - kiáltotta a Nyúl. Szakítsd le nekem az almát.

Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.

- Köszönöm szépen, Varjú koma! - kiáltotta a Nyúl, és fel akarta emelni az almát, de az - uramfia, mit látnak szemei?! - szusszant egyet, és elszaladt.

- Hát ez meg miféle csoda?

Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.

- Állj meg, állj meg! - kiáltozott a Nyúl. - Hová viszed az almámat?

- Ez az én almám. Leesett a fáról és én elkaptam.

Nyúl odaugrott Sündisznócskához. Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá! Odarepült hozzájuk a Varjú.

- Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!

Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta:

- Ez az én almám, az enyém!

Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: a Varjú csőrével belecsípett a Sündisznócska orrába, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút... Ekkor ért oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt:

- Mi történik itt?! Mi ez a lárma?!

Azt felelik neki a veszekedők:

- Medve koma, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.

Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve elgondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:

- Ki találta az almát?

- Én! - felelte a Nyúl.

- De ki tépte le a fáról?

- Bizony, hogy én! - károgta a Varjú.

- Jól van. De ki kapta el?

- Én kaptam el! - kiáltotta Sündisznócska.

- Nos hát akkor - ítélte a Medve - mindhármótoknak joga van az almára.

- De csak egy almánk van! - kiáltotta egyszerre a Sündisznócska, a Nyúl és a Varjú.

- Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra és mindegyiktek vegye el a maga részét.

Megint egyszerre kiáltották mind a hárman:

- Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?!

Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta.

Egy darabot a Nyúlnak kínált.

- Tessék, ez e tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.

A másodikat a Varjúnak adta.

- Ez a tiéd, mert te tépted le.

A harmadik darabot ő nyelte le.

- Ez az enyém, mert én kaptam el az almát.

A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta.

- Ez a tiéd, Medve koma.

- Ugyan, miért? - ámuldozott a Medve.

- Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!

És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.

A nyulacska végrendelete

(Litván népmese. Ford. Zoór Margit)

A nyulacska kimerészkedett a védett erdőből, hogy eleség után néz­zen, mert otthon nagyon szűkösen élt a család.

A vadászok éppen arra mentek, és meglátták a nyulacskát. Szólították kutyáikat, s a nyulat hamarosan bekerítették.

A nyulacska ijedten látta, hogy nem menekülhet. Fülei reszkettek, hátracsapódtak. Mitévő legyen? Azt gondolta: „Aki időt nyer, mindent nyer.” Aztán így szólt a vadászokhoz:

- Emberek! Látom, nem kerülhetem el a halált. Hallgassátok meg végrendeletemet: bőrömet a szűcsnek adom, csináljon belőle sapkát. Ba­juszomat tenéked hagyom, vadász, jó lesz pipaszurkálónak. Húsomat a többi vadásznak, csontjaimat a kutyáknak, a szívemet pedig adjátok az én kis feleségemnek. Készítsetek gazdag tort, és vadászkürtök szóljanak orgo­na helyett. Teljes szívetekből sóhajtozzatok és emlegessetek.

Amíg ezt mondta, a vadászok és a kutyák összevesztek. Azon mara­kodtak, kinek mi jusson. Mindenki magának követelt mindent.

A nagy zűrzavarban az okos nyuszi ugrott egyet, és eliramodott.


A kecskegida és a farkas

(Német mese. Átdolgozta Rónay György)

Kecskemama megéhezett, alig várta már, hogy egy kis friss füvet haraphasson a réten.
Azt mondta a kisgidának:
- Jól figyelj rám, gidácska. Én most elmegyek egy kicsit legelni; minél zsengébb füvet harapok, annál ízesebb tejet kapsz tőlem. De nagyon vigyázz, be ne engedj senkit, amíg odajárok! Bezárom az ajtót; ki ne nyisd belülről senkinek!
Bezárta az ajtót, aztán még beszólt az ablakon a gidának:
- Még egyszer mondom: ki ne nyisd, hacsak a jelszónkat nem hallod. Remélem, tudod a jelszót.
- Hess, csúnya farkas! – mekegte az ablak mögött a gida. – Hess, csúnya farkas!
Éppen arra kullogott a farkas; meglapult egy bokorban, végighallgatta a párbeszédet, és jól megjegyezte magában a jelszót.
Kecskemama nem vett észre semmit, szép csöndesen ballagott a rét felé. A farkas alig várta, hogy eltűnjék a kanyarodóban. Előlépett a bokorból, odaosont az ajtóhoz, elváltoztatta a hangját, és azt mondta:
- Jaj, kedves gidácskám, vissza kellett jönnöm, itthon felejtettem valamit, engedj be gyorsan!
A gidácska jól emlékezett az anyja tanácsára.
- Beengedlek, hogyne engednélek – mondta -, csak előbb hadd halljam a jelszót!
- No, hacsak az kell! – dörzsölte odakint kezét a farkas, és máris összefutott a szájában a nyál, mintha gidahúst enne. Aztán kivágta jelszót: - Hess, csúnya farkas! Hess csúnya farkas!
A kisgidának azonban gyanús volt ez a nagy hessegés. Mi ez az éhes lihegés hozzá? És mi ez a furcsa rekedtség?
Azt mondta:
- Most már mindjárt beengedlek, csak még előbb a lábadat szeretném látni.
- A lábamat? – kérdezte meglepve odakint a farkas. – Miért akarod te a lábamat látni?
- Azért, mert az én anyácskámnak szép fehér lába van; a tiéd meg – mondta a gida, kikandikálva a résen -, a tiéd meg, úgy látom, barna. Hess, csúnya farkas! Hess, csúnya farkas! A farkas látta, hogy fölsült: nem sikerült rászednie az okos kisgidát. Mi egyebet tehetett; szégyenkezve elkullogott.

Kicsi mese

(Angol mese. Átdolgozta Bartócz Ilona)

Az erdőben, bokrok árnyékában ült egy kicsi medve, és unatkozott. „Mit csináljak így magamban – búslakodott -, hiszen én csak egy kicsi medve vagyok.” Arra jött egy másik kicsi medve, az is letelepedett a bokrok árnyékában, s együtt unatkozott az egy kicsi, két kicsi medve. Arra jött a harmadik, és megkérdezte:
- Mit csinál itt ez az egy kicsi, két kicsi medve?
- Unatkozunk – mondta az egy kicsi, két kicsi medve, és most már hárman unatkoztak. Azután egyszer csak megszólalt az első kicsi medve:
- Építhetnénk egy házikót!
- Építsünk! – mondta a második kicsi medve.
- Szép, nagy házat építsünk! – mondta a harmadik kicsi medve.
És ekkor az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve munkához látott. Az első kicsi medve kidöntött egy nagy-nagy fát. A második kicsi medve deszkát fűrészelt a fából. A harmadik kicsi medve meggyalulta a deszkákat; aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve együttes erővel fölépített egy takaros kis házikót. Volt abban a házikóban egy kicsi, két kicsi, három kicsi szoba, a három kicsi szobában egy kicsi, két kicsi, három kicsi ágyacska, egy kicsi, két kicsi, három kicsi asztalka meg szék, és mindegyik szobácskának volt egy kicsi, két kicsi, három kicsi ablaka. A medveházikónak így hát sok ablaka volt, hogy az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve szobájába mindig besüssön a nap. No de gondolni kellett a télre is! Télen hideg van, fűteni kell. Ezért az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve rakott a három szobácskába három kályhát. Aztán kimentek fát gyűjteni télire. Az egyik kicsi medve összegyűjtötte a fát, a második kicsi medve hazavitte, a harmadik kicsi medve a fáskamrába hordta. Aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve leült a házikó elé.
- Mi most unatkozunk? – kérdezte az egyik kicsi medve.
- Igen, mi most unatkozunk – mondta a második kicsi medve.
- Bizony, nagyon unatkozunk – brummogott a harmadik kicsi medve.
- Mit is kellene csinálnunk, hogy ne unatkozzunk? töprengett az egyik kicsi medve.
- Nem is tudom, mitévők lehetnénk – mondta a második kicsi medve.
- Unatkozni rossz – mondta a harmadik kicsi medve.
Aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve kórusban mondta:
- Szaladjunk haza a mamánkhoz, a mamánknál majd jó lesz nekünk, sohasem unatkozunk!
Visszatotyogott a mamájához az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve, otthagyták a takaros kis házikót az erdő közepén. A házikó azóta magányosan búslakodik, s várja, hogy hátha arra téved és az egy kicsi, két kicsi, három kicsi szobájába beköltözik az egy kicsi, két kicsi, három kicsi unatkozó, csacsi medve.

A Ti-ta család

 (Német mese. Átdolgozta Fazekas László)
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy óracsalád. A nevük így hangzott: Ti-ta. Volt egy Ti-ta papa, egy Ti-ta mama, két Ti-ta kislány és egy aranyos Ti-ta kisfiú. Az egész család nagyon boldog volt, egyebet se tettek álló napon át, csak tiktakoltak.
Egy reggel azonban Ti-ta mama arra ébred, hogy kisfia nem tiktakol. Ti-ta mama nagyon megijedt.
- Beteg a kisfiam! – kiáltotta, és sírni kezdett.
Több se kellett a két Ti-ta kislánynak, mikor anyjukat sírni látták, nosza, ők is itatni kezdték az egereket.
Ti-ta papa rájuk szólt:
- Hagyjátok már abba! Még berozsdásodtok a sok sírástól. Az üvöltés, jajgatás mit sem segít, el kell vinnünk öcsit a doktor bácsihoz.
Az óradoktor kézbe vette Ti-ta öcsikét, meghallgatta, megkopogtatta, aztán így szólt:
- Nem, nem. Szó sem lehet róla. A kisfiú nem beteg, egyszerűen elfelejtették felhúzni!
Fel is húzta azon nyomban a kis Ti-ta fiúcskát, aki aztán el is kezdett rögtön tiktakolni.
Ti-ta mama és a két Ti-ta nővérke abbahagyták a sírást, és Ti-ta papa is nagyon elégedett volt az eredménnyel. Az egész család álló napon át újra boldogan tiktakolt. Így: - Tik-tak, tik-tak, tik-tak, tik-tak…

Mészöly Miklós: Csir ide, csur oda

Csir ide, csur oda, Kuckó városában élt egyszer egy gyönyörűséges baba.

Mindene ép volt, mindene szép volt, mégis szomorú volt. Ha feküdt, lehunyta a szemét, ha felült, kinyitotta. Éppen csak nevetni nem nevetett soha.

Kuckó városának ő volt a királykisasszonya.

Három szolga leste parancsát a szépséges babának.

Egyik volt az üvegszemű Őz, a másik a gesztenyefejű Bohóc s a harmadik egy félkarú Ólomhuszár.

Mind nagyon szerették a királykisasszonyukat. Vele búsultak, vele virrasztottak. Már-már leragadt a szemük az álmosságtól, de aludni mégse mertek. Egyre csak azt várták, mikor kacag fel végre az úrnőjük. De sehogy se tudták megnevettetni.

Pedig mi mindent megpróbáltak!

Az Őz úgy kacsingatott, mintha gyémántszeme volna. A Bohóc úgy emelte fejét, mintha aranyalma volna. Az Ólomhuszár úgy fogta a kardot, mintha két karja volna.

De a királykisasszony el se mosolyodott. Ha feküdt, lehunyta a szemét, ha felült, kinyitotta.

Ennyi volt az egész. A nagy szomorúságtól még beszélni is elfelejtett a három hűséges szolga.

Egy nap aztán történt valami – maguk se tudták, mi.

Nagy zörgetést hallottak – valaki megzörgette Kuckó város kapuját. S mire felocsúdtak, már nyílt is a kapu, és belépett rajta egy szépséges kislány! Hajszálra olyan volt, mint a királykisasszony, csak sokkal-sokkal nagyobb. Éppen hogy csak befért a kicsike kuckóba.

Aztán ásított egy hatalmasat – és odafeküdt közéjük.

A királykisasszonyt maga mellé vette, az Őzet, a Bohócot meg az Ólomhuszárt a párnájára tette – és így szólt:

– Csir ide, csur oda, eljöttem aludni Kuckó városába!

Avval fogott egy nagy dunyhát, és mindannyiukat betakarta. S valahányan csak voltak Kuckó városában, mind álmodtak valami szépet. Őz azt álmodta, hogy a szeme gyémánt. Bohóc azt álmodta, hogy a feje aranyalma. A kicsi Ólomhuszár a karját visszakapta.

S a királykisasszony! – úgy mosolygott álmában, mint egy igazi, élő baba.

Az elégedetlen légy

(Bianki. Ford. Rab Zsuzsa)

Elrepült a légy az emberhez, és így szólt hozzá:

- Te parancsolója vagy minden állatnak, mindent megtehetsz. Adj nekem farkat!

- Hát az minek neked? – csodálkozik az ember.

- Én nem ismerek olyan állatot, amelyiknek csak ékessége a farka. Te megélsz farok nélkül is.

Megmérgesedett a légy, és bosszantani kezdte az embert: egyszer az édességre telepedett, máskor az ember orra előtt röpdösött, hol az egyik fülébe döngicsélt, hol a másikba. Nem tűrhette tovább az ember. Azt mondja a légynek:

- No, nem bánom! Repülj el, légy, az erdőbe, a folyóra, a mezőre. Ha találsz ott olyan vadat, madarat vagy hüllőt, amelyiknek csak ékességül szolgál a farka, attól elveheted. Megengedem.

Megörült a légy, kiröppent nyomban az ablakon.

Végigröpül a kert fölött, letekint és látja: csiga mászik egy levélen. Leszáll a légy a csiga mellé, és rákiált:

- Add nekem a farkadat, csiga! Az neked úgyis csak dísz!

- Ugyan, mit beszélsz! – feleli a csiga. – Nekem nincs is farkam, csak potrohom! összehúzom, kinyújtom – úgy haladok előre.

Látja a légy, hogy tévedett. Továbbröpült.

Elszállt a folyó fölé. Látja a folyóban a halat meg a rákot. Mindkettő­nek farka van. Megszólítja a halat:

- Add nekem a farkadat! Neked úgyis csak ékességül szolgál!

- Az már nem igaz – feleli a hal. – A farkam – a kormánylapátom. Látod: ha jobbra akarok fordulni, jobbra csapom a farkamat. Ha balra akarok térni – balra fordítom. Nem adhatom neked, beláthatod!

Akkor a rákot szólítja meg a légy:

- Add nekem a farkadat, rák!

- Nem adhatom – mondja a rák. – Gyöngék a lábaim, vékonyak, azok­kal nem tudok evezni. De a farkam széles és erős. Csapok vele egyet a vízben, liccs-loccs! – és oda úszom, ahova akarok. A farkam az evezőm.

Továbbállt hát a légy. Elrepült az erdőbe, meglátta egy száraz ágon a harkályt. Melléje telepedett:

- Add nekem a farkadat, harkály! Úgysem használod semmire, csak dísz rajtad!

- Ó, te ostoba! – kiáltja a harkály. – Hogyan kopogtatom nélküle a fákat, hogy keresek élelmet magamnak, hogy rakok fészket a fiókáimnak?

- Hát a csőröddel – feleli a légy.

- A csőrömmel, az igaz – mondja a harkály -, de farok nélkül nem boldogulok ám! Figyeld csak meg, hogy kopogtatom a fatörzset!

A harkály erős, kemény tollú farkával megtámaszkodott a fakérgen, meglendítette egész törzsét, és akkorát vágott csőrével a száraz fára, hogy csak úgy röpültek a forgácsok!

Látja a légy: csakugyan a farkával támasztja meg magát a harkály -szüksége van a farkára. Továbbrepült.

Egyszer csak egy őzsutát pillant meg a bokrok között, a gidaival. Az őzsutának is van farka: pihés, fehér kis farka.

Rákezdi a légy:

- Add nekem a farkacskádat, őz!

Megijedt az őz.

- Ugyan, mit nem kívánsz! – mondja. – Ha neked adom a farkacskámat, elpusztulnak a gidáim!

- Ugyan mi hasznuk a gidáknak a farkadból? – csodálkozott a légy.

- Szükségük van rá – feleli az őz. – Néha üldözőbe vesz bennünket a farkas. Befutok az erdőbe, hogy elrejtőzzem. A gidáim utánam. Csakhogy a fák között nem látnak engem. A fehér farkammal integetek neki, mint valami kendővel: erre fussatok, erre! Látják a fehér foltot – és utánam szaladnak. így menekülünk el a farkas elől.

Mit tehetett a légy, továbbállott.

Repült, repült, egyszer csak meglátta a rókát. Annak volt még csak pompás farka! Dús, vörös, gyönyörű szép!

No – gondolja a légy -, ez a farok aztán az enyém lesz! Leszállt a róka mellé, rárivallt:

- Add nekem a farkadat!

- Dehogy adom! – feleli a róka. – Elpusztulok nélküle. Ha nincs far­kam, egykettőre utolérnek a kutyák. A farkammal teszem bolonddá őket.

- Ugyan, hogy teszed őket bolonddá a farkaddal? – hitetlenkedett a

légy.

- Ha a kutyák üldözőbe vesznek – felcsapom a farkamat. Jobbra csa­pom és balra futok. A kutyák látják, hogy a farkam jobb felé lendül, és jobbra térnek. Amíg észreveszik, hogy tévedtek, én már messze járok.

Látja a légy: minden állatnak szüksége van a farkára, egyetlen fölös­leges farok sem akad az erdőben, sem a folyóban. Mit tehetett – hazare­pült. Egész úton törte a fejét.

„Nem hagyom békén az embert, amíg csak farkat nem csinál nekem!”

Az ember az ablakban ült, udvarát szemlélte.

Beröppent a légy, rátelepedett az orrára. Az ember rácsapott a tulaj­don orrára – a légy addigra a homlokára telepedett. Rácsapott a homlokára – a légy visszaröppent az orrára.

- Hagyj már békén, légy! – könyörgött neki az ember.

- Nem hagylak! – zümmögi a légy. – Miért űztél csúfot belőlem, miért küldtél el gazdátlan farkat keresni? Megkérdeztem minden állatot – mind­egyiknek szüksége van a farkára.

Látja az ember, hogy nem tágít tőle a légy, hiszen azért légy, hogy szemtelen legyen.

Gondolt egyet, azt mondja a légynek:

- Látod-e, légy, a tehenet az udvaron? Eredj, attól kérdezd meg, minek kell neki a farka?

- Jól van – feleli a légy -, a tehéntől még megkérdezem. De ha az sem adja nekem a farkát, kiüldözlek a világból!

Kiröppent a légy az ablakon, rátelepedett a tehén hátára, duruzsolt, döngicsélt, faggatta a tehenet:

- Tehén, hallod-e, minek neked a farkad? Tehén, tehén, minek neked a farkad?

Tűrte a tehén, tűrte, aztán fölcsapta a farkát, végigvágott vele a hátán – és agyoncsapta a legyet.

Lehullt a légy a földre, kilehelte páráját, égnek meredtek a lábacskái. Az ember meg kikiáltott az ablakon:

- Úgy kellett neked, légy! Nem hagytad békén az embereket, nem hagytad békén az állatokat. Szemtelen!

A kóró és a kismadár

(Arany László)

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.

- Kis kóró, ringass engemet!

- Nem ringatom biz én senki kis madarát!

A kis madár megharagudott, elrepült onnan. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét.

- Kecske, rágd el a kórót!

Kecske nem ment kóró-rágni, a kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy farkast.

- Farkas, edd meg a kecskét!

Farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy falut.

- Falu, kergesd el a farkast!

Falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy tüzet.

- Tűz, égesd meg a falut!

Tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy vizet.

- Víz, oltsd el a tüzet!

Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy bikát.

- Bika, idd fel a vizet!

Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy furkót.

- Furkó, üsd agyon a bikát!

Furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy férget.

- Féreg, fúrd ki a furkót!

Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy kakast.

- Kakas, kapd fel a férget!

Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kis madarat.

Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

BARTÓCZ ILONA: MESE A KÍVÁNCSI BÉKÁKRÓL



Sűrű erdő szélén, piros tetős házban élt három kislány. A ház mellett kerekes kút állt, ebben lakott három zöld kisbéka meg a mamájuk. Egy nyári délutánon csikorogva ereszkedett le a kerekes kút vödre. A békák a peremére ugrottak.
– Utazzunk fel! – kiáltott a két nagyobbik, Kvik és Kvak.
– Jaj, én nem hagyom itt a mamámat! – szeppent meg a legapróbb, Kvuk, és visszaugrott a vízbe.
A vödör megindult fölfelé.
A három kislány ujjongott:
– Kisbékák! Ó, de szépek!
– Befőttesüvegbe rakjuk őket, apró létrát teszünk az üvegbe, a békák majd fölmásznak rajta, ha jó idő jön, és megbújnak az üveg alján, ha vihar lesz! – mondta a legnagyobb.
Kvik és Kvak ijedten nézett össze. Még hogy ők üvegbe zárva időjárást jósoljanak?
Egy bátor fejesugrás a vízbe, és hazatértek az öreg kút mélyére.
A három kislány csalódottan nézett utánuk.
– Gyáva békák! – mondta a legnagyobb.
– Talán a mamájuk hívta őket haza – szólt a középső.
– Vagy a testvérkéjük – gondolta a legkisebb.

A csökönyös kiselefánt

 (Afrikai mese)
 Élt a messzi Afrikában egy kiselefánt. Olyan csökönyös volt, olyan makacs, hogy azóta is emlegetik. Egyszer sétálni indult az elefántcsalád.
- Gyere velünk - hívta elefántapja.
- Nem megyek - rázta a fejét csökönyös kiselefánt.
- Gyere - hívta az anyja.
- Nem megyek.
- Gyere - hívták a testvérei.
- Nem.
Megunták, otthagyták, egyedül maradt a kiselefánt. El is unta magát hamarosan. Akkor meg azért haragudott a világra. Azt mondta mérgében:
- Nem is leszek én elefánt többé! Hanem mi legyek?
Arra szökött egy gazella. Nézte a kiselefánt , megirigyelte a szép karcsú termetét, sebes futását.
- Tudom már mi leszek! Gazella leszek!
Azzal nekiállt, és elkezdett gazella módjára szökdelni. Addig szökdelt, míg vastag oszloplábai össze nem akadtak, és föl nem bukfencezett. Föltápászkodott, és azt mondta magában:
- Nem is olyan jó gazellának lenni. Inkább majom leszek!
Tovább sétált, míg egy majomcsapatot nem talált.. Oda kiáltott nekik:
- Én is majom akarok lenni. Játszatok velem!
No több sem kellett a haszontalan majmoknak! Körülvették a kiselefántot, ki a a fülét cibálta meg, ki a farkát, dögönyözték, csiklandozták, kókuszdióval hajigálták. Elunta a kiselefánt, sértődötten továbbállt. Egyszer csak egy szép, tarka tollú papagáj röppent fel előtte.
- De most már aztán igazán tudom, mi leszek! Papagáj akarok lenni! Taníts meg engem röpülni, hallod-e!
- megtanítalak én szívesen! - állt rá a csínytevő papagáj. - Gyere csak utánam!
Elvezette a kiselefántot a folyóhoz, a meredek part szélére. Megállt a magas parton, elrugaszkodott és felröppent.
- Így kell, ide nézz!
- Hiszen ez semmi! - rikkantott a kiselefánt, és ő is elrúgta magát a parttól. Belepottyant persze a folyóba.
Nagy nehezen kivergődött a partra, csupa víz volt, csupa hínár, csupa iszap. Azt dörmögte nagy mérgesen :
- Mégis csak elefánt maradok inkább!
Aztán elcsörtetett az erdőbe, hogy megkeresse a családját, hátha még egyszer sétálni hívják.

Mese a falánk tyúkocskáról

(Burmai népmese. Átdolgozta Bartócz Ilona)

Így szólt egyszer tyúkocska tyúkanyóhoz.

- Éhes vagyok, kérlek szépen , süssél nekem kalácsot!

- Jól van, tyúkocskám, sütök neked kalácsot – mondta tyúkanyó. – Most menj szépen, és hozzál nekem fát az udvarról, hadd rakjak tüzet, anélkül nem sül meg a kalács.

Ment a tyúkocska, ment az udvarra fáért. Ahogy az udvarra ért, szembejött vele egy nagy-nagy kandúr. A nagy-nagy kandúr azt mondta a tyúkocskának:

- Miau,hamm! Én most téged bekaplak, és meg is eszlek!

- Ne egyél meg, kandúrmacska, kérlek szépen, ne egyél meg engem! Fát viszek most tyúkanyónak, tyúkanyó kalácsot süt nekem, s ha nem bántasz, kapsz egy nagy darab cukros kalácsot tőlem!

A kandúrmacska úgy gondolta, sokkal többet ér egy nagy darab cukros kalács, békén hagyta hát a tyúkocskát.

A tyúkocska összeszedte a fát az udvaron, bevitte tyúkanyónak.

- Jaj, tyúkanyó, nagy baj van! – mondta.

- Mi a baj, tyúkocskám?

- Az a baj, hogy az udvaron összetalálkoztam a kandúrmacskával, s kandúrmacska – hamm! – be akart kapni, meg akart enni, én meg azt mondtam neki, ne kapjon be, ne egyen meg engem, inkább adok neki a kalácsomból.

- Egyet se búsulj, tyúkocskám. – mondta tyúkanyó. – Olyan nagy kalácsot sütök neked, hogy akár három kandúrmacskát is jóllakathatsz vele!

Hamarosan megsült a nagy kalács. Tyúkanyó enni hívta tyúkocskáját és így beszélt hozzá:

- Egyél, tyúkocskám, egyél jó étvággyal! De el ne feledd, hogy a kandúrmacskának is jár ebből a kalácsból! Megígérted neki!

- Tudom – mondta a tyúkocska, s azzal nekilátott enni. Ette, ette a finom cukros kalácsot, addig ette, míg az utolsó morzsát is megette. Csak akkor jutott eszébe a kandúrmacska meg az, hogy ígért neki.

- Jaj, tyúkanyó – siránkozott-, mind megettem a kalácsot, egy morzsát sem hagytam belőle, jaj, most mitévő legyek?

- Ó, te falánk, ó te szószegő tyúkocska!

- Ne haragudj rám, tyúkanyó – siránkozott a tyúkocska. – Ne haragudj rám! A kandúrmacska azóta talán már el is feledkezett a kalácsról meg rólam is! Meg ha nem is feledkezett el a kalácsról meg rólam, nem baj, úgyse tudja hol lakom!

Ebben a pillanatban a tyúkanyó is meg tyúkocska is meglátta a kandúrmacskát. Az udvaron át bársonytalpakon sétált a konyha felé.

- Jaj, végem van! – csipogta rémülten a tyúkocska.

Tyúkanyó meg nem csipogott semmit, hanem a szárnyánál fogva fölkapta tyúkocskát, a konyhába vitte, s vele együtt belebújt a nagy hasú agyagkorsóba.

A kandúrmacska csak annyit látott, hogy tyúkanyó és tyúkocska a konyhában tűnt el. Nagy mérgesen megállt a küszöbön, s így pörölt:

- Hol a kalácsrészem? Ide vele, mert ha nem, mindkettőtöket bekaplak!

Aztán belépett a konyhába, de nem látta sem tyúkanyót, sem tyúkocskát.

- Pedig ide szaladtak be. – dünnyögött a kandúrmacska. – El nem mozdulok innen, míg meg nem kapom a kalácsot, vagy be nem kapom azt a két szökevényt! – Azzal a kandúrmacska lefeküdt a küszöbre, és várt.

Tyúkanyó meg tyúkocska ott lapult a nagy hasú agyagkorsóban. Tyúkocska egyszer csak suttogni kezdett:

- Tyúkanyó, én úgy szeretnék prüsszenteni!

- Ne prüsszents, mert meghallja a kandúrmacska, s bekap mindkettőnket! – suttogta tyúkanyó.

Tyúkocska egy ideig békén maradt, aztán megint csak rákezdte:

- Tyúkanyó, igazán muszáj prüsszentenem!

Tyúkanyó türelmét vesztve szólt rá a tyúkocskára:

- Bánom is, prüsszents hát, úgyis végünk lesz!

Tyúkocska óriásit prüsszentett, de akkorát ám, hogy a nagy hasú agyagkorsó megingott a polcon, aztán elesett a földre, s ezer darabra tört.

A küszöbön a kandúrmacska ijedtében fölnyivákolt.

- Jaj, dörög az ég! – kiabálta, s eszeveszetten menekült.

Tyúkanyó meg tyúkocska kikászálódott a cserepek közül, s látták, hogy a kandúrmacska elszaladt.

A három kismalac és a farkas

(Angol népmese. Átdolgozta: Bartócz Ilona)

Volt egyszer három kismalac. Amikor megnőttek, a mamájuk elküldte őket, hogy építsenek maguknak külön házikót. A három kismalac nagy vígan dalolva útnak indult. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki zsúpszalmát cipelt. Az első kismalac megszólította:

- Szalmás bácsi, add nekem a szalmádat, hadd építsek belőle házikót!

Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a zsúpszalmát, de még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak két kismalac ballagott tovább. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki deszkát cipelt. A második kismalac megszólította:

- Deszkás bácsi, add nekem a deszkádat, hadd építsek belőle házikót!

Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a deszkát, még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak a harmadik kismalac ballagott tovább. Hamarosan találkozott egy emberrel, az meg téglát cipelt.

- Téglás bácsi, add nekem a tégládat, hadd építsek belőle házikót!

Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a téglát, még segített is neki fölépíteni a házikót.

A három kismalac boldogan élt a három házikóban. De egyszer csak arra tévedt a lompos farkas. Egyenest a szalmaházikó elé állt, és csúnyán kiabált:

- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!

Reszketett a kismalac, de azért hetykén kiáltotta a farkasnak:

- Lompos farkas, fekete! Engem ugyan nem kapsz be! A farkas tépte, marcangolta a házikót, de mire szétszedte, a kismalac a hátsó ajtón át elmenekült a deszkaházikóban lakó testvéréhez. A farkas hamarosan a deszkaházikó elé ért.

- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!

- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiabált hetykén a második kismalac, és a testvérével együtt elmenekült a hátsó ajtón a téglaházikóba.

A farkas hamarosan odaért, és csúnyán kiabált:

- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!

- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiáltotta hetykén a harmadik kismalac, és nyugodtan leült a testvérei mellé.

A farkas fölmászott a házikó tetejére, s a kéményen át beugrott a szobába. Csakhogy a tűzhelyen hatalmas fazékban lobogott, forrt a víz, és a mérges, lompos farkas a kéményből egyenest a forróvizes fazékba pottyant. A kismalacok meg gyorsan egy nehéz vasfedőt tettek a fazékra, aztán egymásba kapaszkodva táncoltak és énekeltek:

- Lompos farkas, fekete, minket ugyan nem kapsz be!

A három kismalac azóta is boldogan él, vasárnaponként meglátogatják egymást, és olyankor jókat nevetnek a pórul járt farkason.




Egérke piros szegélyes, kék kabátja

(Angol népmese. Átdolgozta: Rónay György)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregapó, akinek volt egy fekete kutyája. Ez a kutya olyan picike volt, hogy öregapó elnevezte őt Egérkének. Egérke nagyon szeretett az erdőbe járni. Szaglászni, vadászni.

Egyik alkalommal, amikor az erdőben jártak, valami nagyon érdekes szag csapta meg Egérke szimatoló orrocskáját. Ment, ment az orra után és egyszer csak egy bokorhoz ért. A bokor alatt talált egy lyukat, ami egy alagútnak volt a nyílása. Egérke bebújt a lyukon át az alagútba és ment előre. Egyik lábát rakta a másik után. Ám egyszer csak valami az útját állta. Egy nyúlanyó! Egérke égtelen ugatásba kezdett, de a nyuszi meg sem mozdult. Csak mozgatta érdekesen a fülét és az orrát.

- Hát Te miért nem szaladsz el előlem? -kérdezte Egérke. - Hogy kapjalak el, ha nem szaladsz el előlem?

- Miért akarsz Te engem elkapni?- kérdezett vissza Nyúlanyó.

- Hát, nem is tudom pontosan. De én úgy tudom, hogy a nyulak el szoktak futni a kutyák elől. Te nem félsz tőlem?

- Nem! Tudod, te olyan picike vagy, hogy bármilyen hangosan is ugatsz, nem ijedek meg tőled. Úgyhogy kérlek, hagyd abba ezt a csúnya lármázást és gyere inkább velem, megmutatom neked a kis nyuszijaimat!

Így is lett. Nyúlanyó megfogta Egérke kezét és mentek előre az alagútban. Nemsokára megérkeztek Nyúlanyó házához. És valóban. Az egyik szobában, egy kis kosárkában ott aludt öt pici nyuszi.

- Ugye milyen aranyos kis jószágok? - kérdezte Nyúlanyó. - Na, Egérke! Most már ismered a hozzánk vezető utat, gyere el hozzánk nyugodtan máskor is! - mondta barátságosan Nyúlanyó.

Másnap reggel leesett az első hó. Öregapó nagyon féltette Egérkét. S, hogy nehogy megfázzon a nagy hidegben, ráadott Egérkére egy piros szegélyes, kék kabátot. Egérkét szúrta, szorította, csiklandozta a piros szegélyes, kék kabátka, de nem volt mit tenni, viselnie kellett. Öregapó közelebb húzódott a kandallóhoz, hogy megmelegedjen, Egérke pedig fogta magát, és pirosszegélyes kék kabátjában beszaladt az erdőbe. Meg sem állt egészen Nyúlanyó házáig.

Mikor Nyúlanyó meglátta, felkiáltott:

- Ó, egek! Milyen gyönyörű korcsolya ruha!

- Csakhogy ez nem korcsolya ruha! - vakkantott mérgesen Egérke. - Hanem egy piros szegélyes, kék kabát! Ami szúr és szorít. Kérlek, segíts levenni rólam! Odaadnám takarónak a kisnyusziknak.

Nyúlanyó óvatosan levette Egérkéről a kabátot és betakarta vele az alvó nyuszikat. Nagyon meghatódott Egérke kedvességén.

- Egérke! Kérlek! Gyere el hozzánk máskor is! - mondta, majd megpuszilta Egérke homlokát.

Egérke boldogan szaladt haza. Útközben ugrándozott, ugatott és csaholt.

Mikor Öregapó meglátta, megkérdezte tőle, hogy hová tűnt a piros szegélyes, kék kabátka, de Egérke csak ugatott, ugrált boldogan. Öregapó pedig a mai napig azon gondolkodik és nem érti, hogy hová tűnt Egérke piros szegélyes, kék kabátkája.



Mészöly Miklós: Kerekecske-dombocska

Nézd csak, itt a tenyerem! Nincsen benne semmi sem.

Ha kinyitom – akkor sincs, ha becsukom – akkor sincs.

De most mutasd: hol a tiéd?

Most majd én nézek a tenyeredbe!

Meglátom, mi búvik benne …

Ó, hát itt sok minden van! Van egy kis házacska, házacska mellett kertecske,

kertecskében kutacska, abból iszik egy nyulacska.

Jót ivott a nyulacska.

Nézi a nyúl, nézegeti: de szép ez a házacska!

Hogy lehetne bemenni? Házacskában aludni?

Körbejárja, kerülgeti – de az ajtót csak nem leli.

Itt sincs ajtó, ott sincs ajtó, hopp! – de itt egy kicsi ablak!

Odamegy az ablakhoz, kapirgálja, kopogtatja – aztán bátran bezörget.

Ám a házból egy mérges hang azt kiáltja:

- Kuvik! Kuvik! Ki jár itt? Zöld a szemem, világít!

Megijedt a nyulacska.

Ide szalad, oda fut, de előbbre mégse jut.

Kerekecske-dombocska – itt szalad a nyulacska!

Erre megyen, itt megáll, itt egy körutat csinál.

Erre-erre- zöld mezőre, jó forrásra, legelőre.

Ide ugrik, oda ugrik – itt elbújik, ott felbukik,

Bokor alatt megbúvik!

Búvik, búvik, furakodik!

Ott nem látja meg a kuvik, aki a kicsi házban lakik …

Kuvik, kuvik – vik-vik-vik!

Az ügyes fiú

(Spanyol mese. Ford. Honti Rezső)

Egy királynak volt három fia. Nem tudta, melyiknek hagyja majd a királyságát. Azt gondolta magában, majd kipróbálja őket, s aki a legokosabban viselkedik, az legyen az utóda.


Egy napon hát azt mondta a legidősebb fiának, hogy másnap korán reggel ki akar lovagolni, s őt is magával viszi. Csakugyan, másnap be is kopogott a fiú az apjához, de nem olyan korán, mint a király szerette volna.

- Hozasd ide a ruhámat, hogy felöltözködjem – szólt a király a fiához. A fiú kiszólt a komornyiknak, hogy hozza be a király ruháját.

- Melyik ruhát? – kérdezte a komornyik.

Erre a fiatal királyfi visszafutott apjához, és megkérdezte, melyik ru­háját akarja felvenni.

- A rövid ujjú köntöst.

A herceg visszaszaladt a komornyikhoz, és a rövid ujjú köntöst kérte.

- Melyik rövid ujjú köntöst? – kérdezte a komornyik.

Megint visszaszalad a királyfi, hogy megkérdezze apját, melyik kön­töst akarja felvenni. így csinálta ezt minden ruhadarabbal, míg végre a király felöltözhetett. Most a lovát hozatta elő a király. A fiatal királyfi itt is ügyetlenkedett: az istállóból jött vissza megkérdezni, hogy melyik lovat nyergeljék, és minden darabot: a takarót, a nyerget, szerszámot, sarkan­tyút külön kérdezett meg, úgy szaladgált ide-oda, míg összeszedte, ami a királynak a kilovaglásához kellett.

Másnap a középső fiát tette próbára, de az is ilyen szelesen és ügyet­lenül végezte a rábízott feladatot.

Ezután a legkisebb fiának adta ugyanazt a megbízást. A legfiatalabb királyfi nagyon korán, még mielőtt az apja felkelt volna, jelentkezett nála. Megint ruháját kérte a király, mire a fia pontosan megkérdezte, melyik ruhadarabot kívánja. Értük ment, és maga vitte be apjának. Segített neki öltözködni, nem is hagyta, hogy a komornyik végezzen szolgálatot a király körül. Aztán megkérdezte, melyik lovat nyergeltesse, melyik takarót, nyer­get és szerszámot tegyék a lóra, melyik sarkantyúját, melyik kardját kíván­ja a király felölteni, de csak mikor már mindent tudott, akkor ment le az istállóba, és vezette a király elé a lovat, megnyergelve, ahogy a király kívánta. Most aztán látta a király, melyik fia a legügyesebb.

Ki hazudik nagyobbat?

(Dagesztán népmese. Ford. Rab Zsuzsa)

Volt egyszer egy kán, s ennek egy világszép leánya. Sokan versengtek a lány kezéért, mégpedig egytől egyig híres-rangos férfiak. A kán, hogy egyiküket se sértse meg, elhatározta: annak adja a lányát, aki a legjobban tud hazudni.

Gondolkoztak a kérők, törték a fejüket, hazugságokat eszeltek ki, tódítottak, de olyan együgyűn és olyan unalmasan, hogy a kán már torkig volt velük. Legszívesebben megszökött volna a kérők elől. Egy napon szegény legény lépett a kán elé.

- Engedd meg, hogy én is hazudjak valamit – kérte a kánt.

- Hát te ugyan mit akarsz? – csodálkozott a kán. – Rangosabb kérők is próbálkoztak már, de azok is kosarat kaptak… No, de nem bánom, meg­hallgatlak!

- Az én apám méheket nevelt – kezdte a legény. – A méhek alig fértek el kilencvenkilenc kaptárban. Az apám mást sem tett, mint számolta, hány méh repül ki a kaptárakból, és hány tér vissza. Egyszer észrevette, hogy az egyik méh nem tért haza. Kiáltott nekem. Búslakodtunk, keseregtünk, aztán az apám útnak indult, hogy az elveszett méhet megkeresse.

Sokáig járta a világot, végül egy parasztot látott a mezőn, aki szorgal­masan szántott. Amikor az apám közelebb ért, látta, hogy az ekét egy bivaly húzza, meg a mi méhünk, amelyet a bivaly mellé fogott a paraszt. Megmérgesedett az apám. Huszonöt zsák gabonát kért a paraszttól a méh munkája fejében.

A paraszt odaadta neki a huszonöt zsák gabonát, de még a bivalyt is ráadásul. Az apám befogta a szekérbe a bivalyt meg a méhet, feldobálta a szekérre a zsákokat, és hazahajtatott…

Tetszett a mese a kánnak. A szegény legény folytatta:

- Nehéz volt a szekér. A méhünknek feltörte a nyakát a járom. Akkora vízhólyag nőtt a tarkóján, mint az öklöm.

Amikor apám hazaért, megkérdezte a jó emberektől, mivel gyógyítsa a szegény méhet. Egy öregember azt tanácsolta, szedjen össze egy zsák mogyoróhéjat, dobja egy üst vízbe, főzze meg, s annak a levével borogassa a méh nyakát. Az apám így is tett.

De mi történt? Három nap se telt belé, mogyorófa nőtt ki a méh nyakából. A mogyorófának hétszázötven ága volt, ötszázötven szem mo­gyoró termett mindegyiken…

Ez is nagyon tetszett a kánnak. A legény így folytatta:

- Az apám szedte, szedte a mogyorót, cipelte a zsákokat, belebetege­dett a nehéz munkába és meghalt… Halála előtt azt mondta, hogy te, kán, száz hordó arannyal tartozol neki…

Mit szóljon erre a kán?

Ha azt mondja: „igaz” – száz hordó aranyat kell adnia a szegény le­génynek. Ha azt mondja: „nem igaz” – hozzá kell adnia feleségül a lányát. Erősen törte a fejét a kán, végül azt mondta:

- Nem igaz!

És feleségül adta a lányát a szegény legényhez. Ez a mese vége.

2012. október 20., szombat

Mese a gyémántszemű kisegérről és a csacsogó furulyáról

(Várady Mária)

Volt egyszer egy kis pásztorfiú. Reggelenként kihajtotta a nagy sza­kállú kecskéket a domboldalra, ő maga meg végigfeküdt a füvön, tarkója alá gyűrte tarisznyáját, elővette csacsogó furulyáját, és fújta, fújta esteiig.

Tündérfurulya volt ez: nyírvesszőből metszette, csillagos bicskájával kifaragta szépen; ha megszólalt, egyetlen kecske sem kalandozott el, egyet­len gida sem tévedt el. Más szája hiába fújta: kívüle meg nem szólalt senkinek.

Egy nap, amikor a furulyás kisfiú éppen enni készült, egyszerre csak hangot hallott:

- Jó kisfiú, éhes vagyok, adj egy darabkát a kenyeredből, adj egy fa­latot a szalonnádból!

Körülnézett a kisfiú, de nem látott embert se közel, se távol; hanem egy kicsi egér kuporgott a lábánál, az nézett rá esdekelve.

- Amim van, megosztom veled, egyél velem, kisegér – felelte a furu­lyás kisfiú.

Megették együtt a fiú kenyerét, szalonnáját.

- Jótett helyébe jót várj! – mondta a kisegér. – Ha egyszer baj ér, megsegítlek.

Elmosolyodott a furulyás kisfiú:

- Hogy is segíthetne nékem egy ilyen kicsi kisegér? Felelte a kisegér:

- Amit mondtam, hidd el, szavaimon ne nevess: nem közönséges kisegér vagyok én.

Erre már jobban megnézte a furulyás kisfiú a kis állatot: a bundája fénylett, mint az arany, szeme tündökölt, mint a gyémánt, hosszú selyem­szempillája volt, mint egy királykisasszonynak.

Másnap délben ismét megszólalt a gyé­mántszemű kisegér:

- Jó kisfiú, éhes vagyok; adj egy kis darab­kát a kenyeredből, adj egy falatkát a szalon­nádból!

Felelt a furulyás kisfiú:

- Amim van, megosztom veled; egyél ve­lem, gyémántszemű kisegér.

És szólott a gyémántszemű kisegér:

- Jótett helyébe jót várj; ha egyszer baj ér, megsegítlek.

Harmadnap már alig várta a furulyás kisfiú, mikor jön a gyémánt-szemű kisegér. Lassan dél lett, majd délután, s ő még egyre várta. Nem evett a kenyérből, nem evett a szalonnából, egyre csak az utat leste, mikor jön a gyémántszemű kisegér. De mivel hiába várta, bánatában, unalmá­ban elnyomta az álom.

És amíg aludt, mi történt?

Közel a domboldalhoz, a föld alatt volt a csúcsos fejű manók birodal­ma; aranyból, gyémántból épített palotájában ott lakott a manókirály és vele egyetlen leánya, a fekete hajú manó királykisasszony.

Meghallotta egy nap a csacsogó furulya hangját a fekete hajú király­kisasszony, és így szólt az apjához:

- Felséges apámuram, azt a furulyát hozd el nékem, bárkié is; mert míg azt nékem el nem hozod, nem eszem, nem alszom, és éjjel-nappal sírni fogok.

Megrettent a csúcsos fejű manókirály, megparancsolta két alattvaló­jának, siessenek a földre: hintsenek álomport a furulyás kisfiú szemébe; szépen szóló furulyáját a fekete hajú királyleánynak hozzák gyorsan vigaszul. Úgy tett a két manó, ahogy a király megparancsolta: felmen­tek a földre, álomport hintettek a furulyás kisfiú szemére, kihúzták a feje alól csacsogó furulyáját; a szépen szóló furulyával a fekete hajú királyleányhoz repültek, mint a szél. Megdicsérte a két manót a csúcsos fejű manókirály.

Nem sírt többé, táncra perdült a fekete hajú királyleány; ajkához emelte a szépen szóló furulyát.

Hanem a furulya néma maradt.

Elvette a kezéből a csúcsos fejű manókirály, ő is az ajkához emelte: nem szólott a furulya.

Elvette az udvarmester, ajkához emelte: nem szólott a furulya. Elvették sorra a miniszterek, udvari méltóságok: mindhiába, nem szólalt meg, néma maradt a szépen szóló furulya. Mondotta a fekete hajú királyleány:

- Felséges apámuram, tégy valamit, hogy szóljon a furulya, akárki fújja is, mert míg hangját meg nem hallom, nem eszem, nem iszom, é; jel-nappal sírni fogok.

És sírni kezdett azon nyomban, bővizű patakká lett a könnye, elárasztotta az egész manóbirodalmat.

Amíg ez történt, a furulyás kisfiú aludt: aludt álomtalan álmot, de nem aludtak a nagy szakállú kecskék, összebújtak körülötte, nyaldosták az arcát, mekegve tépdesték a ruháját. De hiába, csak nem ébredt fel mélyen aludt a furulyás kisfiú.

Mikor végre fölébredt, a két manó már messze járt a csacsogó furulyával. Felült, megdörzsölte a szemét, és megkérdezte:

- Nagy szakállú csúnya kecskék, miért zavarjátok az álmom? Felelték a kecskék:

- Mek, mek.

Nyúlt a kisfiú a csacsogó furulya után; hol a csacsogó furulya? Nyúlt a feje alá: nem volt ott a csacsogó furulya. Nyúlt a tarisznyájába: nem vol; ott a csacsogó furulya. Feltúrta maga körül a bokrot, a földet, a mezőt: hanem a csacsogó furulya nem volt sehol.

Sírt a furulyás kisfiú, sírt keservesen. Szépen szóló furulyáját sehol sem találta. Amint így sírt, egyszerre csak ott termett a gyémántszemű kisegér.

Megkérdezi a furulyás kisfiú:

- Gyémántszemű kicsi egér, szépen szóló furulyámat ki vitte el, hol találom?

Gyémántszemű kisegér letépett egy gyermekláncfüvet, fehér bóbitáját szertefújta a szél, szárából gyűrűt csinált, szeme elé tette, átnézett rajta. A gyermekláncfű – tündérvirág: mikor gyűrűjén átnézett, belátott a ma­nókirály kastélyába, és meglátta a néma furulyát.

Azt mondta hát a furulyás kisfiúnak.

- Húzd ezt a gyűrűt az ujjadra, és menj, amerre vezet! Ez a gyűrű tündérgyűrű, elvezet a manókirály kastélyába. Szépen szóló furulyádat csúcsos fejű manókirály hét lakattal őrzi; annak, aki megszólaltatja, kin­cset, aranyat ígér. Ne félj senkitől, bárki megállít, mondd: csodatevő furu­lyás vagy, meg tudod szólaltatni a néma furulyát. Vigyázz: ha kincset ígér a király, mondd: furulyádat kéred; ha országát ígéri, mondd: van neked országod, az éggel határos. Ha leányát ígéri, mondd: van neked már meny­asszonyod, gyémántszemű, aranyhajú. Menj hát!

A furulyás kisfiú ujjára húzta a tündérgyűrűt, és elindult. Egyet lé­pett, süllyedni kezdett alatta a föld. Kettőt lépett, smaragdból kirakott szé­les országúton állott. Hármat lépett: előtte volt a csúcsos fejű manókirály palotája. Arany volt a palota, gyémánt az ajtaja, smaragd az ablaka; aljától a tetejéig feketével volt bevonva. Egyik ablakából patak csordogált – a fekete hajú királykisasszony könnyeiből.

Kopogtatott a gyémántkapun a furulyás kisfiú. Kinyílott azonnal, két manó lépett ki rajta kétfelől.

Szólott a furulyás kisfiú:

- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy megszólaltassam a né­ma furulyát.

- Jöjj hát – mondta a két manó. Kétoldalt közrefogták, s vitték a ma­nókirály tróntermébe. Amerre mentek, csengettyűk szólottak: itt a csoda­tevő furulyás.

A manókirály trónterme csupa arany volt, kárpitja csupa fekete; tal­pig feketében ült a trónján a manókirály, talpig feketében sírt, sírt a fekete hajú királykisasszony.

Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:

- Csodatevő muzsikus vagyok, eljöttem, hogy dalt varázsoljak a néma furulyából.

Felelt a manókirály:

- Vedd hát a furulyát! De jól vigyázz, ha szavad hazug, fejed lesz az ára! Ajkához emelte a kisfiú a csacsogó furulyát. Hát ím: megszólalt

csodahangon, és csodadalt csattogott. Felujjongott a fekete hajú király­kisasszony, lehullott a falról a fekete kárpit. Fekete köntösét bíborpa­lásttal cserélte fel a csúcsos fejű manókirály, és így szólott a furulyás kisfiúhoz:

- Csodatevő vagy valóban: kincsem, aranyam téged vár. Szólt a furulyás kisfiú:

- Kincs és arany nem kell nékem, szépen szóló furulyám sok drága­kőnél többet ér.

Mondotta a manókirály:

- Legyen a tied fél országom, s vele szép leányom keze. Meghajtotta magát a furulyás kisfiú, és azt mondta:

- Nem kell a te birodalmad, csúcsos fejű manókirály – van énnékem királyságom: ameddig az ég a földet éri.

- Vidd hát szépséges leányom – mondotta a manókirály. – Égig érő országodban ültesd királynői trónra.

Felelt a furulyás kisfiú:

- Nem kell nekem a te leányod, csúcsos fejű manókirály. Van énné­kem menyasszonyom: haja fénylőbb az aranynál, szeme tündöklőbb a gyémántnál, szépen szóló furulyámmal őhozzá sietek én.

Haragra gerjedt erre a csúcsos fejű manókirály, intett a két manónak: bilincset tegyenek kezére-lábára a furulyás kisfiúnak. Mikor rátették a lá­bára a bilincset, a kisfiú ajkához emelte a csacsogó furulyát, és ahogy játszani kezdett: lehanyatlott a két manó karja. Ahogy játszott tovább, egy­szerre ott termett száz kicsi egér, lerágták a fiú lábáról a bilincset, hátukra kapták, vitték, vitték, vitték álomnál sebesebben. A kisfiú behunyta a sze­mét, hogy el ne szédüljön. Mikor újra kinyitotta, kint állott a dombol­dalon, a száz kicsi egér pedig nem volt sehol. A száz kicsi egér helyet: azonban ott állott egy kisleány, szőke haja fénylőbb az aranynál, fekete szeme tündöklőbb a gyémántnál, hosszú selyemszempillája akár egy ki­rálykisasszonyé. Ajkához emelte a szépen szóló furulyát, s gyönyörű, csi­lingelő hangokat csalt ki belőle, nem volt néma a csacsogó furulya. Kér­dezte a furulyás kisfiú:

- Ki vagy te, mondd, gyémántszemű kisleány? Felelt a kislány:

- Én vagyok a gyémántszemű kisegér. Száz esztendőre egérré vará­zsolt a manókirály; a száz esztendő ma letelt.

Kérdezte a furulyás kisfiú:

- Asszonyom leszel-e? Felelt a leányka:

- Az leszek.

Meg is tartották az esküvőt. Egy év múlva gyémántszemű kislányuk született. Két év múlva egy okos tekintetű kisfiúk.

Anyjuk elringatta, apjuk pedig mesét mondott nekik a gyémántsze­mű kisegérről meg a szépen szóló furulyáról.