Élt egyszer, réges-régen Pannóniában egy fiú, akit Mártonnak hívtak. Amikor felcseperedett, beállt a hadseregbe katonának. Szolgálata során gyakran kilovagolt, sokféle emberrel találkozott. Az egyiknek nem volt mit ennie, a másiknak nem volt mit a lábára húznia, a harmadiknak nem volt hol aludnia. Márton segített, akinek tudott.
Egyszer egy hideg téli napon egy csaknem meztelen koldussal találkozott; didergett, vacogott szegény a nagy hidegben. Márton nagyon megsajnálta, s mert jó szíve volt, saját köpönyegének felét adta a koldusnak, hogy ne fázzon. A többi katona bezzeg csúfolta is érte: „- Nézd, még képes szétvágni ezt a szép köpenyt! Magad is koldusbotra jutsz, meglásd!”
Márton azonban nem törődött a gúnyolódással. Lefeküdt, és hamarosan elaludt. Álmában megjelent az Isten, és így szólt hozzá:
- Márton, te jó ember vagy, látom. Élj segítve, cselekedj jót, és beveszlek az én seregembe. Gyógyíts betegeket, segíts a rászorulókon jó szívvel.
Másnap reggel Márton felkelt, és elgondolkozott.
- Hogyan is segíthetnék még többet az embereken?
Kilépett a hadseregből, hogy még több ideje legyen segíteni a szegényeken. Elment vándorolni, közben adományokat gyűjtött, és gyógyította a szegényeket.
Ahogy vándorolt, mindenhol megszerették. Aztán egyszer Franciahonban, ahol egy hatalmas templom is állt, amit Apátságnak hívtak, eléállt néhány ember, és az egyikük azt mondta:
- Márton, te olyan jó ember vagy. Legyél az apátság vezetője, a püspök, szép, aranyos ruhában járnál, és még több embernek segíthetnél.
Márton azonban szerette egyszerű életét, és nem akart püspök lenni. Elszaladt az emberek elől, és gondolkozott, hová bújjon el, hogy ne találják meg.
Hirtelen meglátott egy libacsapatot.
- A libák! Elbújok a libák közé, ott nem talál rám senki.
De az emberek csak jöttek, és a nevét kiáltozták. Márton csak lapult a szűk libaólban, s várta hogy elmenjenek onnan. A libák azonban gágogni kezdtek. Egyre hangosabban és hangosabban gágogtak, míg az emberek végre felfigyeltek rájuk:
- Mi ez a nagy gágogás? Nézzük meg!
Így aztán megtalálták Mártont. Ő előbújt, s homlokán egy csillag ragyogott. Az emberek ámulva nézték, és egy emberként kiáltottak fel:
- Éljen a püspök! Éljen az új püspökünk!
Mártont tehát püspökké választották, a libákat pedig, akik elárulták őt, még aznap este megsütötték, és megették.
Márton, belenyugodva, hogy püspökké kell válnia, még nagyon sok emberen segített. Ő lett a világ legjóságosabb püspöke, és boldogan élt, amíg meg nem halt.
