2019. június 9., vasárnap

Fésűs Éva: Kutya-macska barátság

Vasárnap éjjel macska járt a kertben. Ott maradtak a nyomai, mintha valaki kerítéstől kerítésig hosszú gyöngysort ejtett volna a hóba. Izgágáné, a lúd akkora csodát csinált belőle, hogy még a ketrecben gunnyadó, öreg házinyulakat is sikerült felidegesítenie. Nyugtalanul tapogatták mozgó orrukkal a dróthálót:
– Mi történt? Mitől kell félni?
– Attól, hogy maholnap még egy jöttment görény is csak úgy besétálhat ide, mármint házőrzőnk se volna! – hangoskodott a lúd.
A piros tarajú kakas pedig elkukorékolta magát: Felháborrrííítóóó! – Sarkantyús léptekkel járkált fel-alá a jéghártyás udvaron. Mögötte kotyogva, fontoskodva sürgölődtek a borzas tyúkok és időnként a kutyaházra sandítottak. Bendegúz nyugodtan hasalt a helyén. Bozontos fejét két mellső lábára hajtotta, és csak olyankor rezzent meg a szemhéja, amikor Izgágáné nagyon éleset gágintott:
– Csak tudnám, miért fizetik utána azt a sok drága ebadót, ha még egy macskát sem tud elkergetni világgá! Gi-gá-gá!
Bendegúz egész éjjel szolgálatban volt. Jólesett volna bóbiskolnia, de ebből aligha lesz valami.
– Ostoba liba! – gondolta magában. – Te nyugodtan alhatsz a meleg ólban, azt sem tudod, milyen egy téli éjszaka, amikor jeges tűket szúr az orromba a hó. Maradnál csak egyszer idekint, amikor a hideg holdfényben olyanok a kopasz fák, mint a lerágott csontok, és jó szagok helyett zimankót hord a szél!...
Vasárnap éppen ilyen éjszaka volt. Ahhoz sem érzett kedvet, hogy rávonyítson a kifli-holdra – úgysem esik le –, vagy válaszoljon a távolból csaholó társaknak – úgyis mindig ugyanaz az újság. Ha valaki már annyi kutyavacsorát megevett, mint Bendegúz, az nem csahol minden szíre-szóra, hanem a vakkantást is meggondolja. Akkor sem ugatott, amikor a macskát meglátta, inkább csak meglepetten felmordult. A macska úgy jelent meg a deszkakerítésen, mint egy puhán hullámzó árnyék, aztán könnyedén lehuppant a hóra és bájos nemtörődömséggel megindult egyenesen Bendegúz felé. Ebben a házban évek óta egérfogókkal fogták az egeret, a macskák pedig – éppen Bendegúz miatt – nagy ívben elkerülték. Még a semmirekellő fekete kandúr is csak a háztetőn mert legénykedni. Ki lehet hát ez az idegen, aki egyszerűen beugrik egy ismeretlen kertbe és nyugodtan szedegeti rózsaszínű talpacskáit a havon?...
Bendegúz egész kutyaéletében nem pipált ilyet! Hát csoda-e, ha még a morgás is torkán akadt?...
– Szégyen, hogy ez a tisztességes udvar kóbor macskák átjáróhelye lett!- csapkodott Izgágáné ismét olyan hangosan, hogy Bendegúznak megrándult a füle.
– Még hogy kóbor macska – nevetett magában kutyamódra. – Hiszen olyan fehér a bundája, mint a hó, csak a bal fülén visel egy pici, vörösfekete foltot. Napsütötte ablakpárkányon mosakszik, cseréptálból lefetyeli a tejet és puha kuckója van egy meleg tűzhely mellett. Mégis otthagyta. Jött a holdas kerten át és már csak néhány lépés választotta el a kutyaóltól.
– Kötelességem elkergetni! – tette fel magában Bendegúz és halkan rámordult: „Állj!"
A macska megállt, de nem ijedt meg.
– Miau! Mi a baj?
Bendegúz megrázta magát. Hosszú lánca odakoccant a kutyaházhoz.
– Én vagyok a baj. Nem tudod, hogy kutya-macska ellenségek?
A macska elcsodálkozott:
– Ne beszélj! Mióta?
– Ősidők óta.
– Ki mondta?
– Valaki.
– És miért?
– Nem tudom. De azóta így van.
A macska leült a hóra Bendegúz orra előtt.
– Micsoda badarság! Hiszen én nem bántottalak, és neked sincs rá semmi okod, hogy megharapj.
Bendegúz felhorkant. Most látta, hogy a macska milyen fiatal. No persze, az ilyet még tanítani kell!
Más hangon kezdte.
– Nézd, kiscica, eredj szépen haza, különben megugatlak, és mindenki felébred!
Zöld szemek ragyogtak rá szemrehányóan:
– Miau! Azt hittem okosabb vagy.
– Vakk! – szaladt ki egy bosszús vakkantás Bendegúz száján az emlékezéstől.
Izgágáné a baromfiudvarban tüstént felkapta a fejét:
– Az éjjel vakkantottál volna, nyavalyás!
– Úgy ám! – kárált a kendermagos tyúk. – Még megérjük, hogy ideszokik az a macska, aztán ha kiscsibéim lesznek, ijesztgetni fogja őket.
– Könnyű neked, buta tyúk! – sóhajtott Bendegúz. – Minél több pelyhes csibét költesz ki, a gazdáék annál jobban örülnek. De kicsoda örül rengeteg macskának?...
A szép, fehér cica azt mondta ott, a holdfényben:
– Ne bánts engem, kérlek! Barkanyílásra kiscicáim lesznek. Legalább fél tucat.
Ettől Bendegúz lepődött meg, de megpróbált szigorú képet vágni:
– Akkor meg mi dolog, hogy csavarogsz? Mars haza!...Vagy talán nincs hova?
– Dehogy nincs!
A macska elmesélte, hol lakik.
– Mégis ott hagytam őket, mert nem akarom, hogy tőlem is elvegyék a kiscicáimat, mint Cirmostól az ősszel az övéit, vagy mint a szomszédban Murmulától a három pici tarkát, azzal, hogy kettő is untig elég.
– Hmmmm! – morgott halkan Bendegúz, mert zavarba jött attól, hogy az életben ilyen kegyetlen dolgok is megesnek. De hát mi köze neki ehhez? Végtére is ő csak egy szolgálatban lévő házőrző kutya. Már éppen vakkantani akart, amikor a macska egészen közel hajolt a füléhez:
– Nem tudsz valami jó padlászugot, vagy elhagyatott fáskamrasarkot, ahol nyugodtan világra hozhatnám őket?
Bendegúz félrefordult.
– Nem tudok. Nálunk elég nagy a jövés-menés...
– Értem – bólintott a cica. – Akkor továbbmegyek.
Máris folytatta gyöngysor lépteit a hóban és felszökkent a másik kerítésre. Onnan egy pillanatra visszanézett:
– Miau! Köszönöm, hogy nem ugattál meg!...
Aztán eltűnt.
– Odanézzetek! Ez a házőrző beteg! – csattant fel újra Izgágáné hangja. – Már a levesét is érintetlenül hagyja.
Csakugyan. Bendegúz észre sem vette a levest. Étvágytalanul kezdte lefetyelni, de nem ízlett. És íztelen volt attól kezdve minden leves, másnap, harmadnap, még két hét múlva is. Aztán egyszer csak megjött a tavasz. Egyik napról a másikra elrongyolódott a hótakaró, eltűnt a vasárnapi macskanyom. A baromfiudvarban új szenzáció támadt. Bendegúz megvetéssel nézte, amint a tyúkok egymás csőréből tépdesik ki az első gilisztákat. A szél mindennap új virágillatot hozott. De vajon a barkának van-e egyáltalán illata?...
Holdas estéken nagy ugatások, vonyítások kezdődtek. Az ügyeletes házőrzők üzengettek, kutyakalandokat meséltek egymásnak a neszekkel teli éjszakában. Egyszer – talán a negyedik szomszédban – egy dühös kis puli azzal dicsekedett, hogy egy fehér macskát felkergetett a nyárfa tetejére. Talán még most is ott kapaszkodik.
– Hau, vau, vau, úgy kell neki! Vau! – kaffogták örvendezve a kutyahangok a nagy siker felett. Bendegúzt pedig hirtelen szégyenkezés fogta el.
– Micsoda ostobaság! – gondolta és nyugtalanul kezdett fel-alá járni a kertben.
Maga sem tudta, mire vár.
És akkor egyszer csak ott termett előtte a fehér macska. Kissé nehézkesen, de most is kényes léptekkel kerülgette a sarat.
– Ejnye – gondolta Bendegúz –, öregszem. – Észre se vettem, hogy került ide, pedig jócskán meghízott.
– Miau! – köszönt a cica. – Ott kellett hagynom a jó rejtekhelyet. Egy mérges kutya felfedezett.
– Hát terólad ugatnak?
– Rólam. És most már nincs időm új búvóhelyet keresni. Érzem, hogy nemsokára megszületnek a kicsikéim.
Bendegúz látta, hogy minden ízében remeg, és hófehér bundácskája ijedségtől borzas.
– Millió mócsing! – morogta. – Micsoda buta helyzet! Maradtál volna otthon! Hátha nem is bántanák a kölykeidet?...
A macska egyenesen a szemébe nézett:
– Ezt magad sem hiszed. De igazad van, nincs más választásom. Cirmos is elviselte, Murmula is kiheverte. Kapott a nyakára kék selyemszalagot!...
Megfordult és elindult.
– Várj! – vakkantott akkor nagyot Bendegúz. – Egy tapodtat se mégy! Eszembe jutott valami...
– Nézzétek már a házőrzőnket! – kiáltott fel Izgágáné egy derűs napon, amikor a baromfiudvarban éppen elfogyott a kukorica meg a giliszta. – Olyan, akár a hét szűk esztendő, pedig a tányérjáról minden eltűnik.
– Talán tavaszi bánat! – mélázott el a házinyúl a rét felé tekintve.
– Nem búsul ez, sőt, inkább nagyon harcias lett. Hiszen még egy verebet sem enged a kutyaház közelébe!
– És hogy legénykedik! – kotyogta a kendermagos. – Akár esik, akár fúj, odakint hasal.
– Majd ráfizet a vén csont! – jósolta Izgágáné. – Igazán több esze lehetne!
Bendegúz oda se figyelt. Azt vizsgálta izgatottan, hogy elég száraz-e már a fű, elég melegen süt-e a nap. Gondosan megszaglászta a levegőt, aztán bevakkantott a kutyaházba:
– Minden rendben! Ki lehet jönni!
A gágogás félbeszakadt. A nyulak kiejtették szájukból a sárgarépafalatot és egyetlen kottyanás sem hallatszott, amikor Bendegúz házából kisétált a napfényre a fehér macska, nyomában féltucatnyi egymást taszigáló, alig pislogó, cérnahangon nyivákoló aprósággal. Még dideregtek és tétován rakosgatták remegő lábacskáikat, de az anyjuk meleg nyelvével biztatóan végignyalta őket:
– Gyertek csak bátran, olyan szép a világ!
Bendegúz állt és számolt:
– Egy... kettő...három, négy, öt – meghökkent: – De ez csak öt?!
– Miau! – szólt hátra parancsolóan az anyamacska, mire a kutyaól mélyéről előkecmergett még egy kis gombolyag. Hófehér volt, csak a bal fülén látszott icipici vörösfekete folt.
– Hat! – vakkantott vidáman Bendegúz és az orrával gyöngéden oldalba lökte. – Majdnem megijesztettél, te kis haszontalan!

A kolbász, a béka és az egér - magyar népmese

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy béka. A béka összetalálkozott az egérrel és a kolbásszal. Hárman kezdtek beszélgetni, s elhatározták, hogy ők örökös barátok lesznek.
Az egeret betették sepregetőnek, a békát beszerzőnek és a kolbászt szakácsnak. Így mentek a dolgok egy hónapig. A béka beszerzett, mert ő jól tudott ugrani, hamar tudott menni s jönni, az egér kisepregette a szobát, s hozott be fát meg vizet, a kolbász meg szakácskodott.
Hát olyan jó ételeket csinált a kolbász, hogy örökké csak nyalogatták a szájukat. Akármennyit ettek, nem tudtak jóllakni, mert nagyon jó volt az étel. Mikor letelt a hónap, azt mondja a kolbász:
– Na, hát a dolog az rendre jár, melyiketek lesz a szakács?
– Hát legyen a béka.
Megtették a békát szakácsnak. Nekifogott a béka, így is szakácskodott, úgy is szakácskodott, főzött ilyet, főzött olyat, de olyat nem tudott főzni, hogy a többieknek jólessék. Főzött vagy három-négy nap, s akkor felmondtak a szakácsnak. Azt mondták, hogy:
– Nem vagy jó szakács.
Megszégyellte magát a béka.
– Nahát, akkor ki főzzön?
Azt mondja a kolbász:
– Az egeret tesszük oda.
Odatették az egeret. Ő is főzött vagy két-három nap, de ő se tudott jól főzni. Rászorították a kolbászt:
– Csak te főzzél!
A kolbász váltig mondta:
– Én az én hónapomat lefőztem, s hogyha nem akartok ti főzni, akkor inkább felmondjuk a barátságot.
Valahogy csak megkérlelték a kolbászt, mégis elvállalta, hogy még egy vagy két nap ő főz. A béka gondolta, addig ő megtanulja, hogyan főz a kolbász. Nekifogott, hogy meglesse, mit csinál.
Hát, amikor a lé meg volt főve, egy darab idő múlva a kolbász, mikor látta, hogy nincsen sehol senki, beledobta magát a lébe. Megforgatta magát benne ügyesen, s akkor kijött. 
„Hopp – gondolta a béka -, most már én is tudom, hogy kell csinálni! Azért olyan jó a leves, mert beledobta magát.”
Akkor ajánlkozott:
– Na, most már én leszek a szakács, most már én is tudok főzni!
Nekifogott, odatett egy jó nagy fazék vizet a tűzhöz. Jó tüzet csinált, s főzte, főzte. Mikor már úgy gondolta, hogy meg van főve az a mindenféle, ami bele volt téve, nem várta meg, hogy egy kicsit meghűljön a lé, hanem mikor a legforróbb volt, belészökött.
Hát alig tudott kiszökni, mind összeforrázódott, összefutott a hátán a bőr. Azóta van varas béka.
Félreállott a főzésből, alig tudott mozogni, úgy összeégette a forró lé. A kolbász meg az egér, mikor megmondta nekik, hogyan járt, kikacagták.
Felbomlott a barátság, s attól fogva mindenki külön élt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

Barátság - válogatás













Mesék, versek:

Mihail Pljackovszkij: Lecke barátságból
Kiss Ottó: Végtelen - vers
Jónás Orsolya: Mese a hóemberről, aki barátokat keresett
A repülő teknőc
Bogyó és Babóca: A barátság
Kutya-macska barátság - Népmese

A kolbász, a béka és az egér - magyar népmese
Szofi és Borisz - A legjobb barátom
Barátság - Hahó Együttes

Levendula néni meséi - Barátság

Dalok: 


párválasztós dalos játékok
Szervusz kedvenc barátom..... dalosjáték


Videók:


Tervek: