2016. április 30., szombat

Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér - A nagyravágyó feketerigó

A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme – és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják feketerigónak.

Nem tudom, ki hogy van ezzel a színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja, még hány.

A feketerigó fénylő fekete volt.

És nem tetszett neki a fekete szín.

Se fénylőn, se puhán. Dühösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett – mert még vidámnak gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen: „Csk, csk, csk!” Olyan szép piros tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé.

Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben.

Bánata akkor vált mégis szívbe markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak:

– Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg kölessel.

– Aha – mondták a madarak.

Egyedül az uhu mondta, hogy „uhu”. Talán azért, mert nem szereti a kölest meg a kenyérmorzsát, de az is lehet, azért, mert mást nem tud mondani.

A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a kisfiúnak szüksége volt egy madár barátra. Csak hát olyan madár nélkül, akinek viszont éppen egy kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szúriszarka, a gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők igen mogorvák, nincs is szükségük barátra.

Na és persze a feketerigónak sem volt barátja, mert szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így volt. Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja elviselni a szégyenét, ha fönn hordja az orrát.

Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: „Én szívesen lennék barátja ennek a kisfiúnak. Nagyon szeretem a kenyérmorzsát meg a kölest. – S kis szünet után még azt is hozzágondolta: – és a kisfiút is nagyon szeretem. – De mégsem mert előbújni. – Éppen én kellenék neki – morfondírozott –, amikor ilyen csúnya vagyok! Fekete!”

Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások előtt sírni. De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és nagyon megsajnálták. Tulajdonképpen szerették a kisfiút. Akik barátokra vágynak, és elgyalogolnak érte a ligetbe, azokat szeretni kell. Egyikük utána kiabált:

– Gyere vissza egy hét múlva!

Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden másképp alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám, mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű – mert abba szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz mellett. „Majd ragyogok én egy hét múlva” – gondolta, s mivel a zöld festékestubus volt a legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég furcsa zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld – és a csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a csőrét is zöldre mázolta. „Na, most jöhet a kisfiú” – gondolta, s úgy óvta magán a zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett.

Eltelt a hét, semmi különös nem történt, csak a tarka szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt – mivelhogy szőrén-szálán eltűnt a zöld festéke.

Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak, biztatták:

– Ne félj, most lesz valaki!

– Én szívesen lennék a barátod – mondta ekkor elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor mögül.

Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva maradt a csőrük. A feketerigó (azazhogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem) meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő legszebb madár a ligetben.

A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek.

– Nicsak – mondta –, egy uborkamadár.

Nevettek, ahogy a torkukon kifért.

– Vagy netán egy nagyra nőtt szöcske – toldotta a búbos banka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

A kisfiú is mosolygott, és szelíden, nehogy megbántsa ezt az uborkamadarat vagy kicsodát, azt mondta:

– Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam.

Huss – elröppent gyorsan a feketerigó.

„Cskcskcsk – korholta magát mérgesen –, mert ostoba módon színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma zöld. Kétféle zöld is van rajta (mert a zöld sem egyforma, éppen úgy, mint a fekete), a feje teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na de majd legközelebb. A jövő héten ügyesebb leszek.”

Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent magára, és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid lábút, rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék a fehéren!)

Ritkán látott a liget olyan viháncolást, mint amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé.

– Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte a kisfiú.

– Nem látod, gólya vagyok – mondta kicsit ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült ez a gólyává alakulás.

– Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani – mondta a gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a mentőket.

Bizony ez a gólyahistória is csúfos véget ért, mert a kisfiú nagy sajnálkozva megint az mondta:

– Ne haragudj, nem ilyen madárra gondoltam.

A feketerigó fél évre elbujdosott bánatában. Hiába jött a kisfiú, hiába keresett madár barátot.

A feketerigónak meg fájt a szíve: „Hej, csak szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadna a kisfiú!”

A kisfiú egyre szomorúbb lett.

– Most már az uborkamadár sem akar velem barátkozni – mondta.

A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra!

A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint a kisfiú, ha nem bánatosabb. Magát is sajnálta, meg a kisfiút is. Magát talán egy kicsit jobban.

Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra próbálkozik. De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig tanulmányozta a sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár – gondolta –, még a latin neve is a legszebb a madárnevek közül, úgy hívják, hogy Oriolus Oriolus (mert minden madárnak van latin neve is). Eszébe sem jutott, hogy őt meg Turdus Merulának hívják latinul, s az semmivel sem csúnyább, mint az Oriolus Oriolus. Talán még szebb is.

És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan lett, mint egy igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a sárgarigóétól, de ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki.

Azon a héten is eljött a kisfiú barátot keresni. Nem csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia.

A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a bokrok közül. A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől.

– Nicsak, egy csodálatos sárgarigó – mondták.

A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott. „Valami nagyon furcsa ezen a madáron” – gondolta, és oda is szólt neki:

– Füttyents egyet!

– Nem füttyentek – mondta nyeglén a feketerigó.

Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja fütyülni, hogy „Huncut a bíró” meg „Fütyül a rigó”, a feketerigó meg csak annyit tud: „Tiutu.” Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis más. Én biztos vagyok benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt fütyülni, hogy tiutu, de nem megy neki. Ő csak azt tudja: „Huncut a bíró.”

Csakhogy megszólalt a kisfiú:

– Ne haragudj – mondta elszomorodva –, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik barátra gondoltam. Láttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen tarka, mint te, de nekem ő kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt, csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja?

A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta.

– Miért sírsz? Ne sírj! – mondta neki.

– Azért sírok – zokogta a madár –, mert a feketerigó én vagyok.

Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét – előtűnt az igazi fekete.

– Istenem, de buta madár vagy te – mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerigó.

– Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? – kérdezte a madár.

– Biztos – mondta a kisfiú, azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát.

Tóth Anna: Katica

Kicsi vagyok, mégse félek,
Tarka mezőn éldegélek.
Hátam piros, mint az alma,
Hét kis pöttyöt láthatsz rajta.
Hívhatsz engem Katicának.
Fürgén szálló kisbogárnak.
S hogyha pihenek az ágon,
Vagy egy apró vadvirágon,
Óvatosan felemelhetsz,
Csengő hangon énekelhetsz,
Ujjacskádra felsétálok,
Aztán gyorsan tovaszállok.

Pataki Edit: Tavaszi kérdezgető

Hova szállsz, hova szállsz, Katicabogárka?
Elindulsz, elindulsz a messzi határba?
Hétpettyes kabátkád meg kell ott mutatni,
szomszéd és ismerős ilyet fog varratni.

Hova szállsz, hova szállsz, kis Fecskemadárka?
Elindulsz, elindulsz a messzi határba?
Csinos kis frakkodat meg kell ott mutatni,
szomszéd és ismerős ilyet fog varratni.

Hova mégy, hova mégy, Csigabigák lánya?
Elindulsz, elindulsz árok túlpartjára?
Kényelmes házikód körbe kell mutatni,
szomszéd és ismerős ilyet fog rakatni.

Juhász Magda: Anyu ölében













Jó itt télen, jó itt nyáron,
nincs is jobb hely a világon,
itt ringatózni lehet,
hallgatni szép éneket.
Mikor vidám kedvem támad,
vagy ha rám tör a búbánat,
oh milyen jó itt nekem,
nyugalmat lel a szívem.
Olyan meleg, olyan puha,
jó az öledben anyuka.
Átölellek, hozzád bújok,
a füledbe titkot súgok,
hogy szeretlek Édesanyám,
ölelj, vigyázz, sokáig rám.

Mentovics Éva: Három vidám esztendő

Gyorsan múlnak el az órák,
édes fiam, bizony ám!
Nyugtatott az első napon
menet közben jó anyám.

Könnyes szemmel bólogattam,
átöleltem a nyakát.
Így jártuk be akkor reggel,
az óvoda udvarát.

Pihen most a babaszoba,
kis vonat se csalogat.
Vendégeink hallgatják a
búcsúzkodó dalokat.

Három vidám esztendővel
lettem mára gazdagabb.
Indulnom kell, búcsút intek.
Vár a lecke, vár a pad.

Mentovics Éva: Hív a csengő

Három éves múltam éppen...
Eleinte sírtam, féltem.
Eltelt egy év, kettő, három,
hat gyertya ég a tortámon.

Gyorsan szálltak el az évek.
Már nem sírok, nem is félek.
Sőt, hogyha még engednétek,
itt töltenék néhány évet.

Tudom, tudom, ezt nem lehet.
Meg is értem, s elmegyek.
Vágyom is a sok tudásra.
Vár a tankönyv, irka, táska.

Csengő hív a tantermekbe.
Vár a betű, számok, lecke...
Óvó nénik, kispajtások -
néha azért visszajárok.

Mentovics Éva: Óvó néni várt énreám

Óvó néni várt énreám,
mikor ide érkeztem.
Búcsúzkodni tőle nehéz,
bizony nem megy oly könnyen!

Mikor sírtam ki volt velem?
Ki törölte könnyes szemem?
Ki tanított szépre, jóra,
mintha édesanyám volna?

Nem várt érte köszönetet,
egész szívét adta nekem!

Elfeledni nem is tudom,
hiszen én is szeretem!
Rá gondolok, később sokszor,
míg a táskát cipelem!

Tudom vége a játéknak,
már a komoly munka vár.
De ha néha elfáradok,
két karja majd visszavár!

Mentovics Éva: Iskolás leszek

Iskolába járok ősztől,
mert már hat éves vagyok.
Hátamra veszem a táskám,
s indulok, mint a nagyok.

Táskámban sok tarka könyv van,
mesékkel és képekkel.
Amint lapozgattam őket,
úgy tűnt, minden érdekel.

Igyekszem majd megtanulni
mielőbb az ábécét,
s meglepem az anyukámat:
én olvasok majd mesét.