A kecskegidák meg a farkas

(Orosz népmese fordította Aprily Zoltán)

Volt egyszer egy kecske. Házikót épített magának az erdőben s ott nevelgette gyermekeit.
Mindennap elment a kecske az erdőbe eledelért. Valahányszor elment, megparancsolta gyermekeinek, hogy az ajtót zárják be jó erősen, s ki ne nyissák senkinek.
Ha visszatért az erdőről, megkopogtatta szarvával az ajtót, s ezt énekelte:

Gidácskáim, kiskecskéim!
Nyissátok ki, csemetéim

anyácskátok érkezett meg, édes

tejet hozok nektek!

Jártam bent a fenyvesekben,

selymes, finom füvet ettem, hideg

forrásvizet ittam, tőgyemből a tej

kibuggyan, onnan körmeimre

cseppen, körmeimről földre csurran.

A gidák meghallják az anyjuk szavát s kinyitják az ajtót. A kecske megeteti őket, s újra kimegy az erdőre, a gidák jó erősen bezárkóznak, s úgy várják az anyjukat.

Egyszer megleste a kecskét a farkas. Mihelyt a kecske kiment az erdőre, odasompolygott a kunyhóhoz s durva hangon üvölteni kezdte:

Kiskecskéim, gyermekeim!

Nyissátok ki, kedveseim,

anyácskátok érkezett meg, jó

tejecskét hozok nektek: tőgyemben

a tejet hozom, túró van a két

szarvamon, víz csurran a

körmeimen!

De a gidák így feleltek:

— Halljuk, halljuk, nem az anyánk hangja! A mi anyánknak finom a hangja, nem szokott így óbégatni.

Nem nyitották ki az ajtót. A farkas egy darabig még várt, még egyszer bekopogtatott s aztán elment.

Jön haza a kecske és kopogtat:

Gidácskáim, kiskecskéim!

Nyissátok ki, csemetéim,

anyácskátok érkezett meg, édes

tejet hozok nektek!

Jártam bent a fenyvesekben, selymes,

finom füvet ettem, hideg forrásvizet

ittam, tőgyemből a tej kibuggyan,

onnan körmeimre cseppen,

körmeimről földre csurran.

A gidák beengedték az anyjukat s elmesélték neki, hogy jött el hozzájuk a farkas.

A kecske megetette őket, s még erősebben megparancsolta nekik, hogy soha senkit be ne eresszenek.

— Mert különben megint eljön a farkas, és felfal benneteket.

Visszajött a répa

(Kínai mese)

Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit.

Egyszer csak boldogan kiált fel a nyuszi:
— Hohó! Két répát találtam!
Megette az egyik répát. Maradt még egy. Azt gondolta a nyuszi: Nagy a hó, hideg az idő. A csacsi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a csacsi házában. Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy nagy, édes krumplit, örömmel hazavitte. Belépett a csacsi a házába, meglátta a répát, csodálkozott nagyon:
— Hát ez hogy kerül ide?
A csacsi megette az édes krumplit, aztán azt gondolta: Nagy a hó, hideg az idő. A bárányka otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a bárányka házában. Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy káposztát, örömmel hazavitte. Belépett a bárányka a házába, látta ám a répát, csodálkozott nagyon:
— Hogy került ez ide?
A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: Nagy a hó, hideg az idő. Az őzike otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta az őzike házában. Azért nem volt otthon az őzike, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy karalábét, örömmel hazavitte. Belépett az őzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon:
— Hát ez hogy került ide?
Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt az őzike a nyuszi házához, hanem a nyuszi már jóllakott, és aludt édesen. Az őzike nem akarta felébreszteni a nyuszit, letette hát a répát, s otthagyta. Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemét csodálkozásában:
— Ejnye, visszajött a répa! Nohát! — gondolkozott egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a barátai hozhatták neki ajándékba.

A vityilló

(Orosz népmese, fordította Ápríly Lajos)

Egy kis vityilló állt a mezőn. Odaszáll a fényeske-legyecske, s bekopogtat:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
Senki sem felel. Berepül fényeske-legyecske, s betelepszik. Odaszökik ugri-bugri bolha:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Én, fényeske-legyecske. Hát te ki vagy?
– Én az ugri-bugri bolha.
– Gyere. Lakjál velem!
Beszökik az ugri-bugri bolha, s most már ketten laknak. Odarepül a dunnyog-szúnyog:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Én, a fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha. Hát te ki vagy?
– Én a dunnyog-szúnyog.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már hárman laknak. Odasurran serényke-egérke:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog. Hát te ki vagy?
– Serényke-egérke.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már négyen laknak. Odaugrik a breke-béka:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog meg a serényke-egérke. Hát te ki vagy?
– Én a breke-béka.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már öten laknak. Odajön az alamuszi-nyuszi:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka. Hát te ki vagy?
– Alamuszi-nyuszi.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már hatan laknak. Odaszalad a csalóka-róka:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, az ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke, breke-béka meg az alamuszi-nyuszi. Hát te ki vagy?
– Én? A csalóka-róka.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már heten laknak. Odasompolyog a vityillóhoz az ordas-farkas:
– Gyere, lakjál velünk!
Ott éltek, jól éltek. Odacammog a vityillóhoz a medve, s bekopogtat:
– Kis kunyó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke, breke-béka, alamuszi-nyuszi, csalóka-róka, ordas-farkas. Hát te ki vagy?
– Én a medve! Mind megeszlek! Ráfekszem a vityillóra, s összetörlek!
Megrémültek, s kirohantak a vityillóból. A medve pedig rácsapott talpával a kunyhóra, s pozdorjává zúzta.

A vajaspánkó

(Orosz népmese, fordította Ápríly Lajos)

Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Kéri az ember az asszonyt:

-          Süss nekem, anyjuk, vajaspánkót.

-          Ugyan miből sütnék? Egy csepp lisztünk sincsen.

-          Eh, te anyjuk! Kapard le a kosár oldalát, seperd fel a magtárt: hátha

kerül egy kis liszt.

Úgy is tett az öregasszony: lekaparta a kosár oldalát, felseperte a magtárt, s került is liszt két marékkal. A tésztába tejfelt kevert, pánkót vágott belőle, kisütötte vajban s kitette a pánkót az ablakra hülni.

Elunta magát a vajaspánkó, legurult a lócára, a lócáról a padlóra s a padlón elgurult az ajtó felé. Átgurult a küszöbön a tornácra, a tornácról a lépcsőre, a lépcsőről az udvarba, az udvarból túl a kapun – mindig messzebb, mindig messzebb.

Gurult, gurult az úton, s szembe jött vele egy nyúl.

-          Megeszlek, te vajaspánkó!

-          Meg ne egyél, sandaszemű! Inkább hallgasd meg, milyen szépet énekelek neked.

A nyúl hegyezni kezdte a fülét, s a vajaspánkó rákezdte az éneket:

Vajaspánkó a nevem,

elmondom eredetem:

magtárban sepertek,

kosárról kapartak,

tejfellel kevertek,

kemencén sütöttek,

ablakon hűtöttek.

Megszöktem az otthonomtól,

gazduramtól, asszonyomtól.

Mért féljek, nyúl, tőled?

Megszököm előled!

S tovább gurult. Úgy eltűnt a nyúl szeme elől, mintha ott sem lett volna.

Begurult a vajaspánkó az ösvényen az erdőbe s találkozott az ordas farkassal.

-          Megeszlek, te vajaspánkó!

-          Meg ne egyél, ordas farkas! Inkább énekelek neked.

És fújni kezdte:

Vajaspánkó a nevem,

elmondom eredetem:

magtárban sepertek,

kosárról kapartak,

tejfellel kevertek,

kemencén sütöttek,

ablakon hűtöttek.

Megszöktem az otthonomtól,

gazduramtól, asszonyomtól,

megszöktem a nyúltól.

Mért féljek, hát, tőled?

Megszököm előled!

S tovább gurult a vajaspánkó. Úgy eltünt a farkas szeme elől, mintha ott sem lett

volna.

Gurult, gurult az erdőbe s szembe jött vele a medve.

Csörtetet, töri a lombot, rontja a bokrot.

-          Megeszlek, te vajaspánkó!

-          Ugyan miért ennél meg, tányértalpú?

S a vajaspánkó már rá is kezdett a mondókára. Mackó Miska pedig a fülét hegyezte.

Vajaspánkó a nevem,

elmondom eredetem:

magtárban sepertek,

kosárról kapartak,

tejfellel kevertek,

kemencén sütöttek,

ablakon hűtöttek.

Megszöktem az otthonomtól,

gazduramtól, asszonyomtól,

megszöktem a nyúltól,

ordas farkas úrtól.

Mért féljek, hát, tőled?

Megszököm előled!

S tovább gurult a vajaspánkó. Úgy eltünt a medve szeme elől, mintha ott sem lett volna.

Gurult, gurult a vajaspánkó s szembe jött vele a róka.

-          Jó napot vajaspánkó. Ej, milyen jóképű, milyen pirospozsgás vagy!

De a vajaspánkó már rá is kezdte:

Vajaspánkó a nevem,

elmondom eredetem:

magtárban sepertek,

kosárról kapartak,

tejfellel kevertek,

kemencén sütöttek,

ablakon hűtöttek.

Megszöktem az otthonomtól,

gazduramtól, asszonyomtól,

megszöktem a nyúltól,

ordas farkas úrtól,

Mackó Miska úrtól:

Mért féljek, hát, tőled?

Megszököm előled!

-          Felséges ének! – szólt a róka. – Csak az a baj, hogy megöregedtem, kedvesem:

rosszul hallok. Ülj csak ide az orrocskámra s fújd el még egyszer.

            Nagyon jól esett a vajaspánkónak, hogy így megdicsérték az énekét. Felugrott a róka orrára s újrakezdte:

Vajaspánkó a nevem…

Abban a pillanatban a róka – hamm! – bekapta.            

Reggel a tanyán

(Mészöly Miklós meséje) 

Tudjátok-e, hogyan beszélgetnek az állatok?
Elmondom nektek.
Egyszer kora hajnalban kinyitottam az ablakot, és kinéztem az udvarra.
Látom ám, hogy a kakas körbe-körbe futkos, kerülgeti a szemétdombot, mintha
üldözne valakit, és közben ezt mondogatja:

- Ki kotor itt? Ki kotor itt?
- Fekete kóró! Fekete kóró!

Aztán felröppent az ól tetejére, és rázendített: 

- Kukorikúúú! Kukorikúúú! Kukorikúúú!
Ebből mindjárt megtudta az egész világ, hogy vége az alvásnak, vége a
lustálkodásnak: csipás szemét mindenki nyissa ki!
Elsőnek az öreg harang ébredt föl, így kezdett bummogni:
Grá-nit! Gyé-mánt!
Grá-nit! Gyé-mánt!
Amikor jól kibummogta magát, a kicsi harang folytatta:
 Iminnen – amonnan!
Iminnen – amonnan!
S csakugyan!
Innen is, onnan is előfutottak az állatok, kiabáltak, veszekedtek, mind éhes volt,
mind enni kért.
Gyorsan kaptam a ruhámat, és kiszaladtam közéjük.
Hívtam a csirkéket:
Csike, csike, csike, pir!
Csike, csike, csike, pir!
Hívtam a tyúkokat:
Tyutyukám, tyu-tyu, tyutyukám!
Tyutyukám, tyu-tyu, tyutyukám!
Hívtam a kacsákat:
Kur, kur, tasikám,
Kur, kur, tasikám,
Tas, tas, tas!
Hívtam a libákat:
Libi, libi, lapatya!
Buri, buri, papatyka!

Lett is olyan lárma, hogy alig győztem a fejemet kapdosni.
Kacsák meg a libák mondták:
Kacs, kacs, tacs, tacs,
Gazdasszonyka, jól tarts!
Csirkék meg a tyúkok mondták:
Kity-koty, koty, koty, koty,
Gazdasszonyka, gondoskodj!
No – gondoltam –, jól van, vetek egy kis kukoricát, ha már ilyen szépen megkértek
rá.
De azt hiszitek, elég volt nekik?
A gyöngytyúk rögtön ott termett előttem, és éktelenül pörölni kezdett:
Csüpp, csüpp, csüpp!
Bogrács! Bogrács! Bogrács!
A telhetetlen mindjárt egy bográcsra valót követelt! De én nem adtam neki se
többet. Előbb azt egye meg, amit elébe szórtam, majd azután kaphat ráadást.
És mentem a disznókhoz, hadd lássam, azok is fölébredtek-e.
Bizony, egyik se aludt.
Az öreg disznó lábát szétvetve feküdt, és mind csak morgott, szuszogott.
– Cikka, cikka, mancsi ne! Mi kéne, ha vóna? – kérdeztem tőle.
 Rám nézett, és így szólt:
- Vad mák! Vad mák! Vad mák!
„Jó lesz neked moslék is!” – gondoltam magamban, és nyúltam a vödör után. De
akkor már a kismalacok is mind a vályúhoz rohantak, ott visítottak:
- Víz! Víz! Víz!
- Nincs dara! Nincs dara! Nincs dara!
– Lesz majd az is mindjárt! – nyugtattam meg őket, s hoztam vizet, hoztam darát,
jól is laktak tőle, mozdulni se bírtak.
Mikor mindez megvolt, körülnéztem, hogy ki nem kapott még enni.
Hát a pulykák!
S elkezdtem hívni őket:
Puzsa, puzsa, puzsa, tuk!
Puzsa, puzsa, puj, puj!
Nem kellett kétszer mondani. Úgy rohantak, majd feldöntötték egymást.
A kicsik így kiáltoztak:
- Korpa, dudva az ételünk,
- Csak így élünk, csak, csak, csak!
Az öregek meg így karattyoltak.
- Apró túró, az lesz a jó,
- Lub, lub, lub, udri, udri, udri!
Adtam azoknak is korpát, dudvát, apró túrót – de bár ne adtam volna!
A pulykák, mikor jóllaktak, olyan büszkén kezdtek járni, hogy még Bodri kutya is
megsokallta. Odaugrott az öreg pulyka elé, s ahogy a torkán kifért, úgy ugatta:
- Úgy lesz, úgy van biz a,
- Szebb a páva, mint a pulyka!
De mi lett ebből – olyat ti még nem láttatok!
A pulykák nekirohantak Bodrinak, és csípték, marták a bundáját – alig tudtam
szétkergetni őket.
Igen ám, de akkor meg a csirkék, tyúkok, libák, kacsák szaladtak szanaszét – mind
azt hitték, hogy a pulykák őket kergetik.
Futkosott, röpdösött a sok állat ijedten – mikor hirtelen valaki egy rettentő nagyot
bődült.
A bika.
Kidugta fejét az istálló ajtaján, dobbantott s azt mondta:
- Mi-hály! Mi-hály!
- Ha-muuu!… Mú!…
- Ha-muuu!!!…

És egyszeribe csönd lett.
Senki se pisszent, senki se szólt.
Mindenki takarodott a dolgára, a tyúkok mentek kapirgálni, a kacsák a patakra
úszkálni, a pulykák a rétre papsajtot rágcsálni. Még a Bodri kutya is behúzta a farkát, lefeküdt
az eresz alá, és vigyázott a házra.
A bika pedig elégedetten visszavonult az istállóba.

Baksai Faragó József: Itt a nyár

Hurrá, hurrá
itt a nyár,
az ovinak
vége már.

Zárjuk be
a kapukat,
Dobjuk el
a kulcsokat.

Itt a szünet
fussunk hát,
Árkon, bokron
hegyen át.

Szorgoskodjunk
hangyaként,
Kapjunk érte
nagy lepényt.

Legyen oly
nagy a lángos,
Mint egy
igazi vánkos.

A naplopó medve

(Csukcs népmese nyomán írta Mészöly Miklós)

Egyszer a vadász, amint az erdőn ballagott, találkozott a barnamedvével.
– Adj' isten, medve! – köszönt rá.
– Adj' isten, vadász! – válaszolt a medve. – Mi hír a nagyvilágban?
– Semmi – mondta a vadász. – Hát te mit tudsz?
– Én csak annyit, hogy holnap elbújok aludni. Hiszen nemsokára leesik az első hó.
– Elbújsz aludni? És mikor bújsz elő? – kérdezte a vadász.
– Tavasszal, mikor elolvad a hó – mondta a medve.
– Ejnye, te világlustája! – csóválta fejét a vadász. – Míg más birkózik a téllel, te csak alszol?
– Bizony alszom! – bólogatott a medve. – Még a szememet se nyitom ki.
A vadász megharagudott, és így szólt:
– Hallod-e, te lusta! Tudod-e, mi mindent csinálok én télen? Szánkót javítok, prémre vadászom, a jég alatt halászom! Reggeltől estig dolgozom, és csak éjszaka pihenek. Te még nappal is alszol? No hiszen!
És magára hagyta a medvét.
De bezzeg nem segített a szidás. A medve azóta is átalussza a telet. Elbújik a barlangjába, és elő se jön tavaszig.

Az öt kis macska

(Lett népmese, fordította és átdolgozta Mészöly Miklós)


Elment egyszer öt kismacska az erdőre fát vágni.

Elindultak reggel, megpihentek délben, este odaértek - de akkor már olyan sötét volt, hogy semmit sem láttak, sem fát, sem bokrot, de még a bajuszukat sem.

- Ej, ej, korábban kellett volna indulnunk - sóhajtozott az öt kis macska.

És üres kézzel baktattak haza.

Elindultak este, reggel megpihentek, délre hazaértek - akkora meg éppen szörnyen megéheztek. Fájuk persze nem volt, így ezután nem tudtak ebédet főzni. Mit tehettek mást? Megint csak kimentek az erdőre fát vágni.

Elindultak délben, este megpihentek, s mire a nap kisütött, reggelre megérkeztek.

Bezzeg most már nem volt sötét! Most már látták a fákat, de a bajuszukat is!

Gyorsan megnyalogatták a talpukat, és nekifogtak a kopácsolásnak. Vágták, vágták, aprították, s mikor kimelegedtek, egymást fújogatták.

Egyszer aztán nagyot néztek: észrevették, hogy nincs is baltájúk, s úgy kínlódnak a fával.

Nosza, futottak haza mindjárt, vitték az erdőre az öt kicsi baltát, kivágták maguknak az öt kicsi fát.

Mikor az is megvolt, mind az öten nagy vidáman fölemelték a farkincájúkat, úgy vitték a fát hazáig. Otthon, pedig lerakták a konyhában. Tüzet gyújtottak, és megfőzték a kását.

A kisnyúl

(Magyar népmese, feldolgozta Kolozsvári Grandpierre Emil)

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt egy kisnyúl. Ez a kisnyúl jó étvággyal legelészett a réten, s hogy még jobban legelészhessen, felakasztotta a csengettyűjét egy fiatal fára.

Mire a kisnyúl jóllakott, megnőtt a fa. Olyan magasra nyúlott, hogy a kisnyúl hasztalan ágaskodott, a csengettyűjét nem érte el. Kérte tőle, adja vissza.

- Nem adom én, eleget adtam már! – válaszolt a fa.

Megharagudott a kisnyúl, s elment a fejszéhez.

- Kérlek, fejsze, döntsd le a fát, nem akarja visszaadni kis csengettyűmet.

A fejsze a fejét rázta.

- Nem döntöm én, eleget döntöttem már!

Elment a nyúl a kőhöz.

- Kérlek, kő barátom, csorbítsd ki a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.

- Nem csorbítom, eleget csorbítottam már!

Nem boldogult itt sem a kisnyúl, a patakhoz járult hát.

- Kérlek, patak, mosd ki a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.

De a patak csak ennyit mondott:

- Nem mosom én, eleget mostam már!

„Az ökör csak megsegít” – gondolta a kisnyúl.

- Kérlek ökör komám, idd ki a patakot, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni kis csengettyűmet.

Az ökör bődült egyet:

- Nem iszom én, eleget ittam már!

„Majd a mészáros!” – reménykedett a kisnyúl.

- Kérlek, mészáros, vágd le az ökröt, az ökör nem akarja kiinni a patak vizét, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.

- Nem vágom én, eleget vágtam már!

Erre úgy megharagudott a kisnyúl, hogy meg sem állott a bolháig.

- Édes-kedves bolha komám, csípd meg a mészárost, a mészáros nem akarja levágni az ökröt, az ökör nem akarja kiinni a patakot, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni kis csengettyűmet.

- No, majd meglátjuk!

A bolha megcsípte a mészárost, a mészáros levágta az ökröt, az ökör kiitta a patakot, a patak kimosta a követ, a kő kicsorbította a fejsze élét, a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a kis csengettyűt. A kisnyúl csilingelni kezdett a csengettyűvel, s még most is csilingel, ha azóta el nem vesztette.

Miért haragszik a disznó a kutyára, a kutya a macskára, a macska az egérre?

 (Arany László meséje)

A disznó egyszer kapott valami kutyabőrös írást, szabadságlevelet. Őrizte, mint a szeme fényét, éjjel-nappal magával hordta; egyszer azonban el kellett neki menni messzi útra, nem vihette el a szabadságlevelet. Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is arra határozta, hogy odaadja legjobb komájának, a kutyának, majd megőrzi az, míg ő oda jár. Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt, neki is el kellett menni. Az írással mit volt mit tenni? Nem volt más ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni beszélgetni a szomszédba.
Gondolkozott rajta, hova tegye az írást. Már nem volt senki, akire bízhatta volna; kapta magát, felvitte a padlásra, eldugta a gerincgerenda mellé, azzal mint akinek rendben van a szénája, átment a szomszédba.
Estefelé hazament, kereste az írást, de biz azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem tudott vele beszámolni, se aztán a kutya a disznónak.
Ettől az időtől sohase tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a kutya a macskára, se a macska az egérre.

A kakaska meg a babszem

(Orosz népmese fordította Áprily Lajos)

Volt egyszer egy kakas meg egy tyúk. A kakas mindig csak sietett, mindig csak sietett, a tyúk meg csak mondogatta:
– Ne siess úgy, te kakaska! Ne siess úgy, te kakaska!
Egyszer felkapott a kakas egy babszemet, de a nagy sietségben a torkán akadt. Torkán akadt, se nem szuszog, se nem hall, elterül a földön, mint a holt.
Megrémült a tyúkocska, rohan a gazdasszonyhoz, s kiabálja:
– Jaj, gazdasszonykám, hamar adj egy kis vajacskát, hadd kenjem meg vele a kakaska torkát, megakadt benne egy babszemecske!
Azt mondja a gazdasszony:
– Szaladj hamar a tehénhez, kérj tőle tejecskét, hadd köpüljek vajacskát belőle!
Rohan a tyúkocska a tehénhez.
– Kedves tehenecske, adj hamar egy kis tejecskét, tejecskéből a gazd­asszony köpül vajacskát, vajacskával megkenem a kakaska torkát, megakadt benne egy babszemecske!
– Eredj hamar a gazdához, hozzon nekem friss füvecskét!
Szalad a tyúkocska a gazdához.
– Gazda! Gazda! Hamar adj a tehénnek friss füvecskét, ad a tehén jó tejecskét, tejecskéből a gazdasszony köpülni fog jó vajacskát, vajacskával megkenem a kakaska torkát, megakadt benne egy babszemecske.
– Szaladj hamar a kovácshoz kasza után!
Rohan a tyúkocska hanyatt-homlok a kovácshoz.
– Kovács, kovács, gazdámnak egy jó kaszát adj! Gazdám ad a tehénnek jó füvecskét, a tehén ad jó tejecskét, a gazdasszony köpül belőle jó vajacskát, avval megkenem a kakaska torkát, megakadt benne egy babszemecske.
Adott a kovács a gazdának új kaszát, adott a gazda a tehénnek friss füvecskét, adott a tehén jó tejecskét, köpült a gazdasszony jó vajacskát, odaadta a tyúkocskának.
A tyúkocska megkente vele a kakaska torkát. Kiszökött belőle a babsze­mecske. A kakaska felugrott a földről, s elkiáltotta, ahogy a torkán kifért:
– Ku-ku-rikú!

Zelk Zoltán: Az én kertem

Az én kertem olyan kert,
fogta magát, útra kelt,
elől ment az almafa,
utána a szilvafa,
de gondolta a dió,
nem lesz ebből semmi jó,
visszafordult, itt maradt –
egy fám mégis csak maradt!

Zelk Zoltán: Rajzpapír

Óriási rajzpapír
a fehér hó, arra ír,
arra rajzol képeket,
ahogy rajta lépeget,
ahogy jobbra-balra megy
ez a vídám vörösbegy.

Mellette fut a rigó,
de ha elolvad a hó,
ha megjő a kikelet,
ő rajzol majd képeket,
zöld krétával füveket,
kopasz ágra rügyeket.

Zelk Zoltán: Alszik a szél

Alszik a szél, föl se kelt,
olyan kedve van ma,
a vihar is lehevert,
a szél öreganyja.
Alszik az egész család,
nem fut a szellő sem –
mitől csörren hát az ág,
levél mitől zörren?


Nem egyébtől, két madár
röpül éppen erre,
az egyik a hársra száll,
a másik a cserre.
Jó a hárs is, a cser is
a fáradt madárnak,
azon is, meg ezen is
pihenőt találnak.


Éppen arra jártam én,
fák alatt megállva,
hallgatóztam, vártam én:
fütyül-e madárka?
Megértettem a szavuk,
ha „csúrr” volt, ha „csírr” volt,
tanum reá a kakukk,
szóról szóra igy volt:


– Honnét, szomszéd?
– Ahol voltam, onnét!
– Mit evett?
– Eleget!
– Mi jót?
– Hernyót!
– Hány volt?
– Egy volt!
– És még?!
– Kukacot!
– Mennyit?
– Hatot!
– Hát még?
– Legyet!
– Hányat?
– Hetet!
– Mást még?
– Pondrót!
– Sok volt?
– Nyolc volt!
– Jó volt?
– Jó volt!


Hallgattam volna tovább
ezt a párbeszédet,
de hirtelen akkorát
fújt a szél! fölébredt!
A vihar is vele kelt
s húga is, a szellő –
ezer levél útra kelt,
szinte szállt az erdő!


Az égen egy felleg állt,
dézsa a kezében
s mint aki csak erre várt,
ránk öntötte éppen!
Megáztak a madarak,
megázott a szél is,
szedhettem a lábamat,
bőrig áztam én is!

Zelk Zoltán: Gida

Láttatok már kis gidát?
Ugye milyen kedves,
olyat ugrik, szinte száll,
szárnyatlan is repdes.

S aztán hipp-hopp, kecske lesz,
kinő a szakálla,
mintha volna önmaga
öreg nagypapája...

Zelk Zoltán: Az ablakban

Az ablakban két veréb
mondja nékem életét.

Így csirregi egy veréb
ablakunkban életét:

"Árnyék voltam én elébb,
aztán lettem csak veréb.

Lettem volna bár galamb,
hívna este a harang.

Nem aludnék ághegyen -
teli lenne a begyem!"

Szól aztán a más veréb,
az is mondja életét:

"Szegény veréb merre száll,
minden kémény macskaszáj!

Karma van a napnak is,
minket űz a hajnal is!

Ahány csillag az egen:
verébleső macskaszem!

Fészket ezért nem rakunk,
holnap úgyis meghalunk:

ereszalja vagy faág -
felfal minket a világ!"

Szól aztán a két veréb,
együtt sírva életét:

"Aranyforint a kenyér,
ezüstforint ha karéj,

de a morzsa csak fillér:
szegény veréb azzal él!"

Zelk Zoltán: Fölkeltek a madarak

Hamarabb
mint a nap,
fölkeltek a madarak.
Hajnali
ég alatt
elfütyülik álmukat.
Elmondják
álmukat,
meglebbentik szárnyukat.
Lebbentik
szárnyukat
fától fára szállanak.
Keresik
hol akad
reggelire jó falat.
Egy falat,
két falat,
kukacok és bogarak.
Mire föl-
kél a nap,
jóllaknak a madarak!

Zelk Zoltán: A konyhában

A konyhában előbb van este,
mint künn, az udvaron,
kócos haju árnyak futkosnak
keresztül a falon.

Az egyik a plafonra ül,
másik asztal alatt
keres magának fekhelyet,
mert nálunk alszanak.

Mert itt alusznak éjszaka -
s ha holnap felkelek,
ha visszaszöknek a falon:
én is velük megyek.

Anya, apa felöltözik,
hogy gyárba menjenek,
benéznek asztal, ágy alá,
s nem lelnek engemet.

De este majd visszajövök,
mint árnyék a falon,
és meglesem, hogy sírnak-e,
búsulnak-e nagyon.

Zelk Zoltán: A kapus

De megijedt ez a fecske!
Úgy elszállt, meg sem áll -
mi lehet az a gömbölyű,
szárnyasincs nagy madár?...
Rongylabda az! Én rúgtam föl
magasra, magasra,
én vagyok a gyerekcsapat
kapusa, kapusa!

Ha megnövök s elérem majd
a felső kapufát,
én védem a válogatott
kapuját, kapuját.
Ott már aranysárga labda
repül a fű felett -
hű, hogy lőnek a csatárok! -,
de én is ott leszek!

Felső sarok? Alsó sarok?
Mindegy az énnekem:
mint a mágnes, olyan lesz a
tenyerem, tenyerem,
úgy ragad hozzá a labda,
mint mágneshez a vas,
kivédek én minden lövést,
ha lapos, ha magas.

Nem lőnek gólt énnekem az
angolok, brazilok -
ha kapura tör a csatár,
kifutok, kifutok,
messzire rúgom a labdát,
repül a fű felett -
ilyen kapus leszek én, ha
nagy leszek, nagy leszek!

Zelk Zoltán: Egyszer én

Egyszer én a kirakatban
olyan almát láttam:
mikor néztem, rám nevetett
pirosan és bátran.

Van nekem is egy kis almám,
szomorú, nem bátor,
mint a kicsi kutya, hogyha
elviszik anyjától.

Lehet, hogy csak gyerekalma,
s vágyik még a fára:
ringatgassa, altatgassa
édesanyja ága.

Szél fürössze, nap törölje,
s hogy ne fázzon éjjel:
szálljon hozzá egy jó csillag,
s takarja be fénnyel.

Alma, alma, bárcsak mostan
olyan csuda esne:
az én almám nem is alma,
piros labda lenne!

Fölhajítnám a plafonra,
a falakra szállna -
bárcsak olyan alma volna,
hogy labdává válna!

De ha aztán megint alma
lenne, azt szeretném:
előbb játszadoznék véle,
azután megenném!

Zelk Zoltán: Egyenes meg Görbe

Jön előre Egyenes,
vele szemben Görbe.
(Miért járnak egyenest,
mért nem járnak körbe?)

Hátrál mostan Egyenes,
háttal neki Görbe.
(Mért mennek hátrafelé,
mért nem mennek körbe?)

Végül aztán Egyenes
s vele együtt Görbe
se hátra, se egyenest,
járnak már csak körbe!

Zelk Zoltán: Facsiga

Gazdag ám Facsiga,
van neki kocsija,
kocsihoz csacsija,
bakra ül Facsiga,
mögötte a fia,
rákiált Facsiga
az okos csacsira
ennyit csak, hogy: "Gyia!" -
s máris fut csacsija,
röpül a kocsija -
egész nap kocsizik
Facsiga s a fia!

Zelk Zoltán: A csillagok

A csillagok égi virágok,
a virágok földi csillagok,
s miként a Föld felé a csillag,
az ég felé virág ragyog.

S miként idelent a mezőkön
a legelésző barikák,
a hófehér kis bárányfelhők
úgy vonulnak az égen át.

Zelk Zoltán: Tél végén

Elmúlott már az utolsó
téli hónap,
nemsokára híre-nyoma
sincs a hónak.

Nemsokára zöld fű nevet
künn a réten,
s fecske szálldos a tavaszi
enyhe légben.

Nemsokára megérkezik
már a gólya,
s békát fogni kelepelve
száll a tóra.

Zelk Zoltán: Nyár és tél közt

Nyár s tél között úgy vándorol
Október, November,
mint a poros országuton
két szomorú ember.

Kertek, lankák körül jönnek,
mennek havas tájra,
búsan integet utánuk
egy kopár fa ága.

Mint rossz gyerek, a szél őket
sárral megdobálja,
utánuk fut, ruhájukat
s hajukat cibálja.

Nyár mögöttük, tél előttük,
néha meg-megállnak,
s búcsút intenek a hervadt,
búslakodó tájnak.

Zelk Zoltán: Két patak

Van egy város: Nagybánya.
Aki látta, nem bánja,
mert ottan egy híd alatt
- mint két testvér - két patak
úgy szalad!
Egyik mondja: "Szaladjunk!"
Másik mondja: "Csobogjunk!"
Egy híd alatt két patak
csak csobog és csak szalad!

Zelk Zoltán: Ez aztán a vásárfia

- Milyen szép nagy ez a tó,
megveszem, ha eladó!
Meg a nádast, meg a hegyet,
meg az esőt, meg a szelet,
szélben úszó falevelet,
fecskét, rigót, vadludakat,
megveszem a napsugarat
és a Göncöl szekerét,
rúdját s a négy kerekét!

- De ha megveszed a tavat,
esőt, szelet, madarakat,
szállni indult falevelet
meg az erdőt meg a hegyet,
ha talán az egész eget,
ha eladják, ha megveszed,
hová viszed, hová teszed?

- Hova tenném máshova,
ahol voltak, csak oda!
A tavat a medrébe,
Göncölt vissza az égre,
hegy csúcsát az ég aljára,
a nádast a tó partjára,
falevelet őszi szélnek,
ahol vannak, csak ott szépek -
és azután az egészet
ajándékba adnám néktek!

Zelk Zoltán: Anyu végy egy hegyet nékem

- Anyu, végy egy hegyet nékem,
olyan magasat,
ha elfárad, ráülhessen
csúcsára a nap -
erdejében madár szálljon,
rókakölyök, őzfi játsszon -
olyan hegy legyen!

Aztán végy egy tavat nékem,
de olyan nagyot,
egyik partról a másikra
el nem láthatok.
Hadd bámulják a sirályok,
ha én azon vitorlázok -
olyan tó legyen!

Aztán végy nekem egy rétet,
piros, sárga, kék
virágokkal legyen telis -
teli az a rét -
ahány tücsök, odagyűljön,
hogyha kérem, hegedűljön -
olyan rét legyen!

- Ha csak ez a kívánságod,
könnyen tehetem,
meg se veszem, amit kérsz és
mégis megveszem:
tiéd már a Mátra, Börzsöny,
Balatont is néked őrzöm
s mind a réteket!

Ha tavasz jő, hoz új zöldet,
a tél zúzmarát,
hogyha zöldben, ha ezüstben,
tiéd minden ág -
tiéd mind a kert, a lanka,
cinke, rigó, búbos banka
s mennyi szép madár!

Öreg folyó jár dúdolva
parti fák alatt,
bukfencezik kövön, sziklán
sok kicsiny patak -
szólj nekik! Csak arra várnak,
s mintha volna kezes nyájad:
mind hozzád szalad!
Mind hozzád szalad!

Zelk Zoltán: Halország

Falu végén, hegy alatt
csörgedezik egy patak,
ficánkoló víg halak
játszanak a víz alatt.

Talán még házuk is van
víz alatt, a homokban,
fényes kavicsból rakták:
ott töltik az éjszakát.

Reggel vígan ébrednek,
eleségért sietnek,
szitakötő, vízipók,
halreggelire valók.

Később ebéd is kerül,
 s ha fönn az ég kiderül:
a víz színére úsznak,
úgy köszönnek a napnak.

Zelk Zoltán: A kis patak

Vígan fut a kis patak,
játszanak a kis halak.

Hegy alatt és rét alatt,
kanyarog a kis patak.

Énekel a kis patak:
"Bennem fürdik hold s a nap.

Parti bokor szomjazik?
 Az is vizemből iszik.

Szitakötő hátamon,
ringatódzik a habon.

Kizöldül a fűzfaág,
bennem nézi meg magát.

Én vagyok a kis patak,
télen alszom jég alatt.

Most hegy alatt, rét alatt
 megkeresem a nyarat!"