A török és a tehenek

(Móricz Zsigmond versének ötlete alapján írta Jékely Zoltán) 

„Volt egy török, Mehemed, sose látott tehenet. Nem is tudta

Mehemed, milyenek a tehenek. Egyszer aztán Mehemed, lát egy

csomó tehenet. — Én vagyok a Mehemed!

— Mi vagyunk a tehenek! — Csudálkozik Mehemed, ilyenek

a tehenek? Számolgatja Mehemed, hányfélék a tehenek. Meg is

számol Mehemed, háromféle tehenet: fehéret, feketét, tarkát.

— Meg ne fogd a tehén farkát!... Nem tudta ezt Mehemed, s

felrúgták a tehenek.” (Móricz Zsigmond verse)

A szegény jó tehénrúgta Mehemed leporolta piros bugyogóját, hazavánszorgott, s nagyokat nyögve leült, amúgy török módra, a földre. Minden tagja fájt attól a tehénrúgástól.

— Mi bajod van, édesapám? — kérdezte tőle fiacskája, a kis Mehemed, aki szakasztott olyan volt, mint az apja.

— Ne is kérdezd — nyöszörögte. — De ha már megkérdezted, elmondom, hogy jártam, hadd okulj a káromon.

A kis Mehemedet szépen maga elé ültette a földre, s elmondta, hogy járt pórul azokkal a huncut tehenekkel.

— Én majd sohasem fogom meg a tehenek farkát! — mondta a kis Mehemed. — Engem aztán nem rúgnak fel!

— Jól teszed, fiacskám! — simogatta meg a kis Mehemed borzas buksiját a nagy Mehemed. — Látom, okosabb leszel, mint apád.

— Hátha még óvodába is járhatnék! — sóhajtott a kis Mehemed.

— Akkor lennék csak okos igazán. — Mondasz valamit — vakargatta kopasz fejét az apja.

Bizony, itt az ideje, hogy beadjalak az óvodába. S a nagy Mehetned állott is szavának. A kis Mehemedet másnap elvitte az óvodába.

— Viselkedj illedelmesen, nyisd ki a szemed, okulj, tanulj!

Mindig azt tedd, amit az óvónéni mond! — figyelmeztette búcsúzásul, s otthagyta a zsivajgó gyermekek között.

S a kis Mehemed megfogadta apja tanácsát. Nézelődött, figyelt; elleste, hogyan köszönnek egymásnak, hogy játszadoznak, hogyan rakják el a játékokat. Még a virágöntözést, a gyomlálást is megtanulta, s azt is tudomásul vette, hogy nem szabad bottal hajkurászni a kőkerítésen sütkérező gyíkokat!

De a mosdóban meresztett csak igazán nagy szemet! Ilyent még sohasem látott: ha balra csavarták, víz csörgött belőle, ha jobbra csavarták, elállt. Boldogan csavargatta a csapot jobbra-balra, kezét, arcát megmosta, még a fejét is alá akarta dugni, de ott állt egy kislány s ezt már nem engedte meg.

— Meghűlsz, kis Mehemed — mondta, s elzárta a csapot.

Aztán uzsonnához ültek. A kis Mehemed jobbra-balra sandított, hadd lássa, hogyan esznek a többiek. S ő is úgy evett, szépen, ahogy illik, nem szürcsölt, nem hadonászott a kanalával, s nagyon ügyelt, hogy ne morzsálja el a kenyeret a térítőn.

Aztán mesét hallgattak a gyermekek.

Aztán énekeltek.

S a kis Mehemed figyelt, figyelt, s olyan okos volt, hogy hamarosan mindent tudott, amit a többiek.

Aztán, egy szép verőfényes napon, kirándultak a határba. Egyszer csak legelésző teheneket látnak, sok-sok tehenet, fehéret, feketét, tarkát — persze hogy a gyermekek meg akarták fogni a tehenek farkát!

— Megállj — kiáltott reájuk a kis Mehemed. — Meg ne fogd a tehén farkát!

Mert a kis Mehemed nem csak annyit tudott, amennyit a többiek, hanem valamivel többet: azt, hogy a tehenek rágósak, ha a farkukat húzzák.

A gyermekek megszeppentek, eloldalogtak a tehenek mellől, hagyták, hadd legelésszenek békén tovább ...

Nem is rúgták fel őket a tehenek!

Hogyan tanulta meg Zsófi kimondani az "R" betűt?

(Csarusin meséje, fordította Szöllösy Klára)

Zsófi nem tudta kimondani az „r” betűt. Azt mondják neki:

— Gyere, Zsófi, mondd azt, hogy répa.

Zsófi azt mondja:

— Lépa.

— Mondd: retek.

Zsófi azt mondja:

— Letek.

— Mondd: mogyoró.

Zsófi meg azt mondja:

— Mogyoló.

A gyerekek az udvarban mind rajta nevettek.

Egyszer Zsófi megint együtt játszott az udvarbéli gyerekekkel és rosszul mondott valamit. A gyerekek csúfolni kezdték; Zsófi pedig megsértődött, és felmászott a tetőre.

Tudniillik állt az udvaron egy alacsony kis épület, a fürdőház. Hát ennek a tetejére mászott fel Zsófi, és halkan sírdogált.

Egyszer csak a kerítésre röppent egy varjú és jó hangosan így kiált:

„Kárrr!”

Zsófi is károgott, csakhogy őneki így sikerült: „Kálll!”

A varjú ránézett, félrehajtotta a fejét, csettintett a csőrével és mindenféle hangnemben ismételte:

„Kárr, krráá, krrr, rrá, rrá, rrrá!”

Zsófi is próbálgatja, de hiába, mindig csak ez lesz belőle:

„Káli, kláklá, ki, klklkl”.

Félóra hosszat gyakorolta Zsófi a károgást, a nyelvét mindig másmás helyre illesztette a szájában és szuszogott, fújtatott igyekezetében.

Kifáradt a nyelve, az ajka megdagadt. És egyszer csak sikerült:

— Káárrr!

Olyan nagyszerűen pörgött az „r”, mintha kavicsok görögnének kavicsos úton: „r-r-r-r-r!”

Megörült Zsófi, lemászott a tetőről. Sietett, mászott és közben folytonosan károgott, nehogy elfelejtse, hogyan kell mondani az „r” betűt.

Addig-addig mászott, amíg bizony lepottyant a tetőről, de csak a fürdőház teteje volt, a fürdőház nem magas, és ráadásul épp a ribizke bokorba pottyant, így hát nem ütötte meg magát.

Hamarosan feltápászkodott, nevetve, örvendezve odaszaladt a gyerekekhez és messziről kiáltotta:

— Megtanultam az „r” betűt!

— No hát akkor mondj valamit — kérik a gyerekek.

Zsófi gondolkodik, gondolkodik, végül kiböki:

— Rirriom!

Azt akarta mondani: „liliom”, de belezavarodott — annyira megörült új tudományának.

A repülni tanuló kis veréb

(Csarusin meséje, fordította Szöllössy Klára)

Egyszer a kis Miki sétálni ment a papájával. Sétálgat, sétálgat, egyszer csak hallja, hogy valaki csiripel:

— Csirip-csirip!

— Csirip-csirip!

— Csirip-csirip!

Látja Miki, hogy egy csepp kis veréb ugrándozik az úton, felfújja magát, olyan mint egy tollgombóc. Rövid a farkincája, sárga a csőre, és nem repül el sehová. Ügy látszik, még nem tud repülni.

— Nézd, papa! — kiált fel Miki. — Ugye az a veréb nem igazi?

A papa pedig azt feleli:

— Dehogynem, Mikikém, igazi veréb az, csak még kicsi. Kiesett a fészkéből a verébfióka.

Miki odaszaladt, hogy megfogja a verebet. Meg is fogta. Hazavitték, és attól fogva náluk lakott, kalitkában. Miki etette, léggyel, kukaccal, tejbe áztatott zsömlével.

Szóval ott lakott Mikivel a kis veréb. Naphosszat csak kiabált, enni kért. És milyen falánk volt! Mihelyt reggel felsütött a napocska, a kis veréb rákezdte a csiripelést, fölébresztett

mindenkit.

Azt mondja egyszer Miki:

— Megtanítom repülni, és elengedem.

Kiveszi a verebet a kalitkából, a padlóra teszi és oktatja:

— Így csinálj a szárnyaddal — mondja neki, és a karjával mutatja, hogyan kell repülni.

A veréb azonban bebújt a pohárszék alá.

Még egy napig etette Miki a madárkát. Aztán újra kitette a padlóra, és repülni tanította. Karjával hadonászott, a kis veréb meg a szárnyával. Fölrepült!

Átrepülte a ceruzát.

Azután átrepülte a piros tűzoltóautót. De mikor a játékcicán akart átrepülni, beleütközött, és leesett.

— Még nem tudsz elég jól repülni — mondta neki Miki.

— Még egy napig etetlek.

Etette, etetgette még egy napig, másnap pedig a kis veréb átrepült a kisfiú zsámolyán.

Átrepült a széken.

Átrepült az asztalon, amelyen ott állt a tejesköcsög. De a pohárszéken még nem bírt átrepülni, beléütközött.

Úgy látszik, még egy napig kell etetni.

Másnap Miki kivitte a kertbe a verebet, ott eleresztette.

A kis veréb átröpült egy téglán.

Átrepült a fatuskón.

Megpróbált átrepülni a kerítésen, de beleütközött és leesett.

De harmadnap már átrepült a kerítésen.

Átrepült a legmagasabbik fán.

Átrepült a házon.

Elrepült egészen.

Ilyen jól meg tanult repülni a kis veréb!

A tejescsupor

(Kolos Tamás meséje)

Virágos nagy kertben, tornácos kis házban élt Nagyanyó és négy unokája. Két lány és két fiú.

Szólt egy reggel Nagyanyó a nagyobbik lánynak:

— Eredj lyányom, hozz be egy csuprot, amelyikbe ezt a fazék forró tejet önthetem. De jót hozzál ám!

Ment a lány ki a tornácra, talált ott vagy tíz csuprot az ágasbotra tűzve. Volt kicsi is — nagy is, csorba is — ép is. Tanakodott: ez itt csorba, ez meg túl nagy — gondolkodott, de csak nem tudta eldönteni, melyik a jó csupor. Telt, múlt az idő ...

Szólt akkor Nagyanyó a kisebbik lánynak:

— Eredj lyányom, nézd már meg, hol jár a te haszontalan testvéred és hozz be egy csuprot, amelyikbe ezt a forró tejet önthetem. De jót hozzál ám!

Ment a lány ki a tornácra, ott találta a testvérét az ágasbotnál, csuprok közt válogatva. Most már ketten tanakodtak: ez jó öblös, de repedt. Ez szép mázas, de kicsi. Vitatkoztak, de csak nem tudták eldönteni, melyik a jó csupor.

Telt, múlt az idő ...

Szólt ekkor Nagyanyó a nagyobbik fiúnak:

— Eredj fiam, nézd már meg, hol járnak a haszontalan, mihaszna testvéreid és hozz be egy csuprot, amelyikbe ezt a fazék forró tejet önthetem. De jót hozzál ám!

Ment a fiú ki a tornácra, ott találta testvéreit az ágasbotnál, csuprok között válogatva. Most már hárman tanakodtak: ez jó lesz?

Nem, ez repedt. Ez itten nem mázas. Az itten túl nagy. Vitatkoztak, de csak nem tudták eldönteni, melyik a jó csupor. Telt, múlt az idő.

Szólt akkor Nagyanyó a legkisebb fiúnak, négyük közül a legfiatalabbnak:

— Eredj fiam, nézd már meg, hol járnak a haszontalan, mihaszna, szedte-vedte testvéreid és hozz egy csuprot, amelyikbe ezt a fazék forró tejet önthetem. De jót hozzál ám!

Szaladt a fiú a tornácra. Ott találta a testvéreit, mind a hármat az ágasbotnál, csuprok között válogatva. Tanakodtak, veszekedtek, hogy: Ez jó lesz? Nem, ez kicsi. Emez túl nagy, az ott csorba. Amaz repedt, ez nem mázas. Vitatkoztak, hogy csak úgy zengett belé az udvar.

Hanem a legkisebb fiú nem sokat tanakodott. Szót sem szólt, kiválasztott egy csuprot, jól megnézte: öblös is volt, ép is, mázas is. Perc sem telt bele, már szaladt is vissza.

Nagyanyó fogta a csuprot, megforgatta és bólintott:

— Ez jó lesz — mondotta, s a habos, forró tejet beöntötte a hűvös csuporba.

A ládikó

(Norvég népmese nyomán írta Mészöly Miklós)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Szörnyen unta magát, elindult hát világot látni. Amint ment, mendegélt az országúton, összetalálkozott egy szamárral. A szamárnak hiányzott a fél füle.

A kisfiú azt gondolta:

— Szegény szamár, egy füle van, pedig kettő jár neki. Ugyan hol lehet a másik?

És így szólt:

— Gyere velem, megkeressük a füled párját.

A szamár szót fogadott.

Mentek, mendegéltek, egyszer csak egy kicsi patakhoz értek.

A patak fölött volt egy keskeny palló, a palló végiben meg egy elhullajtott ostor-madzag.

Megállt a kisfiú, nézte:

— Szegény ostor-madzag, ugyan mire lehet használni téged?

Gyere velem, zsebre raklak, megkeressük a hozzád való ostornyelet.

Az ostor-madzag megörült, szépen befészkelődött a kisfiú zsebébe.

Aztán mentek, mendegéltek megint.

De alig mentek egy kicsit, a kisfiú megbotlik és néz - néz a lába alá. Hiszitek, nem hiszitek, egy ládikóba botlott!

— Ez ám csak valami! — gondolta magában. — Ebben bizonyosan valami csuda holmi van!

És mindjárt a vállára vette, úgy bandukolt tovább.

Bandukolt, bandukolt, pedig már nagyon fáradt volt. El is határozta, hogy leül, pihen egyet.

Hát, amint a fűbe telepedett, érzi, hogy valami hegyes böki a nadrágját.

Nézi, hogy micsoda? Hát egy kicsi kulcs! Nem is kicsi, icipici!

— Ejnye — gondolja — tán csak nem a ládikóhoz való kulcs ez?

Mivelhogy a ládikón volt egy icipici kulcslyuk is.

Fogta mindjárt a kulcsot, jót füttyentett rajta, aztán bedugta a kulcslyukba.

Mit gondoltok, mi történt?

Azt mondta a zár, hogy „kitt-katt” — és máris kinyílt a ládikó fedele.

Huj, de mi volt benne! Találjátok ki!

Egy szamárfül meg egy ostornyél. A kisfiú menten visszarakta a fület a helyére, a madzagot a nyélre — aztán gyi szamár! — Meg sem állt hazáig, szamárháton vágtatott, az ostorral meg pattogtatott.

Ha a ládikóban egyéb is lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 

Az egér farkincája

(Magyar népmese, feldolgozta Mészöly Miklós)

Volt Julis néninek egy nagy, fekete macskája — a Circi. De volt a házban egy árva egerecske is — a Cinci.

Hát ez a Circi macska — csudák csudája — sose bántotta a Cinci egeret. Már csak azért sem, mert jobban szerette a tejet, azt meg kapott eleget.

Egyszer, amint éppen lefetyelte az édes fejecskét, látja ám, hogy a tányér túlsó szélén ott torkoskodik Cinci egér is

Mérgesen rászólt:

— Hallod-e, Cinci, ne bántsd a tejemet, mert leharapom a farkadat!

Megijedt az egér — úgy megijedt, hogy menten beszaladt a lyukba.

Circi meg tovább lakmározott. Egyet nyalintott jobbról, egyet nyalintott balról. Nagyon ízlett neki a tejecske.

Cinci pedig ott lapult, kucorgott a lyukban és majd el- epedt a szomjúságtól.

— Kibújjak, ne bújjak? Kibújjak, ne bújjak? — így tanakodott. Aztán mégiscsak előmerészkedett. Amikor látta, hogy Circi nem néz oda, egy szempillantás alatt ott termett a tányér szélinél.

De haj, ott termett Circi macska is és egyszeribe leharapta Cinci egér farkát...

Sírt-rítt a kisegér, keservesen rimánkodott:

— Csak most az egyszer add vissza a farkincámat...

De Circi nem adta.

— Hozz nekem tejet a tehéntől, akkor visszaadom!

És Cinci szaladt a tehénhez.

— Tehén, adj nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat.

— Adok én, adok én, de előbb hozz füvet a zöld rétről! — mondta a tehén.

Cinci rohant a rétre.

— Zöld rét, adj füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat.

— Adok én, adok én, de előbb kérj esőt a felhőtől — mondotta a zöld rét.

Cinci mindjárt könyörögni kezdett:

— Felhő, adj a rétnek esőt, zöld rét ad füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat.

A felhő lepislantott a magasból, megsajnálta az egeret, s szépen meglocsolta a zöld rétet.

Akkor egyszeriben minden jóra fordult.

Rét adott füvet — Cinci vitte a tehénnek.

Tehén adott tejet — azt meg vitte a macskának.

És Circi-macska azon nyomban visszaadta a kunkori farkincát!

Az egér pedig tudjátok-e, mit tett?

Elszaladt a patikába! Kapott is olyan kenőcsöt, amitől úgy odanőtt a farka, mintha sose harapta volna le a macska.

 

A méhkirálynő

(Grimm testvérek meséje, átdolgozta Rónay György)


Egyszer egy királynak a két nagyobbik fia elindult szerencsét próbálni. Úgy elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se mentek többé. Otthon egy ideig várták őket, aztán a legkisebb királyfi, akit Tökfilkónak hívtak, fölszedelőzködött, és a keresésükre indult.

Hosszú ideig vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a bátyjai kinevették:

- Ez az együgyű maga akar megbirkózni a világgal - mondták -, mikor nekünk kettőnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak vagyunk nála!

- Akkor gyerünk együtt mind a hárman - ajánlotta Tökfilkó.

A bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek tovább.

Egyszer csak egy hangyabolyhoz értek. A két nagyobbik föl akarta túrni hadd lássák, hogyan futkosnak ide-oda a riadt kis hangyák, hogyan cipelik magukkal kétségbeesetten a tojásaikat. A legkisebbik azonban elébük állt:

- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!

A két nagyobbik ráhagyta.

- Csak nem fogunk összeveszni egy hitvány hangyabolyon! - mondták.

Ballagtak tovább. Csakhamar egy tó tűnt föl előttük, rengeteg kacsa úszkált rajta, csak úgy fehérlett tőlük a víz színe.

- Fogunk egypárat, és megsütjük vacsorára! - dörzsölte a kezét a két nagyobbik testvér. Előre örültek a finom pecsenyének. De a legkisebbik megint elébük állt:

- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!

A két nagyobbik morgolódott: miféle dolog ez, korgó gyomorral elszalasztani egy ilyen finom falatot! De a legkisebbik addig erősködött, míg el nem álltak a szándékuktól.

Ismét útnak eredtek hát, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy odvas fát láttak az út mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben annyi méz volt, hogy kicsordult belőle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza, megörült a két idősebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd kifüstölik a méheket, s mind megszerzik a mézet. De Tökfilkó szétrúgta a kis máglyát, amit összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta:

- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket!

- Ostoba voltál, az is maradsz! - mordult rá a legidősebb királyfi, azzal továbbmentek, szóra sem méltatták többet az öccsüket.

Így jutottak el egy nagy kastélyig. Furcsa kastély volt az! Az istállókban csupa kőből való paripa állt, embernek meg híre-hamva sem volt. A fiúk teremről teremre haladtak, míg a nagy ház legvégében útjukat nem állta egy ajtó. Három lakat függött rajta, de a közepén volt egy ablakocska, azon át be lehetett nézni a szobába. Odabent egy szürke kis emberke ült egy asztalnál. Bekiabáltak neki egyszer, kétszer hiába, nem hallotta. Bekiabáltak harmadszor is. Erre az emberke fölállt, sorra kinyitotta a lakatokat, és kijött. Nem szólt egy árva szót sem, csak egy gazdagon terített asztalhoz vezette őket, hogy egyenek-igyanak kedvükre. Mikor aztán jóllaktak, mindegyiknek megmutatta a hálószobáját, és eltűnt.

Másnap reggel a szürke kis emberke fölkeltette a legidősebb királyfit, és intett neki, hogy kövesse. Végigmentek egy sereg termen és folyosón, végül egy nagy csarnokba léptek; ott az emberke szótlanul rámutatott egy kőtáblára. A táblába felirat volt belevésve. A királyfi olvasni kezdte:

"Ezt a kastélyt elvarázsolták, de aki a következő három feladatot megoldja, megválthatja. Először: az erdőben a mohában szétszórva rejlenek a királykisasszony gyöngyei, szám szerint ezer gyöngyszem. Ezt kell összekeresni; de ha alkonyatig akár csak egy is hiányzik az ezerből, aki keresi, kővé válik."

A többi már nem is érdekelte a királyfit; ment egyenest az erdőbe, és egész álló nap a gyöngyöket kereste, de estélig nem talált többet száz szemnél. Úgy járt, ahogyan a táblán meg volt írva: kővé vált.

Másnap a második királyfi próbálkozott meg, de neki sem volt sokkal nagyobb szerencséje: kétszáz gyöngyszemig jutott estéig, s ahogy a nap leáldozott, kővé vált.

Harmadnap Tökfilkóra került a sor. Kora reggel nekilátott a munkának, keresett-kutatott a sűrű mohában, de hiába, nehéz dolog volt ez, nagyon lassan ment. Látta szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult a sorsán, leült egy kőre, és bánatában sírva fakadt. Hát ahogy ott ült és búsult, valami neszezés támadt előtte a fűben. Fölnézett, s mit látott? Jött a hangyakirály ötezer hangyával glédába sorakoztak, aztán rajta! - szaporán, sürögve-forogva hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó gyöngyszemeket. Nem telt bele sok idő együtt volt mind az ezer. Akkor a hangyakirály odaállt a gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta:

- Megmentetted az életünket, hát mi is megmentettük a tiédet. Azzal, ahogy jöttek, egykettőre el is tűntek a fűben.

A királyfi összeszedte a gyöngyöket a sapkájába, bement a kastélyba, letette az egészet a szürke kis emberke asztalára aztán lefeküdt és jót aludt, hogy másnap pihenten láthasson neki a második feladatnak.

Reggel a hallgatag emberke ismét odavezette a tábla elé, Tökfilkó pedig ezt olvasta rajta: "Másodszor: a királykisasszony hálószobájának a kulcsa lent rozsdásodik a tenger fenekén; azt kell megkeresni és felhozni onnét."

"Most aztán véged van - gondolta magában a királyfi -, senki nem ment meg a kővé válástól." De azért csak kiballagott a tengerpartra. Hát amint kiér, látja, hogy csak úgy fehérlik a víz színe a sok úszkáló, bukdácsoló, ringatódzó kacsától. Ahogy meglátták, vidám hápogásba kezdtek, egyszer-kétszer lemerültek, s a bóbitás gácsér már hozta is nagy begyesen a rozsdás kulcsot. Letette Tökfilkó lába elé a homokba, s így szólt:

- Megmentetted az életünket, hát most mi is megmentettük a tiédet.

Azzal szárnyra kaptak s elrepültek, alant szálltak, alig arasznyi magasban, ahogy a kacsák szoktak; csak úgy porzott a víz színe a nyomukban. A királyfi fölvette a kulcsot, besietett vele a kastélyba, és letette a szürke emberke asztalára. Az nagyon elcsodálkozott, de nem szólt egy árva szót sem.

Tökfilkó jóízűen megvacsorázott, aztán lefeküdt, s reggelig úgy aludt, mint a tej. Akkor fölkelt, bevonult a csarnokba, s elolvasta a táblán a harmadik feladatot. Az volt a legnehezebb: "Fönt a hálószobában alszik a király három lánya. Melyikük evett mézet elalvás előtt?"

Igen ám! Csakhogy mind a három édességet evett: a legidősebbik cukrot szopogatott, a középső szörpöt kóstolt: a legkisebbik nyelte a kanálka mézet.

De hát honnét tudhatta volna szegény Tökfilkó, melyik mivel torkoskodott? Három galambtojás nem hasonlíthat jobban egymásra! A királyfi búsan ült a széken, nézte az egyiket, nézte a másikat, nézte a harmadikat, töprengett, melyiket válassza, mert ugyan mi egyebet tehetett volna, mint hogy csak találomra rámutat valamelyikre, hogy: ez az!

Hát amint így emésztődik, egyszer csak zúgást hall, s beszáll az ablakon egy méhecske. A királyfi megörült: a formájáról rögtön megismerte, hogy az csak királynő lehet, mert nagyobb volt, mint egy közönséges dolgozó méhecske; ha pedig királynő, akkor tüstént gyanította hogy nem más, mint annak a kasnak a királynője, amelyiknek annak idején megmentette az életét.

A méhecske meg csak zümmögött, repdesett, sorra rászállt mind a három királykisasszonynak az ajkára, s végül megült annak a szája szögletében, aki mézet evett.

Így tudta meg a királyfi, melyik a három közül a legkisebbik királykisasszony.

A varázs azon nyomban megtört. Fölébredt a kastély; ami kővé dermedt, most mind megéledett: ember emberré vált, paripa paripává; a kastély följárójánál megrázta magát a két kővizsla, és vidám csaholással rohangálni kezdtek az udvaron, s a ház tetején burukkolva nyújtogatták szárnyaikat a kőgalambok, egyet-kettőt tipegtek, aztán vidáman, boldog suhogással szóródtak szét a magasban.

Tökfilkó feleségül vette a legkisebb királylányt, és az öreg király halála után rászállt az ország is; a két bátyja meg a királykisasszony két nénjét kapta mátkául.

A brémai muzsikusok

(Grimm testvérek meséje, átdolgozta Rónay György)

Egy embernek volt egyszer egy szamara. Hosszú évek óta hordta már szegény jószág a malomba a zsákokat, fogyton fogyott az ereje, egyre kevesebb hasznát lehetett venni.

"Minek abrakoljak tovább ilyen semmirevaló állatot?" - gondolta a gazdája, és elhatározta, hogy lebunkózza.

A szamár azonban megneszelte, hogy valami készül ellene. Egy óvatlan pillanatban megszökött, és elindult Bréma felé. Úgy tervezte, majd ott beáll városi muzsikusnak.

Amint ment, mendegélt, egyszer csak meglátott egy vadászkutyát. Ott hevert szegény az úton a porban, és lihegett, mintha halálra loholta volna magát.

- Mi a baj, Fogdmeg, miért lihegsz úgy? - kérdezte a szamár.

- Hagyd el - nyögte búsan a kutya -, öreg vagyok, napról napra gyengülök, vadászni sem tudok már! A gazdám agyon akart ütni, alig tudtam egérutat nyerni. Az irhámat megmentettem ugyan, de ilyen vén fejjel ugyan mihez kezdjek, ugyan miből éljek?

- Tudod, mit? - mondta a szamár. - Én Brémába tartok, ott felcsapok városi muzsikusnak. Gyere velem, szegődjél be te is a zenekarba. Én majd a lantot pengetem, te meg dobolsz hozzá.

A kutya elfogadta az ajánlatot, és most már kettesben mentek tovább. Egyszer csak szimatolni kezdett az öreg vadászeb: egy macska ült nem messze tőlük az út szélén, girhesen, búsan, akár a hét szűk esztendő.

- Mit keseregsz Bajszos? - érdeklődött a szamár.

- Kinek van jókedve, ha egyszer a nyakán a kötél? - felelte a macska. - Megvénültem, a fogaim kicsorbultak, jobb szeretek már a kályha mögött dorombolni, mint egereket hajkurászni. De az emberek hálátlanok: a gazdasszonyom vízbe akart fojtani, hogy ne kelljen tovább etetnie. Nagy nehezen eliszkoltam; hanem aztán most légy okos, pajtás: mihez kezdjek, miből éljek?

- Gyere velünk Brémába muzsikusnak! Te úgyis jól értesz az éjjeli zenéhez, hasznodat vehetjük a zenekarban.

A macskának tetszett a tanács, és velük tartott.

Útjuk éppen egy major mellett vitt el. Az udvar kerítésén egy kakas ült, és torkaszakadtából rikoltozott.

- Hát téged mi lelt? - kérdezte a szamár. - Mit rikoltasz olyan irgalmatlanul?

- Jujuj! - felelte a kakas. - Hiába jósoltam jó időt holnapra: a gazdasszonyom vendégeket hívott, és ráparancsolt a szakácsnőre, főzzön levest belőlem. Estére elvágják a nyakamat, hát amíg lehet, kiabálok, ahogy a torkomon kifér; úgysem sokáig tehetem már.

- Inkább gyere velünk, Tarajos - biztatta a szamár -, a halálnál jobb foglalkozást mindenütt lelsz magadnak. Brémába megyünk muzsikusnak. Neked jó hangod van, énekelni is tudsz; az lesz ám a hangverseny, amit mi adunk!

A kakasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot, és most már négyesben igyekeztek tovább.

Csakhogy Bréma még messze volt, a nap pedig már lemenőben; estére éppen csak egy erdőig jutottak el. Elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát. A szamár meg a kutya leheveredett egy fa alá, a macska meg a kakas pedig feltelepedett a fára. A macska meghúzta magát az egyik ág könyökében, a kakas azonban felröpült egészen a fa tetejére: onnét messzebbre látni, meg biztonságosabb is a magasban, legalábbis a kakasfélének.

Mielőtt elaludt volna, Tarajos koma szokása szerint körülkémlelt a vidéken. Ahogy így szemlélgette a környéket, egyszer csak világosságot látott nem messze tőlük. Nyomban leszólt a társainak:

- Amarra valami kis fény csillog, ott háznak kell lennie.

- Akkor szedjük a sátorfánkat, és menjünk oda, mert ez itt nem valami kényelmes szállás - mondta a szamár.

- Ahol ház van, ott vacsorát is esznek, nekem pedig már elkelne egy-két csont, kivált, ha húsos - jelentette ki a kutya.

- Én is szívesebben tölteném az éjszakát a kemencepadkán, mint itt a fán - tette hozzá a macska.

Fölkerekedtek hát, és elindultak arrafelé, ahonnét a világosság látszott. Először csak akkora volt, mint egy mécsvilág, aztán nőttön-nőtt, egyre jobban csillogott, s egyszerre csak ott álltak egy kivilágított betyártanya előtt.

Négyük közül a szamár volt a legnagyobb. Odament az ablakhoz, és benézett.

- Mit látsz, Szürke? - kérdezte a kakas.

- Mit látok? Terített asztalt, rakva minden jóval; körülötte ülnek és falatoznak a betyárok.

- Terített asztal - sóhajtotta a kakas. - Ez kellene nekünk!

- Az ám! - mondta a szamár. - Én is szívesen ülnék a helyükben. Kissé félrevonultak, és tanakodni kezdtek, hogyan foghatnának a dologhoz, hogyan ugraszthatnák ki a házból a betyárokat. Addig tanácskoztak, míg ki nem főzték a haditervet.

A szamár feltette a két elülső lábát az ablakpárkányra, a kutya felugrott a szamár hátára, a macska felkúszott a kutya nyakába, végül a kakas felröppent a macska feje búbjára. Mikor mindegyikük a helyén volt, a szamár halkan jelt adott, s egyszeriben rákezdtek a muzsikára. A szamár ordított, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Azzal zsupsz! - beugrottak az ablakon át a szobába.

A betyárok csak annyit láttak, hogy valami bezúdul az ablakon; rettenetes ordítást, rivalgást, vonítást hallottak s hozzá iszonyú üvegcsörömpölést Rémülten ugrottak fel az asztaltól, azt hitték, a ház szakad rájuk, vagy kísértet ront közébük; ijedtükben felordítottak, s hanyatt-homlok kimenekültek az erdőbe.

A négy cimbora pedig letelepedett az elhagyott asztalhoz. Nekiláttak s maradéknak, s úgy tömték magukba az ételt, mintha legalább egy hónapja nem ettek volna.

Mikor befejezték a lakomát, fekvőhelyet kerestek maguknak, kioltották a világot, és elpihentek, ki-ki szokása és kedve szerint. A szamár kiment az udvarra, és a szemétdombra heveredett. A kutya a küszöbre hasalt, a macska a tűzhelyen a langyos hamuba kuporodott. A kakas meg felült a kakasülőre.

Fáradtak voltak a nagy úttól, hamarosan elaludtak. Valamikor éjfél táján a betyárok kimerészkedtek a sűrűből, és elkezdték figyelni a házat. Látták, hogy minden csendes, a lámpa sem ég már.

- Azért mégsem kellett volna hagynunk, hogy ilyen kurtán-furcsán kiebrudaljanak minket - mondta a bandavezér.

Elküldte az egyik betyárt, kémlelje ki alaposan a házat.

A betyár nagy óvatosan odalopakodott az ajtóhoz, fülelt egy ideig, de semmi neszt nem hallott; nyugalom, békesség volt odabent. Erre bemerészkedett a konyhába, és mert ott sem észlelt semmi gyanúsat, világosságot akart gyújtani. A macska szeme parázslott a sötétben. A betyár azt hitte, igazi parázs; odanyomott hozzá egy szál gyújtóst, hogy tüzet fogjon. De a macska nem vette tréfára a dolgot: fújt egy nagyot, nekiugrott a betyár képének és összevissza karmolta.

A marcona rabló rettenetesen megijedt. Ki akart szaladni a hátsó ajtón, a küszöbön azonban belebotlott a kutyába. A vén eb fölugrott, mordult egyet, és beleharapott a hívatlan vendég lábába.

Az nagy üggyel-bajjal végre kivergődött a házból, s most már csak azt nézte, hogy minél előbb odébbálljon. Elloholt a szemétdomb mellett: ott meg a szamár rúgott bele egy nagyot a hátsó lábával. A lármára fölriadt a. kakas is, és harciasan lekiabált a kakasülőről:

- Kukurikú!

A betyár szedte a lábát, ahogy bírta, lélekszakadva rohant vissza a sűrűbe, és lihegve, halálra váltan jelentett a bandavezérnek:

- A házban egy borzalmas boszorkány ül, rám fújt, és összekarmolta az arcomat. Az ajtónál egy ember áll, kés van a kezében, azzal a lábamba szúrt. Az udvaron egy fekete szörnyeteg hever, majd agyonvert bunkójával. Fönt a tetőn pedig egy vitéz virraszt, és azt kiáltotta: "Hol az a gazember?" Örülök, hogy nem hagytam ott a fogamat!

Attól fogva a betyárok a háznak még a tájékára se merészkedtek többé. Elköltöztek a környékéről is. A brémai muzsikusok meg véglegesen a birtokukba vették, és még ma is ott laknak, ha azóta meg nem haltak.

A nyúl meg a sün

(Grimm testvérek meséje, átdolgozta Rónay György)

Ezt a mesét még a nagyapámtól hallottam.

Az pedig, amiről szól, így történt hajdanában: Őszre járt az idő. Vasárnap reggel volt, virágzott a pohánka, a nap fenn ragyogott a tiszta égen, a tarlón fürgén surrant tova a langyos szellő, a magasban énekeltek a pacsirták, a méhek vígan döngicséltek a virágok körül, az emberek a templomba ballagtak; boldog volt minden teremtett lélek, elégedett volt a sündisznó is.

Kint állt a kapujában, karját összefonta, kikukkantott a reggeli fuvalomba, és egy nótácskát brummogott maga elé. Dünnyögte, zümmögte jól is, rosszul is, hol hegyesen, hol meg reszelősen, egyszóval olyasformán, ahogyan egy ilyen szép őszi vasárnap reggelen egy sündisznó nótázgat.

Hát ahogy félhangon dudorászik, egyszerre csak gondol egyet, s úgy megörül neki, hogy rá is füttyent. Mit támogassa ő itt tétlenül a kapufélfát, amíg odabent az asszony a családot mosdatja meg öltözteti? Inkább jár egyet a ház körül, megnézi, hogy áll a répa. Mert a lakása körül bőven termett a répa, és tudni való, hogy a sündisznó igen kedveli ezt az ételt; így hát nem csoda, hogy a mi barátunk is erősen a szívén viselte a termés sorsát.

Úgy is tett, ahogy elgondolta: becsukta szépen a kiskaput, és nekivágott a mezőnek. Nem jutott messzire, csak a mező szélén a kökénybokorig, s ott éppen le akart térni a répatábla felé, amikor szembetalálkozott a nyúllal. Az is hasonló járatban volt: a káposztaföldjét akarta megszemlélni.

Mikor a sün észrevette a nyulat, szerencsés jó reggelt kívánt neki. Hanem a nyúl a maga módján szerfölött előkelő úr volt, amellett dölyfös is, kényes is; eszébe sem jutott, hogy fogadja a sün köszönését, hanem csak úgy foghegyről, kevély gúnnyal odavetette neki:

- Hát te mit lótsz-futsz már ilyen korán reggel a réten?

- Sétálok - felelte tisztességgel a sün.

- Sétálsz? - kacagott a nyúl. - Ha nem csalódom, jobbra is használhatnád a lábadat, mint sétifikálásra!

Ez a pökhendiség mérhetetlenül bosszantotta a sünt. Mindent békén e! tudott viselni, csak azt az egyet nem, ha a lábát emlegették. Hát nem épp elég baj neki, hogy görbe lábúnak született, még csúfolják is érte!

- Te talán azt hiszed, hogy többre mégy a lábaddal, mint én? - vágott vissza kelletlenül.

- Azt hát! - felelte hetykén a nyúl.

- Tudod, mit? Tegyünk próbát! - ajánlotta a sün. - Fogadjunk, hogy elhagylak, ha versenyt futunk!

- Tiszta nevetség! Ezzel a karikalábaddal? - kevélykedett a nyúl. - De ha olyan nagy kedved van rá, nem bánom, legyen meg. Mi a tét?

- Egy arany meg egy üveg pálinka - mondta a sün gazda.

A nyúl fölényesen kidüllesztette a mellét, még a bajusza is remegett a nagy önteltségtől, mikor kezet nyújtott a sünnek:

- Itt a kezem, nem disznóláb! Állom a fogadást. Rajta, kezdjük!

- No, annyira azért nem sürgős felelte a sün. - Én még ma nem ettem egy falatot sem, éhes vagyok, előbb hazamegyek, és jól megreggelizem. Ki hallott olyat, korgó gyomorral versenyt futni? Hanem ha neked is úgy tetszik, fél óra múlva itt találkozunk.

Azzal elváltak, mert a nyúl nem emelt kifogást a dolog ellen.

A sün, ahogy szép kényelmesen hazafelé cammogott, így tűnődött magában:

"Ez a nyúl nagyon megbízik abban a pipaszárlábában, de én bizony kifogok rajta! Akármilyen előkelő úr a koma, mégiscsak ostoba fickó; megtanítjuk tisztességre!"

Beballagott a házába, odaszólt a feleségének:

- Cihelődj, asszony, jössz velem a mezőre.

- Minek? - kérdezte az asszony.

- Fogadtam a nyúllal egy aranyba meg egy üveg pálinkába. Versenyt futunk.

Sünné összecsapta a kezét megrökönyödésében.

- Uram teremtőm, megháborodtál? Hát hogy futhatnál te versenyt a nyúllal.

- Csiba te! - mordult rá az ura. - Ez az én dolgom. Ne ártsd magad a férfiak ügyébe. Egy-kettő, szedelőzködj, és menjünk!

Mit tehetett mást az asszony? Akár tetszett neki, akár nem, baktatott zsörtölődve az ura után. Ahogy így cammognak, sün gazda hátraszól, azt mondja:

Jól figyelj rá, mit beszélek. Látod ott azt a hosszú szántást?

- Látom hát!

- Azon lesz a verseny. A nyúl szalad majd az egyik barázdában, én meg a másikban. Onnét fentről kezdjük. Neked nincs egyéb dolgod, mint hogy beállsz ide a barázda végébe, és amikor a nyúl amonnét túlról ideér, szembekiabálod vele, hogy: "Én már itt vagyok!"

Az asszony bólintott, és máris a szántóhoz értek. A sün megmutatta az asszonynak a helyét, ő maga meg szép nyugodtan felsétált a tábla túlsó végére. A nyúl már türelmetlenül várta.

- Kezdhetjük?

Mindegyik elfoglalta a maga barázdáját.

- Kezdhetjük.

A nyúl hármat számolt.

- Egy! Kettő! Há-rom!

És nekiiramodott, akár a szél.

A sün éppen csak úgy tessék-lássék vele szaladt egy-két lépést, aztán lekuporodott a barázdájában, és meg sem moccant többet.

A nyúl vad vágtában közeledett a szántóföld túlsó végéhez. Hanem a szomszéd barázdában egyszeriben fölágaskodik sünné asszony, és harsányan odakiabálja neki:

- Én már itt vagyok!

Nyúl úr elképedt, szinte gyökeret vert a lába. Egy pillanatra sem hitte, hogy nem sün gazdát látja maga előtt; tudvalevő ugyanis, hogy sünéknél az asszony szakasztott olyan, mint a férfi.

"Ez nem tiszta dolog" - gondolta a hosszú lábú koma, és nagyot rikkantott:

- Még egyszer! Vissza!

Azzal megint nekiiramodott, hátracsapta a fülét, nyargalt, mint a szél; sünné meg ottmaradt nyugton a helyén.

Futott a nyúl, porzott a föld a nyomában; egykettőre fölért a szántás felső végére. Hát uramfia, nem ott várja már a sün, még csak nem is szuszog a loholástól! A nyúl magánkívül volt mérgében.

- Még egyszer! - kiáltotta. - Vissza!

- Felőlem ahányszor csak akarod - dünnyögte a sün kényelmesen.

A nyúl még hetvenháromszor nyargalt ide-oda, de a sün állta a versenyt. Mert valahányszor a nyúl a cél közelébe ért, akár fönt, akár lent, vagy a sün, vagy a felesége odaszólt neki, hogy:

- Én már itt vagyok!

Hetvennegyedszer nyúl koma már nem bírta végig, a szántóföld közepén összerogyott. A sün pedig fogta a nyereséget, az aranyat meg az üveg pálinkát, kiszólította a feleségét a barázdából, békességgel hazakocogtak, ittak egy-egy kupicával a jóféle kisüstiből - s attól fogva mind a mai napig egyetlen nyúlfi sem mert többé élcelődni a sünnemzetség kurta karikalábán.

Homokországban

(Móra Ferenc meséje)

Homokország nem az Óperenciás-tengeren túl van, hetedhét ország ellen, hanem innen a várostól egy ugrásnyira van, hetedhét akácfa ellen. Nincs is benne aranyerdő, ezüsterdő, hanem van száz út szőlő. Száz út közepén nincsen kakaslábon forgó vár, hanem van egy hajnalicskavirágos kis kunyhó, abban lakik nagyapó, nagyanyó meg Panka. Nagyapó Homokországnak a királya, nagyanyó a királynéja, Panka meg éppen a királykisasszonya.

Királykisasszony udvari nép nélkül csakúgy meg nem élhet, mint liliom harmat nélkül. No, Pankát nem kell félteni, van annak mindene! Mitvisz kutyának hívják az ajtónállóját, Bogár cicának a szobalányát, Szuszi-nyuszinak az udvari mulattatóját. Vannak udvari koldusai is: egy fészekalja kiscsirke. Az udvari postása pedig senki más, mint a sárgarigó. Attól szokott ő üzenetet küldeni a városba apukának, anyukának, akik csak vasárnaponként járnak ki látogatóba Homokországba.

Ahol ni, éppen most adja ki a királykisasszony a parancsot az udvari postásnak:

- Hallod-e, te sárgarigó, mondd meg az én apukámnak, anyukámnak, hogy küldjenek nekem egy angyalos labdát.

- Jó, jó - ígéri a sárgarigó, s azzal berepül a fészkébe, mert az alkonyat szárnya sötétedik már az ég alján, s gyújtogatni kezdi zöld mécsét a fűben a szentjánosbogár.

Hol járt a rigó, hol se, az akácvirágszagú éjszakában, azt én meg nem mondhatom, de reggelre már a Panka kis ágyában dagadozott az angyalos labda. A sárgarigó meg ott rikoltozott az ablak alatt a sípjával, ahogy egy homokországi postáshoz illik.

- Hallod, Panka, mit mond a sárgarigó? - kérdezte nagyanyó - Azt üzeni apuka, anyuka, hogy szófogadó, jó kislány légy ám!

Jaj, azt látni kellett volna, hogy elfogta a pulykaméreg egyszerre a homokországi királykisasszonyt! Még őneki ilyen üzenetet mer hozni az a haszontalan sárgarigó! Úgy megfenyegette egy szőlőkaróval a postást, hogy az menten otthagyta a hivatalát. Kibujdosott Homokországból a nyárfaszigetre.

- Bánom is én - kiabált utána Panka -, találok én tenálad különb hírhordót is! Tudom, hogy a szarka nem tud mit csinálni örömében, ha megteszem udvari postásnak.

Csakugyan, a szarka már akkor ott illegette magát egy száraz ágon. De olyan fürgén billegette a farkát, mintha csak azt akarta volna mondani:

- Miben lehetek szolgálatodra, homokországi királykisasszony?

- Üzenetet akarok küldeni apukának, anyukának, hogy vegyenek nekem egy bodor bárányt. Fehér legyen a szőre, mint a hó, kék pántlika legyen a nyakában, ezüstcsengő a kék pántlikán.

A szarka jó postás volt, mert másnap reggel a bodor bárány már ott döfölte a Panka ágyacskáját, a postás meg ott csörgött az ablak alatt.

- Ej, de szeretném tudni, mit csacsog ez a szarka! - sóhajtott Panka. - Bizonyosan azt meséli, hogy milyen nehéz volt neki ez a bárány.

Nagyapó éppen ott öntözgette a rózsafákat, s egyszerre letette a locsolókannát.

- No, majd én meghallgatom, mit csörög a szarka - azt mondja. - Mert én megtanultam ám katonakoromban szarkanyelven is. Hát azt mondja a szarka, Panka lelkem, hogy a jó gyerek nem parancsot küld a szüleinek, hanem szépen megkéri őket.

Máig is örülök, hogy ott nem voltam, mikor Panka a cirokseprűt hozzávágta a szarkához.

- Eredj innen, te rossznyelvű madár! Majd keresek én magamnak másik postást.

Igen ám, de hol? A galambok szóba se álltak Pankával, a verebek pedig kereken kimondták, hogy ők nem vállalnak olyan szolgálatot, amelyikért szőlőkaró meg seprűnyél a fizetség.

Utoljára bizony a csigabigához ereszkedett le Panka, aki ott meresztgette a szarvát a ribizlibokrok alatt.

- Kis csigabiga, leszel-e a postásom?

Kis csigabiga hol bekapta, hol kiöltötte a szarvát. Bizonyosan ez jelentette csigabiga-nyelven az igent, tapsolt Panka örömében.

- Kis csigabiga, szaladj haza apukához, anyukához, mondd meg nekik, hogy küldjenek nekem egy szép zöld selyem napernyőt. De tüstént, de sebesen ám, mert mind fölsüti a nap az orcácskámat.

- Vége lesz a tavasznak, mire a te postásod odaér! - nevette el magát nagyanyó.

- Hát még mire visszaér! - kacagott nagyapó. - Akkorra úgy megnő a szakállam, hogy háromszor csavarhatom a derekamra.

„Beszélhettek nekem” - gondolta Panka, s tenyerébe véve a csigabigát, még fodormentacukorral is megkínálta, hogy jobb kedve legyen az úton. Az új postás azonban köszönte szépen a vendégséget, de azt mondta, hogy ő nem él cukorral, mert kihull tőle a foga.

- Nem bánom én, csak a lábad ki ne hulljon - tette le Panka az új postást, azzal megmutatta neki az országutat, és bement lefeküdni.

Egész éjszaka a zöld selyem napernyővel álmodott, mert csak nem volt az reggel az ágyához támasztva. Nem ám, még másnap se, de még harmadnap se. Bizonyosan eltévedt az úton az az ügyetlen csigapostás.

Jön azonban egy hét múlva apuka kifelé, szalad is elejbe Panka, mint a nyúl.

- Hát a napernyő hol van?

- Micsoda napernyő?

- Amit a postásomtól üzentem.

- Micsoda postástól?

- Hát a csigabigától.

- Színét se láttam én annak - csóválta apu a fejét. - Hanem azért ne búsulj ám, szívecském: lesz itt napernyő annyi, hogy akár a Mitvisz is napernyő alatt kergetheti az ürgéket.

- De zöld selyem?

- Éppen zöld selyem. Ahol van ni, a gunyhó ajtajában.

- Nem látom - meresztgette Panka a virágszemét.

- Nem látod azokat a szép nagy tormaleveleket? Tormalevél napernyő illik a homokországi királykisasszony kezébe!

Azzal letép egyet a nagy zöld levelekből - hát, uramfia, ott gubbaszkodik a hegyében a csigabiga. Éppen egy tormalevélnyit haladt egy hét alatt.

Azóta nem bízzák Homokországban csigára a postát, mert még megenné maga alatt az országutat.

A tréfacsináló bohóc

(Füst Milán meséje)

Bambut nem azért nevezték így, mert bamba volt. Bambu nagyon okos kis néger fiúcska volt.
Hogy milyen okos volt, mutatja mindenekelőtt az, hogy barátságot kötött a zsiráffal.
A zsiráf nagyon szelíd, jó állat, hisz azért is nevezik e néven, vagyis angyalinak. Mert zsiráf annyit tesz, mint szeráf, ez pedig angyalit jelent. Nos, mondom, Bambu nagyon jó barátságba keveredett vele.
Ha beszélgetni akart barátjával, felmászott a pálma tetejére, levetette nadrágocskáját, s azzal integetett az
angyalinak. S az angyali, mármint a zsiráf, akit Bambu nagyapja után Bimbinek nevezett el, rögtön felemelte fejét,s akármilyen messze volt, odavágtatott hozzá. Odadugta fejét a pálma lombjai közé, s Bambu mindenekelőtt elkergette szeméről az apró legyeket, aztán vakargatni
kezdte a bőrös szarvgyököcskéket homlokán, aztán jó kis dinnyével megetette, majd súgott valamit a fülébe.
– Jól van, Bambu – mondta neki Bimbi. – Csússzál le a nyakamon a hátamra, elviszlek.S így is lett. Jó messzire bevágtattak a pusztába, mint a szél (Bambu nagyokat kurjantott Bimbi hátán), s ott Bimbi így
szólt a zebrához:
– Hallod-e, zebra koma, Bambu a barátom, hadd lovagoljon egy kicsit a hátadon, koma.
– Mit?! – kiáltott fel a zebra, és nagyot nyiherészett. – Hogy ebadta emberfia az én hátamon lovagoljon? Nem addig a! Akik szíjat hasítanak a hátamból, és finom gulyást főznek a húsomból? És megint nyiherészett és elvágtatott.
Na jól van, de Bambu legalább megismerte a zebrát.Az elefántok viszont jószívűek. Az elefánt bácsi már sokkal barátságosabb volt. Ormányával megvakarta a füle tövét, és így szólt:
– Most nem érek rá. Ma van az unokám századik születésnapja, viszek neki egy szép kis cuclit meg egy csörgőt az erdőből, meg egy élő lovacskát a zebrák közül, hadd örüljön neki. Majd gyertek el máskor.
No jó, de Bambu legalább megismerte az elefántot. És így a többi állatot is. Az óriáskígyó például így szólt:
– Neked mindent megteszek, te zsiráf, mert rokonom vagy, mert hisz kígyóból van a te nyakad, de Bambu ne lovagoljon most rajtam, mert ma vedlettem le a télikabátomat, és fáj az oldalam, majd máskor.
Na jó, de Bambu legalább megismerte az óriáskígyót. Viszont az oroszlánt is nagyon szerette volna megismerni, de hiába. Akármennyit kérte Bimbit, hogy vigye el az oroszlánhoz is, az mindig a fejét rázta, és így válaszolt:
– Torokfájásom van, nem lehet.
– Pedig mekkora torkod van neked – felelte Bambu szomorúan.
– De tudod mit? Majd meglátjuk – azt mondja Bimbi. – Hogy el ne felejtsem a dolgot, csomóra kötöm a nyakamat. Mert tudod, híresen szórakozott vagyok én. És tényleg: csomóra kötötte a hosszú nyakát.
De mit is mondjak? Bambu addig-addig sírt és rimánkodott néki, míg egy délután Bimbi váratlanul megjelent. Már nem volt csomó a nyakán. Bambu éppen lent ült egy kövön (azon búslakodva, hogy nem láthatja az oroszlánt), Bimbi tehát széttárta elülső két lábát, lehajolt hozzá, és így szólt:
– Elviszlek az oroszlánhoz. De jól karold át a nyakamat, mert ha meglátod, ijedtedben lepotyoghatsz. Ha meg átkarolod a nyakamat, akkor, ha le is esel, visszahuppantalak a hátamra.
Így is lett. Mikor az oroszlán meglátta őket, elkezdett ordítani:
– Miah, bua, buh, buh, buh! – ezt ordította. S Bambu tényleg lepottyant volna rémületében, ha Bimbi vissza nem huppantotta volna. – Buá, buá, puh, puh! – ordított egyre az oroszlán. S Bimbi csak nem akart tőle megijedni. S ez már maga is furcsa volt. Hát még az, ami ezután történt. Az oroszlán odajött e– Bimbi – akarta volna mondani, s íme, mit lát! Hát nem két emberi láb látszik ki hátul az oroszlánbőrből? Tehát ez nem is volt igazi oroszlán, csak oroszlánbőrbe bújtatott ember.
– Te megcsaltál – mondta Bambu a zsiráfnak szomorúan.
– Hát te mit gondolsz? – felelte Bimbi.
– Az igazi oroszlántól én is félek ám!
S persze most arra vagytok kíváncsiak, hogy ki volt az oroszlánbőrben. Én tudom, hogy ki volt. Egy öreg csirkefogó, név szerint Efrájim Goldnagel, a sanda bohóc. Jól ismerem én ezt a selmát, egy vándorcirkusszal került a sivatagba.

A róka meg a macska

(Grimm testvérek meséje, átdolgozta Rónay György)


Egyszer egy macska az erdőben kószált, és találkozott a rókával. "Róka úrfi okos, tapasztalt jószág, és nagy szava van az erdőben" - gondolta, és nagy tisztességgel köszöntötte:

- Jó napot, tisztelt róka úrfi! Hogy szolgál a kedves egészsége? Hogy s mint érzi magát ebben a mai drága világban?

A róka nagy kevélyen tetőtől-talpig végigmérte a macskát, nem tudta, egyáltalán méltassa-e egy-két szóra. Végül azt mondta:

- Ó, te nyomorult bajuszpedrő, te tarka pojáca, te éhenkórász egérleső, mi jut eszedbe? Azt mered kérdezni tőlem, hogy vagyok? Milyen iskolát jártál te? Miféle mesterséghez értesz?

- Csak egyetlenegyhez - felelte szerényen a macska.

- Ugyan mihez? - kérdezte a róka.

- Ha a kutyák a sarkamban vannak, fel tudok kapaszkodni a fára, és megmentem tőlük az irhámat.

- Ez is valami? - hencegett a róka. - Én legalább százféle mesterséget tudok, és ráadásul még egy zsákra való fortélyom is van. Megesik a szívem rajtad, gyere velem, majd én megmagyarázom neked, hogyan kell rászedni a kutyákat.

Abban a szempillantásban feltűnik egy vadász négy jóféle kopóval. Nosza felugrik a macska a fára, kúszik fölfelé a törzsén, megül fönt a tetején ahol ág is rejti, lomb is takarja, a füle se látszik.

- Most elő a fortéllyal, róka koma, nyisd ki gyorsan azt a zsákot! - kiabálja lefelé a rókának.

Hanem a rókát akkorra már nyakon csípték, és moccanni sem engedték a kopók.

- Ejnye, ejnye, róka úrfi - szólt a macska odafönt -, benne ragadtál a pácban a százféle mesterségeddel! Ha ide föl tudtál volna kapaszkodni velem, bezzeg nem hagytad volna ott a fogadat!

A három törpe

(Constantinescu meséje nyomán írta Jékely Zoltán)

Három törpe: Babszem, Bikkmakk és Borsika vidáman dalolászva ment, mendegélt az erdőben. Babszem szamócát szedegetett, Bikkmakk mogyorót gyűjtött, Borsika pedig, a haszontalan, pillangókat hajkurászott a sapkájával.

- Hallod-e, Borsika – szólt rá Babszem -, te megint csak lebzselsz, haszontalankodsz, ahelyett hogy télirevalót gyűjtenél!

De Borsika rá se hederített.

- Megvan! – kiáltotta, s éppen ráhasalt egy pilledt pillangóra. Aztán megfogta, s betette egy gyufás skatulyába.

- Szégyellhetnéd magad! – mordult rá Bikkmakk is.

- Nem sajnálod az ártatlant? Vagy talán szárított pillangót akarsz enni télen?

De Borsikának beszélhettek, akár a falnak: fel se vette, csak nyargalászott, szökdécselt a csapongó pillangók után, míg egyszer csak meg nem botlott egy makkban, s orral egy hatalmas tölgyfának esett.

- Jaj, az orrom! Segítség! – nyöszörgött ott a földön Borsika, és markába fogta megdagadt krumpliorrát.

- Most megjártad, te semmirekellő! – szaladt oda Bikkmakk es Babszem; talpra állították Borsikát, orrát bekötötték egy nagy piros keszkenővel. Aztán kétfelől belékaroltak s úgy mentek, mendegéltek tovább.

Addig mentek, mendegéltek, míg egy szép, kies tisztásra nem értek. A tisztás szélén, öreg fák gyökerei alatt forrás csörgedezett, s fent a lombban gyönyörűen énekeltek a madarak.

- Itt építjük fel a házunkat! – dobbantott egyet Bikkmakk, a botját beszúrta a tisztás gyepébe.

- Nagyszerű! – lelkendezett Babszem is, s ő is leszúrta a botját.

De Borsika nem szúrt le semmit. Nem is volt botja. Savanyú képpel nézelődött ott egy darabig, aztán se szó, se beszéd, elillant.

A madarak meghallották a házépítés hírét, s boldog csivitolással adták tovább egymásnak:

- A törpék házat építenek! Gyertek, segítsünk nekik!

Babszem mindjárt hozzá is látott a téglavetéshez. Volt ott víz is, gyep is, sár is elég.

Bikkmakk cölöpöket, gerendákat, karokat vágott, hogy csak úgy zengett-bongott az erdő a nagy fejszecsattogástól.

A madarak pedig – surr-burr – ide-oda repdestek, s egymás után dobálták, ejtegették le a tisztásra a finom háncs- és fűcsomókat a fal megkötéséhez.

Borsika akkor már a forrásnál kuporgott és halászott.

Bikkmakk és Babszem észrevette, odapiroslott a sapkája.

- Borsika, te világ lustája! – kiáltott oda Bikkmakk. –Hát hol akarsz meghúzódni, ha jő a tél?

De annak ugyan beszélhettek: egy darabig még kavarta ott a forrás vizét egy pálcikával, aztán egyet ugrott, kettőt szökött, s már csak messziről hallotta a kopácsolást. Egy gyönyörűséges, fecskefarkú pillangó szállt feléje. Borsika lekapta a sapkáját, s nekiugrott a pillangónak. De az okosabb volt, féloldalt elcikázott, csapongva lebegett jobbra-balra, míg el nem nyelte a rengeteg. Oda már Borsika nem merte követni.

Fordult volna vissza, de az ösvényt a tisztás felé nem találta, s a kopácsolás sem hallatszott, olyan messzire elkalandozott a társaitól.

- Jaj nekem, most itt pusztulok! – nyöszörgött Borsika, s megindult vaktában arrafelé, ahol a tisztást gondolta.

De alig lépett hármat, az erdő hirtelen elsötétült, a lombok közt fekete fellegek mutatkoztak – jött a vihar.

Bumm-bumm-bumm! – bömbölt a mennydörgés, a lombok rémülten zizegtek, a fák recsegtek-ropogtak, hasadoztak, s Borsika azt hitte, mindjárt vége az életének. Futott, futott, ugrabugrált fától fáig, s egy perc alatt bőrig ázott. Végre talált egy jókora faodút, abba bekuporodott mint egy didergő mókus, s várta , várta, hogy elüljön a vihar.

- Jaj, csak most az egyszer megmeneküljek! – nyöszörögte Borsika. - Jó törpe leszek, dolgos törpe leszek, s többet sohasem hajkurászok pillangókat, míg a pajtásaim dolgoznak.

Amikor a lombok közt kikukucskált az első csillagocska, Borsika kibújt az odúból, s botorkálva megindult a sötétségben.

Meg-megbotlott, hasra esett, feltápászkodott – olyan sötét volt, hogy az orráig se látott. Az éjszaka hideg volt, s ő csuromvizesen didergett is, mint a rezgő nyárfalevél.

Hát egyszer csak mit lát? Mintha piciny ablak világítana előtte, s nem is olyan messzire!

Borsika szívébe reménység költözött. Addig-addig botorkált, amíg egy takaros kis házhoz nem ért.

A házikó kéményéből ezüstösen tekergett a füst; belülről vidám nótaszó hallatszott.

Borsika odalopódzott, bekukucskált az ablakon.

Hát mit lát? A kemencepadkán ki más ül, mint Bikkmakk es Babszem, saját személyükben! Vajon mitől dalolásznak olyan vidáman?

“Hát most én hogy zörgessek be? – tanakodott magában Borsika.- Ezek nélkülem építették fel a házat, talán be sem engednek…”

De szégyen ide, szégyen oda, az éhség és didergés nagyobb uraság, Borsika végül is bekopogtatott.

- Ki az? – kérdezték belülről.

- Borsika! – nyöszörgött. – Eresszetek be! Megvesz az isten hidege.

- Hát gyere be! – hallatszott belülről, a jó meleg kemence mellől, mire Borsika nekibátorodott s belépett. Összeázva, kéken-zölden, toprongyosan állt meg a küszöbön, sapkáját kínjában egyre forgatta a kezében.

- No te ágrólszakadt! – kacagtak azok ketten. – Ha most látnád magad a tükörben!... Hát kellett ez neked? Ez aztán jó lecke volt!

- Segíthetek valamit? – kérdezte fancsali képpel Borsika, s odasompolygott a kemencéhez, hogy melegedjék egy kicsit.

- Eppen fogytán a fánk – mondta Bikkmakk. – Eredj csak ki az erdőbe, s a bokrok alól, az odúkból s ahonnan még lehet, kotorássz elő valami száraz rőzsét! De el ne kóborolj, mert nem találsz vissza!

Borsika hálásan surrant ki az erdőbe. Térült-fordult, s nemsokára egy jó köteg száraz ággal állított be; letette a kemence elé, majd leguggolt, tördösni kezdte, s egyet-egyet dobott is a hamvadó tűzre.

- Ezentúl te gondoskodol a tűzifánkról. Megértetted?- rendelkezett Bikkmakk.

- És a vízhordásról! – toldotta meg szigorúan Babszem. – A tűzben majd láthatsz elég sok piros pillangót, s a vízben meg keresheted a halakat. De csak munka közben. Megértetted?

Borsika lehorgasztotta a fejét, s így szólt: - Meg én, hogyne értettem volna meg! Csak mondjátok végre, hogy nem haragusztok rám. Hogy megbocsáttok.

- Most még az egyszer megbocsátunk – mondta Bikkmakk. – De ha még…

- Nem, nem, soha többé nem csatangolok el, mialatt ti dolgoztok – vágott a szavába Borsika.

- Hát akkor szent a béke – mondták a társai. – Most pedig az idő későre jár, s mi sokat dolgoztunk ma, feküdjünk le aludni.

- Feküdjünk le – motyogta félálmában Borsika.

Azzal száraz, madár hozta fűből, háncsból, fészektollból puha ágyat vetettek maguknak, leheveredtek, elaludtak – s meg ma is aludnának, ha az éhség hajnaltájban fel nem zavarta volna őket…

Valentyin Petrovics Katajev: Hétszínvirág

Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Annuska. Édesanyja elküldte perecet venni. Vásárolt is hét perecet: két köménymagosat apának, két mákosat anyának, két cukrosat saját magának és egy kis rózsaszínűt Öcsinek, Pavliknak. Fogta a füzérbe fűzött pereceket, s hazafelé indult. Megy, mendegél, elbámészkodik, megszámolja a varjakat, elolvassa a cégtáblákat. Azalatt odasomfordál egy ismeretlen kutya, s fölfalja a pereceket, egyiket a másik után: apa köménymagosait, anya mákosait, Annuska cukrosait. Érzi ám Annuska, hogy könnyebbedik a perecfüzér. Odanéz, hát üres a fonál, a kutya épp az utolsókat ropogtatja - Öcsi rózsaszínű perecét. Még a száját is megnyalta utána. 
- Jaj, te rossz kutya - kiabált Annuska, s a kutya után eredt. 
Szaladt, szaladt, de csak nem érte utol, s végül el is tévedt. Nézi, nézi, micsoda idegen helyre vetődött. A nagy házak eltűntek, s csupa kis viskó van körülötte. Megijedt Annuska, s keservesen sírva fakadt. Hát csak ott terem egy anyóka. 
- Kislány, kislány, miért sírsz? 
Annuska elmesélte hogy járt. 
Megsajnálta az anyóka Annuskát, bevezette a kertjébe, s így szólt hozzá: 
- Ne sírj, ne ríj, majd én segítek a bajodon. Perecem, igaz, nincsen, és pénzem sincs. De nő az én kertemben egy virág, a neve: Hétszínvirág, az mindent megtehet. Látom, te jó kislány vagy, ha szeretsz is elbámészkodni az utcán. odaadom neked a Hétszínvirágot, az majd segít rajtad. 
S ezzel letépett a tövéről egy nagyon szép virágot, s odaadta Annuskának. Olyanféle volt az, mint a margaréta, csak épp hogy minden szirma más-más színű: sárga, vörös, kék, zöld, narancssárga, ibolyaszín meg égszínkék. 
- Ez a virág nem közönséges virág ám. teljesítheti minden kívánságodat. Csak tépd le valamelyik szirmát, dobd el, s mondd el ezt a verset: 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

Aztán megmondod, hogy mit kívánsz, s nyomban teljesül. Annuska szépen megköszönte az anyókának a virágot, s kiment a kapun. Az utcán jutott az eszébe, hogy nem tudja az utat hazafelé. Már vissza is fordult volna a kiskertbe, meg akarta kérni az anyókát, hogy vezesse a legközelebbi rendőrhöz, hát uramfia! - se kiskert, se öregasszony, mintha a föld nyelte volna el őket. 
Mit csináljon? 
Szokás szerint már éppen elsírná magát, össze is húzódik az orra, mint egy kis harmonika, mikor eszébe jut a titokzatos virág. Gyorsan letépett egy szirmot, a sárgát, eldobta, s így szólt: 
- Lássuk csak, mit tud ez a Hétszínvirág. 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

hogy otthon legyek azon nyomban a perecekkel együtt. 

Ahogy kimondta, már otthon is volt, kezében a perecekkel. 
Odaadta a pereceket a mamájának, s így gondolkozott magában: "Bizony, ez csakugyan nagyszerű virág; ezt a legislegszebb virágvázába kellene tenni." 
Annuska még nagyon kicsi lány volt, ezért fogott egy széket, ráállt és felnyúlt a mamája legislegkedvesebb virágvázájáért, amely a legislegmagasabb polcon állt. Hát nem éppen akkor repült el egy sereg varjú az ablak előtt? Annuska pontosan meg akarta állapítani, hány a varjú: hét vagy nyolc? Kinyitotta a száját és elkezdte őket számolni, ujjait egyenként begörbítve. 
A váza pedig leesett, ezer darabra tört. 
- Már megint eltörtél valamit, te haszontalan? - kiáltott be anya a konyhából - Csak nem az én legislegkedvesebb vázámat? 
- Nem, anyukám, dehogy, semmi sem tört el! Rosszul hallottad! - kiáltott vissza Annuska, gyorsan letépte a vörös szirmot, eldobta, és így suttogott: 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

hogy anyu legislegkedvesebb vázája megint ép legyen. 

Alig, hogy ezt kimondta, a cserepek maguktól összeszaladtak s összenőttek. 
Anyu beszaladt a szobába, s látta, hogy legislegkedvesebb vázája a helyén áll, mintha mi sem történt volna. Annuskát mindenesetre megfenyegette az ujjával és kiküldte az udvarra sétálni. Kint a fiúk éppen "Északi sark"-ot játszottak, ócska deszkákon ültek s egy nagy karó volt mellettük a földbe dugva. 
- Fiúk, fiúk, vegyetek be engem is játszani! 
- Még mit nem! Nem látod, hogy ez az Északi-sark? Csak nem viszünk lányokat az Északi-sarkra! 
- Ez az Északi-sark? Ez négy öreg deszka. 
- Ez nem deszka, hanem jéghegy! Eredj, ne zavarj! Épp most van a legnagyobb jégnyomás. 
- Szóval nem vesztek be? 
- Nem! Eredj! 
- Hát nem is kell! Én nélkületek is eljutok az Északi-sarkra most mindjárt. És nem is olyan rongyosra mint a tiétek, hanem olyanra, mint az igazi. Pukkadjatok meg! 
Annuska a kapuhoz ment, elővette a titokzatos Hétszínvirágot, letépte a kék szirmot, elhajította, és így szólt: 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

hogy az Északi-sarkon legyek, de most rögtön. 

Még ki sem mondhatta, amikor szörnyű szélvihar kerekedett, a nap elsötétült, körös-körül koromfekete éjszaka lett, a föld meg úgy forgott a lába alatt, mint a pörgettyű. 
Annuska úgy, ahogy volt, vékony nyári ruhácskájában, csupasz lábával, egyes-egyedül ott találta magát az Északi-sarkon, ahol száz fok hideg van. 
- Jaj, mamácskám, megfagyok! - kiabált Annuska, és sírva fakadt, de a könnyei nyomban jéggé fagytak, s úgy lógtak az orráról, mint a jégcsapok az esővízcsatornáról. 
A jéghegy mögül előcammogott hét fehér medve, s egyenest a kislánynak tartott: egyik szörnyűbb a másiknál. Az első - ni, jeges, a másik - ideges, a harmadik - talpas, a negyedik - tenyeres, az ötödik - lába kicsit csámpás, a hatodik - szeme tüzes lámpás, a hetedik - a legislegmérgesebb. 
Annuska félholtra vált rémületében, jéghidegre fagyott ujjaival épp csak hogy le tudta tépni a zöld szirmot, eldobta, s kiabált, ahogy csak a torkán kifért: 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

hogy otthon legyek az udvarunkon, de rögtön. 

Abban a szempillantásban megint az udvaron termett. Néznek rá a fiúk, és nevetnek rajta. 
- Na hol az a te híres Északi-sarkod? 
- Ott voltam. 
- Hiszi a piszi, bizonyítsd be! 
- Nézzétek, még lóg a jégcsap rólam! 
- Ez neked jégcsap? Macska farka ez, nem jégcsap! 
Annuska megsértődött, s megfogadta, hogy többet nem bajlódik a fiúkkal, inkább átmegy a másik udvarra, ahol a kislányok játszanak. Odamegy, s látja, hogy azoknak mindenféle játékuk van. Egyiknek kis kocsija, másiknak labdája, a többinél ugrókötél meg kis tricikli, sőt egy kislány karján egy nagy beszélőbaba csücsült, a fején babaszalmakalap s a lábán babahócipő. Elbúsulta magát Annuska. Az irigységtől még a szeme is sárga lett, mint a macskáé. "Na - gondolta magában -, majd én megmutatom nektek, kinek van több játéka." 
Elővette a Hétszínvirágot, letépte a narancsszínű sziromlevelet, eldobta, és nagy hangon mondta: 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

hogy a világ minden játéka az enyém legyen. 

Azon nyomban özönlött feléje a sok játék a világ minden tájáról. Elsőnek persze a babák, csak úgy csattogott a szemük a nagy pislákolásban s szüntelenül kiabáltak, hogy "papa, mama!" - "papa, mama!". Annuska először megörült, de azután olyan sok lett a baba, hogy megtelt velük az egész udvar, a kis utca, s a térnek is jó fele. Egy lépést sem lehetett tenni, hogy baba ne kerüljön láb alá. 
Egyebet sem lehetett hallani körös-körül, csak a babák sírását. Elképzelhetetlen, mekkora lármát tud csapni ötmillió baba. S ezek csak a moszkvai babák! Annuska egy kicsit megijedt, de ez még csak a kezdet volt. A babák után gurultak a labdák, golyók, kerékpárok, triciklik, traktorok, autók, könnyű harckocsik és ágyúk. Az ugrókötelek úgy kúsztak a földön mint a kígyók, a lábak közé tekeredtek, s ettől az ideges babák még jobban rikácsoltak. A levegőben milliószám röpködtek a játékrepülőgépek, léghajók és vitorlázók. Az égből szüntelenül hullott a töménytelen sok tulipán formájú ejtőernyő, és fönnakadt a fákon meg a sürgönypóznákon. A közlekedés elakadt. A rendőrök felmásztak a lámpaoszlopokra, s nem tudták mitévők legyenek. 
- Elég, elég: - kiabált rémülten Annuska, fejéhez kapva - elég lesz! Nagyon kérem! Nekem nem kell ilyen sok játék, csak tréfáltam. Félek... 
De hiába, a játék csak úgy özönlött mindenfelől. Kifogyott a szovjet játék, következtek az amerikaiak. Már az egész város a háztetőkig megtelt játékszerekkel. 
Annuska felszaladt a lépcsőn - a játékok utána. Ki a balkonra - a játékok a nyomában. Föl a padlásra - a játékok is. Akkor kiszaladt a háztetőre, letépte az ibolyaszínű sziromlevelet, eldobta, s gyorsan elmondta: 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

hogy a játékok menjenek vissza a boltokba, de most mindjárt. 

S a játékok azonmód eltűntek. Ahogy Annuska ránéz az ő Hétszínvirágjára, hát látja ám, hogy már csak egyetlenegy szirom van rajta. 
"Ejnye, ejnye, hat szirmot már elfecséreltem, s mi hasznom belőle? Na nem baj. Ezután jobban meggondolom." 
Megy az utcán s töri a fejét. 
"De mit is kívánhatnék? Rendelek két kiló töltött csokoládét, egy fél kiló savanyú cukrot, tíz deka törökmézet, tíz deka cukrosmogyorót, s hogy el ne felejtsem, egy rózsaszínű perecet Öcsinek, no és? 
Ha meg is kapok mindent, megeszem az egészet, és akkor nem marad semmim. 
Nem, akkor már inkább triciklit kérek. Különben minek? A végén úgyis elveszik a fiúk. Sőt meg is vernek. Nem. Jobb lesz, ha jegyet kívánok a moziba vagy a cirkuszba. Az legalább mulatságos. Vagy talán új szandált kérjek? Ennél különb dolgot is kívánhatok. csak el ne hamarkodjam, ez a fő." 
Ilyenformán tűnődött Annuska, amikor egyszer csak meglátott egy szép kisfiút, aki egy kapu előtti padon ült. Nagy, kék szeme volt, vidám, de szelíd. Nagyon tetszett neki a fiú, messziről látszott rajta, hogy nem verekedős, és Annuska nagyon szeretett volna vele megismerkedni. Oda is ment hozzá bátran, olyan közel, hogy mind a két szembogarában meglátta saját arcát s a vállán lógó két kis copfját. 
- Fiú, mondd, te fiú, hogy hívnak? 
- Vityának, hát téged? 
- Annuskának. Gyere, játsszunk fogócskát! 
- Nem lehet. Sánta vagyok. 
Most látta meg csak Annuska, hogy a fiú lábán furcsa, magas talpalású cipő van. 
- Milyen kár! - mondta Annuska - nagyon tetszel nekem, s nagyon szívesen szaladgáltam volna veled. 
- Te is nagyon tetszel nekem, s én is nagyon szeretnék veled játszani, de sajnos, lehetetlen. Hiába minden. S ez már így marad egész életemre. 
- Ej, micsoda csacsiságokat beszélsz, te fiú! - kiáltott fel Annuska, s elővette az ő Hétszínvirágát. - Ide nézz! 
S ezzel a kislány óvatosan letépte az utolsó sziromlevelet, az égszínkéket, egy pillanatra a fiú szeméhez tartotta, aztán szétnyitotta ujjait, s boldogságtól reszkető, vékony hangocskáján énekelte: 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

hogy Vitya lába meggyógyuljon. 

A fiú ebben a pillanatban leugrott a padról, elkezdett Annuskával fogócskázni, s olyan pompásan futott, hogy a kislány sehogy sem tudta utolérni, akárhogy igyekezett is.

Borsószem-hercegkisasszony

(Andersen meséje, Rab Zsuzsa átdolgozása)

Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.

Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.

Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!

- No majd elválik, hogy igazat mondott-e - gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.

Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.

- Egy szemhunyást sem aludtam - panaszolta a hercegkisasszony. - Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!

Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.

A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki.

Aki nem hiszi, járjon utána.