Valentyin Petrovics Katajev: Hétszínvirág

Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Annuska. Édesanyja elküldte perecet venni. Vásárolt is hét perecet: két köménymagosat apának, két mákosat anyának, két cukrosat saját magának és egy kis rózsaszínűt Öcsinek, Pavliknak. Fogta a füzérbe fűzött pereceket, s hazafelé indult. Megy, mendegél, elbámészkodik, megszámolja a varjakat, elolvassa a cégtáblákat. Azalatt odasomfordál egy ismeretlen kutya, s fölfalja a pereceket, egyiket a másik után: apa köménymagosait, anya mákosait, Annuska cukrosait. Érzi ám Annuska, hogy könnyebbedik a perecfüzér. Odanéz, hát üres a fonál, a kutya épp az utolsókat ropogtatja - Öcsi rózsaszínű perecét. Még a száját is megnyalta utána. 
- Jaj, te rossz kutya - kiabált Annuska, s a kutya után eredt. 
Szaladt, szaladt, de csak nem érte utol, s végül el is tévedt. Nézi, nézi, micsoda idegen helyre vetődött. A nagy házak eltűntek, s csupa kis viskó van körülötte. Megijedt Annuska, s keservesen sírva fakadt. Hát csak ott terem egy anyóka. 
- Kislány, kislány, miért sírsz? 
Annuska elmesélte hogy járt. 
Megsajnálta az anyóka Annuskát, bevezette a kertjébe, s így szólt hozzá: 
- Ne sírj, ne ríj, majd én segítek a bajodon. Perecem, igaz, nincsen, és pénzem sincs. De nő az én kertemben egy virág, a neve: Hétszínvirág, az mindent megtehet. Látom, te jó kislány vagy, ha szeretsz is elbámészkodni az utcán. odaadom neked a Hétszínvirágot, az majd segít rajtad. 
S ezzel letépett a tövéről egy nagyon szép virágot, s odaadta Annuskának. Olyanféle volt az, mint a margaréta, csak épp hogy minden szirma más-más színű: sárga, vörös, kék, zöld, narancssárga, ibolyaszín meg égszínkék. 
- Ez a virág nem közönséges virág ám. teljesítheti minden kívánságodat. Csak tépd le valamelyik szirmát, dobd el, s mondd el ezt a verset: 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

Aztán megmondod, hogy mit kívánsz, s nyomban teljesül. Annuska szépen megköszönte az anyókának a virágot, s kiment a kapun. Az utcán jutott az eszébe, hogy nem tudja az utat hazafelé. Már vissza is fordult volna a kiskertbe, meg akarta kérni az anyókát, hogy vezesse a legközelebbi rendőrhöz, hát uramfia! - se kiskert, se öregasszony, mintha a föld nyelte volna el őket. 
Mit csináljon? 
Szokás szerint már éppen elsírná magát, össze is húzódik az orra, mint egy kis harmonika, mikor eszébe jut a titokzatos virág. Gyorsan letépett egy szirmot, a sárgát, eldobta, s így szólt: 
- Lássuk csak, mit tud ez a Hétszínvirág. 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

hogy otthon legyek azon nyomban a perecekkel együtt. 

Ahogy kimondta, már otthon is volt, kezében a perecekkel. 
Odaadta a pereceket a mamájának, s így gondolkozott magában: "Bizony, ez csakugyan nagyszerű virág; ezt a legislegszebb virágvázába kellene tenni." 
Annuska még nagyon kicsi lány volt, ezért fogott egy széket, ráállt és felnyúlt a mamája legislegkedvesebb virágvázájáért, amely a legislegmagasabb polcon állt. Hát nem éppen akkor repült el egy sereg varjú az ablak előtt? Annuska pontosan meg akarta állapítani, hány a varjú: hét vagy nyolc? Kinyitotta a száját és elkezdte őket számolni, ujjait egyenként begörbítve. 
A váza pedig leesett, ezer darabra tört. 
- Már megint eltörtél valamit, te haszontalan? - kiáltott be anya a konyhából - Csak nem az én legislegkedvesebb vázámat? 
- Nem, anyukám, dehogy, semmi sem tört el! Rosszul hallottad! - kiáltott vissza Annuska, gyorsan letépte a vörös szirmot, eldobta, és így suttogott: 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

hogy anyu legislegkedvesebb vázája megint ép legyen. 

Alig, hogy ezt kimondta, a cserepek maguktól összeszaladtak s összenőttek. 
Anyu beszaladt a szobába, s látta, hogy legislegkedvesebb vázája a helyén áll, mintha mi sem történt volna. Annuskát mindenesetre megfenyegette az ujjával és kiküldte az udvarra sétálni. Kint a fiúk éppen "Északi sark"-ot játszottak, ócska deszkákon ültek s egy nagy karó volt mellettük a földbe dugva. 
- Fiúk, fiúk, vegyetek be engem is játszani! 
- Még mit nem! Nem látod, hogy ez az Északi-sark? Csak nem viszünk lányokat az Északi-sarkra! 
- Ez az Északi-sark? Ez négy öreg deszka. 
- Ez nem deszka, hanem jéghegy! Eredj, ne zavarj! Épp most van a legnagyobb jégnyomás. 
- Szóval nem vesztek be? 
- Nem! Eredj! 
- Hát nem is kell! Én nélkületek is eljutok az Északi-sarkra most mindjárt. És nem is olyan rongyosra mint a tiétek, hanem olyanra, mint az igazi. Pukkadjatok meg! 
Annuska a kapuhoz ment, elővette a titokzatos Hétszínvirágot, letépte a kék szirmot, elhajította, és így szólt: 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

hogy az Északi-sarkon legyek, de most rögtön. 

Még ki sem mondhatta, amikor szörnyű szélvihar kerekedett, a nap elsötétült, körös-körül koromfekete éjszaka lett, a föld meg úgy forgott a lába alatt, mint a pörgettyű. 
Annuska úgy, ahogy volt, vékony nyári ruhácskájában, csupasz lábával, egyes-egyedül ott találta magát az Északi-sarkon, ahol száz fok hideg van. 
- Jaj, mamácskám, megfagyok! - kiabált Annuska, és sírva fakadt, de a könnyei nyomban jéggé fagytak, s úgy lógtak az orráról, mint a jégcsapok az esővízcsatornáról. 
A jéghegy mögül előcammogott hét fehér medve, s egyenest a kislánynak tartott: egyik szörnyűbb a másiknál. Az első - ni, jeges, a másik - ideges, a harmadik - talpas, a negyedik - tenyeres, az ötödik - lába kicsit csámpás, a hatodik - szeme tüzes lámpás, a hetedik - a legislegmérgesebb. 
Annuska félholtra vált rémületében, jéghidegre fagyott ujjaival épp csak hogy le tudta tépni a zöld szirmot, eldobta, s kiabált, ahogy csak a torkán kifért: 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

hogy otthon legyek az udvarunkon, de rögtön. 

Abban a szempillantásban megint az udvaron termett. Néznek rá a fiúk, és nevetnek rajta. 
- Na hol az a te híres Északi-sarkod? 
- Ott voltam. 
- Hiszi a piszi, bizonyítsd be! 
- Nézzétek, még lóg a jégcsap rólam! 
- Ez neked jégcsap? Macska farka ez, nem jégcsap! 
Annuska megsértődött, s megfogadta, hogy többet nem bajlódik a fiúkkal, inkább átmegy a másik udvarra, ahol a kislányok játszanak. Odamegy, s látja, hogy azoknak mindenféle játékuk van. Egyiknek kis kocsija, másiknak labdája, a többinél ugrókötél meg kis tricikli, sőt egy kislány karján egy nagy beszélőbaba csücsült, a fején babaszalmakalap s a lábán babahócipő. Elbúsulta magát Annuska. Az irigységtől még a szeme is sárga lett, mint a macskáé. "Na - gondolta magában -, majd én megmutatom nektek, kinek van több játéka." 
Elővette a Hétszínvirágot, letépte a narancsszínű sziromlevelet, eldobta, és nagy hangon mondta: 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

hogy a világ minden játéka az enyém legyen. 

Azon nyomban özönlött feléje a sok játék a világ minden tájáról. Elsőnek persze a babák, csak úgy csattogott a szemük a nagy pislákolásban s szüntelenül kiabáltak, hogy "papa, mama!" - "papa, mama!". Annuska először megörült, de azután olyan sok lett a baba, hogy megtelt velük az egész udvar, a kis utca, s a térnek is jó fele. Egy lépést sem lehetett tenni, hogy baba ne kerüljön láb alá. 
Egyebet sem lehetett hallani körös-körül, csak a babák sírását. Elképzelhetetlen, mekkora lármát tud csapni ötmillió baba. S ezek csak a moszkvai babák! Annuska egy kicsit megijedt, de ez még csak a kezdet volt. A babák után gurultak a labdák, golyók, kerékpárok, triciklik, traktorok, autók, könnyű harckocsik és ágyúk. Az ugrókötelek úgy kúsztak a földön mint a kígyók, a lábak közé tekeredtek, s ettől az ideges babák még jobban rikácsoltak. A levegőben milliószám röpködtek a játékrepülőgépek, léghajók és vitorlázók. Az égből szüntelenül hullott a töménytelen sok tulipán formájú ejtőernyő, és fönnakadt a fákon meg a sürgönypóznákon. A közlekedés elakadt. A rendőrök felmásztak a lámpaoszlopokra, s nem tudták mitévők legyenek. 
- Elég, elég: - kiabált rémülten Annuska, fejéhez kapva - elég lesz! Nagyon kérem! Nekem nem kell ilyen sok játék, csak tréfáltam. Félek... 
De hiába, a játék csak úgy özönlött mindenfelől. Kifogyott a szovjet játék, következtek az amerikaiak. Már az egész város a háztetőkig megtelt játékszerekkel. 
Annuska felszaladt a lépcsőn - a játékok utána. Ki a balkonra - a játékok a nyomában. Föl a padlásra - a játékok is. Akkor kiszaladt a háztetőre, letépte az ibolyaszínű sziromlevelet, eldobta, s gyorsan elmondta: 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

hogy a játékok menjenek vissza a boltokba, de most mindjárt. 

S a játékok azonmód eltűntek. Ahogy Annuska ránéz az ő Hétszínvirágjára, hát látja ám, hogy már csak egyetlenegy szirom van rajta. 
"Ejnye, ejnye, hat szirmot már elfecséreltem, s mi hasznom belőle? Na nem baj. Ezután jobban meggondolom." 
Megy az utcán s töri a fejét. 
"De mit is kívánhatnék? Rendelek két kiló töltött csokoládét, egy fél kiló savanyú cukrot, tíz deka törökmézet, tíz deka cukrosmogyorót, s hogy el ne felejtsem, egy rózsaszínű perecet Öcsinek, no és? 
Ha meg is kapok mindent, megeszem az egészet, és akkor nem marad semmim. 
Nem, akkor már inkább triciklit kérek. Különben minek? A végén úgyis elveszik a fiúk. Sőt meg is vernek. Nem. Jobb lesz, ha jegyet kívánok a moziba vagy a cirkuszba. Az legalább mulatságos. Vagy talán új szandált kérjek? Ennél különb dolgot is kívánhatok. csak el ne hamarkodjam, ez a fő." 
Ilyenformán tűnődött Annuska, amikor egyszer csak meglátott egy szép kisfiút, aki egy kapu előtti padon ült. Nagy, kék szeme volt, vidám, de szelíd. Nagyon tetszett neki a fiú, messziről látszott rajta, hogy nem verekedős, és Annuska nagyon szeretett volna vele megismerkedni. Oda is ment hozzá bátran, olyan közel, hogy mind a két szembogarában meglátta saját arcát s a vállán lógó két kis copfját. 
- Fiú, mondd, te fiú, hogy hívnak? 
- Vityának, hát téged? 
- Annuskának. Gyere, játsszunk fogócskát! 
- Nem lehet. Sánta vagyok. 
Most látta meg csak Annuska, hogy a fiú lábán furcsa, magas talpalású cipő van. 
- Milyen kár! - mondta Annuska - nagyon tetszel nekem, s nagyon szívesen szaladgáltam volna veled. 
- Te is nagyon tetszel nekem, s én is nagyon szeretnék veled játszani, de sajnos, lehetetlen. Hiába minden. S ez már így marad egész életemre. 
- Ej, micsoda csacsiságokat beszélsz, te fiú! - kiáltott fel Annuska, s elővette az ő Hétszínvirágát. - Ide nézz! 
S ezzel a kislány óvatosan letépte az utolsó sziromlevelet, az égszínkéket, egy pillanatra a fiú szeméhez tartotta, aztán szétnyitotta ujjait, s boldogságtól reszkető, vékony hangocskáján énekelte: 

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek - 

hogy Vitya lába meggyógyuljon. 

A fiú ebben a pillanatban leugrott a padról, elkezdett Annuskával fogócskázni, s olyan pompásan futott, hogy a kislány sehogy sem tudta utolérni, akárhogy igyekezett is.

Borsószem-hercegkisasszony

(Andersen meséje, Rab Zsuzsa átdolgozása)

Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.

Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.

Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!

- No majd elválik, hogy igazat mondott-e - gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.

Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.

- Egy szemhunyást sem aludtam - panaszolta a hercegkisasszony. - Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!

Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.

A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Szilágyi Domokos: Sütött a nap

Sütött a nap,
a víz dalolt,
a víz fölé
virág hajolt.

A virágon
döngicséltek
halk hangú és
kedves méhek.

Nagymessze, fönn,
repülő szállott.
De lentről - az is
méhnek látszott.

Donkó László: Züm-züm

Bükkfaodú, tölgyodú,
mi zúg, égi háború?
Odabenn a szél fütyöl?
Csak a méhraj züm-zümöl...

Méhkirálynő trónol ott,
dolgoznak a hódolók,
gyűl is a méz szaporán, -
itt a munka hagyomány!

Micimackó arra jár,
hársvirágos mézre vár:
„Megszánja a méhcsalád?
Egy kanállal majd csak ád!"

Tolna Éva: Csepp

Csobogó csermelybe
cseppenő
csepp,
eredő esőből
tévedt el
egy,
pillangó pilléjén
gazdára
lel,
pihegő párjának
kínálja
fel.

Kovács Katalin: Nyári vers

Szál, szál, szál,
Sárga szalmaszál.
Az a két kis fehér lepke
Éppen erre száll.

Víz, víz, víz,
Szappanhabos víz.
Szalmaszálon
a buborék
Színes álmot visz.

Pál, Pál, Pál,
Kezében a tál.
Se buborék,
se a lepke -
Kergetheti már.

Demény Péter: Ágóbágó kérdez

Apa, apa,
a tavaszt mért hívják tavasznak,
és a napot miért napnak,
miért hívják a hót hónak,
a télapót télapónak,
az őszt ősznek,
a nyárt nyárnak,
az anyukát anyukának?

Amikor én megszülettem,
hány hónapos voltam,
apa, és hová írták fel azt,
milyen könyvben, milyen lapra,
és apa, vajon hány gyermek lesznek,
akik nekem lesznek,
egy lesz, ahány nektek lettek,
vagy nekem majd többek lesznek?

Weöres Sándor: Tópart

Paskol Magda, Zsuzska, Juca,
úszik, bukik, mint a ruca,
kék, piros, zöld fürdőruha,
a víz habja fátyolpuha.
Merül Juca,
kapd el, buta!

Ül a horgász hosszú bottal,
mint egy szobor, oly nyugodtan.
Majd a karján mutatja:
ekkora volt a potyka!

Potyka, harcsa
főzi Marcsa,
segít neki Akadék Adorján.
A Nap nézi,
gőzét érzi,
mintha szúnyog
csipkedné az orrán.

Bodor Ádám: Gyermeknapon

ltt a nyár,
labda száll,
pereg a bicikli,
kiskanál
nagypohár
fagylaltból
virít ki.

Gyermeknap,
csodanap,
június elseje,
ma minden
cukorral,
játékkal
van tele.

apuka,
anyuka
gyereke
mind siet:
ma csupa
muzsika,
lárma,fütty
a liget.

László Noémi: Vakációs turpisságok

Víz fröccsen,
víz loccsan,
fű hajlik,
szél moccan.

Lomb suttog,
ág reccsen,
meggy várja:
érhessen.

Nap küldöz
tűzlándzsát,
zápor zúg
lángján át,

mi pedig naphosszat
úszkálunk, mászkálunk,
épülő homokvár
árkában csúszkálunk.

Hárs László: Mákszem-mese

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egy dölyfös uraság. Pohos teste vaskos, kerek, vaslába vert vasgyökeret, s düllesztette vashasát. És ez a vasuraság a mérlegen terpeszkedett, mert vassúly volt - ezerkilós legalább. Vasfején ült vaskalap, és a vaskalap alatt ily gondolat motoszkált:
- Nincs erőmnek mása, tanúm rá e mázsa. Jó időben, rossz időben terpedek a serpenyőben, s ing a mérleg alattam; sokat nyomok a latban. Minden úgy van, ahogy merő kényben-kedvben akarom, mert erőm van. És az erő: jog! igazság! hatalom!

Amíg emígy locsogott, valahonnan a mérlegre egyetlenegy cseppnyi mákszemecske potyogott. Amit ütött, az nem is zaj volt, csak sóhaj. Ahhoz képest dörgő ágyú, ha titkon perceg a szú. Aztán ismét néma csend.

Mákszemecske megszeppent. S noha gyorsan elrejtezett egy nagy kenyérmorzsa megett, meglátta a vasember. Vas állkapcsa bőszen őrölt, és vashangon összepörölt a mákszemnyi mákszemmel:
- Te kis semmi, semminél is kevesebb! Mit akarsz? Tán lenyomni a mérleget? Meg akarsz tán méretőzni, te pihe? Megmondom én, mi a súlyod: semmise. Recseg-ropog a serpenyő alattam, de te nem nyomsz egyáltalán a latban. Mégis ide tolakodtál, a mázsámra lopakodtál, személyemmel huzakodtál, tudd meg: égig nem nőnek a fák sem..., ezért én most eltiporlak, semmi tested széjjelporlad, elpusztulsz, hogy megtanuljad: hozzám képest mily csekély vagy. Mákszem!

A kis szürke mákszemecske morzsa mögé bújt szepegve, s érezte, hogy felragadja a vas hatalmas haragja serpenyőstül a magasba, hogy szétzúzza végre. Nagy veszélyben volt kis élte, szinte már érezni vélte: szorul nyakán a hurok: S míg győzködött a vasbajnok, rettegtében felsóhajtott, azt se tudva, mit susog:
- Jó testvérek, mákszemecskék, mentsetek meg, ha van mentség! Hogyan történt, hogyan nem? Van-e szem a mákszemen? Halló fül és értő elme, felfogni a veszedelmet? Vagy csupán egy mákzsák szája nyílt meg végre-valahára? Nem tudni. De annyi tény: ott termett egy máklegény. Nincs kezében kard, se bicsak, jómaga is mákszemnyi csak. Mégis kiált:
- Édes felem, itt van már a segedelem!

Vaspotrohos, vashasas, vaskalapos vaspasas vihog-röhög, majd megfúl, és így böfög válaszul:
- Ez aztán a segedelem! Nyakamon a veszedelem. Kicsiny mákszem, édes felem, jobb lett vón, ha nem nyitod ki szád sem, mert téged is eltiporlak, semmi tested széjjelporlad, elpusztulsz, hogy megtanuljad, hozzám képest mily csekély vagy. Mákszem!

S a serpenyő szállt recsegve.

A jövevény mákszemecske érezte, hogy felragadja a vasharag a magasba. És amint vesztébe szállt ott, mákszemhangon így kiáltott:
- Jó testvérek, mákszemecskék, mentsetek meg, ha van mentség! Hogyan történt, hogyan nem? Van-e szem a mákszemen? S halló fül és értő elme felfogni a veszedelmet? Vagy csupán egy mákzsák szája nyílt meg végre valahára? Nem tudni. De annyi tény, ott egy újabb máklegény. Majd nyomába jönnek ketten.

A vasember meg se rebben.

Tízen jönnek - neveti. Száz jön - semmibe veszi.

Áll a dölyfös uraság, pohos teste vaskos, kerek, vaslába ver vasgyökeret, s kidülleszti vashasát. Vasfején ül vaskalap, és a vaskalap alatt gondolat száll, mint a fecske:
- Jöjjön csak sok mákszemecske! Unom én, hogy egyet-egyet eltiporjak, tönkretegyek. Ha együtt egy milliárd, akkor teszek bennük kárt.

S a mákszemek özönlenek, majd zuhognak, majd ömölnek... Valamennyi pihe, semmi, semminél is kevesebb. Hogy is tudná billegetni a hatalmas mérleget? Hisz csupán a mozdulatlan vasuraság nyom a latban. S mákszemecskék csak ömölnek, néma csendben özönölnek... S ím; egy szörnyű pillanatban, ki egymaga nyom a latban, a vashasú uraság, érzi, hogy a mázsán titkos, ismeretlen erő futkos, megrezzentve potrohát!

Megretten a vasember. Kiáltana, de nem mer. Félelem rázza a testét. S zuhognak a mákszemecskék. Valamennyi pihe, semmi, semminél is kevesebb, s mégis, mégis, a sok semmi billenti a mérleget! Félszre válik vasharagja, érezve, hogy mint ragadja a sok semmi a magasba őt s a lengő serpenyőt. Megfeszül a vas hasember, mégsem bír a mákszemekkel; özönükbe végre egyszer a mázsa is belenyög. A serpenyő égre szökken. A vasember nagyot zökken s meginog. S még mielőtt egyet szólna- földre hull, mint férges alma...

S tehetetlen hever ott.

Földön a vasember, fönt meg a mákszemek. Nézi a vasember, s sejti már, mi lehet: példa ez, úgy bizony, példa, mit ne feledj: sok mákszem mázsát nyom, sok mákszem sokra megy.

A világotjárt kiscsacsi

(Hárs László meséje)

Itt látható Füles, a csacsi, amint éppen világgá bujdosik.
Ejnye csak! Még hogy világgá? Világgá bizony! Talán örömében? Inkább bánatában. A tekintete csupa szomorúság, a két lekonyuló füle csupa nyomorúság, a képe csupa kétségbeesés.
Szegény Füles ugyan miért búbánatos? Hát csak azért, mert mindegyre gúnyolták, csúfolták, pocskondiázták. Úgy megkeserítették az életét, hogy még legkedvesebb csemegéje, a bogáncs is kifordult a szájából.
Baj, baj, nagy baj! De hát kik tették, hol tették, miért tették? Hát az udvarbéliek tették, mégpedig az udvaron, no meg az istállóban, és azért tették, mert túl nagynak találták Füles fülét, és csúfnak találták Füles hangját.
- Röf-röf, rőfnyi füled van! - röfögték a disznók.
- I-á!... - felelte Füles, ugyanis azt akarta mondani, hogy ő nem tehet róla.
De belé fojtották a szót.
- Meg-meg, megsiketülünk! - mekegték a kecskék, és a szakállukat rázogatták.
Füles elkocogott, de vesztére tette. A kapirgáló tyúkok közé botlott. Azok hegyes csőrükkel a csülkéhez vágtak, és így kiáltoztak:
- Kot-kot, kotródj innen, te nagyfülű, borzasztó hangú szörnyeteg!
Akármerre térült, akármerre fordult, mindenütt csak csacsifülű szamárnak csúfolták. Addig-addig, amíg Füles mélységes búbánatában elhatározta, hogy világgá bujdosik. S nem pihen, míg meg nem szabadul szörnyeteg fülétől, rémséges hangjától.
És csakugyan elindult világgá.
Amint megy, mendegél hetedhét ország ellen, hát egy kerek erdőbe jut. A tekintete csupa szomorúság, a két lekonyuló füle csupa nyomorúság.
Egyszer csak hallja, hogy gyönyörűségesen énekel valaki a feje felett. Feltekint, s egy kis madarat pillant meg a faágon.
- Kérlek, kis madár - esedezett Füles -, taníts meg engem énekelni.
- Jaj, te nagyfülű! - nevetett a kis madár. - Ki hallott olyat, hogy a szamár énekeljen?!
Elröpült a kis madár. Füles tovább baktatott, ment, mendegélt világgá, ahogy megfogadta.
Csobogó patak keresztezte útját. Igen megszomjazott a világgá menetelben, lehajolt, hogy igyék egyet. A vízben egy ollós jószágot pillantott meg.
- Kérlek szépen - esedezett hozzá -, légy oly jó, kurtítsd meg a fülemet az ollóddal.
- Szamár beszéd - felelte a rák -, ki látott már kurta fülű csacsit.
Elúszott a rák. Füles meg baktatott tovább, ment, mendegélt világgá.
- I-á, hi-á, hiába - sóhajtott bánatosan -, sohasem szabadulok már meg szörnyűséges hangomtól, rémséges nagy fülemtől.
Viruló rét zöldellt a fákon túl. Igen megéhezett a világgá menetelben, gyorsan harapott vagy kettőt a jóízű fűből.
Amint ott eddegélt, azt mondta valaki:
- Milyen gyönyörű nagy fül!
Felpillantott, s hát egy nagy fülű, szürke csacsi nézett rá. Szakasztott olyan, mint ő.
- I-á! - kiáltott boldogan Füles.
- I-á! - felelte örömmel a másik füles. - Ilyen gyönyörű szamárordítást még sohasem hallottam életemben.
Ott helyben megkérte Füles kezét, azaz patáját, nemsokára megülték a lakodalmukat is.
És az összes vendég úgy találta, hogy még sohasem láttak szebb füleket, még sohasem hallottak gyönyörűségesebb hangot.
És Füles? Boldogan iázott, és büszkén billegette világszép csacsifülét.

Csuszi csiga

 (Mayer Klára meséje nyomán írta Mészöly Miklós)

Nagy zöld réten, pici fehér házikóban lakott Csuszi csiga. Az egész telet átaludta. Egyszer csak érzi ám, hogy valami nagyon melegíti a házát.

– Ejnye – gondolta magában – odakint süt a nap, én meg idebent lustálkodom? Már csak megnézem, mi van odakint!
Azzal kidugta a két szarvát, kidugta a két tapogatóját és körülnézett. Hát mit látott!? Egy szép zöld fűszálacskát.
– Ó de jó, most legalább megreggelizek!
Már éppen bele akart harapni, amikor hirtelen megszólalt mögötte valaki:
Kukurikúúú – a kakas volt. Csuszi azt se tudta fusson-e vagy szaladjon, de egyiket se csinálta, hanem gyorsan visszabújt a házába. A kakas mérgesen koppintott egyet csőrével a csigaházon, és elballagott. Amikor Csuszi már nem hallotta a kakas lépteit újra kidugta a két szarvát, kidugta a két tapogatóját és újra körülnézett. Hát mit látott?! Egy szép zöld vad sóskát.
– Vad sóskát még úgysem ettem, most legalább megkóstolom.
És már éppen bele akart harapni, amikor megint megszólalt mögötte valaki:
– Háphápháp...
A kacsa volt. Csuszi gyorsan visszabújt a házába. A kacsa pedig mérgesen lökött egyet csőrével a csigaházon, és Csuszi házastól, mindenestől belegurult egy gödörbe. Amikor a kacsa elment, Csuszi a gödör alján újra kidugta a két szarvát, kidugta a két tapogatóját és körülnézett. Hát mit látott?! Egy szép sárga boglárkát.
– Virágot én nem eszem – gondolta – most legalább megszagolom.
Amikor már alul is, fölül is jól megszagolgatta hirtelen megint megszólalt mögötte valaki:
– Vauvauvau...
Egy fekete pulikutya volt. De Csuszi most már nem félt, tudta, hogy a kutyák nem bántják a csigákat. A kutya meg is kérdezte tőle:
– Mi az, te nem félsz tőlem?
– Miért félnék – mondta Csuszi – tudom, hogy a kutyák nem bántják a csigákat. Bezzeg a kakas, bezzeg a kacsa...!!!
És Csuszi sorra elmesélte mennyi megpróbáltatás éri a réten.
– Hogy hívnak téged? – kérdezte a puli.
– Engem Csuszinak, hát téged?
– Engem Sebajnak.
Azzal barátságot kötöttek.
– Tudod mit? – mondta Sebaj – elviszlek a kisgazdám kertjébe, ott majd nyugodtan élhetsz.
– Nem tudok én olyan messzire elcsúszni!
– Hát majd felülsz a hátamra!
– Nem tudok én a te hátadra felülni, meg aztán, ha sikerülne is, a gubancos bundádról biztosan lecsusszannék.
Törték a fejüket, törték a fejüket, mitévők legyenek. Ekkor Sebajnak jó ötlete támadt:
– Tudod mit? Ülj fel a körmömre! Majd óvatosan lépkedek, hogy le ne csusszanjál róla.
Úgy is lett. Csuszi felült Sebaj fényes fekete körmére, a kutya pedig óvatosan lépkedve elindult. Nem sokára egy nagy kert elé értek.
A kapujából egy kisfiú szaladt eléjük, Jancsikának hívták. Már messziről kiabálta:
– Sebaj, Sebaj, csak nem léptél tövisbe, hogy olyan furcsán emelgeted a lábadat!?
– Dehogy léptem, dehogy léptem – vakkantotta a puli – inkább gyere ide! Nézd meg mi van a körmömön!
Jancsika odaszaladt. Óvatosa leemelte Csuszit Sebaj fényes fekete körméről, és a kertbe egy lapulevél alá tette. Csuszi az óta is ott él, nincsen semmi dolga. Sebaj és Jancsika a legjobb barátai.