A török és a tehenek

(Móricz Zsigmond versének ötlete alapján írta Jékely Zoltán) 

„Volt egy török, Mehemed, sose látott tehenet. Nem is tudta

Mehemed, milyenek a tehenek. Egyszer aztán Mehemed, lát egy

csomó tehenet. — Én vagyok a Mehemed!

— Mi vagyunk a tehenek! — Csudálkozik Mehemed, ilyenek

a tehenek? Számolgatja Mehemed, hányfélék a tehenek. Meg is

számol Mehemed, háromféle tehenet: fehéret, feketét, tarkát.

— Meg ne fogd a tehén farkát!... Nem tudta ezt Mehemed, s

felrúgták a tehenek.” (Móricz Zsigmond verse)

A szegény jó tehénrúgta Mehemed leporolta piros bugyogóját, hazavánszorgott, s nagyokat nyögve leült, amúgy török módra, a földre. Minden tagja fájt attól a tehénrúgástól.

— Mi bajod van, édesapám? — kérdezte tőle fiacskája, a kis Mehemed, aki szakasztott olyan volt, mint az apja.

— Ne is kérdezd — nyöszörögte. — De ha már megkérdezted, elmondom, hogy jártam, hadd okulj a káromon.

A kis Mehemedet szépen maga elé ültette a földre, s elmondta, hogy járt pórul azokkal a huncut tehenekkel.

— Én majd sohasem fogom meg a tehenek farkát! — mondta a kis Mehemed. — Engem aztán nem rúgnak fel!

— Jól teszed, fiacskám! — simogatta meg a kis Mehemed borzas buksiját a nagy Mehemed. — Látom, okosabb leszel, mint apád.

— Hátha még óvodába is járhatnék! — sóhajtott a kis Mehemed.

— Akkor lennék csak okos igazán. — Mondasz valamit — vakargatta kopasz fejét az apja.

Bizony, itt az ideje, hogy beadjalak az óvodába. S a nagy Mehetned állott is szavának. A kis Mehemedet másnap elvitte az óvodába.

— Viselkedj illedelmesen, nyisd ki a szemed, okulj, tanulj!

Mindig azt tedd, amit az óvónéni mond! — figyelmeztette búcsúzásul, s otthagyta a zsivajgó gyermekek között.

S a kis Mehemed megfogadta apja tanácsát. Nézelődött, figyelt; elleste, hogyan köszönnek egymásnak, hogy játszadoznak, hogyan rakják el a játékokat. Még a virágöntözést, a gyomlálást is megtanulta, s azt is tudomásul vette, hogy nem szabad bottal hajkurászni a kőkerítésen sütkérező gyíkokat!

De a mosdóban meresztett csak igazán nagy szemet! Ilyent még sohasem látott: ha balra csavarták, víz csörgött belőle, ha jobbra csavarták, elállt. Boldogan csavargatta a csapot jobbra-balra, kezét, arcát megmosta, még a fejét is alá akarta dugni, de ott állt egy kislány s ezt már nem engedte meg.

— Meghűlsz, kis Mehemed — mondta, s elzárta a csapot.

Aztán uzsonnához ültek. A kis Mehemed jobbra-balra sandított, hadd lássa, hogyan esznek a többiek. S ő is úgy evett, szépen, ahogy illik, nem szürcsölt, nem hadonászott a kanalával, s nagyon ügyelt, hogy ne morzsálja el a kenyeret a térítőn.

Aztán mesét hallgattak a gyermekek.

Aztán énekeltek.

S a kis Mehemed figyelt, figyelt, s olyan okos volt, hogy hamarosan mindent tudott, amit a többiek.

Aztán, egy szép verőfényes napon, kirándultak a határba. Egyszer csak legelésző teheneket látnak, sok-sok tehenet, fehéret, feketét, tarkát — persze hogy a gyermekek meg akarták fogni a tehenek farkát!

— Megállj — kiáltott reájuk a kis Mehemed. — Meg ne fogd a tehén farkát!

Mert a kis Mehemed nem csak annyit tudott, amennyit a többiek, hanem valamivel többet: azt, hogy a tehenek rágósak, ha a farkukat húzzák.

A gyermekek megszeppentek, eloldalogtak a tehenek mellől, hagyták, hadd legelésszenek békén tovább ...

Nem is rúgták fel őket a tehenek!

Hogyan tanulta meg Zsófi kimondani az "R" betűt?

(Csarusin meséje, fordította Szöllösy Klára)

Zsófi nem tudta kimondani az „r” betűt. Azt mondják neki:

— Gyere, Zsófi, mondd azt, hogy répa.

Zsófi azt mondja:

— Lépa.

— Mondd: retek.

Zsófi azt mondja:

— Letek.

— Mondd: mogyoró.

Zsófi meg azt mondja:

— Mogyoló.

A gyerekek az udvarban mind rajta nevettek.

Egyszer Zsófi megint együtt játszott az udvarbéli gyerekekkel és rosszul mondott valamit. A gyerekek csúfolni kezdték; Zsófi pedig megsértődött, és felmászott a tetőre.

Tudniillik állt az udvaron egy alacsony kis épület, a fürdőház. Hát ennek a tetejére mászott fel Zsófi, és halkan sírdogált.

Egyszer csak a kerítésre röppent egy varjú és jó hangosan így kiált:

„Kárrr!”

Zsófi is károgott, csakhogy őneki így sikerült: „Kálll!”

A varjú ránézett, félrehajtotta a fejét, csettintett a csőrével és mindenféle hangnemben ismételte:

„Kárr, krráá, krrr, rrá, rrá, rrrá!”

Zsófi is próbálgatja, de hiába, mindig csak ez lesz belőle:

„Káli, kláklá, ki, klklkl”.

Félóra hosszat gyakorolta Zsófi a károgást, a nyelvét mindig másmás helyre illesztette a szájában és szuszogott, fújtatott igyekezetében.

Kifáradt a nyelve, az ajka megdagadt. És egyszer csak sikerült:

— Káárrr!

Olyan nagyszerűen pörgött az „r”, mintha kavicsok görögnének kavicsos úton: „r-r-r-r-r!”

Megörült Zsófi, lemászott a tetőről. Sietett, mászott és közben folytonosan károgott, nehogy elfelejtse, hogyan kell mondani az „r” betűt.

Addig-addig mászott, amíg bizony lepottyant a tetőről, de csak a fürdőház teteje volt, a fürdőház nem magas, és ráadásul épp a ribizke bokorba pottyant, így hát nem ütötte meg magát.

Hamarosan feltápászkodott, nevetve, örvendezve odaszaladt a gyerekekhez és messziről kiáltotta:

— Megtanultam az „r” betűt!

— No hát akkor mondj valamit — kérik a gyerekek.

Zsófi gondolkodik, gondolkodik, végül kiböki:

— Rirriom!

Azt akarta mondani: „liliom”, de belezavarodott — annyira megörült új tudományának.

A repülni tanuló kis veréb

(Csarusin meséje, fordította Szöllössy Klára)

Egyszer a kis Miki sétálni ment a papájával. Sétálgat, sétálgat, egyszer csak hallja, hogy valaki csiripel:

— Csirip-csirip!

— Csirip-csirip!

— Csirip-csirip!

Látja Miki, hogy egy csepp kis veréb ugrándozik az úton, felfújja magát, olyan mint egy tollgombóc. Rövid a farkincája, sárga a csőre, és nem repül el sehová. Ügy látszik, még nem tud repülni.

— Nézd, papa! — kiált fel Miki. — Ugye az a veréb nem igazi?

A papa pedig azt feleli:

— Dehogynem, Mikikém, igazi veréb az, csak még kicsi. Kiesett a fészkéből a verébfióka.

Miki odaszaladt, hogy megfogja a verebet. Meg is fogta. Hazavitték, és attól fogva náluk lakott, kalitkában. Miki etette, léggyel, kukaccal, tejbe áztatott zsömlével.

Szóval ott lakott Mikivel a kis veréb. Naphosszat csak kiabált, enni kért. És milyen falánk volt! Mihelyt reggel felsütött a napocska, a kis veréb rákezdte a csiripelést, fölébresztett

mindenkit.

Azt mondja egyszer Miki:

— Megtanítom repülni, és elengedem.

Kiveszi a verebet a kalitkából, a padlóra teszi és oktatja:

— Így csinálj a szárnyaddal — mondja neki, és a karjával mutatja, hogyan kell repülni.

A veréb azonban bebújt a pohárszék alá.

Még egy napig etette Miki a madárkát. Aztán újra kitette a padlóra, és repülni tanította. Karjával hadonászott, a kis veréb meg a szárnyával. Fölrepült!

Átrepülte a ceruzát.

Azután átrepülte a piros tűzoltóautót. De mikor a játékcicán akart átrepülni, beleütközött, és leesett.

— Még nem tudsz elég jól repülni — mondta neki Miki.

— Még egy napig etetlek.

Etette, etetgette még egy napig, másnap pedig a kis veréb átrepült a kisfiú zsámolyán.

Átrepült a széken.

Átrepült az asztalon, amelyen ott állt a tejesköcsög. De a pohárszéken még nem bírt átrepülni, beléütközött.

Úgy látszik, még egy napig kell etetni.

Másnap Miki kivitte a kertbe a verebet, ott eleresztette.

A kis veréb átröpült egy téglán.

Átrepült a fatuskón.

Megpróbált átrepülni a kerítésen, de beleütközött és leesett.

De harmadnap már átrepült a kerítésen.

Átrepült a legmagasabbik fán.

Átrepült a házon.

Elrepült egészen.

Ilyen jól meg tanult repülni a kis veréb!

A tejescsupor

(Kolos Tamás meséje)

Virágos nagy kertben, tornácos kis házban élt Nagyanyó és négy unokája. Két lány és két fiú.

Szólt egy reggel Nagyanyó a nagyobbik lánynak:

— Eredj lyányom, hozz be egy csuprot, amelyikbe ezt a fazék forró tejet önthetem. De jót hozzál ám!

Ment a lány ki a tornácra, talált ott vagy tíz csuprot az ágasbotra tűzve. Volt kicsi is — nagy is, csorba is — ép is. Tanakodott: ez itt csorba, ez meg túl nagy — gondolkodott, de csak nem tudta eldönteni, melyik a jó csupor. Telt, múlt az idő ...

Szólt akkor Nagyanyó a kisebbik lánynak:

— Eredj lyányom, nézd már meg, hol jár a te haszontalan testvéred és hozz be egy csuprot, amelyikbe ezt a forró tejet önthetem. De jót hozzál ám!

Ment a lány ki a tornácra, ott találta a testvérét az ágasbotnál, csuprok közt válogatva. Most már ketten tanakodtak: ez jó öblös, de repedt. Ez szép mázas, de kicsi. Vitatkoztak, de csak nem tudták eldönteni, melyik a jó csupor.

Telt, múlt az idő ...

Szólt ekkor Nagyanyó a nagyobbik fiúnak:

— Eredj fiam, nézd már meg, hol járnak a haszontalan, mihaszna testvéreid és hozz be egy csuprot, amelyikbe ezt a fazék forró tejet önthetem. De jót hozzál ám!

Ment a fiú ki a tornácra, ott találta testvéreit az ágasbotnál, csuprok között válogatva. Most már hárman tanakodtak: ez jó lesz?

Nem, ez repedt. Ez itten nem mázas. Az itten túl nagy. Vitatkoztak, de csak nem tudták eldönteni, melyik a jó csupor. Telt, múlt az idő.

Szólt akkor Nagyanyó a legkisebb fiúnak, négyük közül a legfiatalabbnak:

— Eredj fiam, nézd már meg, hol járnak a haszontalan, mihaszna, szedte-vedte testvéreid és hozz egy csuprot, amelyikbe ezt a fazék forró tejet önthetem. De jót hozzál ám!

Szaladt a fiú a tornácra. Ott találta a testvéreit, mind a hármat az ágasbotnál, csuprok között válogatva. Tanakodtak, veszekedtek, hogy: Ez jó lesz? Nem, ez kicsi. Emez túl nagy, az ott csorba. Amaz repedt, ez nem mázas. Vitatkoztak, hogy csak úgy zengett belé az udvar.

Hanem a legkisebb fiú nem sokat tanakodott. Szót sem szólt, kiválasztott egy csuprot, jól megnézte: öblös is volt, ép is, mázas is. Perc sem telt bele, már szaladt is vissza.

Nagyanyó fogta a csuprot, megforgatta és bólintott:

— Ez jó lesz — mondotta, s a habos, forró tejet beöntötte a hűvös csuporba.

A ládikó

(Norvég népmese nyomán írta Mészöly Miklós)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Szörnyen unta magát, elindult hát világot látni. Amint ment, mendegélt az országúton, összetalálkozott egy szamárral. A szamárnak hiányzott a fél füle.

A kisfiú azt gondolta:

— Szegény szamár, egy füle van, pedig kettő jár neki. Ugyan hol lehet a másik?

És így szólt:

— Gyere velem, megkeressük a füled párját.

A szamár szót fogadott.

Mentek, mendegéltek, egyszer csak egy kicsi patakhoz értek.

A patak fölött volt egy keskeny palló, a palló végiben meg egy elhullajtott ostor-madzag.

Megállt a kisfiú, nézte:

— Szegény ostor-madzag, ugyan mire lehet használni téged?

Gyere velem, zsebre raklak, megkeressük a hozzád való ostornyelet.

Az ostor-madzag megörült, szépen befészkelődött a kisfiú zsebébe.

Aztán mentek, mendegéltek megint.

De alig mentek egy kicsit, a kisfiú megbotlik és néz - néz a lába alá. Hiszitek, nem hiszitek, egy ládikóba botlott!

— Ez ám csak valami! — gondolta magában. — Ebben bizonyosan valami csuda holmi van!

És mindjárt a vállára vette, úgy bandukolt tovább.

Bandukolt, bandukolt, pedig már nagyon fáradt volt. El is határozta, hogy leül, pihen egyet.

Hát, amint a fűbe telepedett, érzi, hogy valami hegyes böki a nadrágját.

Nézi, hogy micsoda? Hát egy kicsi kulcs! Nem is kicsi, icipici!

— Ejnye — gondolja — tán csak nem a ládikóhoz való kulcs ez?

Mivelhogy a ládikón volt egy icipici kulcslyuk is.

Fogta mindjárt a kulcsot, jót füttyentett rajta, aztán bedugta a kulcslyukba.

Mit gondoltok, mi történt?

Azt mondta a zár, hogy „kitt-katt” — és máris kinyílt a ládikó fedele.

Huj, de mi volt benne! Találjátok ki!

Egy szamárfül meg egy ostornyél. A kisfiú menten visszarakta a fület a helyére, a madzagot a nyélre — aztán gyi szamár! — Meg sem állt hazáig, szamárháton vágtatott, az ostorral meg pattogtatott.

Ha a ládikóban egyéb is lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 

Az egér farkincája

(Magyar népmese, feldolgozta Mészöly Miklós)

Volt Julis néninek egy nagy, fekete macskája — a Circi. De volt a házban egy árva egerecske is — a Cinci.

Hát ez a Circi macska — csudák csudája — sose bántotta a Cinci egeret. Már csak azért sem, mert jobban szerette a tejet, azt meg kapott eleget.

Egyszer, amint éppen lefetyelte az édes fejecskét, látja ám, hogy a tányér túlsó szélén ott torkoskodik Cinci egér is

Mérgesen rászólt:

— Hallod-e, Cinci, ne bántsd a tejemet, mert leharapom a farkadat!

Megijedt az egér — úgy megijedt, hogy menten beszaladt a lyukba.

Circi meg tovább lakmározott. Egyet nyalintott jobbról, egyet nyalintott balról. Nagyon ízlett neki a tejecske.

Cinci pedig ott lapult, kucorgott a lyukban és majd el- epedt a szomjúságtól.

— Kibújjak, ne bújjak? Kibújjak, ne bújjak? — így tanakodott. Aztán mégiscsak előmerészkedett. Amikor látta, hogy Circi nem néz oda, egy szempillantás alatt ott termett a tányér szélinél.

De haj, ott termett Circi macska is és egyszeribe leharapta Cinci egér farkát...

Sírt-rítt a kisegér, keservesen rimánkodott:

— Csak most az egyszer add vissza a farkincámat...

De Circi nem adta.

— Hozz nekem tejet a tehéntől, akkor visszaadom!

És Cinci szaladt a tehénhez.

— Tehén, adj nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat.

— Adok én, adok én, de előbb hozz füvet a zöld rétről! — mondta a tehén.

Cinci rohant a rétre.

— Zöld rét, adj füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat.

— Adok én, adok én, de előbb kérj esőt a felhőtől — mondotta a zöld rét.

Cinci mindjárt könyörögni kezdett:

— Felhő, adj a rétnek esőt, zöld rét ad füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat.

A felhő lepislantott a magasból, megsajnálta az egeret, s szépen meglocsolta a zöld rétet.

Akkor egyszeriben minden jóra fordult.

Rét adott füvet — Cinci vitte a tehénnek.

Tehén adott tejet — azt meg vitte a macskának.

És Circi-macska azon nyomban visszaadta a kunkori farkincát!

Az egér pedig tudjátok-e, mit tett?

Elszaladt a patikába! Kapott is olyan kenőcsöt, amitől úgy odanőtt a farka, mintha sose harapta volna le a macska.